Szerencsés ember vagyok, vagy legalábbis a munka tekintetében mindenképpen. Valahogy mindig sikerült jókor jó helyen lenni, megcsípni olyan lehetőségeket, amiket nem mondhatott el bárki magáról, és ha lehetetlennek tűnő feladatot kaptam, valahogy a végére akkor is mindig minden klappolt. Pont úgy összeálltak a dolgok, hogy jól jöjjek ki belőle, úgyhogy emiatt mindenképpen magamon viseltem Fortuna áldását. Talán ennek az volt az ára, hogy a magánéletem felért egy katasztrófával is, de ezen nem szerettem annál többet gondolkozni, mint amennyit feltétlenül muszáj volt. Sajnos az utóbbi időben ezeknek az alkalmaknak a száma több volt, mint szerettem volna, de az élet már csak ilyen. Kénytelen voltam most már alaposabban is ráfeküdni a válás témájára, ha akartam valamerre jutni az ügyben, de Drew és a családja természetesen nem volt hajlandó megkönnyíteni a helyzetet, pedig mind a két félnek az lett volna a kifizetődőbb. Minden téren, úgy hiszem. Így jobb híján belevetettem magam egy újabb megbízásba. Teljes erőbedobással csináltam, és még éjszaka is ezen agyaltam, hiába jártam volna jobban, ha inkább a szépítő alvásra fordítom az időt. Volt már rá példa, hogy lovas esküvő megrendezésével bíztak meg, de a bevált helyem sajnos nem csak az adott dátumon, de a környező hetekben is folyamatosan foglalt volt. Ez az átka annak, ha olyan összeköttetései vannak az embernek, amik népszerű helyekhez fűzik. Hiába mozgattam meg minden követ az elmúlt pár napban, nagyon úgy tűnt, hogy ez most nem fog összejönni akkor sem, ha a fejem tetejére állok. Az ilyen helyzetek nagyon ki tudtak ám borítani, és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy megoldást találjak a problémára. Valószínűleg emiatt nem jött álom se a szememre, mert folyamatosan azon kattogott az agyam, hogyan lehetne kivitelezni, hogy minden jó legyen mindenkinek. Végül szinte a semmiből ugrott be a lehetséges megoldás. Nem tudnám megmondani, hogyan villant be, de egy ideje már motoszkált a fejemben, hogy valahonnan nekem van még ismerősöm, aki talán segíthet. Aztán bumm, amikor éppen nem pont erre próbáltam rájönni, egyszerűen csak bekattant a lány képe a reptérről, aki a munkájáról mesélt azon a téli délutánon, mikor késtek mind a kettőnk gépei. Az is rémlett, hogy névjegyet cseréltünk, így abban a másodpercben úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit puskából lőttek ki, és addig túrtam a táskámat, míg majdnem fel nem adtam az egészet. A pénztárcám egyik elfelejtett zsebecskéje volt végül, ami megoldást kínált az én személyes krízishelyzetemre. Másnap felhívtam Corát, aki nagyon segítőkésznek tűnt a telefonban, így harmadnapra meg is beszéltünk egy találkozót. Most tehát az ő érkezését vártam lelkesen, addig is pedig lebonyolítottam még néhány hívást egy másik rendezvény kapcsán, ami hamarosan esedékes volt, és az idő sürgetett. Az ügyfél elég akadékoskodó és nehéz eset volt, így a telefon sajnos elhúzódott valamennyire, de reméltem, hogy újdonsült ismerősöm még nem oldott kereket a várakoztatás miatti sértettségében. - Szia, Cora! – szólaltam meg végül percekkel később az irodám ajtajában, én magam mentem elé. Olyan személytelen lett volna, ha a titkárnőm tessékeli be. – Nagyon örülök, hogy el tudtál jönni, és borzasztóan sajnálom, hogy így megvárakoztattalak! – szabadkoztam egyből, elé menve. Az ölelést még túlzásnak éreztem volna, a kézfogást meg túl távolságtartónak, úgyhogy végül egy karsimításnál maradtam, és úgy invitáltam magammal az irodába. – Gyere csak be! Kérsz valamit inni? Vagy enni? – ajánlottam máris barátságosan, szélesen ragyogó mosollyal.
Hattie tehet mindenről! Ha ő nincs, akkor soha az életben nem töltöttünk volna ki párkapcsolati teszteket és most eszembe sem jutna menyasszonyi lapokat lapozgatnom a fotelben elkényelmesedve. Szó se róla, a lakótársammal igen keveset találkozom, de akkor egészen intenzív minden egyes beszélgetésünk, és nem feltétlenül tőlem zeng a lakás. Kedves, sebbel-lobbal lány, aki ha csak beszél, minden szem őt figyeli és minden közegben képes a középpontba kerülni. A nevetésével, azzal, hogy mindenről megvan a véleménye és hogy annyira közvetlen, hogy olykor egészen zavarba képes hozni már csak azzal is, ahogy öltözködik. Az étteremben viselt egyenruhát hivatott egyensúlyozni a szabadnapjain, és ezt minden egyes neccharisnya felhúzásakor képes elmondani, kikérni a véleményem, és muszáj besegítenem a döntésbe, hogy ugyan melyik szettje legyen az, amiben a soron következő randira megy el az aktuális sráccal. Nem, nem csaltak meg az utolsó kapcsolatomban - skiccelném fel gondolatban a következő teszt kérdésére adott hármas válaszlehetőségből a lehető legnormálisabbat, és miközben lapoztam, hogy a soron következő hatodikhoz, egy hosszú sóhajt hallattam. Akaratlanul is Nicholasra gondoltam, ujjaim csúsztak végig a lap fényes felületén, s ha láttam is a betűket, már nem olvastam a szövegezést. Habár még mindig rendszeresen beszéltem a férfivel telefonon, rá kellett jönnöm, hogy az a legjobb mindkettőnk számára, ha elengedjük a másikat. Nem is tehettem volna mást, hiszen a munkája az ország nyugati partjára sodorta, és be kellett látnunk, hogy nem fog működni a távkapcsolat. Próbáltam tartani magam, én magam vittem ki őt a reptérre, amikor már kimondtuk, hogy vége, de mielőtt az ellenőrző kapun bement volna, nem bírtam magam visszafogni. Búcsúcsókkal mondtam neki viszlátot, aztán pedig ameddig el nem tűnt a szemem előtt, elapadhatatlanul folyni kezdtek a könnyeim. Fél órával később voltam csak képes beindítani az autót, mielőtt még láttam volna, hogy a repülő elmarja tőlem a férfit - örökre. Sürgetőn köszörültem meg a torkomat és úgy váltam meg a laptól, mintha lávafolyam lett volna, magamhoz ölelve az újság helyett a táskámat is, végigvezetve a berendezésen a pillantásom: a szemnek könnyed, kedves színek uralták az irodát, amivel azt üzente a vendégek számára, hogy jöjjenek csak, nálunk jó helyen vannak, mindent megoldunk, rengeteg ötletünk van. A titkárnő csak néha nézett rám, valamit nagyon kellett iktatnia, mert a billentyűk rendszeres lenyomása halk puffanásokkal jelezte, hogy nem voltam egyedül. Piper Ashby ajtaja kitárult, a szőke loknik tulajdonosa pedig megjelent, nekem pedig a mosolyomba belevegyült némi hála is, hogy végre lesz valaki, aki elvonja a gondolataim a múltam utáni belső vívódásomról, vagy éppen a haszontalan női lapok teljesen felesleges butaságairól. - Jó reggelt! - már fel is álltam a fotelből, felé lépve két lépést, amikor magyarázkodni kezdett a várakoztatásom miatt. Szerencsére nem időpontra jöttem és a főnökömnek is jeleztem, hogy üzleti ügyben később fogok tudni bemenni ma, nem is voltak foglalkozásaim délelőtt folyamán. - Ugyan! Nem történt semmi baj, a munkádat végzed - legyintettem egy mosoly kíséretében, az apró érintésre rámosolyogtam ismét a lányra, és ha már az iroda, akkor előre engedve őt csuktam be magunk után az ajtót. Nem számított, hogy tulajdonképpen most én voltam az ő vendége, ez az ő felségterülete. A harmónia az irodájából sem hiányzott, minden felületet és formát megjegyezve pillantottam a lány szemébe végül, elnevetve magam a hirtelen jött felajánlásokon. - Nem kérek semmit, köszönöm. Nem rég dobtam be pár falatot - igazából az autó arra is teljesen ideális volt, hogy a kávémat menet közben, a dugóban állva elkortyolgathassam. Közepesen édesen szerettem, mézzel a kávémat, némi tejjel. De igazából bárhogy jöhetett volna. A krémsajtos bagelt még a pékségben majszoltam el, nem akartam azzal összekenni az ülésemet. - De ha te ennél, innál, nagyon szívesen végignézem. Úgy értem nyugodtan. Ne fogd vissza magad - ajánlottam fel szórakozottan. Nem mintha ez lenne a fétisem, de szerettem azt nézni, ha mások boldogok. Az étel pedig az egyik alapja a boldogságnak. - Ne haragudj, hogy eltűntem.. csak a munka teljesen lefoglal mostanában. Hogy vagy, Piper? - igazából eszembe sem jutott, hogy szegényt fel kéne hívnom, érdeklődni a hogyléte felől. Teljesen lekötötte minden figyelmem és gondolatom a munkamániám, a családom, az öcsém legutóbbi vizsgálati eredménye, és szinte még magamra sem volt időm, pedig már régóta vadászom jó könyvek után, amit esténként olvashatnék. Könnyebb lenne megrendelni és házhoz szállíttatni azt, de jobban szerettem tapogatni, belelapozni a könyvekbe, megvárni, hogy azok borítói és rövid leírásai válasszanak ki engem és ne fordítva történjen meg a dolog.
Már nagyon vártam a találkozást, azért is éreztem magam kissé kellemetlenül, amiért megvárattam a vendégemet. Nem szándékosan tettem, egyszerűen így jött ki a lépés, de örültem neki, hogy végül el tudott jönni. Ez volt igazából az utolsó reményem, úgyhogy nagyon reméltem, hogy megoldható lesz a terveim, és lehet náluk esküvőt rendezni. - Igen, de ez még nem mentség arra, hogy túl sokáig várakoztassalak idekint. – mosolyogtam rá. Egyébként tényleg ilyen voltam, nem csupán a munkámból fakadóan. Sajnos a Brice-szal történt találkozó alkalmával ez az oldalam nem került megcsillogtatásra, de ezt csakis magának köszönhette, amiért olyan bunkó volt. A karambolunk emlékét gyorsan messzire is száműztem a fejemből, mielőtt még elrontaná a kedvem. Ez a mai egy jó nap lesz, ezt már most elhatároztam, pedig még csak reggel volt. Végül is, rajtunk áll, hogy mit hozunk ki a lehetőségekből, igaz? - Rendben, de ha esetleg meggondolnád magad, egy kis kávé mindig van kéznél. – ajánlgattam tovább. – Vizet sem? – kérdeztem azért gyorsan, mint rendes házigazda. Igazából azt hiszem, hogy ez afféle szakmai ártalom volt, mert amikor rendeztem egy eseményt, akkor mindig ott voltam minden pillanatban, készen arra, hogy megoldjak mindent. Ezért fizettek, hogy minden tökéletes legyen, és kézben tartsam a legapróbb részletet is. Ez nem mindig volt könnyű feladat, de jó érzékem volt ahhoz, hogy összetartsam a sok kicsit egy nagy egésszé. - Te jó ég, dehogyis! Hát hogy nézne az ki? – ráztam meg a fejemet nevetve. – Viszont egy csésze kávét azért meg fogok inni, mert az elsőt már régen ittam, és ilyenkor kell az utántöltés. – fel is álltam hát, hogy magam készítsem el. Ezért felesleges lett volna a kint szobrozó titkárnőmet riasztani, ha én is képes voltam megcsinálni magamnak. Gyorsan el is indítottam a főzőt a kis asztalkámon, és amíg elkészült a friss fekete, addig Cora felé fordultam, két karomat magam előtt fonva össze. - Ugyan már, semmi baj! Inkább én érzem rosszul magam, hogy így rád törtem a semmiből. Nyilván sejted, hogy szívességre lenne szükségem, vagy legalábbis a közbenjárásodra. – kezdtem máris felvezetni, mert az idő mindenkinek drága, valószínűleg neki is. Én pedig amúgy sem szerettem felesleges köröket futni, mert az mindig erőltetettnek éreztem, és úgy gondoltam, hogy tiszteletlen valahol a másikkal szemben. Persze lehet, hogy ez csak az én ostobaságom, de jobb szerettem egyenes lenni és nyílt. Legalábbis akkor, ha nem volt szükség éppen az ellenkezőjére a beszélgető partneremmel szemben. Jelenleg ez a helyzet nem állt fent az itt ülő lánnyal kapcsolatban. - Köszönöm, megvagyok! Rengeteg nekem is a munka, próbálok elválni, csak efféle semmiségek! – látszólag könnyed, nemtörődöm mozdulattal legyintettem, de valójában már attól a hideg rázott, ha csak eszembe jutott ez az egész procedúra, ami ránk várt. Én szerettem volna, ha már aktuális, sőt, már túl is vagyunk rajta, de Drew és a családja továbbra sem könnyítette meg a helyzetemet. Ez volt a leginkább idegőrlő az egészben. Olyan egyszerű lehetett volna, de mégsem. - Bevallom, nem szeretnélek traktálni a gondjaimmal, mert úgy keltem fel, hogy ez ma egy jó nap lesz! – osztottam meg vele is ezen elhatározásomat. – De remélem, hogy legutóbb jól sikerült az utazásod, és attól függetlenül jól vagy, hogy sokat dolgozol. Átérzem teljes mértékben. Na, nem gondoltad meg magad? – lóbáltam meg felé a megkaparintott csészémet, közben pedig visszaindultam az asztalomhoz. - Egyébként nagyon köszönöm még egyszer, hogy bejöttél. Lehet jobb lett volna, ha én látogatok ki hozzád, de itt mégiscsak kényelmesebb, azt hiszem. – néztem körül egy pillanatra. Annyiból mindenképpen, hogy itt képes voltam rendezni a gondolataimat. – Tudom, hogy nem szeretsz annyira beszélni magadról, ez már a reptéren is lejött, de azért remélem, hogy történt valami jó is veled a melón kívül. Ne temetkezz bele teljesen, mert olyan leszel, mint én. – grimaszoltam finoman, ezt persze nem önfényezésnek szántam, hanem éppen ellenkezőleg.
“If I get married, I want to be very married.” ○○○ vol. 2
Az élet a véletlenek találkozások sorát sodorhatja felénk olyan régi, új és régiúj ismerősöket pakolva az utunkba, akik első ránézésre nem tűnnek tartósnak. Emiatt nem mi és nem ők a hibásak, egyszerűen csak az életutak különbözőek, a gondolatok kavalkádja, az életstílus, a gondolkodásmódok különbözősége. Csak egy lassú, enyhe mosollyal az arcomon hessegettem el a lány ismételt bocsánatkérését. Igazán szükségtelen volt, mert nem siettem találkozóra, nem siettem.. sehova. Hangot nem adtam ennek ugyan, de a reakcióimon láthatta, hogy részemről nincs vész, harag pedig végképp nem. - Piper.. - nevettem el magam arra, amikor nem elégedett meg a válaszommal, és ha szerettem is a kávé ízét, nem vittem túlzásba, mert angol révén a teában leltem gyönyöröm-örömöm, ha találtam jó szálas teát, de a filteres verziót sem vetettem meg, ugyanakkor mindig örömmel kortyolgattam a sűrű feketét édesen, tejjel felöntve, nyáron pedig a jeges verzióját. - Elfogadok egy mentes vizet, ha van - egyeztem bele, mielőtt még szegény sokkot kapott volna, hogy rossz házigazda és rendezvényszervező lenne, holott erről szó sem volt. Egyszerűen csak.. olyan igényeim voltak, amikhez nem kellett a csillagokat is lehozni. Semmilyen téren sem. Ha ételt nem is dobott be, akkor csak mosolyogva figyeltem, ahogy elsétált a kis asztalkához a kávé miatt, úgy fordultam a székemben, hogy a lány alakját figyelhessem, hogy a nekem címszett szavainál a némi távolságtartást jelző kézmozdulatait figyelhessem. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, mert szociológusként ha tanultam is pszichológiát, nem akartam mindenkit minden pillanatban elemezgetni. Azt meghagytam a szakmában jártas személyeknek. - Szívesen segítek - mosolyodtam el ismételten, és ha halovány sejtéseim voltak is, hogy milyen témában, a konkrétumokat még nem beszéltük meg. Amúgy sem voltam olyan ember, aki elutasított volna másokat, ha segítségre volt szükségük, megpróbáltam mindig a kedvükben járni, elrendezni a nehézségeket és megkönnyíteni mások életét. Nem feltétlenül voltam ilyen még nagyon régen, gyerekkoromban, de az életben történt változások, a betegséghez való viszonyulásom, a szűk családunkban bekövetkező szerepmódosulások rákényszerítettek arra, hogy ne én legyek magamnak a legfontosabb, amit olykor bántam, mert nem tudtam annyira önző lenni, mint kellett volna. Talán ezért is tereltem a szót ismételten a lányra, vele kapcsolatos kérdést vetve fel. - Ó! - eddig jutottam a válását meghallva. Ezek az ügyek sosem intéződnek elég gyorsan, főleg ha a másik fél problémás. - Ha ezt szeretnéd, nem fogok az utadba állni - haraptam be az alsó ajkam, és ha nem akart volna ismét beavatni az aktuális nehézségeibe, úgy tiszteletben tartottam. A jókedvet mindig is előnyben részesítettem, noha néha megtépázták a lelkemet a magányos és negatív gondolatok. A vízen kívül mást nem fogadtam volna el, és még egy kávé túl sok lett volna. Nem akartam a koffeinhez túlságosan hozzászoktatni a szervezetem, ezért ismételten nemet mondtam a kávéra, viszont arra, hogy jól vagyok, és minden szuper, egy bólintással reagáltam. Tulajdonképpen semmi sem volt rendben, mert a tegnapi találkozóm után képtelen voltam lehunyni egész éjjel a szemeimet, és ha csak a férfire gondoltam, elkapott a viszolygás. Hogy lehetett valaki ennyire szívtelen? Miért leli valaki örömét abban, ha fenyegethet másokat és kiélheti a felsőbbrendűségét másokon? Nem értettem, hogy Mr. Cowen miért az elnyomást választotta, de engem teljesen meggátolt abban, hogy átgondoltan, nyugodtan mérjem fel a lehetőségeimet. Valószínűleg ez a napom rá fog menni arra, hogy különféle módokon lenyugodjak. - Nem kell megköszönnöd. Ha nem készülünk fel az eseményre, akkor igen kényelmetlen tud lenni. Gondolom nem lóháton szeretnéd nyélbe ütni a megbeszélés részleteit - nevettem el magam, és habár voltak törpe lovaink, elég viccesen vette volna ki magát az egész helyzet. Ráadásul néhány ló volt olyan pofátlan, hogy egy kis répáért, szénáért az embert métereken keresztül böködték-löködték a busa fejükkel. Imádtam őket, de torkos jószágok tudtak lenni néha. Ha helyet foglalt a lány, akkor csak felsóhajtottam egészen halkan a munkamániámra. - Igazából.. nem sok minden történt azóta sem velem, tudod.. a munka mindig leköt - sütöttem le a pillantásom. Láttam Hattie-t szexelni egy férfivel. Az öcsém leletei nem sok jót ígértek és a nyakamon volt a hazautazás időpontja is, amit elhalasztani semmi esetre sem szerettem volna. - Született egy kiscsikónk, de még nem választottuk ki a nevét. Kanca... erős kis jószág - lelkesedtem fel, szélesedő mosollyal nézve a szőkeség felé, aztán megköszörültem a torkomat. Az esküvő szempontjából a kicsi egyáltalán nem fontos tényező. Nem akartam kitenni akkora ingereknek őt, ami egy násznéppel járt: hangoskodás, vakuvillanások, zene dübörgés... mind-mind olyan tényező volt, amit egy gyerek-ló még túl soknak ítélt volna meg. - De.. mindegy is - újra, immár kézmozdulatokkal is elhessegettem ezt az apró kitérőt. - Szóval.. az esküvő - mosolyogtam ismételten, megmozogva a székben, bokáimat keresztezve húztam a szék alá a lábaimat. - Mit szeretne a pár? Sikerült velük dűlőre jutnod, vagy extravagáns kérésekkel is bombáztak téged, aminél elgondolkodtál, hogy normálisak-e - nevettem el magam, mert legyünk őszinték: előfordult, hogy lehetetlen kérésekkel fordultak a rendezvényszervezők felé, és a házasulandó pár minden pénzt megadott volna ezekért a dolgokért. Mi már nem biztos. Ráadásul nem gondolnám, hogy Piper visszafogná magát, ha objektív véleményt kérnék tőle a párról. Felesleges volt előtérbe helyezni a fogyasztói igényeket kettőnk közt, és hogy mindig az ügyfélnek volt igaza. Persze, tudjuk, hiszen minden emberekkel is foglalkozó szakma ördögi kör volt, egy mókuskerék, ahol mindig voltaj jobb és rosszabb pillanatok is.
Kezdőlap
