Ez a nap is úgy telik el, ahogyan mindegyik. Az íróasztalom mögött dolgozom, kapcsolom a hívásokat, portfoliót készítek, kávét csinálok. Teszem a dolgomat, és közben bármiféle mosolygás, vagy kedvesség, melegség nélkül létezünk egymás mellett. Napról napra nézem, ahogy Yasemin kisasszony, mint egy kígyó tekeredik köré. Ez a helyzet, ez a fagyasztó távolságtartást fojtogat. Úgy érzem megfulladok a tehetetlenségtől. Reggelente, hiába várom mosolygósan, valahogyan nem sikerül kommunikálnunk azon kívül, mi várja majd bent.
Az első héten talán még görcsösen igyekeztem rendbe hozni kettőnk között a dolgokat. A második héten már lebeszéltem magam róla. És a harmadik héten? Egyszerűen visszaváltozzam azzá, aki a kert előtt voltam. Nem beszéltünk akkor sem igazán. És tudom, hogy ez most már így marad. Beletörődtem. Igazság szerint ma először az a parfüm van rajtam, amit az általa szedett virágok felének köszönhetek. Az adta a szívillatát - és emiatt jutott eszembe Atlanta. Máskor próbálok nem gondolni rá, hogy elrontottam.
Újabb aláírnivalóval készülök hozzá, ám mielőtt benyitnék, kopogok. Mint mindig, megvárom, hogy szóljon, alkalmas-e az időpont. Ha szól, akkor benyitok hozzá.
- Elnézést a zavarásért Uram, szükségem van az aláírására. - vontatottan bújok be, az ajtót is így csukom be, ha másra számított, másnak mondta volna, hogy szabad, akkor még időben ki tudjak menni. Amennyiben nincs így, és ideje van rám, úgy megközelítem az asztalát.
- Öt példány lesz, jobb oldalt. - húzódok mellé, hogy bal oldaláról elé fektethessem a papírokat, rábökve ujjammal a vonalra, ahová kérem tőle a szignóját. Tollat is szeretnék adni a kezébe, emiatt ejtem le a füzetemet a kezemből közben. - Ó! - szalad ki a számon, ahogy leguggolok érte. S, miközben felemelem a földről, kihullik az első oldalról az a pár szirom, amit tőle kaptam. Megilletődve, már szinte kétségbeesve hajolok utánuk, úgy kapkodom össze őket. Egy pillanatra elkalandozik rajta a tekintetem, de nem engedem meg magamnak sokáig ezt a luxust.
- Bocsánat! Ne is figyeljen rám! Milyen ügyetlen vagyok! Biztosan a reggeli kávé hiánya... Már megszokta! Ehehe. - mosolygok zavaromban a férfira, őszintén, széles görbével az arcomon. Aztán elkapom a tekintetem róla, mert nem szeretném bámulni, vagy ilyesmi. A szirmokat gondosan vissza nyomkodom a helyükre, aztán átölelem a mellkasom előtt a füzetet. Amíg ő aláír, addig én tüzetesebben körbe nézek, nem-e maradt a szőnyegen több. Bántana, ha elhagynék akár csak egyet is! A fele már amúgyis parfümként illatozik rajtam.
- Khm! Kész van? - köszörülöm a torkomat, hogy rendezem nem csak a hangom, de az arcjátékomat is. Mi a fenét bazsalygok itt?! Szedd már össze magad!
- Uram! A hóvégi bemutatóra érkező modellek holnap jönnek a fotózásra. Nem tudom szóltak-e már Önnek, ezért gondoltam, hogy jelzem. Nem rég olvastam az emailt. - mondom kedvesen, s ha sikerült aláírnia, úgy visszalépek mellé, hogy elvegyem tőle a papírokat. - Köszönöm. - a kezemben az iratokkal lépek el tőle, megkerülve az asztalt. Onnan fordulok vissza. - Szüksége van valamire? - kíváncsiskodom kedvesen, barátságos mosollyal az arcomon. Addig nem távozom, míg azt nem mondja, mehetek.

Atlanta ota Chris szavai jarnak a fejemben es az, hogy nagy esellyel a legjobb baratomnak, szinte testveremnek, a szemelyi asszisztensemre faj a foga. Arra a nore, aki - bar sosem mondtam ki -, szamomra is kulonleges. Sosem tennek olyat, amivel megbantanam Christ, igy egyertelmu, hogy felre kell allnom es tartanom kell a tisztes tavolsagot Amelietol. Nincs tobb botanikus kert vagy egyeb program, munkan kivul. Csak a munka van es ezt vegre kezdi o is eszrevenni, igy nem neheziti meg a dolgomat. Minden ujra olyan, mint amilyen volt Atlanta elott. Igyekszem a munkaba es sportba temetkezni es semmi massal nem foglalkozni, csak azt tenni, amihez ertek, amiben igazan jo vagyok.
A ma reggelem atlagosan indult. Fel hatkor mar ebren voltam, johetett a futas, majd itthon a zuhany, reggeli es a kotelezo shake-em, aztan Taylor elvitt a ceghez.
Kivetelesen magam mentem a kavemert, ekkor lattam meg Ameliet Chrissel beszelgetni, ugyhogy inkabb fordultam is vissza, valahogy nincs kedvem ezt vegignezni. Az irodamban mar epp az utolso kortynal tartottam, amikor kopogast hallottam.
- Bejohet! - szolalok meg jol hallhatoan, majd mikor a no belep, gyorsan vegigfuttatom rajta a tekintetem, vegul a szemeibe nezek.
- Semmi gond, most epp szabad vagyok. - tehat a legkevesbe sem zavar.
- Mellesleg.. - kezdek bele, am amikor megerzem az uj parfumjet egy pillanatra belem fagy a szo.
- Egy ora mulva szeretnem, ha az asztalomon lennenek az uj divatmagazinok. - teszem hozza gyorsan. Mindig atlapozgatom oket, hogy lassam a konkurenciat is.
- Nem mintha ram tartozna, de ez valami uj parfum? - pillantok fel a nore, aztan figyelmemet a papiroknak szentelnem, hogy minel elobb alairjam oket, viszont ekkor leejti a fuzetet, en pedig automatikusan oda pillantok es ekkor szurom ki a szirmokat.
- Azok.. - mutatok a szirmokra.
- Azok a szirmok? - nezek egyenesen a no szemeibe. Nem gondoltam, hogy azok utan megtartja oket. Azt hittem, ahogy alkalma nyilt, azonnal megszabadult toluk, nehogy arra a csodas estere emlekeztessek. Egy pillanatra eltoprengek, vajon miert tartotta meg azokat a szirmokat. Es a parfum.. talan azokbol keszitette?
- Miert nem potolja be? - kerdezem ezt ugy, hogy kozben kezbe veszem a tollat, majd alairom a papirokat.
- Igen, kesz.. - csusztatom fele a lapokat, melyek az asztalomon hevernek.
- Tessek? - kapom fel a fejem.
- Milyen modellek? Hisz Oscar meg meg sem mutatta oket. - mar nyulok is a telefonert, hogy hivassam azt a felkegyelmut. Termeszetesen az a valasz fogad, hogy az Ur meg nem erkezett meg. Hat hogyne, imad kesni, ez az egyik szokasa.
- Azonnal kuldje be, amint megerkezett. - nem is ertem, hogy kepzelte, hogy a jovahagyasom nelkul cselekedhet, hisz tudja, milyen fontos ez a resz is. Nem mutathatjak be a cipoinket akarmilyen modellek es ezzel tokeletesen tisztaban van.
- Igen. A rajzaira. Elfelejtette oket megmutatni. Itt vannak esetleg? - mivel a tanfolyam hamarosan kezdetet veszi, igy jo lenne, ha minel elobb megtudnank, van e eleg tehetsege hozza, hogy megeri e csatlakoznia.

Nehezemre esik úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem csak a veszekedésünk miatt érzem rosszul magam, hogy nem beszéltük meg, de amiatt is, amit elindított bennem az a délután. A nagymamám azt tanította, hogy sose feküdjek le haraggal a szívemben, aznap este mégis megtettem. Megtettük. Mintha egy szent esküt szegtem volna meg. És azóta is megszegem...
Olyan igazságtalannak érzem, hogy elveszítettem azok után, nem csak az esélyt, de a lehetőségét is, hogy jobban megismerkedjünk. Nyilván, sosem erőltetném rá a személyiségemet, de fájó ponttá vált, hogy nem maradt olyan opció, hogy közelebbről megismerjen. Ő annak lát, akit aznap megismert. A nőnek, aki nem koptatta le a férfit, aki ivott, és aki nem mondott igazat ezekkel kapcsolatosan. Így, akárhányszor a szemébe kell néznem, inkább elkapom a tekintetem. Nem tudom állni az övét anélkül, hogy ne közölném tisztán és érthetően, hogy egyetlen oka volt a viselkedésemnek: Ő.
- Nagyszerű! - széles mosollyal az arcomon csukom be az ajtót magam után, mikor azt feleli, van ideje rám. Sietősen topogok hozzá, végig a lábaim elé nézve. Azután már csak akkor kapom fel a fejem, mikor a beszédében megakad. Kérdővé, kíváncsivá válik pillantásom. Épp a papírokat helyezem elé, ezért csak azután nézek rá, hogy befejezi megszakított mondatát. Aprókat bólogatva veszem tudomásul, amit kért tőlem. - Rendben! - felelem, ahogy a közelében téblábolok.
Miközben hátra húzódom tőle, szinte megdermeszt a kérdése. Valószínűleg ennek a kérdésnek köszönhetem, hogy kiejtem a füzetet a kezemből. Habár nem lenne fair a részemről ráfogni, mert egyébként is sokat ügyetlenkedem. De hogy az illatomra kérdez, zavarba hoz!
- Öhm... - motyogok, ahogy leguggolva kapkodom a szirmokat. Még éppen mellette kuporgok, amikor rákérdez. Érzem, hogy égni kezd a fülem, és valószínűleg minden másom is. Nedvesítenem kell a torkomon, mielőtt kipréselném magamból a választ. - Igen! - bólintok végül összekaparva magam. Nincs ebben semmi szégyellni való. Ő nekem szedte, én pedig megőriztem. Ha más nőért is dobog a szíve, az enyém fölött nem ítélkezhet. - Igen, hát én egy részét eltettem emlékbe. - vállat rántok, mintha semmiség lenne, közben pedig már egy lépéssel távolabb állok tőle. - A parfüm.., a parfüm is ebből van. Ezeket a virágokat érzi. - magamra erőltetek egy kedves mosolyt. Igazság szerint nem tudom, hogy mit gondolhat erről az egészről, de ajándék volt. Nem kell magyarázkodnom miatta, ugye?
- Á, nem olyan fontos. És most kérte, hogy egy órán belül legyenek az asztalán a magazinok. Majd esetleg utána. - legyintem. Nem olyan fontos, hogy kávéhoz jussak. Talán anélkül is sikerül ébren maradnom. Főként, ha ilyen helyzetekbe kerülök, mint most.
Bólintok, majd közelebb lépek, hogy átvegyem az aláírt papírokat. Közben persze a kötelezően tudnivaló információt megosztom vele, mire úgy fest, felkapja a fejét. Úgy állok előtte, mintha legalábbis egy megszidott kisdiák lennék. Úgy tűnik, nem kissé frusztrálja a helyzet, amit Oscar úr teremtett. Várakozón figyelem, majd amikor megkér, hogy szóljak, ha befáradt, csak bólogatok. A következő kérdésemre kapott válasz nem egészen az, amire számítottam tőle. Biztosan értetlen arcot vághatok, mert nem egészen készültem fel rá, hogy emlékezni fog erre a beszélgetésünkre.
- Igen, igen! - lelkesen igazgatom az iratokat az ölembe, miközben újfent közelebb lépek hozzá, közvetlen az oldalára állva. - Van a füzetemben néhány vázlat, azt hiszem ahhoz elegendő, hogy megállapítsa, érdemes-e gondolkodnom ezen. - észre sem veszem, hogy mennyire közel mozdulok hozzá, s hogy mikor rendezem át az asztalát, hogy semmi más ne legyen előtte csak a füzetem. Belelapozgatok, mutogatok párat. - Legyen velem őszinte! - mondom, miközben rá bökök a vázlatokra. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan hányadik oldalnál lassítok le, mikor döbbenek rá, hogy nem csak az illatát érzem, de a hőjét is, annyira közel van hozzám. - Khm, hogy látja? - nem tudom, hogyan sikerül erőt vennem magamon, de felé fordítom a tekintetem és a szemébe nézek. Egészen közelről csodálva. Nagyon közelről. Túl közelről... - A nyomába sem érhetnek. - megbűvölten ejtem ki ezeket a szavakat, majd úgy ugrom hátrébb, mintha legalábbis parázshoz nyúltam volna. A füzetet előtte hagyom.

Tobb, mint furcsa szamomra az, hogy nem csak megtartotta a szirmokat, de egy reszebol parfumot is keszitett. Megis miert? Miert nem dobta ki oket? Miert akarna valaki, hogy barmi is arra a napra emlekeztesse, aminek a vege enyhen szolva nem alakult valami fenyesen?! Nem ertem.. bar ez nem ujdonsag.
- Miert? - vegul ugy dontok, ezt a kerdest muszaj feltennem. Legalabb erre valaszt kell kapnom. Tudni akarom, mi az oka annak, hogy megorizte oket. Tenyleg ennyire fontosak lennenek neki a viragok? Ennyire szeretne oket? Vagy mas oka is van?
- Ezen a teren ugy latszik, valoban tehetseges. - gondolok a parfumkeszitesre, hisz tetszik az uj illat.
- Ahogy gondolja.. - eroltetek mosolyt az arcomra. Meg az is lehet, hogy utana Chrissel isszak meg azt a kavet, ki tudja.. Azonnal megfordul a fejemben, hogy tobb munkat kene adnom neki, ezzel alaposan lefoglalva a not, de hamar elvetem a gyerekes otletet, mar csak a baratom miatt is. Nem beszelve arrol, hogy az ilyesmi nagyon nem az en stilusom.
Oscar sosem volt normalis, szerintem gyerekkoraban sem - talan akkor tortent vele valami -, es ezt nem csak en gondolom igy. Ettol fuggetlenul rendes fickonak tartom, akinek megvannak a maga rigolyai es gyakran az emberek agyara megy. A munkajaban viszont rendkivul tehetseges, csak olykor szeret a sajat feje utan menni. Jol tudja, hogy fotozasok vagy bemutatok elott latnom kell az altala kivalasztott modelleket es ha nem vagyok veluk megelegedve, hat addig keresgel, amig meg nem talalja azokat, akik tokeletesek.
Szemeim a no meglepett arcat furkeszik, miutan a rajzait kertem. Probalok rajonni, miert lepi ez meg annyira, hisz szo volt arrol, hogy atnezek nehanyat azert, hogy megtudjuk lenne e ertelme jelentkezni a tanfolyamra.
- Lassuk.. - pillantok fel a nore, egy enyhe mosoly tarsasagaban, majd varom, hogy kikeresse a rajzait. Amint ez megtortenik, komoly arccal atnezem az osszeset. Egy-kettonel tovabb elidozok, aztan johet a kovetkezo.
- Szerintem jelentkezzen a tanfolyamra. Valoban nem muzeumi darabok, de a jovoben lehetnek valami ahhoz hasonloak - fordulok a no fele, aki csak most tunik fel, milyen kozel is kerult hozzam. Ezt kovetoen kijavitok nehany hibat, elmagyarazom neki, hogyan lehetne nehany fokkal jobb, mire figyeljen a jovoben, mikkel probalkozzon es hogy probalja meg hasznalni a fantaziajat. A parfumjenek koszonhetoen nehezebben ment a koncentracio, mint maskor, de megoldottam ezt is.
-  Latom Onben a potencialt.. - teszem hozza, azzal mar nem is foglalkozva, hogy az asztalomon nincs meg a megszokott rend. Nehany masodpercig van alkalmam kozelrol furkeszni az arcat, az ajkait, a szemeit.. a voros tincseit. Szavait hallva azonnal oszinte mosolyra huzodik a szam.
- Egyelore nem, Amelie. Ne becsulje ala magat, kerem. - csalodottsagnak nyoma sincs az arcomon, amikor vegul tavolodik. Mondtak mar, hogy tokeletes pokerarcom van. Elismerem, van benne igazsag.
- Ezt toltse ki meg a mai nap folyaman. - halaszok elo egy jelentkezesi lapot az egyik fiokombol, majd atnyujtom a nonek.

Miért? A lélegzetem is eláll egy pillanatra, amikor visszhangozni kezd az üres szobában ez a kérdés. Mit is válaszolhatnék? Mondjam, hogy az illatuk miatt?! A parfüm elkészült, ostoba kifogás volna. Megköszörülöm a torkom, és mosolyt erőltetek az arcomra.
- Mert számomra fontos emlék. - érzem, hogy elcsuklik a hangom, de végül csak kibököm. - Az ott töltött idő is, és hát még nem kaptam virágot soha senkitől, ezért gondoltam elteszem. - vállat rántok. Bár a szavaim bátrak és szívből jövően őszinték, azért a tekintetét lehetőség szerint kerülöm.
- Köszönöm szépen! - bólintok vidáman. Ha tehetségesnek gondol, akkor biztosan jó illatot kotyvasztottam a szentélyemben. Nem hinném, hogy miattam tetszik neki. Már akkor is biztosan kiszimatolta, amikor leszedte őket.
Pár perccel később már ott állok mellette, hogy a rajzaimat nézzük át együtt, főként inkább ő. Miközben a közelébe lépek, fel sem tűnik, hogy valójában mennyire közel kerültünk egymáshoz, hogy én mennyire közel húzódtam hozzá. Holott az én jelenlétemre nem annyira van szükség ahhoz, hogy ő átnézze őket, valami mégis rabul ejt a pillanatban, és földbe gyökereznek a lábaim. Talán még meg is remegnek a térdeim, ahogy elkalandozik a tekintetem rajta. Ostoba vagyok! Annyiszor felpofoztam már magam ebből a gyerekes ábrándozásból, és most megint úgy bámulom, mintha miattam lenne ennyire csinos minden nap, minden óra, minden percében.
A szavait hallva sikerül összeszednem magam, és egy kicsit távolabb húzódnom tőle. - Ó! Hűha! Köszönöm! - kiszélesedő mosollyal nyúlok a füzetemért, hogy aztán a mellkasom elé ölelve vegyem magamhoz. Boldogan rugózok, előre-hátra billenve picit. - Akkor belevágok! - elgondolkodva kapkodom körbe a tekintetem az asztalán. És amíg ő a fiókjában kutakodik, addig megigazgatom az asztalát, amit feldúltam az imént.
A felém nyújtott lapért nyúlok, és mosolyogva elveszem azt. - Rendben! - bólintok értőn, majd a füzetem elejére teszem a lapot, amit adott. Pár lépést hátrálok, hogy indulhassak elvégezni a feladatomat. - Ha szüksége van még valamire, szóljon! Összeszedem a magazinokat, amiket kért. - sietősen távozom, hogy aztán az irodámban összepakoljak, és megkezdhessem a beszerző túrát, hogy ahogy Mr. Galante kérte, egy óra múlva az asztalán legyenek a magazinok.
A füzetem leteszem az asztal sarkára, közben a számítógépben előkeresem azokat a divatmagazinokat, amik érdekelhetik a főnököm. Ekkor ront be hozzám Yasemin kisasszony, akinek már csak a látvány világa is épp elegendő ahhoz, hogy fanyarúvá váljon a korábbi mosolygós képem.
- Hé Asszisztenske! Lebetegedett Eliza, úgyhogy neked kell megcsinálnod a mérleget. Igazából tegnapra, úgyhogy láss hozzá! - ezzel rácsapja a mappáit az asztalomra, mindezt úgy, hogy a füzet, amit az imént nézegettünk, a földre esik. A szirmok pedig ismét elhagyják a helyüket és szétszóródnak mindenütt.
- Kisasszony, minden tisztelettel nem gondolom, hogy... - kelek fel a helyemről, hogy felszedjem, amit levert. De mire odaérek, már rá is tapos az egyik sziromra, amitől megdermedek. Igazából nem tudom eldönteni hirtelen, hogyan reagáljak. Vontatottan emelem fel a pillantásomat rá, kérdőn, értetlenül.
- Ops! Miért tárolsz szemetet az irodádban?! Tele vagy vele! - és elkezdi a magassarkúja hegyével ide-oda rúgdosni a szirmokat.
- Az nem szemét, hagyja abba! - emelem meg a hangszínem rögvest térdre zuhanva, hogy mentsem a még éppen maradó szirmokat, amiből igazság szerint egyetlen egy marad a végére.
- Hmmppfff. Nem csak ügyetlen vagy, de bugris is. Mégis kinek jelent értéket ez a sok száraz gaz?! Ne viccelj már velem. Kelj fel Asszisztenske, és tedd, amiért a fizetésedet kapod. Talán nem tudod, hogy mi a dolgod?! Semmire nem tanítottak meg anyádék?! - a tenyerembe óvott szirmot fürkészem, és tényleg, de tényleg megpróbálom megőrizni a hidegvéremet, csakhogy végül olyasmi hagyja el a száját, amivel már nem bírok el. Felkapom a fejem és felkelek a földről, hogy szemmagasságban legyünk. Oké, rendben van, hogy egy isteni szépség, aki jól érti a dolgát, de ettől én nem leszek kevesebb ember, hogy így beszéljen velem, hogy megalázzon és a tulajdonomat rongálja.
- Kígyó! - kiáltom és az asztalra csúsztatom az ép szirmot, mielőtt a nőre vetném magam. A fenébe is, ha kell kopaszra szaggatom a fejét, hogy jómodort tanuljon tőlem! Szemétkedhet, akivel akar, nem érdekel, mennyi szívet hódít meg, az enyémen nem fog áttaposni.
- Mit művelsz?!?! Áhgg, segítsék! - óbégat a fülembe, miközben épp a nyakába ugrom és megtépem.
- Kitépem a nyelved, te kígyó! - lehetséges, hogy meg is harapom a kezét...

Fontos emlek.. ismetlem el magamban a szavait. Amikor folytatja a mondandojat, felpillantok ra, kozben az arcat furkeszem. - Soha senkitol nem kapott meg viragot? - tudom, nem eppen ez a lenyeg, de konnyebb erre a reszre terelni a temat. Tehat fontos szamara az ott toltott ido. Ha tippelnem kene, a botanikus kertre gondol, bar tekintve, hogy milyen nehez kiigazodni rajta, konnyen elofordulhat az is, hogy tevedek. En megis szeretnem azt hinni, egyre gondolunk. Bar az este szamomra kicsit sem mondhato kellemes emleknek, a botanikus kertet en sem torolnem ki. Az ott toltott idot hozza hasonloan en is elveztem. Annak ellenere, hogy nem vagyok odaig a viragokert.
Koszonetere csak aprot bolintok. Valoszinuleg meg mindig nincs tisztaban azzal, mennyire kulonleges.
Nehany perccel kesobb igyekszem kizarolag a rajzaira koncentralni, csakhogy kivancsisaganak koszonhetoen tul kozel kerul hozzam, igy igazan megneheziti a dolgomat. A parfumjet pedig mar inkabb nem is emlitem. Talan tul jora is sikeredett, am nelkule mit sem erne.
- A tanfolyamra nem kell majd hoznia semmit. - koszorulom meg vegul a torkom.
- Minden szukseges eszkozt megkapnak majd. - na nem mintha ezt az infot nekem kene kozolnom vele.
- Nem fog csalodast okozni.. - ebben szinte biztos vagyok. Ha eleg kitarto, figyel az orakon es sokat gyakorol szabadidejeben, menni fog neki. - Ahogy eddig sem tette. - teszem hozza egy apro mosollyal a szam sarkaban, mikor atnyujtom neki a jelentkezesi lapot.
- Rendben. Koszonom! - figyelem, ahogy hatat fordit es szep lassan kisetal az irodambol.
Fontos az ott toltott ido... Meg mindig ezek a szavak jarnak a fejemben. Magam ele huzom a rajzot, amibe mar belekezdtem es folytatnam, de nem megy.. Amig fejben mashol jarok, hiaba is probalkozom az alkotassal. Gondolataim sikeresen elkalandoznak, egeszen addig, amig meg nem csorren a telefonom es nem kozlik, hogy a kedves fotosunk vegre megerkezett. Fel szemmel ekkor szurom ki a hatalmas ablakon keresztul, hogy Yasemin belepett Amelie irodajaba, am mar kapcsoljak is Oscart.
- Ajanlom, hogy maximum ot percen belul az irodamban legyel! A fotokkal egyutt! - hangomban egy csepp kedvesseg sincs. Oscar jo szokasahoz hiven dramazasba kezdene, de mivel ehhez semmi kedvem, bontom is a hivast, majd figyelmemet a rajzomnak szentelem. Nehany perccel kesobb Amelie hangjara kapom fel a fejem, majd azonnal az ablak fele fordulok. Latom az arcat, hogy valami nagyon nincs rendben. Megis mi tortenhetett mar megint? Epp felallok, hogy atsetaljak hozza, amikor latom, hogy hirtelen raveti magat a nore. Gyors leptekkel haladok az ajto fele, majd kinyitom azt, ahogyan a mellettem levo iroda ajtajat is. - Megis mi folyik itt? - emelem fel a hangom, amint beerek es megpillantom oket.
- Amelie, mi a fenet muvel? - nezek hol az egyik nore, hol a masikra, teljesen ertetlen fejjel. Mint ket gyerek, akik egyszeruen nem fernek meg egymas mellett egy szobaban.
Mely levegot veszek, igyekszem higgadt maradni. - Mi tortent? - szegezem a kerdest az asszisztensemnek, aki ugy latszik, teljesen kikelt magabol. Sosem lattam meg ilyennek, valoszinuleg Yasemin most sem birt magaval. Elkepzelni nem tudom, mi a francon kaptak ossze alig nehany perc alatt. Nem reg meg az irodamban mosolygott, most pedig.. ujra kaosz vesz korul.

A kérdését hallva somolyogva ingatom a fejem. Igazság szerint nem hinném, hogy ez a lényeg, de ha már kiböktem azon a cserfes számon, akkor muszáj leszek elismételni magam. - Nem Uram. - válaszolok szűkszavúan, elvezetve róla a tekintetem. Nem gondolom, hogy ez olyasmi, amire a koromban büszkének kellene lennem, de lefoglalt, hogy egy jobb élet reményéért küzdjek. És mégha a szívem kívánkozott is utána, és esetleg volt is érdeklődőm, ott volt a húgom. A húgom és a nagymamám. Az utóbbi időben a nagyi sokat betegeskedik, az orvosok szerint már nem maradt sok hátra a számára, és ez olyan terhet nyom a lelkemre, ami miatt meg aztán már pláne nem marad sem kedvem, sem időm foglalkozni a szívemmel. A húgom pedig megpróbál felnőttként viselkedni, - és talán már az is - de borzasztó érzés, hogy széthullik a családom. Az a csonka, ami megvolt. Szóval egy ilyen történettel a hátam mögött, talán nem akkora szégyen, hogy az én koromban nem került elő Rómeó egyelőre.
Boldogan fordulok ki az irodából. Azzal a tökéletes megnyugvással, hogy talán - ha nem is sikerült olyan szinte hoznunk a kapcsolatunkat, mint amilyen azelőtt volt, de - egészen kellemesre sikerült ez az előbbi. És aztán berobban hozzám a szőke ciklon és szélvihart kavar.
Yasemin kisasszony nyakában vagyok, amikor meghallom Mr. Galante hangját. Elég lélekjelenlétem marad hozzá, hogy hátrébb lépjek pár lépést, és persze rásegít a dologra, hogy a szőke azonnal a férfi háta mögé bújik előlem.
- Ez megőrült! Rám vetette magát! Dobd ki azonnal, semmi helye nincs itt! - rikácsol remegő hangszínnel, én pedig érzem, ahogy a mellkasom hevesen süllyed, majd emelkedik.
A férfi nekem szegezi a kérdést, és ettől úgy érzem, hogy az a maradék józaneszem is, ami még megvolt darabjaira robban. Mit is gondoltam!? Nyilvánvalóan a szeretője pártját fogja fogni, mindegy mit mondott, vagy hogyan bánt velem.
- Undorodom ettől az egésztől! - szakad fel belőlem. Pontosíthatnék, hogy konkrétan miről van szó, de ahhoz túlságosan felborzolta a kedélyeimet, hogy mit tett és mondott, s hogy még Mr. Galante is célzón hozzám szól, engem von kérdőre.
- Mi történt?! Megmondom én! Megbolondult! - rikácsol tovább a férfi mögött, és érzem, ahogy a szívemből induló csalódás és méreg könnybe gyűrűzik a szemem sarkába. - Sose volt ide való... Nem hajlandó megcsinálni, amit kértem! És még meg is támadott engem! Milyen viselkedés ez?! Megharapott! - mutatja a kezét a férfinak, én pedig nem csak őket látom, hanem az ajtón bekukucskáló munkatársainkat is. Az egész hirtelen olyan testen kívüli élménynek érződik, hogy képtelen vagyok felfogni. Persze, én veszítettem el a fejemet, de mert ez a vipera mérget köpködött rám! - Küldd már el! - kapaszkodik bele két kézzel Mr. Galante mellkasába, mintha most is védenie kellene őt tőlem.  
- Megyek magamtól! - nyúlok oda az egyetlen sziromért, ami épségben maradt, és minden mást hátra hagyok az irodában. Kikerülöm őket, s még ha hozzám is szólnának, nem válaszolok. Nem láthatnak sírni, a fenébe! - Ne bőgj! - caplatok a lépcső felé, vissza sem nézve rájuk. Friss levegőre van szükségem. Majd beküldöm a holmimért a húgomat, vagy valamelyik barátomat. Soha többé nem vagyok hajlandó egy légtérben tartózkodni ezzel a kígyóval.
Amint kiérek az épület elé, feltörnek belőlem a könnyek. Az egyik tenyerem a mellkasomra siklik, a másikkal azt az egyetlen megmaradt szirmot tartom magam előtt.

- Nagy kar.. - mar csak azert is, mert annyira szereti oket. A masik, hogy nehez elkepzelni, hogy egy ferfi sem nezte ki maganak a kornyekukon es nem probalkozott be mondjuk nehany szal - esetleg egy csokor - viraggal. Vagy talan megis megtortent, de Amelie visszautasitotta, nem tudhatom.
Es amikor az ember azt hinne, ismet minden rendben van, jon egy ujabb problema. Bar sejtem, ki a bunos ebben a tortenetben, megsem ertem, hogyan tud ket felnott nonek ennyire elgurulni a gyogyszere.
Amikor Yasemin mogem bujik, azonnal odebb huzodok, hogy inkabb a szemeibe tudjak nezni es ugy vegig hallgatni. Bar mivel tokeletesen rejt el mindenfele erzelmet az arcarol - ahogy olykor en is -, talan felesleges is ot figyelnem.
- Milyen egesztol? - pillantok Ameliere mostmar igazan teljesen ertetlen fejjel.
- Mirol beszel es megis mi a fene folyik itt?? - nem fer a fejemben, hogyan fajulhattak epp idaig a dolgok alig nehany perc alatt, hisz nem reg setalt ki az irodambol, akkor pedig meg minden rendben volt.
- Te inkabb hallgass! - fordulok Yasemin fele, mikozben megemelem a hangom. Most egyaltalan nem az o verziojara vagyok kivancsi. Pont ezert nem is fele szegeztem az elozo kerdesemet.
- Egyaltalan minek jottel ide? Vegeztesd el massal, ez nem az O feladata, en adtam munkat neki, raadasul nekem dolgozik, nem masnak. Nekem! - nyomom meg az utolso szocskat, a hangom pedig meg mindig nem mondhato nyugodtnak. Engem eleg ritkan tudnak kihozni a sodrombol, de mostanaban valahogy - Amelie kozeleben - konnyen osszejon.
Alig telik el nehany masodperc, Amelie mar ki is viharzik az irodabol, idom sincs megallitani.
- Amelie! Varjon! - szolok utana, de nem zavartatja magat, csak folytatja az utjat.
- Hogy kerultek a foldre azok a szirmok? Maguktol, ugye? - nezek csalodott es egyben duhos keppel a nore, akivel kettesben maradtam.
- Ne valaszolj. Ha bebizonyosodik a gyanum, nagy bajban leszel, ezt jobb, ha tudod. - nem erdekel, ha epp szora nyitja a szajat, az asszisztensem utan sietek, aki olyan gyorsan elviharzott. Hogy a feneben tud ugy rohanni.. Ketsegtelen, hogy irto gyorsan megszokta azt a magassarkut..
Az a rohadt lift nagyon lassan akar felerni, de vegul kinyilik elottem, en pedig azonnal beszallok es megnyomom a gombot. Remelem meg idoben leerek es elcsipem. Turelmetlenul acsorgok abban a jelenleg apronak tuno dobozban, majd mikor ismet kinyilik az ajto, azonnal kirohanok rajta. A foldszinten levo recepcios utanam szol, de most vele sem foglalkozom, kiviharzok az epuletbol, majd szemeimmel a not keresem. Felsohajtok, amikor vegre megpillantom. Idoben ide ertem.. Immar lassu leptekkel haladok fele, kozben kifujom magam.
- Amelie.. - szolalok meg lagy hangon, ekkor veszem eszre, hogy konnyek folynak le az arcan.
- Kerem nyugodjon meg. - teszek meg egy lepest fele.
- Ne sirjon.. - kiszurom a szirmot is, majd ismet nagy sohaj hagyja el a szamat. Meg kozelebb lepek, majd ovatosan, lassan magamhoz huzva a not megolelem, hatha megnyugszik vegre.
- Mar vege.. - sugom a szavakat.
- Mivel bantotta meg ennyire? - celzok Yaseminre. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy o a hunyo.. Nem ertem, hogyan lehet valakinek ilyen modora. Annyiszor kertem mar ra, hogy fogja vissza magat, megsem hallgatott ram, pedig jol tudja, hogy nem turom az ilyesmit. Mashol azt csinal, amit csak akar, de a cegnel nem.
- Uljunk le az egyik padra es meselje el, mi tortent.. - biccentek az egyik szabad padra, ami alig nehany meterre van tolunk.

Képes vagyok elfogadni, hogy Yasemin kisasszony nem kedvel engem. El tudom fogadni, ha olykor leszólja a munkáimat, vagy sértőn, flegmán szól hozzám, esetleg elfelejt köszönni, de azt sem neki, sem másnak nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a neveltetésemet megkérdőjelezze, és hogy a tulajdonomat rohangálja. A nagymamám megtett minden tőle telhetőt, és ha nem is lettünk mindhárman kiváló jellemmel bíró felnőttek, de igen is tudjuk, hol a helyünk. És ahogy Mr. Galante közénk lép és kérdőre von, egyre tisztábban látom, hogy nekem nincs helyem itt.
- Ettől! Ettől az egésztől! - kiáltom vissza kettejükre mutogatva, kikelve magamból. Nem rá vagyok mérges, ezért egyáltalán nem jogos a részemről, hiszen én is észreveszem, hogy arrébb lép Yasemin öleléséből - tehát, ha szeretők is, megpróbál objektívan állni ehhez a helyzethez. Mégis, úgy érzem, hogy képtelen vagyok benne ragadni ebbe a civakodásba, látva, hogyan méregetnek a kollégák a háttérből, és milyen képet fest ez az egész le rólam.
- Honnan tudhatnám?! - rázza a fejét a nő a férfi mellett, mikor tőle várja a választ  A szőkeség mégis minden alkalommal, amikor Mr. Galante hátat fordít neki, mintha csak somolyogna rám. Talán örömet okoz ez az egész neki?! Tényleg?! Hogy lehet ennyire gonosz?
- De Marcooo! Nehogy már őt védd! - megemeli a hangját egy oktávval és hisztérikusan toporzékolni is kezd emellé. Úgy esnek egymásnak egyik pillanatról a másikra, mintha én ott sem lennék. És bár legbelül valahol látom, hogy Mr. Galante próbálja csillapítani a kedélyeket, jól tudom, hogy tényleg elveszítettem a fejem. - Hogy mi van? Ó, bocsáss meg! Azt hittem, hogy képes rá... De ha erre sem jó, mégis mi a francnak tartjuk még?! - és egyszerűen nem bírom tovább.
A következő pillanatban már elsuhanok mellettük, hogy hátra hagyjam ezt az egész cirkuszt és megszabaduljak ettől. Amint megérzem a szúró gombócot a torkomban, a sietős léptekből futás lesz, majd a futó lépésekből rohanás.
A könnyeimmel küszködöm az épület előtt, bár valamivel arrébb attól, amikor meghallom Mr. Galante hangját valahonnan a hátam mögül. Azonnal rendezni kezdem az arcom, törölgetem, sűrűn szipogva próbálom elrejteni mi történik, és még az ajkaim is összepréselem, elfordítva tőle a fejem.
- Menjen vissza, kérem. - prüszkölöm a szavakat, próbálok nem felnézni rá, nem akarom, hogy így lásson. De hiába is az eltökélt elhatározásom, hogy faképnél hagyom ismét, a keze a karomra siklik és a következő pillanatban a mellkasába csapódom finoman. Egymásba koccan a sziluettünk, én pedig megadom magam az ölelésének, belebújok. Talán inkább elbújok a karjaiban. Hallom, hogy beszél, értem, amiket mond, de most semmi másra sincs szükségem, csak rá és az ölelésére.
- Olyasmiket mondott és tett, amikről fogalma sincsen... - felelek a korábbi hangszínemhez képest jóval halkabban és kedvesebben. Amikor a pad felé int, én követem őt. Fészkelődöm kicsit, rendezgetve magam, ahelyett hogy rögtön beszélni kezdenék, s csak ha már érzem magamban az erőt, akkor nézek fel rá.
- Megkért valamire, de én nemet mondtam. - vállat rántok, érzem, hogy még most is remeg a hangom. - Igazából nem is tudtam elmagyarázni neki, hogy miért nem tudom megcsinálni. Ha hagyta volna, elmondtam volna, hogy más feladatot kaptam Öntől... - elpillantok valahová a távolba, érzem, hogy a gombóc a torkomban újra szúrni kezd. - Azután ahogy az asztalomra tette az aktát, leverte a füzetem és kihullottak a szirmok... - lepillantok az ölembe arra az egyetlenre, amelyik megmaradt. - Összetaposta mindet. - érzem, hogy ismét elönt a méreg, ahogy eszembe jut. - De ezt még meg tudtam volna bocsátani. Azt már nem, amikor anyámat hozta szóba. És a nevelésem. A nevelésemet, amit a nagymamámnak köszönhetek, aki most nagyon beteg... - újra meg kell törölnöm az arcom, majd felpillantok a férfira az oldalamon. - Az anyám elhagyott. Ahogy az apám is. - vallom be, miközben aprókat bólogatva körbe tekintek körülöttünk. - Yasemin kisasszonynak fogalma sincs arról, hogy milyen sebeket tépett fel, és hogy mennyire sértő és bántó, ahogy viselkedik. Tudom, hogy szereti őt, de ettől nekem még ezt nem szabad elfogadnom. - bocsánatkérőn nézek rá. Az, hogy meghallgat engem, fontos nekem. Ha el kell hagynom a céget és őt, legalább úgy távozzak, hogy tudja az igazságot rólam. Arról, hogy pontosan mi történt az imént.

Csak nezek a voros haju nore, ahogy vegigmutat rajtunk es meg mindig rohadtul nem ertem, megis mirol beszelhet.
- Talan, ha bovebben kifejtene, mire gondol, meg is ertenem. - igy azonban semmi eselyem. "Ettol az egesztol". Lovesem sincs, mit akar ez jelenti. Meg ha csak Yaseminrol beszelne, talan sejtenem, mire gondol, igy azonban teljesen osszezavar.
- Mi az, hogy honnan tudhatnad? Nehany perce talan en veszitettem el a fejem ebben az irodaban?? Te voltal itt! - probalok higgadt maradni, de ebben a helyzetben ez igazan nem konnyu feladat, foleg ugy, hogy valaszokat sem kapok. Mintha ket gyerek allna elottem, akik osszebalheztak, majd mikor kerdore vonjak oket, csak hallgat mindketto. Csakhogy ezek a nok felnott emberek, ez pedig a munkahelyuk, ahol nem ertem, hogyan tortenhetett meg ilyesmi. Teljesen ertetlenul allok a ket no kozott, mikozben probalok rajonni, mi tortenhetett, de egyikuk sem tul segitokesz.
- Nem vedek senkit. Azt akarom tudni, hogyan tortenhetett ez meg pont itt? - emelem meg a hangom annak ellenere, hogy tudom, ezzel aztan biztosan nem erek el semmit. Mintha rajtam kivul mindenkinek elment volna az a maradek esze is. Hihetetlen.
- Te tenyleg nem ertettel meg? - fordulok a szoke iranyaba. - Nekem dolgozik, nem neked. En pedig tudtommal nem tartozom neked magyarazattal, Yasemin. Ne felejtsd el, kivel beszelsz es azt sem, hogy hol vagy. - mar csak az hianyzik, hogy masoknak kelljen magyarazkodjak a sajat cegemnel. Az a szemely, aki kerdore vonhat, maximum Chris lehet, senki mas.
A kovetkezo pillanatban mar csak azt veszem eszre, hogy Amelie elviharzott. - Megkerdezhetem esetleg, hogy maguk megis miert acsorognak itt? Azt hiszik valami eloadason vannak epp? Vagy talan nincs eleg munkajuk? - teszek fel nehany artatlan kerdest azoknak, akik azt gondoljak, szinhazban ucsorognek eppen. - Munkara! - hangom ismet megemelem, de nincs idom tovabb foglalkozni veluk, a lift fele veszem az iranyt. A sors mintha minden erejevel ellenem dolgozna. Olyan lassan erek le, hogy mar szinte nem is varom, hogy elerjem Ameliet, aztan megis megpillantom nehany meterre a hatalmas epulettol.
- Eszemben sincs. - hiaba is probalna ravenni, nem jarna sikerrel. Tudnom kell, mi tortent nehany perccel ezelott. Ebbol nem engedek. Raadasul ilyen allapotban sem hagyhatom magara.
- Mint peldaul? - tapogatozok a sotetben turelmesen, lagy hangon. Nem akarom lerohanni. A legjobb az lenne, ha magatol talalna ki, en pedig cselekedhetnek. Mindenkepp tennem kell majd valamit, mivel ez igy nem mehet tovabb. Azonban elotte biztosra kell mennem es bar sejtem, hogy ki a bunos, ez nem eleg. Hallanom kell, mi tortent abban az irodaban.
Miutan leulunk a padra, kezd az en pulzusom is csokkenni, am most az a fontos, hogy Amelie megnyugodjon, majd elmeselje, Yasemin mivel hozta ki a sodrabol.
Neman hallgatom a not, kozben erzem, ahogy szavait hallva szep lassan ismet kezd felmenni a pumpam, de nem teszek semmit. Egyelore. Ahogyan nem is szolok kozbe. Helyette inkabb a no arcat furkeszem, mikozben tovabb mesel.
- Nem kell ilyesmit elneznie. - gondolok itt a szirmok eltaposasara. Ugy ereztem, ezt mindenkepp tudnia kell, de aztan ismet elhallgatok es turelmesen varom, hogy folytassa. A legjobb az lett volna, ha mar ennel a resznel felall a szekebol es ertesit, vagy esetleg a telefonert nyul, de sajnos nem tette. Akkor minden bizonnyal nem ugy alakultak volna a dolgok, ahogy.
Amint a csaladja kerul szoba, kezeim okolbe szorulnak, duhomet igyekszem leplezni es tovabbra is nyugodtnak tunni. Kivancsi vagyok a folytatasra, de mar ennel a resznel eldolt Yasemin sorsa. Ez olyasmi, amit eszemben sincs elnezni neki. Sok minden felett szemet hunytam, de ez... erre szavaim sincsenek. Ilyet egy embernek sem lenne szabad megengednie maganak es nem csak azert, mert a munkahelyen van.
A zakom egyik zsebebol elohuzok egy zsebkendot, majd atnyujtom a nonek. Miutan azt hittem, mindent elmondott, amit szeretett volna, epp rakerdeztem volna a csaladra, amikor meg hozzatett valamit. Ismet legalabb annyira ertetlen fejet vaghattam, mint az irodaban.
- Hogy szeretem? - ez annyira abszurd, hogy el kell vigyorodnom rajta. - Osszekever Chrissel. Yasemin a munkatarsam, Amelie. - a hangom komoly, ahogyan a szavaim is. - Es semmi tobb. - reszemrol a baratsag is tul eros kifejezes lenne.
- Sajnalom a nagymamajat. Ha barmiben segithetek, kerem szoljon. - fogalmam sem volt arrol, milyen nehez helyzetben van. - Barmiben.. - ismetlem el magam, mikozben - ha csak nem kapja el a tekintetet - a szemeit furkeszem. - Ismerek jo orvosokat, szoval ha gondolja.. - felesleges folytatnom, hisz tudja mire gondolok. Ezt a temat bizonyara amugy sem velem akarja kivesezni. Ez nem olyasmi, amirol az ember szivesen beszelne.
- Ami pedig a szuleit illeti.. Ok sokkal tobbet veszitettek, higgye el. - mondom ezt egy megnyugtato mosoly tarsasagaban. Nehany embernek nem valo gyerek.. sosem tudtam felfogni, hogyan kepes egy szulo ilyesmire, de sajnos akadnak ilyenek is.. - Tudja eleg sok kozos van bennunk.. - pillantok magam ele. Figyelem a sieto tomeget. - Az enyem sem volt mintacsalad. - huzodik egy apro, halvany mosoly a szam sarkaba, ahogy lelki szemeim elott megjelenik edesanyam kedves arca. - Es akadt idoszak, amikor en sem voltam mintapolgar. Csakhogy a szuleim halalat kovetoen a nagynenemek befogadtak es tamogattak. Mindent nekik koszonhetek. - ez volt a mazlim. Ha ok nincsenek, csak Isten tudja, hol lennek most. Tudom, ez nem nyugtatja meg a not, de ugy erzem, miutan o megnyilt, nekem is illene megosztanom vele valami szemelyeset.

Képtelen lennék kimondani hangosan, hogy bosszant az is, hogy együtt vannak, és hogy emiatt vissza kell fognom magam. Nem! Nem fogom vissza fogni magam. Főként, ha a neveltetésem van megkérdőjelezve. Nem számít, hogy a főnököm barátnője, szeretője, vagy akár felesége. Felőlem igazság szerint az angol királynő is állhatna előttem, őt is megtépem, ha így ócsárolna. Habár Mr. Galante élvezi minden tiszteletem, ez sajnos már nem az a pont, ahol erre tudok koncentrálni. Főként, mert a Kígyó nem is engedi.
- Az lehet, de épp olyan értetlenül állok ezelőtt a fruska előtt, mint te. Nem ide való, ennyi az egész Édesem. - vállat ránt, mintha máris unná, hogy egyáltalán részt kell vennie ebben az egészben. Mintha nem éppen ő generálta volna a feszültséget. Megint. Ráadásul megalázva, megszégyenítve engem. Nem csak a kollégák, de a főnököm előtt is.
Úgy tűnik, hogy a férfi is kezdi elveszíteni a megszokott higgadtságát. Őszintén nem hibáztatom érte, a nő úgy beszél, mintha az egész világ a lábai előtt heverne és bármit megtehetne ebben a pillanatban, következmények nélkül. Talán így is van. Elismerem, hogy nélkülözhetetlen a cégnél. De az, hogy bármit megtehet rám nem terjed ki. Én nem hagyom.
Egyre szúrósabb a gombóc a torkomban, ahogy előttem veszekednek. Nem akarom ezt. Nincs szükségem erre az egészre, én csak a munkámat szerettem volna elvégezni.
- De hát Kedvesem!? Miért kiabálsz velem? Ő ugrott rám! Örülhet, ha nem jelentem fel. - a végét már olyan hangerővel mondja, hogy az is meghallja a szinten, aki nem akarja. De én akkor már elhagyom az irodát.

Arra eszmélek fel, hogy Mr. Galante utánam jön. Nehezemre esik eldönteni, hogy pontosan miért teszi. Elküldeni akar? Vagy megtárgyalni a következőket? Nem tudom eldönteni, amikor megpillantom. Inkább csak megkérem, hogy hagyjon magamra, de nem teszi. Én pedig nem értem, miért nem. És ez az arcomra is van írva.
Aztán az ölelésében érzem, hogy lenyugszik a szívem, és elhallgat az elmém is. Belebújok a karjaiba, és egy kicsit kihasználom azt is, hogy menedéket nyújt nekem erre a pár másodpercre. A kérését, hogy pontosítsak apró bólintások követik a részemről. A padon eleget teszek a kérésének, és elmesélem, mi az amit már nem látott.
Küldök felé egy kedves mosolyt, amikor azt mondja, nem kell eltűrnöm azt sem, hogy eltapossa a szirmokat. Ettől megint azt érzem, hogy szívesen itatnám az egereket, de végül aprókat bólintva sikerül le küzdeni a gombócot a torkomban.
- Köszönöm szépen. - fogadom el a zsebkendőt, amit ad nekem. Biztosan szörnyen nézek most ki, hogy lesírtam a sminkemet, de perpillanat nem tudok ezzel foglalkozni. Akkor sem, ha ő előtte szeretek mindig jól kinézni.
A meglepett arcát látva lepillantok a combjaimra. Talán titkolná a kapcsolatuk intimitását, de szeretném, ha tisztán látna és tudná, hogy előttem nincs szükség erre. - Uram, én tudom, hogy Atlantában maguk összejöttek. Yasemin kisasszony elmondta. Ezért nem is akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Nincs szükség rá, hogy titkolja előttem. - bocsánatkérő mosollyal nézek fel rá. - Akkor este... - pontosítok, hátha tiszta képet kap róla, miről beszélek. Lehet, hogy azzal, hogy ezt elmondom, csak rontok a helyzetemen, ha ő titkolni akarta, de legalább megérti, miért nem siettem fel akkor, és talán tisztázódik minden közöttünk.
- Köszönöm! Sokat jelent nekem. - mosolygok rá, mintha nem arról lenne szó, hogy mi lesz végül a nagyikámmal. Én bármennyire is szeretném, hogy jól legyen, már csak azért is kell erősnek maradnom, hogy meg tudjam próbálni egyben tartani a családomat, a testvéreimet. Akkor is, ha felépül. Többé ne az ő gondja legyen.
Az arcát fürkészem, a szemeibe nézek, amikor a szüleimre reagál. Kiszélesedik a mosolyom, amikor azt mondja, hogy ők sokkal többet veszítettek. - Nagyon kedves. - mondom ki azt, amit gondolok róla, egyébként bármikor így vélem, de most, hogy ezt mondta nekem, pláne. Sokat jelent nekem, hogy ezt mondta. Amikor pedig rátér, mennyi közös van bennünk, kíváncsian nézek rá, a kezemben gyömöszölgetve a zsebkendőt, amit adott az imént. Oldalra billen a fejem, a vörös loknik előre zuhannak, ahogy hallgatom őt. Nem is tudtam a családi hátteréről, és az arcomra kiülő meglepettséget nem rejtem el egy pillanatra sem. - Őszintén sajnálom! - szomorúan lepillantok kettőnk közé, fáj a szívem, hogyha arra gondolok, hasonló szörnyűségeken mentünk keresztül. Nem tudom miért teszem, de előre nyújtom a kezem, és meg fogom az övét, ha nem húzza el. - Maga egy csodálatos ember. Azóta így gondolom, hogy megismertem. Nagyon különleges! És attól, hogy virágot adott nekem, egy kicsit én is annak éreztem magamat. Ezért is volt számomra fontos az a pár szirom. Ön miatt. - vallom be, még akkor is, ha kipirult arccal kell ücsörögnöm mellette. Szeretném, ha tudná, hogy ezt gondolom. - Szégyent hoztam Önre. Ezt az egyet bánom! És emiatt nem hiszem, hogy vissza kellene mennem. A felmondás helyes döntésnek tűnik, nem gondolja? - húzom el a kezem, hogy beletúrjak a szél tépte tincseim közé, rendezve valamelyest a külsőmet.

Az evek soran volt idom megismerni Yasemint, igy barhogy is probalkozik, en nem dolok be neki. Habar szeretnem azt hinni, hogy eleg erett, elvegre egy felnott, komoly norol beszelunk, aki a szakmajaban az egyik legjobb. Sajnos ez nem eleg ahhoz, hogy a cegnel maradjon.
- Tudod.. - fordulok a szoke no iranyaba. - Az, ahogyan rola beszelsz, rolad is sok mindent elarul. Es mar nem tudom, te ide valo vagy e. - az arcom komoly, a hangom pedig nyugodt. - A fonokod vagyok. - utalok arra, hogy cseppet sem tetszik a becezgetese, elvegre a kapcsolatunk nem tul szoros vagy kozeli.
- Ne jatszd a hulyet, Yasemin. Elottem ne. Feljelenteni? Tedd csak meg, azonban nem kell meglepodni, ha senki sem vesz majd komolyan. Ne nevettesd ki magad, kerlek. - meg hogy feljelenteni, ugyan mar. Bar nem ketlem, hogy eros tulzasokkal meselne el a sztorit, csakhogy van egy szemtanu, aki a legjobb ugyvedeket tudna megbizni.
- Azt mondtam, munkara! Akinek kell az allasa, az ma szepen tulorazni fog - keso delutanig -. - pillantok azokra, akik epp egy szep, hosszu szunetet tartottak. Kar, hogy emiatt tovabb kell majd maradniuk. Es az is, hogy ritkan gondolom meg magam, igy nem szamithatnak arra, hogy majd megesik rajtuk a szivem. Elvarom, hogy komolyan vegyek a munkajukat  es az itt toltott idejuket ne szorakozassal toltsek, hanem azzal, amiert a fizetesuket kapjak.
Miutan mindenki ment a dolgara, en Amelie utan eredtem, remelve, hogy sikerul utolernem.

Orulok, hogy nem rohan el, amint megpillant. Hagyom, hogy szep lassan lenyugodjon, addig egy szot sem szolok. Helyette inkabb igyekszem kielvezni ezt a nehany masodpercet, annak ellenere, hogy ezek nem elete legboldogabb percei.
- Semmiseg. - jelenik meg az arcomon egy halvany mosoly, miutan elveszi a zsebkendot.
Fogalmam sincs, milyen arcot vaghatok, mikozben arrol mesel, hogy Atlantaban osszejottem Yaseminnel, es mindezt termeszetesen tole tudja. Egy ideig csak bamulok a nore, probalom osszeszedni a gondolataimat. Ugyan miert hazudta ezt? Mi szukseg volt erre? Tudom, hogy nem egy kedves noszemely, aki sok mindenre kepes, de ezt azert nem neztem volna ki belole.
- Amelie.. en nem jottem ossze Yaseminnel.. - meg mindig nem vagyok a helyzet magaslatan, de ez eleg hirtelen ert. - A legjobb baratom - szinte testverem - kiszemeltje. Hogyan tehettem volna ilyesmit? - sosem lennek kepes ra. Meg akkor sem, ha en is vonzonak talalnam a not. Nem tagadom, kulsore tizbol tizes no, csakhogy ez edes keves. Szamomra nem az a lenyeg, hogy hosszu, csinos labai legyenek es meg sorolhatnam. Egy kapcsolathoz a kulso nagyon, de nagyon keves. A modora pedig.. ezek utan szavakat sem talalok ra.
- Ezert idozott aznap a barban? - teszem fel vegul a kerdest, mikozben ahelyett, hogy ra neznek, csak magam ele bamulok.
- Sajnalom.. - azt, hogy sikeresen atvertek, es reszben ennek koszonhetoen nem alakult tul fenyesen az az este.
- Nincs mit koszonnie.. - pillantok ra, amikor a nagymamaja kerul szoba. - Ez csak termeszetes.. - ha tudnek, miert ne segitenek?!
- Pusztan a tenyeket kozoltem.. - vegre ismet megjelenik egy apro mosoly a szam sarkaban.
- Nem szukseges.. reg tortent. - mosolygok a nore, amikor keze az enyemhez er. Ha tudom, hogy ez lesz a vege, hamarabb elmeseltem volna eletem nagy sztorijat.
- De hisz On is kulonleges.. Ne csak akkor erezze annak magat, amikor szirmot kap. - azt mar nem teszem hozza, hogy sajat magamat nem gondolom annak. Az a lenyeg, hogy o igy gondolja, ezen pedig nem szeretnek valtoztatni, helyette inkabb csak orulok neki. Ez pedig azt hiszem, az arcomon is latszik.
- Nem hozott ram szegyent. Ha akarna, akkor sem tudna. - simitok vegig egyik ujammal a kezfejen.
- Yasemin tavozni fog a cegtol. Ne mondjon fel.. - inkabb keres volt, mint javaslat. Nem szeretnem, ha itt hagyna es valaki mas venne at a helyet.
- Nehez On nelkul elkepzelni a hetkoznapokat. - mondom ki vegul hangosan, amit gondolok/erzek. - Szoval? Marad? - furkeszem a mellettem ulo no szemeit egy halvany mosollyal az arcomon. Kozben abban remenykedem, hogy nem hagy cserben.

Az igazság az, hogy már akkor sejthettem volna, hogy nem igazak Yasemin kisasszony szavai, amikor először hozzám vágta azokat. Ahogyan kígyó a mérgét köpi... De az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nem gondoltam soha, hogy képes valaki ekkorát ferdíteni egy történeten csak azért, hogy aztán markát dörzsölgetve hátra dőljön azon a bizonyos kanapén, a holtak nyugalmával. Ismer annyira, tudja, hogy rá sem nézek Mr. Galantera, ha kettejük között szikra robbant. Elég ostobának érzem magam, ahogy összerakom az apróbb jeleket. Meglehet, hogy a főnököm egy jégcsap, de a kertben bizonyította, hogy igenis képes a figyelmesség apróbb jeleire, és feltűnhetett volna, hogy a nő felé, semmi ilyesmit nem tanúsít. Én mindig is annak tudtam be ezt, hogy nem akar feltűnést kelteni, mert munkahelyen kollégával kavarni nem szerencsés.
Elsőre nem is akarnám elhinni, de ahogy most még egyszer elismétli, már elhiszem. Arcomra is biztosan kiül a döbbenet. Mégis miért kellett hazudnia nekem? Talán féltékeny lett rám?! - Ó, bocsánat! - megrázom a fejem nemleges irányba. Persze, hogy nem lenne rá képes! Úgy érzem, égnek a füleim. Az egész történet egy hazugságon alapul, és emiatt ment tönkre az a csodálatos délután, és én emiatt rántottam vissza minden érzelmem, hogy elzárjam aztán. Nem mintha bármi is lett volna közöttünk, de Yasemin kisasszony jelenléte elemében megváltoztatott mindent. Nem is igazán a jelenléte, hanem a szavai.
- Igen, ezért. Amikor elmentek, Yasemin kisasszony akkor is rám szólt, hogy ne siessek. Emiatt várakoztam. De azután, hogy lejött a bárba és ezt mondta, nem akartam felmenni. És utána, mikor végre elindultam felfelé, akkor jött az a tuskó. A többit pedig már ismeri. - ahogy ő, én is magam elé bámulok, miközben a mozaik darabkák szépen sorjában egymás mellé sorakoznak.
Amikor azt mondja, sajnálja, felkapom a fejem. Szomorkás mosollyal nézek rá.  - Én is sajnálom. - mintha ezer kő pottyanna le a szívemről, úgy mondom ki ezeket a szavakat. Olyan rég nyomja már a lelkem, hogy a szőnyeg alá söpörtük azt az éjszakát, hogy most mintha pehely könnyűvé lennék attól, hogy kimondhatom.  - Egyébként szép ütés volt! - teszem hozzá kiszélesedő, ám még nem teljes mosolyommal.
Jól esik, hogy segítene szeretne. De ahogy tovább terelődik közöttünk a szó, és azt mondja, hogy én is különleges vagyok, mintha hirtelen lelassulna körülöttünk az idő, és a szívem olyan hevesen kalapál, hogy félek, ő is hallja.
- Miket mond... - kapom el a tekintetem róla, körbe nézve. Könnyebb a járókelőkre figyelni, mint arra koncentrálni, hogy különlegesnek hívott. Hiszen ő az első férfi, aki annak nevezett. Nem számít, hogy a főnököm-e.
Leesik a tekintetem, amikor megérinti a kézfejem. Ha eddig nem égtek a füleim, most azt érzem, hamuvá lesznek. Nedvesítenem kell a torkomon is, ajkaim vékony vonallá préselem, mielőtt felpillantanék rá. Szeretnék mondani valamit, bármit, de a hangszíne mintha ellágyulna, amikor a távozásomról van szó - és ettől én is ellágyulok.
- Nem küldheti el a nőt. Kimagaslóan teljesít a munkakörében, ezt Ön is tudja. - halkan mondom ki ezeket a szavakat, nem esik jól dicsérnem a nőt, de ez az igazság. Az én munkám bárki számára végezhető volna, de Yasemin kisasszony nélkülözhetetlen, és pótolhatatlan. Modor ide, vagy oda.
Amikor folytatja a kérését, kiszélesedik a mosolyom.  - Csak nem akar unatkozni, igaz? - keresi tekintetem az övét, ahogy mosolyom felfelé ível mindkét oldalt.  - Nem tudom, hogy fogom ezt megoldani... - bökök egyik ujjammal az épület felé, egyértelműen Yasemin kisasszonyra célozva.  - Csak és kizárólag maga miatt vagyok hajlandó elviselni ezt az egészet. - pillantok aztán ismét a férfira, majd kissé vontatottan, de felkelek arról a padról, hogy nonverbálisan is tudtára adjam, kész vagyok visszamenni az oroszlán barlangjába.
- Köszönöm, hogy utánam jött! - nézek rá mosolyogva, majd megtörölgetve az arcom. Nem tudom, mit jelent az, hogy minden, amit a magánéletéről sejtettem, hazugság, de úgy érzem, egy másik teher is lehullott a szívemről. Lehet köze hozzá, hogy tudom, hogy nem történt aznap este semmi?!

Vannak nok, akik barkin kepesek atgazolni azert, hogy megkapjak, amire vagynak. Belemennek barmilyen piszkos jatszmaba - melyet valoszinuleg meg elveznek is -, majd mosollyal az arcukon nyerik meg azt, athagva minden szabalyt.  Es vannak olyan nok, akik keptelenek lennenek ilyesmikre. Egyszeruen nem olyannak neveltek oket, ugyanis az, hogy a ketto kozul melyik kategoriaba lesz sorolhato az illeto, mar gyerekkorban eldol. Mar mindketten tudjuk, hogy Yasemin melyik csoportba tartozik, ahogyan az is egyertelmuve valt, hogy Amelie a leheto legtavolabb all tole, minden teren. Mondhatjuk azt is, hogy szoges ellentetek. Csak azt sajnalom, hogy Yasemin azon az esten elerte, amit akart. Tonkretett mindent, amit delutan felepitettunk, ezt pedig nem fogom elnezni neki. Egyszeruen nem tehetem.
- Nem Onnek kell bocsanatot kernie. - nem hibaztatom azert, amiert bedolt a nonek. Yasemin lesz az, aki bocsanatot ker majd tole, errol en magam gondoskodom a jovoben. Talan ha Chris is tudomast szerez errol, vegre kiabrandul a szokesegbol, akiert mar olyan reg odavan.
- Eddig is sejtettem, hogy sok mindenre kepes, de ezt azert nem neztem volna ki belole.. - bamulok tovabbra is inkabb magam ele, mikozben osszeall a kep. Szoval ezert iszogatott inkabb a barban ahelyett, hogy feljott volna a lakosztalyba. Hirtelen minden vilagossa valik, a pulzusom pedig erzem, hogy szep lassan emelkedni kezd. Ezt biztosan nem ussza meg, ugyanis nem hagyom annyiban, hogy hulyet csinalt belolem es sikeresen atverte az asszisztensemet. Az is kezd egyertelmuve valni, hogy miert tette.. Ha ezt elmeselem a legjobb baratomnak, biztosan nem csattan majd ki az oromtol, azonban muszaj lesz kozolnom vele, miert is kell tavoznia Yaseminnek a cegtol.
- Koszonom! - pillantok Ameliere egy halvany mosollyal az arcomon. - Nem is sejti, milyen jol esett. - vallom be, mikozben mosolyom kiszelesedik.
- Csakis az igazat.. - hisz nem hazudnek neki. Ha nem tartanam kulonlegesnek, inkabb csak befognam a szamat, de sosem fullentenek.
- Dehogynem.. Mivel ez edes keves, Amelie.. - hiaba vegzi jol a munkajat, ha elviselhetetlen a modora. - Elotte viszont mindenkepp beszelnem kell Chrissel. - teszem hozza, mert hat nem csak az enyem a ceg, igy egyedul megsem donthetek egy ilyen ugyben.
- Lebuktam... - vigyorodom el. Termeszetesen nem csak ezert szeretnem, ha a cegnel - pontosabban mellettem - maradna.
- Bizza ram. - tekintetem ekkor a hatalmas epuletre kuszik. - Majd en megoldom. - pillantok vissza a nore egy biztato mosollyal az arcomon. Meg egyszer ez nem fordulhat elo. Sem Amelievel, sem pedig massal.
- Koszonom. - celzok arra, hogy mindezek ellenere nem hagy cserben.
- Ma szabadnapos.. - allok fel a padrol, majd teszek egy lepest a Passionis iranyaba. Gondolom ettol fuggetlenul meg fel akar menni a holmijaert, hisz mindene ott maradt.
- Ez csak termeszetes. - mosolygok a nore, majd ha keszen allt, elindultunk a ceg fele. Mindenkepp megvartam, mig tavozik, es csak azt kovetoen setaltam Chris irodajaba, hogy elmeseljek neki mindent. Akkor is, ha fajdalmas lesz szamara.