Egészen hosszúra nyúlik a csend körülöttem, vagy legalábbis esküdni mernék rá, hogy hangzavar volt eddig. Mégis, ahogyan megkapom a kulcsot és a szobatársam nevét, mintha ásítozni kezdene a tér attól, mennyire lassan reagálok. Össze kell raknom magamban a részleteket. Így, miközben a vezetőség tagjai és azok, akik jóval a fejem fölött lépkednek, nevetgélnek valahol a hátunk mögött, egyszerűen ledermedve ácsorgok a pult előtt. Kapkodom a tekintetem, mert hogy a fejem meg sem moccan.
A főnök neve szerepel az enyém mellett. A főnököm neve. Akármennyire igyekszem azonban arra gondolni, hogy ez tévedés, és bármennyire nyitom ki a szám, a hiba bűnöse megbújik. Én pedig nem lelem a bűnbakot, pedig jól esne lekiabálni a haját valakinek. Nagyon jól esne.
Fogalmam sincs, hogyan kéne tálalnom... Hogyan kéne elfogadnom, hogy mellette kell töltenem az éjszakát?! Abban bíztam, hogy valamelyik munkatársam oldalán sikerül a nap végén kicsit ellazulni. Ha már ennyit utaztunk, és távol vagyok az otthonomtól. Ritkán utaztam el. Igazából csak ha Alex, a bátyám magával cipelt valahová. Ahogy eszembe jut a lenge pizsama, amit magammal hoztam, már nem csak a hajkoronám lángol vörösen, az arcom is úszik abban...
- Ugye most csak szórakoztok velem? - kérdezem a többiektől. Az arcukról sikerül leolvasnom, hogy épp olyan értetlenül állnak az eset fölött, mint én. Idegesen morzsolgatom az ajkaim, miközben végig nézve rajtuk, nonverbálisan próbálom kirángatni a választ a kérdésemre. - Francba. - nem segít a támogató lapáttenyér a lapockámon. Odalógok a pultra ismét, hogy közöljem a problémám. Úgy fest azonban, senki sem hajlandó megoldást lelni. Hiába kérem, nem tudnak másik szobát adni, mert ahhoz tele van a puccos szállodájuk.
Oszlik körülöttem a tömeg, és akkor már tudom, hogy a hurok szorul a torkom körül. Muszáj leszek Mr. Galante elé állni, és a kezébe nyomnom a kulcsot - a nevemmel karöltve. Pár mély levegő után, veszem a bátorságot és megfeszített arcizmokkal felé fordulok. Lassú, suta lépések vezetnek el hozzá. Belülről harapdálom a szám, pótcselekvés, ami segít megfogalmazni, mit is kellene mondanom.
- Uram... - lépek elé, ha úgy vélem, akad rám pár másodpercnyi ideje. - Egy kis problémába ütköztünk. - átnyújtom a szoba kulcsát, idegességemben a kezem azonban reszketni kezd. Látva ezt, kihúzom a tartásom, hátha sikerül az arcomon tartani a tekintetét, és ő nem veszi észre, amit én igen. - Ha... Ha tudnánk valahogy, nem is tudom, talán cserélni valakivel. Úgy, úgy foglalták le a szobát, hogy együtt legyünk. Mármint mi. Mi ketten. Ön és én. - megrándul a szám sarka, ahogy kimondom. A francért nem vállaltam magamra ezt a feladatot is! Ha nekem kell elrendeznem a párosításokat, ilyen baklövést biztosan nem követek el. Ez nem csak rám nézve szégyenletes, őrá nézve is. Mit gondolnak majd erről!? Ha az asszisztensével osztozkodik?!
Bocsánatkérőn nézek fel rá, egy ideges sóhaj szalad ki a számon. - Én kértem, hogy adjanak másik szobát, de nincs üresedésük. Mit szólna hozzá, ha a közelben keresnék egy másik szállást? Biztosan van más lehetőségünk is. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni... - nagyszerű, a szemébe sem tudtam nézni, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Úgy ácsorgok előtte, mintha egyáltalán nem figyelnék rá, a tekintetem valahová a háttérbe futott, miközben a velünk együtt érkezők sorra kívánnak jó pihenést egymásnak, és az előttem állónak is. - Úgy sajnálom. - szalad ki a számon, ahogy rávezetem a pillantásom. Hogy kerültem bele már megint egy ilyen kínos helyzetbe?! Képtelen vagyok elhinni, hogy pont velem történik ez. Meg kell tartanom ezt a munkát, nem lehet, hogy más hibája miatt, én fizessek meg. Ugye?

Ma fontos uzleti ugyben kell Atlantaba utaznunk, ugyhogy szoltam az asszisztensemnek, hogy reggel felesleges atjonnie, talalkozzunk inkabb a magangepemnel.
A napom szokasosan indult. Kora reggel futni indultam, hazaerve kivetelesen osszedobtam magamnak egy konnyu, egeszseges menut, amit aztan hamar el is fogyasztottam. Ezt kovetoen lezuhanyoztam, felkaptam magamra egy fekete farmert es egy feher izompolot. A kollegak nem surun latnak laza szettben, de majd a hotelben, a megbeszeles elott boven lesz idom atoltozni.
-Jo reggelt, Taylor. Hogy vannak a gyerekek? - kerdezem egy mosollyal az arcomon. Mindig lelkesen mesel roluk, parszor volt is alkalmam osszefutni veluk.
Ut kozben gyorsan ellenoriztem, hogy minden rendben van-e a cegnel, mikor pedig megerkeztunk a gephez, elkoszontem, majd kiszalltam a jarmubol.
-Chris meg nem erkezett meg? - fordulok Amelie fele, kozben lassan vegigmerem. Nem kell valaszolnia, ugyanis jo baratom epp most parkol le tolunk nehany meterre.
-Kestel! - jegyzem meg komoly arccal, bar tudom, felesleges. Mig en mindig pontos vagyok, o szinte mindig elkesik.
-Ne parazz mar, van idonk boven. Jo reggelt, Amelie - kacsint a nore, majd mind helyet foglalunk a gepen es nehany ora alatt meg is erkezunk Atlantaba.
-Emlekszel mi volt, mikor legutobb jartunk itt? - kerdezi Chris egy eleg sokatmondo vigyorral a kepen, azonban en nem szivesen teregetem ki a szennyest a kollegak tarsasagaban.
-Emlekszem. - zarom is le ezzel a temat. Szerencsere pont ideje leszallni, igy nem forszirozza tovabb a szamomra jelenleg kellemetlen multat. Ha nem lenne a masik ket no mellettunk, akar el is beszelgethettunk volna rola, de igy esely sincs ra. Az en vilagom nem igy mukodik, de ez nem uj neki. Bizonyos dolgokban eg es fold vagyunk.
-Jo reggelt mindenkinek! - udvozlom azokat, akik mar hozzank hasonloan megerkeztek.
-Amelie, vizet. - iszom is egy jo nagy kortyot, miutan megkaptam a palackot.
-Reszemrol indulhatunk - jelzem, hogy talan jobb lenne egy kevesbe napos helyen folytatni a beszelgetest, mar ha egyaltalan nagyon ragaszkodnak hozza. Innen mindenki sajat autoval tavozik.
-Jart mar erre? - kerdezem Ameliet a fekete, tagas autoban ulve, ahol rajtunk es a soforon kivul nincs mas.
-Ha gondolja, kesobb szetnezhet - ugyanis a megbeszeles csak fel kilenckor kezdodik.
-Legyen szives, kerje el a kulcsainkat - pillantok a nore, miutan leparkoltunk a hatalmas hotel elott. En addig a tobbiekkel kenyelmes tempoban setalok be az ismeros helyre. Nem ez az elso alkalom, hogy itt szallok, illetve szallunk meg. Mig a tobbiek intezkednek, mi foleg az uzletrol es a mai naprol beszelunk. Epp szora nyitom a szamat, amikor megjelenik az asszisztensem. Hatat forditva a tobbieknek pillantok le a nore.
-Mifele problemaba? - a valaszt hamar meg is kapom. Pontosan akkor, amikor atnyujtja a kulcsot, amin az o neve is szerepel. Nem nehez kiszurni, hogy cseppet sem nyugodt. Komoly, rezzenestelen arccal hallgatom tovabbi szavait, akarcsak egy szigoru fonok. Elvegre mindenki szerint az vagyok, emellett koztudott, hogy ruhellem a hibakat. Azonban most, a zavarban levo not elnezve, szorakoztat a helyzet, am ennek nyoma sincs az arcomon.
-Ez nem meglepo - ertem ezt arra, hogy a hotelnek nincs ures szobaja. Mivel bizom a noben, igy feleslegesnek tartom, hogy en is zavarjam a recepciost. Azert foglaltuk le hamarabb a szobakat, mert tudtuk, ha nem cselekszunk idoben, nem lesz szamunkra szabad hely. Nem szamitottam szobatarsra, elvegre a vezetoseg tagjai egy nagyobb, ketszemelyes aggyal rendelkezo szobat kapnak, ellentetben peldaul az asszisztensekkel.
-Nem hiszem, hogy a kornyeken kapna szabad szobat - ez nem az a negyed, ami tele lenne kissebb panziokkal, ahol aztan nagyon szivesen - barmikor - fogadjak az uj arcokat, mert alapbol nagy a pangas.
-Valami gond van? - lep mellenk Yasmine egy mosollyal az arcan. Reszben azert van koztunk, mert okos, rengeteg kapcsolattal rendelkezik, kivalo PR-es IS, illetve Chris odaig van erte. Fontos a jo hirnevunk, amit olykor a konkurencia igyekszik bemocskolni, ez a szoke, hosszu haju no pedig azonnal elsimit barmit, a kapcsolatainak koszonhetoen. Talan kijelenthetem, hogy ezen a szakteruleten o az egyik legjobb. Ami viszont a szemelyiseget illeti, hat hogy is mondjam.. sokakkal lenezo, rideg no, ez azonban nem tartozik ram. Termeszetesen csak addig, mig nem cseszteti az alkalmazottakat.
-Nem, nincs. Kovesd csak a tobbieket - eroltetek en is egy mosolyt az arcomra.
-Rendben, de kesobb igerd meg, hogy egyutt ebedelunk - kezd fogyni a turelmem, ugyhogy igyekszem minel elobb megszabadulni tole.
-Meglatjuk. Ha nem latnad, epp megzavartal minket - termeszetesen megint megkapom, mennyire szigoru vagyok es sosem lazitok, aztan bocsanatkero arccal tovabball.
-Hol is tartottunk? Ja igen, a szoba.. Engem a legkevesbe sem zavar - vonom meg az egyik vallam, ezzel pedig el is indulok a lift iranyaba. Csak akkor engedek meg magamnak egy mosolyt, amikor mar hatat forditottam neki.
-Nem szeretne kipakolni? - kerdezem mikozben megnyomom a lift gombjat.

A gépnél ácsorogva apróra húzom magam. Mantráznom kell magamban párszor, hogy "Helyem van itt." ahhoz, hogy el is higgyem, de még így sem igazán sikerül. Hiába koncentrálok rá minden energiámmal. Aztán már csak arra kapom fel a fejem, hogy a főnököm kérdez tőlem. Épp szóra nyitnám a szám, hogy válaszoljak, de az illetékes személy megérkezik. Aprót bökök irányába, de talán enélkül is észreveszi Mr. Galante.
- Jó reggelt, Uram! - mosolygok rá, ahogy rám kacsint. Valamiért mellette mindig az az érzésem támad, hogy minden nővel így viselkedik. Ez nem feltétlenül kellene, hogy megnyugtasson, de még mindig szimpatikusabb, mintha konok lenne, vagy tuskó.
Atlantában, mintha csak odahaza lennénk igyekszem minden kérését és kívánságát teljesíteni a vezetőmnek. Mellette maradok, de láthatatlanul, ahogy szereti és elvárja az asszisztenseitől. Ezúttal épp tőlem. Az autóban ülve a papírokat rendezgetem, hogy a szállás elfoglalásával kapcsolatosan felmerülő kérdésekre válaszolni tudjak. Emiatt meglep, hogy hozzám szól Mr. Galante.
- Ó, nem uram! - szelíden rámosolygok, enyhén megcsóválva a fejem. Nem utaztunk igazából sehová, csak ha a bátyám elvitt. Ő pedig csak akkor vitt, ha valamelyik haverjának nem volt párja, és így én kitettem az üres rést. De utazni nem utaztunk el. Kiszélesedő mosollyal nézek fel rá, amikor azt mondja, elenged később. - Köszönöm! - felelem, és máris jobb kedvvel bújom a papírokat, tájékoztatókat, leírásokat.
És ez a jó kedv egészen addig el is tart, amíg a szoba-malőrrel szembesítenek. Égő, lehetséges, hogy kipirosló arccal lépek oda ismét Mr. Galante mellé. Szeretném, ha ketté nyílna alattam a talaj, ahogy felnézve rá látom, miféle reakciót vált ki belőle az ötlete, hogy osztozzunk a szobán. A mimikája komolyságát látva nedvesítenem kell a torkomon. Fogalmam sincs, hova tovább kellene mentenem tovább a helyzetet, mert nem én hibáztam, mégis úgy érzem, hogy az én fejem fölött gyűlnek a fellegek.
Beharapom az alsó ajkam, amikor azt mondja, őszerinte semmi esély rá, hogy találjak szállást a fejem fölé. Eszembe jut, hogy esetleg az autóban is alhatok, de mire ezt tálalnám, mellénk lép Yasmine. A szőke hajzuhatag, derékig érő lábakkal és nyájas hangszínnel. Tömören. A férfiakkal - már a vezetőség tagjaival - mézes-mázas, míg azzal a réteggel, amelyik alárendelt, úgy viselkedik, mint a rongyokkal szokás. Személy szerint belőlem elemi erővel váltja ki az ellenszenvem, de soha nem mondanám ki hangosan - ahhoz túl fontos a munkám, hogy ilyen nőkkel foglalkozzak. Rendre előfordulnak körülöttünk, semmi meglepő!
Elfordítom a fejem, hagyom, hogy ketten rendezzék le, mikor fedezik fel egymás szobáit, de megüti a fülem, hogy Mr. Galante milyen szigorúan válaszol, már szinte túl ridegen. A szemem sarkából nézek rá, majd a távozó szőke sziluettre. Attól tartok, hogy a helyzetünk miatt idegesítette fel így magát, így megköszörülöm a torkom, hogy tálaljam az ötletét a lakóautónak. Elég nagy... elférnék benne!
Elfordul tőlem, én pedig nem győzök levegő után kapkodni. Hogy-hogy nem zavarja? Miért nem zavarja? Nem lehet ennyire higgadt! Mit gondolnak majd róla? Rólunk?!
- Uram! Nem biztos, hogy... - - megnémulok, amikor látom, hogy megnyomja a gombot, és azzal a sztoikus nyugalmával ácsorog a lift előtt, mint akinek az ég adta világon semmi problémája. Ellenben én attól tartok, hogy lángra kapok menten. Mikor lett ennyire meleg?!
A kérdést hallva eltátom a szám is. Előre fordítom a fejem, és keresni kezdem a megfelelő szavakat. Akadnak egyáltalán olyanok?! - De, de igen. Jó lenne, és egy zuhany is jól esne. - felelem megfeledkezve róla, kinek válaszolok. Ahogy azonban összekaparom magam, és rádöbbennek, hogy pont ő az, aki mellett zuhanyzásról beszélek, elkerekednek a szemeim. - Persze csak ön után! - teszem hozzá sietősen.
A lift utolsó mentsváramként érkezik ekkor. Így betopogok mögé-mellé valahová. - Alhatnék az autóban! - motyogom, fel sem pillantva rá. Az ő rétegeiben valószínűleg egy ilyen ötlet megbotránkoztatna bárkit, ellenben én egyáltalán nem zárkóznék el az ötlettől.
- Vagy a folyosón is. Fürdőszobában! Láttam már filmekben, hogy így oldották meg... - fogalmam sincs, miért fecsegek össze-vissza, talán az idegesség teszi. - Ha... ha felhozna valakit, nem szeretnék útban lenni. - teljesen elment az eszem, hogy ezt hangosan is kimondtam. Nem is merem ráemelni a tekintetem, valahová a cipőim orrára esik le a pillantásom. Érzem, hogy égnek a füleim!

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy Chris szinte minden novel flortol, ha teheti. Kiveve persze a foglaltakkal. Ezeket amugy ritkan gondolja komolyan, inkabb csak szorakozasbol teszi. O velem ellentetben ritka laza ficko. Ezeket az apro flortoket Yasmine is rendszeresen vegignezi, talan ezert nem is veszi komolyan Chris probalkozasait, de persze az is meglehet, hogy egyszeruen csak nem az esete. Igazabol nem erdekel a szerelmi eletuk, csak szeretnem, ha a baratom boldog lenne.
Amikor eloszor pillantottam meg Ameliet - az ugyetlenkedeseivel egyutt -, le mertem volna fogadni, hogy nem huzza tovabb nehany napnal, maximum egy hetnel, azonban tevedtem. Egyelore meg vagyok vele elegedve, na meg most amugy sem ferne bele meg egy asszisztens valtas, es abban sem vagyok biztos, hogy el tudnam, vagy inkabb el szeretnem engedni magam mellol.
-Ne aggodjon, nem veszitett sokat. - mondom egy apro vigyor kisereteben. Nincs bajom Atlantaval, de szamomra nincs benne semmi kulonleges, amiert megerne ellatogatni ide. Ha mar kiruccanas, valami sokkal nyugodtabb helyet valasztanek, ahol kevesebb a beton es az emberek joval baratsagosabbak.
-Jol tudom, hogy meg tanul? - teszem fel az ujabb kerdest magam ele nezve. Nem jellemzo ram, hogy kulonosebben erdekelne az asszisztenseim elete, most megis oszinte az erdeklodesem. Altalaban csak az alapok szamitanak. Mit tanult, mennyire erti a dolgat, illetve annyi jelentkezo  kozul, miert pont o lett a szerencses kivalasztott. Mi volt benne az a plusz, ami alapjan Chris kivalasztotta a megfelelo not.
Amelie szemeit egeszen addig furkeszem komoly arccal, mig Yasmine meg nem zavar minket. Bar ketsegkivul szep no, aki utan rengeteg ferfi megfordul, engem megsem fog meg. Szamomra amellett, hogy tul mu, tul kemeny is. Hianyzik belole az artatlansag, szerenyseg, valodi noiesseg, ami nem a csinos labakban vagy karcsu derekban nyilvanul meg. Nem azt allitom, hogy cseppet sem szamit a kulso, mert ez hazugsag lenne, am ez edeskeves ahhoz, hogy megfogjon az illeto.
-Mi nem biztos? - fordulok a no fele ismetelten komoly arccal.
Felvont szemoldokkel hallgatom, mire lenne meg szuksege, vegul csak lazan megvonom az egyik vallam.
-Nekem ugyis el kell inteznem par telefont, nyugodtan lehet az elso - valojaban csak egy hivast kell lebonyolitanom, amit nem tervezek tul hosszura, de szivesen engedem elore, elvegre megiscsak en vagyok a ferfi.
A liftbe egy alig lathato, apro mosollyal a szam sarkaban lepek be. Igen, meg mindig szorakoztat, mennyire zavarban van es hogyan probalja menteni a helyzetet.
Az otletet hallva valoszinuleg eleg furcsa fejjel fordulok fele.
-Az autoban? - kerdezek vissza, na nem mintha ne hallottam volna elsore is.
-Kizart! - megis milyen fonok lennek, ha az alkalmazottamnak az autoban kene aludnia?! Nem vetne ram tul jo fenyt es hat amugy is.. meg hogy autoban.. Szeretnem azt hinni, hogy csak viccelt, de az arcarol nem nehez leolvasni, hogy sajnos nem poennak szanta.
Amikor azt hiszem, ujabb csodas otletek mar nem johetnek, szora nyitja a szajat.
-Filmekben... - ismetlem utana. A folyosos megoldast inkabb nem is kommentalom. Jobb, ha ugy teszek, mint aki meg sem hallotta.
-Nem hiaba talalkozott ilyen nagyszeru jelenetekkel csak filmekben.. Nem gondolja, hogy kisse kenyelmetlen lenne? - teszem fel a koltoi kerdest.
-En majd a kanapen alszom - nyugtatom meg. Legalabbis remenykedem benne, hogy ez majd megnyugtatja es nem fecseg majd ennyit. Hihetetlen mennyi badarsagot tud osszehordani neha, es mindezt csupan nehany masodperc alatt. Ehhez azert mar komoly tehetseg kell.
Az utolso mondatanal vegul egesz torzsemmel fele fordulok.
-Azt hiszem elfelejti, hogy uzleti ugyben vagyunk itt, nem pedig azert, hogy noket vigyek szobara.. - a munka es a szorakozas nem fer ossze. Soha. Nem beszelve arrol, hogy alapbol nem vagyok az a tipus, aki a noket szobara vinne.
-Megnyugodhat, nem lesz utban - sohajtok egyet, mikor vegre megerkezunk a legfelso emeletre, kozben megcsovalom a fejem.
-Erre.. - fordulok egybol jobbra, nehany meter utan pedig megallok az egyik ajto elott, amit a kulcs segitsegevel kinyitok.
-Csak maga utan - engedem elore, majd hagyom, hogy nyugodtan felterkepezhesse a lakosztalyt.
-Hogy tetszik? - kerdezem miutan en is belepek a hatalmas terembe, ahonnan amugy gyonyoru a kilatas.
-Mellesleg.. itt ebedelne, vagy inkabb egy etteremben? - fogom kozben a borondjet, hogy bevihessem a tagas haloszobaba.

Teljességgel meglepetésszerűen ér, hogy Mr. Galante hozzám szól. Hogy kérdez tőlem. Nem mintha nem kellene beszélgetünk egymással, már a munkából kifolyólag, de a személyeskedést eddig kerültük. Vagy legalábbis a bemutatkozás óta tovább nem mélyedt el az ismeretségünk. Ahogy most mellette vagyok, más sem jut eszembe, csak hogy igazából semmit sem tudok róla. Így, egy hónap után persze nem tudnám kifaggatni, nem illene megkérdeznem, hogy mi a helyzet a családjával, ezért inkább csak válaszolgatok neki.
- Esetleg tudna ajánlani valamit, amit mindenképpen meg kéne néznem? Látványosságot, ha úgy tetszik. - a vállam fölül lesek rá, kíváncsian, kérdő szemekkel. Nem rejtem véka alá a mosolyomat. Szimpatikus, hogy nem néz le azért, mert még nem jártam erre, és nem rögtön azzal kezdi, hogy mennyi érdekességről maradok le... Elpillantok róla, le az ölembe. Az újabb kérdésre kapom fel a fejem.
- Igen, még tanulok. Az utolsó félévemben vagyok. - sietősen fűzöm hozzá, hogy éreztessem, már nem sokáig kell ennyire sokfelé figyelnem. Ha esetleg azért kérdi, hogy tudja, miért vagyok gyakran szétszórt. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy ez a munkahely ugródeszka. Egyelőre - még ha úgy érzem sokkal többre is vagyok hivatott - nem mozdulnék ettől a cégtől.
Szinte hálát érzek Yasmine iránt, amiért elvonja rólam a főnök komoly tekintetét. Úgy érzem, libabőrösre pettyez minden pillantásával. Talán némán kellene követnem a lifthez, miután elválik a szőkétől, és közli, hogy őt bizony nem zavarja, ha együtt szállunk meg, de nekem ki kell nyitnom a számat.
- Ó. - megdermeszt, ahogy hirtelen felém fordul és ismételten azzal a komolysággal az arcán néz rám. - Uram, mondja belegondolt, hogy mit fognak szólni a munkatársaink? -  kíváncsiskodom, halkan suttogva.
- Oké! - nem tudom miért érzem úgy, hogy egyáltalán nem helyes a főnököm társaságában a zuhanyzásról beszélgetni, de ha már így alakult, akkor jobb, ha nem éri meglepetésként, ha a későbbiekben szembesül vele, hogy nekem is vannak efféle szükségleteim.
Az arcát látva az ötletem kapcsán, rögtön úgy érzem, hogy rosszat szóltam. Összepréselem az ajkaim, és mosolygást színlelek egy másodperc töredékére. Később lepillantok valahová kettőnk közé. Nincs, nem lesz több ötletem, és ez az érzés nyomasztóan hat rám.
Képtelen vagyok lakatot tenni a számra, és úgy tűnik, hogy nem feltétlen nyerik el a férfi tetszését az ötleteim. Végül zárszónak kiböki, hogy ő alszik majd a kanapén. Én pedig itt nem állok meg, udvariasan próbálom megsúgni, hogy van egyéb oka is annak, amiért nem jó ötlet a közös szállás. Viszont, ahogy kimondom és felém fordul, rögtön érzem, hogy rosszul tettem. Megszeppenve nézek rá, amikor felém fordulva leszögezi, hogy csak és kizárólag üzleti úton van. - Elnézést Uram. - elkapom a tekintetem is róla, helyette a bőröndöm fürkészem, hogyan babrálnak rajta az ujjaim. Fel sem merem szegni az állam, biztos vagyok benne, hogy ezek után ki fog rúgni...
Kilépve a liftből, követem a szobáig. Türelmesen, némán várom, hogy kinyissa az ajtót, ha megtette, egy kedveskedő mosollyal átlépek a küszöb fölött, miután előre engedett.
- Woah. - szinte csak tátogom, ahogy az előtérbe érve körbe vizslatom a helyet. Elnyílt ajkakkal csodálom a tágas szobát, ami fogad. A bőröndöt is leteszik ujjaim. - Gyönyörűszép. - nevetek halkan, alig észrevehetően. Nem tudom, hogy mi fog meg a leginkább a szállásunkban, de el vagyok ragadtatva tőle. Egyáltalán nem szoktam hozzá ehhez a luxushoz. Nevethetnékem támad, aztán hallom, hogy a férfi kérdez tőlem. Felé fordítom a fejem, és meglepetten látom, hogy a bőröndöm a kezében, úgy viharzik egy másik szoba felé. Topogva, sietős léptekkel haladok utána.
- Azt hiszem inkább itt. Önök elmennek? - prüszkölöm a szavakat, majd megkerülve őt, elképedem a hálószobán, ami úgy ásítozik előttünk, mintha máris szeretné az ágyában tudni új vendégét. - Köszönöm. - bököm ki, lepillantva a bőröndre, ha nem lenne egyértelmű, miért hálálkodom.
- Akkor én most kipakolok, és lezuhanyoznék, ha nincs rám szüksége. - nézek fel rá kíváncsian, türelmesen.

A kerdeset hallva kisse eltoprengek. Bevallom, nem sok atlantai latvanyossag erdekelt, szoval jelen helyzetben lehet nem a legjobb embert kerdezi. Vegul megis beugrik valami..
-Onnek talan az oriasi botanikus kertet tudnam ajanlani.. Esetleg a Georgia Aquarium, bar ez nem tudom mennyire erdekelne - ezeket meg en sem pipaltam ki es nem is igazan terveztem.
-A Piedmont Park egesz szep.. - teszem hozza, habar latvanyossagnak epp nem mondanam. Erre a helyre meg en is ellatogattam, amikor a reggeli futast tudtam le.
-Ha jol tudom, az allatkert sem kicsi, mar ha allatbarat... - en biztosan az vagyok, megsem fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy benezzek a helyi allatkertbe. Ilyenkor altalaban az uzlettel vagyok elfoglalva, es ez a varos tulsagosan hasonlit New Yorkhoz. Ketlem, hogy sok uj es egyben lenyugozo dolgot nyujthatna.
-Olympic Park, a szépművészeti múzeum.. Lullwater Park, Lanier to.. es oszinten megmondom, hirtelen ennyi jutott eszembe. - es ezekrol is csak a tobbiek meseltek, ami engem aztan rendkivul erdekelt. Most azonban megis jol jon az info, ugyhogy nem hiaba hallgattam vegig a szamomra unalmas sztorikat.
-Ezek kozul csak a Piedmontot lattam - osztom vegul meg vele. Azt mar nem teszem hozza, hogy Chris elrangatott nehany barba, termeszetesen csakis a nok miatt. Ha mar Yasmine nem adta be a derekat, kellett valaki mas, aki kielegiti a szuksegleteit. Es hat nem tagadom, vegul en is talaltam valakit, akivel egesz szepen alakult az estenk, de ennyi.
-Milyen szak? - teszem fel a kerdest meg azelott, hogy atgondolnam. Altalaban megfontolt vagyok es nem arrol vagyok hires, hogy sokat beszelnek. Mondhatjuk, hogy elegge magamnak valo vagyok, most megis meglepoen sokat beszelek, mar magamhoz kepest persze. Masoknak ez a normalis.
-On szerint engem erdekel a munkatarsak velemenye? - kerdezem immar kevesbe komoly arccal.
-Nem tartozik rajuk, hogy kivel osztom meg a lakosztalyomat. Ha pedig barmelyik kollegaja szoba hozna a dolgot, csak szoljon - es az illeto eloszor figyelmeztetesben reszesul, aztan kirugasban. Ha bal labbal kelek fel, akkor talan egybol kirugom.
-Higgye el, sokkal konnyebb es szebb az elet, ha nem foglalkozik masok velemenyevel - nagyon keves olyan ember akad, akinek adok a szavara, ugyhogy a legtobben nem is farasztanak vele. Ha megis, hamar a tudtukra adom, hogy a legkevesbe sem erdekel. Velemenye mindenkinek lehet, am kevesen kivancsiak rajuk.
Elkepzelni nem tudom, mibol gondolta, hogy noket szeretnek felhozni ide az esti megbeszeles utan, de ugy dontok, jobb ha itt le is zarjuk a temat.
-Vagy esetleg en lennek utban? - ertem ezt arra, hogy talan o osztotta volna meg massal az agyat. Nem itelem el azokat a noket, akik eloszeretettel vadasznak, majd visznek fel ferfiakat szobara. Csak nem tudom oket komolyan venni.
-Miert hozta fel a borondjet? Hisz erre van a londiner. - amig meg nem pillantottam a szoba kozepen, addig oszinten szolva fel sem tunt, hogy magaval hurcolta.
-Orulok, hogy tetszik - legalabb egyikunk el van ragadtatva tole. Persze en is meg vagyok elegedve vele, csak szamomra mar eleg unalmas. A kilatas az, ami a legjobban tetszik az egeszben.
-Nem, nem tervezek.. Ha nem banja, ez esetben onnel ebedelnek, itt. - valaszolom, mikozben a king size agyon futtatom vegig a szemeimet.
Eloszor nem esik le, mit koszon meg, csak amikor eszembe jut a borond.
-Ugyan, semmiseg.. - vegre egy no, aki nem minimum harom boronddel indul utnak.
-Csak nyugodtan, en addig elintezem azt a hivast.. - jelenik meg egy enyhe mosoly az arcomon, majd tavozom a haloszobabol es hagyom, hogy nyugodtan kipakoljon, illetve lezuhanyozzon. En addig rendelek ket kavet. Egyet magamnak, egyet pedig Amelienek, ha zuhany utan esetleg inna egyet. Csak ezt kovetoen ulok ki a teraszra, hogy felhivjam az olasz ugyfelet, akivel egy kedves udvozles utan kozlom, hogy megerkeztunk es este a megbeszelt idoben talalkozunk a lefoglalt helyen.

Figyelmesen hallgatom, ahogy a látványosságokról mesél. Túl sok időm persze nem lesz, hogy mondjunk mindent megnézzek, vagy hogy az állatkertet fel tudjam fedezni, de ha már itt vagyok, jó lenne legalább egy-két nevezetességet megtekinteni. Főleg tudván, hogy mindenki lefoglalja magát valamivel. Hol felé fordítom a fejem, hol le a füzetembe meredve írom fel, amiket mond útközben. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy segíthet ebben. Valamiért annyira karakán embernek tűnik, nehéz elképzelnem, hogy kirándulgatna.
- Köszönöm! - igyekszem majd úgy beosztani az időmet, hogy a legpraktikusabb legyek, ne késsek el, ha szüksége lesz rám, de ne is üljek végig a nyakán senkinek sem.  
A kérdésre, hogy milyen szakon végzem a félévét, egy picit habozok válaszolni. Nem hiszem, hogy az önéletrajzom a kezébe került volna, de azzal sem vagyok tisztában, szabad-e elárulnom, hogy nem azonos irányú a mostani munkám azzal, amit éppen végzek. - Írói. - felelem egy bátortalan mosollyal pillantva rá. Nem tudom, hogy kellene e magyarázkodnom, vagy hogy szükség van-r rá, hogy jobban kifejtsem, ez pontosan mit jelent, így inkább elcsendesedve belemerülök az ölemben tartott füzetbe, mintha az életem múlna rajta.
- Nem, ha így kérdezi... - hebegek-habogok. Megijeszt az a fajta magabiztosság, ami belőle árad. Úgy érzem, legalábbis ebben nőttem fel, hogy ilyenkor lehet a legnagyobbat esni. És talán emiatt kell nekem odafigyelnem rá, hogy ki-mit gondol erről az egész helyzetről.
- Rendben! Szólni fogok, ha valaki szóvá teszi. - felelem halkan. Egészen olyan ez a helyzet, mintha valami titkos küldetésen vennénk részt. Én legalábbis biztosan settenkedni fogok a folyosón, ne lássák, melyik lakosztályba lyukadok ki végül. - Ahh, az Ön hátterével ezt megteheti, de én egy picit szürkébb vagyok... - motyogok mögötte, még az egyik kezemmel a levegőbe is intve. Nem gondolkodom tovább, hogy megint miről beszélek, de igazság szerint ő sokkal könnyebb helyzetben van. Én nem engedhetek magamnak semmilyen baklövést. A munka a mindenem!
A kérdését hallva kiszárad nem csak a torkom, de a szám is. Nedvesítenem kell azon, és megköszörülnöm a torkomat, mielőtt bármit felelnék. - Tessék? - kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna jól. Aztán várva egy pár másodpercet elnevetem magam szimplán. - Hehe, persze. Ugyan már! Ne vicceljen! - kuncogok magamban tovább a feltételezésen. Én meg a férfiak, egy üzleti úton. Életem első üzleti útján. Lefojtom a nevetésem. Lehet, hogy meg kellett volna sértődnöm ezen a felvetésen, de igazából mulattat.
A szobában ácsorogva kérdőn pillantok le a bőröndömre, aztán föl rá, és megint vissza a két kerekűre. - Ó! - bukik ki belőlem. - Nem voltam még ilyen előkelő helyen, Uram. Ezért fogalmam sincs a szokásokról. De elbírom, úgyhogy nem értem, miért kellett volna odaadnom másnak, ha úgyis erre jövök én is... - magyarázom, sokkal inkább már magamnak, mint neki. A kilátás teljesen lenyűgöz.
Meglep, hogy azt mondja velem ebédelne. Erre nem számítottam! Mármint nem rossz a kapcsolatunk, de azt gondolnám, inkább a többiekkel töltené az idejét, mint sem velem. - Rendben Uram! Foglaljak asztalt, vagy mi a teendőm? - érdeklődöm, rögtön elő kapva a füzetem és a tollam, hogy jegyzetelhessek, mit kér, hova kéri, és így tovább. Türelmesen ácsorgok előtte, már szinte mellette, így észre veszem, hogy az ágyon végig fut a pillantása.
- Én elalszom a kanapén, egyáltalán nem probléma. - szólok közbe, amikor épp azt mondja, semmiség, hogy behozta a bőröndömet. Aztán már fordulok is el, hogy legalább annyi holmit előszedjek, hogy kényelmesebb ruhába bújjak, és felfrissíthessem magam.
Közel fél órát töltök el a fürdőszobában, mire összeszedem magam annyira, hogy szalonképessé váljak. Igaz, hogy csak egy ebédről van szó, és úgy vélem utána szabadon távozhatunk mindketten, mert hogy a programterv szerint csak akkora van megbeszélése, vacsorára. Lehetséges, hogy engem nem is érint? Akkor egész estére szabad lennék.
Kilépve a fürdőből, a szobában összébb pakolok picit, majd ha kész vagyok, a nappali felé lépkedek, ahol már vár a kávé. - Ú! - keresik szemeim a férfit, ha meglelik, és esetleg még telefonál, csak mosolyogva bólintok, megköszönve ezáltal az italt. Ha végzett már, szavakkal is köszönetet mondok neki.
- Öné a fürdő! - jelzem vidáman, majd követem a teraszra, ahol helyet foglalok a kávéval, és mosolyogva, már szinte túl sokáig nézve őt, figyelem.

- Semmiseg. - fordulok fele egy enyhe mosollyal az arcomon. Ezt aztan tenyleg nem kell megkoszonnie, hisz csak felsoroltam azokat a latvanyossagokat, amik gyorsan beugrottak, koszonhetoen az unalmas sztoriknak, amikkel az ismeroseim farasztottak. Mivel egyikhez sem volt szerencsem, igy azt sem tudhatom, mennyire eri meg ellatogatni ezekhez. Az is lehet, hogy tuloztak, amikor azt mondtak, banhatom, hogy en egyiket sem pipaltam ki. Egy biztos. En aztan egyik miatt sem bankodom.
- Iroi.. - ismetlem utana, miutan vegre kiboki, milyen szakra jar.
- Mindig erre vagyott? - nezek ki kozben a kocsi sotetitett ablakan. Ekkor beugrik, mekkora mazlim volt Gailel es hat persze Charlesal is. Ha ok nem lennenek, valoszinuleg nem foglalkozhatnek azzal, amiben jo vagyok, amit orommel csinalok nap mint nap. Oszinten sajnalom azokat az embereket, akik nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy olyasvalamit vegezzenek, amit szeretnek es ami tenyleg erdekli oket. Ezert is van az, hogy igyekszunk minel tobb fiatalt tamogatni es segiteni az utjaban.
- Valoban nem. - oszinten szolva sosem erdekelt. Maximum Chris velemenyere adok, o viszont nem csak a legjobb baratom, de a tarsam is egyben. Ha az egyetemen nem ismerkedunk meg, most valoszinuleg nem letezne a Passionis, ami nagy kar lenne. O azonban biztosan sosem szabna meg nekem, hogy kivel oszthatom meg a lakosztalyomat. Az arcat viszont elore latom, amikor majd megtudja, hogy Amelievel osztozom. Biztos vagyok benne, hogy majd felreerti az egesz szituaciot, talan szandekosan, de ezt hamar tisztazom majd vele.
- Helyes - az illeto pedig azt kovetoen csak remenykedhet abban, hogy tovabbra is megtarthatja az allasat.
- A munkaja nem a kollegai velemenyetol fugg, hanem tolem. Felesleges foglalkoznia veluk - vonom meg lazan az egyik vallam.
- De persze maga tudja.. - teszem hozza, hisz az o elete, az o dontese. Kozben eszembe jut, milyen is szurkenek lenni. Ami azt illeti, nekem nem volt kulonosebb bajom vele, egeszen addig, amig nem maradtam teljesen egyedul.
- Azt kerdeztem, nem-e leszek utban kesobb?! - ejtem ki jol erthetoen a szavakat egy enyhe mosollyal a kepemen. Persze tokeletesen tisztaban vagyok vele, hogy nehany masodperccel ezelott is jol hallotta a kerdesemet. Es igen, most is kielvezem a reakciojanak minden egyes pillanatat.
- Csak azert nem tenne, mert uzleti uton vagyunk? - teszem fel kivancsian az ujabb kerdest. Erdekel, egy lazabb helyzetben esetleg megtenne-e, hogy felszed egy ferfit vagy epp azt hagyja-e, hogy ot felszedjek mondjuk egy ital mellett.
-  Mert van aki ezert kapja a fizeteset - magyarazom immar egy baratsagos mosoly kisereteben. En is ossze tudnek dobni magamnak egy reggelit, ezt a feladatot megis Amelie vegzi el helyettem, amiert kap is egy egesz szep osszeget.
- Legkozelebb mar tudni fogja - persze akkor is megteheti majd, hogy o maga hozza fel, ha ragaszkodik hozza.
- Csak annyit kell tennie, hogy eldonti, mit szeretne ebedelni. Szepen feladjuk a rendelest, amit aztan hamarosan felhoznak a lakosztalyba - nem ez lenne az elso alkalom, hogy itt ebedelek es eddig kifogastalan volt minden egyes fogas. Sosem csalodtam bennuk, ugyhogy nyugodt szivvel valasztom inkabb a hotelt - erre a celra is -, mintsem egy kozeli ettermet.
- One a haloszoba - nyilvan kevesbe kenyelmes a kanape, de azert nem lehet olyan veszes. Siman kibirok egy estet. Megis milyen ember lennek, ha hagynam, hogy Amelie toltse a nappaliban az ejszakat? Viccnek is rossz.
Mig a no keszulodik, addig a kave melle kerek egy menut is Amelienek, hogy tudja majd, mik kozul valogathat. Mivel eleg hosszu a lista, igy boven lesz mit tanulmanyozzon.
Mar epp a Rolexemre pillantok, amikor megjelenik az asszisztensem. Diszkreten vegigfuttatom rajta a tekintetem, majd a kavera biccentek.
- Ha esetleg On is inna egyet.. - emelem a szamhoz a poharamat, hogy kortyoljak egyet a meleg kavembol.
- Illetve ott a menu is - amit megtalal kozvetlen a pohara mellett.
- Nyugodtan nezze at, addig en lezuhanyzom - kozlom, majd felallok az asztaltol, elhaladok a no mellett, majd nehany holmimmal a kezemben, a furdobe megyek es nagyjabol negyed ora alatt el is keszulok. Nedves hajjal, poloban es farmerben lepek ki a hatalmas furdoszobabol.
- Sikerult donteni? - kerdezem, miutan lassu tempoban a teraszra setaltam.

Van abban valami, amikor felém fordul és a szemembe néz. Egy másodperc töredékére megengednem magamnak a luxust, hogy én is nézzem őt. Milyen hihetetlen, megismételhetetlen csoda, hogy minden nap - egy hónapja már - mellette töltöm az időmet, és fogalmam sincs róla, hogy ki is ő valójában. Hogy milyen ember a mögött a státusz mögött, hogy 'Főnök'. Soha sem hallom igazán, gyomorból nevetni, vagy jókedvűen dalolászni. Nyilván nem velem, előttem kell boldognak lennie, de ettől még, ahogyan az íriszei az enyémekre vetik árnyukat, valami történik és foglalkoztatni kezd a dolog. Hamar elkapom a szemem róla, tudom, hogy nem szabad és illetlenség a részemről.
- Hát nem igazán. Kislányként énekesnő szerettem volna lenni, de maradjunk annyiban, hogy jobb, hogy nem így lett. - mosolygok rá derűsen, eszemben sincs változtatni az arcjátékomon. Mókás belegondolni, hogy az én hangommal, az én fejemben ez valaha is felmerült. - Egy pár éve döntöttem el. - nem fűzöm hozzá, miért, és hogyan jöttem rá, nem tudom megállapítani, hogy tényleg érdekli-e, vagy csak a csend zavarja.
A beszélgetésünk, ami még a lifthez érésünk előtt zajlik, olyasmi, amit igyekszem elraktározni. - És magának mi a véleménye rólam? - bukik ki belőlem a kérdés, arcomon ott ül az őszinte kíváncsiságom. Természetesen arra vonatkozóan értem ezt, hogy milyen alkalmazottnak tart. Ettől függetlenül talán nem kellene ennyire tolakodnom ezzel kapcsolatosan.
Ahogy elismétli a kérdést rám és a férfiakra vonatkozóan, nem tudom eldönteni, tényleg nem, hogy kinevessem, vagy csak kiabáljak vele, amiért egyáltalán nincs úgy - mintha valakit felvinnék.
- Régimódi vagyok. - szinte csak prüszkölöm a szavakat, olyan zavarba hozott a kérdésével. - Nem szokásom felmenni senkihez, sem felhozni bárkit is. Bárhová is. - talán nem a hozzám hasonló nőkhöz van hozzászokva, de ha már rákérdezett, legalább most már tudja.
- Megértettem! Bocsánat, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. - lesütöm a pillantásom, miközben az ajkaim oldalra húzom. Bele sem gondoltam, hogy talán őt éri kellemetlenül, ha én különcködök és nem úgy viselkedem, ahogy az ő társadalmi rétegeikben szokás.
- Ó! - bukik ki belőlem, ahogy vázolja előttem, hogyan is lesz az ebédelésünk. Tehát együtt ebédelünk? Kettesben? Itt? Tekintetem a gondolataim után ered, és körbe pásztázza a szobát. - Értettem. - bököm ki, hogy ne nézzen teljesen idiótának, hiszen mióta ideértünk, mást sem csinálok, csak értetlenkedem, és ostobaságokat csinálok.
Olyan elemi határozottsággal mondja, hogy enyém lesz a hálószoba, hogy végül csak ajkaim beharapva bólogatok. Nem tiltakozom tovább, látom, hogy nincs értelme. Eszembe jut, amire az autóban gondoltam. Hogy mennyire nem ismerem őt... Tényleg nem! Esküdtem volna rá, hogy egy ilyen helyzetben könyörtelenül a kanapéra küld engem. És lásd! Mintha tényleg nem ismerném, mintha egyáltalán nem tudnék róla semmit.
- Köszönöm... - mondom halkan, hálásan és kedvesen, miközben már tisztán, frissen és üdén helyet foglalok. Amíg ő távozik, szemeim a hátán pihennek. És ha már eltűnt a zuhanyzóba, csak akkor kezdek el vigyorogni, meg finoman, ültömben táncikálni. Ezután veszem kezembe a menüt, amit felütve sikerül is hamar kiválasztanom, mit szeretnék. Nem kell sokáig olvasnom.
Hátra dőlök a székben és élvezem, hogy egyszerűen itt vagyok, hogy ilyen kényelemben van részem. Számomra ez új és egyáltalán nem megszokott. Behunyt szemekkel ücsörgök, amikor feltűnik a férfi valahol mögöttem-mellette, így hamar összerezzenve, rendezem magam.
- Ó, igen! - elégedetten kihúzom magam. - És Önnek? Rendelhetem? - kérem őszinte kíváncsisággal az arcomon. Az igazság az, hogy pólóban sokkal jobban fest, mint öltönyben. Valamiért számomra természetesebb, de elkapom róla hamar a tekintetem, ne gondoljon rosszat!
- Ha megebédeltünk, akkor elindulok! Szeretném kihasználni az időt. Mikorra jöjjek vissza? - kérdem, a kávé utolsó cseppjeit kortyolgatva közben. Akaratlanul is vissza-vissza találnak szemeim a karjaira. Biztosan a koffein miatt lett ennyire meleg!

Valami ismeretlen oknal fogva kielvezem azt a rovidnek tuno pillanatot, amikor vegre O is a szemeimbe nez ahelyett, hogy gyorsan elfordulna vagy hirtelen valami massal foglalatoskodna es helyettem inkabb arra forditana a figyelmet. Van a tekinteteben valami leirhatatlan, valami kulonleges. Az evek soran rengeteg novel probaltak osszeboronalni, am egyikben sem talaltam meg azt a pluszt, amit keresek. Nem egy mu nore van szuksegem, aki reszben a penzemert van velem vagy epp egy cicababara, akinek nem sok esz jutott. Ez a kategoria csak kalandra alkalmas. Hosszu tavra inkabb egy atlagos, intelligens not tudnek elkepzelni magam mellett, akinek nem szamit sem a statusz, sem pedig a penz. Aki azert szeretne, aki valojaban vagyok. Csakhogy ilyen nem terem minden bokorban. Azt hiszem ez a nepszeruseg egyik atka.
Amikor ismet elkapja a tekintetet, apro mosoly ul ki az arcomra, ugyanis szamitottam ra. Magahoz kepest igy is tul sokaig tartotta rajtam a szemeit. O nem egy olyan no, mint peldaul Yasmine, aki minden pillanatot megragad es nagyon ritkan van zavarban. Vele az a problema, hogy gyakran erzeketlen, emellett tul kemeny no, aki raadasul karrierista is. Ha pedig a szemelyisege nem fog meg, lehet akarmilyen bombazo, meghagyom inkabb Chrisnek, bar szerintem nem igazan illenenek ossze, de O tudja.
- Szerintem egy kis kepzes mellett lett volna esely ra - persze nem vagyok nagy szakerto, de nekem szemely szerint tetszik a hangja. Aztan hogy ezzel mit lehetne kezdeni, azt mar passzolom. Nem szeretek olyan temakban okoskodni, amikhez nem ertek. Ez csunyan szolva a hulyek sportja.
- Na es par eve miert pont erre a szakra esett a valasztasa? - kerdezem, mikozben a derus mosolyaban gyonyorkodom. Eleg ritkan latom mosolyogni, ami valahol ertheto is, hisz ha munkarol van szo, maximalista vagyok. Barmikor elismerem, hogy nem konnyu mellettem. De epp azert tartok ott, ahol, mert ilyen komoly vagyok, ha a ceg ugyeirol van szo. Nem szorakozni jarok a munkahelyemre, ahogyan a tobbiek sem. Valahogy megis tobbet szeretnem latni ezt a mosolyt. Azt hiszem engem is jobb kedvre derit, ha igy latom, nem pedig hozzam hasonlo komoly keppel.
A kerdesevel, miszerint mi a velemenyem rola, kisse meglep, de nem esik nehezemre azonnal megvalaszolni a kerdest, ha mar kivancsi ra.
- Nos.. az elejen ugyetlen volt, de ugy gondolom, eleg hamar belejott, azota pedig tokeletesen meg vagyok elegedve a munkajaval. - meg akkor is, ha neha meg mindig elofordul, hogy ugyetlenkedik, amit masoknak sosem neztem el. Erre Chris a tanum, akinek az agyara megyek, mikor arra kerem, keressen egy ujabb szemelyi asszisztenst. Az az igazsag, hogy kicsit mar hozzaszoktam Ameliehez, az ugyetlenkedeseivel egyutt. Talan kicsit meg hianyozna is, ha tavozna tolunk.
- Emellett egy kedves, szereny es igen csinos no, akinek esze is van es nem fel hasznalni azt. Ez manapsag igazi ritkasag, ugyhogy szerintem jarjon emelt fovel, hisz buszke lehet magara. - mondom ezt ugy, hogy vegig a szemeibe nezek. Ugy gondolom, tobbet is mondtam, mint amire kivancsi volt, igy aztan temat valthatunk.
- Mondja csak.. tud rajzolni? - itt termeszetesen nem arra gondolok, hogy kepes-e lerajzolni egy aranyos kis hazikot, hanem hogy van e valodi tehetsege hozza. Hogy nemi gyakorlassal menne e neki az, ami a cegnel levo tervezoinknek sikerul.
- Tudom, hogy nem ezt a palyat valasztotta, de gondoltam azert kozlom, hogy idonkent ingyenes tanfolyamokat tartok olyan fiataloknak, akik szeretnenek tervezoi palyara lepni - ha pedig sikeresen el tudna vegezni - felteve, hogy erdekli es van tehetsege hozza -, idovel nem szemelyi asszisztenskent dolgozhatna nalunk, hanem tervezokent, igy pedig a fizetese is tobb lenne. Nem mondom, hogy ez egy konnyu es gyors folyamat, de ha valakit erdekel, azt szivesen latom az orakon. Termeszetesen nem vennem a szivemre, ha nem erdekelne a dolog, hisz nem vagyhat mindenki erre, es ez igy van rendjen.
Mint a szavaibol kiderul, valoban tavol all a mai nok tobbsegetol. Mondhatjuk, hogy a legtobbnek szoges ellentete es ez is tetszik benne.
- Soha? - bukik ki belolem a kerdes. Ez a tema mar igazan tavol all azoktol, amikhez hozzaszoktunk. Nagyon tavol.
- Nem hozott kellemetlen helyzetbe, emiatt ne aggodjon. - ha pedig valaki megis furcsan nezett volna rank ezert, az az o dolga. Mint mar mondtam, engem cseppet sem erdekel masok velemenye.
- Helyes - kapom elo egy pillanatra a megszokott oldalamat. Azt, amelyiket minden alkalmazottunk jol ismeri.
- Nincs mit koszonnie, ez alap. - inkabb azokkal a ferfiakkal vannak gondok, akik egy ilyen, vagy hasonlo helyzetben maskepp dontenenek.
Miutan azt is letudtuk, ki hol alszik majd ejszaka, vegre elindulhatok lezuhanyozni. Mar igazan ram fert egy frissito, hideg zuhany az ut utan.
- Hagyja csak, majd en intezem. Mit ker? - mivel a sefet is volt alkalmam megismerni, igy en mindenkepp az o ajanlatat kerem a telefonban, es persze Amelie rendelese sem marad ki.
Miutan leraktam a telefont, helyet foglalok a no mellett a teraszon. - Nem kell sokat varnunk - nyugtatom meg, ha esetleg mar nagyon ehes lenne.
- A nyolc ora szerintem jo lesz. - es meg marad is fel oraja elkeszulni.
- Azt hiszem ezuttal en is korulnezek, ha mar nincs jobb dolgom. Szeretne egyedul lenni, vagy esetleg menjunk egyutt? - kerdezem, miutan a kavemba kortyoltam.  

Érzem, hogy ég a fülem! Szimatolnom kell a levegőbe, érzem-e esetleg a szagát is, amikor a hangomra tesz visszafogottan kedveskedő megjegyzést. Tudom én, hogy tőle ez óriási bók! Emiatt húzom apróra magam, és mosolygok magamban. Nem felelek szóban, túlságosan lefoglal, hogy bazsalyogjak a gondolatán, hogy képes elképzelni engem, a szürke kis egért a színpadon. Mintha meglenne a hangom hozzá!
- Ó! - bukik ki belőlem az egyszerű meglepettség. Már amiért érdeklődik irántam és a múltam iránt. Mióta neki dolgozom nem volt még rá példa, hogy kérdezzen rólam. Talán épp emiatt, de ahogy sikerül rendeznem kislányos zavarom, rögtön szavakba öntöm a miérteket. - Amint tudja, nem származom gazdag családból. Amikor kicsik voltunk a testvéreimmel, nem volt pénze a nagymamánknak, hogy mindenféle mesekönyveket vegyen nekünk, ezért a húgomnak én írtam meg őket. Nyilván egy gyerek fejével megírt történet nem lehet bestseller, legalábbis ritkán van rá példa... Nem is fontos. Pár éve előkerültek ezek a történetek, és pár ember kezén átfutottak a könyveim... Mind azt mondták, hogy van érzékem hozzá, ezért szeretnék egy nap író lenni. A világ gyermekeinek írnék, ha van rá lehetőségem és esélyem... - annyira belemerülök, hogy észre sem veszem, hogy mennyit fecsegek! Amint azonban realizálom, hogy átléptem egy határt, megköszörülöm a torkom, és lepillantok az ölembe. Talán nem is kíváncsi rá igazán! Mármint nyilván rákérdezett, de lehet, hogy csak a csend zavarta.
A válaszára, hogy elégedett velem, hiába is voltam eleinte ügyetlen, kis híján átölelem. Úgy kell visszafognom meginduló mozdulatomat, mintha csak a lendületem veszíteném el. Ennyivel bőven megelégednék, hogy aztán majd kuncogva aludjak el később, de aztán folytatja. A további szavait hallva, leomlik a vigyor a képemről, és megszeppenve nézek fel rá. - Köszönöm Uram! - makogom zavartan. Igazán zavarba ejtő, ahogy rólam vélekedik, még akkor is, ha tudom, nálam sokkal kivételesebb nőkkel találkozik, nap mint nap, nekem igenis számít!
- Szeretek. - felelem bocsánatkérő pillantással. Nem tudom, hogy mi számít annak, hogy tudok-e. A magam stílusával igen, tudok. De nem végeztem képzéseket, soha egyetlen művész sem tanulmányozta a munkáimat. - Úgy gondolja, hogy lenne esélyem? - kérdezem kíváncsian fürkészve őt. Nem gondoltam bele, hogy ebből a pozícióból feljebb lépkedjek, de ha van rá mód, akkor nincs kérdés! Meg kell próbálnom! - Ha otthon leszünk... Esetleg megnézi a munkáimat? - kérdem kíváncsian, csendesen. Nem szeretnék elégedetlennek tűni a mostani helyzetemmel kapcsolatosan, elvégre elég friss alkalmazott vagyok, de ha majd a távoli jövőben lehetőség lesz rá, szeretnék tanulni. Tőle pedig tudom, hogy érdemes. Látom, hogyan dolgozik, milyen sikeres!
- Soha. - halkabban felelem, mint ahogyan ő kérdezi tőlem. Nem tudom, hogy szabad-e, kell-e ilyesmit megosztanom vele, de szeretném, ha tudná, hogy nincs esély rá, hogy én ilyesmire vetemedjek most, vagy máskor.
A következő percek olyan gyorsan eltelnek, hogy időm sincs gondolkodni rajtuk. Már maga az, hogy itt lehetek számomra egy csoda! Örülök, hogy így alakult. És miután már túl vagyunk a zuhanyzáson, én is úgy gondolom, hogy nincs baj ebből a szituációból, ő egy úriember! És én is tudom, hol a helyem!
A rendeléseinket várjuk, miközben én még a kávéval és a kilátással ismerkedem, amikor rákérdez, velem tarthat-e. Nem tudom megállapítani, miféle ábrázattal nézhetek rá, s hogy miféle érzelmeket vált ki belőlem a kérdése. Egyáltalán nem bánnám, ha nem kéne egyedül mennem egy idegen városba, de miután egy szobát foglaltunk, jó ötlet ez? Bármit is súg az eszem, a szívem válaszol helyette:
- Örülnék a társaságnak! - kiszélesedik mosolyom, ahogy nézem őt. Nem tudom, miért figyelem ilyen hosszasan, de valamiért az az érzésem támad, hogy nem lesz baj belőle. - Azt mondta, hogy egyik helyszín sem igazán keltette fel az érdeklődését. Esetleg keressünk valami mást? Vagy esetleg megengedi, hogy én tervezzem meg a városnézésünket? Hátha sikerül új és jó élményekkel gazdagítani azt. - fogalmam sincs, hogy miért lett hirtelen ilyen fontos nekem, hogy jól érezze magát, de azt érzem, hogy szeretném, ha így lenne. Ha nevetne és láthatnám, hogy boldog. Megérdemli. Végül elkapom a tekintetem a kilátásra.
- Mehetnénk kerékpárokkal... - vetem fel csendesen, lefojtva egy mosolyt. Nem biztos, hogy a sofőrök és a nagy autóik mellett el fogja tudni felejteni, hogy ki ő és mi ő. Ha sikerül kiszakadnia a komfortzónájából, jobb esélyeink lesznek. Már, ha megengedi nekem!

Kivancsian, csendben hallgatom a tortenetet a csaladjarol es arrol, miert is kezdett bele az irasba. Kozben akaratlanul is beugrik a sajat gyerekkorom, ami nem mondhatnam, hogy felhotlenul telt. Sosem szegyelltem, hogy egykor en is a szegenyebbek koret gyarapitottam, bar ezt csak nagyon kevesen tudjak rolam, ugyanis senki sem nezne ki belolem. A felszines emberek pedig nem arrol hiresek, hogy a gyerekkorodrol erdeklodjenek. Azokrol az idokrol, amikor meg kevesbe voltal befolyasos es penzes. Inkabb arra kivancsiak, hogy mi a titkod es hogyan sikerult ilyen magasra jutnod. Vegul a no hangja zokkent ki gondolatmenetembol. Megkoszorulom a torkom, majd visszaterek az eredeti temahoz.
- Ez igazan kedves Ontol.. A huga remelem tudja, milyen szerencses, hogy ilyen novere van. - nem minden testver tenne am meg azt, amit Amelie, ez pedig becsulendo.
- Csak szoljon, ha tudok valamiben segiteni, bar en nem igazan ertek az irashoz. Mint tudja, nem ez a szakteruletem. - jelenik meg egy apro mosoly az arcomon. Ha tudok, szivesen segitek barkinek. Ha peldaul penzre lenne szuksege, gond nelkul kapna tolem. Ez a minimum azok utan, hogy egykor engem is kisegitettek. Egyedul nem sikerult volna idaig jutnom, ez teljesen biztos. Tehetseg ide vagy oda, az elet sajnos nem ilyen egyszeru. Olykor ha nincs penzed, hiaba is lennel kivalo iro vagy akar tervezo, senkit nem erdekel, es csak a ket szep szemedert kevesen vennenek a szarnyaik ala. Igy lesz rengeteg tehetseges emberbol peldaul gyari munkas, aki egesz nap csak robotolhat.
- Ne nekem koszonje. A jo geneknek, a nagyijanak es foleg sajat maganak! - nezek egyenesen a no szemeibe. Ordit rola, hogy sikerult zavarba hoznom, ezen pedig csak akkor vigyorodok el, amikor ismet elforditom a fejem es kilesek a sotetitett ablakon.
- Az is valami, sot... - toprengek el. Ha valaki szeret rajzolni, az mar felsiker, hisz egy minimalis tehetseggel es jo tanarral hamar beletanulhat. En igyekszem mindenkibol kihozni a maximumot. Kitartassal es akaraterovel, sikerulhet celba ernie.
- Ezt csak akkor tudnam biztosra megmondani, ha latnam nehany rajzat. - mosolygok a nore.
- De ha szereti, en latok ra eselyt, hogy belejonne. - mindenki kepezheto, ha erdekli a dolog. Ameliet kitarto nonek ismertem meg, aki nem adja fel egykonnyen. Ez kifejezetten tetszik benne.
- Termeszetesen. Orommel. - aztan pedig szivesen mondok roluk oszinte velemenyt. Hogy mennyire lenne nehez vagy eppen konnyu dolga.
- Nem mintha ram tartozna, de szerintem nagyon is jol teszi.. - ertem ezt arra, hogy nem enged fel magahoz fut-fat. Az ilyen no manapsag ritka. A legtobbet az elso randi utan szobara lehet vinni, korulbelul zero buszkeseg es tartas van bennuk. Az a baj, hogy ez a tipus hosszu tavu kapcsolatra nem alkalmas. Nalam legalabbis szoba sem johetne. Aki konnyen jon, konnyen is megy. Tudom, hogy ez kicsit kettos merce, ugyanis en nem mondanam magam regimodinak, bar en is megvalogatom a partnereimet. Nem fekszem le minden heten egy ismeretlen novel. Nem fordul elo tul gyakran, hogy egy barban felszedjek egy random holgyet es hazavigyem, de volt mar ra pelda. Azonban nem mondanam magam nagy csajozogepnek, akinek ebbol all ki az elete. Jobb szeretek a munkamra koncentralni, viszont neha sikeresen belerangatnak egy kis szorakozasba.
Egy pillanatig varnom kell a valaszara, ugy tunik meglepodott az otletemen, ezen pedig el kell mosolyodnom.
- Akkor ebed utan reszemrol indulhatunk is. - ejtem ki a szavakat, miutan megvalaszolta a kerdesemet.
- Nyugodt szivvel bizom magara a tervezest! - es oszinten szolva az sem igazan erdekel, ha szamomra nem lesz tul erdekfeszito a kirandulasunk, hisz nem az lesz a lenyeg.
- On hova menne szivesen? - teszem fel a kerdest eppen akkor, amikor egy kopogast kovetoen belepnek a lakosztalyba.
- Koszonjuk! - nezek fel a fickora, aki epp elenk helyezi a tanyerokat. Nem csalodtam, igazan jol neznek ki, abban pedig nem ketelkedem, hogy az izuk is csodas lesz.
- Jo otlet. Egy ideje mar nem kerekparoztam.. inkabb a kajakot es a futast valasztottam. - osztom meg vele, mikozben nekilatok az evesnek. Habar sosem beszeltunk a hobbijaimrol, gondolom felvilagositotta Chris, hogy miert is kelek olyan koran, mivel telnek a reggeleim es hol vagyok, mig a no a hazamban elkesziti a reggelimet.
- Hogy izlik? - kerdezem az elso falas utan, majd leoblitem a torkom egy keveske vizzel.
- Ha esetleg nincs megelegedve vele, hozathatunk valami mast is. - teszem hozza.

Nem tudom megállapítani, hogy milyen érzés kerít hatalmába, amikor meghallom feleletét. Összerezzen minden sejtem sápadt szöveteim alatt, egészen aprónak érzem magam. Ezidáig mintha csak a munka és annak menete lett volna kettőnk köteléke, semmi más. Éppen emiatt, most, hogy rólam van szó, és konkrétan hozzám beszél, melegem támad! Nedvesítenem kell ajkaimon, összepréselnem, hogy ne engedjem ki az első zagyvaságot, ami csak eszembe jut. Az első perctől kezdve különös embernek gondoltam őt, - nem kifejezetten azért, mert a főnököm és ez magától értetődik, mint tisztelet címszóval - és ahogy telik az idő, úgy döbbenek rá, milyen különleges, megfejthetetlen és titokzatos ember. Nehéz közel férkőzni hozzá, felhívni a figyelmét bármire is, talán emiatt ragadom meg az alkalmat és mesélek magunkról.
- Nagyon kedves, bár ha látná azokat a mesekönyveket, most inkább kinevetne. - a mondat végén kuncogni kezdek, csak amikor rádöbbenek, kinek a társaságában engedtem el magam ennyire, összerázom magam.
- Köszönöm. - olyan, mintha kérdésként ejteném ki a számon, pedig igazság szerint nem így van. Hálás vagyok, amiért felajánlja a segítségét annak fényében mennyit dolgozik, s hány felé kell odafigyelnie. Nem gondolnám, hogy még az én írói karrierem csírázására is maradhatna energiája. Bár Mr. Galante esetében nem lepne meg semmi!
Miért mond nekem ilyeneket? Minden alkalmazottjával ennyire közvetlen? Egyszerűen csak időre volt szüksége ahhoz, hogy velem is ilyen nyíltan beszéljen? És tényleg forró az autóban a levegő, vagy csak nekem lett borzasztóan melegem? Muszáj elkapnom róla a tekintetem, és ellenkező irányba fordulnom tőle.
Ide-oda ingatom a fejem, aminek eredményeképpen a vörös loknik hullámzó táncba kezdenek vállaim körül. Igazán fellelkesít a gondolata, hogy esetleg az alkotói tevékenységem is tovább fejleszthessem! Ha a szárnyai alá vesz - még egy hozzám hasonló bénát is -, neki elhiszem, hogy sikerülni fog. - Valamelyik nap, amikor a napirendje szabadabb, beviszem az irodába a rajzokat. Bár azért ne várjon múzeumba való munkákat! Lehet, hogy nem is kellene leégetnem magam még ezzel is. - enyhe grimasszal kísérem a mondandómat. Őszinte grimasszal! Nem tartom jónak a munkáimat, de nem azért, mert szeretném, ha a magasba emelné az önbizalmam, egyszerűen sosem foglalkoztam a rajztudásommal igazán. Ő pedig megmondja, szükséges-e.
Azt hiszem épp eléggé vöröslik az arcom, hogy ne bontsam tovább a témát azzal kapcsolatosan, hogy hozok-e fel férfiakat valahová, bárhová. Nem gondolom, hogy a főnököm a megfelelő társaság ennek a témának a boncolgatásához.
Nem csoda, ha meglep, hogy velem tartana a városnéző túrán, miután elmondása szerint, nem igazán hozta lázba Atlanta és annak 'csodái'. Így kell pár másodperc, hogy feleljek és megbeszéljük.
- Rendben! - vágom rá széles mosollyal az arcomon. Talán nemet kellett volna mondanom rá, mégis csak a főnököm, én mégis úgy gondolom, nem lesz baj, ha egy kicsit lazább környezetben ismerkedünk. - Nevezhetjük csapatépítésnek! - mondom ki hangosan is a gondolatom, ám amikor ezt megteszem, sietősen lepillantok a combjaimra, mintha valami érdekeset fedeznék fel éppen. Miért kell mindig járatnom a szám?!
- Hogy én? - kapom fel a fejem, csakhogy meghozzák a rendelésünket és nem marad lehetőségem rá, hogy kifejtsem, nem igazán fontos, én mit szeretnék. Mármint így, hogy velem tart, szívesebben csinálnék olyasmit, amit ő is élvezne. És nem tenném tönkre egy életre a kettőnk éppen épülő vezető-beosztott kapcsolatát azzal, hogy halálra untatom.
- Köszönjük. - ismétlem a férfit, aprót bólintva mellé a felszolgálónk felé. A következő pillanatban már szinte éhező gyermekként húzódom a tányérom köré. Onnan pillantok fel, és mosolyogva bólogatok a hallottak után. - És azt a rengeteg bio dolgot, amire amúgy véleményem szerint alig lenne szüksége. Már úgy értem, hogy... - intek felé a kezemmel, hogy már így is úgy tűnik a legjobb formájában van. - Nem mintha kóstoltam volna, de azért elkészítéskor az ízek összeállnak a fejemben... Elnézést! - belefogok a fogásomba, mielőtt még további ostobaságokat hordanék össze. Tényleg végig mutattam rajta?!
- Mmmm, isteni. - valószínűleg akkor is ezt mondanám, ha nem így lenne. A legkevésbé sem tudok a páratlan ételmámorral foglalkozni, amikor éppen ilyen bután viselkedem. De mégis hogyan másképpen lehetne? Amikor Ő, Ő! És én meg én vagyok, ráadásul egy szobában.
- M-m. - csóválom nemleges irányba a fejem, amikor felajánlja, hogy esetleg hozatna nekem mást is. A szemeim bizonyára elkerekednek, mert nyelni is elfelejtek. - Ó, én nem válogatok. - mosolygok rá kedvesen, aztán már csak a tányéromon pihenő étel elfogyasztásával törődöm. Időnként megfeledkezem róla, hogy nem illik, és csak rajta felejtve a pillantásom, mosolygok azon, milyen bájos ebből a megközelítésből...

Ha már elfogyasztottuk az ételeinket, késztetést érzek rá, hogy felpattanjak és összeszedjem a tányérjainkat. - Mit szólna hozzá, ha megnéznénk a botanikus kertet? Talán annyira nem óriási, hogy órákat veszítsen az idejéből, és még időben vissza is érhetnénk. Egy kis séta, és virágok! - már szinte dallamos a hangom, ahogy elképzelem, miféle csodavilág lehet az a hely.
Már állok, és egybe rendezem az asztalt, csak ezután jut eszembe, hogy talán ez sem az én feladatom itt, de nem hagyom abba, hacsak ő nem szól rám érte. Ha pedig végeztem vele, hátrébb lépve hátam mögé csapom kezeim. - Ha nincs rám szüksége, akkor előre megyek és bérelek kerékpárokat! - nézek rá széles mosollyal az asztalon túlról.

Egy valoszinuleg eleg erdekes mosollyal az arcomon figyelem a not, mikor kuncogni kezd. Egyertelmuen mas, mint azok nagyja, akiket ismerek es ez kifejezetten jo.
- Szerintem ismet csak szerenykedik. - biztos kulonbozik azoktol, melyeket profi irok vetettek papirra, de nem is ugy allnek neki az olvasasuknak. Oszinten ketlem, hogy csalodnek benne, de ha megsem utnek meg a nem letezo mercet, azzal sem lenne semmi gond, hisz meg csak most tanul bele. En sem rajzoltam egybol tizbol tizes cipoket, kellett hozza nehany ev tanulas es sok-sok gyakorlas.
- Nem kell mindent megkoszonnie - nezek a no szemeibe egy rovid pillanatra, mikozben egy apro mosoly huzodik a szam sarkaba. Ugy velem, tul sokat halalkodik feleslegesen. Ahogy ez vegigfut az agyamon, furcsa erzes kerit hatalmaba, ugyanis valoban eleg szigoru fonok vagyok, mastol nagyon is elvarnam a kotelezo illemet, egy koszonom igazan nem nagy keres, ha mar felajanlottam a segitsegemet, Amelie viszont mas... Oke, ezeket surgosen kiverem a fejembol, mielott jobban belemerulnek a temaba es elkalandoznanak a gondolataim - valahova nagyon messze -.
- Amint visszaertunk, nyugodtan megmutathatja oket, biztosan idot tudok szakitani rajuk. - ejtem ki a szavakat, miutan diszkreten gyonyorkodtem egy sort a hullamzo, voros tincsekben.
- Nem tudja leegetni magat, emiatt ne aggodjon. - probalom megnyugtatni. Meg akkor sem, ha valoban nem lennenek tul jol sikerultek. Nincs azzal semmi baj, ha valaki nem erre szuletett, vagy csak egyszeruen kepzesre van szuksege ahhoz, hogy szebbeket/jobbakat alkothasson. En sem ugy szulettem, hogy ilyen szinten tudtam volna rajzolni es tessek... Az igaz, hogy mar gyerekkoromban is szivesen toltottem az idomet rajzolassal es nem is ment olyan rosszul, de hat azok sem voltak muzeumi darabok. Tavol alltak azoktol, amilyeneket most alkotok. Ahhoz, hogy ezt a szintet elerje az ember ido es tanulas szukseges, amivel tokeletesen tisztaban vagyok, igy nincsenek nagy elvarasaim. Tudom nagyjabol mire kepes egy kezdo, es mikre kepesek az alkalmazott tervezoink a cegnel. Amelietol nem is varhatom el azt a szintet, ha sosem foglalkozott a rajzolassal.
- Csapatepitesnek? - kerdezem enyhen meglepett arccal, de aztan osszekapom magam.
- Hat persze.. - mosolyodom el, majd inkabb tovabb folytatom az evest. Csapatepites.. Chris mar parszor bedobta az otletet, hogy egy hetvegen kirandulhatnank egyet az alkalmazottakkal, de mindig kizavartam az irodambol, mikor ilyen baromsagokkal zavart meg. Talan nem is lenne olyan rossz otlet.. Egy kis ido a termeszetben, kozos programok.. Csakis jot tehet. Raadasul az emberek ismerkedhetnek..
- Ki mas? - kerdezem egy vigyor kisereteben, majd a pohar hideg vizert nyulok, hogy leoblitsem a torkomat.
Meglepett arccal, kivancsian hallgatom szavait, mar-mar iszom oket, kozben pedig szeles mosoly huzodik az arcomra.
- Ugy gondolom, fontos az egeszseges etrend. Ez persze nem jelenti azt, hogy en sosem bunoznek, de vitaminokra, feherjere szuksege van a szervezetunknek a megfelelo mukodeshez. Erre mar hosszu ideje odafigyelek.. - nem feltetlenul a kinezetem miatt.
- Es milyennek kepzeli az izuket? - kerdezem szelesen vigyorogva. Sejtem a valaszt, megis hallani akarom.
- Ha gondolja, legkozelebb nyugodtan megkostolhatja.. - teszem hozza, bar nem tudom mennyire szeretne kiprobalni peldaul a zoldturmixot.
- Orulok, ha izlik. -  egy ujabb jo pont a sefnek.
- Pedig megtehetne.. - furkeszem alig nehany masodpercig a szemeit, majd inkabb folytatom az evest.

Amint vegzunk, Amelie mar cselekszik is. Szinte azonnal, szolni sem volt idom, de meg meglepodni is alig. Egy biztos: erdekes arckifejezessel bamulhatok ra. Talan szakmai artalom ez nala es ra kene hagynom, de eleg nehezemre esik.
- A botanikus kertet? Tokeletes valasztas. - mosolyodok el. Ha Chris ezt hallana, valoszinuleg hangos, oszinte, szivbol jovo nevetesben torne ki. Szinte latom is magam elott az arcat, mikozben elkepzel ENGEM egy botanikus kertben, viragokat csodalva.
- Seta es viragok.. - ismetlem utana mosolyogva.
- Igazan jol hangzik - koszorulom meg a torkom, majd lehuzom a poharam teljes tartalmat.
- Rendben. - bolintok ra.
- Nehany perc mulva en is lent leszek. - addig boven lesz ideje elintezni a berlest.
- Irassa a szamlamra. - teszem hozza, mielott meg kilephetne az ajton, majd felhivom Christ es kozlom vele, hogy nem egyutt megyunk az etterembe es majd ott talalkozunk a megbeszelt idopontban. Ezt kovetoen gyorsan arcot mosok, majd kilepek a lakosztalybol, liftbe szallok, aztan kisetalok az epuletbol es megpillantom A Not es a berelt kerekparokat.
- Remelem nem volt semmi problema.. - gondolok itt a berlesre.

Nem tudom megmondani, hogy a beszélgetésünk mely pontján érünk el oda, hogy nem merek újfent ránézni, de nem tudok. Egyszerűen leblokkolok, ha arról van szó, hogy a sötét íriszeibe nézzek, ismét. Így csak a vörös loknik mögül motyogok;
- Ha elolvasta, és akkor is jónak találja, akkor majd én is elhiszem. Maga elég egyenes, őszinte és nyers ahhoz, hogy az igazat, és csakis az igazat mondja nekem. - a mondat végén belezuhanok egy kissé a saját gondolataimba, nem túl észrevehetően meg kell ráznom a fejem, hogy észhez térítsem saját magamat. Semmi szükség rá, hogy ezt hangosan is kimondjam, hiszen tisztában van vele. Láttam már, hogyan beszél másokkal, és tapasztaltam már, hogy velem is milyen egyenes. Nem akarom, hogy azt gondolja, álszerénység a részemről, de azt sem szeretném, ha azt hinné, hogy elbíztam magam.
Résnyire elnyílnak ajkaim, és bár ő elkapja a tekintetét rólam, én még pár másodpercig nézem őt. Nem kell megköszönnöm mindent? Hogyne kellene? Összezavarnak a szavai. Zavarja talán, hogy folyton járatom a számat? Megeshet! Aprót bólintva fordulok vissza és vezetem el tekintetem az ellenkező irányba. Miért mondta ezt? Mégis mit szólna a nagyi ahhoz, ha nem mondanék hálát?! Fel nem foghatom!
- Olyan csodálatos! - szalad ki a számon rajta merengve, de ahogy a hallójárataimon át eljut a tudatomig, hogy mit is mondtam, javítom. - ...hogy képes ennyi mindenre odafigyelni. - megköszörülöm a torkom, és zsebre vágom a zavaromat, vagy legalábbis igyekszem leplezni azt.
- Ó, rólam beszélünk... A környék réme vagyok. - prüszkölöm a szavakat, aztán mára csak újabb mosolygást próbálok lefolytani, hogy rendezzem az arcizmaimat. Igazság szerint, el nem tudom képzelni, hogy egy olyan markáns és elegáns férfi, mint amilyen ő, hogyan tud elviselni egy olyan hebrencs, és -sokszor- ügyetlen lányt, mint amilyen én vagyok. - Mármint az voltam, kölyökként persze. Igaza van, sosem égetem le magam. Nem jellemző rám, egyáltalán. - talán a gyönge tiltakozásom túlzóvá válik, és ezzel csak erősítem benne az állítása ellenkezőjét, miszerint igenis, nagyonis képes vagyok leégetni magam, ha arról van szó. A munkáim sikeressége, vagy annak hiánya pedig, ha pont egy olyan ember látja majd, mint ő, aki igencsak sikeres benne, hordoz magával némi félnivalót. De, ha azt mondja, engedjem el, legalább nem dédelgetek majd hiába szőtt álmokat.
A beszélgetésünk a luxus körülmények között, szépen lassan barátivá válik és én is kezdem elengedni magam mellette. Az ő nyugalma szétárad a szobában, és sikerül belőle felszívnom valamennyit. Természetesen még mindig kissé szorongok, elvégre üzleti úton vagyunk és nem kirándulni, de amikor egy enyhe nevetést látok az arcán a 'csapatépítő' említése után, felolvadnak a gátlásaim és vele együtt bazsalygok.
- Nem, nem! Nem malackodom bele az egészége eszenciájába! Nekem bőven elég a képzeletemben elfogyasztani. Én túlságosan nagy csaló vagyok hozzá, hogy ilyesmikkel tömjem magam! - nevetem el magam, épp csak, halkan. Aztán pár másodperccel később, amikor összeakad a tekintetünk, hamarabb elkapom, mint ő. Megtehetném!? Hogy válogassak?! Örülnöm kellene, hogy egyáltalán itt lehetek! Nem teszem szóvá, hogy elkényeztet, mert a végén még a folyosón kellene aludnom! Ami különben jogos lenne, egy ekkora szoba-baklövés után. Ő elnéző velem. Túlságosan is.

Lefelé menet csak a reakciója jár az eszemben. Talán túlságosan is csak magamra gondoltam, amikor a kertet választottam? Valószínűleg. Ő biztosan valami extrémebbel töltötte volna az idejét, vagy legalábbis izgalmasabb kikapcsolódást választott volna.
- Ahhh, te ostoba! - döntöm a homlokom a lift falának, hogy egy pár másodperc erejére megpróbáljam lehiggasztani magam. Ha nem akar velem tartani, talál majd kifogást. Igaz?
Végül elintézek mindent a recepción, és már az épület előtt ácsorgok a két biciklivel az oldalamon. Pár perc múlva feltűnik a férfi, én pedig széles mosollyal várakozom.
- Ó, nem! Nagyon kedvesek voltak! Este kilenc óráig a miénk a két kerékpár, de addig úgysem lesz szükségünk rá. Az értekezlete miatt! - intek felé, és már fel is ülök a női változatra. A térkép a telefonomban, szíves örömest búgja a fülembe, ha fordulnunk kell. Szóval el nem tévedhetünk.


A kert előtt még vásárolok magunknak vizet, amit a táskámba cipelek a hátamon. A magam lelkesedésével vágok bele a túránkba, és kicsattanó örömmel indulok a kertbe. Az első egy-két órában alig szólalok meg, csak ha látok valami elképesztőt, vagy olyasmit, amit hangosan is kiakarnék mondani. Azután elérkezünk -számomra- a kert szívéhez, és hevesen a férfi elé lépek.
- Csinálna egy képet rólam? - alig bírom leplezni a csodálatomat, amit a növényszobor látványa kivált belőlem. Miközben én pipiskedve rugózom előtte, egy idősebb férfi lép mellénk.
- Nagyon szívesen készítek én képet magukról, ha szeretnék. - széles mosollyal néz hol rá, hol énrám.
- Jaj, köszönjük! - nyújtom át neki a készüléket, és ahelyett, hogy udvariasan megvárnám Mr. Galante reakcióját, finoman belekapaszkodom a karjába, és magammal vonom a szobor elé. Fel sem fogom, mit művelek, ahogy szinte a vállára hajtom a fejem. Már csak ott ácsorogva - ha nem lökött el, vagy tolt el magától - jövök rá, mit műveltem.

Nem teved, amikor azt mondja, oszinte es egyenes vagyok, ez teny. Sosem hazudok, meg csak fullenteni sem igazan szoktam. Ha az alkalmazottaim munkajaval nem vagyok megelegedve, mindig a tudtukra is adom, nem finomkodok. Ahogy akkor sem, ha a csaladomrol van szo. Ugy velem, az embereknek szukseguk van epito kritikara. En is jobb szeretem, ha egyenesek velem, tudni akarok a hibaimrol, hogy meg jobb lehessek. Azonban most megis azt erzem, kepes lennek fullenteni azert, hogy a nonek jobb kedve legyen. Talan akkor is azt mondanam, hogy jok az irasai, ha ezzel a sajat elveimmel mennek szembe. Viszont Amelie nem ezt varja tolem, szoval valoszinuleg az lenne a legjobb, ha majd mikor ido lesz, erot veszek magamon es nem szegem meg a sajat szabalyaimat.
- Igy van. Megegyeztunk. - mondom komolyabb hangon, mikozben tovabbra is inkabb az ablakon lesek ki. Osszezavar, nem is kicsit. Tudom, hogyan kellene viselkednem, hol a hatar fonok es alkalmazott kozott, am most kisse nehezemre esik helyesen cselekedni. Olyannak lenni, mint barmelyik beosztottal. Kell nehany perc, mig osszeszedem magam es elokapom a "jegcsap" oldalamat, ahogy Oscar - a fotosunk - mondana. Amikor ezzel a jelzovel illet, altalaban csak megforgatom a szemeimet, masok - mar akik megtehetik -, csak elmosolyodnak. Beismerem, van benne nemi igazsag. Vagy inkabb csak volt..
Ujabb szavai hallatan rapillantok, de ahogy folytatja mondandojat, csak aprot bolintok.
- Egy ido utan belejon az ember.. - jelenik meg egy halvany mosoly az arcomon. Mostmar sikerul a munkara terelnem a gondolataimat, aminek kifejezetten orulok.
- O, igazan? A kornyek reme? - huzodik oszinte vigyor az arcomra, ahogy pedig folytatja, annal inkabb kiszelesedik.
- Talan olykor akad ra pelda, de ez sokakkal elofordul.. - vonom meg az egyik vallam. Velem speciel eleg ritkan, de en is kerultem mar hulye helyzetekbe, ahogy mindenki mas.
- Olyan sokszor bunozik? - kerdezem, mikozben az arcat tanulmanyozom - ha mar ugysem ram figyel -.


En es a botanikus kert.. nem is tudom, mikor jartam ilyen helyen utoljara. Talan meg kolyokkent, amikor a biologia tanarno ugy dontott, latnunk kell a novenyeket, ha mar azokrol tanulunk. Nem tudom volt e olyan gyerek, akit erdekeltek a kulonbozo viragok, engem es nehany baratomat biztosan nem, de mar csak azert is orultunk ennek a programnak, mert addig sem a suliban kellett szenvednunk. Megcsorren a telefonom, en pedig azonnal valaszolok, meg mielott talalkoznek a novel.
- Haver, mit is mondtal, hova mesz? - kerdezi Chris a vonal masik vegerol.
- Hat varosnezobe.. - vagom ra szinte egybol, laza hangon.
- Na de merre? Megint abba a parkba, ahol multkor is voltal? - nem igazan akar leszakadni rolam.
- Chris, ez most nem a legalkalmasabb pillanat, majd beszelunk. Addig talan szorakoztasd Yasemint. - nyomom is ki ezzel a ferfit. Vegulis kesobb - a vacsora utan - is szorakozhat azon, hogy botanikus kertben jartam.
A telefonomat epp akkor csusztatom vissza a zsebembe, amikor a nohoz erek.
- Helyes, orulok, ha konnyen ment. - bolintok egyet, amikor kozli, meddig mienk a ket kerekpar, majd felpattanok az enyemre es reszemrol tekerhetunk is a kert iranyaba. Nekem kifejezetten jol jott a bringazas, szinte mar hianyzott.


Nem telt olyan sok idobe, mig megerkeztunk. Azert nem is mondanam kevesnek, de tobbre szamitottam.
- Adja csak ide. - biccentek a taskajara, miutan visszacipzarozta.
- Majd en viszem.. - mondom egy halvany mosoly kisereteben.
Hat.. mit is mondhatnek.. remenykedtem benne, hogy ez a botanikus kert nem sokkal nagyobb annal, mint amilyenben gyerekkent jartam. Csakhogy ez sokkal nagyobb verzio, engem pedig meg mindig nem igazan nyugoznek le a kulonbozo novenyek, de ezt persze igyekszem leplezni, bar nincs ra surun szukseg, mivel a no csak ritkan figyel ram, massal van elfoglalva, ami nem meglepo, hisz o oda van ezekert. En inkabb benne gyonyorkodom. Kicsit olyan most, mint egy gyerek, akit elvittek Disneylandbe, akaratlanul is ram ragad a lelkesedese. Olyan izgatott es boldog.. Mas - altalam ismert - nok milliokat ero gyemant nyakekeknek orulnenek ennyire, de lehet keveset mondtam.
Be kell ismernem, a hely, ahol kepet akar, nem is olyan borzalmas. Mar-mar szamomra is szep, kulonleges.
- Termeszetesen! - valaszolom egy mosollyal az arcomon, azonban egy ismeretlen megeloz es hamarabb elveszi tole a gepet. Az ezt koveto nehany masodperc tul gyorsan roppen el. Hirtelen maris a szobor elott allok, Amelie a vallamra hajtja a fejet, miutan a karomba kapaszkodott, nekem pedig idom sincs feldolgozni a tortenteket. Nagy mazlimra pont sikerult egy egesz termeszetes mosolyt varazsolnom a kepemre, mielott a ficko elkeszitene a kepet. Nem mintha olyan rossz helyzetben lennek, csak varatlanul ert az egesz. Amelie kozelsege pedig meginkabb osszezavar.
- Koszonjuk! - nezek az uriemberre, aki kozben atnyujtja a keszuleket.
- Akar egyet egyedul is? - kerdezem a nore nezve, mintha az iment semmi kulonos nem tortent volna. Kozben ugy erzem, innom kell, ugyhogy a taskabol kihalaszom a palackot es rendesen meg is huzom.
- On is ker? - csavarom vissza a kupakot.

Biztosan van pontos megnevezése annak az érzelemnek, ami tetőtől-talpig beborít, miután a bűnözéseimre kérdez rá. A beszélgetésünket átszelte keresztül-kasul megannyi téma, mégis most érzem azt először, hogy lángra kapna nem csak a szívem, de a testem is, ha most felé fordítanám a fejem és összetalálkozna a pillantásunk, így aztán végül csak megköszörülöm a torkom. A halk krákogásomat aztán köhögés követi, így talán jó kifogást teremthetek arra vonatkozóan, miért felejtek el válaszolni. Miután hangom rendezem, már csak kifelé bámészkodom. És lehetőleg csendben maradok, amíg meg nem érkezünk.


A kert előtt,  - de már a bejáraton túl - épp a vizes palackokat dugom a táskám aljára. Nem tanúsítok különösebb figyelmet ennek a műveletnek, de biztosan idétlenkedésnek tűnik kívülről, mert Mr. Galante hirtelen arra kér, hogy adjam oda neki. Elsőre nem is értem meg a kérést, így csak elkerekedett szemekkel nézek hol felé, hol a táska felé.
- Tessék? - kérdezem, mintha nem hallottam volna. Az igazság az, hogy máskor is az én dolgom vinni a táskát, amiben a holmija van, nem gondoltam, hogy most, hogy az én apró vizes félliteresem is belekerül, már úgy gondolja, hogy problémába ütközünk.
- Semmi szükség rá Uram! Nem nehéz. Vagy szeretne belőle valamit? - kérdezem, mint aki hirtelen rádöbbent a lényegre a mondandója mögött. Megeshet, hogy csak máris szomjas, vagy beletett valamit. Megeshet? Persze! Biztosan nem rajtam akar könnyíteni. Ugye?
A következő két óra számomra csak úgy pörög. Csodálatos virágillat terjed a levegőbe, és én élvezettel bóklászom az illatfelhők között, felfedezve azok tulajdonosait. Otthon is rengeteg gyönyörű növény vesz körbe, a nagymamám még arra is megtanított, hogyan készítsek parfümöt belőlük! Így, amikor csak Mr. Galante van a közelemben, néha még le is tépek egy-egy szálat.
A szívem aztán megleli a neki tetsző csodáját, és képtelen vagyok elsétálni mellette úgy, hogy ne örökítsem meg. Azután eszembe jut, mennyire örülnének az otthoniak egy képnek, - mint egy képeslap velem - így megkérem Mr. Galantet, hogy készítsen egy képet. És jön az idegen, aki felkavarja az állóvizet, én pedig az örömömtől nem látok tisztán és józanul, és már csak akkor térek igazán magamhoz, amikor a férfi vállán pihen a fejem.
A lábaim földbe gyökereznek, kérdőn és kíváncsian nézek föl a férfira mellettem, de ő már a telefonomat tartó férfihoz beszél addigra. Én némán, hozzá képest lassan reagálva nyúlok el a készülékért és mondom; - Köszönjük szépen! - kissé erőltetve mosolygok hirtelen a segítőkész úrra. Amikor távozik a közelből, lepillantok a képre, és úgy bámulom a mobilom kijelzőjét, hogy megfeledkezem róla, mondanom kellene-e bármit is. A kép gyönyörű. És nem csak a növényszobor miatt... Van abban a pillanatban valami, ahogy még nem túlgondolva, csak őszinte mosollyal nézünk előre. Együtt...
Ő töri meg a csendet, és nagyon hálás vagyok érte magamban, mert nem tudom, mit mondhattam volna.
- Nem! Nem. Tökéletes. - épp csak lopva nézek fel rá. Úgy tűnik, őt nem igazán rázta fel túlságosan a kert, vagy a korábbi. Hiába voltunk olyan közel egymáshoz, hogy hallottam a szívverését. Így hát egy lemondó mosollyal felelek a következő kérdésére is.
- Nem, köszönöm. - halovány görbével az ajkaimon lépek el mellőle, hogy még egyszer szemügyre vehessem ezt a csodalátványt. Olyan érzésem támad tőle, mintha egyszerre akarnám megtiltani a világ minden lényének, hogy hozzáérhessen, még akkor is, ha 'csak' egy növény, és akarnám eltenni egy apró dobozba.
- Mehetünk? - pillantok vissza a férfira a vállam fölött. Ha készen van, úgy tovább indulhatunk. Talán már csak egy ösvény maradt hátra. Ha jól értelmeztem a térképet...
Nehezen mondhatnám meg, hogy mennyi idő telik el, hogy mennyit sétálunk. A nap lemenőbe indul, és még hátra van egy fél órányi séta, legalábbis a térképem szerint. A megbeszélés miatt is sietnünk kell, és azért is, mert elfog egyfajta pánik a gondolatától, hogy nem lelik szemeim a kijárat felé mutató táblákat.
- Jaj Uram! - állok meg végül végső kétségbeesésemben. - Azt hiszem eltévedtünk. Nem tudom, hogy... Esküszöm az előbb még a vörös túraútvonalon mentünk végig, de most? Most mintha a kéken lennénk, de annak az ellenkező irányban van a kijárata. - már szinte rémülten nézek fel a férfira. - Mit gondol? Merre menjünk?! - nézem őt kíváncsian, őszinte aggodalommal. - Talán, ha kiabálni kezdek, meghallja a hangunkat valaki és eligazítást ad. Hm? Fiatal vagyok még a halálhoz... Hahó! - kiáltom el magam, majd várakozón a férfira pillantok. Ő hall-e visszhangot?!

- Csak elfelejti, hogy most nem a munkahelyen van. - adok rovid magyarazatot arra, miert is en viszem a taskat, mig felfedezzuk a botanikus kertet. Ha majd ismet munkarol lesz szo, ugyanugy elvarom tole azt, amit eddig is, most azonban mas - azaz nem eppen megszokott - a helyzet. Ez enyhen szolva furcsa is. Nem gondoltam volna, hogy valaha megtortenhet ilyesmi vagy ehhez hasonlo eset. En egy botanikus kertben a szemelyi asszisztensemmel, olyan abszurdul hangzik. Nem csak hogy mas nem nezne ki belolem, meg en sem gondoltam, hogy ez bekovetkezik. Viszont be kell ismernem, hogy van valami ebben a noben. Valami kulonleges.. Azt hiszem kicsit a regi eletemre is emlekeztet. Az idokre, amikor meg elt anyam es mi sem voltunk gazdagok, sot..
Ebben a csodas ket oraban - amit minimum harom-negynek erzek - neha furcsan pillantok Ameliere. Nem igazan ertem, miert tepeget egy-egy gazt. Vegul ugy dontok, muszaj rakerdeznem.
- Mondja, miert tep le beloluk? Es mi alapjan valaszt? - azt hiszem kisse ertetlen fejjel tehettem fel ezt a bizonyos kerdest. Ha be lenne kamerazva a kert, ez rossz otlet lenne, mert nagy esellyel ezert buntetes jarna, igy azonban mondjuk ugy, hogy belefer. Engem legalabbis nem zavar es biztosan nem fogom bekopni, nem vagyok az a tipus. Az a bizonyos ok viszont nagyon is erdekelt.
- Jol sikerult? - torom meg a csendet, mikozben a no epp a kepet csodalja. Na nem mintha kulonosebben zavarna, ha egy kevesbe elonyos kep keszul rolam, volt mar ra pelda, de legalabb egyik sem kerult be az ujsagokba.
- Rendben. - merem vegig Ameliet, aki immar nem tunik tulsagosan feldobottnak. Mi lehet a gond, hisz meg kep is keszult, nem erre vagyott? Na es miert nem akar egy kepet egyedul?! Ki erti a noket..
- Azert nem gondoltam, hogy epp ennyire szereti oket. - mondom egy halvany mosollyal az arcomon. Oszinten meglep, mennyire tud orulni nehany viragnak..
- Persze, mehetunk.. - vagom ra egybol, majd megkoszorulom a torkomat.
A majdnem egy oras seta utan mar felmerul bennem, hogy rakerdezek, merre is jarunk, de ugy dontok, varok meg egy kicsit vele.
Amikor hirtelen megall, azt hiszem valami komoly gond van.
- Mi a baj? - talan nincs jol es elo kene halasznom a vizet?! Aztan viszonylag hamar folytatja a mondandojat, nekem pedig el kell vigyorodnom.
- Eloszor is, nyugodjon meg. - na nem mondom, hogy kellemes a helyzet, de azert ekkora bajban sem vagyunk.
- Nem fog meghalni - teszem meg hozza, aztan alaposan korulnezek, hol a feneben is vagyunk, de mindenhol csak gazokat latok. Ha nem vegig a not figyeltem volna, most nagy esellyel tudnam, merre menjunk, de igy..
Orult otlete hallatan szora nyitnam a szamat, hogy lebeszeljem a kialtasrol, de mire szolhatnek egy szot is, kiabalni kezd..
- Nem hiszem, hogy ebben az oraban sokan lennenek errefele.. - pillantok az oramra.
- Szoval szerintem ez.. felesleges. - es kene egy jobb otlet.
- Mi a botanikus kert telefonszama? Keressen ra a weboldalon es hivja fel oket.. - aztan remenykedjunk abban, hogy valaki fel is veszi azt az atkozott telefont. Hirtelen nem jut eszembe mas, de mindenkepp tovabbi opciokon torom a fejem. A legjobb az lenne, ha tudnam megis honnan a fenebol jottunk, de fogalmam sincs. Tessek! Ezert kellett volna az utat figyelnem a no helyett.

Hallom, amit kijelent egy egyszerű kérésbe foglalt utasításba, de egyszerűen leblokkolok tőle. Nem rántom el a táskát, hagyom, hogy elvegye, de nem azért, mert így gondolnám helyesnek, hiszen végül is munka miatt vagyunk itt. Nem pontosan itt, hanem egészében nézve az utazásunkat. És az, hogy ő elfelejti, hogy ezek szerint ő most nem mint alkalmazottra tekint, hanem valakire, akivel túrázik, egyszerre megnyugtató és szörnyen idegesítő! Zavarba hoz vele, nem tudom hogyan lehetnék valaki más az életében, mert nem ismerjük egymást. Így aztán csak hagyom, hogy végül a természet iránti szeretetem elraboljon a gondolataim közül, és a növényzettel kezdek foglalkozni.
Az utolsó szárakat fektetem a kendőre, amikor rákérdez, hogy mit is művelek pontosan. Megzökkent egy pillanatra, aztán apró bólogatok közben felegyenesedem az éppen szedett virágtól és elé lépek. Gondosan belehajtogatom, majd felpillantok a férfira halovány mosollyal az arcomon. - A nagymamám megtanította, hogyan kell parfümöt készíteni belőlük. Ezek vadvirágok, felénk nem találni őket és az illatuk nagyon kellemes. Tessék! - egy csücskét felhajtom a kendőmnek, majd a férfi orra elé nyomom, persze kellő távolságra, hogy neki kelljen odahajolnia, ha szeretné megszimatolni. - Többet nem fogok szedni, tudom, hogy ezt sem szabadott volna... De a nagyi könyvében szerepelt, és még sosem próbáltam ki ezt a fajtát. Mit gondol, milyen? - kíváncsiskodom, ha megszagolta.
- Igen! - villantok egy elégedett, boldog mosolyt a férfira, amikor rákérdez a képre. Igazság szerint a vártnál sokkal jobb lett! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól nézünk ki egymás mellett. Miket gondolok?!
Megilletődve kapom fel a fejem irányába, amikor rólam és a növények iránti szeretetemről beszél. Lágyan, halkan ránevetek. - Sok mindent nem tud rólam. - lepillantok aztán magam elé, végül felkínálom a lehetőséget, hogy menjünk tovább. Nem is tudom, hogy mit érzek! Olyan közel állt hozzám, és az illata! Tartanom kell egy-két lépés távolságot, vagy meg fogok bolondulni tőle. Nem értem, miért kavart fel, ő csak a főnököm. Semmi több! Lehetne köze hozzá, hogy egyetlen férfihez sem voltam még ennyire közel, aki nem a rokonom, vagy a barátom. Biztosan erről van szó!
Később pedig már nem tudok ezzel foglalkozni, mert eltévedünk. Én őszintén kétségbeesem és már szinte bosszant, hogy ő meg vigyorog rajtam.
- Hogy nyugodjak meg? Sötétedik! - intek fel az ég felé egyik kezemmel, közben ide-oda kapkodom a fejem, hátha feltűnik egy irányjelzés, amit eddig nem vettem észre.
Ő nem esik pánikba, én pedig duplán emiatt. Úgy döntök, az a hely, ha elkiáltom magam, valaki csak meghallja! Így is teszek, mire ő rám szól. - Ha van jobb ötlete... - motyogom két kiabálás között, de az ő ötlete máris jobb és ettől kivirul az arcom, és őszinte, hálás mosollyal kezdek el matatni a telefonomért.
- Maga milyen okos! - máris pörögnek az ujjaim a készüléken, de amint meglelem a telefonszámot, megakadok egy pillanatra. - És mit mondjak, hol vagyunk? Mi magunk sem tudjuk... - megdörzsölöm a homlokom, végül amint sikerül, tárcsázom őket.
Felveszi egy önmagát unó, idősebb hölgy, akinek megpróbálom vázolni, hogy mi történt, és hogy hol vagyunk. Elmondom, melyik ösvénynek hittem, mi lehet, és hogy milyen virágokat látok, ő pedig megsaccolja a helyzetünket.
- Arra kér, hogy folytassuk ezt a szakaszt, innen még körülbelül háromnegyed óra gyalogtúra és kiérünk a kapukhoz... - mondom, miközben elteszem a telefonom. - Remélem igaza van. Elég félelmetes az erdőben éjszaka! - magyarázom, ha ideges vagyok, sokat beszélek és most határozottan ideges vagyok. - Sajnálom, hogy miattam késünk. Haragszik? - pillantok fel rá az oldalamon, kérdőn. Látva az időt már ott kéne lennünk, hogy készülődhessen. Megérteném, ha bosszús lenne!

Soha senkit nem lattam meg, aki ennyire oda lenne a viragokert. Anyamnak volt otthon nehany, melyeket minden nap gondosan locsolgatott, olykor meg beszelt is hozzajuk, amit en termeszetesen hulyesegnek gondoltam, mert hat mit is erthet abbol egy virag. Arrol mellesleg nem beszelve, hogy mindnek tudta a latin nevet. Amelienek vele maris akadna kozos temaja, bar meg megboldogult edesanyam sem lelkesedett ennyire, ha meglatott egy kulonleges viragot. Ram valahogy semmi sem ragadt a novenyek iranti erdeklodesbol. Sosem lett volna idom gondozni oket, igy pedig minek diszitsem fel veluk a lakast es kertet, ha egyszer az ontozesukre sem tudnek idot szakitani. Csak azert, hogy par nap, esetleg het alatt ki is pusztuljanak, nincs ertelme beszerezni nehanyat.
Neman hallgatom, ahogy elmeseli, hogy a nagymamaja megtanitotta, hogyan keszithet parfumot viragokbol.
- Meg egy dolog, amit nem tudtam magarol.. - ejtem ki a szavakat egy apro mosoly tarsasagaban.
- Na es nehez? Marmint a parfum keszites.. - en inkabb az a tipus vagyok, aki veszi oket, de nem igazan konyit az elkeszitesukhoz. A bolt - ahonnan mindig vasarolom a megszokott parfumomet - vezetoje ugyan meselt ezt-azt, de oszinten szolva nem sok maradt meg belole, na meg o sem szakerto, hisz csak vasarolja a nem tul olcso, de minosegi illatszereket.
- Egyszer szivesen megneznem, hogyan is kesziti el. - mondom ki hangosan a gondolataimat, mikozben figyelem, ahogy felhajtja a kendot, hogy vessek par pillantast a szirmokra.
Kozelebb hajolok a kendohoz, hogy beszivhassam a viragok illatat, nehany masodperc mulva pedig kiegyenesedek.
- Igazan... kellemesek. - mosolyom kicsit kiszelesedik, mikozben a not figyelem, kendovel es szirmokkal a kezeben. Ezt nem csak azert mondtam, hogy ne bantsam meg, hanem valoban igy gondoltam. Ahogyan az is oszinten erdekelne, hogyan keszit beloluk parfumot.
- Oh, tolem aztan nyugodtan folytathatja, elvegre rajtam kivul nem latja senki.- engem pedig nem zavar, ha nehany novenyt megfoszt egy-ket szirmatol.
- Ennek orulok. - marmint annak, hogy a kozos kepunk szerinte jol sikerult. Engem nem is igazan erdekel a kep, inkabb csak az, hogy ot ez boldogga teszi, nekem pedig van alkalmam latni ezt. Ot, mosolyogva, kivetelesen ugy, hogy nincs zavarban a kozelemben. Na de nem akarom elszolni magam.
- Talan idovel majd megismerem. - en magam sem tudom, mennyire szeretnek kozel kerulni hozza, egyaltalan jo otlet-e, hisz megiscsak a szemelyi asszisztensem, ez pedig szamomra egy idegen helyzet. Ruhellem, amikor ismeretlen talajra lepek es tanacstalanna valok. Meglepoen ritkan fordul velem ilyen elo, de most megtortent. Igyekszem ovatos es megfontolt lenni - mint altalaban - es nem hulyeseget csinalni.
Mig o tovabbra is elottem setal, nehany szirmot en is letepek, diszkreten termeszetesen, amelyeket aztan a zsebembe sullyesztek. Fogalmam sincs, jok lesznek e valamire, en foleg a tetszetos, szinesebb novenyekbol nyultam le egy keveset. Szabalyok athagasa.. meg egy dolog, amit nagyon-nagyon ritkan kovetek el, es tessek.. csak nehany orat kell eltoltenem Amelie tarsasagaban. Nem is tudom pontosan, milyen hatassal van ram. Csak azt tudom biztosan, hogy van benne valami, ami vonz. Mintha barmibe kepes lenne belevinni, ez pedig kisse remiszto. Talan megis az lenne a legjobb, ha tartanam a ket meter tavolsagot, mint egy jo, szigoru fonok? Ahogyan eddig? Fogalmam sincs, elvesztem. Szo szerint is.
- Valoban.. de ez meg nem ok a panikra. Nem fogjuk itt tolteni az ejszakat - legalabbis remelem, hogy fel tudjuk talalni magunkat. Nem letezik, hogy ne legyen sehol egy lelek, aki segiteni tudna nekunk. Valahogy ki fogunk jutni, ez biztos.
Csak figyelem, milyen gyorsan valtozik meg az arca. Az egyik pillanatban meg ijedt, a masikban mar kivirult es boldog. Akaratlanul is elmosolyodok a nagy boldogsag lattan.
- Ha tudnank, nem lenne szuksegunk a segitsegukre. - oszinten, fogalmam sincs merre vagyunk, de ha kovetik a megtepkedett novenyeket, biztosan megtalalnak. Ezt azonban mar inkabb nem mondom ki hangosan, a no ugyis epp telefonal.
- Haromnegyed ora? - kerdezem valoszinuleg eleg "erdekes" arccal. Mar igy is orak ota itt vagyunk es meg haromnegyed? Mindegy, nyugtasson, hogy ez mar a kiut.
- Tud megnyugtato is lenni.. Toltottem mar erdoben nehany ejszakat. Hol satorban, hol fakunyhoban. - ott csak az ember es a termeszet van, semmi mas. Csicsergo madarak, esetleg szarvasbogesek, de sehol egy hangosan dudalo auto, veszekedo emberek es meg sorolhatnam.
- Nem haragszom.. nem az on hibaja. Majd megvarnak vagy at teszik holnapra. - vonom meg lazan az egyik vallam, mintha ez semmiseg lenne. Most valoban annak erzem, de ennek nem kene igy lennie. Mindig komolyan veszem a munkamat, szerintem sosem kestem megbeszelesekrol, mivel mindig allom a szavam. Es most ez is megtortenik, egy fontos ugyfellel. Szerencsere tul jo kapcsolatot apolunk ahhoz, hogy beragjon emiatt.
- Meg fogjak erteni.. - teszem hozza, mikozben tovabb setalunk.
- Egy pillanat.. - halaszom menet kozben elo a telefonomat a zsebembol, hogy tarcsazzam Christ es kozoljem vele, mi is a helyzet. Nagyjabol egy percig beszelunk, hamar veszi az adast es bar probal felesleges kerdesekkel bombazni, egyikre sem valaszolok. Csak azt kerem tole, hogy tartsa a frontot, amig oda nem erunk.
- Nem lesz gond. - koszorulom meg a torkom, miutan bontottam a hivast, majd a telefonom is visszakerult a helyere.
- Mostmar megnyugodott? - kerdezem a no melle lepve.
- Remelem jol erezte magat. - kuszik egy halvany mosoly az arcomra, mikozben a labaim ele nezve tovabb haladok.

Somolyogva ingatom a fejem, amikor azt mondja, egy újabb dolog, amit nem tudott rólam. Szinte sosem beszélgetünk, mármint egymásról. Ami természetes, hiszen csak az alkalmazottja vagyok. Nem meglepő, ha nem tudja rólam, hogy miket csinálok. A kérdését hallva rávillantok egy széles mosolyt.
- Egyáltalán nem nehéz. Tudni kell a helyes összetevőket, milyen olajakat kell használni alapanyagnak, milyen arányban. Hogy melyik évszak, milyen illatot kíván tőlünk... Télen lágyabb, nyáron fűszeresebb. Kellenek sötét üvegcsék, azokban szabad csak tárolni. Kell alapillat, fejillat és szívillat. Az utóbbi adja a domináló illatát az egésznek... Bocsánat, sokat beszéltem! - bocsánatkérően nézek le kettőnk közé, hogy aztán pironkodva megcsóváljam a fejem.
- Ó! - megilletődöm, amikor azt mondja, megnézné, hogyan készítek parfümöt.  - Elég nagy kupit csinálok olyankor, de ha szeretné, megmutatom hogyan készülnek. És esetleg, ha már végig nézi a folyamatot, készítek egyet magának is. - ráemelem a pillantásom és kedveskedő mosolyom társaságában fürkészem őt. Ettől a folytonos bámulástól hamar zavarba jövök, el kell kapnom a tekintetem róla és megköszörülnöm a torkomat. - Aztán, ha nem tetszik, legfeljebb használja wc illatosítónak! - nevetem el magam a fejem megcsóválva közben.
Boldoggá tesz, hogy azt mondja, ő is kellemesnek ítéli az illatát. Akkor talán használhatom majd az irodában is. Végül csak hálásan tekintek rá, amiért azt mondja, nem zavarja, hogy magán-akciózásba kezdtem.
És akkor azt mondja nekem, hogy talán majd idővel megismer. Ennyi pont elég hozzá, hogy újra a torkom kelljen köszörülnöm, és még köhögnöm is kell mellé, úgy megillettnek szavai. Miért akarna engem megismerni?  - Talán... - ismétlem őt, lopva rápillantva, mielőtt tovább indulnék. Össze kell szednem magam, nem jöhetek zavarba minden kedves megjegyzésétől. Igaz, hogy nem sűrűn vannak ilyenek, így talán érthető a reakcióm. Illetve, hogy korábban nem kerültem hasonló helyzetbe. Már csak emiatt is érthető. Ugye érthető?!
Lemarad mögöttem, de nem nézek hátra. Nem akarom leellenőrizni, pedig szívesen nézem őt a távolból. Fogalmam sincs, hogy miért esik jól nézni őt, mert nem adott rá okot nekem, mégis megnyugtat, ha a közelemben van és látom, mit csinál.
A következő percek valamelyikében engem elönt a pánik, hogy eltévedtünk, de ő higgadt fejjel átgondolja helyettem is, hol vagyunk és mi a helyzet. Megnyugtat, nem csak ő, de a telefonhívás is. Az már kevésbé, hogy talán nem fogunk odaérni időben a megbeszélésre - sőt, biztosan nem! Hibásnak érzem magam. Látva arcát, amikor visszakérdez a háromnegyed óra miatt, egyértelműsödik bennem, hogy el fogunk késni, és talán mérges rám emiatt.
- Igen... - felelem csendesen, szinte csak prüszkölve a választ.
- Ó, én még sosem aludtam máshol, csak otthon. A saját ágyamban. A nagyi meg is fojtott volna! Persze az iskolai táborok az más, meg ha Annabeth barátnőmnél aludtam. Párszor. De hogy az erdőbe sosem engedne el... - kuncogok a gondolatán, hogyan nézne rám.  - Maga bátor! - jegyzem meg végül, ráfuttatva a pillantásom.
- Agh, de hisz' csak ezért utaztunk ide! - rosszallóan összevonom szemöldökeim és elpillantok a fák lombjai közé.  - Szabad rám mérgesnek lennie. Elrontottam. Kiléptem a szerepkörömből és megfeledkeztem róla, hogy dolgozni vagyok itt. Megérteném, ha belül forrna a dühtől... Túl jó szívű velem. Meg sem érdemlem. - vállat ejtek puhán, miközben menet közben a váltakozó lábaim sasolom. Most tényleg azt mondtam, hogy legyen rám mérges?! Nagyszerű! De megérdemelném. Nem figyeltem az időre, holott' más feladatom sincs.
Kíváncsian figyelek, amikor azt mondja, kér egy pillanatot. Látom, hogy előkerül a telefonja. Próbálok nem hallgatózni, még előrébb is sietek pár lépéssel. Azután már csak akkor várom be őt, amikor elteszi a telefont. A mosolyom kiszélesedik, amikor azt mondja, hogy nem lesz gond. Neki el tudom hinni. Ahogy pedig mellém lép, egyszerre érzem a sztoikus nyugalom vigasztaló ölelését sziluettem körül és a belső lángra lobbanást, amit a közelsége okoz. Fogalmam sincs, hogy ennyire közel akart-e lépni hozzám, vagy az eredményezte, hogy egyszerre léptünk, de olyan közel van, hogy az illata csak úgy a fejembe szökken, megrészegít.
- I-igen, meg-megnyugodtam. - dadogok, elkapva róla a tekintetem. Sokat segít az állapotomon, hogy ő máris tovább indul. Egyrészt háttal lesz nekem, amíg összekaparom széthullott arcizmaim és remegő térdeim, kezeim. Másrészt pedig van egy kis időm gondolkodni.
- Köszönöm szépen ezt a délutánt! Nagyon jól éreztem magam! Csodálatos ez a kert. - derűsen lépkedek mellette, fel-felnézve rá.  - Remélem Ön sem unta el nagyon magát... - félve jegyzem meg a félelmem, de bárhogyan is, hálás vagyok neki, hogy elkísért ide.

Hamar eltelik a maradék idő és már a kapukon kívül találjuk magunkat. A biciklik mellett ácsorogva mellé lépek és a kezem nyújtom felé.  - A táskát, legyen szíves. - mosolyogva nézem őt, remélem visszaadja most már. Nem szeretnék úgy a szállásra érni, hogy nincs a kezemben, vagy az én hátamon. Ha ezzel is megleszünk, indulás előtt iszok pár kortyot és követem őt visszafelé.

Mosollyal az arcomon hallgatom, ahogy a parfumkeszites rejtelmeirol mesel.
- Azert olyan konnyunek sem hangzik.. - jegyzem meg, mikor ismet csak bocsanatot kert.
- Miert baj az, ha sokat beszel egy olyan temarol, ami erdekes? - teszem fel a kerdest, mivel nem igazan ertem, miert ker emiatt elnezest, hisz semmi szukseg ra. Elvegre en voltam kivancsi ra, hogyan is csinalja. Oszinten szolva az sem zavarna, ha valami unalmas temaval allna elo, valoszinuleg akkor is csendben hallgatnam, mikozben az arcat figyelem.
- Megtisztelne vele. Es kerem, ne mondjon ilyet. Sosem hasznalnam wc illatositonak! Mar csak azert sem, mert az On munkaja van benne. - meg akkor sem lennek kepes ra, ha nem tetszene az illata, elvegre az is elofordulhat, am en bizok a noben. Hiszem, hogy tetszeni fog, amit keszit es amibe idot ol.
- Jol van? Esetleg ker egy kis vizet? - kerdezem kisse aggodo arccal, amikor kohogesbe kezd.
- Nem fazik? - bar nyar van, mar kezd sotetedni, igy kicsivel huvosebb az ido, mint nehany oraval ezelott, es hat egyikunk sem oltozott tul.
- Hogy soha? - kerdezem meglepett arccal, mintha csak nem hallottam volna jol, pedig szavai tisztan erthetoek voltak.
- On aztan tenyleg kulonleges... - teszem hozza, kozben belegondolok, milyenek is a korabeli nok, akik bar egyedul egy erdoben lehet nem ejszakaztak, de jo par ferfi agyaban igen. Nem mintha ezert megvetnem vagy elitelnem oket, egyszeruen csak ritka a kivetel, ezert lep meg annyira, amit hallok.
- Amiert az erdoben aludtam? - kerdezem szelesen vigyorogva. Nem gondolom, hogy emiatt bator lennek, de annak nagyon is orulok, ha o ezt gondolja rolam.
- Mr Biagetti meg fogja erteni, regota ismerjuk egymast. Ne ostorozza magat emiatt, ez az en hibam is. Figyelhettem volna jobban.. - vonom meg lazan az egyik vallam. Ha az eddigi asszisztenseim kovettek volna el ehhez hasonlo hibat, minden bizonnyal maskepp reagaltam volna, most viszont.. egeszen mas a helyzet. En magam sem ertem, mi van velem. Duhosnek kene lennem, megsem vagyok az, sot.. Meglepoen nyugodt es laza vagyok, ami ilyen esetekben nem vall ram.
- Helyes.. akkor indulhatunk. - pillantok egyenesen a szemeibe, mielott meg folytatnam utamat.
- Nos.. en is koszonom. - egy egeszen furcsa mosoly virithat most a kepemen, mert kezdem megint kisse furcsan erezni magam.
- Igen, foleg az a resze, ahol kep is keszult. - az tenyleg kifejezetten szep volt. Meg a vegen megszeretteti velem a novenyeket es arra ebredek, hogy dugig van veluk a lakasom. Nem, ez termeszetesen nem fordulhat elo. Meg a puszta gondolatan is elmosolyodom.
- Nehez on mellett unatkozni, Amelie. - ahogy jol erthetoen kiejtem a szavakat, legbelul remenykedem abban, hogy ismet sikerul zavarba hoznom. Lovesem sincs, miert elvezem annyire, amikor sikerrel jarok.
Amikor vegre kierunk, mely levegot veszek, aztan elohalaszom egyik zsebembol a letepett szirmokat.
- Tessek.. bar nem tudom milyen viragok es hogy ezeknek is hasznukat tudja e venni.. - nyujtom at azt a nehany darabot, melyeket en is megfujtam a kertbol.
- Hagyja a bicikliket.. - veszem elo a telefonomat, hogy hivjak egy taxit, amelyik gyorsabban repit a hotelhez. A vonal masik vegen levo no unott hangon kozli, hogy negy perc mulva erkezik az autonk. Az oramra pillantok, egyelore "csak" haromnegyed orat kestunk.
- Pusztan nehany percunk lesz atoltozni, utana a sofor elvisz az etteremig. A hotel elott one lehet a taska. - addig azonban ragaszkodom hozza, hogy nalam maradjon. Vegul eszembe jut egy masik opcio es mar hivom is Christ.
- Azonnal ott vagyunk, remelem nincs semmi gond. Csak az erdekelne, hogy minden nalad van e. - a ferfi megnyugtat, hogy tartja a frontot es mar minden keznel van, amire szuksegunk lehet.
- Rendben, akkor hamarosan. - bontom a hivast, es epp ekkor erkezik meg a taxi. Eloszor a nonek nyitom ki az ajtot, aztan megkerulom a jarmuvet es en is beszallok, majd kozlom a soforrel az etteremet cimet.
- Ezt is meg fogjak erteni.. - mutatok vegig a felsotestemen, gondolva az oltozekunkre. Miutan a ferfi nem kepes belehuzni, szolok neki, hogy bizony nekunk eleg sietos es huzzon bele a kedvemert. Korulbelul husz perc alatt erkeztunk meg az epulethez. Miutan kifizettem a taxist, ha szukseges volt, kinyitottam az auto ajtajat a nonek.
- Kovessen.. - pillantok Ameliere, akinek atnyujtom a taskat. Magabiztos, kenyelmes tempoban haladok be az etterembe, majd kerem, hogy vezessenek az asztalunkhoz, az Ur pedig teszi is a dolgat.
- Koszonjuk. - pillantok a ferfire, aki csak aprot bolint, majd hozzateszi, hogy azonnal hoz ket menut.
- Jo estet! - bar ez mindenkinek szol, en megis csak Mr es Mrs Biagettire pillantok. Nem tudtam, hogy a neje is itt lesz, igy ez meglepetes.
- Kerem nezzek el nekem, hogy megvarakoztattam onoket, illetve az oltozekemet is, de sajnos varosnezes kozben eltevedtunk. Idonk pedig mar nem volt elmenni a hotelig atoltozni. - magyarazom meg nekik a kesesunk okat. A ferfi mosolyogva felall, hogy kezet foghassunk.
- Ugyan. Felesleges magyarazkodnod, foglaljatok helyet. - mosolyra huzodik a szam, majd leulok az egyik szabadon maradt szekre - Yasemin mellet -, aztan intek Amelienek is, hogy uljon le mellem.
- Reg lattalak mar, Marco. Foleg egy no tarsasagaban. Orulok, hogy van vegre melletted valaki. - szolal meg a no hol ram, hol Ameliere nezve, en pedig kopni-nyelni nem tudok.
- Oh, ok nincsenek egyutt. Ez a lany csak a szemelyi asszisztense. - eloz meg Yasemin, en pedig rosszallo pillantast vetek ra, de o persze mit sem torodik ezzel, csak tovabb mosolyog bajosan.
- Khm. - koszorulom meg a torkom, hogy idot nyerjek es legyen par masodpercem osszeszedni a gondolataimat.
- Had mutassam be Ameliet. Amelie Hellert. - mutatok a nore egy kinos mosoly tarsasagaban, majd Fabrizio es a neje, Laura is bemutatkoznak.
- Kar, pedig... - keresi Mrs Biagetti a megfelelo szavakat, en pedig kivancsian varom, mit is szeretne.
- Annyira osszeillenek. - mondja egy kedves mosoly kisereteben. Csak az a szerencsem, hogy ekkor kapjuk meg a pincertol a menuket es egy-egy pohar vizet, amibe en azonnal bele is kortyolok, majd csak aprokat bolintok. Chris vigyorog, Yasemin pedig fapofaval ucsorog. Az mar egyszer biztos, hogy egy kifejezetten kinos este ele nezunk.

Rábólingatok, amikor azt mondja, nem tűnik könnyűnek a parfümkészítés. Már kölyökkorom óta készítem, így annyira számomra nem nehéz. Rutin eljárás - nevezhetnénk így is. És tessék. Sikerül megint zavarba hoznom magam. Az ő kérdése pirít paradicsom vörösre, de az én magam kárára okoztam ezt.
- Nem, nem baj, ha beszélek olyanról, ami érdekli Önt. Tudja, van az a rossz szokásom, hogyha beszélni kezdek valamiről, időnként, ha nagyon, de nagyon elmerülök benne, akkor mindenféléről beszélek utána, és se eleje, sem vége nem marad a témának. És attól féltem, hogy megint sort került erre. Ezért kértem elnézést, de ha nem zavarja, hogy állandóan járatom a szám, tudja, ... - és megint nincs teteje ennek a mondatnak sem, így végül csak beletúrok a vörös, kósza tincsekbe és tovább lépek.
Egyértelműen viccnek szántam az illatosítóval összefont megjegyzésem, de megmosolyogtat, hogy megvédi magát ebben az ártatlan rágalmazásban. - Tudom-tudom, csak ugrattam. - vallom be, de ahogy ezen elgondolkodom, lelassítok kicsit. - Maga szokott nevetni? Mármint jóízűen? Ritkán látom, szerintem még hallani sem hallottam milyen olyankor... - gondolkodva ingatom a fejem, nem gondolom, hogy átléptem volna egy határt a kérdésemmel. De úgyis rám szól, ha így lenne.
Nemleges irányba csóválom a fejem, mikor megkérdezi jól vagyok-e. - Kérek! - vizet, mármint. Ha már így rákérdezett, én pedig épp megfulladni készülök a mondata miatt, legalább vizet adjon nekem. Miután sikerül kortyolnom párat, természetesen úgy adom vissza az üveget, hogy az ujjaim belegabalyodnak az övéibe. Kell egy másodperc, mire mindenkinél ott marad a magához tartozó keze.
- Nem, nem fázom, köszönöm! - mosolygok rá kiszélesedő görbével. Milyen figyelmes! Elcsodálom egy másodpercre. Még ha nyár is van, és még ha én csak asszisztens is vagyok, legalább megkérdezte. Ez nagyon sokat jelent nekem!
Mikor visszakérdez rá, hogy soha nem aludtam máshol, egy picit elszégyellem magam. Úgy érzem, megint eggyel több információt osztottam meg vele, mint szerettem volna. Nem felelek ismét, nem ismétlem el magam. Úgyis hallotta már, és biztosan megértette a mögöttes tartalmat is.
Különleges? Biztosan úgy érti, hogy régimódi, vagy maradi. Nem megyek bele, bár zavarba hozott -megint-, nem adok ráutaló jeleket. Helyette inkább csak nézelődöm tovább.
- Hát igen. Én biztosan nagyon félnék... - nevetek rá, közben őszintén megvallva, amit gondolok. Szerintem nagyon bátor, de ez most megint egy olyan dolog, amit lehetséges, hogy nem kellett volna hangosan kimondanom.

Mielőtt indulnánk, még úgy néz rám, mintha egészen a lelkemig hatolna a pillantása. Egy pillanatra meg is dermedek közben. Aprókat bólogatva aztán mosolyogni kezdek. Örömmel hallgatom, hogy ő is megköszöni nekem ezt a délutánt. Amikor a kép helyszínét illeti, előbb a csodálat ül arcomra, aztán zavarom - már megint! -. Nem csak azért, mert eszembe jut, hogy odabújtam bármiféle engedély, vagy kérdés nélkül, de folytatja a mondandóját is, és rátesz egy lapáttal erre az egészre. - Ó, hát... - parancsolom fülem mögé egy kószább, vörös szálam, hogy aztán csak körültekintően figyeljem a környezetünk, mintha olyan fontos dolgot látnék. Könnyebb, mint a zavarommal foglalkozni.
Meglep, amikor előhalász néhány szirmot a zsebéből. Ajkaim résnyire elnyílnak, és biztosan a szemeim is elkerekednek egy kicsit. - Ezeket nekem szedte? - pillantok föl a tenyeréből a szemeibe, majd kiszélesedő mosollyal veszem át a virágokat tőle, hogy elcsomagolhassam. Nem tudom lemosni az őszinte vigyort a képemről, lelkesedésemben azt érzem, kicsattanok a jókedvemből. Mr. Galante szirmokat szedett nekem! - Köszönöm szépen! - még hogy parfümbe?! Megszárítom, és elteszem emlékbe! Mondjuk a képünk mellé, amit itt készítettünk...
Azután felgyorsulnak az események, én pedig máris visszaalakulok az asszisztens szerepébe, és követem őt némán, ami a dolgom. Zavar, hogy a táska nem kerül vissza hozzám, de nem kezdek el vitatkozni érte.
A taxi hamar megérkezik, bár meglep, hogy az ajtót nyit nekem, hálásan bólintok felé. Beülve várom, hogy mondja a szállásunk címét, de ehelyett az étterméét mondja. Én pedig értetlenül kapom felé a fejem, hogy talán elfeledte, hogy vagyunk öltözve. De ő választ ad anélkül, hogy kérdeznem kellene. Aggódva bólogatok, végül elcsendesedve figyelem az utcákat, amiket magunk mögött hagyunk.

Kipattanok én magamtól a taxiból, nincs idő a felesleges udvariaskodásra. Megkerülöm a járművet, és átveszem a táskát. Ezután már követem is a férfit befelé. Mint árnyéka követem Mr. Galantet, és igyekszem egyszer sem túl feltűnően ácsorogni mellette.
- Jó estét! - azon gondolkodom megkérdezem, hogy hol várjam meg, de amikor az asztalhoz érünk, már nem akad rá alkalmam. Keresem az üres járatot, hogy a fülébe súghassam, kinn megvárom, de akkor helyet int nekem is. Bár zavartan, de helyet foglalok mellette. Nem nehéz észrevennem, hogy ez Yasemin kisasszonynak mennyire nem tetszik.
Épp helyezkedem, amikor rám terelődik a szó. Ideges mosollyal kapom fel a fejem, hol a férfira, hol a nőre, hol Mr. Galantera kapva a pillantásom. Yasemin kisasszony természetesen azonnal közli velük az egyébként nyilvánvaló tényezőt, így nekem nem szükséges mondanom semmit sem.
Amikor a mellettem ülő férfi bemutat, akkor éppen csak felegyenesedem, hogy kezet rázhassak velük. - Örvendek! Örvendek, csodálatos a ruhája asszonyom! - bókolok kedvesen a nőnek, aki úgy fest nagyon is értékeli ezt a részemről. Igazság szerint tényleg nagyon szépnek találom őt és, és az öltözékét is.
Ahogy visszaülök a helyemre, már nyúlok is a poharamért, hogy ihassak, akkor mondja ki a nő, ami nekem is eszembe jutott, amikor visszanéztem a képünket. Kis híján pedig sikerül megfulladnom attól a korty víztől, lágyan beleprüszkölök a poharamba, talán nem túl feltűnően.
- Ehehe. - nevetek bájosan, amennyire csak telik tőlem.
- Nos, sosem lehet tudni honnan jön az igazi, nem? - Chris úr aztán átveszi a szót tőlük, és eltereli a témát, nekem pedig van alkalmam egy pillantást vetnem az oldalamon ülőre. Éppen csak, és csak lopva, kíváncsian, de ennyi éppen elég, mert a következő percben Yasemin kisasszony közelebb húzódik hozzá.
- Chrisnek igaza van. Marco néha játssza az elérhetetlen, de a szíve mélyén már választott. Ebben biztos vagyok. - olyan közel simul hozzá, hogy már szinte várom, hogy beessen a két szék közé. Elkapom a tekintetem, és ahelyett, hogy bármit mondanék, újra iszom a vízből. Nagyon ütős lötty, biztosan segíteni fog átvészelni az estét!
- Mint mindannyian, igaz? - Chris veszi át a szót, hol a párra, hol a mellettem ülőkre kapva a tekintetét. Azután megkezdődik az értekezletük. Én pedig úgy érzem, teljesen kívül esem ebből a társalgásból. Főként, hogy Yasemin kisasszony, hol átöleli, hol simogatja, hol a tányérjára pakol valamit Mr. Galantenak.

Probalom kovetni a mondandojat, meg sikerul el is mosolyodnom, ahogy ismet csak kezd tulzasba esni, de nem szolok kozbe, nem zavarom meg.
- Az ilyesmi csak munka kozben zavar.. - kozlom viszonylag tomoren. Ott nem igazan szeretem, ha elvonjak a figyelmemet. Oscar - a fotos - is szivesen jar be hozzam, mintha az irodam csak egy kis kavezo lenne, ahol barmikor, barmirol csevereszhet. Ilyenkor mindig emlekeztetnem kell, hogy a Passionisnal van, en pedig nem azert vagyok ott, hogy butasagokrol csacsogjak. Pletykalni egyenesen ruhellek, neki azonban ez mar szinte a hobbija.
- O... - csak ennyi telik tolem, amikor leesik, hogy nem vettem a viccet.
Kerdeset hallva azonnal szeles mosolyra huzodik a szam.
- Termeszetesen masokhoz hasonloan olykor en is nevetek, raadasul joizuen. Azonban ennek nem a cegnel a helye. Ha masoktol komolysagot varok el, nem mutathatok mas peldat.. - viszont amikor kiruccanunk Chrissel, esetleg osszefutok a bacsikammal, aki sztorizgatasba kezd, sikerul megnevettetniuk. Lehetseges, hogy ez nalam nem olyan gyakori, mint masoknal. Talan a gyerekkoromhoz vezetheto vissza, fogalmam sincs. Az biztos, hogy engem nem zavar, hogy a komolyabbak koze tartozom. Hamar fel kellett nonom es megkomolyodnom, ugyhogy eselyes, hogy ennek koze van hozza.
- Na es maga mindig ilyen konnyen zavarba jon? - szegezem fele a kerdest egy apro vigyorral az arcomon. Valoban erdekel, mas tarsasagaban is ilyen konnyen elpirul e, vagy csak en vagyok ra ilyen hatassal.
Amikor vizet ker, azonnal elohalaszom a taskabol a palackot, letekerem a kupakot es atnyujtom neki.
- Jobb? - kerdezem, miutan nagyot kortyolt a vizbol, de aztan latom rajta, hogy mar sokkal jobban van, igy megnyugodhatok. Mar csak az hianyzik, hogy rosszul legyen egy olyan helyen, ahova eleg nehezkes lenne segitseget hivni. Miutan sikerul elhuznom a kezem, visszateszem a palackot a taskaba es folytathatjuk utunkat, lehetoleg minel gyorsabban, hogy ne kessunk vagy ket orat.
- Akkor ne menjen egyedul.. - egy nonek amugy is talan jobb, ha akad tarsasaga. Egy ferfit kulonosebben nem feltenek, hisz en is fel tudom talalni magam, egy no azonban joval torekenyebb.
- Ki masnak? Nem ismerek meg egy olyan embert, aki ennyire szeretne a novenyeket es meg parfumot is tudna kesziteni beloluk. - egy kedves mosoly ott virit az arcomon, mikor atnyujtom a szirmokat. Kicsit sajnalom, hogy csak ennyit tudtam nyujtani, nem pedig egy egesz szalat. Az mar tul feltuno lett volna..
- Igazan nincs mit. - boldogsagat latva, vele egyutt orulok. Tetszik, amikor mosolyogni latom es az, hogy ilyen aprosagokert is olyan halas. Igazan furcsa...

A taxi ugy gondolom, kifejezetten jo otlet volt, igy sok idot megsporolunk, most pedig minden perc fontos. Nem szeretnem nagyon megvarakoztatni az ugyfelet, hiaba is olyan megerto. Egy kis keses belefer, de hogy orakat varjon ram.. attol en ereznem magam kellemetlenul.
Miutan egesz hamar leparkol a sofor az etterem elott meg nem is sejtem, mi var rank. Nyugodtan setalok be Amelievel az epuletbe es meg annak is orulok, hogy Biagetti ilyen elnezo, a tobbiekkel egyutt.
Bar szivesebben ultem volna Chris vagy az ugyfel melle, ez a hely is megfelel, elvegre Yasemin nem idegen, csak megvan a maga stilusa.
Kivetelesen nem csak Amelie jon zavarba Mrs Biagetti szavai hallatan, hanem immar en is, vele egyutt. Ovatosan helyezem vissza a mar csak felig teli poharamat az asztalra. Azt hiszem ide valami tomeny kene..
- Baratom, inkabb egyel. - mosolygok illedelmesen Chrisre, akinek kezd tul sokat jarni a szaja. Meg ha ertelmes szavak hagynak el a szajat, akkor nem is lenne semmi gond, de igy..
Ekkor Yasemin folytatja azt, amit draga baratom elkezdett, en pedig olyan ertetlen fejjel nezek ra, amilyennel csak lehet. Ennyire nyilvanvalo lenne, hogy Ameliere nem csak asszisztenskent neznek? Vagy netan masban remenykedik? Azert az megiscsak tulzas, hogy dontottem, foleg az o szajabol. Igyekszem elhuzodni, amikor kozelebb hajol, de eselyem sincs szabadulni. Ha nyakkendoben lennek, most azonnal lazitanom kellene rajta. Figyelmezteto pillantassal nezek a nore, aki tovabbra is csak bajosan mosolyog. Chrisre pillantok, akinek latszolag nem tetszik a dolog, en pedig egyre hulyebben erzem magam.
- Talan terjunk a targyra. - nezek vegig mindenkin. Nem azert vagyunk itt, hogy kibeszeljuk a maganeletunket, hiaba is apolok jo kapcsolatot Biagettiekkel, nem ezert utaztunk ide, tehat most is mindenkitol elvarom a komolysagot. Amint megbeszeltunk mindent, ami a ceggel kapcsolatos, esetleg johet a lazitas, de addig nem.
Szerencsere mindenki egyetert es beszelhetunk a cipokrol, a megrendelesekrol, az uj kollekciorol, amire a paros rendkivul kivancsi.
- Az uj alkotasokat senki sem lathatja a bemutatoig, ez Marco maniaja.. - szolal meg a mellettem ulo szoke no, miutan Laura annyira szerette volna latni az uj rajzokat.
- Meg en sem. - teszi hozza lebiggyesztett ajkakkal.
- Mit muvelsz? - kerdezem a notol halkan, mikor a tanyeromra pakol.
- Hagyd ezt abba, legyszives. - huzodok el tole.
- Egy whiskyt kernek. - adom le a rendelest, amikor egy pincer hozzank lep, hogy nincs e szuksegunk meg valamire.
- En is! - szolal meg azonnal Yasemin. Miutan minden lenyegeset megtargyaltunk Biagettivel, egyertelmu, hogy mar nem kell sokaig itt lennunk. Az ut mindenkit kifarasztott, ezt latom is rajtuk, es hat en sem vagyok jobb formaban.
Mikor megerkezik az italom, szinte azonnal lehuzom a teljes tartalmat.
- Mi lassan tavozunk.. - all fel, Fabrizio, hogy kezet foghassunk.
- Remelem minel elobb lathatom az uj kollekciot. - mosolyog ram Laura, majd rovid idon belul mindketten tavoznak az etterembol, en pedig kicsit fellelegezhetek.
- Ne induljunk mi is? - kerdezi Yasemin, en pedig hirtelen csak rabolintok, ugyanis lemerultek az elemeim. Miutan mindent kifizettunk, felalltam az asztaltol, de mielott meg en is kileptem volna a hatalmas ajton, a barpultnal meg kertem egy pohar whiskyt, a poharat pedig hamar kiuritettem. Ezt kovetoen kisetaltam a novel, nem sejtve, hogy o egeszen mast akar, mint en. A taxi hamar elvitt a hotelig, ahol a recepciossal kozoltem, hol is vannak a biciklik, majd atcsusztattam egy szep kis osszeget a kellemetlensegert.
Beszalltunk a liftbe, a no pedig megnyomta a gombot, ez utan mar csak nehany masodpercet kellett varnunk. Belepve a szobamba, utam egyenesen a kanapehoz vezetett, Yasemin pedig ledobta magat mellem.
- Milyen hosszu nap volt, nem igaz? - kerdezi, mikozben egyik kezet a combomra helyezi.
- De, valoban az volt.. - tolom le a kezet.
- En pedig faradt vagyok, szoval ha megbocsatasz, aludnek.. - a hangom komoly, ahogy a tekintetem is. A no nagyot sohajt, csalodottan termeszetesen.
- Jol van, majd bepotoljuk. - ezzel felall es tavozik, en pedig mely levegot veszek. Hihetetlen egy nap volt.. de legalabb a megbeszeles jol ment.

A beszélgetésünk közben azt érzem, hogy jó helyen vagyok mellette, és nem is szeretnék máshol lenni. Kicsit naiv, kicsit gyerekes és buta gondolat ez a részemről, hiszen nem csak nevetséges ilyen ábrándokkal foglalkoznom, szánalmas is. A főnököm, aki nem tekint rám férfi szemmel, ez egészen biztos. Ráadásul, ha meg is tenné, olyan sok problémába ütközne a dolog, de egy nem létező problémával kár is foglalkozni. Így, amikor rákérdez a zavaromra, szeretném, ha ketté nyílna alattam a föld. Szörnyen ostobának érzem magam!
- Hát igen! Nem! Igen. Igazából könnyen zavarba jövök. Mármint nem minden helyzetben, ahg... - megcsóválom a fejem, hogy csitítsam szétszórt gondolataim hangba fordulását. - Nem. Nem mindenki mellett. Azt hittem, hogy talpraesettebb vagyok. Sok esetben az vagyok! A bókokkal nem tudok mit kezdeni, tudja. - vallom be, hogy aztán megdörzsöljem tarkóm a vörös loboncom alatt. Pótcselekvés, persze. Mi más volna?!
Miután ihattam, és egy könnyebb téma kerül felszínre, máris jobban érzem magam. Sikerül megfeledkeznem róla, milyen helyzetekbe kerültem korábban.
Felkapom fejem a szavaira, de aztán csak féloldalas mosollyal ingatom a fejem. - Sajnos a barátaim nem egy kiruccanós társaság. A családomban pedig... Nem hiszem, hogy bárki szívesen csatlakozna egy erdei ottalvósra. A bátyám alig jár haza. A nagyit nem tenném ki ilyen körülményeknek, a húgom meg, hát... - lágyan elnevetem magam, ahogy elképzelem a húgomat, milyen sikolyokkal reagálna minden egyes bogárra, szélrezdülésre.
- Igen, igen. - tényleg, nincs ebben semmi különös, vagy hátsó, kimondatlan gondolat, vagy gesztus. Ez egyértelmű lehetett volna nekem is. Újfent ostobán érzem magam, és nem értem, a szívem miért dobogott olyan erősen!? Hiszen semmi oka sem volt rá...

Később az étterem fojtogató légkörében úgy érzem, kedvem lenne kiszaladni a vakvilágba, az idegen utcákra és hátam mögött hagyni ezt az egész megbeszélést. Szörnyen irritál, ahogyan Yasemin kisasszony körbe tekeredik Mr. Galante sziluettén, mint egy alattomos kígyó! És még csak igazán okom sem lehetne rá, hiszen ők ketten évek óta vannak egymás mellett. Érthető lenne, ha összekötnék az életüket. Akkor meg mi a franc bajom van?!
- Hát ez az! - szalad ki a számon a kelleténél hangosabban is, miközben ők épp benne vannak a téma sűrűjében.
- Minden rendben Amelie? - hajol közelebb hozzám Mr. Chris, mire csak sűrűn bólogatva, rábökök az ételre a tányéromon.
- Csak annyira finom... - mondom keserédes mosollyal. Egyszerűen, ha akarná sem tudná eltitkolni, hogy mennyire zavarja őt (is), ami mellettem történik. Lopva-lopva Mr. Galante és Yasemin kisasszony összeforrott köralakja felé pillant. És már szinte tapintható a bánata - ami engem is épp úgy nyomaszt, mint őt.
Nem tudom megállapítani, mennyi pohár és étel cserélődik az asztalon, mire az ügyfeleink elköszönnek. Csak arra tudok gondolni, hogy végre megint egy kicsit kettesben lehetek Mr. Galanteval, talán újra beszélgethetünk - elalvás előtt. De akkor, miután távozott a házaspár, Yasemin kisasszony rákérdez a következőre. Az ő ábrázata még nem is érdekelne, így rögvest a mellettem lévő férfi irányába kapom a fejem, aki úgy fest, rábólint a lehetőségre, hogy együtt legyenek.
Talán erre mondhatják azt könyvekben és filmekben, hogy testen kívüli élmény? Végig nézem, ahogy elsétálnak és mielőtt, még bármit is reagálhatnék, Yasemin kisasszony hátra szól;
- Hé Asszisztenske, ne siess! - rám kacsint, és mintha csak kizárna az este hártalévő részéből, úgy kering ismét a férfi oldalán, mintha mindig is így lettek volna.
Fogalmam sincs, hogy mit érzek pontosan. Sosem tapasztaltam még ezt a fajta hűvös, maró, fájó kaparást a mellkasomban. És ha nem érinti meg a vállam Mr. Chris, talán úgy is maradok másnap reggelig...
- Nagyszerű. Jól itt hagytak bennünket. Jól van, jól van. Mehetünk Kedvesem? - a hangja és a bátorító mosolya egyszerűen visszaránt a valóságba, hogy aztán egy kedveskedő mosollyal feleljek neki. Engedek az irányításának, majd követem az útmutatást kifelé az étteremből, ahol ő hívja a taxit.
- Ahh, én azt hiszem inkább sétálok! - prüszkölöm, ahogy megérkezik az autó. A férfi láthatóan értetlenül áll a javaslatommal szemben.
- Éjnek évadján! Egy idegen városban. Hogy is ne!? Pattanj csak be oda hátra! - az érvei elég jogosak végül, hogy egyetértsek vele. Tehát így teszek. Az életkedvem elvesztve utazom a hotel felé, s közben egyre csak azon jár az eszem, hogy mégis hogy mehetnék föl a szobába?! Yasemin kisasszony elég egyértelműen utalt rá, mi történik...


Belépve a hotel aulájába lelassítok. Aggodalommal forgolódom körbe, mintha várnék valamire. Mr. Chris pedig pár másodperccel később kapcsol is, hogy lemaradtam mellőle. Úgy fordul vissza hozzám, széttárt karokkal.
- Na?! - kérdi.
- Én azt hiszem, inkább még lenn maradnék, tudja... - mondom csendesen, ide-oda kapkodva a tekintetem. Felettébb kínosan érzem magam! Hol a fenében fogok aludni?! Beosonjak a kádba talán?!
- Hahh?! Ja! Ó! Óóóó. - megdörzsöli az arcát, majd közelebb lépdel hozzám. - Van egy jó bárja a hotelnek. Megnézzük? A táskádat meg felvitetjük a szobába. - kedvesen átkarol, le véve a vállamról a fekete óriást és odaadja egy fiúnak. (Aki valószínűleg nem sokkal később fel is viszi azt...)


Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, amíg Chris rávesz, hogy tegezzem és hogy leküldjem a második felest is. A pult mellett ücsörgünk, de nem nehéz észre venni, hogy szemei folyton visszatérnek egy barna szépséghez nem sokkal messzebb tőlünk. Pár történettel később pedig már az ő oldalán ücsörög, én pedig magam maradok.
Ekkor csúszik a másik oldalamra Miss Yasemin. A látványtól azt hiszem jobban megszédülök, mint magától az italtól. - Ahh kislány, fantasztikus este volt. Marco csodálatos, ha érted. Lefeküdt, úgyhogy most már nyugodtan felmehetsz. Ne félj, kifárasztottam. - úgy búgja, mintha épp mérget fecskendezne a szívembe. Talán így is történik. A következő pillanatban már sehol sincs, fogja az italát és eltűnik, mintha sosem lett volna mellettem.


Ücsörgök még egy pár percet az italom fölött. Nem figyelem hányan vannak körülöttem. Igazság szerint tényleg az én hibám ez az egész. Nem is kéne fájnia, sőt, foglalkoznom sem kellene vele. Én képzeltem oda valamit, ami sosem volt ott. És most nekem kell rendet tennem, nem csak a fejemben, de a szívemben. Így végül megköszönöm az italokat, és megindulok a liftek felé. Ott kissé megszédülök, meglepetésemre egy idegen férfi kap alám.
- Hohó, óvatosan-óvatosan! - mondja, én pedig megriadtan húzódom hátrébb tőle. A következő pillanatban már a liftben ácsorgunk egymás mellett ezzel az idegen, magas fickóval. Lopva-lopva rápillantok, de borul velem a tér az alkohol miatt, nem látom tisztán, csakhogy borzasztóan borostás!
- Én itt! Köszönöm, köszi. - prüszkölöm, de ahelyett, hogy maradna a liftben, kilép velem együtt és még a derekamra is csúsztatja a kezét. Rákapom a tekintetem, kérdőn, már szinte kinevetve.
- Elkísérlek, nyugi. Nem venném a lelkemre, ha valami történne... - összemosódnak a szavai, könnyű kivennem azokból, hogy ő sincs éppen józan pillanatában. Megrémít a tudat, mennyivel erősebb tőlem. Érzem az izmos karokat, amiknek a fogásából esélyem sem lenne szabadulni.
- Nem szükséges, engedj el. Kérlek! - azt olvastam, hogy egy agresszív ember ellen fellépni támadóan sokkal inkább fokozza az indulatokat, ezért kérem. És persze felverni sem szeretnék senkit sem! Mr. Galante is épp itt alszik a folyosó túlvégén.
- Ugyan már! Láttalak a bárban. Te is arra vártál, hogy valaki felszedjen. Itt vagyok! - a szavaitól megszédülök, és nem bírom tovább. Egyszerűen dulakodni kezdünk...