Tizenegy éves voltam, amikor megismertelek. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, mert úgy meghúztad a copfomat, hogy azóta is érzem a fájdalmat a fejemen. Nem haragudtam rád sokáig, mert lekenyereztél egy levelekből, sárból és a félig rohadt gyümölcsökből készített tortával. Megjegyzem, anyukám nem annyira értékelte, hogy a vadonatúj ruhámat összekentem vele és kétnapi szobafogságot adott, de azért is megérte. Mert ezzel kezdetét vette a közös kis utunk, ami a betegségemnek köszönhetően, pár hónap múlva derékba is tört.
Tudod, vannak a gyerekkori, plátói szerelmek, melyek nagy része soha nem válik komollyá. Nos, a mi esetünk az én részemről pontosan így alakult abban a pár hónapban míg a játszótéren közösen háborúztunk a legjobb mászókáért másokkal. Ne tudd meg mennyi rajzot és levelet készítettem, melyek sajnos hozzád nem, de a nővéremhez bizony eljutottak. Nem tudom, hogy ez hajtotta-e őt hozzád vagy amúgy is a karjaidban kötött volna ki, de így alakult. Persze nem a gyerekkori szerelem lett, hanem hét éven át tartó kapcsolat (14-22 éves korotokig), melynek az vetett véget, hogy ő sokkal többre tartotta magát annál, minthogy megmaradjon a középiskolás szerelemben. (Pár hónapon belül felcsinálta egy pasas, akinek azóta szült még kettőt)
Míg te a nővéremmel voltál kapcsolatban, én a legnagyobb küzdelmem kellős közepén voltam a leukémiával és a kemoterápiás kezelések mellékhatásaival. Néha volt egy-egy beszélgetésünk, nem tudom, hogy kötelességből kérdezted-e meg, hogy vagyok, vagy tényleg érdekelt-e, de mindig mire jobban feloldódhattunk volna, jött a nagy szerelmed, aki inkább odébb rángatott.

A szakításotok után, teljesen eltűntél a képből, mentél a középiskolai álmod után és profi sportolóvá lettél, amit a mai napig űzöl. Ezen felül nem tudom, hogy van-e feleséged, gyermeked, maximum annyi tudással rendelkezem rólad, amit az újságok lehozna vagy az internetre kiengedsz magadból.

Hogy találkozásunk keserű lesz-e valamelyikünk számára, majd kiderül, de én bízok benne, hogy nem engem fogsz büntetni azért, hogy a nővérem dobott, főleg, hogy azóta már millió és egy év eltelt már.

// A név nem kőbe vésett, ahogy a pb alany sem. A történet szempontjából az, hogy mi a jelenlegi foglalkozása és a családi állapota teljesen a megalkotóra van bízva.
A két karakter alakulását teljes mértékben a játéktérre bíznám, mert nem vagyok a híve annak, hogy előre ledumáljuk mi lesz a végkifejlet, aztán utána meg vergődünk, mint part a halon.
Harpernek a remissziós állapota lassan változik és a betegsége ismét kialakul, amit amíg lehet rejteni fog ez biztos.. Utána meg, majd meglátjuk.
Nagyon várom a karaktert, ha bármi kérdésed lenne itt üzenetben és discordon is megtalálsz   //