A kitartó nő prototipusa

Mindig önfejű, mindent bizonyítani akaró tipus voltam. Az a fajta, aki ezerszer is képes nekimenni ugyanannak a falnak, mégsem adja fel, hogy egyszer át fog jutni rajta. Elvégre minden próbálkozás után csak gyengül az a beton. Néha görcsösen ragaszkodtam a saját elgondolásaimhoz, és nehezen láttam be, ha valami nem valósítható meg abban a formában ahogyan én azt szeretném. Hittem abban, hogy a megoldáshoz mindig sokféle út vezet el, és az enyém éppen olyan jó lehet, mint másé.
Aztán persze az élet megtanított arra, hogy a kitartás néha éppen úgy lehet káros, mint amennyire fontos és reményre okot adó. Hiszen ragaszkodni valakihez, akit hozzám már szinte csak a megszokás köt, akinek pusztán egy megszokott kellék vagyok az életében, azt hiszem nem éppen a legjobb döntés, és sokszorosan fizettem meg az árát. Ugyanakkor kitartani amellett, hogy a gyermekem egyszer majd elém szalad és átölel, azt hiszem felfoghatatlan boldogsággal áraszt el. Másnak természetes egy ilyen mozdulat, nekem a világot jelentené.

A jó testvér prototipusa

Nem születtem nagy családba, és elsőszülöttként valahogy mindig is éreztem, hogy felelősséggel tartozom a nálam öt évvel fiatalabb húgom iránt. Mindig is mások voltunk: én babáztam, ő kocsikkal játszott. Én szerettem a könyveket, ő odavolt a rajzfilmekért. Én anyás voltam ő inkább apás.Egy dolog azonban mindig is fontos volt a számomra, hogy ő megtalálja a helyét az életben. Megtanultam lemondani a javára, ha a szükség úgy hozta, és soha nem éreztem ezt tehernek. Más úton indultunk el az életben, és bár nem feltétlenül értettem az ő döntéseinek a hátterét, támogattam és segítettem, amiben csak lehetőségem adódott. Katona lett belőle, noha a kiképzést lelkileg és testileg is alaposan megsínylette.Jelenleg a Közel-Keleten szolgál immáron három esztendeje. Akkoriban nyitottam a kávézót, akkoriban állt át az életem egy teljesen másik vágányra, és a húgom akkor ment el egy időre az életemből. Az életünkből. Azóta is nagyon várom őt haza.

Az elhagyott, jó feleség prototipusa

Ez a házasság, amelyet egy régóta várt gyerek tartott egy ideig össze, most meg már csak a papír, eleinte mindenki szemében majdhogynem tökéletesnek tűnt. Az is volt. Talán csak azt nem mértem fel, amit azt hiszem mindenkinek fel kellene a házassága elején, hogy mennyire időtálló ez a kapcsolat. Milyen viharokat képes túlélni úgy, hogy nem engedjük el közben egymás kezét. William szeretett eleinte, ehhez kétség sem férhet, ahogy ahhoz sem, hogy együtt akartuk leélni az életünket. Csakhogy Will tökéletes családról álmodozott, és soha nem tűnt fel a szavai mögött, hogy számára elképzelhetetlen, hogy ez mégis másképp legyen. Beni születése után szinte eufórikus boldogságban úszott. Hiszen a legtöbb férfi számára elmondhatatlan öröm, ha elsőszülöttje fiú gyermek. Minden szabadidejét a fiával töltötte, és bár a dolgok fordítva szoktak lenni, nálunk mégis úgy éreztem ő szorít ki engem az ő közös kis apa-fia világukból. Aztán egy év múlva jelentkeztek az első problémák, amik törést hoztak a kapcsolatunkban. Benjamin mozgása kései volt, és akkor sem a korának megfelelő. Két évesen még ülni sem tudott. A diagnózisra fél évet kellett várni: alsó végtagi plégia, ami azt jelentette, hogy a lábait nem tudja mozgatni. Három évesen már a tolószék használatát gyakoroltuk, amelyben Will nem vett részt. Egy napon, alig másfél évvel a diagnózist követően egyszerűen kihátrált az életünkből. Nem volt tökéletes abban a formában ahogyan ő elképzelte, így nem akart részt venni benne. Nem is engedte, hogy segítsek ezt neki feldolgozni. Azóta sem látogatta a fiát, de anyagilag  a mai napig támogat minket. Fogalmam sincs hol él, vagy éppen mit csinál.Ambivalens érzéseket hagyott maga után, hiszen ezt az embert én egykor szerettem. Ma már csak sajnálom, mert fogalma sincs miről marad le.

Az anyatigris prototipusa

Sok éves próbálkozás után, végül harmincegy évesen lettem édesanya. Elmondhatatlan, szinte felfoghatatlan csoda volt ez a számunkra, hiszen már szépen lassan kezdtünk beletörődni, hogy természetes úton nem lehet gyermekünk. Pedig legalább hármat terveztünk, elvégre a házat is pontosan ezért vásároltuk meg. Mára a házat teljesen át kellett alakítanom, és az oldalsó részében nyitottam meg a kávézómat. Így közel tudok lenni Benjamin-hoz, naponta többször rá tudok nézni. Van egy tüneményes, afroamerikai hölgy, akit mi egyezményesen csak Nanny néven emlegetünk, ő van vele amikor én éppen dolgozom napközben, és mostanság hétvégente is szívesen elvállalja. Benit nem lehet nem szeretni, és egyszerűen a fejembe se fér, hogy az apja mégis hogyan volt képes őt elhagyni. Egy igazi kis szeretetgombóc. Már a puszta létezése boldoggá tesz. Sokszor elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha éppen olyan tökéletesnek születik, amilyennek Will akarta, aztán rádöbbentem, hogy ő most is az. Benjamin egyszerűen így tökéletes ahogy van.

A dolgozó nő prototipusa

Will mellett nem volt szükség arra, hogy dolgozzam, én mégis megtettem. Nem karrierista szempontok vezettek, csupán elvesztegetett időnek éreztem. Benjamin születése azonban ebben is változást hozott. Az időm nagy részét felemésztette, hogy vele foglalkozzam, vizsgálatokra jártunk, különféle kezelésekre, amelyektől gyógyulást, vagy legalább valamiféle javulást remélhettem. Sokszor éreztem, hogy lassan elfogy az erőm, a kitartásom, a bizalmam, a reményem arra nézve, hogy jobb legyen minden. Végül aztán, amikor Will kilépett az életünkből rájöttem, hogy a megoldás az orrom előtt van: a kávézó és cukrászda ami mindig is az álmom volt. A nevét egy rajzfilm után kapta, ami Beni nagy kedvence volt. Butterbean, a kis tündér és barátai. A cégéren is ez a bűbájos kislány szerepel.
2018. nyarán nyitottunk, és bár az első hónapok döcögősen mentek, mára elmondható, hogy igazán szépen alakulunk.Nem egyszerű összeegyeztetnem a magánéletet, vagy éppen a munkát, de azt hiszem egyre inkább kezdek belejönni. A kávézó belsejében Benjamin különleges vízfesték technikával készített rajzai díszítik a falakat. Így kicsit mindig velem van ő is, amíg dolgozom akkor is. Nem akarok nagy karriert csinálni, nem vágyom nagy dolgokra, csupán arra, hogy a Butterbean sikeres legyen, és a fiam boldogan nőjjön fel. Apa nélkül jól tudom csak fél munkát leszek képes végezni, de talán lesz majd az életben valaki, aki a rengeteg problémám ellenére is az én fáradt mosolyomat fogja a legszebbnek látni egy hosszú munkanap végén.

A nappali ablaka ötszög alakú volt. Ezt a megállapítást tette Benjamin egy reggelen, amikor éppen a formákat és síkidomok neveit próbálta memorizálni pár évvel ezelőtt. Még nem is nagyon figyeltem ezt eddig meg, de lényegében igaza van. Plafontól a földig ért, oldalt óriási rózsa mintás nehéz borkátfüggönyökkel, amiket minden este be szoktam húzni, ha felkapcsolom a lámpákat. Az ablakkal szemben helyezkedett el a fenyőből faragott íróasztal amelyen színben pontosan hozzáillő faládikában gyűjtöttem a heti, vagy éppen napi tennivalókat, kifizetésre váró számlákat, megrendeléseket. Kevesen használtak már ilyesmihez papírt, de van aki ragaszkodik a régi dolgokhoz. Néha nekem is jobban kézre esik, mint a laptop jegyzettömbje, vagy a sticky notes.Az ablakon át tökéletes kilátás nyílt a hatalmas udvarra, ahol az eredeti játszóteret át kellett alakítanom úgy, hogy a fiam is használni tudja. Alapvetően az egész ház egy nagyobb csinosításon és komfortizáláson esett át William távozását követően. Kettőnknek túl nagy volt, és nem felelt meg abban a formában ahhoz, hogy Benjamin apró kis kerekesszékével közlekedni tudjon benne. Meg kellett szoknom, hogy a napi rutin, vagy a terveim nagy része az én esetemben mindenképpen hozzá igazodik. Hazudnék ha azt állítanám, hogy sosem éreztem ezt tehernek vagy éppen nem éreztem magam néhanap hihetetlenül fáradtnak és elgyötörtnek, de ilyen alkalmakon mindig feltettem magamnak a kérdést: ha én nem csinálom, akkor vajon ki fogja helyettem? Éppen ezért az önsajnálat luxusát meghagytam magamnak olyan ritka estékre, amilyen szökőévente egyszer adódott. Amikor a ház elcsendesült, szinte hallani lehetett a bútorokba ivódott évek számtalan apró neszezését, hallani ahogy odakint a szellő megcirógatja, és halk csilingelésre ingerli a kék üveggyöngy szélhárfát a gangon. Olyankor mindig van időm kicsit magamba mélyedni, számot vetni az életemmel, a meghozott döntéseimmel, vagy éppen azzal, hogy mi az amit másképpen csinálnék, vagy hol tartana akkor az életem ha egy bizonyos pontján másképp választok. Az ember valamiért hajlamos azt hinni, leginkább a keserű dolgok felett tűnődve, hogy ezek a másféle választások egyszersmind jobbak is lettek volna, jobb irányba haladt volna tovább az életük. Az évek alatt azt mondják számtalan emlék megszépül, számtalan emlék pedig a feledés homályába vész. Vagy mert nem volt olyan fontos nekünk, vagy mert jelentősége sem volt.
Nem szégyellem bevallani, hogy bizony nekem is megvannak azok, amelyeket másképp tennék, amelyekről akkor és ott másképp döntenék, még akkor is, ha attól nem feltétlen lesz jobb az életem, csak egyszerűen más. Azt azonban soha, egy percig sem bántam meg, hogy Benjamin megszületett. Voltak pillanatok, amikor feltettem a kérdést a Sorsnak, vagy éppen Istennek, ha létezik egyáltalán, hogy miért én, mit vétettem, hogy éppen velem tette ezt? Aztán rájöttem, hogy talán pontosan ezért. Hogy a nehézségében lássam meg, hogy egy élet milyen értékes. Hogy a fiam kicsi élete, a maga öt esztendejével mennyi küzdelem árán, és mennyi átzokogott éjszaka, mennyi nevetéssel telt nap után mennyi értéket rejt magában. Megtanultam minden apróságot megbecsülni, ami mellett lehet, hogy egy másfajta életben élve egyszerűen elsétálnék, vagy természetesnek venném.
Az ötszög alakú ablak előtt állva nézek ki a szürkületbe futó estébe. Esik. Megint és már egy hete folyamatosan. Pedig Beninek kirándulást ígértem a hétvégére. De még két lábon sem lehetne ebben a sárban közlekedni, nemhogy kerekesszékkel.Egy órája már, hogy elaludt, miután háromszor egymás után meséltem el neki a Sündörgő Sün roppant vicces és tanulságos meséjét. Fejből. Sosem szerette ha könyvből olvasok. Számára mindig az volt a meghitt ha összebújtunk, a fejét a vállam alá fúrta és hallgatta a hangomat, meg a néha összezavarodó mesefolyamomat. Merthogy fejből mesélni nem nagyon volt soha tehetségem, de már fejlődőképes vagyok. Egy egész kis mesebirodalmat építettem fel kettőnknek, amit csak mi ismertünk, ahogyan a szereplőit is. Ketten voltunk egymásnak, noha tudom, és érzem hogy hosszútávon ez kevés lesz.Mégis mit tehetnék?
A kemény, viaszos babérsom levelein kopog az eső, bólogat az óriás, lila szarkaláb, szinte már meg is hajolt a törzse ettől a sok esőtől. A mobilom zörren az asztalon mögöttem, amire összerezzenek, és arrafelé fordulva, egy mély sóhajt követően lépek vissza, hogy megnézzem ki keres ilyen későn. Egy chicagoi szám. Lehet egy megrendelő, hiszen nem egyszer szoktam máshonnan felhívni ha éppen valami ötlet adódik, és szeretnék velem megosztani.
- Tessék, Shelley Lane vagyok.
- Ley?
A vonal túloldalán egy hang, amelyet már hónapok óta nem hallottam, akkor is azért hívott, mert szüksége volt néhány papírra amit itt hagyott amikor elment. Nem tudom miért reménykedem minden alkalommal, amikor telefonál, hogy talán életében először beismeri, hogy tévedett, amikor elhagyta a fiát. William hívott.Tudom, hogy most is valami teljesen értelmetlen dolog miatt hív, mégis valami apró remény, valami hang a szívem mélyén azt súgja, hogy ha nem is jön vissza, talán hajlandó lesz meglátogatni Benit. Hiszen a fia. Nem tudom elhinni, hogy nem érez iránta semmit, hogy nem hiányzik neki. Miért ilyen elutasító vele? Én nem számítok. Engem nem kell szeretnie, nem kell tőle semmi. A mi házasságunk már jól tudom nem működne, túl messzire sodródtunk, túl sok idő telt el, semhogy helyre lehessen hozni bármit is. De Benjamin-nak szüksége van az édesapjára. Bár azt hiszem már így is maradandó károkat okozott a lelkében az, hogy az apja egyszerűen elment, noha az indokot sosem mondtam el neki. És nem is szeretném. Félek azzal végérvényesen kést döfnék képletesen az egyébként is érzékeny lelkébe.
Nem válaszoltam, csak hallgattam, kezem megremegett, majdnem kihullott belőle a telefon.Vártam, hogy elmondja miért keres, hogy mit akar.Még mindig reménykedek, hogy kimondja azt amit várok, de nem teszi….helyette valami egészen mást közöl. Ridegen, egyszerűen, a világ legtermészetesebb módján.
- Beadtam a válókeresetet, Ley. Csak azt akartam, hogy tudj róla, mielőtt megkapod az ügyvédemtől a papírokat. Szeretném ha aláírnád. Én….- megakad. Érzem, hogy még mondani akarna valamit, valamit amiről jól tudja, hogy talán nem így kellene, mégis megteszi. A harag és a tehetetlenség miatt az ajkam megremeg, a gombóc másodpercek alatt születik meg a torkomban. Szabad kezem ökölbe szorul.
-...megnősülök.- egyetlen hatalmas ködfátyollá változott az egész világ, és én annyira szerettem volna szabadon engedni azokat a könnyeket, de nem tehettem. Nem adom meg neki ezt a lehetőséget. Tudtam és felfogtam, hogy ezzel a remény időszaka megszűnt a számunkra.
- Jó lenne, ha te mondanád el a fiaDNAK.- nem lehetett nem kihallani a szavaiból, hogy Benjamin csupán az én fiam, hiszen nem tökéletes, szerinte nem az.Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam könnyedén válaszolni. Szúrni akartam, de inkább szánalmasan elgyötört volt a hangom.
- Nem mintha eddig olyan sokat beszéltél volna vele. Neked pedig sok boldogságot. Majd küldd a papírokat és aláírom.- nem is vártam meg, hogy elköszönjön, egyszerűen bontottam a vonalat. A mellkasomhoz szorítottam a mobilt, és hagytam, hogy az eddig benn rekedt zokogás kirobbanjon belőlem. Csendesen, visszafogottan, de mégis hagytam, hogy átseperjen rajtam. Szinte alig hallottam meg a hátam mögött az apró kerekesszék nyekkenő hangját, amint a gumik hozzátapadnak a padlóhoz.
- Anya? - amilyen hirtelen utat engedtem a könnyeimnek, olyan hirtelen zártam el az érzelmeket oda legbelülre. Már megtanultam, hogy a saját fájdalmam mindig ezredleges.
- Igen Bogyóka?- fordultam meg, és bár könnyedén igyekeztem beszélni, a könnyek nyomát nem sikerült teljesen eltüntetni. Odaléptem hozzá, és leguggoltam elé.
- Én csak szomjas voltam….elfogyott a víz a kis szekrényről. De te….anyu, te sírtál?- nézett rám kutatón és kérdőn. Meg sem próbáltam hazudni. Felesleges lenne, úgyis látszik. Bólintottam.
- Ez….olyan felnőttes dolog, tudod. De majd elmúlik. Tényleg. Most pedig gyere, menjünk feltöltjük a kulacsodat innivalóval.- vettem el az ölében lévő flakont, és vele együtt indultam meg a konyha felé.Mögöttünk a nappali úgy borult sötétsége, ahogy Will szavai nyomán az összes reményünk. És fogalmam sincs ezt hogyan fogom majd elmondani Benjamin-nek.