Lehetőség szerint inkább kihagytam volna ezt az estét. Nem mintha ne vonzana a csillogás, a szép ruhák, a sminkek és ezek együttese. Mindig is érdekelt, hogyan nézhet ki belülről, amit én csak magazinokban láttam. Ennek ellenére azzal is tisztában vagyok, hogy nincs meg hozzá a hátterem, hogy olyan ruhát hordjak, olyan kiegészítőkkel, ami drágább, mint másnak az autója. Azzal vígasztalom magam, hogy nem szükséges elhitetnem senkivel sem, hogy olyan vagyok, mint a főnökeim és a rétegeik. Lesznek más kollégák is, és ők biztosan nem lesznek olyan puccosak.
Három hete annak, hogy Yasemin kisasszonnyal összeugrottunk. Kellett három nap, hogy ezt mindenki elfelejtse odabenn. Én is igyekeztem elfelejteni. Bánom, hogy úgy viselkedtem a nővel, ahogy. Mr. Galante miatt. De azt nem, hogy kiálltam magamért. Legközelebb elgondolkodik, aki szavaival sértegetni szeretne.
Két hete, hogy elveszítettem a nagyit. Nem beszéltem benn róla. Igazából senki sem tudja a munkahelyemen és ez jól is van így. Könnyebb így. Egyelőre.
Emellett pedig mióta tudom, hogy Mr. Galante és Yasemin kisasszony között nem történt semmi, mintha kicseréltek volna. Sokkal boldogabban lépek be az irodába, és a jegyzeteim is tele vannak szivecskékkel. Semmi értelme ennek, de van, amit nem irányíthatunk. Tudom, hogy a kettő független egymástól és nekem ettől még nincs szerepem az életében, de valamiért jól esik tudnom, hogy Yaseminnak sincs. Ez nem jelenti, hogy ne lenne egy harmadik nő (mióta számolom magam ebbe a csoportba?), de a boldog tudatlanság néha jól esik. Azt érzem, hogy van rá esély, hogy a kettőnk közötti kapcsolat, ami elindult abban a kertben, tovább virágozzon. És a nehezén túl vagyunk. Talán így is van.
- Jó estét! - köszöntöm az udvaron a kollégáimat, főképpen irodisták, más asszisztensek gyűltek ahhoz az álló asztalhoz, ahová lépek magam is. - Köszönöm! Ti is csodásan néztek ki! - megkezdődik a bókolás, de ezek a nők és férfiak legalább őszintén kedvesek velem. Így én is leengedem a vállaimat és beszélgetésbe kezdhetünk. Elmesélik, honnan vannak a ruháik. Van, aki magának szabta! S miután túl vagyunk a bemelegítő körön és kész vagyok megkeresni tekintetemmel a főnökömet, rákérdek. - Nem láttátok Mr. Galantet? Meg kellene kérdeznem, hogy mit csináljak. - prüszkölöm halkan a szavakat, bár enyhe idegességem érződik. Nem szeretném elrontani, ha vár tőlem valamit. Az egyik srác megleli, oda lép mellém és rábök az ujjával a férfira. 'Ott ni!'
Hálásan megköszönöm és elindulok felé. Nem habozok egy percre sem, de megvárom, hogy a társasága elcsendesedjen, vagy hogy észre vegyen. Bárhogyan is, csak utána lépek elé. Első pillanatban csak szelíden mosolygok rá, pironkodva. Bízom benne, elnyeri tetszését a ruha, amit a húgommal választottunk, és a smink, amit a szomszéd lány készített nekem. Szeretném, ha beillenék a sorba, és látná, mennyire igyekszem.
- Szép estét! - mosolygok rá, abban bízva, elégedett a külsőmmel. - Hozhatok valamit? Szüksége van valamire? - kíváncsian nézek fel rá, igazgatva a szoknyám szélén, ne akadjak fel semmiben sem. Meg kell hagyni, nagyon jól áll neki az elegáns öltözet, egy pillanatra el is tátom a szám, de összerendezem magam, hogy készen álljak, ha feladat vár rám.

En Chrissel ellentetben nem voltam olyan izgatott a bal miatt, ami minden evben megrendezesre kerul. Oszinten szolva, ha tehetnem, talan ki is hagynam, de ez sajnos nem lehetseges.
Bar a legtobb alkalmazott szabadnapot kapott, en attol meg jo szokasomhoz hiven bementem dolgozni. Csak delutan kezdtem osszeszedni a holmijaim, hogy aztan Taylor hazavihessen.
Otthon a szobamban vart a testre szabott szmokingom, melyet egy gyors zuhany utan magamra is kaptam. Johetett nehany utolso simitas es mar indulhattam is. Csak abban remenykedem, hogy hamar elroppen majd ez az este.
A helyszinhez erve a sotetitett ablakokon keresztul megpillantom azt a rengeteg fotost. Mely levegot veszek, arcomra eroltetek egy mosolyt, kiszallok az autobol, majd a tobbiek fele veszem az iranyt. Rovid setam soran biccentek nehany ismeros arcnak, vegul draga baratommal valtok nehany szot, az egyik asztalnal.
- A buli majd bent kezdodik.. - vigyorog ram eloszor, miota kirugtam Yasemint.
- Igen, tudom.. - mosolygok ra halvanyan. Nem most futjuk le eloszor ezt a kort, igy nagy sajnalatomra kivulrol fujom a forgatokonyvet.
- Ki rendelte ide ezt a rengeteg fotost? - koztudott, hogy nem szeretem, ha a kepem a cimlapokon virit.
- Jottek maguktol. Valahonnan megtudtak, hol rendezzuk az evi bulit.. - vonja meg hanyagul az egyik vallat.
- Lenne egy tippem arrol, hogy kinek jart el a szaja... - celzok egyertelmuen a szokesegre, aminek Chris lathatoan nem orul, de egy arva szot sem szol. Mindketten jol tudjuk, hogy ez volt a helyes dontes. Hiaba profi a munkajaban, ha egyszeruen nem tud viselkedni.
- Nem megyunk be? - kerdezi a ferfi, miutan lehuzza a pohara tartalmat.
- Megvarom Ameliet. - felelem komoly hangon. Mintha csak megerezte volna, hogy rola van szo, ugyanis pont ebben a pillanatban szurom ki a not.
- Csak emlegetni kellett. - azt hiszem mindketten ekkor merjuk vegig az asszisztensemet.
- Szep estet, Amelie. - furkeszem a szemeit egy apro mosollyal a szam sarkaban. Furcsa igy latni. Nagyon is furcsa.
- Maga egyszeruen gyonyoru. - mondom oszinte csodalattal. Ha nem tesz fel egy masodik kerdest is, valoszinuleg eszre sem veszem, hogy hozzam beszel. Mondjuk ugy, hogy tulsagosan lefoglalnak a gondolataim es a benne valo gyonyorkodes.
- Csak erezze jol magat. Most nem dolgozik. - legszivesebben itt helyben elvesznek a tekinteteben, am ez nem a megfelelo ido.
- Jobb lenne, ha bemennenk. Meg a vegen megfazik. - mutatok a hatalmas epulet ajtaja fele.
Amennyiben rabolintott az ajanlatra, elindultunk a bejarat fele, majd beleptunk a terembe. Halk zene, izleses diszites es nehany ismeros, fontos arc. - Ha esetleg emlekezne az olasz megrendelonkre.. - biccentek a multkori parosra, akikkel meg Atlantaban talalkoztunk. Mig lesetalunk a hatalmas lepcson, van alkalmam vegigmerni mindent es mindenkit. - Mellesleg.. hogy tetszik? - gondolok a balra. - Volt mar hasonlo rendezvenyen? - teszem fel a kerdest, mikozben vegre nem a labaim ele kell neznem, hanem fele fordulhatok. Azt hiszem kijelenthetem, hogy megiscsak megerte eljonni.
Nagy sajnalatomra nincs sok idonk csevereszni, udvozolnom kell nehany embert. - Velem tart ahhoz az asztalhoz? - diszkreten egy ferfi fele biccentek. - Le kell futnom a kotelezo koroket.. De ha addig inkabb korulnezne, csak nyugodtan.. - mosolyodok el. Talan a helyeben inkabb az utobbi opciot valasztanam. Az lehet, hogy kevesbe lenne unalmas.

Nem igazán vagyok hozzá szokva az eleganciához. Mondhatni egész életemben távol állt tőlem a modorosság, a luxus és társaik. A magassarkú cipőkkel sem feltétlen kötöttem életre szóló szerződést, de átmenetileg kénytelenek vagyunk egymást elviselni. Kivételesen azonban ma éjjel szeretném jól érezni magamat. A nagyi elvesztése óta nem sikerült kikapcsolódni, és úgy gondoltam, talán most itt az ideje. Egy pár órára elengedni, leereszteni. Természetesen csak a kötelező tennivalók után. Nem felejtem el, hogy a munkahelyem révén vagyok jelen, és hogy teljes egészében nem szabad eleresztenem magam! Annyira persze nem tartok tőle, hogy összeomlik a gátlásokból felépített váram, mert igazság szerint sosem voltam bulis típus. Épp ezért, miután odaköszöntem a munkatársaim javának, már topogok is a főnököm oldalára, hogy megtudjam, miben állhatok rendelkezésére.
Köszöntöm Mr. Galantet és társaságát széles mosollyal az arcomon. Sok időt nem hagyok, máris a feladatom után kérdezem. Kíváncsian fürkészem, de az arcom hamar megváltozik, amikor a külsőmre tesz megjegyzést. Nedvesítek a torkomon, érzem, hogy égni kezd a fülem. Még ha csak udvariaskodás is, engem sikerül zavarba hoznia vele!
- Ó, köszönöm! - lepillantok a szoknyám peremére, majd láthatatlan szöszöket kapdosok le onnét. Végül kíváncsian felcsillannak szemeim, amikor végül arra is felelet ad nekem, amit kérdeztem az imént. Nem tudom eldönteni, hogy csak képzelem-e, de a férfi olyan merengéssel az arcán néz, mintha... Biztosan csak képzelem!
- Rendben! - bólintok lelkesen, bár igazság szerint fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni egész este, ha nem vár rám legalább egy, vagy két feladat. Ennek ellenére mosolyogva nézelődök, s csak amikor azt mondja, inkább menjünk be, akkor változik mimikán. - Igen, igaz. Hideg van. - helyeselve követem. Jól esik, hogy engedi, hogy a társaságát élvezzem, még ha csak rövid időre is. Egy kissé számomra még idegen a hely, ezért nem bánom, hogy az oldalán léphetek be, és vethetek első pillantást az emberekre, a dekorációra és így tovább. Bámészkodásomból a hangja rángat ki.
- Hogyne, persze. - követem tekintetével az övét, hogy feltérképezzem az olasz megrendelők helyzetét. Nem felejtettem el őket. Hogy is tehetném? Az a nap csodálatos volt a számomra, majd hirtelen lett rémálom. De erre most nem szívesen gondolok vissza. Meglepetten nézek fel rá, amikor végre megállhatunk egy pillanatra. - Gyönyörűszép minden! - a fényekre pillantok, majd ismét a férfira. - Nem. Nem voltam még hasonló rendezvényen, ezért egy picit elveszettnek érzem magam, de alig várom, hogy felfedezhessem. És Ön? Biztos a sokadik alkalma már. - nevetek a férfira kedveskedőn. Nem hinném, hogy ne lenne már túl egy tucat ehhez hasonló pucparádén.
Tekintetemmel lekövetem az övét, kifigyelem a férfit az asztalnál, akihez csatlakoznom kellene. Bocsánatkérőn nézek rá, amiért feltartottam eddig is. - Persze-persze! Menjen csak! Önnek most...  Fontos dolgok várnak Önre. - már szinte meg is előzöm, faképnél hagyom, hogy minél előbb leválhassunk egymástól. Nem mintha olyan jól esne eltávolodnom tőle, de szeretném, ha tudna a munkájára koncentrálni, és nem érezné azt, hogy velem kell foglalkoznia. Én feltalálom magam!
- Jó estét! - köszöntöm az Urat, aki mellé társulnék. Annak tekintete számomra kissé ijesztő, van benne valami torz udvariatlanság, ahogy végig méri a ruhámat.
- Önnek is! - de legalább beszélni tud.
- Helyet foglalhatok? Mr. Galante azt mondta... - kezdenék magyarázkodni, de a férfi felpattan a helyéről, mintha arra kérném, hogy húzza ki a széket nekem. Megilletődve követem tekintetem, ahogy elém lép.
- Megtisztelne az első tánccal? - kezét felém nyújtja és bár egyetlen porcikámmal sem kívánok eleget tenni a kérésének, attól tartok, ha ennél az asztalnál ül, biztosan fontos személy. Magamra erőltetem legkedvesebb mosolyom és bólintok.
- Örömmel. - mély levegőt kell vennem, mielőtt követném őt a parkettre. Fogalmam sincs, hogy ebből a helyzetből hogyan fogok kikecmeregni. Főként, mert a férfi túl közel van hozzám, és a tekintete taszító a számomra. A tánc pedig? A tánc vele nem túl kellemes. Hiába jóképű, a modoráról rögtön sikerült saját következtetéseket levonnom, méghozzá hogy egy elkényeztetett úr. Úgy pörget, forgat a tánc közben, mintha mindig is összetartoztunk volna, és ettől a kéretlen közelségtől nem igazán gondolom úgy, hogy jó döntés volt igent mondanom.
- Mondja csak, nincs kedve lelépni innen? - a kérdést hallva megcsóválom a fejem, majd örülve annak, hogy vége a dalnak, elbúcsúzom a partneremtől. Aki úgy tűnik, jön utánam. Követ engem? Az asztalnál nem akarok jelenetet rendezni. Kelleni fog egy hely, ahol nincsenek sokan és megmondhatom a magamét...

Ha az emlekezetem nem csal, meg sosem hoztam szegyent a cegunkre. Ennek is koszonheto, hogy egyszer sem halasztottuk el a balt, mely minden evben az uj kollekcio bemutatasa utan kerul megrendezesre. Talan ontelten hangzik, de hazudnek, ha azt mondanam, meglepett az idei siker. Termeszetesen ez nem csak az en erdemem, hisz ott a kivalo csapatunk is, akikre buszke vagyok. Habar neha akadnak nehezsegek es olykor az agyamra mennek a kerdeseikkel, illetve hibaikkal, egyutt megis sikerult olyan cipoket alkotnunk, melyeket nehez lesz tulszarnyalni a konkurencianak, akiket mellesleg hiba lenne alabecsulni. Tisztaban vagyok vele, hogy nem csak mi uzzuk ezt az ipart es nem csak mi vagyunk tehetsegesek benne. Ez az egyik oka annak, hogy sosem elegszem meg a joval. En nem allok meg a legjobbig, a tokeletessegre torekszem, ahol nem lehetnek hibak es ahol a legtobbet hozzuk ki magunkbol. Azonban mindez most nem szamit, hisz egy kicsit lazithatunk, raadasul most epp egy puccos partyn utom el a draga idot, ami munkaval is telhetne. Az egyetlen pozitivum Amelie.
Tetszik, hogy ismet sikerul zavarba hoznom, ezt pedig nem leplezem. Arcomon ott virit egy apro mosoly, mely elarulhat. - Nincs mit koszonnie. - szemeimet meg egyszer vegigfuttatom rajta. Tekintetem vegul az ismeros szemparnal allapodik meg.
- Lazitson. - vagy legalabb probalja meg elengedni magat. Nem tudom, volt e mar hasonlo rendezvenyen, de ha ez lenne az elso alkalom, biztosan nehezebb dolga van, mint nekem. Emlekszem, az elso nehany balon eleg feszult voltam es csak a munkan jart az agyam. Nem allitom, hogy ujabban olyan nagyon foglalkoztatna a tomeg, az itt levo emberek, es ne gondolnek a munkamra, de most akad valaki, aki eltereli a gondolataimat. Akinek koszonhetoen kihozhatok valami jot is ebbol az estebol. Aki miatt nem varom, hogy olyan hamar veget erjen ez az egesz.
Az epuletben eloszor a dekoraciot figyelem, majd az ismeros arcokat meregetem. Elegedetten allapitom meg, hogy mindenki itt van, aki fontos. Ez az este foleg - de nem csak - a szorakozasrol szol. Barmennyire szeretnek mindenki mast kizarni Amelien kivul, sajnos nem tehetem, hiv a kotelesseg.
- Orulok, ha elnyerte a tetszeset. - bar en most nem a dekoracioban gyonyorkodom es nem is tervezek arra figyelni.
- Sajnos igen.. - koszorulom meg a torkom, miutan sikerult elvesznem a ragyogo szemparban. - Nem mondhatnam, hogy rajongok az ilyen rendezvenyekert.. - halvany mosoly kuszik az arcomra.
- Remelem, nem tart sokaig. - gondolok itt a kotelezo korokre, melyeket le kell futnom. Miutan utjaink kulon valnak, udvozlok nehany embert. Mindegyik asztalnal elidozok kicsit. Hol munkarol, hol kevesbe jelentos temakrol csevegunk, szemeimmel pedig neha az asszisztensemet keresem, akit hamar meg is talalok. Epp az olasz parossal valtok nehany szot, amikor ujabb dal indul, szemeim valamiert automatikusan a parkettre siklanak. Ez az a pillanat, amikor arcom elkomolyodik, kezeim pedig okolbe szorulnak. A zene vegeig neman allok es figyelem, ahogy Alexander Ameliet tancoltatja. Finom kifejezes, hogy nem tetszik a latvany.
- Elnezest. - eroltetek egy mosolyt az arcomra, majd fakepnel hagyom a megrendeloket, kiknek ertetlen arcukkal nem foglalkozom. Kenyelmes leptekkel haladok ahhoz a bizonyos asztalhoz. Eloszor a nore pillantok, aztan a mellette levo ferfire.
- Nem hinnem, hogy szerepelsz a vendeglistan. - megsem lep meg tulsagosan, hogy itt latom, hisz mindig is eleg pofatlan volt ahhoz, hogy olyan helyeken is tiszteletet tegye, ahol semmi keresnivaloja nincs.
- Magadtol is kitalalsz vagy esetleg hivjam a biztonsagiakat? - teszem fel a kerdest meg mielott szora nyithatta volna a szajat.
- Nem valtoztal, Marco. Lazits kicsit. Mint lathattad, jol szorakozunk a holggyel. Miert akarod ezt elrontani? - maris banom, hogy megszolalt. A hangja talan meg irritalobb, mint az arca.
- A holgy meg nem tudja, milyen alak vagy. - nyomom meg a masodik szocskat, amikor lepillantok a nore.
- Jojjon, Amelie. - intek a parkett iranyaba, amikor az egyik dal epp a veget jarja.

Biztosan csak a tapasztalatlanságom mondatja velem, de mintha a tekintete megváltozott volna. Olyan pillantással fürkészi az öltözékem, majd az arcom, hogy attól félek a térdeim cserben hagynak és egyszerűen elájulok. Az ábrázatomról igyekszem eltűntetni ennek a nyomát, és inkább nézelődöm, próbálok inkább arra koncentrálni, hogy milyen pompás a dekoráció!
- Abból mindig csak a baj van... - felelem, amikor azt kéri tőlem, hogy lazítsak. - Biztos, hogy valamiféle bakival születtem, ezért nem vagyok képes rá. És egy ilyen helyen, mint itt... nem lenne szerencsés, ha valamit elrontanék. - halkan kuncogok. Természetesen én is tudom, hogy arra gondol, elengedhetem magam. De éppen ez az! Nem igazán tudom az etikett és az elfogadott társadalmi viselkedés, normák és értékek határait egy ilyen helyen, ebben a rétegben, amit ők is képviselnek. Inkább mennék a konyhára és felszolgálnék! Abban is biztosan hibáznék, de nem hoznék szégyent senki fejére sem. Remélem megérti, hogy erre célzok és ezért feszengek.
Odabenn még inkább lenyűgözve érzem magam. A fények, a színek, a rengeteg csinos ruha és gyönyörű nő, és kiöltözött férfi. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen látványvilág táruljon elém. És ez biztosan az arcomra is van írva, ahogy elcsodálva figyelem a környezetünket. Akkor kapom rá ismét a tekintetem, amikor a hangjával babrál.
- Ó! Biztos megunta már... - meg kell értenem, bár nehezemre esik és ezt széles mosolyom is tudtára adhatja. Egyszerűen nem győzök gyönyörködni a helyszínben, és benne. - Talán csak magának is lazítania kéne, és lehet, hogy élvezné. - játékosan felhúzom az orrom, enyhén grimaszolva rá. Minden bulit fel lehet dobni, abban jó vagyok! Persze, amint eljut a tudatomig, hogy a főnökömnek ajánlottam fel, hogy segítek ellazulni, egy picit elszégyellve forgolódni kezdek. Könnyít a helyzetemen, hogy úgy alakul mennie kell. Nem örülök neki! De, miután ilyet szóltam, talán jobb is.
A következőkre egyáltalán nem voltam felkészülve - pedig lehettem volna. A gazdagok között sok az arrogáns, nárcisztikus személy. Férfi és nő egyaránt. Hiszen utóbbival már akadt összetűzésem. És úgy tűnik, hogy most ez a férfi is úgy ítélte meg, hogy csak azért, mert ő bármit megkaphat, én is egy trófea leszek. Eltökélem, hogy elvonom a teremből, s ha már nem vesz körbe minket ennyi ember, majd megmutatom én neki, hogyan kell egy nővel beszélnie!
Az asztal közelében vagyunk már, amikor Mr. Galante hangja megtöri a kényelmetlen csendet. A kérdése, és ahogy a férfira néz nyomatékosítja bennem, hogy rossz döntés volt igent mondanom arra a táncra. Bocsánatkérően nézek a férfira, de ő egyelőre nem velem foglalkozik, hanem az úrral. Hálás vagyok, amiért nem nekem kell rendet tennem, a ruhám biztos megbánta volna, ha a nyakába ugrok! (Eredetileg ezt terveztem!)
- Ez azért túlzás... - búgom közbe, alig hallhatóan, amikor jó szórakozásnak nevezi a fickó az előbbieket. Mr. Galante tekintetéből és hangjából azonnal érzem, hogy bajban vagyok. Görcsbe rándul a gyomrom attól, hogy már megint egy ilyen kellemetlen helyzet szemtanúja és szereplője lesz. Miattam...
- Igen Uram! - aprókat bólogatva követem őt a parkett felé. Nem maradok le, úgy kopogok mögötte, mintha az árnyéka volnék. - Nagyon sajnálom! - próbálom tartani a lépést és közben menteni a menthetőt. - Bocsásson meg, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni! Nem tudtam, hogy milyen ember. Azt hittem ő is partner, vagy támogató, tudom is én... Nem akartam jelenetet rendezni. - a nagy topogás közepette, vagy csak a sietség miatt, de a bokám cserben hagy. És mivel még mindig szerencsésebb belé kapaszkodni, mint hasra vágódni egy ilyen helyen, egy ilyen ruhában, belekarolok. Ahogy pedig sikerül rendeznem a tartásom, és megállok a saját lábamon, elhúzódom. - Ahh, bocsásson meg! Tönkre teszem az estéjét... Talán jobb lenne, ha inkább a konyhán segítenék, mit szól? - őszinte kíváncsisággal a szemeimben kérdezem. Valószínűleg látni sem akar. Hogy is gondolhatok rá másképpen, mikor ő maga a tökéletesség, a kecsesség, én meg egyfolytában bénázom mellette...

Keves olyan novel talalkoztam, mint Amelie. O olyan artatlan, visszafogott, es ha ez nem lenne eleg, meg gyonyoru is. Gyerekjatek zavarba hozni, amit termeszetesen ki is elvezek. A holgyek tobbsege, akikkel az utobbi idoben talalkoztam, szinte talcan kinaltak magukat. Amikor pedig mar az elso randin a kozos jovonkrol beszelnek, kifejezetten taszito szamomra. Az asszisztensem azonban tavol all ezektol. O kulonleges, akit meg kell becsulni. Biztos vagyok benne, hogy sosem dobna csak ugy oda magat.
Gondolatmenetembol a szavai zokkentenek ki. Ekkor jovok ra, hogy egesz vegig ot bamultam. Enyhe zavaromban azonnal megkoszorulom a torkom, majd lehuzom a maradek pezsgomet es keszen is allok arra, hogy besetaljunk a hatalmas epuletbe.
- Most nem lesz baj. - probalom nyugtatni, hatha idovel megis sikerul ellazulnia. Nem szeretnem, ha ido elott tavozna, nekem pedig nelkule kene kibirnom ezt az estet. Emiatt onzo lennek? Meglehet.
- Ugyan mit ronthatna el? - kuszik szeles mosoly az arcomra. Hozzatennem, hogy ez mar akkor el volt rontva, amikor az otlet megfogant Chris fejeben, de inkabb csendben maradok. - Nincs semmilyen baki, higgyen nekem. - es akkor meg finoman fogalmaztam, hisz o a legtokeletesebb ezen a partin.
Talan kesobb - miutan lefutottam a kotelezo koroket - segithetek neki a lazulasban, mondjuk egy tanccal. A siker nem garantalt, hisz egy tanc rajtam sem segitett volna annak idejen, de egy probat azert mindenkepp tennek, felteve persze, hogy nem utasit vissza.
- Hat annyi bal utan engem mar nem nyugoz le annyira ez a latvany.. - ismerem be egy halvany mosoly tarsasagaban. Na nem mintha regen annyira lenyugozott volna..
Kovetkezo szavai hallatan kisse meglepett arccal meregetem a not. Ez most valoban az, amire gondolok?! Termeszetesen nem banom, sot.. egyszeruen csak sikerult meglepnie. Kivetelesen nem en hozom zavarba. - Munka utan mindenkepp.. - teszem vegul hozza mosolyogva. Most ha akarnam, akkor sem tudnam elvezni az estet, kesobb viszont megprobalhatjuk kihozni ebbol az egeszbol a maximumot. Kis idore sajnos kenytelen vagyok egyedul hagyni Ameliet, de igyekszem minel elobb vegezni a munkaval. Az ismeros arcok balszerencsemre nem konnyitik meg a helyzetemet. Ma mindenki olyan rohadt beszedes.. Nem is ertem, hogyan tudnak ennyit szovegelni neha mar a semmirol.
Megkonnyebulok, amikor az utolso asztalhoz erek es udvozlom a kedvesen mosolygo olasz parost. Mar nincs sok, Marco, mar nincs sok..
Szerencsere ok nem farasztanak semmisegekkel, azonban valakinek megis sikerul mindent tonkretennie. Szamithattam volna ra, hisz gyakran azon van, hogy vegre keresztbe tegyen. Mikor az asztalahoz setalok, probalok nyugodt maradni es higgadtan kezelni a kellemetlen helyzetet. Nem ertem, megis mit keres mellette Amelie. Rengeteg no van ebben az atkozott teremben, o megis pont az asszisztensemet nezte ki maganak. Talan veletlen lenne?! Probaljuk a jo oldalat nezni.. legalabb az izlesevel nincsenek gondok.
- Nem ajanlom, hogy meg egyszer a kozelebe menj. Remelem megertettuk egymast. Erezd jol magad! - mosolyodok el, mintha nem sikerult volna felhuznia. Meg sosem toroltem kepen, pedig szinte konyorog erte, es en erzem, hogy a jovoben majd megkapja azt, amire annyira vagyik. Nagy pechere nem az a tipus vagyok, akinek csak a szaja jar. Ha kell, cselekszem.
- Nem a maga hibaja.. - szolalok meg, miutan tavoztunk az asztaltol. Hiaba is szeretnem Ameliet hibaztatni, nem tehetem. Es nem is akarom. Meg nem tudja, milyen emberrel tancolt, de ez a kozeljovoben majd valtozni fog.
Ahogy belem karol, azonnal megallok. - Jol van? Nem ficamodott ki a bokaja? - pillantok le ra kisse aggodo keppel. - Hozassak jeget? - szemeimmel mar ki is szurtam egy pincert, ugyhogy Amelienek csak egy szavaba kerul es mar hozatom is.
- A konyhaban? Viccel? - teszek fel egy koltoi kerdest egy vigyorral az arcomon. - Talan egy tanc most nem a legjobb otlet.. Mit gondol? - turelmesen, kerdo tekintettel furkeszem a szemeit es varom a valaszat. Termeszetesen ha megserult, azonnal leulunk az egyik asztalhoz vagy talan egybol haza is viszem.

Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, amit kér tőlem, hogy lazítsak. Ismer már ő is, biztosan tudom, hogy tudja ő is, hogy ha elengedem magam és hagyom, hogy ez a fajta kényelem rám telepedjen, rosszat fogok mondani, vagy tenni. Feszülten kell figyelnem mindenre és mindenkire. Hogy segítsem őt az este folyamán, és ne hátráltassam, ha már kaptam még egy esélyt a jeleneteink után. És miközben elhatározom, hogy nem engedem el magam, a tekintetével és a szemeivel egyszerűen kirántja alólam a talajt. Beleborzongok a szavaiba, abba a határozott magabiztosságába, amivel oltalmazni készül. Talán felgyulladt a hold? Miért van ennyire meleg? Biztosan elpirultam! Még szerencse, hogy befelé indulunk. Miközben a terem és a díszletek egyszerre nyűgöznek le, a szívem heves dobogását igyekszem csillapítani. Nincs itt semmi különleges, nem azt a fajta csillanást láttam szemeiben... Igaz?
- Ha... Ha tehetek magáért valamit ezügyben, csak szóljon! - visszafogott, de azért kellően játékos mosollyal nézek fel rá. Ha szüksége van társaságra, hogy kiengedje a gőzt és ő is tudjon szórakozni picit, szívesen maradok tovább. Nyilván nem gondolnám magam az elsők közé, akikre gondolhat, ha mulatni kíván - nem mintha annyira bulisnak ismerném őt - de ha még is úgy alakul, hogy nem marad más, vagy kapna a lehetőségen, szeretném, ha tudná, hogy itt leszek.
És ahogy sikerült előre vetítenem, természetesen elrontom az estét. Az akaratomtól persze abszolút távol állt, hogy bármi ilyesmi megtörténhessen, de nekem, mint minden alkalommal, sikerül pont ahhoz az illetőhöz keverednem, aki a legkevésbé jószándékú. Szörnyen kellemetlenül érzem magam, amikor a két férfi udvarias kereteken belül egymásnak esik, és természetesen részemről nem is kérdés, hogy Mr. Galante oldalán kell távoznom, s minél messzebb tudnom magam ettől a férfitól.
- Egy kicsit azért mégis! - motyogom hozzá a menetelésünk közben. Nem lehet mindig elnéző velem szemben, ha elrontok valamit. Ezt pedig most határozottan elrontottam. Nem akartam olyan illetővel társalogni, akivel nem szimpatizáns, főleg nem úgy, ahogy sikerült.
Sikerül megbotlanom, ami még pluszban rá tesz egy lapáttal, hogy kellemetlenül érezzem magam, miközben felém fordul és engem néz. Szívesen vennék egy jegyet a pokolba, nem bánnám, ha megnyílna alattam a föld! - Nem! Igen. Mármint jól vagyok, nem kell jég! Köszönöm. - rázom a fejem zavartan, mert már azt sem tudom, hogy mit beszélek itt összevissza. Egyszerűen zavarba hoz vele, hogy folyton kiment, megment ezeknek az alakoknak a karmaiból. Annyi gyönyörű nő van itt, és nem vagyok vak. Látom, hogy mindegyik rajta legelteti a szemeit. Lenne jobb dolga is, mint rám vigyázni.
- Ne nevessen ki! - bár komoly arccal fürkészem, egy kissé magam is elmosolyodom az ötleten, hogy a konyhára tipegjek ebben a szerelésben, és beálljak közéjük. De az arcom szinte azonnal elnyúlik, ajkaim résnyire nyílnak, amikor táncról érdeklődik. Tőlem! Tőlem? Megszeppenten nedvesítek a torkomon, mielőtt bólogatni kezdenék. - Nem. Mármint én szívesen táncolnék! Ha Önnek van kedve! Még sosem táncoltam így... - zavartan lepillantok magam elé, majd körbe a teremben a táncoló párokat fürkészve apró mosollyal az ajkaimon. Leplezni sem tudnám, mennyire zavarban vagyok, hogy szóba hozta a táncolást, mint lehetőséget. Sosem utasítanám el... Ahogy tekintetem ismét rávezetem, úgy érzem lángra lobbant a bőröm, és az egyetlen, ami hűsíthet az Ő érintése és a nyugodt aura, amit bocsájt magából, amire szükségem van. Így hát, egészen közel lépek hozzá, kiszélesedő mosollyal nézve, várva, hogy mit szól hozzá...

- Ne aggodjon, ugy lesz. Addig mint mar mondtam, engedje el magat. - enyhe mosoly jelenik meg a kepemen, mielott utam az egyik asztalhoz vezetne. Az utolso nehany parost mar-mar fajdalmas volt vegighallgatni. Hiaba volt szo uzletrol - amit amugy koztudott, hogy nagyon komolyan veszek -, most legszivesebben fakepnel hagynam oket. Termeszetesen sikerul leplezni, mennyire unom ezt az egeszet es azt, hogy legszivesebben azonnal lelepnek innen egy sokkal nyugodtabb helyre, mondjuk Amelievel. Masnak ugyan hazudhatok, sot olykor meg magamnak is, most azonban tisztaban vagyok az erzeseimmel, melyeket nem engedhetek szabadjara. A sajat szabalyomat szegnem meg azzal, ha egy munkatarsammal flortolnek vagy jonnek ossze. Felteve persze, hogy a no nem utasitana vissza. Nem vagyok egy ontelt alak es mivel Amelie kulonbozik azoktol a "holgyektol", akikkel sajnos eddig osszehozott a sors - es akik mindent beleadtak azert, hogy megkapjanak a nepszerusegem miatt -, igy siman elkuldhet. Persze ott van az az opcio is, hogy tokeletes szineszno, aki megsem olyan kulonleges, mint amilyennek latszik, de ketlem, hogy kepes lenne arra, hogy ilyen szinten atverjen. A szemei nem hazudnak. A kerdes csak az, hogy vajon mi jar a fejeben es mit szeretne?!
- Nem maga az, aki megprobalta tonkretenni. - nyugtatom a tenyekkel. Ugyan honnan tudhatta volna, hogy Alexander nem epp egy kedves, baratsagos alak, aki sosem tenne keresztbe senkinek es nem szurna hatba a sajat anyjat is, ha abbol haszna szarmazna?!
Zavaran akaratlanul is elmosolyodom. Ez azert nem az a pillanat, amikor mosolyogni kene, hisz meg is serulhetett, az pedig minden lenne, csak epp vicces nem.
- Biztos? - van ideje donteni, nem surgetem. Ha megis ugy gondolja, hogy szukseg lenne jegre, azonnal hozathatunk.
- Hogy ne tennem egy ilyen otlet hallatan? Lehetetlent ker. - huzodik szeles vigyorra a szam. - On, a konyhaban.. egy ilyen ruhaban?! - szinte meg is jelenik lelki szemeim elott es azt kell mondanom, kisse nehez visszafognom magam, de azert igyekszem.
- Akkor jojjon.. - nyujtom fele egyik kezemet pontosan akkor, amikor elindul a zene.
- Tangozott mar? - szolalok meg az apro hatralepesnel. Ha nem, termeszetesen kihagyhatjuk a nok szamara bonyolultabb lepeseket, ahol kivetelesen nem a ferfi vezet, igy nem segithetek. Ha egy ferfi jol tancol, eddigi tapasztalataim szerint, a nonek nincs sok tudasra szuksege. Alig nehany masodperccel kesobb mar kozelebb tudhatom magamhoz. Jobb kezem a hatara siklik, a bal pedig osszeer az ovevel.
- Amennyiben nem, csak adja at magat es lazitson. - minel inkabb ellazul, annal inkabb megkonnyiti a dolgomat, hisz nem feszul be, igy konnyebben kovethet. Mellkasunk immar osszeer es a zene utemere mozgunk - amit mellesleg alig hallok -. Ugy latszik megis megerte elmenni Argentinaba. Termeszetesen en ott is csak arra vagytam, hogy minel elobb lebonyolitsuk az uzletet, am ragaszkodtak ahhoz, hogy korbevezessenek es hat.. ravettek az argentin tangora is - aminek jellegzetessege amugy az improvizacio -. Nem allitom, hogy profi lennek, de az evek soran az ilyen balok miatt surolom a halado szintet. Igy legalabb nem egetem le magam.
Most azonban nem szamit mas, csak az, hogyan tudunk osszehangolodni ebben a korulbelul harom percben, ami azt kivanom, bar orokke tartana.
- Egy, ket, ha, negy.. - sugom fulebe az alapokat, amikor kozel vagyunk egymashoz. Ekkor johet az oldallepes, amikor a tancter belseje fele haladunk.

Miközben követem őt, -ahogy eltávolodunk az est egyik megrontójától- másra sem tudok gondolni, milyen könnyen megy nekem az, hogy mellette legyek. Soha egyetlen férfi mellet sem éreztem magam ennyire biztonságban és veszélyben egyszerre. Csak azért, mert tapasztalatlan vagyok bizonyos területein az életnek, még én is tudom, hogy hogyan megy férfi és nő között. Mindeddig nem volt alkalmam, lehetőségem foglalkozni a szívügyekkel. És igazából olyan férfi sem volt az életemben, aki méltó lett volna rá. És most? Nem tudom, hogy mi érzek. Érezhetek-e bármit is? Szabad nekem? Olyan sok konfliktus íveli már át kettőnk eddigi történetét, ráadásul a főnököm is. Nem szabadna ilyesmikre gondolnom, de ahogy átvezet a terem fényei alatt, eszembe jut, hogy milyen csodálatos ember.
- De látja, valamiért vonzom a bajt. - az orrom felhúzva próbálok rámosolyogni, mintha egy kicsit fintorognék is emellé. Általában miattam veszekedtünk, ezt ő is tudja. És most? Most is kis híján úgy alakult, hogy kellemetlen helyzetbe kerültünk, miattam. Megint és mindig miattam.
- Nem vagyok én olyan törékeny! - mosolygok rá derűsen. Tényleg nem. Kifejezetten erősebbnek gondolom magam sok hozzám korban és alkatban hasonló nőnél.
Cinkos mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy felnézek rá. Újkeletű számomra az, hogy ilyen mosolygósnak lássam, de jólesően hat rám. Egészen felvillanyoz.
- Ne gondolja, hogy kevésbé lennék hatékony. - nevetek halkan, már szinte csak kuncogva. Nem hiszem, hogy a ruha akadályozna benne. Elég talpraesett vagyok, ha a konyháról van szó. A nagyi rengeteg trükköt megtanított nekem. Bár sejtem, hogy a férfi nem is így értelmezte, amit mondott.
Lepillantok a kezére, végül belecsúsztatom tenyerem az övébe. Követem őt, és próbálok mellette haladni. A kérdésre a fejem nemleges irányba csóválom.
- Nem, nem. Én még sosem táncoltam! - súgom oda. Gondolom, most nem számít a zuhany alatti riszálás, meg a takarítás közben elejtett táncmozdulatok halmaza a felmosó társaságában.
- Rendben! Ó! - bukik ki az utóbbi 'ó' az ajkaimon, amikor mellkasunk finoman összekoccan és hirtelen ennyire közel találom magam hozzá. A tekintetem csak lopva, lassan merem felvinni egészen az arcáig, a szeméig. Megdöbbent, milyen mély tekintettel néz le rám, és hogy mennyire gyönyörű szemei vannak! Talán az elcsodálkozásomnak köszönhető, vagy ki tudja, hogy minek, úgy pörget, vezet jobbra-balra, ahogy csak a kedve tartja. Én csak hagyom, hogy irányítson. Ha bele akarna perdíteni egy tálca süteménybe valamelyik asztalnál, azt sem venném észre.
Egyszerűen nem győzöm ámulni, mennyi mindenhez ért és mennyire tehetséges férfi. Csodálatos a kézügyessége és ezek szerint a lábait is fantasztikusan uralja, velem ellentétben. A súgásaira, amikor számol nekem a fülembe, egyszerűen libabőrössé változnak szöveteim. Lehetséges, hogy ha nem tartana ennyire biztos karokkal, még el is veszíteném a kontrollt a térdeim fölött.
- Mindig lenyűgöz... - szalad ki a számon, kissé pihegve, ahogy a zene csendesedni kezd körülöttünk és egymás közvetlen közelébe érkezve pihegünk. - Nagyon, nagyon szépen táncol. Khm, nagyon jól táncol. - bólogatok lelkesen, ahogy óvatosan hátrébb húzódok tőle. - Köszönöm, hogy megtisztelt. - pironkodva húzom el a kezem lesütve a pillantásomat. Nem tudom, hogy mi következik. Ezért kíváncsian várom, hogy asztalhoz vezet bennünket, vagy esetleg mást is felkér, mik a tervei.

Mar reg megfeledkeztem a szerelemrol es sok mas buta erzelemrol, mely akadalyozhat. Igazabol mindent eltoroltem, amitol romolhatna a teljesitmenyem. A munkan kivul abszolut minden hidegen hagyott. Kicsit ugy ereztem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kapcsolatokkal foglalkozzak. Talan nem is vagytam egy komoly parkapcsolatra - mely sok idomet elvette volna -, az a fajta pedig nem vagyok, aki minden ejjel mas no mellett ebredne. A ceg, Chris es persze a csaladom voltak azok, akikkel valoban foglalkoztam, akik barmikor szamithattak ram. Ertuk kepes lennek barmit eldobni, ha szukseg lenne ra.
Ugy gondolom, a szerelem veszelyes jatek, amit ketten uznek. Kepes megvakitani az embert, elvarazsolni. Egyutt  lebegnek boldogan a rozsaszin felhok  felett. A problema csak az, hogy ez az egesz torekenyebb egy vazanal. Egyik fel sem lat a masik fejebe, a kod mulasa pedig csalodast hozhat magaval. Olyan dolgokat vehetunk eszre, amiket eddig az agyunk kiszinezett, szebbnek lattatott, mint amilyen. Persze veletlenul sem allitanam azt, hogy ne akadnanak sirig tarto kapcsolatok, de a legtobb az ido mulasaval sajnos megfakul, majd a sullyesztoben vegzi. Vajon szuksegem van egy ilyesfajta jatszmara, vagy inkabb addig alljak ellen, amig csak az erom engedi?! Mi a fene van, ha mar csapdaba estem, a halo pedig nem enged?! A no hangja szerencsere kizokkent gondolatmenetembol, visszarant oda, ahol most lennem kell. A bal, a ceg, a munkam es Alexander. Nem engedhetem, hogy mas vonja el a figyelmemet. Peldaul a szemelyi asszisztensem.
Probalkozok, de nem birok nem lepillantani ra, amikor epp fintorogni kezd, ot latva pedig arcomra azonnal kiul egy halvany mosoly.
- Ebben van valami, de.. - hallgatok el egy pillanatra, mikozben magam ele nezek. - Volt ido, amikor a baj engem is mindig megtalalt. - vonom meg egyik vallam. Igyekszem nem elkalandozni es a multra gondolni. Amugy sem szeretek visszaemlekezni azokra az idokre. Mindenkinek jobb igy.
- O, azt eszrevettem. - varazsol ismet mosolyt az arcomra. Mellesleg valoban igy gondolom. Nem egy torekeny viragszal, inkabb az a tipus, aki kepes feltalalni magat es valami azt sugja, hogy vedelmezo tipus lehet. Ordit rola, hogy nem egy mimoza, akire minden percben ugyelni kene. Igaz, a hotelben azert akadtak problemak, de az a "ferfi", aki egy novel eroszakoskodik es nem ert a szep szobol, az en szememben nem is ferfi. Tudnunk kell viselkedni - persze nem csak nekunk -, a nemet pedig elfogadni. Szerintem ennek igy kene mukodnie egy civilizalt vilagban..
Kedves mosolya engem is felvillanyoz. - Talan hozzam is johetne reggelente ilyen szettben. Mit gondol?! - teszem fel a kerdest egy szeles vigyorral a kepemen. Mindketten tudjuk, hogy kerdesemben abszolut semmi komolysag nincs.
- Bar vonza a bajt, On megis mindig feltalalja magat.. - mondom ki vegul hangosan is azt, amit gondolok. Ne csak a rossz tulajdonsagaival legyen tisztaban.
- Sosem? - nem mintha gondot jelentene, egyszeruen csak meglepett. Az, hogy nem volt meg ilyen puccos balon, ertheto. Viszont, hogy soha nem tancolt.. Mindegy, nem szamit, elengedem. A lenyeg az, hogy most bepotoljuk.
Azonnal elvigyorodok, amikor a tancparketten sikerul meglepnem a not. Csakis az arcat furkeszem, nem figyelek masra. Nem erdekel sem a zene, sem mas parosok. Talan azt sem vennem eszre, ha masokba utkoznenk. Az biztos, hogy kulonosebben nem erdekelne. Szinte sikerul elvesznem a gyonyoru szemparban, amikor ido van es porgetes kovetkezik. Ekkor egy rovid pillanatra tavolabb kerul tolem - talan jobb is -, majd ismet kozel tudhatom magamhoz. A vezetes konnyebben megy, mint gondoltam. Sikerult atadnia magat es valamennyire ellazulnia. A zene utemere vezetem abban a nehany percben, ami sajnos nem tart orokke, hiaba is szeretnem, hogy ugy legyen. - Tokeletes.. - ujabb sugas, melynek kivetelesen semmi koze sincs a tanchoz.
Szavait hallva elmosolyodok. - Valoban? - teszem fel a koltoi kerdest, majd olyasmi kovetkezik, amirol nagy valoszinuseggel meg nem tud. Amikor eltavolodunk, majd ismet kozel kerulunk egymashoz, a tangot egy hirtelen hatra dontessel vegezzuk. - On is engem. - nezek egyenesen a szemeibe, kozben nehany pillanatig ket kezzel ugy tartom ot, es csak azutan huzom vissza.
- Akarcsak On.. - egyikunk sem egy profi, de nem is kell annak lennunk. A lenyeg az, hogy mindketten elvezzuk.
- On tisztelt meg engem, Amelie. - hisz az o elso tancarol van szo. - En koszonom! - setalunk odebb, hogy ne zavarjuk azokat, akik tancolnanak. Amikor egy pincer elsetal mellettunk, a talcajarol leemelek ket pohar pezsgot. - Ker? - amennyiben igen, fele nyujtom az egyiket. Az biztos, hogy nekem ezek utan nem art egy fel poharral - habar nem ez a kedvenc italom -.
- Mit szolna egy setahoz az udvaron? - kivancsian varom a valaszat. Kicsit remenykedem is benne, hogy rabolint. Mar csak azert is, mert ott nem venne korbe minket ennyi ember.

Mivel korábban még nem volt szerencsém hozzá, - leszámítva persze a plátói gyermek szerelmeket - nem tudom, hogy az, ami a hatalmába kerít mellette, tulajdonképpen nevén nevezve, mi is pontosan. Tudom, hogy csodálattal tekintek rá mindazért, amit elért. Habár ő maga sosem mesélt nekem túl sokat a múltjáról, miféle rögös utakon vezette át az élet ahhoz, hogy ő most ott legyen, ahol van, másoktól már hallottam elejteni egy-két mondatot. És persze, ha a múltját fátyol takarná el előlem továbbra is, akkor is így vélekednék róla, mert látom miféle csodákra képes. A személyisége pedig már a kertben elvarázsolt azon a délutánon. És persze, megtört bennem ez a fajta gyöngéd melegség iránta, amikor Yasemin kisasszony hazugságának kígyója keresztül siklott azon a bizonyos kerten, mert a szívemben nyíló virágot megmérgezte. Szerettem így gondolni rá... De amióta tisztázódott közöttünk ez a félreértés, már egészen másképp nézek rá. És ez megijeszt. Nem csak azért, mert a főnököm. Azért is, mert egy férfi, aki összetörheti a szívem, ha nem vigyázok rá. Amikor ránézek, mégis azt érzem minden porcikámmal, hogy neki odaadnám...
- Tényleg? - a meglepettség az arcomon őszinte. Nem azért, mert ne lenne lehetséges, hanem mert örömmel hallgatnék többet róla. Természetesen nem feltétlen a rossz dolgokról, amik a szemében bajként maradtak meg. Bármiről. Akármiről. - Tudja, egyszer szívesen meghallgatnám az élete történetét. Biztos rengeteg kalandban volt része. - kedves mosollyal nézek fel rá. Ha az este nem is, bízom benne, hogy egyszer megtisztel a bizalmával, már amit úgy ítél meg, hogy rám is tartozhatna.
- Ó, hát persze! Hiszen látta, amikor ráugrottam Yasemin kisasszonyra. Apropó, láttam az egyik asztalnál Christian úr oldalán. Nagyon szép abban a kék ruhában! - a szavaim őszinték, annak ellenére, hogy a szívem sosem lesz képes megbocsájtani igazán az ármánykodást és gonoszságot, amit felém/felénk tanúsított. Azt sosem voltam rest tagadni, hogy a nő sziporkázik Mr. Galante oldalán, és talán túlságosan elvontam a figyelmét az ügyetlenkedésemmel. Ha így van, azzal, hogy megemlítem, biztosan veszi a lapot és magamra hagy. Ha pedig mellettem marad, akkor örökre elfelejthetem a szőke jelenlétét? És tekinthetek Mr. Galantera úgy, mint szabad férfira? Megengedhetem egyáltalán magamnak, hogy úgy is gondoljak rá?
- Ön a főnök! Csak kérnie kell... - magam is játékos, pimasz mosollyal nézek rá. Tudom, hogy csak tréfál, de nem akarom, hogy félénknek gondoljon, ha arról van szó, hogy nagy szavakkal dobálózunk. Végül csak lepillantok magunk közé, és egy láthatatlan szöszt szedek le a ruhám széléről.
- Kivéve, amikor nem. Olyankor jön Ön, mint egy Őrangyal és megvédelmez. Vagy, mint egy szuperhős. Hálás vagyok magáért! - kiszélesedik a mosolyom, ahogy nézem őt. Igazság szerint ez tényleg így van. A liftnél, és most is. Megmentett. Kétszer is értem sietett, amikor igazából semmi köze sem volt a konfliktushoz, amibe belekeveredtem.
- Hát tudja, nem vagyok az a bulis csaj, aki minden hétvégén eljár a barátaival. Mi jobb szeretünk kiülni valahová, rágcsálni valamit és beszélgetni. Meg a mozgásom is gyatra... - az utóbbit lehet nem épp akkor kellene közölnöm vele, amikor már a parkett közepén járunk. Emiatt bocsánatkérő grimasszal pillantok fel rá, ha még letekint rám a kezdésünk előtt, láthatja.
A tánc közöttünk varázslatosabb, mint bármelyik filmben lett volna. Olyan eleganciával és magabiztossággal uralja a táncunkat, hogy nekem semmi más dolgom sincs, csak hagyni, hogy így tegyen. Egyik kezéből a másikba idomulok, közel hozzá simulok, majd eltávolod tőle, amikor úgy kéri tőlem karjaival. És amikor belesúgja a fülembe, hogy 'Tökéletes', nedvesítenem kell a torkomon, félek kiszárad menten.
Megszeppenve pillantok fel rá, amikor hirtelen a karjaiban pihenek meg, ahogyan hátra dönt. Ujjaim a másodperc töredékére talán meg is rezzennek vállain, érezheti. Ennek ellenére megbűvölten nézem őt. Elcsodálom, milyen erős, ahogy megtart a kezeiben bármiféle gond nélkül. És ahogy letekint rám... Szinte már hálás vagyok érte, hogy visszaemel függőlegesbe. Már olyan szavak jutottak eszembe ott és abban a pózban, amik talán átlépnék kettőnk kapcsolatának határait.
- Mh-mh. - követem őt le a többi pár mellől, jócskán még belefeledkezve az előbbiekbe. A pezsgő láttán összeszorul a gyomrom. Igazság szerint semmiféle alkoholt sem fogyasztok szívesen, távol áll tőlem és a keserű ízét sem szeretem. De apró bólintások után elfogadom, és egy halk koccintás után iszok magam is. Elfordulok enyhén, hogy a pírt az arcomról valahogy eltűntethessem.
A kérdését hallva, megpróbálom az utóíz utáni összegyűrt mimikám kisimítani és csak utána rámosolyogni. - Ha nem bánják a vendégek... - és persze én sem fogok rögtön elájulni ettől a rengeteg ingertől, ami mellette ér, akkor persze, mehetünk. - Nem szabadna innom, még megárt. - vállat rántok, ahogy mellé lépve elindulunk az udvar felé. Nem megyek előre, de le sem maradok tőle. - Hú, de meleg van itt. A szentségit! - teszem le a poharat útközben az egyik asztalra, és a lépteim sürgetőbbé válnak. A pezsgő? Vagy a tánc miatt?

- Tenyleg. - bolintok. Legbelul mar sejtem, hogy meselnem kell majd neki a regi idokrol. Azokrol, melyekrol nem igazan szoktam beszelni. Am ahogy Ameliet erdekli az en tortenetem, ugy termeszetesen en is kivancsi vagyok az overe, na meg a csaladjara. Vajon mik tortentek vele/veluk?! Egyes dolgokon nem lehet valtoztatni, es eltorolni sem tudjuk azokat. Igy van ez a multtal is, ami fontos lehet, am csakis az alapjan, sosem itelnek. Ezek inkabb erdekes sztorik, nem tobbek. Az ember talan jobban megismerheti a masikat, ha figyelmesen hallgatja azt a bizonyos multat.
Oszinten, en azt sem tudom, hol kezdhetnem. Esetleg ott, hogy miert nem hiszek a nagybetus szerelemben, es a rozsaszin felhokben?! Vagy ott, hogy milyen egyedul maradni, majd beilleszkedni a gazdagok korebe? Tudom, utobbira mindenki csak legyintene es sokan meg irigyelnenek is, de ez valojaban nem ilyen egyszeru, meg ha annak is hangzik. Eletem vegeig halas leszek nagynenemeknek azert, amit ertem tettek. Azert, mert befogadtak es hittek bennem, majd idot adtak, es kisegitettek. Nelkuluk cegunk sem lehetne, nem tartanek ott, ahol most. Isten tudja, mivel telnenek a napjaim
- Talan meglepi? - pillantok le ra egy mosollyal az arcomon. Ha igy lenne, nem hibaztatnam erte. Rengeteg ember nem nezne ki belolem, ugyhogy ezzel nem lenne egyedul. A teremben levo gazdag emberek meg csak nem is sejtik, miken mentem keresztul, de jobb is ez igy, hisz nem tartozik rajuk. Ha az emberek meghallanak rolad egy nem eppen boldog sztorit, maskepp neznek rad, sajnalni kezdenek. Megis kinek hianyzik ez?
- Egyszer meselhetek, ha on is.. - a legtobb ember tortenete valamiert untat. Miert erdekelne, kivel mik tortentek? Felesleges idohuzas, nekem pedig jobb dolgom is akad annal, hogy masok sztorijat hallgassam, Amelie viszont egeszen mas kategoria. Az ove nagyon is erdekel.. Tudni szeretnek minden apro reszletet, am nem vagyok telhetetlen. Annyit oszt meg velem, amennyit csak akar. Meg veletlenul sem vagyok egy tolakodo tipus - ezzel remelem o is tisztaban van -.
- Szerencsere! - vigyorom azonnal kiszelesedik. - Nagyon bannam, ha lemaradtam volna rola! - mondjuk az lett volna a legjobb, ha az egesz meg sem tortenik, de hangomban nincs is komolysag. Ahogy neki, ugy nekem sem az volt a legszebb napom, szoval egyikunk sem jart tul jol.
- Kek ruhaban? - rancolom a szemoldokom, szemeimmel pedig draga baratomat kezdem el keresni. Oket latva el is mosolyodok. - Tudja.. Chris regota odavan erte. Nekem csak az fontos, hogy jol vegezze a munkajat es termeszetesen tudjon viselkedni.. Nem ugy, mint a multkor.. - nezek vissza Ameliere. - Ha valakinek ez a ketto nem megy egyszerre, akkor nincs mit keresnie nalunk. - akkor sem, ha tenyleg sokat veszitunk igy. Azt a viselkedest senki sem engedheti meg maganak.
- Van, akin egy kek ruha sem tudna valtoztani. On peldaul akar egy farmerben is johetett volna.. - vonom meg a vallam egy halvany vigyorral a szam sarkaban. Hazudnek, ha azt mondanam, Yasemin nem csinos, de szamomra taszito a viselkedese. Akkor sem tudnam elviselni, ha nagyon akarnam.
Amelie szavai azonban kicsit meglepnek, mivel finoman szolva nem apolnak tul jo kapcsolatot. - Talan tetszik Onnek az a ruha? - ez esetben akar meg is kaphatja. Mint mondtam, a noket lehetetlen megfejteni. Lehet jobban jarok, ha nem is foglalkozom ezzel. Nehez ezt csak ugy kivernem a fejembol, de vegul sikerul.
- Vigyazzon, a vegen meg szavan fogom. - igaz, masban szivesebben latnam, de ezt az Istenert sem mondanam ki hangosan. Azt hiszem, itt helyben sullyednek el.
- Ugyan, ezek mind tavol allnak tolem. - mosolyodok el szelesen. Ettol fuggetlenul orulok annak, hogy igy gondolja. - Csak jokor voltam jo helyen.. - nem mintha ne szeretnem mindentol megvedeni, de sajnos elofordulhat, hogy nem vagyok a kozeleben es rossz belegondolni, hogy olyankor barmi tortenhet vele. Szivesen lennek Orangyal. Legalabbis az ove biztosan.
- Azert ez is jol hangzik. - nekem is volt ilyen korszakom. Neha meg hianyzik is, csak hat ott a ceg, nekem pedig alkotnom kell. Nem hagyhatok cserben senkit..
- Most nem lesz az.. - remelhetoleg. Az biztos, hogy ezert minden tolem telhetot megteszek. Mazlimra egyikunk sem hibazik, bar ha igy lenne, talan akkor sem vennek eszre. Szerencsere tudom annyira vezetni, hogy ne legyen sok dolga, igy nem szamit, hogy eddig tancolt e vagy netan ez az elso alkalom. Tetszik, hogy ismet megleptem. Eloszor az arcaban, majd a gyonyoru szemparban gyonyorkodtem, vegul nagy sajnalatomra visszaemeltem.
- Jol van? - kerdezem a notol egy gyors kortyot kovetoen. Bar tudtommal nem ez a legolcsobb pezsgo, ennel megis tudnek jobb italt.. - Valami mast inna? - egyaltalan nem zavarna, ha igennel felelne, hisz nem csak o nyerne.
- Nem igazan erdekel, hogy banjak-e. Szerencsere van hatso ajto, es nem ez lenne az elso alkalom, amikor hasznalom. Ez az egesz nem az en stilusom.. - vonom meg lazan az egyik vallam. Ha alkalmam van ra, szinte mindig hamarabb lelepek. - Es az nagy baj lenne? - lesek ra, mikozben az ajto fele haladunk. En sem mondhatom el magamrol, hogy gyakran fogyasztok alkoholt, de ha megis, akkor is csak mertekkel. Ismerem a hataraimat.
- Kint talan majd nem lesz annyira meleg. - mar csak azert sem, mert a nap reg lement. A poharamtol ut kozben en is megszabadulok, hisz felesleges lenne kint tartogatnom.

Szelíden megrázom a fejem, miközben mosolygok rá. Egyáltalán nem lepne meg vele, ha millió története lenne arról, miféle izgalmas nappalok és éjszakák történetei lapulnak halántéka mögött. Ezek az emlékképek biztosan szigorúan őrzöttek, és bár nem hiszem, hogy jogom lenne hozzá, hogy tudjak róluk, megismerkedhessek velük, mégis szívesen tennék így. Örömmel őrizném őket tovább én is, ha megosztaná velem az eddigi életútjának tapasztalatait. Biztosan többet látott nálam. Ami persze egyáltalán nem meglepő... Hozzám képest nincs, aki ne ismerné jobban a világot. De rendben van ez így.
- Ó, örömmel. De csak akkor, ha esti mesére vágyik és az altató kevés hozzá... - nevetek rá finoman. Nem volt soha izgalmas életem. A bátyám vadsága (és sötét üzletei) és a húgom hevessége (amikor fiatalabb volt) okoztak drámai, feszültebb pillanatokat, amik kalandosabbnak mondhatók. Én valamiért szürkének gondolnám magam ahhoz a világhoz képest, amit Mr Galante már megismerhetett. Biztosan nem vár tőlem epikus történeteket, de azt sem szeretném, ha túl sokat gondolna mögém. Egyszerű nő vagyok, egy egyszerű háttérrel.
Egy kicsit elszégyellem magam, amikor arról a napról beszélünk, mikor ráugrottam Yasemin kisasszonyra. Nem vagyok rá túlságosan büszke, ami azt illeti. Nevethetnékem támad, amikor azt mondja, bánná, hogyha nem láthatta volna. - Zavarba hoz. - alig tudom lefojtani a nevetésem. Kénytelen vagyok körbe pillantani a teremben, és újra meg újra lesütni a szemeimet. Tényleg szégyellem, hogy látott olyan állapotban és hangulatban, mint akkor, de mégis, most jól esik nevetnem vele ezen az egészen.
Aprót bólintok, amikor visszakérdez a kisasszony ruhájának színére. Amikor látom, hogy meglelik szemei őket, én is rájuk terelem a tekintetem. Csak akkor figyelek újra a férfira mellettem, amikor mesél róluk. Kíváncsian hallgatom, ajkaim résnyire elnyílnak, amikor azt mondja, hogy rajtam egy farmer is pont elég lett volna. - Ugyan, kérem. - megcsóválom a fejem mosolygósan. Igazság szerint nagyon zavarba ejtőnek tartom a bókjait, akkor is, ha tudom, hogy ez közöttünk csupán főnök - beosztott kötelék. Talán pont ezért? - Néha úgy érzem, hogy túlértékel. - puhán vállat rántok, csak finoman. Nem akarom, hogy most tiltakozzon, ezért ismét a nőre terelem a szót. - A barátja lehet, hogy oda van érte, de Yasemin kisasszony magáért van oda, tudja. Nem volt véletlen, hogy azt mondta, önök... Nehéz helyzetben vannak. - felpillantok rá, kérdőn. Nem tudom, hogy milyen érzés lehet neki? Vannak-e érzései a nő felé? Nem tudok semmit az ő érzéseikről. Mármint azt tudom, hogy akkor nem történt semmi, de azt nem, hogy most történni fog-e, hogy felnyitottam a szemét.
A kérdésre meglepetten kapkodom a tekintetem közte és a ruha (+Yasemin kisasszonyék) között. - Jaj nem! Mármint de, nagyon csinos benne a kisasszony, de az a ruha nem igazán az én stílusom. Nem. - nagyon igyekszem udvariasan megfogalmazni, bár nem értem, hogy miért gondolja, hogy a ruha a fontos most. Én a bele bújt nőre próbáltam célozgatni, finoman kihúzni belőle, hogy mi a helyzet. Az a ruha sem igazán tetszik, ami rajtam van, nem hogy egy másik!?
Felkapom a fejem, amikor szerény fenyegetéssel él felém. Egészen kivirulok ettől az oldalától, olyan pimasz! Nem tudom lemosni a vigyorgást az arcomról. Nagyon élvezem, hogy ilyen könnyed velem. Nem felelek, mert bár a számon a következő reakcióm, attól tartok átlépnék egy bizonyos határt vele. És nem kockáztathatom sem a kapcsolatunkat, amit olyan gondosan építgetünk mindketten, sem a munkahelyemet.
- Ne szerénykedjen, csak fogadja el, ha bókolnak magának. - újfent ránevetek, az este folyamán már nem tudnám számolni hanyadszor. Ám ez a mosoly hamar elillan, amikor rádöbbenek, hogy éppen azt mondtam, hogy bókoltam neki az imént. Zavartan elkapom a tekintetem és a tömegen át vizslatom az embereket, mintha valamit olyan nagy lelkesen keresnék. De ez nem igaz. Csak az ő szemébe nem tudok nézni...
A tánc nem segít az állapotomon, de ha nem volna eléggé melegem tőle, a pezsgő rá dob egy lapáttal. Az alkohol erősen cirógat meg, talán azért, mert nem fogyasztom sűrűn, vagy mert biztosan iszonyú drága volt, és akkor jobban, nagyobbat is üt. Nem tudom a pontos okát, de érzem, hogy lángol az arcom.
- Jól-jól. - talán lelkesebben felelek, mint kellene. Nem tudnám elmondani neki, hogy érzem magam pontosan ebben a pillanatban, mintha lassan kicsúszna a gyeplő a kezemből és elveszíteném a kontrollt. - Nem igazán vagyok szakértője az italoknak, de ha tud jobbat ajánlani... - felé intek lezserül, feladva a leckét számára. Egy kissé rosszul érzem magam utána, mert mégis csak a főnökömnek intettem az imént, de eleresztem ezt az udvariaskodást. Már akkor el kellett volna, amikor igent mondtam a táncunkra.
- Á, szóval gyakran oson ki? - nevetek rá, miközben kifelé haladunk. Valamiért tetszik a kép a fejemben, ahogy elképzelem, hogy kioson a tömeg orra előtt, a hátsó ajtón, mint egy kém. A kérdésére előbb rápillantok, majd csak utána felelek. - Talán nem hoznék szégyent a fejére? Már az sem igazán helyes, hogy az asszisztensével táncolt, de még ha velem iszogat és én még el is eresztem magam... - csak motyogok kifelé menet, de a hűvös levegő jólesően hat rám. - Nagy baj lenne. - végül elismétlem az ő szavait, lassan féloldalt a vállam fölött hátra pillantva rá.
- De ha Ön nem bánja, és szeret rosszban sántikálni... - játékos mosollyal pillantok fel rá. Hagyom, hogy arcomra üljön minden kimondatlan érzésem, gondolatom, miközben az éjszaka fényeiben ácsorgunk egymás mellett. A halk zene a háttérből körülöttünk áramlik, én pedig csak rá figyelek. - Szerintem Ön remekül csinálja. De ezt a mosolygós oldalát ne mutogassa másoknak, mert akkor ők is észre fogják venni, hogy mikor unja magát. - kuncogok. Nem tudom, hogy a pohár pezsgő, vagy az egész este hangulata, ő maga van e rám ilyen hatással, egyszerűen csak ki akarom mondani. Jó lenne, ha az a mosolygós arc, amivel ma találkozhattam, csak az enyém lehetne...

Valoszinuleg meg csak nem is sejti, mennyire gyonyoru, amikor mosolyog (+amugy IS). Bar jelet ritkan mutatom, gyakran lenyugoz. Tokeletes ellentete azoknak az embereknek, akik korbevesznek. O olyan.. termeszetes, artatlan, kisse meg ugyetlen is a maga modjan. Kicsit talan naiv. Neha az az erzesem tamad, hogy nem tudja, milyen elvetemult emberek setalgatnak az utcakon. Hogy sokan barmire kepesek azert, hogy elerjek azt, amit akarnak. Akiknek mar nincs is lelkuk.. Szepithetnem, de sajnos ez egy kemeny, kegyetlen vilag, ahol senkinek sem kegyelmeznek. Amelie tul jo ember ahhoz, hogy egy undorito, jatszmakkal teli ferto vegye korbe, de nincs mit tennem. Nem vagyok szuperhos..
- Ne aggodjon, eleg gyakran ejszakazok. - halvany mosoly virit a szam sarkaban. Ilyenkor tobbnyire a szobamban rajzolok, de ez most lenyegtelen.
- Remelem nem gondolja azt, hogy untatna vele. - habar nem sok tortenet erdekel, ugy velem, mindenkie erdekes, meg ha az illeto nem is tartja annak.
- Nincs nehez dolgom.. - szelesedik ki a mosolyom. Szeretnem mindig igy latni, csak ne sutne olyan gyakran le a szemeit es ne foglalkozna a tomeggel. A jo kedve fontosabb, mint az itt levo gazdagok. Ketlem, hogy emiatt almatlan ejszakaik lennenek, vagy hogy valakit ez zavarna. A legfontosabb megrendeloinkkel ugyis jo kapcsolatot  apolunk, Ok ezen csak mosolyognanak.
- Komolyan mondom. - vonom meg egyik vallam. Sokkal jobban erdekelne O egy farmerben, mint Yasemin egy elegans ruhaban. Szemeim biztosan nem a szokesegen futnanak vegig nehanyszor.
- Miert ertekelnem tul? - kezdek biztos lenni abban, hogy fogalma sincs arrol, milyen kulonleges no. Szovegeles kozben neha ra-ra nezek, aztan Chrisekre, mintha most erdekelnenek.
Neman, homlokrancolva hallgatom szavait. - Nos.. ez nem az en problemam - nezek egyenesen a mellettem acsorgo holgyre. Tenyleg nincs mit tennem. Csak azt sajnalom, hogy draga baratom nem kapna meg azt a szemelyt, akire annyira vagyik. Chris sokkal erdekesebb alak nalam. En a munkamnak elek es bar o is kemenyen dolgozik, neha eljar ide-oda. Joval komorabb vagyok nala, ugyhogy fogalmam sincs, miert hajtana ram Yasemin. Az biztos, hogy O engem cseppet sem erdekel.
- Milyen az On stilusa? - nezek ra kivancsian. A no alig fejezte be a mondatot, en pedig maris letamadtam a kerdesemmel, de valoban erdekel, mikben jarna legszivesebben. Persze akkor sem kivetelezhetnek, de megis.. valamiert tudni szeretnem.
Tetszik a boldog arca, a lemoshatatlan vigyora, de meg a szinte csillogo szemei is. Reakciojanak koszonhetoen szeles mosoly ul ki az arcomra. Az a fajta, melyet nem surun latni. Kar, hogy ritkan latom Ot ilyennek.
Szemoldokeim lehet, hogy majdnem az eget verdestek, mikor felfogtam, mit is mondott. Felreertes ne essek, nem azert, mert zavarna, egyszeruen csak meglepett. Nagyon is. Miutan osszekapom magam, arcom ismet a regi sot, meg egy apro mosoly is diszeleg rajta. - Tehat ezt most vehetem boknak? - teszem fel a kerdest mar csak azert is, hogy ismet zavarba hozhassam. Hangomban erezheto egy kis jatekossag. Azonnal feltunik, hogy elertem a celom, igy nem gonoszkodok tovabb, nem akarom, hogy tulsagosan kenyelmetlenul erezze magat emiatt.
- Tehat jol... - bologatok ujfent csak vigyorogva. - Alkoholos legyen vagy inkabb mentes? - mar van nehany otletem, de rendeles elott tudnom kene, pontosan melyiket is kerjuk. Kivancsi vagyok holnap fog-e emlekezni minden apro reszletre, foleg, ha iszik meg egy kicsit.. Engem persze egyaltalan nem zavar, hogy vegre sikerult teljesen elengednie magat, de o talan maskepp latja majd. Lehet, hogy nem szep tolem, de sajnalom, hogy nem lathatom majd az arcat.
- Hat.. fogjuk ra. - mosolygok a szorakozott nore. Meg sosem lattam Amelienek ezt az oldalat, pedig nagyon is tetszik. Persze ertheto az is, hogy az ember nem viselkedik igy a munkahelyen. Foleg a mi cegunknel, ahol talan csak Chris laza.
- Nem, nem hozna. - probalnek en komoly arcot vagni, de most egyszeruen nem megy. Jol tippeltem.. nincs tulsagosan hozzaszokva az alkoholhoz. - Ugyan miert lenne baj? - veszem le lassan a zakomat, melyet finoman a vallara teritek. - Nem banom.. neha szeretek. - vagok toprengo arcot, mikozben megvonom egyik vallam. - Tudja, eleg reg santikaltam rosszban, szoval kicsit hianyzik is. - teszek ra egy lapattal szandekosan, kissebb vigyorral a szam sarkaban.
- Isten ments. Kerem maradjon koztunk, hogy neha ilyen is tudok lenni. - mondom kivetelesen komoly hangon, komoly arccal, mikozben kozelebb hajolok hozza, mintha valami nagy titkot osztanek meg vele. - Senki sem tudhat rola! - teszem hozza, majdnem el is mondok egy gyors imat, hogy el ne vigyorodjak kozben.

A válasz után aggodalom virága nyílik a mellkasomban. Miért éjszakázik sokat? Nem mintha rám tartozna, de a gondolatától nyugtalan lettem. Ha munka miatt (őt ismerve valószínűleg amiatt), valahogyan kérnem kellene, hogy egy kicsit lazítson. De hogyan is fogalmazhatnám meg mindezt anélkül, hogy ne hatna úgy, mintha rá parancsolnék? Eltelik pár másodperc, amíg emésztgetem a választ, és közben ő újabb mondattal tarkítja a beszélgetésünket. Elnyílnak ajkaim, nedvesítek azokon, mielőtt felelnék.
- Őszintén szólva biztos vagyok benne, hogy untatnám... Mindig én voltam a jó kislány a családban, úgyhogy szerintem sejti, hogy nem történt semmi hajmeresztő. A bátyám, nos ő biztosan tudna mesélni meredek történeteket magának. - kiszélesedik mosolyom, ahogy felnézek rá. - De bármit szívesen megosztok Önnel. - igazán nem tudom mi ütött belém, miért kell ennyire nyíltnak lennem, de nem tudok másképpen, amikor így néz rám.
Felkapom a fejem, amikor azt mondja, hogy komolyan mondja. Úgy érzem kiszáradt a torkom, köszörülnöm kell azon. Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Vajon minden nővel ennyire figyelmes és ilyen könnyedén szórja a bókjait? Nem csodálnám, ha így lenne. A természetéből adódik, de pontosan emiatt is értem meg annyira Yasemin kisasszonyt, akire újra és újra visszaterelődik a pillantásom.  - Azt én nem tudhatom... - felelem csendesen a választ a kérdésre, hogy miért értékel túl.  - De sokszor úgy érzem, hogy olyannak gondol, amilyen nem vagyok. - megrázom a fejem óvatosan, alig észrevehetően. Olyan kedvesen beszél rólam, annyira szépen szól, már szinte ékes beszéddel, pedig meg sem érdemlem. Többször is szégyent hoztam rá. És ezt látnia kellene. Valaki más, már régen kirúgott volna ezekért a hibákért...
Nem felelek, amikor azt mondja, hogy ez az egész szerelmi háromszög nem az ő problémája. Tulajdonképpen igaza van, hiszen, ha ő nem értintett, nem lel viszonzásra általa a nő, akkor valóban inkább csak külső bájba a másik kettő civódásának. De miért örülök én ennek ennyire?!
Meglepetten nézek fel rá, ahogy szinte belevág a szavamba, hogy tudja, milyen az én stílusom.  - Nagyon színes. És kényelmes. De főként színes... Nagyon szeretem a szoknyákat, az egyberuhákat, tudja. A kényelmesebbeket... - nézek végig magamon, hiszen ez alkalommal elég szűk és hosszú, számomra túl elegáns is.  - Nem szeretem, ha sokat mutatnak a ruhák, de azt igen, ha egyedi szabásúak. Sok esetben átszabom magamnak őket. - vállat ejtek. Erre a nagyim tanított meg. Tudom, hogy melós, de amikor meg voltunk szorulva, kellett, hogy legyenek "új" ruháink. A szó szoros értelmében nem voltak újak, de olyan hatásúak voltak. Szeretem, hogy a ruhatáram én vagyok.  - Ön gondolom az eleganciára esküszik. Igaz? - kíváncsi, ám kedves a mosoly az arcomon.
Hogyne értette volna az elszólásomat, miszerint épp az imént bókoltam neki.  - Veheti, igen. - szinte csak motyogom csendesen, azonban a szemkontaktust ezúttal nem töröm meg. Elképesztő, milyen csillogás van a sötét szembogaraiban. El tudnék veszni bennük... Még jó, hogy hangosak körülöttünk és emiatt akaratlanuk is elkapom a tekintetem a férfi lélektükreiről.
El kell gondolkodnom a kérdésen. Igazság szerint a nagyi háza már az enyém. A húgom a barátjánál van, és Alex ki tudja, hogy hol csavarog. Senkit sem érdekelne, ha ittasan esnék be az ajtón. - Alkoholosat. Miért is ne? - nevetek rá elégedetten, pedig még nem is ajánlott nekem semmit. Biztosan meg fogom bánni, de én erősködtem, hogy sántikáljunk együtt rosszban, és kövessünk el pár szabálytalanságot együtt, hogy jó emlék legyen neki is, ha majd erre az estére visszagondol, ne egy tucatemlék. Szóval a legkevesebb, hogy ellazulunk együtt.
Felcsillan a szemem, amikor azt mondja, hogy hiányzik is neki, hogy rosszban sántikáljon. Játékos vigyor úszik az arcomra annak ellenére, hogy a vállamra fekteti a zakóját. - Nos, akkor itt az ideje, hogy szórakozzunk kicsit. - huncut grimasszal nézek egyik szeméből a másikba. Próbálom levetkőzni a gátlásaimat, a zavaromat. A véremben bomló alkohol rásegít.
Nem elég, hogy komolyan néz le rám, még közelebb is mozdul. Megfeszülnek arcizmaim, érzem, hogy zavarba hoz tekintetével és a szavaival. - Talán, ha ajánl valamit cserébe, hallgatok róla. - lefojtok egy mosolyt. Én sem hiszem el, hogy milyen pimasz vagyok a férfival. - Csak elég jó ajánlat legyen... - kiszélesedik a mosolyom, miközben elfordulok tőle, hogy jobban szemügyre vegyem az elhagyatott udvart. Hatalmas hátsó kert terül el az épület mögött. És, ha a szemeim nem csalnak a végében fekszik egy medence. Azonnal kiszélesedik a vigyorom, és hátrapillantok vállam fölött a férfira.
- Nos? - játékosan ránevetek, ahogy aztán a zakóját lecsúsztatom a vállamról és elindulok a kert végébe. Abban bízom, hogy velem tart oda...

Nyilvan nem mondom ki, hogy ismerem azt a bizonyos kategoriat, melybe O tartozik. Akkor kivetelesen helyette en lennek zavarban, nem is kicsit. Hirtelen ugy erzem, azonnal meg kell koszorulnom a torkomat. Csak ezt kovetoen tudom szora nyitni a szamat. - Nem kell, hogy tul meredek sztori legyen, bar szerintem neha a jo kislanyok is.. - hallgatok el egy pillanatra. Azt hiszem, a "rosszalkodnak" nem illik most ide, tehat gyors ujratervezes kovetkezik. - Szoval erti, Ok sem unalmasak. - azonnal le is huzom a maradek pezsgomet, majd kedvesen mosolygok a nore. Oszinten orulok annak, hogy attertunk a batyjara, addig van egy kis idom osszekapni magam. - Nos, egyszer talan ot is megismerem. Addig pedig.. rola is nyugodtan meselhet. - elvegre megiscsak a testvere, ergo fontos szereploje Amelie filmjenek. Nem mintha csak azert erdekelne, hogy a norol meg tobbet megtudhassak. Tenyleg kivancsi vagyok arra, milyen ember lehet a batyja. Azt mar tudjuk, hogy nem unatkozott/unatkozik.
- Barmit? - kerdezek vissza egy apro vigyorral a szam sarkaban. - Biztos ebben? - veszem elo a komolyabb oldalamat, hatha ismet elerem a celomat. Nem tudom, miert ilyen nyilt, es oszinten szolva azt sem, hogy engem miert erdekel annyira. - Minek koszonhetem, hogy megtisztel ezzel? - legalabb egy kerdesre kapjak valaszt, ha mar a masikra nem tudok. Gyonyoru, kedves, naiv, ugyetlen, okos.. Es van benne valami plusz, ami az eddigi nokben nem volt meg.
- Talan ezzel On is igy van.. es meg sokan. - kuszik egy apro, halvany mosoly az arcomra. Eleg nagy az esely arra, hogy O is masnak lat, mint amilyen valojaban vagyok. Ahogy Yasemin is, vagy epp en Ot. Ha arrol kerdeznenek, milyennek gondolom magam, majd valaki masnak is feltennek azt a kerdest, hogyan irna le, szinte biztos vagyok benne, hogy nem egyeznenek a valaszok. Legalabbis szaz szazalekban nem.
Kivancsian hallgatom, amikor a stilusarol mesel. Neha el is kell mosolyodnom azon, milyen vidaman beszel es bevallom, inkabb a szemeit, a vonasait figyelem, igy olykor nem is hallom a szavait. Amikor a vegehez er, termeszetesen bolintok, mint egy diak, aki eljatsza hogy mindent ertett, pedig a felevel nincs tisztaban. - Ezek szerint van bennunk valami kozos, hisz mindketten alkotunk, nem igaz?! - minden ciponek egyedinek kell lennie, raadasul a kenyelem is fontos szamunkra. Persze nem lesz olyan kenyelmes, mint egy sportcipo, de igyekszunk, es minden tolunk telhetot megteszunk.
- Tehat alig varja, hogy megszabaduljon ettol a ruhatol.. - mosolyodom el. Meg tudom erteni, hisz nem lehet mindenki egyforma. Van, akinek ez a mindene, masnak pedig a sportosabb oltozek. - Nem mindig.. Kisse nehez lenne oltonyben sportolni, meg hat otthon en is inkabb a kenyelemre szavazok, raadasul ha ugy adodik, a bevasarlashoz sem veszek fel szmokingot. - szelesedik ki a mosolyom. - De sok esetben valasztom az oltonyt. Foleg, ha munkarol van szo - gondolok itt a cegre, megbeszelesekre, stb.  
- Ez esetben kenytelen leszek elfogadni. - mosolygok ra, mikozben az ismeros, ragyogo szempart csodalom. Azt hiszem reggelig tudnek gyonyorkodni bennuk, am nem csak a csillogo szemei nyugoznek le. Pusztan egy apro vigyor kuszik a szam sarkaba, amikor elfordul.
- Udv. Egy Mai Tait, Platinum Passiont vagy Passion Fruit Margaritat kerunk. Valasszak azt, amelyik hamarabb elkeszul. - adom le gyorsan a rendelest. - Es egy whiskyt. - teszem hozza. - Remelem izleni fog.. - ha pedig nem, kerunk egy masikat. - Boldognak tunik. - nevetese zene fuleimnek, szinte szo szerint. Hirtelen atfut az agyamon, hogy bar gyakrabban hallanam. Talan meg a klasszikusokrol is le tudnek mondani erte.
- Igen? - kerdezem vigyorogva. - Na es mivel kezdunk? - most O dont, hisz neki biztosan jobban megy, mint nekem, aki ezer eve nem engedte ezt meg maganak.
- Hmm.. - toprengek azon, mi is legyen a tokeletes ajanlat, de mire Ameliere nezek, O mar a medence fele tart. - Ejszakai furdozesre gondol? - lepkedek utana meg mindig szelesen vigyorogva. Nehez eldonteni, hogy csobbanni akar-e vagy csak kozelebbrol is felmerni, de barmelyiket is valassza, szamithat ram.

Megmosolygom, ahogy a jó kislányokról beszél. Nem fejezi be rögtön a mondatot, elgondolkodik rajta, én mégis hallom a fejemben a végét. Somolyogva sütöm le a szemeim, hogy valahová kettőnk közé eresszem a tekintetem. Tudok én rossz lenni! De ezt már tudja rólam... Hiszen nem csak a Yasemin kisasszony eset bizonyítja, több is. És a ma estére is próbáltam bűnbe csábítani őt, legalábbis felajánlottam társaságomat, mint cinkos társét.
- Ó! Öhm, hát nem igazán való ő az Ön köreibe. Tudja, elég szabad szájú, sőt mit több, nagyon nyers tud lenni. Véletlenül sem engedném a közelébe, nehogy megsértse önt bármivel is. Ahhoz elég jól ért. - magyarázom kellő nyugalommal a hangomban, bár koránt sem fesztelen. Nagyon szeretem a bátyámat, hiszen a családom oszlopos tagja, de ettől még tudom, hogy vannak hibái. És nem akarnám, hogy Mr. Galante jelleme, vagy modorossága arra ösztönözze, hogy sértegetnie kell az elitebbeket őtőle. - Ettől függetlenül persze örömmel mesélek róla. - nem akarok titkolni semmit előtte. Hiszen nincs miért szégyenkeznem. A bátyám teljesen más természetű minálunk, de ez nem a nagyi rovására megy, egyszerűen csak szabadabb szájú...
A visszakérdezésre egy kissé megszeppenek, el kell gondolkodnom rajta, pontosan hogyan fogalmaztam, főként, amiért ilyen komollyá válik ábrázata. Biztosan menten elpirulok! - Bá-bármit, igen. - ismétlem, bár ezúttal kevésbé olyan határozottsággal, mint ahogy kijelentettem nagy bőszen. A kérdésre, minek köszönheti, majdnem kibukik a számon, hogy mennyire megkedveltem, de végül csak nedvesítek ajkaimon, visszafojtva ezeket a szavakat. - Tudom, hogy a főnököm és tudja, mennyire tisztelem magát... De én... - végül elharapom a mondat végét és megcsóválom a fejem. - Ne is figyeljen rám, össze-vissza beszélek. - kínomban elnevetem magam. Mégis, hogy mondhatnék olyat, hogy barátként gondolok rá? Egyrészt nem szabadna, másrészt pedig, nem is fedné le a valóságot teljes egészében.
A beszélgetés vele olyan könnyed, mégis érzem, hogy sziporkázik közöttünk valami. Olyan eleven hatással van rám, hogy nem tudnám vissza ismételni, mit és hogyan mondtam neki. Főként, miután a ruhám levételéről beszél, ráadásul van valami játékosság a hangjában és az arcán, amitől úgy érzem, hogy a tüdőmben nincs elég oxigén... A mellkasom hevesen emelkedni kezd, majd süllyedni. - I-i-i-igen, szívesen megválnék tőle. - csak makogok, mint egy gyermek, amikor tetten érik. Még sosem beszélt velem férfi így, ilyen hétköznapi közönnyel, mégis ennyire játékosan. A fejemben persze, a képzeleteimben.
Jól esik, hogy a ruhákról beszélgethetünk, figyelmesen hallgatom. Természetesen egy bókkal ismét belerondítok az egészbe. Egy olyan bókolással, ami nem is szándékosan bukik ki a számon. Kissé szégyellem is magam érte, ezért és a tánc miatt menekülőre fognám. Nem csak az alkoholtól várok segítséget, de a friss levegőtől is.
- Köszönöm szépen! - fogadom el az italt, amit kért nekem. Somolyogva megszimatolom, majd koccintottunk, bele iszok, megkóstolom. Elégedetten pillantok fel a férfira, egészen széles vigyorral a képemen. - Nagyon finom! - és erős, bár ezt nem teszem hozzá hangosan. Ahogy azt mondja, boldognak tűnök, a görbe ajkaimon karcsúsodik. Lentebb eresztem a poharamat, és elveszek kissé a szemeiben. - Boldog vagyok. - vallom be őszintén, bármiféle mellékelt grimasz, vagy nevetés nélkül, őszintén. - Ön most hogy érzi magát? Újabb unalmas este ez? - kíváncsiskodom, a válasza nagyon is fontos nekem.
Odakinn feltámad a bátorságom és még kacérkodok is vele. Nekem is új, hogy nem gondolom túl sem a szavaimat, sem a tetteimet, de nem teszem. Nem felelek a kérdésre, csak újabb kortyokat gyűjtök édeskés italomból, miközben nevetve a férfira hátrafelé indulok, ahol látszólag, senki sincs. Hátra-hátrapillantok rá, mindentudó mosollyal, hívogatón.
- Tud úszni? - kibontom a hajam, miután leteszem a poharamat is. A medence fényében elnézem az arcát, próbálom megfejteni mire gondol most. - Ha most beleugrik... nincs visszaút. Lehet, hogy észre veszik majd, hogy eltűnt. Lenne híre, hogy itt pancsolt velem, amikor... - nevetek visszafogottan, miközben  lehajolok, hogy a cipőim kibontogassam. Csakhogy kissé megszédülök (az alkohol miatt?) és előre billenve, beleesek a vízbe. Természetesen a hője tökéletes, kissé még meleg is, ha engem bárki kérdez. De azért a hirtelen arcomba csapódó víz mennyiség nem esik jól, így a felszínre próbálok törni minél hamarabb...

Ismet csak neman figyelem, ahogy a testvererol mesel. Azt hiszem, mindenki eleteben van egy olyan korszak, melyrol O beszel. Az enyemben is volt, nem is vagyok ra buszke. Jo esetben ez idovel elhalvanyul, majd vegleg eltunik - ahogy nalam is -, a masik eset azonban finoman szolva nem tul fenyes. - Talan felt tole? - huzodik egy vigyor a szam sarkaba. - Ne aggodjon Amelie. Biztos vagyok benne, hogy feltalalnam magam egy kellemetlenebb helyzetben is. - nem vagyok egy sertodekeny alak. Ami azt illeti, kevesen tudnak igazan kihozni a sodrombol. A cegnel persze ezt mindenki maskepp gondolja es latja, de ettol fuggetlenul nem vagyok haragtarto, illetve konnyen kikeszitheto tipus.
Bar kevesen nezik ki belolem, tudok en ennel sokkal lazabb is lenni, szoval meg az is megeshet, hogy jol kijonnek a batyjaval, ki tudja. Persze amennyiben a no tart a talalkatol, en termeszetesen nem eroltetnem, valahol megertenem. - Tehat egyaltalan nem hasonlitanak? - valami kozos biztosan van bennuk, legalabbis szerintem lennie kene, hisz mindkettejuket egy ember nevelte, amennyiben jol ertettem. Mondjuk ha engem es az unokatestveremet nezzuk, eleg nagy a kulonbseg, azonban en csak kesobb kerultem a szuleihez. Mi szoges ellentetek vagyunk. O lazado, makacs, es gyakran kibirhatatlan, hisz szereti feszegetni azokat a bizonyos hatarokat. Ennek ellenere elfogadom es vedem, hisz a rokonom. Abban azert remenykedem, hogy eme jo tulajdonsagait majd egyszer kinovi. Es hogy en milyen szivesen mutatnam be Amelienek? Oszinten, fogalmam sincs. Talan jobb, ha nem ismerik egymast es a jovoben sem talalkoznak - na nem az asszisztensem miatt -.
Arcat latva maris kevesbe vagyok komoly, hisz mar el is pirult. Csak ezt kovetoen engedek meg magamnak egy szeles mosolyt. Erdekelne, ilyenkor megis mi jar a fejeben, vajon mire gondolhat. - Meg kell jegyeznem, hogy On eleg meresz.. - nem mintha kepes lennek mocskos kerdesekkel bombazni. Nem vagyok az a tipus es most amugy sem lenne itt az ideje. Amelie ennel sokkal jobbat erdemel. Epp szeretnek feltenni egy artatlan kerdest, am megeloz, en pedig el is felejtem, mi jart nehany masodperce a fejemben. Homlokom rancolva, kivancsian iszom szavait. - De mi, Amelie?! - pillantok le a no szemeibe. Megis mi lehet az, amit inkabb magaban tart?
Csak mosolyogva figyelem, milyen konnyen zavarba jott, amint szoba kerult a ruhaja. Kulonleges no, az mar egyszer biztos. - Hamarosan megteheti. - folytatom a parbeszedet, hangomban pedig meg mindig erzodik egy keveske jatekossag, hogy izgalmasabba tegyem a helyzetet es Istenesen kielvezhessem a pillanatokat. Amugy persze nem arra gondolok, hogy nalam majd szepen lepjen ki belole, miutan lehuztam a cipzart es a kek darab lecsuszott rola, hanem inkabb arra, hogy hamarosan vege a balnak, igy ha szeretne, hazamehet. Ez ellen nem tehetek semmit. Nem tarthatom itt reggelig.
- Orulok, ha izlik! - ez azt jelenti, hogy jol valasztottam. Eleg kinos lett volna, ha olyan koktelt valasztok, melyet legszivesebben azonnal kiontene vagy inkabb visszakuldetne. A koccintas utan en is a whiskymbe kortyolok, de nem esek tulzasba, inkabb csak megnedvesitem kiszaradt torkomat.
Szeles vigyor kuszik az arcomra, amikor azt mondja, boldog. - Ennek szivbol orulok. - es bar mindig az lenne. - Mitol olyan boldog? - teszem fel a kerdest, mikozben a szemeit furkeszem. - Nem.. - kezdek bele, majd hozzateszem: - Ez most mas. - eszemben sincs tagadni, hogy kivetelesen jol erzem magam. Vegre egy olyan party, ahol nem unom halalra magam es ahol nem kell egesz ejjel komolynak lennem. Valakivel oszinte lehetek. Valakivel, aki keveset tud rolam, es aki igazan szorakoztato, raadasul meg gyonyoru is. Ez most valoban teljesen mas, mint a tobbi. - Tesz rola, hogy ne legyen unalmas. - fuzom hozza mikozben ismet lepillantok Miss Heller-re. - Es ennek orulok. - egeszitem ki a mondatot, meg mielott felreerthetne az egeszet.
Szo nelkul kovetem a not a kertben, mikozben a medence fele tart. Meg csak nem is sejtem, mire keszul, de tetszik, amilyen. Kivetelesen elengedte magat, ahogyan en is. Nem feszeng, amikor mellettem kell lennie, hanem inkabb jatekos. Azt hiszem most egy uj oldalat ismerhetem meg. Vegre.
- Persze. - valaszolok a kerdesere vigyorogva. - Remelem On is tud. - nem lenne tul jo otlet ugy csobbanni, hogy nem tud uszni, bar mellettem biztosan nem fulladna meg, szoval abszolut nincs mitol tartania.
Keptelen vagyok levenni rola a szemeimet, mikor kibontja a hajat, a tincsek pedig lassan a vallara hullnak. Egy arva szo nelkul lesem, ahogy megszabadul a magassarkujatol. - Tudja, hogy.. - nincs idom befejezni a mondatot, hisz a no mar zuhan is, en pedig azonnal odarohanok. - Jol van? - teszem fel azert a kerdest, biztos ami biztos alapon. - Ne segitsek? - gondolok itt arra, hogy talan meggondolta magat es inkabb kijonne.

A kérdését hallva érzem, hogy megmozdul valami a gyomromban és ez valószínűleg az arcomra is kiütközik egy meglepett, zavart pillantás kíséretében. - Mo-mondhatjuk. - dadogom. Nem segít a kérdés-felelet jelentésén, hogy ilyen vigyorral néz le rám. Mintha szándékosan hozna zavarba! Az pedig nem volna megbocsátható! Lepillantok, amikor úgy érzem, nem tudom állni a tekintetét. Akkor kapom fel ismét pillantásom, amikor megszólal ismét. - Igen, igen, ezt jól tudom. Tudom, hogy feltalálná magát, én csak a lelkemre venném, ha megint miattam kerülne kínos helyzetbe. - bocsánatkérő mosollyal nézek rá, elismerőn. Hiszen egy párszor már előfordult, hogy miattam kellett keménynek, erősnek lennie másokkal szemben. Lassan már a számát sem tudom, hogy hányszor okoztam kínos pillanatokat kettőnknek. A kérdésén el kell gondolkodnom egy pillanatra. Apró bólogatások után nedvesítek ajkaimon, hogy felelhessek. - De, de igen. Sok dologban. Mindketten szörnyen makacsok vagyunk. De azt hiszem, hogy ez az egész családomra jellemző. Talán csak a húgom a kivétel. - vallom be. Igazság szerint nem hiszem, hogy van olyan Heller, aki ne lenne makacs. A maga dolgában legalábbis.
Kiszélesedik a mosolyom, már szinte somolygás, amikor merésznek nevez. Biztosan vérvörös az arcom, szerencse, hogy ezek mellett a fények mellett senki arca sem természetes színében fürdőzik. - Bánja? - kérdem kíváncsian, bár hozzá tartozik az igazsághoz, hogy hamar kiszalad a számon, minthogy átgondolnám. De örömömre szolgálna, ha tudnám, hogy mit gondol arról, ha nem vagyok olyan feszengő, mint általában. Ha esetleg, elengedem magam kissé. Talán csak ma este. Talán csak egyetlen egyszer.
Beleszédülök a közelségébe, a tekintetébe, és kis híján olyasmit mondok, amit talán még ma éjjel megbánnék, nemhogy másnap! Szörnyű katasztrófa lenne szembesülni vele, hogy teljesen félreértelmezem a kettőnk kapcsolatának alakulását, és igen, összességében tényleg nem más, mint a főnököm. És nem is lehet más. Ez biztos... Így elharapom a vallomásomat, ám úgy tűnik, nem ereszti el olyan könnyedén ezt az általam megkezdett témát. - Ehm, hát én... - a hebegésem közben úgy elszégyellem magam, hogy nem bánnám, ha megnyílna alattam a föld. - Csak, csak azt akartam mondani, hogy hálás vagyok, hogy mindig segített nekem, ha úgy kívánta a helyzet. - magyarázom. Nem. Nem ezt akartam mondani, de félek, arra még nem áll készen a kettőnk kapcsolata, hogy jobban beleássam magunkat, vagy őt abba, hogy miképpen gondolok rá. Nem mondhatom, hogy barátok vagyunk, igaz?
- Ó, igen. - hangomban egyszerre tűnik fel az öröm, hogy megválhatok a ruhától, és a csalódottság, hogy véget ér az este. Egyáltalán nem bánnám, ha nem érne véget. Szörnyű, hogy így gondolkodok! Még én is elszégyellem magam azokért a képekért, amik eszembe jutnak Mr. Galante társaságában.
Kis híján kiszalad a számon, hogy miatta vagyok boldog, de szerencsére sikerül megfékeznem a nyelvem és helyette csak néznem őt. Egy másodpercig, majd még egy másodperc, végül még három, négy. - A fantáziájára bízom. - somolyogva figyelem, hogyan reagál a válaszomra. Egy kicsit lehetünk ma mások, mint az irodába zárt főnök és asszisztens, nem igaz?! Talán nem! De perpillanat, ahogy nézem, és ahogy azt mondja, hogy ez most más a számára is, mintha a szívem kihagyna egy ütemet. Talán hozzám van köze? Bárcsak megkérdezhetném! De erre semmi szükség, mert maga mondja ki azt, amit jól esik hallanom. - Ó! - kiszélesedik a mosolyom. Boldogságom csak tetőzi, hogy úgy gondolja, ez az este más, mint az általa megszokottak. Az én fejemben nincs a korábbiakról kép, de ez most életem egyik legszebb estéje.
A medence mellett magam sem tudom, mi üt belém. Foghatom az alkoholra? Talán. Végül is mindegy, hogy minek köszönhetően, de sikerül beleesnem a medencébe. Pár másodpercnek el kell telnie, hogy felbukkanjak végre. Onnan nézek a segítségemre siető férfira, akire azonnal cinkos mosollyal lesek fel. - Jól vagyok! - fültől fülig érő mosollyal nézek fel rá a medence vízéből, még akkor is, ha valószínűleg nem csak a hajam szörnyű, de a sminkem is lehet, hogy teljesen eltűnt. - Ó, jaj, igen, segítsen! - változik meg az arcjátékom, miközben zavartan kapkodom a tekintetem. - Kérem, begörcsölt a lábam! - nyújtom a kezemet felé kérlelőn. S ha elfogadja, ha kész kisegíteni, akkor én azzal a lendülettel behúzom magamhoz, bízva abban, túl nagy értéket nem áztathatok el. A nevetésem megtöri a víz hullámainak csapkodása és a kintről kiszűrődő zene. - Jaj, bocsásson meg, egyszerűen nem tudtam, ... - somolyogva fürkészem, ha végre előkerül a víz alól. Észre sem veszem, mennyire közel úszom hozzá, de egy kartávolság sincs kettőnk között. Képtelen vagyok lemosni a görbét ajkaimról, hiába érzem úgy, hogy helytelen, biztosan csillognak a szemeim is, miközben nézem őt. - Jól van? - suttogom, egyrészt mert félek, ha hangosabban beszélnék, elnevetném magam, másrészt, aggódok is érte. Ebből a közelségből pedig, csurom vizesen, még talán vonzóbb, mint egyébként...

Mostmar kifejezetten erdekel, milyen alak lehet a batyja. Pontosabban inkabb az, hogy mennyire veszes eset. Nem eroltetem a talalkat, ha majd egyszer a sors ugy hozza, megismerkedem vele, ha pedig nem, hat igy jartunk. - Nem lenne ott semmilyen kinos helyzet. - probalom megnyugtatni egy halvany mosollyal az arcomon.
Legszivesebben hangosan is kimondanam, milyen aranyos mikor zavarba jon, de magamba folytom, eleg ha csak en tudok rola.
- Makacs? - fordulok fele tettetett meglepettseggel a kepemen. - Ezt meg nem mondtam volna Onrol, Miss Heller.. - vigyorodom el. Egy rossz szavam nem lehet, hisz en sem vagyok kulonb. Tokeletesen tisztaban vagyok vele, milyen makacs tudok lenni, ez pedig ketlem, hogy valaha megvaltozna.
- Hogy banom-e? - huzom az idot, mintha ne tudnam reges-reg a valaszt. - Hat.. - nezek immar magam ele, mikozben tovabb setalunk. - Azt kell mondanom, hogy nem. Egyaltalan nem banom, Amelie. - mosolyodom el ujra. Bar szamomra meg mindig kisse furcsa, hisz a mai napig nem talalkoztam ezzel az oldalaval, de le sem tagadhatnam, mennyire tetszik. A kerdes mar csak az, hogy latom e meg igy valaha.
Homlokrancolva hallgatom ujabb szavait. Tenyleg ezt akarta volna elmondani? Osszezavar, am ennek nyoma sincs az arcomon. -Nos.. szivesen. - fogom rovidre ezt a reszt. Van egy olyan erzesem, hogy mast szeretett volna kozolni, de el kell fogadnom, hogy meggondolta magat es megsem mondja el. Ez csakis az O dontese.
- Ez a jovoben is igy lesz. - teszem hozza kicsivel komolyabb hangon. Arra celzok, hogy ezek utan is segiteni fogom. Meg akkor is, ha nem a cegrol van szo. Szamithat ram. Tovabbi gondolataimat a novel kapcsolatban inkabb hamar elhesegetem.
- Szoval a fantaziamra bizza.. - nezek le ra egy jatekos vigyorral az arcomon. - Remelem tudja, hogy a legtobb ferfinek igencsak piszkos a fantaziaja.. - huzom el a szamat. - En a helyeben ovatosabb lennek.. - vonom meg az egyik vallam mosolyogva. En termeszetesen nem fogom most meztelenul elkepzelni magam elott, de a helyeben nem biznek sok mindent masok fantaziajara. Az is lehet, hogy ez csak annak koszonheto, hogy gyerekkorom ota nem bizom az emberekben. Igazabol ez most nem is szamit. A legutolso, amire most gondolni akarok, az a gyerekkorom, ugyhogy ezt minel elobb ki is verem a fejembol. Nem szeretnem, ha barki vagy barmi elronthatna ezt az estet.
A medence mellett acsorogva azonnal megnyugszom, mikor kozli, hogy jol van. Innen mar nagy baj nem lehet. A kocsiban ugyis meleg van, szoval remelhetoen nem fazik meg. Amilyen gyorsan megnyugodtam, olyan gyorsan kezdek el aggodni, amint kozli, hogy begorcsolt a laba. - Jojjon, segitek! - hajolok le, hogy fel tudjam huzni a not. Mar azon gondolkodom, hogy talan hivnom kene Taylort, hogy alljon elo az autoval, mert tavozni szeretnenk, ekkor azonban Amelienek koszonhetoen en is csobbanok. Alig nehany masodpercig vagyok viz alatt, aztan hamar felszinre torok. Helyben uszva probalom feldolgozni a tortenteket, kozben erzem, ahogy az ingem hozzam tapad, ugyhogy gyorsan megszabadulok tole. - Gondolom veletlen volt.. - mosollyal az arcomon probalom megigazitani a hajamat. Kozben az is feltunik, hogy a no milyen kozel mereszkedett hozzam. A baj az, hogy cseppet sem banom. - Begorcsolt, mi? - furkeszem a vidam arcat es ragyogo szemeit. - Jol vagyok. - uszom nehany centivel kozelebb. - Na es On, Amelie? Hogy erzi magat? - talan ez az, ami jelenleg a legjobban erdekel. O.

Halkan elnevetem magam, amikor a makacsságomat kezdi boncolgatni. Somolyogva fürkészem, majd jobbra-balra ingatom a fejem. Szívem szerint természetesen hangosan nevetnék, de van egy olyan érzésem, hogy a mára megfogadott lazaságomat már így is egy kissé túlságosan is elengedtem.
Kíváncsian fordítom felé a tekintetemet, többször is, amit azt illeti. Enyhén szólva is lassúnak ítélem a reakcióidőt, amivel megörvendeztet. Ha tudná mennyire fontos nekem, hogy mennyire lehetek önmagam, mennyire engedhetek a hátlásaimon, akkor talán hamarabb kibökné a választ. Sürgetni nem tudom, így csak várakozok türelmetlenül. Arcomra biztos rá van írva, hogy epekedek a szavai után, de hangot nem adok ennek. - Ú! Ha tudná, hogy mekkora kő esett le a szívemről... - megkönnyebbülten felsóhajtok, majd elnevetem magam lágyan. Egy kötelező eseményről elrabolni a főnökömet nem biztos, hogy olyasminek kellene lennie, amit ne kéne bánnia. Ennek ellenére engem nagyon is megnyugtat a tudat, hogy nem tart rossz munkaerőnek, vagy lázadónak, nevezzük bárhogyan is. Az asztalnál történt incidens után úgy éreztem mindkettőnknek szüksége van rá, hogy kiragadjon bennünket valami ebből a helyzetből.  
Talán a hőség, vagy az alkohol adta bódulat miatt mondom kis híján a szemeibe, mit érzek és gondolok, de a legnagyobb meglepetésemre sikerül visszatartanom azokat a szavakat. Mert egy dolog ellógni egy eseményről, és teljesen más dolog érzelmeket vinni egy főnök-alkalmazott kapcsolatba. A következő percek úgy elrepülnek a fejem fölött, hogy észre sem veszem, hogyan és mikor kötöttünk ki egy ennyire zavarba ejtő témánál.
A mosolyom rögvest zavarta változik, amikor férfiak és azok fantáziája is a témába kerül.  - De Önnek makulátlan a fantáziája... - motyogom bár alig érthetően. Úgy vonzza a tekintetem, mint bogarakat az éjjeli fények. Mintha bármit leolvashatnék arcának játékából.  - Igen, igen. Fecsegek mindenfélét, bocsásson meg. - csapkodom a karjaimmal is, hogy nyomatékosítsam, mennyire restellem, hogy ilyen irányt vett a beszélgetésünk. Szerencsére egyre közelebb kerülünk az úti célunk felé.
Biztosan átgondolhattam volna, hogy jó ötlet-e éppen itt és éppen most megmártózni, de egyszerűen minden sejtemmel belevágytam a vízbe. Lehetséges, hogy az ital forrósította fel a véremet, vagy az elhangzottak, ahogyan rám nézett a teremben, de szükségem volt rá. Talán nem így kellett volna történnie, de ha már így alakult, kihasználtam a lehetőséget, hogy magam mellé csábítsam. Nos, nem olyan női fortély volt ez a részemről, hogy elcsábítsam, mert erre rég semmi esély nincsen, de szerettem volna, ha jól érzi magát ma este - ez egy kihívás a részemről talán - és ezen a listán az is szerepelt, hogy a medence vízében megfürödjünk. Együtt.
- Tudja, a nőknek is vannak piszkos dolgai... - kuncogok egyre közelebb úszva hozzá, mit sem törődve a hajammal, a sminkemmel, vagy a ruhámmal. Utalok arra, amikor a férfiak fantáziájáról mesélt nekem. Nevetve ringatózok a közelében, a felszínen tartva magam, széles mosollyal fürkészve őt.  - Be, de lám, el is múlt, hogy itt van! - megigazítom az összeálló tincseim, majd körbe pillantok. Nos, magam sem tudom eldönteni, hogy keresek-e valakit, vagy az ő tekintetét nem bírom állni.
Aggódó tekintetem megváltozik, ahogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Szűkíti a távolságot közöttünk, miután rákérdezek, hogy jól van-e. Mégis csak hirtelen történt... Lefojtok egy újabb nevetést, elvégre igen csak viccesnek találom a helyzetünket. A következő szavait, a kérdését hallva mosolyom karcsúsodik.  - Én jól! Igazából remekül. Bár ezt nem igazán gondoltam át... - az utolsó szavakat már csak suttogom neki, játékosan mutogatva a zene irányába.  - Csurom vizesen csak nem mehetünk vissza, vagy igen? - érdeklődök kíváncsian, kissé féltve a jó hírét. A magaméval, mint általában, most sem foglalkozok. - Megint bajba kevertem? - kissé aggódóvá válik nem csak a hangom, de a tekintetem is. Észre sem veszem, hogy megérintem a karját...

Ugy ereztem, egy kis varakozas nem fog megartani Miss Hellernek, igy hat nem siettem el a valaszadast. Tudom, tudom, gonosz vagyok, de nem tehetek rola. Feloldalas vigyorra huzodik a szam, mikozben latom, mennyire varja azt a bizonyos valaszt. Igy persze egyre szivesebben huzom az agyat, de vegul elarulom azt, amire olyan kivancsi volt, bar a valaszom nem tul meglepo, hisz nem surun viselkedem igy az ilyesfajta balokon - na meg mashol sem -.
Ujabb szavait hallva, vigyorom egyre csak szelesedik. - Ne aggodjon, semmi rosszra nem gondolok majd. De azert ne gondolja azt, hogy tulsagosan makulatlan lenne. - hisz fantazia nelkul dolgozni sem tudnek. Eleg hamar csodbe menne a cegunk, ha semmi ujat es mereszet nem tudnek kitalalni. Viszont nokrol nem igazan szoktam fantazialni, en inkabb a tettek embere vagyok. Ha szeretnek valamit, nem csak fekszem kenyelmesen es varakozok, hatha az majd varatlanul az olembe pottyan. Akinek van egy kis esze az tudhatja, hogy sajnos ez nem igy mukodik. Talan jobb is ez igy, kulonben tul unalmas lenne az elet.
- Ugyan mar. Nincs miert bocsanatot kernie, Amelie. - pillantok le ra kicsivel komolyabb arccal. - Miert is ne fecseghetne? Raadasul, ha nem erdekelne, On szerint meg itt lennek? - a valasz mellesleg igen. Akkor sem hagynam a kertben, ha teljesen hidegen hagynanak a szavai. Ugyanigy haladnank szep lassan a hatalmas medence iranyaba, majd martoznank meg benne. Oke, utobbi nem volt tervben. Egyaltalan nem gondoltam, hogy itt fogok kikotni, ebben a langyos vizben. Probaltam megszokni a nedves anyag tapadasat, de viszonylag hamar feladtam, igy nemes egyszeruseggel megszabadultam a feher ingtol, ami landolt is a medence szelen. Ezt kovetoen a nore pillantottam, kinek mintha most teljesen mas lenne a tekintete. Furcsa. Vonzo. - O, igen? - furkeszem tovabbra is a szemeit egy jatekos mosollyal az arcomon. Kozben neha probalom emlekeztetni magam a sajat szabalyomra. Arra, mely mindenkire ervenyes a cegnel. Ugy ertem, tenyleg mindenkire. Egy kivetel sem lehet. - Es On most mire gondol, ha szabad kerdeznem? - kerulok meg kozelebb a nohoz.
- Talan varunk meg valakit? - nezek abba az iranyba, amelyikbe O is. Termeszetesen a kerdes egyaltalan nem volt komoly. Ketlem, hogy csoportos furdovel vegzodne az este. - Nem gondolta at... melyik reszet? - kozben az istenert sem tudom letorolni azt a franya halvany vigyort a kepemrol. Szavait hallva vegul majdnem sikerult elnevetnem magam. - Hat.. nem tudom, mit fognak most gondolni rolam. Meg az is meglehet, hogy csodbe megyunk.. - huzom el a szamat, de hiaba, mivel ordit rolam, hogy szavaim nem komolyak. Latszik az arcomon es erzodik a hangomon is. Vegul megkoszorulom a torkom es kisse el is huzodom a notol. - Amugy nem.. valoban nem mehetunk igy vissza, de mindenre van megoldas. Mit szolna egy hotelhez? - teszem fel a kerdest, mivel jobb nem ugrik be. - Reggelre biztosan megszarad a ruhaja is. - utana pedig meglatjuk, mihez kezdjunk. - Nos? - maszom ki a medencebol nehany masodperc alatt. - Jojjon, segitek. - nyujtom az egyik kezem, remelve, hogy ezuttal nem huz be. - Ezt azert teritse magara. - veszem fel a foldrol a zakomat, mely meglepo modon meguszta szarazon. Ugy dontok, magammal viszem a csuromvizes ingemet is. Jobb, ha nem hagyunk nyomokat magunk utan. - Van is egy hotel a kozelben.. - teszem hozza ugy mellekesen, ha esetleg belemegy. - Nem epp olyan, mint a multkori, de azert majdnem surolja azt a szintet. - kozben azon agyalok, mit is kezdjek ezzel a franya inggel, mert hogy nem veszem fel, az is biztos. - Felejtse el a ruhajat. Reggelre Taylorral hozatok valami kenyelmesebbet. - hisz emlitette, hogy ritkan hord ehhez hasonlokat, igy gondolom nem banja, ha holnap nem abban kell majd flangalnia. Es hat igy nekem is lesz uj oltonyom. Ezen mindenki csak nyerhet.

Az egész este átalakul. Tulajdonképpen én arra számítottam, hogy az asztalnál ülve mosolyogva társalgok majd a kollégákkal, vagy beállítanak felszolgálni, bármi egyébre. Arra nem, hogy Mr. Galante oldalán töltöm az est nagy részét. És persze, arra meg főképp nem, hogy némi alkohol és egy kevés vízben töltött idő is hozzáadódik az esti programunkhoz. Utóbbi javarészt nekem köszönhető, de valami azt súgta, nem lesz baj, ha magammal rántom és egy kicsit elszakítom a közegből, amihez szokott. A barátságunk a kertben vette kezdetét, és bár azóta időnként beletenyerelt egy két külső kéz, hogy összekuszálja annak makulátlanságát, mintha valami erős, megnevezhetetlen kötelék lenne közöttünk, ami arra kényszerít, hogy újra és megint visszataláljunk egymáshoz. Ha több nem is lehet, ha van is rejtett titka a szívemnek, ez a kapcsolat vele, ez az önfeledt sok nevetés és mosolygás, a sok őszinte szó és érzés, ami elhangzik közöttünk, azt hiszem nekem elég. Egyelőre elég. Többre nem is vágyhatok...
Nem számítok rá piszkos megjegyzésem közben, hogy esetleg visszakérdez. S az, hogy még közelebb kerül hozzám olyan érzést kelt bennem, mint a gyermekben, mikor tetten érik. Megszeppenve nedvesítek az ajkaimon (mintha nem lenne elég nedves a medencében).
 - Hát azt jobb, ha nem tudja. - kiszélesedik a mosolyom, szinte vigyorgássá alakul. Lepillantok a gyöngén hullámzó vízre kettőnk között, majd inkább lefojtok egy nevetést. Egy kissé hideg a víz, így hát többek között az is eszembe jutott, milyen jól esne, ha most átölelne, de mégis, mi történne, ha ezt hangosan kimondanám?
A kérdésére felkapom a fejem, vagy legalábbis vissza az ő irányába. Aprókat bólintva, majd rázva a fejem. Magam sem tudom, hogy miért reagál a testem ennyire követhetetlenül. - Nem, nem, senkit sem. - felelem sietősen, kissé elszégyellve magam saját buta viselkedésemen. Biztosan gyerekesnek gondol. Látva a vigyorgását, csak még kínosabban érzem magam. - Ezt az egészet. -  motyogom, szinte csak a víz felszínébe. Próbálok nem nézni rá, mert olyan játékos, nevetős a tekintete, hogy alig bírom állni. Zavarba ejt vele. A következő szavaira azonban érzem, hogy a maradék hő is távozik a testemből, mintha beledermednék a víz ringató ölelésébe. - Csődbe?! - de az arca elárulja, így végül megkönnyebbülten felsóhajtok. Szeretnék lemerülni a víz alá, de nem teszem. Helyette azt fürkészem, ahogy eltávolodik tőlem és helyesel a megállapításomra, hogy így nem mehetünk vissza. Kissé elszomorít, hogy miattam vége az estének számára, de közben valahol fel is villanyoz, hogy ez nem feltétlen jelenti azt, hogy tőlem is elválna. A szavait hallva pedig meg is bizonyosodom erről.
Elfogadom a kezét, és a segítségével kievickélek a vízből magam is. Elfogadom a zakóját, belebújok. - Köszönöm szépen! - lágy görbével ajkaimon nézem, hogyan irányít a továbbiakban. Csak akkor olvad meg kissé addig töretlen mosolygásom, amikor megemlíti a hotelt. Az ötlet és az emlék kapcsán is kissé rosszul érzem magam, de természetesen bólogatok. - Rendben van, menjünk. - kedvesen, finoman, már szinte csak suttogva felelem. Bárhogyan is tervezi, én vele tartok. Így egyébként sem mehetek haza. Nem mintha várna otthon valaki, de az utcában szeretnék beszélni. És végig vonulni csurom vizesen, éjszaka, kietlen utcákon, valahogy valóban nem tűnik jó ötletnek...


A hotelban úgy alakul - ahogy az már csak lenni szokott -, hogy egy szobára jutunk ketten. Talán, ha nem töltöttünk volna el mindeddig egy igen csak szórakoztató és tartalmas estét, és több kolléga is felbukkanna, most megbotránkoznék ezen, de így, nem riaszt meg annyira. Mr. Galante egy úriember, ezt már többször bizonyította. És talán érez felém némi gyöngédséget, mint barát iránt, kolléga iránt, de többről szó sincsen. Hiszen nem is lehet. Nem vagyok olyan nő, mint azok, akik körbe szokták venni, ráadásul semmi jelét sem mutatta, hogy érezne bármit is. De miért is tette volna? Hiszen a főnököm.
- Készen is vagyok... Már mehet is. - lépek ki a fürdőből egy onnan leakasztott köntösben. Mivel a rugáim csurom vizesek, nem akadt más, amibe belebújhattam volna. Ez viszont már okoz némi kellemetlenséget. Zavarban vagyok, ahogy elhaladok mellette, hogy utat engedhessek, hogy ő is lezuhanyozhasson. - Megágyazok a kanapén, amíg zuhanyozik. Az tökéletes lesz nekem! - szólok határozottan, ellentmondást nem tűrve, szelíd mosollyal nézve utána.

Gyonyoru, artatlan, eszes. Mi kellhet meg egy ferfinak? Oszinten bevallom, nehez ellenallnom neki. Egyre kevesbe tudom fekezni magam, megis igyekszem. Igyekszem, hisz ott a szabaly, melyet semmikepp sem haghatok at. Koztunk nem lehet semmi. Maximum akkor lehetett volna tobb, ha nem a cegunknel dolgozna, viszont az esetben, valoszinuleg sosem futunk ossze, hisz ez a varos mindennek mondhato, csak epp kicsinek nem. Igy hat mi mast tehetnek?! Kielvezem ezt a nehany orat.
Sok mindenre szamitottam, de arra nem, hogy ma este egy medenceben vegzem, raadasul ruhastol. Mas esetben biztos vagyok benne, hogy nem igy reagalnek, most azonban keptelenseg levakarni arcomrol a vigyort. - Es ha megis tudni szeretnem? - kerdezem a ragyogo szemeit furkeszve, mikozben probalom kitalalni, mi is jarhat a fejeben. Sosem voltam egy kivancsi alak. Ha valaki meg akart osztani velem valamit, hat megosztotta, ha viszont nem, hat Isten aldja, most megis erdekelne a valasza. Vajon mire gondolhat ebben a pillanatban?!
- Es megbanta? - teszem fel a kerdest egy mosollyal az arcomon. Ha megtehetne, valtoztatna ezen? Tul sok a megvalaszolatlan kerdes, ezt pedig ki nem allhatom, most megis turelmesnek kell lennem. Talan meg afelett is szemet hunyok, ha nem valaszol semmire. Igen, azt hiszem kijelenthetjuk, hogy felszinre tort a gyengebbik enem. Nem ritka jelenseg ez a ferfiaknal - de persze a szebbik nem sincs ezzel maskepp -. - Bizony.. es mind utcara kerulunk. - mosolyom is elarulja, hogy szavaim egyaltalan nem komolyak. Megis kit zavarna olyan mertekben ennek a latvanya, hogy ne kosson velunk uzletet vagy hogy elpartoljon tolunk? Minden vezetonek ott a maganelete es minden vezeto szorakozik olykor. Legalabbis ez lenne a normalis. Biztos vagyok benne, hogy mindenki megertene minket, tehat emiatt egyaltalan nem aggodom.
- Semmiseg. - pillantok le ra, mikor ujra szarazfoldon setalunk. Hazudnek, ha azt mondanam, hogy melegem van, de kibirom. A lenyeg, hogy Amelie jol legyen. Ennel most nincs fontosabb. Na meg amugy is, hamarosan kocsiba pattanunk, ahol var a futes. Beleegyezeset hallva aprot bolintok. - Akkor hat menjunk. - es ahogy e szavak elhagyjak a szamat, beugranak az emlekek. Amikor legutobb egy hotelben szalltunk meg, finoman szolva nem alakultak tul jol a dolgok. Bizom benne, hogy ez alkalommal minden teljesen maskepp alakul majd. Muszaj maskepp alakulnia. Nem zarulhat olyan szornyen, mint akkor. Kizart.


- Szep estet Taylor. Adja at udvozletem a nejenek. - mosolygok a soforre, majd Amelievel egyutt kiszallunk az autobol es a hotel bejarata fele vesszuk az iranyt. - Ket szoba lesz. - lesek az  ismeretlen ferfi szemeibe, aki szepen kozli, hogy csak egy szobaval szolgalhat. - Ez biztos? Nezze meg megegyszer, kerem. - hat persze, hogy biztos. Miert is ne lenne az? Varunk nehany masodpercet, mig vegre a szamitogep helyett velunk tud foglalkozni. - Ott a kartya.. Egy ideje. - biccentek a pultra. Mas esetben turelmesebb lennek, de igy, vizesen.. szeretnem sietosre venni. - Sajnalom, hogy ismet igy alakult.. - nem mintha tulsagosan bannam, hisz nem zavar a jelenlete, csak nem szeretnem, ha zavarban lenne. - Menjunk mashova? Ha kellemetlenul erzi magat, hivhatom Taylort.. - de szerencsere nincs ra szukseg. Nehany perccel kesobb mar elfoglalhattuk a viszonylag tagas szobankat. Nincs akkora, mint a multkori, de ez is megteszi. Amugy sem a hotel a fontos.
Alig varom, hogy vegre megszabadulhassak a vizes oltonytol, de probalok turelmesen varni. Mig Amelie zuhanyzik, dobok egy uzenetet Taylornak, hogy meg veletlenul se felejtse el az uj ruhakat, melyekre nagy szuksegunk lesz. - Maris? - epp ekkor kuldom el az uzenetet es nezek fel ra. Egy halvany mosollyal az arcomon futtatom vegig rajta szemeimet, majd megkoszorulve a torkomat elhaladok mellette. Mivel meg egyik munkatarsamat sem lattam egy szal kontosben, igy nekem is uj ez a helyzet, de azt hiszem neki ez kellemetlenebb lehet. Leirhatatlan erzes megszabadulni a nedves textilektol es vegre zuhany ala allni. Ahogy mondani szokas, jobol is megart a sok, igy hat nehany perc elteltevel lekapom az utolso kontost a fogasrol, magamra oltom azt, majd kisetalok a furdobol. Csak akkor jut eszembe, miket is mondott, mikor meglatom, hogy helyezkedni keszul a kanapen. - Szo sem lehet rola es mint tudja, en vagyok a fonok. - vonom meg a vallam, majd igyekszem olyan kepet vagni, mint aki sajnalja. - A haloban van egy szep, tagas agy, ami onre var. - sosem hagynam, hogy a kanapen aludjon. Foleg ugy nem, hogy en egy kenyeles agyon fekszem. Ha akarnek sem tudnek olyan ember lenni, aki siman rabolint erre. - Vacsorazna valamit? - kerdezem tole, hatha enne a ma este elfogyasztott alkohol utan. Meglepo modon meg innen is egesz szep a kilatas, amiben hamarosan mar nem gyonyorkodhetek, hisz elhuzom majd a sotetitot. Nem szeretnem, ha reggel meg ido elott ram vetodnenek a nap sugarai. - Hagyja csak. - biccentek a kanapera. - Majd en elrendezem. - hisz ugyis en toltom rajta az ejszakat. A hatam es nyakam biztos nem koszoni majd meg reggel, de ez igy helyes.

Veszélyes játékot űz velem a szívem. Az alkohol önti belém a bátorságot, vagy egyszerűen elegendő csak a jelenléte hozzá, hogy úgy érezzem, valami más is bolyong a levegőben körülöttünk, mint munkatársi viszony - aminek egyébként semmiféle alapot sem adott. Másokkal éppen olyan kedves, mint velem. Én volnék hozzá elég gyenge és ábrándozó, hogy olyan pillanatokat képzeljek bele ebbe a pár együtt töltött órába, minthogyha ő is gyengédebben viseltetne irántam? Határozottan így van! Hiszen egy olyan férfi, mint ő, valószínűleg sosem nézne rá olyan szemekkel egy ilyen nőre, mint amilyen én vagyok.
- Nem kaphatunk választ minden kérdésünkre... - elég halkan mondom, szinte csak búgva. A mosolyom töretlenül ott ül az arcomon, képtelen vagyok lemosni, akárhányszor dughatom fejem a víz alá. El sem hiszem, hogy tényleg kirángattam a partiról és még a medencébe is bele sikerült csalni. Ennek biztosan híre fog menni! Egy ekkora rendezvényen valaki biztosan meglátott minket, őt meg pláne, ha még keresik is.
- Nem. Egy cseppet sem. - nevetve válaszolom. Akármennyire nézünk ki nevetségesen és kockáztatom is az állásom, a hírnevét, az enyémet, a kettőnkét, egyszerűen olyan jól érzem magam vele, hogy szinte kirobban belőlem a válaszom. - Ön bánja már, hogy velem tartott? - kérdezek vissza. Kettőnk közül talán neki több félni valója van. S ha így is van, nem haragudhatnék rá. Ő komoly, fontos üzletember. Valószínűleg nem így képzelte az estét...
Később pedig már együtt indulunk tovább. Azon gondolkodom, hogy hotel helyett inkább arra kellene kérjem, hogy vigyen haza, de féle tőle, mit szólnának a szomszédok, ha csurom vizesen állítanék be. Ráadásul, ő ajánlotta fel, hogy legyen így a továbbiakban. S nekem - bár tudom illene - nem jön számra, hogy azt kérjem, vigyen haza. Még vele maradnék.


Talán számíthattam volna rá, hogy ezúttal sem úszom meg a közös szobával járó kellemetlenségeket. Ennek ellenére csak megrázom a fejem nemleges irányba, amikor azt kérdezi, menjünk-e máshová. Természetesen a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig zavarban vagyok, ha arra gondolok, hogy ismét egy légtérbe leszünk zárva, de ennek jelét egyelőre nem adom. Hiszen a legutóbb sem adott okot rá, amiért félnem, vagy tartanom kellene ettől a helyzettől.
A zuhanyzással hamar elkészülök, így tudjuk váltani egymást. Sietősen totyogok el mellette, mégis csak egy szál köntös a viseletem. S amíg ő magára csukott ajtó mögött szintén felmelegszik, addig én a kanapén gondosan ágyazni kezdek - magamnak.
Ahogy kilép a fürdőajtón, egy pillanatra megakad rajta a tekintetem. Sosem láttam még egyetlen férfit sem ennyire meztelenül, ő pedig különösen szép látványt nyújt. Muszáj vagyok elkapni róla a pillantásom. Hirtelen jött zavaromon segítenek a szavai, amikre enyhe grimasszal reagálok. - Igazából csak az irodában a főnököm. - egy párnát ölelek a hasfalamhoz, úgy ácsorgok a kanapé mellett. - Szóval bátorkodom ezügyben tiltakozni. Nagyon szeretném, ha most Ön aludna az ágyon. Kérem! - próbálom kérni és egyúttal kijelenteni azt is, hogy eszem ágában sincs hagyni, hogy ő aludjon itt. Én vagyok az, aki miatt ide jöttünk, és akinek a számláját rendezi. Ez a minimum, amivel viszonozhatom.
- Igen, tudnék enni pár falatot. - széles mosollyal révedek rá, de amikor a kanapéhoz indul, hogy tevékenykedjen, mintha a maga ízlésére rendezné, az útját állom és próbálok elég szigorú hatást kelteni. - Nem. Mr. Galante, kérem. Ha nem szeretné, hogy párnacsatával döntsük el, ki alszik a kanapén, akkor most az egyszer fogadja el, hogy szeretnék én itt aludni. - és azzal a lendülettel le is huppanok a hátam mögött lévő ülőalkalmatosságra. Büszkén mosolyogva, ölembe ejtett párnával, pici grimasszal az arcomon. - Ebből nem engedek. -fűzöm hozzá, hogy tudja, eszem ágában sincs hagyni, hogy itt aludjon.