Will három éve hagyott magunkra minket. Szinte egyetlen szó nélkül, majdhogynem minden előzmény nélkül lépett ki az életünkből. Az összes közös képet hátra hagyta, még azokat is amiken ő meg Beni voltak. Nem vitte magával az első apák napjára készített apró kis mézeskalácsot, benne kettejük fotójával, nem vitte el a tőlem kapott apró kis homokórát, aminek azúr szín homokja, mindig a szemeimre emlékeztette. A nászutunk második napján vettem neki egy hatalmas vihar után menekülve egy tengerparti kis apró szuvenírboltban. A ruháin, az iratain, és a könyvein kívül nem vitt magával semmit. Csak belőlem egy darabot, amit azóta sem tudtam tőle visszaszerezni. A reményt itt hagyta nekem. Az ostoba reményt, hogy egyszer majd visszatér, és minden úgy lesz majd mint régen volt.Nem vettem észre mikor romlott meg így a házasságunk, nem vettem észre az apró jeleket. Talán mert Beni születését követően kizárólag ő töltötte ki a gondolataimat. De lehet egy anyát hibáztatni vajon azért, mert a gyermeke mindennél fontosabbá válik a számára onnantól, hogy közösen dobban a szívük? Egy hét után éreztem az első igazi ürességet, a megmásíthatatlant, de én hittem benne, hogy tévedek. Egy hónap, majd kettő, eltelt fél év is, de még mindig semmi hír nem jött felőle. Semmi.Az sem, hogy hol van, egy telefon sem, hogy mi van a fiával. Aztán egy nap megcsörrent a telefon, én pedig remegő kézzel, szívvel és lélekkel vettem fel, remélve, hogy most jött el az a pillanat, amire annyira vártam. De csupán néhány holmiját szerette volna elvinni, olyan időpontban amikor semmiképp sem kell találkoznia Benjamin-el. Nem értettem….és a mai napig nem értem, hogy egy apa hogyan képes ilyen elképesztő módon hátat fordítani a korábban rajongva imádott fiának? Csupán azért, mert nem olyan lett, amilyennek ő akarta látni. Számára nem kerekesszékkel volt tökéletes. Számomra viszont mindenféle módon az lett volna, és az is lett. Két hete beszéltem vele utoljára telefonon, amikor bejelentette, hogy elindította a hivatalos válási papírokat. Nem is tudom elmondani, hogy mit éreztem akkor. Talán akkor fogtam fel igazán, szinte pillanatok alatt, hogy harminc éves elmúltam mégis mennyire reménytelenül tudtam bízni benne. Az utolsó másodpercig. Hogy nem tesz ilyet, hogy legalább a reményt meghagyja nekünk. Ő azonban új életet akart kezdeni, ehhez pedig szüksége volt arra, hogy hivatalosan is külön váljunk egymástól. Kellett pár nap, amíg ezt a tényt feldolgoztam, elfogadtam, vagy legalábbis lehetőséget kezdtem látni arra, hogy el tudom majd fogadni. El tudom engedni a házasságunkat, el tudom engedni az érzést, amit iránta éreztem, el tudom engedni William-et magát. Én meg tudom tenni idővel. Azzal kapcsolatban, hogy ezt miképpen és mikor fogom majd elmondani Beni-nek, meglehetősen nagy káosz uralkodott bennem. Csendes, majdhogynem egyszerű, hovatovább formális válásra számítottam. Talán csak annak a papírnak a megszüntetését, amely egykor összekötött bennünket. Bár az ujjamon még ennyi idő után és mindezek után viseltem a gyűrűjét. Szentimentális vagyok, és reménytelenül optimista. Sajnos ez egy olyan tulajdonság, amelyet sokan pozitívumként értelmeznek, pedig ez egyben sebezhetővé is tesz. Olyanokkal szemben meg különösen mint William. Akiről soha nem feltételeztem volna azt, hogy mindazok után amin miatta keresztül mentünk három éven keresztül még egy újabb szíven szúrást fog bevinni a már így is darabokra tört életemben. Először nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a válási papírok között azt a függeléket, amelyben a férjem a követeléseit nyújtja be felém. Felénk. Egykor, amikor elhagyott bennünket szó volt arról, hogy talán eladom a közös otthonunkat, és egy kisebb lakásba költözöm Benivel, vagy anyáékhoz Roseville-be. De egyszerűen azt éreztem, hogy nem vihetem el innen a fiam.Ez az otthona, ide született, és egykor nem véletlenül vásároltuk meg ezt a házat. Így aztán úgy döntöttem, hogy átalakítom, és megnyitom az üzletet, ami mára a legfontosabb bevételi forrásunkká vált. Mondhatom, hogy a megélhetésünk múlik rajta. A férjem a válási papírokban nehezményezi, hogy az engedélye nélkül végeztem az otthonunkon átalakítást, illetve nyitottam meg az üzletet. A közös otthon 40-60 arányban az én tulajdonomban van, így azt gondoltam, hogy jogom van így dönteni. Úgy tűnik azonban a jogszabály szerint a férjemnek, még akkor is ha nem tartózkodott huzamosabb ideig a közös otthonunkban, joga lett volna beleszólni az átalakításokba. Éppen ezért William igényt tart a ház értékének 40%-ra, ahhoz, hogy lemondjon a javamra a tulajdonjogokról. Én azonban egykor, a saját részemet jelzáloggal terheltem meg, hogy ki tudjak mindent fizetni, így jelen pillanatban lehetőségem sincs arra, hogy őt kifizessem. Forgott velem a világ, és képtelen voltam először értelmezni a sorokat.Apa azonban mérhetetlenül ingerült és dühös lett. Mert ő megmondta már egy éve, meg azelőtt, hogy próbáljam meg én elindítani a válást, legyek én aki előbb és okosabban gondolkodik. De én ostoba,mindig hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek, és nem akartam végérvényesen bezárni az ajtót a fiam apja előtt. Én voltam a buta, hogy hittem abban, hogy majd minden megoldódik idővel. Megoldódott, de mégis hogyan és milyen áron? Végül apa volt az is, aki kezébe vette az ügyet, mert nekem sajnos időm és energiám sem sok volt arra, hogy utánajárjak, és ügyvédet keresett nekünk. Egy régi egyetemi társának a fia, aki mostanság rengeteget foglalkozik ilyen esetekkel. Ő azonban a túl sok ügy miatt nem merte volna felelősséggel vállalni, viszont ajánlott valaki mást, aki örömmel és minden további nélkül állt a rendelkezésemre. Egyelőre meghallgat, bár a hangja alapján hajlott rá, hogy elvállalja az ügyemet. Őszintén szólva már annak is örültem volna ha valaki egyáltalán meghallgat ebben az egészben. Valaki olyan, aki meg tudja mondani, William-nek egyáltalán van joga, hogy ezt csinálja velünk? Blake Owens, Lockhart LPP. A saját kézírásom ott virított a falinaptáron a konyhában, meg egy kilenc órás délelőtti időpont megjelölés. Beni-hez anya jött át előző este, mert korán kell elindulnom, hogy még a csúcsforgalom előtt Manhattan-be érjek, Nanny pedig nyolcnál hamarabb nem tud ideérni. Nehéz volt az életemet megszervezni, managelni, noha igyekeztem a lehető legkevesebbet panaszkodni. Ha valami fájt azt befelé nyomtam, és próbáltam elleplezni a mosolyommal, bár tudtam, hogy a végtelenségig ezt nem lehet. Egyszer szabadjára kell engedni az érzelmeket, a könnyeket, mindent, ami az elmúlt években csak rakódott, csak gyűlt. Amit elnyomtam az örökös munkával, vagy azzal, hogy a fiamat hordtam különféle kezelésekre. Háromnegyed kilenc volt mire két utcával lejjebb az irodától találtam parkolóhelyet. A recepción egy bájos mosolyú fiatal hölgy adott útbaigazítást, hogy a megbeszélés helyszínéül kijelölt irodát merre találom. Megköszöntem, majd sietősebbre fogtam a lépteimet, hiszen a késés nem volt rám jellemző. Általában mindig igyekszem korábban érkezni, bár ez az utóbbi időkben sokszor elég nehezen kivitelezhető. A megnövekedett munkamennyiség, Beni újabb és újabb kezelései, vagy éppen az, hogy a magánéletemet is rendbe kellene már végre tennem, meglehetősen nehézzé tette ezt a számomra. Úgy éreztem, hogy egy olyan kötélen egyensúlyozom, amelyet valakik már megvágtak, és csak percek kérdése, hogy lezuhanjak a mélybe. Végül egy hatalmas sóhajt követően, a titkárnő szívesen jelzésére, hogy az ügyvéd úr fogad, kissé óvatosan nyitottam be az iroda ajtaján. Kellemes légkör fogadott, a nyári forróság ellenére is igazán kiegyensúlyozott hőmérséklet, megnyugtató színek, és egy igazán megnyerő modorú, kifogástalan külsejű férfi. Aki beléptemkor állt fel az asztal mellől, megkerülte azt és mosolyogva lépett hozzám. A kezem nyújtottam felé. - Üdvözlöm, Mr Owens. Shelley Lane vagyok. Akit az ön barátja, Bruce Morris ajánlott, a golfklubos…- próbáltam mosolyogva,és valamiféle idegesség csökkentő, kedélyes belépővel nyitni. Az idegességem talán csak a kézfogásomon volt érzékelhető és mérhető, amely picit remegett, ha Blake elfogadta a kézfogásom, és túlestünk a bemutatkozáson. - Ha jól tudom, akkor Bruce átküldte önnek az anyagomat. Nem tudom….volt ideje esetleg megnézni?- teszem fel óvatosan a kérdést, és megvárom amíg hellyel kínál, vagy bármiféle más mondanivalója van azelőtt, hogy a részletekbe belemennénk.
Kezdőlap
