A barátok olyanok az életben, mint a terasz tartóoszlopai. Néha egyszerűen maga a tudat is elég, hogy ott vannak, és bármikor támaszkodhatsz rájuk.
- Nekem most mennem kell, de… köszönöm, hogy időt szakított rám ezek ellenére is. Nem lett volna kötelező, és majd beszélek a tanár úrral is, hogy ezt… talán nem kellene akkor így folytatni, mert… - Felesleges? Nem… Matteo! Hagyd abba jó? Most nem ez számít, majd kitalálunk valamit! Ne titkolózz se magad, se mások előtt, mert ezzel lehet a legnagyobbat bukni. És most nem okoskodni akarok, vagy olyan dolgokról papolni, amihez nem értek, de tudom, hogy tényleg bajod származhat belőle mentálisan, fizikálisan. Egészségügyileg. Ismerem a magadfajta természetű és jellemű embereket. Ne játssz magaddal, és hidd el, te is megfogsz könnyebbülni – fel se tűnt neki, hogy mikor fogott rá a férfi a karjára, mielőtt még átléphette volna a küszöböt, ezzel ténylegesen távozásra ösztökélve magát. Menni akart, menekülni, de már akkor, mikor a férfi először felhívta a figyelmét arra, hogy érzi a belőle áradó egyre nyilvánvalóbb feszültséget és tékozlást. És szeretné tudni, hogy mi az oka? - A következő alkalmat semmi esetre se hagyd ki. Szeretném, ha átbeszélnénk a továbbiakat jó? Csak, hogy ez ügyben megnyugodhass. Addig pedig könyörögve kérlek, a saját magad érdekében ess túl ezen. Hidd el, megfogsz könnyebbülni. Azt nem ígérem, hogy minden rendben lesz és, hogy Luciano is megfogja érteni elsőre, de… jobb most nekiugrani és tisztázni, mint sokáig várni – a fiú mosolyogva biccentett egy aprót, s már húzta is elő a telefonját, miközben elköszönt a férfitől. Lulut próbálta elérni, ám az többszörös csörgetést követően se vette fel a telefont. Kicsengett, egymás után tízszer is, ha Matteo hagyta addig kínlódni. Válasz viszont egyszer se érkezett a vonal túlsó végéről.
14:56 Miért nem veszed fel a telefont? 14:58 Te morogsz nekem állandóan, hogy soha nem veszem fel, hát te mit csinálsz?! 15:06 Fogadjunk, hogy hang sincs rajta! 15:09 LULU!!!! 15:14 SOS!
Gombóc nőtt a torkában, s egyre csak remegő lábakkal, vadul zakatoló szívvel szelte a lépcsőfokokat maga előtt, ahogy az ujjai vad ütemet jártak a telefonja kijelzőjén villogó billentyűzeten. Olykor kis híján orra bukott, másszor már-már sarkon és fenéken csúszva igyekezett, hogy mihamarabb elhagyja az ominózus épületet, bár kijelenthető volt, hogy egyik manőverrel se került előrébb annál mint, hogy nyugodt léptekkel szedte volna a lábait. Ezzel is mit ért el? Egyre idegesebb lett, egyre elveszettebb, s mintha fojtogatta volna valaki, sípolt a tüdeje, reszketett és remegett a levegővétele. Nem bírta tovább. Aggasztotta és halálra rémítette maga a tudat, hogy a titkolózása bár csak és kizárólag egy ember ellen irányult – az is a saját félelme miatt - mások számára mégis oly nyilvánvaló volt, mint az, hogy a Nap reggel felkel, este pedig lenyugszik. Legalábbis azok számára tűnt világosnak az ő tengődése, akik konyítottak valamit a zenéhez, és ismerték az érzést, ami a legnagyobb fanatikusokat képes volt magával ragadni. Ezek alapján talán joggal tette fel a kérdést, hogy Lulu mind ezt miért nem vette eddig észre? Vagy talán… mindvégig tudta, csak épp várta, hogy magától nyilatkozzon? De akkor miért várt? Jó ideje volt már annak, hogy nem csigázta fel őt az opera ősi tudománya. Olyan szinten legalábbis biztosan nem, hogy azt ténylegesen, hosszú-hosszú éveken keresztül lett volna képes hivatás-szerűen művelni. Elfáradt. Belefáradt, és voltaképpen nem is magába a műfajba, ami ténylegesen az egész életét képezte, hanem a saját maga, és mások áltatásába. Abba, hogy talán egyszer még képes lesz újult erővel belevágni abba, amit egy évvel az előtt a biztosság kedvéért parkolópályára állított, mondván: ki kell találnia, mihez szeretne kezdeni valójában. Mert igen. Akkor talán azt mondta, hogy időre volt szüksége, saját magát kellett megismernie. Ám ez nem más, csak egyfajta tagadás volt, mert nem magával, nem a saját önismeretével és a tudásával volt problémája, hanem azzal, hogy nem volt biztos abban, tényleg azt szeretné csinálni, amit addig. Ennio számára nyilvánvaló volt az, hogy amit kiskorában kitűzött maga elé célként, az elérhetetlen volt már, annál is inkább lehetetlen. Az anyja szintén tisztában volt ezzel, noha kijelenthető volt, hogy pont úgy ismerte a fiát, mint a tenyerét, s mielőtt még az ténylegesen elé állt volna a maga bizonytalanságával és elveszettségével, remélve az anyai iránymutatást, ő már biztos volt a kimondatlanban is. Tudta jól, hogy a fia tengődött, tékozló fiú lett, viszont nem tudott miatta haragudni rá, hiába is sanyargatta magát Matteo a gondolattal, hogy a szülei feleslegesen iskoláztatták, és szórtak el rá annyi pénzt a létező legjobb tanárokért, és az ő fejlődésének reményében.
15:29 Lulu, kellenél! Kérlek!
Próbálta meg újra, ám se kép, se hang. Az pedig nem rémlett neki, hogy aznapra elígérkezett volna Vivianahoz, vagy bárki máshoz. Ha így lett volna, nem zavarta volna. Eszébe nem jutott volna, hogy követelőzve magának akarja tudni az idejét, ám azzal, hogy nem jelentkezett, mind amellett, hogy a saját gondja miatt is fájt a feje, de egyre nyilvánvalóbb aggodalom uralkodott el rajta a fiú holléte és mibenléte felől. Hangos sóhaj szakadt fel belőle, ahogy kilépett az épületből, és már tárcsázta is az anyja számát, aki csak sokadszorra, ötödik, hatodik kicsengést követően vette a fáradtságot, hogy felvegye a telefont. - Végre! – morrant bele a telefonba, mígnem elvékonyodott a hangja – anyu? - Mi a baj? - Nem tudod, hogy Luciano merre járhat? Már több, mint fél órája próbálom őt elérni, de se kép, se hang. - Nem tudom kis szívem, nem monda, hogy menne valahova. De mi a baj? Zaklatottnak tűnsz. - Ahh, semmi… csak… beszélnem kellene vele, de nem hív vissza, nem reagál, azt pedig nem mondta, hogy ma bárhova is menne. - Kicsim, azért nem tartozik neked mindenért elszámolással – Valeria hangja kedves volt és mosolygós, ő viszont nem tudott együtt mosolyogni és szórakozni vele. Örömmel és jókedvvel legalábbis biztosan nem. - Jó, mindegy… majd. Csak mindegy – fejét rázva bontotta a vonalat, majd a zsebébe rejtette a készüléket és lassan, komótos léptekkel, normalizálva addig zaklatott szívverését és levegővételét, elindult vissza haza, Violáék otthonába. Egész úton a tanár hangja, az ő általa mondottak zakatoltak a fejében. Újra, meg újra levetítette maga előtt a képet, ahogy az mosolygósan, tekintetében némi aggodalommal, ám annál nagyobb szeretettel közeledett felé. Pont úgy, mint ahogy egy kedves, jószívű, irányt mutató személy képes, nem pedig egy szigorú, határozott tanár, aki maximálisan elvárja a „gyerektől” az összpontosítást és a családi problémák, szívügyek otthonhagyását. Nem ilyennek ismerte meg, annál komolyabbnak, szigorúbbnak. A tekintete mindig szúrós volt, kimért, főleg „munka idején”. Furcsán méregette őt, hiába is dicsért, vagy jelezte, hogy amit csinált az jó, és egyre jobb. Azokban a pillanatokban a férfi mégis megváltozott. Olyan volt, mint egy aggodalmas apa, valaki, aki irányt szeretett volna mutatni, de legalábbis puhatolózva feltenni a kérdést: mi a baj? És fel is tette, csupán másként. Halkan, nyugodtan, kellemes orgánummal érdeklődött, „Matteo, fiam? Tulajdonképpen… miért vagy itt?” Megijedt. Nem tudta mire vélni a kérdést, s mintha halálra rémítették volna, képtelen volt válaszolni, csak állt a próbateremben hatalmasra kerekedő szemekkel, értetlenül méregetve a férfit. „Minden tiszteletemmel, szeretetemmel és tanári pályafutásom eddigi tudásával kérdezem tőled… Nem rosszból, nem támadásból… miért raboljuk egymás idejét? Tudod… volt már szerencsém néhány igazán tehetséges, intelligens, ügyes fiatalhoz az elmúlt években. De egyik előtt se állt volna olyan kikövezett és biztos út, mint amilyen te előtted. Ők mégis biztosak voltak abban, hogy itt kell lenniük, fejlődniük kell és tanulniuk. Mert operaénekesek akarnak lenni. Többek azóta is színpadon állnak, vagy tanítanak. Viszont… benned nem látom ezt az akarást. Látom rajtad, hogy mást szeretnél. És azt is tudom, hogy valamiért nem vagy biztos abban, hogy milyen kincs van a torkodban. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért? Matteo, ülj le kérlek!” Még akkor, immáron a Lucianoval közös szobájuk ágyának szélén ülve is hallotta, ahogy a padlón két szék lába is vadul nyikordult, mikor egymással szembe leültek. „Abban az egy dologban biztos vagyok már, és azt hiszem, hogy te is tudod, hogy az opera a tudásodhoz mérten nem, de a lelkedhez viszonyítva viszont iszonyat messze áll tőled. Nem ez az, amit szeretnél, nem ez az, amire vágysz. Igazam van?” – halkan, csendesen puhatolózott. Olyan finoman, mintha tartott volna tőle, hogy azzal ellenszenvet vált ki a fiúból, akinek mézesen csillogó szemei egészen gondterheltté és aggodalmassá váltak. „Szeretnélek tanítani fiam, de amíg nem tudom, hogy mit szeretnél, mi az, ami mégis meggátol téged abban, hogy elengedd magad, addig nem tudok. Csak vakon tapogatózok, és ötletem sincs, hogy mit csináljak? Tudni szeretném, hogy miben tudok neked utat mutatni? Hogyan tehetném?” Matteo viszont nem volt biztos abban, hogy tehette volna, hiszen abban se volt biztos, hogy mit akart pontosan? Vagy, hogyan akarta? Tervei voltak. Ötletei voltak, életre szólóak, amit pedig azóta egyre csak szövögetett, hogy Ennioval először volt lehetősége leülni, és beszélni erről. De miként érezhette volna tökéletesen a magáénak, egyáltalán megvalósításra váró, eget-földet rengető tervnek és álomnak úgy, hogy addig az élete egyik legfontosabb személyét, kihagyta belőle? Nem azért, mert nem akarta őt bevonni. Nem azért, mert nélküle akarta volna megtenni, hiszen pont, hogy ő volt az alappillére ennek az álomnak, ennek a tervnek… de egyszerűen rettegett és pont azért, mert tudta, hogy nem más, csak és kizárólag egy nemleges válasz állhatott az útjának a legvégén. Mert Lucianonak nem az volt a feladata, hogy Matteo álmaihoz asszisztáljon, hanem a saját magáét valósítsa meg, és operaénekesek legjei közé tegye be a fenekét. És már csak ezért se volt pofája őt beavatni ebbe, hiszen ismerte. Így vagy úgy, de elgondolkozott volna rajta, az önzetlenségén és önfeláldozásán. Még, ha ugyancsak az a bizonyos „nem” villódzott volna a legvégén, mint sanyarú, szomorú eredmény. Abban viszont nem volt biztos, hogy egyedül képes lett volna bármit is kezdeni magával ezen az úton… Hiába ajánlottak fel neki számos lehetőséget kisebb-nagyobb stúdiók, cégek, úgy érezte, hogy egyedül nem vinné semmire, s voltaképp a visszajelzések is hasonlóképpen elszomorítóak voltak. Ennio kapásból leszavazta az összes addigi céget, akinek egy-egy képviselője felkereste őt, ő pedig feljegyezte őket. Hiába nézett utánuk, hiába látta azokat jónak, számos és ezerféle adódó lehetőséggel, pikk-pakk nemlegesen intette le őket, mondván „ne kezdjen a nagyokkal, nem éri meg”. Miért? „mert úgy kellene ugrálnia, ahogy ők fütyülnek”. Onnantól kezdve pedig egyre csak azt hajtogatta magában: mégis ki az a hülye, aki képes lenne nemet mondani egy Universalnak, aki olyan karriert adhat neki, amiről álmodni se mert volna az előtt? Helyette pedig olyan névvel rukkolt elő a másik olasz, akiről azelőtt még soha nem hallott – bár nyilván nem ez fogja meghatározni annak valódiságát és értékét – de ráadásként még olyan projektet is vezetett már évek óta, amivel most ők is előkívánnak állni. Legalábbis Matteo. Egy trióval. Épp ezért, mi a francot keresett volna ott, annál a bizonyos Tottinál, aki egyszer már szárnyai alá vett egy három főből álló fiúcsapatot? Miért kezdett volna bele még egy ilyen projektbe? Butaságnak és ostobaságnak látta, hogy erre időt pazarolnak. A fiú bizonytalansága pedig egyre jobban és jobban nőtt, hiszen már nem volt, akibe kapaszkodhatott. Nem volt biztos pontja, se egy segítő kéz, aki ott állt volna mellette a tanácstalanságában. Kezdett megfenekleni és kétségbeesni. Szüksége lett volna Lucianora. A higgadtságára és határozottságára. Arra, hogy neki mindig, mindenre volt megfelelő válasza, ötlete, és mindegy is lett volna neki, hogy pozitív, avagy negatívak lettek volna ezek a szavak, de kellettek neki. Az, hogy tudja, az életének ezen szakaszában, ebben a kétségbeesett időszakban is ott van neki. Kezében a telefonnal ücsörgött az ágy szélén, ami még az utolsókat rúgta a lemerülés előtt. Mintha még befutni próbált volna egy hívás felvillant, majd halkan pittyegett néhányat és elsötétedő képernyővel átadta magát a kihasználtságnak, és az akkumulátorának aktuális végének. Ajkát csócsálva, gondterhelt tekintettel nézegette a végelgyengülésben kimúlt készüléket, mire aztán odalentről hangos dörrenéssel szakadt be a bejárati ajtó….
- Jaj, de jó, hogy elértelek! -Viola gondterhelt hanggal szólt a telefonba, a háttérben csörgés-csattogás hangja hallatszott. Luciano, aki addig senkitől nem zavartatva feküdt az ágyon, egymáson keresztezett lábakkal püfölve telefonjának billentyűzetét, idült mosollyal fogadva a válaszaira adott riposztokat, szemöldökeit húzva könyökölt fel az ágyon. – Mit csinálsz éppen? - Semmit. Itthon vagyok. Miért? -tudakolta, talpai, mikor a matrac szélére csúszott, a földön csattantak. Ujjai feszülten kergették egymást várva, hogy Viola a hátulsó zajok elnyomásából kibontakozva újból hozzászóljon. - Itt állunk hárman egy nagy rakomány előtt, viszont elkéne a férfi erő egypár ládához… Normál esetben nem ugrasztanálak, de Aranyom, megtennéd, hogy kisegítesz minket? Aztán ígérem, a ház kontójára azt viszel, amit csak szeretnél! -Viola igazat mondott, nagy általánosságban nem folyamodott a szép szál legényekké cseperedett unokaöccsei segítségének igénybevételére, mégis, bár ritkaságszámba menő alkalomról volt szó, Lulu olyan vontatottan lökte el magát a már szinte kifeküdt ágytól, és konstatálta elégedetlen fújtatással a szívességkérést, mint annak idején, mikor az anyja várt volna egy kis közreműködést a ház rendben tartásában. Nem arról volt szó, hogy leesett volna a gyűrű az ujjáról, hogyha a családtagjai érdekében kellett tennie valamit, annál is inkább elsők között állt a sorban, akik önként vállalkoztak. Viszont azokban a pillanatokban túlontúl jól elbeszélgetett Vivianaval ahhoz, hogy ne fogadta volna daccal Viola szavait. - Bele ne szakadj! Nem te mondtad, hogy otthon vagy? -ha nem is látta, tudta, hogy nénikéje az általános, haragvó testtartását vette fel, mikor is a kezét a derekára csapta, testsúlyát átbillentette a másik lábára, és homlokát ráncba szedve, elsötétült pillantással nézett maga elé. Ha ott lett volna, minden bizonnyal őt nyársalta volna fel szúrós tekintetével. - Megyek már, megyek, ne kárálj! Csak gondoltam előbb felöltözök, de igazad van, mehetek egy szál kisgatyában is… -nem vacakolt a szükségesnél többet azzal, hogy miféle göncben tegye ki a lábát hazulról, annál is inkább a sötétkék farmerja fölé egy egyszínű pólót választott ki magának, amit a szék támlájáról mart fel, nem a szekrényből rántott ki. Tiszta volt, de a ruhatárának maradéktalan rendszerezésében legkevésbé se remekelt. - Vicces vagy… - Tudom -vigyorgott bele a készülékbe, és belebújtatta a fejét a fehér anyagba. – Most leraklak. Tíz perc se és ott vagyok -azzal pedig, meg se várva, hogy a nénikéje válaszoljon, bontotta a vonalat, és két karját átnyújtóztatva a pólón már el is igazgatta magán, hogy talpig díszben, szedett-vetetten, mégis kifogásolhatatlanul lerobogjon a másodikról. Mikor a fehér-fekete cipőjének fűzőjével babrált, már abban se volt biztos, hogy a maga ruhái közül sikerült felöltöznie, vagy a felső öltözete Matteoé volt-e, de azután, hogy a fiatalabb színt vallott, miszerint olykor megfújja egy-két ingét -és amúgy, noha nem ismerte volna be, de Lulu is ezt csinálta-, nem törte magát, hogy utánajárjon, és ha rossz példányt emelt el, úgy a sajátjára váltsa azt. Negyed órával később a sokat látott üzlet ajtaja feletti csengő vad csilingelésbe kezdett, mikor a parancsnak engedelmeskedve kinyílt. Egy kíváncsi fej kukucskált ki a sütőtér felőli ajtón, de már fordult is vissza, noha felsőtestével még mindig kilógott az ajtófélfa mögül. - Viola, itt az unokaöcséd! -a fiatal, harmincas évei elején járó nő türelmet kérve emelte fel az ujját, és már lépett is odébb, hogy utat engedjen a nagy dérrel-dúrral érkező üzletvezetőasszonynak. A konyharuhát, amibe lisztes kezét törölgette, épp akkor csapta fel a vállára, mikor a vevőtérbe lépett, és szemközt találta magát Luluval, aki csapzott hajával, elburjánzott, de legalábbis nem frissen vágott szakállával, mindennek ellenére annál nagyobb vigyorral sandított vissza rá. - Hozzád se lehetne órát állítani! -piszmogott, mikor a faliórára nézett, majd vissza a fiúra. - Csak öt percet késtem! A színházakban hét perc késéssel indítanak minden előadást. Ahhoz mérten még hamarabb is jöttem -vonta fel a vállát hanyagul, de szemlátomást a nő nem értékelte annyira a vicces kedvét, mint amennyire ő kicsattant a szórakozottságtól. A késése csakis annak volt köszönhető, hogy a boltig tartó úton andalogva, nem pedig sietősen galoppolt, és még inkább visszatartotta az, hogy egy pillanatig nem tette volna el a telefonját, hogy az orra elé nézzen, ne pedig a készüléket mustrálja. Folytatni akarta az üzenetét, amit éppen Vivinek körmölt, mikor Viola felhívta, és mivel arra rögtön érkezett replika, úgy nem volt rest tovább folytatni a beszélgetést, gátlástalanul, mintha semmi dolga nem akadt volna, leszámítva a Manhattan-szerte való korzózást. - Ne járjon a szád, inkább gyere, van munka dögivel! -intette magához, és már navigálta is beljebb a szállítmány felé, aminek a nagyságáról nem hazudott, csakis emberes és időigényes munka révén tudta azokat odébb mozgatni, olykor bevetve a „nehéztüzérséget”, vagyis a felpaprikázott asszonyokat, akik addig csak karba tett, vagy csípőre vágott kézzel sopánkodtak, és hárman négyfélét mondtak neki, hogy hogyan is kéne sikerrel vennie az akadályokat. Persze ezek mindig szélsőségesen eltértek, és Lulu általában a leghangosabb hangnak megfelelően próbált eljárni, vagy jobb ötlet híján a saját belátása szerint pakolgatta vagy tologatta a megtermett ládákat. - Azt azért nem mondtad, hogy az amerikai hadsereget, de legalábbis egy edzőteremre való felfújt csávót is magammal kellett volna hozni… -sopánkodva állt meg a műve felett, elnyitott ajkait, amin keresztül süvített a levegő a tüdejébe, nyelvével nedvesítette. - Kérsz egy kis bodzaszörpöt? Van a hűtőben, jó édes! -bökött a félreeső, sarokba állított fridzsider felé, amiben az alkalmazottak tárolták a napi betevőiket. Alkarjával törölte le verejtékes homlokát, és bólintott az ajánlatra. - Vagy megvárhattuk volna Matteot -folytatta tovább a listát, mikor nénikéje után szegődött, és alsó ajkát csócsálva figyelte, ahogy a hideg, sárgás ital a magas pohárba ömlik, színültig, nem amolyan amerikai szokás szerint, hogy csak félig töltve nyújtotta volna át. – És a beszállítóiddal mi van? - Sürgős szállítmányt kaptak, el kellett menniük azután, hogy lerakodták ezeket -Lulu bólintott, és ahogy kézhez kapta a hűsítőt, úgy egyszeriben fel is hajtotta az egészet. Violával egyidejűleg fordította a fejét az ajtó irányába, mikor a bejárati csengőjének ismerős hangja csörrent, rá nem sokra pedig Melita köszönése Valeria-éval kísérve szólt, ahogy a pultoslánnyal kezdtek csevegni. - Igyál még, ha kérsz! -mutatott az alacsony hűtőre állított üvegre, és széles vigyorral kifordult a vevőtérbe. Lulu, ahogy Viola rábízta, legurított még egy pohárral, a torkának túlontúl hideg italt melegebb vízzel öblítette le, majd a helyére tett mindent, és pár perc késéssel, de a nyomába szegődve lódult meg a befutott családtagok felé. - Szevasz, kölyök! -karolta át vigyorogva Melita nyakát és húzta magához közelebb, aki elégedetlenül harsanva fel csapott a hátára. - Ne mááár, Lulu! Tök izzadt vagy, hagyj már békén! Hallod?! -kezeivel enerváltan ütlegelte a fiút. - Nem is vagyok izzadt! -oldalra fordítva a fejét szagolta meg a pólóját. - …csak egy kicsit -nevetett fel, és végül engedett a hisztinek, és eleresztette a húgával egyidős lányt. - Hát itt vagy? -jutott végül szóhoz Valeria. – Matteo rajtam keresett. Zaklatott volt, és azt mondta, beszélni szeretne veled… Még mindig nem ért el? -Lulu arcáról egyszeriben tűnt el a mosolya, aggodalmasan vonta össze a szemöldökét, míg a telefonja után kutatott. - Nem hallottam, hogy hívott vagy írt volna. Nem órán kellene lennie? -kérdezett vissza, mobiljának képernyőjén, mikor az felvillant a gombnyomásra, feltűnt a számtalan nem fogadott hívás, és temérdek üzenet. - Háromig, azt hiszem. Engem már valamivel fél négy után hívott -keresztanyja hangját csak részlegesen hallotta, mikor belefeledkezve az üzenetek vad görgetésébe egyre elhatalmasodni látszott nem csak arcán a gondterheltsége, de szíve is egyre hevesebb iramot diktált az ereiben zubogó vérnek. – Mi a baj? - Nem tudom… -felelte elfúló hangon, ujjai elvadult sörényébe fúródtak és zárta vaskos hajtincseit azok közé. – Otthon van? -vetett még egy kósza pillantást a készülékre, ahonnan egy újabb üzenet beérkezését remélte, majd Valeriara emelte zavaros bogárszemeit. - Ott kell lennie, de… -több nem is kellett, Luciano, aki keresztanyja vállára fogva lépett el közte és Melita között, már dörrent is az ajtó irányába. – Lulu! -nem fordított ügyet arra, hogy akárcsak hátranézzen keresztanyja megszólítására, úgy rontott ki az üzletből, mintha az élete múlott volna róla. Még hallotta, ahogy Valeria keze elégedetlenül csattan a combján és szitkozódva fordul barátnője felé, aki pontosan olyan értetlenül állt a történések előtt, mint mindenki más, aki azokban a pillanatokban a rögtönzött kis egylet tagja volt. Lélekszakadva rohant, maga alá rántva Manhattan poros, koszos utcáit. Elképzelni nem tudta, hogy mi állhat az üzenetek mögött, amikben Matteo kétségbeesetten fújt riadót, de átkozódott, amiért nem volt hang a telefonján és nem vette észre már elsőre, hogy keresi. Akkor már réges-rég mellette lehetett volna. Napokkal korábban, mikor Ennioval kiegészülve a Zöld Egérben jártak, megfogadta, hogy a szórakozását csakis annak a kettőnek a társaságában fogja kiélvezni, így, hogy senki ne zavarja meg, még a rezgést is levette a készülékről, ami onnantól kezdve úgy is maradt. Léptei egyre hosszabbra nyúltak, hogy minél hamarabb hazaérhessen, és úgy kerülgette az embereket, hogy kenterbe verhetett volna bármilyen rangos akadályfutó versenyzőt. Nem emlékezett rá, hogy azon túl, hogy a tanárt mint egy fakabátot állította be -és nem állt távol a valóságtól-, bármikor is feldúltan távozott volna az óráról. Vagy ha meg is történt, a sulykot ilyen mértékben nem vetette el… A gondolatok és az elméletei egymást váltották a fejében, de mind zsákutcába vezették. Összességében annyit tudott, azt viszont mindennél jobban, hogy sietnie kell és nem csak, mert Matteo is ezt tette volna érte, hanem mert tudta, hogy ezt kell tennie. Mert a jó barátok, a testvérek ezt teszik. Mert bármilyen válsággal, kínnal és gonddal nézett szembe, bármit képes volt felrúgni, elhajítani magától, csak, hogy minél hamarabb tudjon a rendelkezésére állni, hogy ő legyen a váll, amin elpanaszolhatja a bánatát, hogy ő legyen a segítő jobb, vagy a józanító szó, ami a fiatalabbat inti rendre, vagy fogadkozik, hogy azt, aki bántani merte, zokszó nélkül kicsinálja. Az utolsó, fennakadást jelző lámpa előtt toporogva, kilövésre készen várta, hogy megkapja a zöld jelzést, akkor viszont úgy robbant, mintha ágyúból lőtték volna ki. Ráfordult az utcára, és a futásból szinte sprintre váltott, hogy a tucat házak közül, amikről úgy gondolta, hogy Isten átka a másnapos embernek, megcélozza a Rosso családi fészket. Az ajtót úgy vágta ki maga előtt, hogy a kilincs nekivágódott a falnak, a zsanérok magatehetetlenül, panaszosan nyikordultak a rájuk mért erő hatására. - Mi a…?! -a hang a konyha felől jött. Luciano becsapta a nyílászárót, és a lépcsőhöz lépve az asztalnál szénhidrát-csökkentett péksüteményt falatozó Emiliara nézett. - Matteo itthon van? -kérdezte, arra készülve, hogy jobb híján, ha nemleges választ kap, amilyen hirtelen érkezett, úgy távozik is, hogy tűvé tegye a negyedet a fiú után kajtatva. - Mit tudom én -lezseren, nemtörődöm módon rántotta meg a vállát, a kezében fordítgatott fülhallgatót a füléhez emelve. – Nézd meg fent, ha annyira érdekel. - Kösz a semmit… -még elcsípte, ahogy Emilia a szemét forgatva szuszakolja vissza a fülébe a kábeles készüléket, de ahelyett, hogy epésen szóvá tette volna, kettesével szedve a fokokat rohant fel a másodikra és rontott be a lépcsővel szemközti szobába. Markában tartotta a kilincset, úgy vetette megkönnyebbülten a vállát az ajtófélfának, mikor meglátta az ágy szélén elárvultan üldögélő fiút. Elnyitott ajkai között kapkodta a levegőt, nyelve kicserepesedet bőrét nedvesítette, de ahelyett, hogy javított volna, csak rontott a szájának szárazságán. Tenyerének élével törölte le verejtékes homlokát, de ahogy elsimította, rögtön új gyöngyökben serkent a bőrén, a folyamatot mégis megismételte egy párszor. - Violánál voltam… az üzletben… -még mindig levegő után kapkodott, az tördelte a beszédét, ahogy beljebb lépve magukra zárta az ajtót. – Segíteni kellett neki… nekem meg le van némítva a telefonom… -magyarázta magát, és nagyot szusszanva vett levegőt, majd fújta azt ki. Az ujjai közé csípett készüléket, amit a szavaival egyszerre lendített fel végül az ágy végébe vágta. Szájának szélét rágcsálva állt meg előtte, elnézte egy pillanatig a magába zuhant látványát, csak aztán, mikor tenyerét a tarkójára simította ült le mellé egészen közel, kezét a térdére vándoroltatva át. Aggodalmasan nézte a profilját, homlokán a szemöldöke ráncolódott, míg próbálta vele felvenni a szemkontaktust. - Mi a baj? -hangja halk volt és bizalmas, lágy és puhatolózó, mintha félt volna attól, hogy a beszélgetésüket bárki más meghallja, vagy Matteoból vált ki hirtelen dühöt a kérdésével.
if you need me and if you need to talk to me, i'll always be there for you
no matter how big or how small your problem is, i'll be there.
A barátok olyanok az életben, mint a terasz tartóoszlopai. Néha egyszerűen maga a tudat is elég, hogy ott vannak, és bármikor támaszkodhatsz rájuk.
Nem akarta tovább áltatni magát, és pont így belefáradt abba is, hogy mások felé azt a Matteot mutassa, aki jó ideje már, hogy valahol a háttérben rejtőzött meghunyászkodva, megrettenve a saját maga bizonytalanságától. Hiába az örökös mosoly, a kedves szavak és figyelemmel teli meleg tekintet, a jól megszokott önzetlen magaviselet, és egyre felületesebbé váló vígkedély, semmi nem volt rendben körülötte, és ezt bizonyította az is, hogy minél több elfoglaltsággal táblázta be a napjait, hogy terelni tudja a gondolatait arról, ami halálra rémítette: elveszítette az álmait… Valeria mindig kitűntetett figyelemmel volt a fia irányába. Hamarabb felfigyelt annak amúgy hatalmas szívében dúló viharokra, minthogy azt ő beismerte volna magának, és pont ezért, félrehúzódva, csendben, finoman puhatolózva, mintha másra nem tartozott volna a fiatal olasz szívének problémája és mérhetetlen, semmihez sem fogható aggálya, várta válaszát finomkodó kérdéseire: mi a baj, kisfiam? Tudni szerette volna, s ez idő alatt végig a tenyerében tartott kezeit cirógatta. Úgy, mint egészen régen, mikor még csepp kisfiú volt, és még annyira se mert a problémáiról beszélni, mint felnőtt fejjel. Se anyának, se apának. Színt kellett hát vallania az anyjának, hiszen az végtelen őszinteséggel tapintott rá a lényegre. Arra, amit hosszú ideig magának se mert beismerni, s csak hagyta, hogy ringatózzon az életének végeláthatatlan tengerén, mint egy szabadjára engedett, kapitány és legénység nélkül maradt hajó. A szíve mélyén viszont érezte és tudta, hogy hajó és tenger ide vagy oda, a tervei sokkal inkább egy elszabadult vonat módján siklottak ki, és nem csupán ismeretlen vizeken, de ismeretlen vakvágányokon is robogott tovább szelidíthetetlenül, elveszetten és vakon. Ki kellett jelentenie: az opera már nem azt nyújtotta neki, mint amit kellett volna. Nem a boldogságot, nem a terveket és nem a nagyszabású jövőt látta benne, hanem egyfajta megoldandó feladatot, ami pedig az életének mumusává nőtte ki magát. Tudta, hogy fel kell adnia ahhoz, hogy boldog legyen, csupán nem volt elég vér a pucájában, amit pedig az anyja tudott és sejtett is. Úgy hitte, legalábbis bízott benne, hogy ha felcsigázza a kedélyeket, és elhint egy s mást, Luciano majd kapva kap az alkalmon, és tenni fog azért és küzdeni, hogy ha kell, hát erőnek erejével, véres verítékek árán szedjen ki valamit a fiatalabb fiúból, és próbálja majd annak álmai és tervei felé segíteni az útját. Mert tudta, hogy ő volt az egyedüli, aki képes lett volna hatni rá. Ha valaki, akkor ő. Ám „fogadott fia” mégse tett eleget a keresztanyja néma kérésének és unszolásának… Nem tudhatták, talán senki sem tudhatta, hogy mennyire és milyen mértékben zavarta Lulut a Valeria által elkotyogottakat követően Matteo mélységes, titkolozó csendbe burkolódzó hallgatása. Talán piszkálta a csőrét és magában zsörtölődött, piszmogott, mégse tett irányába soha egyetlen egy kelletlen megjegyzést sem. Nem akarta harapófogóval kiszedni belőle, nem hánytorgatta fel a hallgatását, kivétel azon a napon, mikor még friss volt az információ: Matteo valamit titkol előle. Aztán mintha a feledés homályába merült volna a téma, de talán csak belenyugodott és elfogadta a fiú által ígérgetetteket, miszerint, ha eljön annak az ideje, ő maga lesz az, aki önként és dalolva elé kocog, hogy „megvallja bűneit”. Hiába hát a belé vetett hit, mégse tette meg. Ez idáig legalábbis, mostanra pedig kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni a szorongása, a folyamatos, titkolózásból eredő aggálya, miszerint lefog bukni. Márpedig tudta, hogy képes lett volna lebuktatni saját magát, mert egyetlen egyszer kellett volna csak rosszul fogalmaznia. Akkor pedig egészen biztos lehetett volna abban, hogy nem kis nyaklevessel jutalmazta volna őt a másik olasz, aminek a veszélye sajnos, így vagy úgy, de még mindig fenn állt. Mert a titok az titok marad, amíg ki nem mondják. Az viszont előzetesen, hosszú-hosszú évekre visszamenően kőbe vésett szabály volt, hogy egymás előtt semmit nem fognak rejtegetni, mert nincs mit, főleg nem miért. Jobban ismerték egymást, mint a tenyerüket, s ha olyan dologról is lett volna szó, amit egyik-másik szégyellt, de legalábbis nem szívesen helyezett terítékre, egymásban mindig bízhattak… tudták jól mind a ketten, hogy kell a nagyvilágban mindenki számára egy társ, egy odaadó barát, egy testvér, aki kiáll mellettük jóban-rosszban. Akkor is, ha hülye volt, akkor is, ha hatalmas hibát követett el. Egészségben és betegségben. Ők egymást választották. Olyanok voltak, mint egy házaspár papírok nélkül, talán még annál is mélyebb, semmihez nem fogható kapcsolattal. Ezek tudatában mégis mi oka lett volna a fiatalabbnak, hogy ne merjen a másik elé állni ebben a vízválasztó kérdésben? Félt tőle? Miért?... megharagudott volna? Esetleg kikelt volna magából és közölte volna vele, mint egy haragos apa, hogy márpedig nincs apelláta, akkor is azt fogja csinálni, amit együtt elkezdtek? Tartott a megvetéstől és a szégyenérzettől? De miért? Mi szégyellnivalója lett volna abban, hogy végre eljutott addig, hogy eldöntse, mit szeretne magával kezdeni az életben? Akkora szégyen az, ha rá ébredt, nem az operában akart már utazni? Nem ez az élete csattanója? Hogy nem ez a műfaj lesz a szíve választottja, legalábbis nem a hatalmas, kolosszális épület falai között, giccsbe és puccparádéba öltöztetett körítéssel? Szívesen énekelt operát, természetesen. De sokkal szolidabb közegben, és annál inkább magának, egyfajta szórakoztatásból. Mégis, szégyellnivaló az, hogy talán az addigi munkája, és mások, belé fektetett munkája kárba veszett? Miért lett volna így? Művészt neveltek, aki talán nem azon a pályán fog lehorgonyozni az élete hátralevő és jelentős részében – aztán soha ne lehessen tudni, mit hoz a jövő – de mégis értéket fog képviselni, és adni fog a generációknak, legyen szó kicsikről és nagyokról, gyerekekről vagy éppen egészen aggkorú emberekről. Egy dologban biztos volt: ha nem is Lucianotól félt, de attól biztosan, hogy ezzel a döntésével talán el fognak távolodni egymástól. Ostoba, buta gondolat volt, mert mégis min változott volna az esetleges műfajbéli különbség azon kívül, hogy nyilván a másik fiú számára is sokk lett volna elsőre? Mégis ott volt benne a félelem, a mindent, elméjét, lelkét elöntő rettegés, hogy ez lesz az, ami elválasztja majd őket egymástól. Mert máskülönben minden túl jól ment volna… nem volt gikszer, nem volt hiba a gépezetben, mindaddig míg ő maga azzá nem vált. Egy fogaskerekeket megakasztó porszemmé. Ám akkor és ott, az ágyon ücsörögve már tudta, hogy minden addigi félelme nem volt semmihez, de legalábbis ahhoz semmiképp se fogható, avagy mérhető, ami akkor tudatosult benne: hazudott. Mert ekkor már ténylegesen vétkeként lehetett nevezni, amire viszont Luciano biztosan mordulni vagy éppen harapni fog. Joggal. Nem tudta, nem volt benne biztos, hogy mennyire van felkészülve lelkileg a haragjára és a megítélésére, viszont a tanár színe előtt és a tőle való távozás pillanatában nagyon elhitte, hogy képes lesz elé állni, és elviselni bármit is. Azokban a percekben viszont már nem volt biztos benne, főleg nem akkor, mikor a telefon sötét kijelzőjének bambulása közepette meghallotta a hangosan, csattanósan kivágódó ajtó dörrenő hangját, s pont úgy a sietős lépteket döngeni felfelé a lépcsőn. Hallotta a vad zihálását, a tüdejének sípolását: futott, rohant. Lélek szakadtában. Nyilvánvaló volt, hogy sokkalta az ijedtség miatt volt képtelen csillapítani a tüdőbajosokéra emlékeztető levegőkapkodását, mintsem azért, mert valóban megkínlódta volna a megtett kilométereket. Valószínűleg nem csekély súlyban ültethette el a félelmet és aggodalmat benne az egyre elkeseredettebb, egyre kétségbeesettebb üzenetek hada. Nagyot nyelt, ahogy leheletnyit félrefordított fejjel volt szerencséje megpillantania a sziluettjét, miként egyre közelebb és közelebb ért hozzá. Még mindig zihált, és pont olyan szembetűnő volt ahogy ömlött róla a víz, mint az, ahogy teljes magával ragadta őt a páni félelem. A fiatalabbik együttérzéssel figyelte a sötét íriszeit, melyekben mintha a félelem csillogásait vélte volna felfedezni. Talán csak a saját rettegése köszönt vissza Lulu íriszeiből, és vele együtt az egész arckifejezéséből. Elkenődve vonta meg a vállát, s előre hulló vállal lóbálta meg a remegő kezében tartogatott készüléket. - Semmi baj. Az enyémen sincs hang - fűzte hozzá halkan és gyakorlatilag feleslegesen, hiszen, ha valami, hát ez megszokott volt már. Matteo az a tag volt, aki egész nap a telefonján lógott – amennyiben lehetősége volt rá – ami miatt pedig az állandóan pittyegett, csörömpölt és zörgött volna. Még egészen taknyos kölyök volt, amikor az anyja megelégelve, alá pirított az órákon át tartó játszogatásainak rém idétlen és irritáló „nyivákolása” miatt, ő pedig hála a felsőbb erőnek, hozzászokott, hogy a telefonja mindig és mindenkor csendben legyen. Addigra gyakorlatilag abban se volt biztos, hogy mi volt a csengőhangja, hiszen soha nem hallotta. Ám, annak ellenére, hogy mindig a kezében vagy a zsebében volt, érdekes módon számos alkalommal kétszer, háromszor is újra kellett hívni őt, mire észrevette a beérkező hívást. Nem volt egyszerű őt elcsípni. Telefonon semmiképp. Talán ezért se lepte meg annyira, hogy Lulu is olykor-olykor hasonlóan cselekedett, és hanyagul némasági fogadalomra késztette a telefont. Úgy mutatott ott az ágy szélén kuporogva, mint egy ágról szakadt veréb. Tekintetét ide-oda vezette a szobán belül, s mihelyst Lulu ott volt mellette alig egy karnyújtásnyira, minden érdekesebbé vált az ő pillantásánál. A parkettára fektetett, két sarkánál felpöndörödő szőnyeg, és annak rojtjai. A szoba falához állított szék háttámlájára fektetett súlyos bőrdzsekije, vagy annak ülésén halmozott tisztán mosott pólók és nadrágok. Akkor és ott, megmondani se tudta volna, hogy melyik melyiküké, de képes lett volna annak komolyabb időt szentelni csak, hogy ne kelljen nyilatkoznia… inába szállt a bátorság, főleg az után, hogy megérezte a fiú tenyerét a tarkóján. Karamell szemei egy másodperc erejéig felé tévedtek, de csak a mellkasát volt szerencséje látni, mielőtt még helyet foglalt volna mellette az ágyon. Mély levegővétellel szívta teli a „begyét”, majd egy másodperc erejéig lehunyta a szemét, így szedve össze minden bátorságát addigra, míg Lulu már ott ült mellette, s aggodalmasan, értetlenül puhatolózott tovább miben, és hogyléte felől. - Lulu – szinte nyöszörögte másik felének a nevét. Hangja egészen idegen volt és elesett, már-már vékonyka azok ellenére, hogy a beszédhangjának is volt egy kellemes, lágy, olykor búgós mélysége – én azt hiszem valamit elrontottam – kezdett bele – csak nem tudom, hogy mikor. Emlékszel arra napra, amikor megfogadtuk, hogy együtt járjuk végig az életünk bizonyos, de mindenképpen a legjelentősebb és legfontosabb szakaszait? Együtt kezdjük az iskolát, együtt fejezzük be azokat… együtt jutunk el a diplomákig majd azon túlra, ugyan úgy, még ha részleteiben kicsit másként is… Mikor megígértem neked, hogy soha nem adom fel, és közel olyan jó énekes és előadó szeretnék, mi több, akarok lenni, mint amilyen te vagy? Mindig olyan tehetségre vágytam, elhivatottságra és kitartásra, mint amilyen neked van, és ezért képes lettem volna a legnagyobb hegyeket is megmászni. Mint ahogy azért is, hogy folytassam az utamat és hasonlóan, mint te, én is a legnagyobb operák falai közé szervezzem az életemet – nem mert rá nézni, csupán egy röpke, futó pillanatig. Azt is annyira, hogy felmérje a helyzetét: folytathatja? Hallgatnia kellene? És bár nem volt biztosabb az egyikben, mint a másikban, mégis folytatta. - Tudod… azt hiszem, hogy kudarcot vallottam. Nem… én nem mertem neked mondani, de már jó ideje fenntartásokkal kezelem a magam részéről az operát, és azt hiszem, hogy ma bebizonyosodott az, amitől tartottam, és amiben ennek ellenére, mégis biztos voltam. Mr. Rosenshein-t tényleg nem lehet átverni – elgyötörten, sajnálkozva mosolyodott el - … még a legapróbb bizonytalanságodat is kitudja szimatolni… „Minden tiszteletemmel, szeretetemmel és tanári pályafutásom eddigi tudásával kérdezem tőled… Nem rosszból, nem támadásból… miért raboljuk egymás idejét?” – idézte a férfit korábbról, s mintha végtelen szomorúságot, csalódottságot, és szégyent érzett volna saját magával szemben, nagy sokára Lucianora emelte a tekintetét - „Abban az egy dologban biztos vagyok már, és azt hiszem, hogy te is tudod, hogy az opera a tudásodhoz mérten nem, de a lelkedhez viszonyítva viszont iszonyat messze áll tőled. Nem ez az, amit szeretnél, nem ez az, amire vágysz. Igazam van?” – folytatta, s elhúzott szájjal, sajnálkozva, Luciano véleményétől tartva vonta meg a vállát – azért jöttem voltaképp Amerikába, hogy kiderüljön, érdemes vagyok-e arra, hogy tanítson, és ha igen, akkor az ő a segítségével túljussak a felvételiken. Azt hiszem, hogy ez… ez most megválaszolásra lelt. Lulu? Emlékszel még a La Danzámra? – szerény találós kérdés volt, de biztos volt abban, hogy Lulu igennel fog felelni, hiszen aznap Matteo brillírozott – a tanárok is úgy tartották, hogy az volt az egyik valaha volt legjobb előadásom. A legőszintébb és a legboldogabb. És az utolsó. Azt hiszem, hogy aznap eltört bennem valami… és ne kérdezd, hogy mi, mert fogalmam sincs, egyszerűen nem tudom felidézni azt a napot. De konkrétan, semmit. Azt se, hogy mi volt előtte, mi volt az előadáson vagy utána. Homály – megremegett a hangja, s jókorákat nyelt, mintha csak a könnyeit próbálta volna sorra visszanyelni, de legalábbis megakadályozni, mielőtt kicsordultak volna. Tagadhatatlanul ő volt a legérzékenyebb hármójuk közül, s ez olykor-olykor felszínre is tört. Ám az ilyen esetekben jószerivel a szívéhez is kapott az ember, hiszen szokatlan volt, idegen és kétségbeejtő a magába szakadt, kétségbeesett és elveszett ábrázata. Főként az, hogy képes volt valami megríkatni, és végtelen kétségbeesésbe taszítani a fiút. Volt valami furcsa, kellemetlen érzés benne, ami nem csak nyomta, de málhás súlyként nehezedett a lelkére, s nem tudta volna megmagyarázni mi volt az. Talán maga a tény, hogy megállás nélkül azt fejtegette, azt próbálta kideríteni, hogy mikor siklott ki minden? Kétségbe volt esve, hiszen tízen x évnyi munka ment kárba. Több éves munkát, tanulást készült feladni egy furcsa érzés és egy még furcsább vonzás miatt…valami bizonytalanért és az ismeretlenért, aminek ki tudja? Talán nem is volt jövője. Tengődött és elveszett...és ő egyáltalán nem volt benne biztos, hogyan kellene ezt a mérföldkövet kezelnie. Egyedül képtelen volt rá.
Magatehetetlenül sarokba szorítva érezte magát, mikor kirontott az üzletből keresztanyja és nagynénje helytelenítésével kísérve. Lábai eszméletlen iramot diktáltak, olyat, amivel a tüdeje, a száján át koordinálatlanul kapkodott levegővel egyszerűen nem bírt dacolni. Kísértetiesen a hatalma alá vonta a deja vu… nem kívánt emlékezni rá, ha tehette volna, nem, hogy mélyre ásta, de egyszerűen megsemmisítette volna azt az emléket, ami 2018 nyarából borzolta a kedélyeit, és ami a tehetetlenségtől elhomályosult tekintetére végtelenített szalagon vetített a feledésbe szánt rémképeket. A Liguria régióban fekvő Portofino, a külföldi turisták Szent Grálja ugyanúgy vonzotta a hazai érdeklődőket, ami nem csak impozáns, kék vizével és fölé magasodó zöld domborzatával folytatott hódító hadjáratot a turisztikája hírében, hanem egyszeriben vált közkedvelté a hobbivitorlázók, hajósok körében is. Az olasz riviéra gyöngyszeme, az a fotogén, szinte képekre álmodott és azok után sóvárgó kisváros a színekbe öltöztetett kis házaival, amik egyként fogták össze a kikötő monumentális részét, diadalmaskodott a baráti társaságuk felett is. A kibérelt weekend ház fölébe magasodott a partot verdeső lágy hullámoknak, a sárga-piros épületegyütteseknek és a domb fákkal, bokrokkal dúsított tetejéről kacsintgatott le a számtalan jachtra, kishajóra, vitorlásra, amik fehérben tetszelegtek a vakító napsütésben amint utasaikra várva ácsingóztak lehorgonyozva. A reggelt, mint az azt megelőző hármat is, korán indították, Matteo és Luciano egy-két vállalkozószellemű barátjukkal kiegészülve, akik nem riadtak vissza attól, hogy nem tízkor-tizenegykor nyújtóztatták ki az éjszaka elmacskásodott tagjaikat, hanem hétkor vetette ki őket az ágy, beszerzőkörútra indultak a központi boltokat célozva meg a víz mosásában megálmodott pékségek, éjjel-nappali üzletek tekintetében. Frissen sült kenyér illata szállt, a kávézók épp, hogy kinyitották az ajtajaikat, ablakaikat, az akkor őrölt kávé aromájával dúsították az amúgy is zamatos levegőt. Melléjük a hentes üzletek pillanatokkal az előtt levágott húsai, felvágottjai tették az egész kompozíciót valami egészen nyálcsorgatóvá. Kisebb vagyontól válva meg, ellenben hatalmas zacskókkal felszerelkezve fordultak ki a legutolsó boltból, hogy a pár utcával feljebb leparkolt autó felé vegyék az irányt terheikkel. - Jössz? -Tinonak, becsületes nevén Costantinonak szólt a kérdés, aki egy pillanatig elmélázva, bárgyú mosollyal figyelte, ahogy a víz fel-felcsap a betonra, sötétre festve és benedvesítve annak felületét. - Azon gondolkoztam, hogy ma vitorlázhatnánk. Végül is, Portofinoban vagyunk, nem? Mi mást csinálna itt az ember? -érdeklődött mikor, miután a válla felett még egyszer hátra sandított a nyílt vízre, a másik három srác nyomába szegődött. Lucianonak enyhén rándult kelletlen, bár annál is inkább értetlen fintorba az arca, míg barátját hallgatta. - Már megint a füleden ültél? Vagy csak ennyire érdektelen számodra, hogy miről beszélnek a körülötted lévők? -a kulccsal babrálva a zsebében, szemöldökét húzva fel nézett felé. - Most miért? Csak nem elhiszed, amit mondtak? - Hát figyelj… nem tudom -rántotta fel a vállát egészen a füléig, a tanácstalanságában azonban némi beismerés is volt az, ahogy mellé a száját húzta. – Ezek az öregek itt tanyáznak ki tudja már, hogy mióta! Gyanítom itt születtek, nevelkedtek. Tudnak ezek egy s mást a vízről, a szélállásról. Nálad legalábbis biztosan többet, aki világéletedben Rómában éltél, és a Trevi-kút volt az első, ahol a fürdőkádatoknál nagyobb kiterjedésű vizet láttál -piszkálódott alantas vigyorral, a ciccenő elégedetlenséget hallva azonban nem állt meg a szavaival. – Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ha ők azt állítják, hogy nem ideálisak ma a körülmények a kihajózásra, abban lehet valami. És különben is mit akarsz annyira siettetni? Itt leszünk még több mint egy hetet! Ma csináljunk valami mást. A vitorlázás megvár -bár a hangja tompa volt, míg a csomagtartóba hajolva babrált, mégis kellően határozott ahhoz, hogy azt sugallja, nem fogják tudni eltántorítani a nézeteitől. Mióta Ennio az Államokba költözött, ő volt a társaságban a legidősebb, így, ha a szükség úgy hozta, hangot kívánt adni az övékét egypár hónappal meghaladó bölcsességének. Mert úgy gondolta, kijár neki a „tisztelet” és a „figyelem”. - Komolyan ezeknek a vén csotrogányoknak hiszel?! -hitetlenkedett Aldo, és jót mulatva Lucianon, összecsapva tenyereit nevetett fel. - Tessék! -az autó utasterében ülve Tino volt az, aki előre nyújtotta a telefonját, viszont, mivel Lulu ült a volán mögött, aki addigra besorolt a forgalomba, Matteo vette el tőle a készüléket. – A viharjelzés nem mond semmit. A radaron közel s távol egy felhő sincsen. Nem mondanak egy milliméter esőt se. Mégis mit vagy annyira beparázva? Azt hittem, tökösebb csávó vagy te annál, Giovinazzi, mintsem, hogy ilyen kis hentesüzletbeli öregekkel és azok törzsvendégeivel paktálva hiúsítsd meg a nyaralásunk jókedvét! -lesújtó tekintete a visszapillantóban találkozott Tinoéval. - Te mit gondolsz, Matteo? Mennél inkább vitorlázni, vagy neked van eszed, nem úgy, mint ennek a kettőnek a hátam mögött? - Hát… Órák múltán, és a folyamatban lerendezett „nem-de, nem-de”, sehova nem vezető vita után Luciano tagadásával és egyet nem értő fejcsóválásával kísérve hárman, Tino, Aldo és Matteo, aki leginkább részesülhetett haragvó pillantásának szúrós mivoltával, a vitorlázás mellett döntve elhagyták a házat. Még a több rekesz sör, amivel betáraztak -legalábbis arra az egy napra- se hatotta meg őket, és Lulu, aki addigra belefáradt abba, hogy lebeszélje őket, noha a jogot fenntartotta, hogy bármikor hangoztathassa, hogy „én megmondtam”, eleresztette a három fiút. Nem gondolta, hogy szükség lesz rá, hogy azt valóban szemrehányásként felhánytorgassa… A víz felől érkező vihar tolta maga előtt a meleget, a párát, fülledté téve az amúgy is nehezen lélegezhető levegőt. Borult az ég alja, mégse az, hanem a kikötő viharjelző lámpájának vad pislákolása volt, ami a házban maradt négy fiú egyikének figyelmét felkeltette. Percenként kilencven felvillanás… másodfokú jelzés. A tudat úgy hasította át alkoholtól elködösült elméjét, mint ahogy kés szeli a napon olvadt vajat. Mire a kikötőbe értek, a vihar is megérkezett, ellenben hármójuk vitorlája. - Gyere már! Gyere... Lulu! -Leo, aki egyedüliként tartott vele a partra, a bőrüket csípősen verdeső, szúrósszemű eső elől próbálta fedett, száraz helyre rángatni, de a küzdelem olyan lehetetlennek bizonyult, mintha egy szobrot akart volna elrángatni annak talapzatáról. Sóbálvánnyá meredve nézte a távolban tajtékzó, vadul hullámzó vizet, amint az egybeolvadt a felhők sötétjével, és nem volt meggyőződve arról, hogy az arcát csak az eső, vagy a tehetetlenségében megeredt könnyei is áztatják. Hiába takart rá a kávézó gondos vezetőasszonya egy plédet, rázta az ideg, marta a bűntudat, és egy kortyot nem volt hajlandó felhajtani az eléjük tálalt, meleg italból. Nem tudta, hogy mit érzett… a teljes ürességet, vagy a mindent felülíró dühöt. És ha az utóbbit, azt ki felé táplálta? Matteoék, vagy saját maga iránt, amiért nem volt kellően határozott és hagyta, hogy elmenjenek? Ólomléptekkel haladt az idő, és minden egyes átvészelt pillanat egy újabb fájó késszúrás volt a szívébe, mígnem a csapzott vitorla feltűnt a horizonton. A vihar elvonult, helyét a napkorong váltotta az égbolton, körbefonva pár, már ártalmatlan bárányfelhővel, így az arcát barázdáló, nedves kis sávokat nem tudta már az esőre fogni. Életében azelőtt nem érzett olyan mérhetetlen megnyugvást, azt kísérő, olthatatlan haragot, mint mikor Matteot könnyek közt ölelte magához. Attól fogva a gyenge széltől is óvta, és nem véletlenül fogta el kontrollálhatatlan feszültséggel a figyelmen kívül hagyott üzenetek sora. Ugyanazt a gyámoltalanságot érezte, a megsemmisítő kétségeket, mint azon a napon, Portofinon, és igaz volt ez bármikor, ha Matteo szorult helyzetéről csak fogalma volt, ellenben nem tudta, hogy mibe került. Egészen addig nem bírt fellélegezni, míg berontva a szobába meg nem látta az ágy szélén ülő alakját. Akkor viszont akkorát nyelt az állott levegőből, hogy a tüdeje szinte kiszakadni szándékozott annak méltó helyéről. Kedve lett volna egy szusz alatt leteremteni, de tudta, hogy ő hibázott, amiért legkevésbé se vonhatta felelősségre a fiatalabbat. - Ez azért nem olyan nagy meglepetés -ajkait csupán egy leheletnyivel mozdította feljebb egy szolid mosoly, mikor barátjának tarkóját, pihés haját simítva ült le mellé. Ujjai megnyugtatás gyanánt simultak a fiú térdére, de láthatóan nem ért el vele hatást. Alsó ajkának felvált bőrdarabkáit rágcsálva, aggodalmasan húzva a szemöldökeit figyelte, olvasott, de legalábbis olvasni kívánt a testbeszédéből. A meg-megremegő kezéből, magába szakadt, roskatag tartásából, abból, hogy kerülni kívánta a tekintetét. Megfogadták, hogy mindig őszinték lesznek egymáshoz, és belátásaik szerint, ahogy azt jónak tartották, ezt is tették. Azt viszont tudta, nem maradt rejtve előle, hiszen érkezésének első napján Valeria bemártotta előtte a tulajdon fiát, hogy van, amit Matteo titkol előle. Gyakran, noha nem állandó jelleggel, de gondolt azokra a pillanatokra, mikor a nő hanyagul, mit se foglalkozva a következményekkel a szájára vette a fiú saját vívódásának hírét, és már akkor látta, hogy barátjának minden egyes porcikája megfeszül az idegtől. Ugyanazt a görcsösséget, a ki nem mondott, de annál jobban mutatott vívódást látta rajta ott az ágy szélén ülve, mint akkor délelőtt, és bár bántotta az, hogy nem vallott színt, és hetek múltán se emlegette fel, mégse tette szóvá neki. Nem akarta siettetni, még annak ellenére se, hogy szétvetette az ideg, amiért a másik hallgatásba burkolózott vele szemben. - Hm? -dünnyögött artikulálatlanul, érdeklődőn, mikor a nevét hallotta. A folytatás azonban kétségeket váltott ki belőle és festett azzal egyidejűleg értetlen grimaszt az arcára. A felvezetés, ahogy a szavakat kereste, túl hosszúra nyúlt… idegesen járt a lába, ugráltatta a jobbját, ahogy Matteo egyre inkább csépelt gondolataival szembesítette, mintha ne tudta volna tökéletesen, hogy mi is volt az, aminek kapcsán fogadkoztak. Olyan dolgokat ígértek meg a másiknak, amire legkevésbé se volt kihatásuk, mégis, a sors valahogy úgy hozta, hogy beérték egymást. Együtt kezdték az iskolát, együtt ballagtak el. Ugyanabba a konzervatóriumba nyertek felvételt, és végezték el kitűnő eredményekkel. Később az egyetemet is ugyanazon évben, intézményben és szakon vették be, és érték el a BM diplomát. Az útjaik akkor ágaztak szerte, mikor Luciano törtetőn haladva előre rögtön folytatta a képzését mesterszakon, míg Matteo jobbnak vélte azt, hogy egy év pihenőt rendeljen el magának. Gondolataira, ki nem mondott szavaira nem biztos, hogy jótékonyan, de csend telepedett. Nem tudta, hogy mit kellett volna gondolnia. Azt is tagadta maga előtt, és a hallgatásával tiltakozott az ellen, amerre Matteo irányítani kívánta a vallomását. Valahol sejtette… már régebben érezte, de nem akarta belátni, hogy nem tévedett. Az egyetlen alkalom volt, amikor Luciano szíve szerint hibázni szeretett volna. Nem pedig ráhibázni… „Már jó ideje fenntartásokkal kezelem a magam részéről az operát”. Ez volt az az egyetlen mondatrész, ami fajsúlyosan hordozta magában azt a beismerést, amit nem szépített meg a cicomázott körítés. Nem akart rá haragudni, hiszen nem volt joga hozzá, mégis mély levegővel kívánta csitítani a mellkasában gyúló tüzet, az oxigén azonban csak dúsította a lángok sűrűségét és nagyságát. Levette a fiú térdéről a kezét, odébb csúszott, és sajátjain támaszkodva dőlt előre. Ujjai egymásba kapaszkodtak és csak elnézte, ahogy tehetetlen dühében kézfején ujjbegyének ereje nyomán fehéredni látszik a bőre. Az arcán azonban kísértetiesen nem látszott semmi, egykedvű volt és kifejezéstelen, mint egy remekül formált szobor. Jószerint abban se volt biztos, hogy mi volt az, ami a haragját táplálta, egyszerűen csak érezte, ahogy a szavak szítják a feszültségét, és egyedül a másik érdekében kívánta türtőztetni magát és a tudat végett, hogy sejtése se volt, mit kellett volna a fejére olvasnia. Mindent és semmit. Hagyta, hogy a mondatsokaságokká összeállt szavak lehulljanak kettejük között, és hosszú-hosszú pillanatokig megválaszolatlanok maradjanak. Hallotta, ahogy Matteo hangja bizonytalanul megremegett, de nem akarta megnyugtatni, oltalmazón a hátára simítani a kezét és csitítani, elhitetni vele, hogy nem lesz baj. Mert nem tudta, hogy akkor mégis mi lesz… mi lesz a jövőben? Önző volt, amiért magára és az együtt tervezett jövőképükre gondolt, de nem tudott másra asszociálni, és nem tudta nem úgy érezni, hogy felültette és cserben hagyta. Nem volt racionális, a gondolkodása önös volt, és a belátása, miszerint jobb volna a másik érdekét, mintsem a sajátját szem előtt tartani, elmaradt. Legalábbis elnyomásra került. - Tudod, hogy mi bosszant a legjobban? -a hangja kimért volt és precíz. Érzéketlen és hideg, távolságtartó, mégis közeli és bensőséges. Mert csakis hozzá szólt, még ha olyan halknak is tetszett, hogy alig bontakozott ki az ablakon át beszűrődő, manhattani morajlásból. – Hogy nekem kellett volna elsőnek elmondanod, mégis én vagyok az utolsó, akit szembesítesz vele -felnézett, de nem kereste a fiú tekintetét. Rideg pillantása a szemközti falat figyelte, állkapcsa megfeszült, ahogy fogsorait összeszorítva türtőztette a feltörni kívánó véleményét. – Ha ma Rosenshein nem hozza említésbe, mikor mondtad volna el? Meddig vártál volna vele? Míg belegebedek? Mert ezt akartad elmondani már ki tudja, hogy mióta, nem? Ez volt, amit Valeria is említett, ugye? -a kérdések csőstül tolultak, és számtalan megválaszolatlan maradt még benne. – Na nem, mintha úgy tűnt volna, hogy annyira el akarod mondani… -keservesen, halkan és alig egy fél másodpercig nevetett fel. Orrhegyét kézfejével dörgölte át, ajkai megvonaglottak, grimasszal húzta el őket, mintha keserű epét érzett volna a szájában. – Mit kell még tudnom? Mert úgy tűnik, manapság nagyon élén jársz annak, hogy ilyen „aprócseprő” dolgokat elhallgass előlem -morrant rá talán először ütve meg a visszafogottnál jóval erőteljesebb hangerőt és azzal egyidejűleg hangszínt is. Megacélosodott az orgánuma, mintha nem is a sajátja lett volna. A kedves tónusa fasorba se kullogott ahhoz a hanghoz mérten, ami kiszakadt a torkából, és ami tovább idegenítette az egész lényét, a testtartását, arcának rezdülését. Látszott rajta az igyekezet, hogy nem akar a másikra rontani, mégis nehezen fogta vissza a lendületet, ami tornádóként söpört volna kettejük között, elpusztítva mindent és mindenkit, aki az útjában áll. - „Miért raboljuk egymás idejét?” -emlegette fel a Rosenshein-t idéző szavakat. – Tudod, soha nem volt egyszerű az élen járni. Mindig úgy éreztem, hogy nem csak magamnak, de neked is törnöm kell az utat, és zokszó nélkül tettem meg. Mert azt hittem, ezt várod tőlem, és soha nem volt kétség, hogy érted még a tűzbe is... Mindig azt mondtad, hogy olyan akarsz lenni, mint én, és én ezt soha nem értettem. Miért akartál olyan lenni, mint én? Miért nem akartál magad lenni? Miért helyeztél rám is nyomást azzal, hogy nekem kellett volna példát statuálnom feléd? Hogy nem csak magamért, hanem érted is küzdjek, hogy a vállamon cipeljem nem csak a magam, de ennek a tudatnak a terhét is? Ha őszinte lettél volna magaddal és velem is, olyan egyszerűvé tetted volna a dolgunkat… „nem raboltuk volna egymás idejét” -nézett rá jelentőségteljesen, és csak remélni tudta, hogy zavaros barna szemei találkoznak a világos íriszekkel. – És ezt most nem úgy értem, hogy… -sóhajtva vezette ujjait a szemüveg alá, hogy átdörgölje lehunyt szemhéjait. – Nem raboltad az időmet. Egyáltalán nem. A testvérem vagy... De semmi nem magyarázza azt, hogy mi gátolt meg abban idáig, hogy színt vallj nem csak nekem, nekünk, hanem magadnak is. Mert én sulykoltam neked, amit én hittem. Mert azt gondoltam, hogy te is ezt akarod… aztán most kiderül, hogy egy, már előre eldöntött csatát próbáltam meg megnyerni, miközben te már rég meglengetted a győzedelmi zászlót?... Tudtad, hogy mit akarsz, vagy legalábbis azt, hogy mit nem. Két évet vettél el magadtól. Kettőt -ismételte el, míg újból, pengevékonyságúra préselve az ajkait felé nézett. – Megérte? Megérte áltatnod magadat és mindenki mást ahelyett, hogy nyílt lapokkal játszottál volna? -faggatózott, és szerteágazó hajába fúrva az ujjait markolt rá a vaskos tincsekre a feje tetején. - Te vagy az egyetlen ember, akit a siker nem éltet, nem előre lendít, hanem hátráltat… és én próbállak megérteni, de nem megy -beismerve húzta fel a vállát.
if you need me and if you need to talk to me, i'll always be there for you
no matter how big or how small your problem is, i'll be there.
A barátok olyanok az életben, mint a terasz tartóoszlopai. Néha egyszerűen maga a tudat is elég, hogy ott vannak, és bármikor támaszkodhatsz rájuk.
Az utóbbi napok kegyetlen, vasmarkú szörnyetegként telepedtek rá, s úgy nyomták a mellkasát, a vállait, mintha mázsás súlyokat akasztottak volna a testére, azokkal jelezve egyik-másik vétkét, és annak következményeit. Mert azokat már látta, és tisztában is volt velük. Majd’ megszakadt, és ha önmagában nem lett volna elég az, hogy farkasszemet nézzen a saját, felette sátáni kacajjal győzedelmeskedő mumusával, a mulasztásaival és a jövőbeni terveivel, hát új eleme lett a közte, és Ennio között születő, pillanatokig úgy tetszett, vérre menő ellentét. Újra meg újra lepergett a lelki szemei előtt az a néhány perc, ahogy a szék gyönyörű ívet írt le az irodában, majd egyszerűen, mintha fogpiszkálóból építették volna, darabjaira hullott. Akkor és ott úgy érezte, hogy akár ő is lehetett volna az a szék… mert mi lett volna, ha Lulu akkor nem áll közéjük? Talán még az utolsó pillanatban megálljt tudott volna parancsolni magának és a haragjának az idősebbik, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha addig vitte volna őt a lendület, míg neki megy? És mi lett volna akkor, ha Matteo nem rettent volna meg olyan mérhetetlenül, ha nem dermedt volna le, hanem vitte volna őt tovább a mélyen fortyogó, elfojtott haragja, amit olykor-olykor iszonyat intenzitással érzett a fiú iránt? Valahol úgy érezte, hogy amiket mondott, a szavainak ugyan úgy igaza volt, mint annak, amit később a szemüveges fiú olvasott rájuk. Joggal, és okkal tette akkor azt amit, az megint egy másik kérdés volt, hogy saját magához mérten ostobán és meggondolatlanul cselekedett, hiszen belőle senki nem nézte volna ki azt, hogy neki áll húzogatni a macska bajszát. Más esetben talán őszintén megállt volna Ennio előtt, és úgy olvasta volna a fejére, azt, amit akkor burkoltan, szemtelenül tett, s ilyen kereteken belül mondta volna el neki a sérelmeit. Azt, hogy amit csinál az elfogadhatatlan és velük szemben nem szimplán pofátlanság, de kegyetlenség is. Sértette a büszkeségét a „ki ha én nem?” kisugárzása és megjegyzései. A nagyképű, rátarti modora, ő pedig ezzel együtt idomult hozzá, és hasonlóképpen kezdett el viselkedni, mint a másik. „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten…” Valahol legbelül meg akarta leckéztetni őt. Ilyen, és hasonló módon próbálta felhívni a figyelmét arra, hogy mind az, amit akkor és ott csinált, egyfajta tükör volt Ennio személyével szemben. Csakhogy elszámította magát. Az értelmet háttérbe utasította az ellenszenv, az értetlenség és a csalódottság. Ez pedig újabb és újabb problémákat szült. Legyőzték őt egy számára idegen csatában. Úgy is lehetett fogalmazni, hogy jó ideje volt már annak, hogy nem tudta volna megfogalmazni: ki is ő valójában? Nem ismerte önmagát… nem látta a mindig őszinte és egyenes Matteot, hiszen a félelmei, a bizonytalansága és a rettegése mögé rejtőzött. Engedte és hagyta, hogy eluralkodjanak rajta a hátráltató és visszatartó érzelmek, ezzel nem csak magát, de a barátságukat és a testvériségüket is kockára téve. Ezen a ponton talán már mindegy volt, hogy az Ennioval való ellentétére milyen módon akart gondolni… ott mindenekelőtt elszakadt benne valami, és az a megelőlegezett, és tíz éven át tartó bizalom, amit egykoron kiharcoltak maguknak, megingott. Valami eltört mindkettőben, már csak az volt a kérdés, hogy melyikük szenvedte el a legjelentősebb károkat? Az, akit szembesíteni kellett azzal, hogy fittyet hányt a barátaira, öntelt lett és arrogáns, olyan, aki mutogatja a portékáját és gorillaként dobol a mellkasán, hogy az erejét fitogtassa, vagy pedig az, aki hosszú hetek és hónapok óta mást se csinált, mint a saját maga tagadásában élt? Aki titkolózott puszta rettegésből, félelemből és szégyenérzetből, ami pedig tönkre tett mindent... Akkor már látta, hogy máshogy kellett volna cselekedni. Tudta, hogy a legelején kellett volna az életének középpontját jelentő személyhez rohannia, akkor talán még képesek lettek volna okosan, értelmesen megoldani a furcsa, idegen változást, de legalábbis megbizonyosodhatott volna afelől, hogy még értelmes, gondolkozó embere a fajtájának. De végtére is, ha jobban belegondolt, mire számított? Mit várt azok után, hogy mindig mindent halogatott és tagadott? Pont, mint évekkel korábban a csuklótörését… „fáj-fáj de nem vészes, minek menjek vele orvoshoz?” Aztán mire eljutott, már jött a hideg zuhany. Ilyen tekintetben pedig mire számított a lelkének kérdéseiben? Miért cselekedett volna másként? Azért, mert a lelke törékenyebb és sérülékenyebb minden létező csontjánál? Ugyan már… nem is gondolt bele. Nem is foglalkozott vele! Luciano mellett ücsörögve úgy érezte, hogy bár összezúzhatná és eltörhetné bármelyik, vagy éppen az összes csontját, hiszen azt is könnyebben s jobban viselte volna, mint a fiú arckifejezésének látványát. Azt, ahogy a kezdeti aggodalmat, a bizonytalanságot és páni félelmet lassan, de biztosan átváltott valami más. Valami idegen. Valami, amit korábban még nem volt lehetősége tapasztalni, és akkor már biztos volt benne, hogy soha többet nem is akarja. Az addig is a torkában terpeszkedő és duzzadó gombóc mintha futtában nőtt volna néhány méretet, fojtogatta. Sípolt a tüdeje, nehezen vette a levegőt, s egyre csak nyomott, szorított a mellkasa, ahogy bele lovalta magát a mondottakba és hallottakba. „Bár okosabb lettem volna…. bár hamarabb megtettem volna” – ismételgette magában újra meg újra, ahogy a kétségbeesett, rettegő arany tekintet próbálta megkeresni Lulu tekintetét, de nem látott már mást, csak a profilját. A szemüvegének szárát, az orrának markáns vonalát és a sűrű szakállát. - Tudom – suttogta erőtlenül, szinte némán szálltak el a szavak az ajkairól. Benedvesítette azokat, de eredményt nem ért el vele, az újra meg újra kiszáradt és kicserepesedett – de Lulu, igazából, és tudom, hogy ez semmin nem változtat, de gyakorlatilag rajtam kívül csak két ember hallott erről. Nem mondtam senki másnak, és én számos alkalommal el akartam mondani, és tényleg nem volt alkalom, nem volt nap, hogy… ne akartam volna eléd állni, de egyszerűen nem tudtam, hogy tehetném meg. Olyan csalódásnak, olyan… olyan bukásnak éltem meg ezt, mint még semmit soha. Most gondolj bele, hogy te mit éreznél akkor, ha több, mint tíz, tizenöt évedet kellene most siratnod, mert egyszerűen fojtogat az érzés, hogy folytasd? És még azt se tudnád megmagyarázni, hogy mi a bajod? – puhatolózott óvatosan, ám nem emelte meg a fejét, nem kereste tovább a tekintetét. Luciano térdét fürkészte, majd a kezeit. Bármit – nap nap után úgy feküdtem le, hogy holnap minden visszakerül a normális kerékvágásba, hogy… minden rendben lesz. Úgy, mint az előtt. Reménykedtem, hogy egymagam képes leszek ebből kilábalni, hogy csak egy kicsit… csak egy kicsit erőt kell vennem magamon. A sarkamra állni. Józan ésszel és szívvel gondolkozni. Nem engedni, hogy az elmúlt évek munkája kárba menjen, hogy nem hagyhatom elúszni a lehetőségeimet. De… - rázta a fejét. Ajka széle lefelé biggyedt, és újabb adag furcsa, idegesítő remegés futott végig a testén, mely már harmadik napja, hogy uralkodott rajta. Azóta, hogy Ennio kikelt magából - tudom, hogy neked kellett volna lenni az elsőnek, akinek beszélek róla, de nem tudtam. Szégyelltem magam, és szégyellem most is. Most már azért is, mert felfogtam, hogy mit tettem, vagy mit nem tettem meg. Mit mulasztottam. Anyunak is csak azért beszéltem róla, mert kiszedte belőlem, mintha megérezte volna, hogy valami nem jó… de tudod milyen, hogy ha szimatot fog, akkor harapófogóval is, de kiszedi az emberből azt, ami nyomja a lelkét – nagyot szusszant, bár a légzése nem lett sokkal könnyebb. Ujjai a matracot markolták maga mellett, ahogy lehajtott fejjel magyarázott tovább – el akartam mondani! Tényleg el akartam! Mikor Ennionál voltam, pont azon gondolkoztunk, hogy miként tálaljam, mert úgy látta, hogy nem fogod jól fogadni. Én akkor már sokkalta azt éreztem, hogy azt nem fogod tudni könnyen feldolgozni, hogy eddig vártam azzal, hogy beszéljek végre – Luciano jól ismerte Matteot, s ha nem ködösítette el az agyát teljes mértékben a sértettsége és csalódottsága, akkor valahonnan nagyon mélyről elővadászhatta hát az ismereteit, hogy a fiatalabbik fiú végső kétségbeesésében mindent is képes volt megmozgatni azért, hogy valamit egyenesbe hozzon. Félre tette a saját büszkeségét azzal, hogy valakitől segítséget kért, és bár meglehet, hogy barát mellett tette le a voksát, ettől függetlenül Ennio mégse azt a fajta barátságot és megbízhatóságot nyújtotta neki az utóbbi években, mint példának okáért Lulu, vagy valamelyik srác odahaza. Ettől függetlenül Ennio is ismerte Lulut. Nagyon is jól, ráadásul hasonló temperamentumúak voltak, ami különös fontossággal bírt a történetben és a végkifejletben. Matteo rajta igyekezett felmérni azt, hogy Luciano miként reagálhat? Viszont ez annyit tett, hogy az Amerikába szakadt és ott céget alapító olasz, nagyon is tisztában volt a fiú kétségeivel, elveszettségével. Azzal, hogy beszámíthatatlan volt az érzelmei miatt. Sarokba szorítható, onnan pedig vadul acsargó, majd pedig visszavonuló, megrettent állat. Ennio mégis támadta. Úgy, hogy túl nagy volt rajta az a bizonyos támadható felület… a kiszolgáltatottsága. Már nem érezte úgy, hogy lenne értelme védeni magát, s lehetősége se volt rá. Nem tudta megtenni. Gyakorlatilag védtelenné vált, és ez akkor, ott, az ominózus incidenst követően teljesedett ki igazán. Jókorát nyelve sóhajtott a fiú szavait hallgatva, és komoly, kínkeserves próbálkozások árán tudta csak kordában tartani az ajkainak vad remegését. Soha az előtt nem érezte magát olyan pocsékul, mint azokban a pillanatokban. Leonora útjának kiadása, a vele való szakítás csupa móka és kacagásnak tűnt már, noha azt is a maga módján, bár nem mutatta, nehezen élte meg. Ám akkor már úgy érezte, hogy ezerszer megtenné újra, meg újra, csak Lucianonak ne kelljen ezen keresztül mennie. A jelenlegi helyzet fizikai fájdalmat, és valódi lélek-elme harcot jelentett számára. Olyat, amiről nem is tudta, hogy létezik, és bizonyos volt az, hogy akkor már ezer irányból érezte a tetteinek, vagy a töketlenségének, a meg nem tettek, elsunnyogottak súlyát. Egy ponton viszont szíven ütötték Lulu szavai, s ez ki is ült nem csupán az arcára, de mintha egy gyomorszájast kapott volna, úgy rándult össze az egész teste. Kerek szemekkel, meredt tekintettel bambult maga elé, íriszei mintha teljesen üvegessé, élettelennél váltak volna. „Mindig úgy éreztem, hogy nem csak magamnak, de neked is törnöm kell az utat” – megállás nélkül visszhangzott a fejében, s csak iszonyat kínlódások árán tudta rávenni magát arra, hogy a fiú szavai után ő is tudjon mondani valamit. Valami értelmeset. Valamit, ami se nem önsajnáltatás, se nem támadás vagy fejvesztett védekezés. - Hogy várhattam volna el azt, hogy nekem is „törd az utat”? Lulu… te magadért feleltél. A te utadért, nem pedig az enyémért. Én beleestem a saját magam hibájába. Abba, hogy téged lássalak példaképemnek. Persze, nem ez a hiba, mert szerintem ez soha nem fog változni… nekem nem nagy hősök kellenek követendő példaként, hanem te. Csak végtére is, eredményében mégis hiba volt. Tudod – nagyot nyelve rázta meg a fejét. Arca egészen sápadt volt, szeme és arckifejezése továbbra sem változott… mintha szellemet látott volna – a te kitartásodból táplálkoztam. Azt hittem, hogy én is lehetek annyira stramm, mint te. A te elszántságod hajtott engem is. „Ha te annyit küzdesz és harcolsz, nekem is annyit kell. Vagy még többet. Kétszer annyit. Annyit, hogy végig együtt haladhassunk, és te ne fordulj háromszor gyorsabban, mint én.” Úgy gondoltam, hogy ami neked a véredben van, a zene, a tudás, az számomra csak tanulható kompetencia. Abba soha, egyszer se gondoltam bele, hogy neked ez plusz erőfeszítés, kötelezettség érzés. Nem hittem, hogy így érzel és így érezhetsz, és… ezt nem akartam - hangosan nyelt egyet. Szinte fájt neki, ahogy a levegő tolta és szuszakolta le magát a nyelőcsövén – nem akartam, hogy teher legyek. Soha nem akartam neked plusz teher lenni, hiszen volt mindig elég, számos dolgod nélkülem is – akkor már abban se volt biztos, hogy hány évre visszavezethető ez a probléma? Ő konkrétan az utóbbi időszakra utalt és gondolt. Az elmúlt két évre, nem pedig az elmúlt évtizedre. Ám a fiú szavai összezavarták. Az őszintesége, az, hogy olyasfajta kinyilatkoztatásokat tett, mintha így kellett volna azt a hosszú-hosszú életszakaszt végig vinnie: Matteo nevű terhével a hátán. Az utóbbi két évben viszont miért lett volna akkora szükség arra, hogy a fiatalabbért is küzdjön? Megcsinálta a BM diplomát, ahogy illett. Büszkén, kitartóan, majd egy év „kényszerpihenőre” kárhoztatta magát, amiben pedig nem volt mit tenni érte. Aprókat nyelve, ugyan úgy aprókat bólogatott, és egy erőltetett mosollyal pillantott oldalra. - A testvérek is „rabolhatják egymás idejét”… - mintha egy tőrt forgattak volna Matteo szívében – magyarázza. Hiszen mondtam. Szégyelltem magam. Ezer és millió ponton, elvégre annyira akartuk. Annyira akartuk mindketten. Én is és te is… végig akartam, és ezt akarom Luciano, hogy felfogd – fordult vele szembe, és hosszú ideje most remegett meg először igazán a hangja – hogy ezt akartam tízen x éven át, és nem azért, mert te is ezt csináltad. Magamért! Azért, hogy én is ott állhassak majd, ahol a legnagyobbak. Az álmaimért! Ezt tanultam, ez volt az életem, és most minden megváltozott egy csettintésre. És egyszerűen nem tudom megfejteni, hogy mikor történt ez, miért történt? Nem tudok dacolni azzal, ami történik, és ami elkezdődött, és én csak azt érzem, hogy egyre jobban fuldoklok tőle, hogy szét akar robbanni a fejem. Attól, hogy nem mondtam el neked és, hogy magam előtt is próbáltam elnyomni az érzést. Amiért fejest ugrottam ebbe az egész őrületbe. Hiszen látod, hiába éreztem úgy, hogy ez már veszett fejsze nyele, eljöttem idáig. Egy akkora tanárhoz és tekintélyhez, mint amilyen Rosenshein… de egyszerűen nem megy. Nem megy Lulu… hibáztam. Hatalmasat hibáztam azzal, hogy nem beszéltem erről veled, és szeretnék emiatt bocsánatot kérni tőled. Nem tudom elmondani, hogy mennyire nyomaszt, és vállalok érte minden felelősséget. Vállalom a következményeket. Az elmúlt történteket. A korábban történteket. A vitát az étteremben, majd Ennionál… - mert minden, és még ezeknél is több volt az, amit be lehetett tudni a kínlódásának. Az utóbbi időkben már azon is elgondolkozott, hogy milyen mértékű gyomorfekélyt fog magának okozni ezzel a véget nem érő csatározással, ami a szíve és a józan esze között zajlott? - Próbálkoztam – nem tudott mást kinyögni, ez is szűkölve szakadt fel belőle, és gyors, de suta mozdulattal törölte át a szemét a kézfejével, mielőtt szégyenszemre elsírta volna magát Luciano orra előtt. - Másféle sikerre vágyok, Lulu… emlékszel, mielőtt eljöttem volna otthonról, kint voltunk Gemmán. Kint ücsörögtünk az olajfáknál… az elmúlt egy évem számos alkalommal telt úgy, hogy papírral, füzetekkel rohangáltam mindenhova, és számos alkalommal láttad is, kérdezted, hogy mi az? De mindig legyintettem… - nagyot nyelve hajolt előre, és az ablak alól magához vonta a sporttáskáját, amiben benne volt az elnyűtt, jobb napokat is látott piszok vaskos füzet, s annak minden egyes lapját kották, már megírt dalszövegek, tervek borították – tudom, nem mentség… tudom… nem az, ami ildomos lenne ennyi év tanulmányt követően, de… ha esetleg… mindegy, ebben talán megtalálod a válaszokat – nyújtotta át neki, ha pedig elvette, sután, reszkető térdekkel dobta vissza magát az ágyra. Gondterhelten dőlt előre, hogy könyökeivel a térdein támaszkodva találja meg nem csupán az egyensúlyát, de ilyen módon várja meg a fiú véleményét is. Azt, amit esetlegesen gondolt arról a jól láthatóan rengeteg munkával, szakértelemmel és tudással vezetett könyvecskéről, és annak tartalmáról. Más volt. Tagadhatatlanul más, mint amit annyi éven át együtt csináltak. Viszont ez is értéket képviselt. Dalokkal, fejében megszülető zenékkel volt tele. Tudással és hozzáértéssel. Azzal, ami valójában ő maga volt. Az igazi Matteo… tele volt szívvel, lélekkel, élettel, érzésekkel. Szeretettel, elveszettséggel, rémülettel és tanácstalansággal… és végső soron: zenével.
Az érzés, hogy tehetetlen, hogy hallja Matteo szavait, érti, de mégis, képtelen értelmezni és helyén kezelni őket, elementáris erővel zúdult a nyakába. A düh forrósággal járta át a testét, bizsergette a bőrét a kelletlen hatás, az utózönge, amit a hallottak hagytak benne, és amik úgy visszhangoztak a fejében, mintha egy teljesen üres, végeláthatatlan csarnokban, egy dohos-poros hangárban szóltak volna. Összemosódtak, egymásba torkollottak, és nem tudta, hol kezdődik, és hol ér véget egy-egy mondat, gondolat, amit a fiú egyszeriben zúdított a nyakába. Úgy érezte, hogy nem hagy neki időt arra, hogy befogadja mindazt, amit elé tálalt. Azt, hogy egyszeriben szeretett volna mindent kiadni magából, míg benne volt a szufla, míg bírta erővel és a szavak is anélkül tolultak az ajkára, hogy meg kellett volna erőltetnie magát, vagy Lucianonak kellett volna átvenni a szerepet, hogy a maradékot kicsikarja belőle. A lendülete azonban elsodorta, mint egy semmiből érkező, vad hullám, és olyannak érezte magát, mint egy, a tajtékzó vízbe került szemétdarab, amit folyton-folyvást a betonplaccnak mosott, csapott és sodort annak roppant ereje, háborgása. Mert, bár Matteo nem háborgott, igazából annál távolabb nem is állhatott volna tőle, egyszerűen Lulu feje felett csaptak össze azok a magasba törő vízioszlopok, amik a hallottakat voltak hivatottak szimbolizálni. És mindennek az őrjöngésnek a közepén állt ő, és csak nézte, ahogy a gravitációnak engedelmeskedve lassan, de annál hatalmasabb zubogással és erővel szakad a nyakába a zuhatag. Haragos volt, roppantmód érezte mellkasában vad ritmust verő szívének heves intenzitását, elméjére ködfátylat húztak az indulatai, ellehetetlenítve a racionalitás legalapvetőbb formájának gyakorlásától, mégse volt képes kiadni magából azt, ami a vérét hevítette. Mert valahol mélyen, és talán erősebben, mint azt gondolta, de szerette volna megérteni a fiút. Esélyt adni neki arra, hogy megmagyarázza mit és miért tett. Hogy mi az, amivel talán már évek óta dacolt, és amit ő, mint legjobb barátja, mint testvére, mégse ismert fel, vagy csak nem látta be. Talán már érezte rajta, egyszerűen nem akarta, hogy az valóságot, kimondott szavakat nyerjen, mert abban a pillanatban túlzó igazságnak tűnt volna. Mert bízott abban, hogy minden áthidalható. Hogy az erős akarat le tud győzni minden kételyt. Az ő fejében tán soha nem vert szöget a bizalmatlansága, hogy talán kevés arra, amit kitűzött magának? Dehogynem! Többször, mint azt bárki is gondolta volna… többször, mint amit magának is bevallott ezekből az alkalmakból. Mégis felszívta magát, és küzdve a saját démonjaival, saját magával, a holtvágányra jutott terveinek kisiklott vonatát képes volt újból pályára állítani. Ebben kellett volna segítenie Matteot… utólag már tudta. Szavak, és segítségkérés nélkül nyújtani felé a jobbját, hogy feltámogassa a földről, ahova taszította magát. Mégis homokba dugta a fejét… úgy, ahogy napokkal korábban a fiatalabbon verte le, amiért rajta ugyanazt látta. Reszelős bizonytalansággal fújta ki a levegőt, amit hosszas, türtőztető másodperceken keresztül lélegzett be. Harmatos és gyámoltalan volt a hang, ami válaszolt neki, és ami nyomán kénytelen volt makrancos álcája mögül kibújva egy igaznak vélt, értetlen pillantással felé nézni. - Igazad van. Tényleg nem változtat semmin -helyeselt keményen, ridegen, ami újból arcára vonta azt az idegen látszatot, ami egyáltalán nem jellemezte Lucianot. Lulu nem olyan volt, mint amilyennek akkor mutatta magát, mégse bírt úrrá lenni saját, elszabadult önkontrollján. – Bárhogy, Matteo! Nincs, amit ne tudnék rólad. Mégis, itt akartad meghúzni a határt? Pont itt?... Fogalmam sincs, hogy mit tettem volna a helyedben. Tényleg nem, és még csak véletlen se akarom a te szerepedbe képzelni magamat, mert az olyan lenne, mintha az identitásomat veszteném el. És talán ez lehet az, amit te is érzel, de nem tudom. Nem tudhatom, amíg te magad se tudod megmondani. Az, amit tudok, az az, hogy el akartam volna mondani valakinek. Például neked. Mert könnyebb lett volna támogatással csírájában elfojtani, mintsem évek távlatában okosnak lenni -bár nem szemrehányásként, mégis a fejére olvasta. Nem volt biztos benne, hogy valóban igaz az, amit mondott, és amit úgy néz ki, teljes vállszélességgel vallott. Egyszerűen feloldozást szeretett volna nyerni az alól, hogy miért nem képes helyén kezelni az egész, abszurdnak és értelmezhetetlennek tetsző szituációt, amibe Matteo taszította magukat. - Enniotól kértél segítséget? -kérdezte, és utólag megbánta, de utat engedett a gunyoros horkantásnak. Nem azért, mert Matteo ezt jónak gondolta, és mintegy mentőövként tekintett a hármójuk közül legidősebb olaszra. Azért, mert a napok leforgásában történt egy s más, ami végett egészen groteszknek tűnt az, hogy mindezt meglépte. – Neked volt igazad -osztotta ki az érdemeket közte és Ennio véleménye között. – Matteo, én… -várakozva tárta szét a karjait, alsó ajkát, míg a szavak után kutatott, nedvesíteni próbálta. – Azért, amit érzel, nem tudok rád haragudni. Vagyis tudok, de… próbálok úrrá lenni rajta. Ami igazán bosszant az az, hogy nem láttad be időben azt, hogy hülyeség, amit csinálsz. Azt mondtad, hogy józan ésszel és szívvel akartál gondolkozni… de hogy? Egyedül hogy tudtál volna, ha ennyire bizonytalan voltál? Belekerültél egy gödörbe. Egy rohadt nagy gödörbe, és ahelyett, hogy arról próbáltál volna kimászni, ahonnan beleestél, hagytad volna, hogy mások segítséget nyújtsanak és kihúzzanak belőle, inkább egy másik járatot vájtál magadnak egyedül, és ki tudja, lehet, hogy még mindig ott kapirgálsz vakon a sötétben. De mégis ki eredt volna a segítségedre, ha senki nem tudta azt, hogy letértél az útról? -költői volt a kérdés, és legkevésbé se vélte azt, hogy Matteo tud, vagy egyáltalán akar arra válaszolni. – Tudod, hogy segítettem volna, ha hagyod. Hogy tudtunk volna megoldást találni rá, ha együtt keressük… ha szóltál volna -fejezte ki újból a nemtetszését, mégis szusszant, mikor a fejét rázva elfordult tőle. Megrogyott a válla, ujjaira, mikor felismerte, hogy körömágyának egyetlen felvált bőrdarabkáját tépkedi, ami alól, mikor túlfeszítette, apró gyöngyökben serkent ki a vére, elszakíthatatlanul vezette ábrándos tekintetét. Nem volt könnyed és tisztán lekövethető, következetes és megfontolt az, amit gondolt és amit végül ki is mondott. Mert azokban a pillanatokban ezek voltak, amik a legkevésbé jellemezték. Luciano, aki soha nem volt híján a kifejezőkészségének, hogyha a saját érzéseiről kellett verbálisan megnyilvánulnia, elveszett. A szavak embere volt, de nem mindig és mindenkor. Azok ugyanúgy cserben tudták hagyni, mint bárki mást, a különbség nála mégis, éppen ezért kiütközőbb volt. - Nem is törni, hanem… inkább… nem tudom megmagyarázni! -tenyere alatt sercegett szakállának minden egyes szála, ahogy kezébe ejtve az arcát dörgölte át azt, ujjain vadult táncot lejtett a szemüvege, mikor az előre bukva a kézfejére hanyatlott, és remélte, hogy mindezzel serkenteni tudja az elkallódott gondolatait. Ott akart lenni fejben. Másra se vágyott, mint, hogy zökkenőmentesen levezényeljék a konfliktust… mert, bár Luciano, aki bármikor beleállt a kellemetlen szituációkba belátta, hogy Matteoval szemben haladva az út tele volt kátyúkkal és buktatókkal, és egyszerűen elveszett a saját elméjének elágazásaiban... Ujjainak takarásából, tompán folytatta. – Kikövezni és könnyen járhatóvá tenni… És nem azért, mert, hogy egyedül ne lettél volna rá képes. Mert a magaddal szemben való bizalmatlanságot leszámítva bárkinél nagyobb esélyekkel indultál, hiszen mindent láttak benned, ami az „álomdiákot” testesítette meg. És te is tudod, hogy a nagy ülésen, mikor beválogattak minket a tanárokhoz, szinte harcoltak érted. Nem véletlenül, Matteo. De te mégis belőlem, az én példámból akartál meríteni, ahelyett, hogy tényleg magadat kerested volna, pedig hiába működünk úgy, ahogy… összeszokottan, dinamikusan, mégse vagyunk ugyanolyanok. Ha már csak a hangszínünkre alapozunk. Gondolj bele! Tenorból annyi van, mint a szemét. Tartani kell az iramot, mert azon kapod magad, hogy akit legutóbb lehagytál a kanyarban, a következő pillanatban eléd vág. A baritonok egy része is addig képzik magukat, hogy el tudják csípni a tenor regisztert, hogy „kinyíljon előttük a világ”. Azt hiszik, hogy „csak baritonok”, pedig nem! Ugyanolyan jelentőséggel, ugyanolyan létjogosultsággal szerepelnek bármely operában, mint a tenor vagy a basszus! Matteo, te lehettél volna A Bariton. Csupa nagybetűvel! -felfűtötten, már-már buzdítással spannolta magát, ültében rögtön kihúzta magát, úgy szónokolt a fiúnak, mindaddig, míg nagyot hasított a felismerés: nem azt várja tőle, hogy a lelkére beszéljen. – Nálad jobb előadót nem ismerek. És ezt őszintén, mindenféle elfogultság nélkül mondom, nem, mint barát a barátnak, hanem mint művész a művésznek. Matteo, van benned valami, amiről talán te nem is tudsz. Valami, ami attól a pillanattól kezdve, hogy kilépsz a fejlámpák fényébe, megragadja az ember figyelmét. A kiállásod, a színpadi jelenléted vonzza a tekintetet. Leveted minden gátlásodat, és abban a pillanatban nem, mint Matteo vagy jelen, hanem olyan mértékben a zene, a szöveg hatása alá rendeled magad, hogy azt nem lehet tanítani! Ez nem tanulható kompetencia, ahogy te mondtad, ez az abszolút vele született tehetség. A lexikális tudás, a kotta töviről hegyire való ismerete akkor, amikor a színpadon vagy, nem számít. A közönséget nem érdekli az, hogy másodpercre pontosan vissza tudod mondani Verdi önéletrajzát. Az, hogy melyik ütemben van crescendo, hol kell levegőt venni, mikor kell egy subito forte-ból dolce-ra váltani. Ők ezt érezni akarják, és nem azt látni, hogy görcsösen fut a fejedben a kottasor, nehogy véletlenül is tévedni merj, hogy ellene menj az adott korstílus jellegzetességeinek. Lehet úgy előadni, hogy bemagolsz valamit, de akkor a zene statikus lesz, élvezhetetlen, noha technikailag kikezdhetetlen. De mégis mit kezd vele a szép után áhítozó közönség?... És lehet érzésből, teljes, szívből jövő passzióból úgy, hogy nem, hogy leénekled a csillagokat, hanem azok önként másznak le eléd! És te!... -bizonytalanul ugyan, de abszolút megszokásból lendítette a kezét, alkarját a hátára fektette, és határozottan, de törődőn, gondoskodón, és valahol egészen finoman simította a tenyerét a tarkójára. – Ilyen vagy. Ilyen vagy, ha Iagot, Figarot vagy Escamillot énekelsz. Ilyen vagy, ha a legismertebb olasz és spanyol slágereket, a La Danzat, Granadat vagy O Sole Miot énekled. Ilyen vagy, ha Frank Sinatrat vagy Elvis Presleyt énekelsz. És ilyen leszel, bármit is akarj ezek után elérn. -hüvelykujjával lágyan és biztatóan simította a fiú bőrének felületét, arcán, míg a profilját figyelte, elnyúlni látszott egy halvány, ám annál jelentőségteljesebb mosoly. Valahol, bár szánt szándékkal nem tette soha szóvá a másiknak, mindig irigye volt a színpadi művészetének. A természetességnek, a vitathatatlan átélésnek, annak, hogy minden porcikáját átjárta és mozgatta a zene. Nem csak szerette, értette is, amit csinál. És Luciano ezt akarta volna ellesni tőle, mégis, a közönség előtt állva átjárta az a görcsösség, ami a legtöbb operaénekesre jellemző volt. Amit le akart vetkőzni, de valahol képtelen volt rá. Sokat fejlődött a pályájának kezdete óta az előadásmódja. Kevésbé volt modoros, nem kívánt mindent a kezének mozdulataival erősíteni, mégse tűnt olyan hitelesnek, mint a másik, és nem sajnálta tőle, távol állt tőle az, hogy pont Matteotól kívánta elhappolni ezt a vitathatatlanul égi adottságot, de szerette volna, ha belé fele annyi szorult volna ebből a kifejezőkészségből, mint amennyi a fiatalabbnak kijárt. - De te nem raboltad az enyémet… -sóhajtotta, hangja szinte elenyésző kis foszlány volt, alig érthető, de a másik talán kisilabizálta, hogy mit akart mondani. Valahol, bár tudta, hogy ő hibázott a gondatlan fogalmazással, de bántotta, hogy Matteo úgy tűnt, csak ezt szűrte le abból, amit mondott. – Nem kell mindig, mindenért bocsánatot kérned… csak, amiért igazán érdemes -hangoztatta az örökérvényűt, amit már oly sokszor vágott hozzá a fiatalabb fejéhez, és amiből úgy tűnt, nem kíván okulni. – De talán, ha már itt tartunk… ha már ennyire biztos vagy abban, hogy nem ez az, amit csinálnod kell, felesleges az okokat keresni, csak fogadd el. Törődj bele, és akkor végre megkönnyebbülhetsz. Mert hogy akarsz továbblépni, ha megállás nélkül csak nyüstölöd és tépázod magad? -kérdezte, de az, amit mondott, valahogy egészen idegennek hatott. Meg akarta győzni. Azt akarta, hogy ne adja fel, hogy csinálják együtt, úgy, ahogy az előtt, és ahogy azt annak idején elképzelték, megtervezték. Ketten együtt a zenei világgal szemben, diadalmaskodó hercegekként, trónfosztókként az opera bevételéért folytatott küzdelemben. Fiatal, mindenre elszánt pacsirták, akik bebizonyítják, hogy a műfaj képes arra, hogy felfrissüljön, hogy megújuljon. A másik érdekében mégis visszakozott. Visszavonulót fújt és, bár úgy érezte, hogy belül millió és egy darabra hullik szét, amiért legfőbb bizalmasát, az egyetlen, hűséges és kitartó társát elvesztette, miatta képes volt más véleményre ösztökélni magát. Mert tudta, ha valaki, akkor Matteo hajlandó lett volna tovább sanyargatni magát… szinte feloldozást kért tőle azokban a kínkeserves percekben, és Luciano csakis miatta igyekezett megadni neki. Az egészségéért, az épelméjűségéért és a boldogságáért. Mert akkor, mikor a vizenyőssé lett szemét törölgette, minden volt, csak önfeledten boldog nem. A felhozottakra kurtán elrebegett „igennel” válaszolt, és a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mit matat a fiú. A füzetet látva borongósan húzta össze a szemöldökét. Tudta, de legalábbis sejtette, hogy mik lakoznak a lapok között, és a választ nem a matematika egyenletekben vélte… tehát tényleg, végig az orra előtt volt, ő mégse forszírozta, pont ő, aki mindig, mindenről szeretett volna tudni. Ostobának érezte magát, és, noha a fejét rázta, mikor elvette a vaskos paksamétát, az nem Matteonak, annál is inkább saját magának szólt. Futtában pödörte hüvelykujjai között az oldalakat. Mindegyikről kottasorok, versszakokba szedett szövegek lestek vissza rá, szinte csalogatva őt, várva, hogy feltérképezze mindnyájukat. - Tehát amíg én azt terveltem, hogy a diplomahangversenyemen téged kérlek kamarázni… Gyöngyhalászokból a Friendship duett, a Don Carloból a Dio, Che Nell’alma Infondere… addig te végig ezen dolgoztál -marokra fogta az inkább könyvnek tetsző füzetet annak gerincénél, feltartotta, és a fejét ingatva, halkan, egészen hitetlenül nevetett, nem tovább, mint pár kurta másodpercig. Másra se vágyott világ életében, mint arra, hogy egyszer, mikor az útjuk odaér, az arra méltó operalétesítményben a szereposztás az ő nevüket hirdesse. Mindkettőjükét, egy azon időben… vele akarta átélni ezeket a sikereket, úgy, hogy az előadás végén Matteot ölelheti magához, mikor a tapsrendben, mint a szerepükből kiszakadt előadók mutatkoznak a közönségük előtt. A kezében tartogatott kötet azonban szavak nélkül is rácáfolt az ő elképzeléseire. – Hihetetlen vagy! -csipkedte, de nem bántotta. Nem akarta bántani. A pillantása ugyan semleges volt, mikor, mielőtt a lapokba feledkezett volna, ránézett, de a sértés leghalványabb szándéka se csillant a sötétbarna szemekben. Az első oldaltól kezdte, de volt, hogy nagyobbakat lapozott benne. Egy-két helyen megállt, figyelmesen, homlokát ráncolva vette a sorokat, függetlenül, hogy strófák vagy kottasorok voltak azok, amik felkeltették az érdeklődését. Ugyanolyan értőn olvasta le a hangjegyeket, mintha szavakká összeállt betűk lettek volna. Soha nem volt abszolút-hallása, így a tonalitás tökéletes belövése híján saját kútfőből merített, mikor magában dúdolta, blattolta a hangzóanyagért kiáltó töredékeket. Olykor felnézett Matteora, futtában, nem legeltetve rajta a tekintetét, csak, hogy belenézhessen a világosbarna szemekbe. Mintha azt kívánta volna megérteni, hogy honnan jöttek belőle az érzések, amik egy-egy mondatot vagy dallamívet generáltak. Látszott, hogy értette a dolgát. Hogy úgy, olyan részletességgel vezette dalainak felépítését, mintha az tanult manír lett volna, egy kortárs zeneszerzőtől elsajátított tudás, és nem csak egy fiatal fiú törtetése. Egy azonban mégis kirítt közülük. Quando l’amore diventa poesia. Kidolgozottabb, részletgazdagabb volt, mint bármely más társa. Három összehúzott szólam, kettő sor elkülönítve a zongorának, megajánlott ritmusképlettel ellátott ütőszekció, szimfonikus hangzást és a modern hangszereket egyaránt mozgató hangszerelés. A szöveg szótagonként beékelve a hangjegyek alá. Szinte már csak a sokszorosításra várt, mielőtt a zenészek elé kívánkozott volna. Arpeggioval tört akkordfelbontás a zongorában, és belép egy énekszólam. M. Hangszercsoportok, dob és gitár következnek a refrénben. E. A második felében belép a szimfonikus zenekar. L… Mintha csak zenét hallgatott volna, a fejében egymást érték a hangzatok, akkordok, váltakoztak a szólamok, ha nem épp egymással harmonizáltak. Kérdések sorakoztak benne, de egy mindenek elé törte magát, hiszen az volt az első, amit megfogalmazott, mikor azt általános érvényűnek vette a sokadik lapforgatást követően az elé táruló kottákban. - Mi ez? -ujjával az első sorba ékelt E-re bökött, és onnan vezette végig, egy oválissal fogva közre az alatta sorakozó L és M betűket is. Tudta, hiszen nem volt hülye… kitalálta anélkül, hogy mondani kellett volna, de hallani akarta. – Mégis mit akarsz ezzel? -firtatta tovább, és a hibátlannak vélt sorokból Matteora pillantott, sürgetően és türelmetlenül.
if you need me and if you need to talk to me, i'll always be there for you
no matter how big or how small your problem is, i'll be there.
A barátok olyanok az életben, mint a terasz tartóoszlopai. Néha egyszerűen maga a tudat is elég, hogy ott vannak, és bármikor támaszkodhatsz rájuk.
Úgy érezte, mintha egy mérföld választotta volna el őket egymástól, hiába ült nem több, fél karnyújtásnyira tőle a másik. Közel volt, de mégis távolinak tűnt, mikor az arcvonásai megkeményedtek. A tekintete szigorúvá, szúróssá vált, pont ahogy az összepréselt, vékony vonallá szorított ajkai is az elfojtott, palástolni igyekvő érzéseiről árulkodtak. A bosszantóan nagy távolság pedig csak percről percre nőttön nőtt, s ez a bizonyos mérföldes szakadék tele volt tagadásokkal, értetlenségekkel, csalódottsággal, sérelemmel és nem kevés, ám annál erőteljesebb, savként maró félelemmel. Matteo nem lehetett tökéletesen biztos abban, hogy Luciano mit érzett, hiszen a saját maga érzelmeit se volt képes tökéletesen értelmezni és feltérképezni. Mintha minden emberismerete, önismerete, minden jó érzése és megítélése, cserben hagyta volna, főleg azok után, hogy el-elnézve Lulu arcát és a rajta megjelenő grimaszokat, melyek bár nyilvánvalóak voltak és jól érzékelhetőek, ő mégis, képtelen volt arra, hogy dekódolja őket. Hatalmas, életre szóló terveket szőttek annak idején ők ketten, hiszen nem csak a testvériségük, barátságuk és családjuk volt az, mely összekötötte őket, de a zene is. A zenéjük, melynek nyugalmát, szépségeit együtt élvezték és pont úgy annak viszontagságait és megpróbáltatásait is. Minden az övék lehetett volna, amit csak el lehetett képzelni az iparban. Minden, és még azon túl is bármi, amit pedig Matteo ha úgy tetszett, megtagadott maguktól. Hiába állt előttük a továbbiakban is lehetőségek egész tárháza, az más volt. Ismeretlen, bizonytalan és instabil… terveiknek ezen a ponton befellegzett, és pont olyan serényen kellett volna elkezdenie megírni az eljövendő forgatókönyvét, mint ahogy azt a bizonyos, régóta rendezgetett és vezetgetett füzetet volt szokása… A fiatalabbik olasz tisztában volt minden tettével, melynek súlya terhelte. A szívének furcsa, szorító érzése, elméjének mélyen visító és zakatoló hangja ide vagy oda, mégis a Lulu arcáról leolvasott érzelmek voltak azok, melyek a leginkább szíven ütötték és elkeserítették. A belőle áradó feszültség, tanácstalanság… az, hogy fogalma nem volt arról, mit is mondjon, azt pedig hogyan mondja? Nevessen kínjában vagy haragjában? Sírjon és dühöngjön, üvöltsön talán? Mert kétség sem fért hozzá, hogy megtehette volna, hiszen álmokat, vágyakat, lehetőségeket vágott félbe és vett el tőle a fiú egyetlen egy furcsa, kétségbeejtő érzésével, ami pedig hosszú ideje táplálta már a riadalmának lángját. Luciano helyeslését hallva Matteon volt a sor, hogy vékony vonallá préselje amúgy se túl húsos ajkait. Jókorát nyelt, fejét helyeslőn, egyetértőn biccentgette, hiszen tökéletesen tisztában volt azzal, amit nem csak kimondott, de a másik meg is erősített: hiába azon kevés szám és személy, akinek beszélt erről – végső elkeseredésében vagy épp kiszolgáltatottságában – nem változtatott a tényen, hogy a legfontosabb embert, szégyenszemre kihagyta ebből az egészből. Öreg hiba volt. - Nem akartam meghúzni én semmiféle határt – sóhajtva fordította el a fejét, ne is lássa a másikat. Mintha a hangja, a szavai bántották volna, pedig nem hatott az újdonság erejével az, amit kapott. Erre készült. Mindvégig erre edzette magát, minek alatt egyre gyengébb, egyre kiszolgáltatottabb lett és annál inkább keserűbb – soha nem voltam biztos abban, hogy mi lett volna a jobb megoldás. Egyik percben mondtam volna, de mire már a nyelvem hegyén volt, valami azt mondta, azt súgta, hogy még ne tegyem. És ez… - vont vállat, majd tétován megpaskolta a mellkasát – talán egy abszurd és felesleges vívódás volt a saját szívem és az akaratom között. Mintha azt gondoltam volna jó ideig, hogy majd egyedül megoldom, pedig ez is őrültség, hiszen mit oldottam meg bármikor is a segítséged vagy támogatásod nélkül? Jóformán semmit… a józanságomat és az eszemet tagadtam meg azzal, hogy nem fordultam hozzád. De ne kérdezd Lulu, hogy mit miért tettem vagy nem tettem, mert én se tudom! Tényleg nem, ez… ez egyszerűen túl nőtt rajtam és mire odáig jutottam, már csak hápogni tudtam, hogy innen merre tovább? – okos akart lenni, helyette viszont egyre ostobábbnak érezte magát, minél többet hallott a másik fiútól, kinek minden szava igaz volt, értelmes, logikus és nyilvánvaló. Ő pedig tagadhatatlanul minden egyes szegmensével egyet értett, és mindvégig, tékozlásának napjai során ugyan ezeket vallotta ő is. Ám lépéseket tenni már nem tudott, hiába szeretett volna. - Azt gondoltam, hogy lehetnek olyan meglátásai és gondolatai, amik nekem elkerülték a figyelmemet. Abban bíztam, hogy majd megerősít abban, amit én is tudtam, hogy álljak végre eléd, ne töketlenkedjek, de… - savanyúan, kissé talán meghökkenve nevette el magát. Volt valami furcsa erő a hangjában, mintha a legnagyobb sérelem ezen a ponton érte volna őt. Mert tagadhatatlanul, jelen állás szerint Ennio volt az mumusa – annyit mondott, hogy talán Gemmán kellene megpróbálnom majd, mert ott puhíthatóbb vagy – a szemeit forgatta az idióta humbug miatt, amit persze azokban a pillanatokban ő mag is reálisnak és okos gondolatnak tartott. Mert tudta jól, hogy mit jelentett Luciano számára Gemma… hogy mit jelentett mindkettejüknek: az otthont, a családot, a nyugalmat és kikapcsolódást. A gyökereiket. Hol, ha nem ott találta volna meg kétségbeesésükben a nyugalom őket? Hol, ha nem Gemmán, a Toszkán birtokon tudták volna ezt a hullámvölgyet átvészelni, és aztán meríteni a továbbiakhoz? Ám akkor már biztos volt abban, hogy nem a helyszínen volt a hangsúly… Matteo csalatkozott magában, s bár nem látta előre az elmúlt napok furcsa, abszurd és groteszk történéseit, de akkor még őszinte bizalommal fordult a legidősebb fiúhoz. Akkor még őszintén bízott a segítségében, és meg is akarta fogadni azt akkor is, ha azzal tovább kellett volna hazudtolni önmagát. Úgy hitte, hogy együtt kitudnak majd találni valamit. Ám a történtek fényében már koránt sem volt biztos semmiben. Se a kettejük viszonyában, se a barátságukban, se pedig saját magában… ezek fényében pedig jogosnak érezte a Luciano hangjából és arckifejezéséből kiérződő maró gúnyt. - Nem vagyok biztos benne, hogy erre értelmes választ tudnék neked adni. Hibáztam. Hagytam, hogy az érzelmeim, a félelmeim uraljanak. Hagytam, hogy elhatalmasodjanak rajtam, felettem s mint nem egy alkalommal már, komolyan a saját nyomorom befolyása alá kerültem. Ezen már nem tudok változtatni, de így vagy úgy, még szeretném kihozni belőle a legjobbat. Magamból pedig a maximumot. Nem akarom, hogy megértsd! Hiszen én se értem mi ez… egyszerűen azt szeretném, ha látnád, hogy nem azért tettem, hogy téged kizárjalak vagy, hogy összességében ez ellened irányuló hadművelet legyen. Ilyen soha eszembe nem jutna. Talán nyomokban arra számítottam, hogy elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy egyedül is tudjak döntéseket hozni. Hogy tudom magamtól is, miként kell igazgatni az utamat, de látod – nem tudott nem mosolyogni, ám ez a világ legszomorúbb, legkétségbeesettebb mosolya volt – nem vagyok se elég felnőtt hozzá, se pedig elég eltökélt, hogy lépéseket tudjak tenni, bármi értelmében és tekintetében is – és újra csak azt érezte, hogy tök mindegy, hogy mit beszél és miről beszél, hogyan beszél, annak se füle, se farka. Menteni próbálta a menthetőt, saját magát és a helyzetét, mindkettejük helyzetét úgy, hogy közben számos ponton próbálta a vétkét még inkább nyilvánvalóvá tenni. Úgy tetszett, éppen a bűneit gyónta Luciano színe előtt, minek alatt egyetlen egy szegmensét próbálta elfedni a beszélgetésüknek: azt, amit valóban szeretett volna, és aminek reménye bár kecsegtető volt, mégis nehezen szavakba foglalható. Ennek tudatában pedig ott tartott, ahol a part szakadt. Ismételten csak tagadott, és próbálta elkerülni a lényeges témák szóba kerülését. Nem akart közbeszólni, mikor úgy tűnt, Lulu elakadt a saját gondolatai mezsgyéin és rögös útvesztőin. Matteo egyszeriben nem tudta megállapítani, hogy elbizonytalanodott, gondolkozott és a megfelelő szavakat kereste, vagy éppen a törölközőt igyekezett bedobni, ezzel is jelezve: ez veszett ügy. Talán ezt meg is értette volna. Épp, hogy vett egy apró levegőt, hogy tudassa vele, azt hiszi érti mire gondol – a hallgatása volt a legbeszédesebb - az csak megtalálta a hangját és sokkalta más módon folytatta, mint amire ő számított. Arany lélektükrei meglepetten kerekedtek el néhány tizedmásodpercig, majd húzódott rájuk fátylas, tompa derengés. Pont amilyen jól estek neki a kimondott és elrebegett szavak, pont annyira bizonytalanították el újra és újra. Hiszen Lulu minden egyes szavával egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy mindaz, amit mindenki látott és amivel mindenki tisztában volt vele kapcsolatban, az neki pont olyan sötét volt, mint a fekete éjszaka. Egyszeriben végtelenül szomorúnak, letaglózónak és elképesztőnek tartotta, hogy mennyire nem látta, és nem is látja tisztán önmagát. Lehunyt szemei mögött hol feketén-fehéren, emlékszerűen, másszor pedig végtelenül színesen, látta a „vetített” képeket a fiú által felemlegetettek nyomán. Azt, ahogy a saját tanára büszkélkedett a befolyásáról és jószerivel „többiek felett álló” hatalmáról, segítő, mentoráló szaktudásáról, amivel végül mindenki más felett győzedelmeskedhetett. Megnyerte őt magának… már akkor se értette ezt a bizonyos megkülönböztetést, és ha jobban belegondolt, mind a mai napig nem volt biztos abban, hogy megérte-e a fáradozásukat és a körös körül járó vehemenciájukat az, hogy „kard ki kard!”, harcot folytattak érte. Azt gondolta eleinte, hogy csak egy buta szóbeszéd volt ez az iskola berkein belül, amivel próbálták őt lelkiekben és mentálisan is erősíteni. Azt gondolta, hogy a szerénysége, elesettsége a tudásával és hozzáértésével, hangi adottságaival túlontúl bizonytalan léte miatt érezték úgy, hogy szüksége van még egy kis fröccsre, lelki segélyre. Arra, hogy magasztalják és kiemeljék számos másik bariton, és előadó közül. Azért, hogy végre ő maga is elhiggye azt, hogy jobb és tehetségesebb ő bármelyikőjüknél, amit viszont beárnyékolt a kontrollálhatatlan kisebbségérzése és komplexusa. Talán ez volt az egyetlen és legjelentősebb hibája. Sokáig úgy gondolták, hogy csak eredményeket kell elérnie ahhoz, hogy ő maga is lássa, a bőrén tapasztalja a tudását és a tehetségét, majd annak visszhangját. Ám ezek az eredmények, ezek a sikerek se érték el a várt hatást… nem véletlen volt, hogy Matteo olyan mérhetetlen irigye volt Luciano lelki erejének és magabiztosságának, amiről pedig így utólag kiderült, nem is volt olyan feltétlen igaz, mint amilyennek láttatni engedte. Ám egy valami felmerült már benne az elmúltakban: mi van, ha mind ez a magabiztossághiány, ez a végtelenül erős komplexus oda vezethető vissza, hogy hiába akarta, soha nem érezte magáénak az operát? A magasztos személyeket, a sokszor nagyképűnek tűnő embereket. A „ki ha én nem?” hozzáállást, hiszen ez a minap be is bizonyosodott. Csak a Grandi pubban történtekig kellett visszavezetniük az idő fonalát. Talán kétség kívül, mindene megvolt ahhoz, hogy Lulu elmondásai szerint, ő legyen majd az a bizonyos „bariton”… hangi adottsága, tudása, tehetsége, kivált egy valami: az akarás. Nem akart ilyen körökben mozogni. - Igazából – torkát köszörülve folytatta – soha nem láttam magam „kívülről”. Azt, hogy hogy adok elő – vallotta be minden szégyenérzet nélkül, hogy soha nem volt szokása visszanézni az éppen rögzített előadásait, noha sokszor verte le rajta már a tanára is annak idején, hogy nézze meg őket és lássa mi az, amit nyújtani tud a közönségnek! Mégse tette meg. Valamiért nem tudta rávenni magát arra, hogy ő is egyfajta „nézője legyen a saját produkciójának”. Ő előadta. Úgy, ahogy tudta, ahogy érezte…. mindig igyekezett erején felül teljesíteni, de az, hogy aztán leüljön és értékelje, végig nézze, külső szemlélőként lássa magát, arra már nem volt az a pénz, amivel rávehették volna. Meghallgatni megszokta, hiszen magának is tudnia kellett a hibáit. Azt, hogy mit és hol rontott, később hogyan javíthatna, egyáltalán melyik az a rész, melyik az a hang, ami még némi csiszolásért kiált? De ennél tovább nem tudott menni… még nem. - Nem tudom mi az, amiről beszélsz, hogy mi alá rendelem magam és mi miatt jönnek le a csillagok. Én csak azt adom, ami bennem van. Ami „jön” – szavaival ellentétben a tekintete, a szemei mégis felismerésről árulkodtak, hiszen nem Luciano volt az első, aki hasonlókat emlegetett neki. Tanárok, énekesek és más-más hozzá értő ember adta már a tudtára azt, hogy a legintelligensebb előadók egyike ő, akivel volt szerencséjük testközelben találkozni. Mert képes volt és akarta is értelmezni azt, amit, és amiről énekel. Nem csak benyalta a szöveget, nem csak „fejből” elfújta azokat, mint egy kötelezőt, mint egy házi feladatot az iskolában, hanem tudta, hogy miféle érzelmekkel kell azt visszaadni a néző- és hallgató közönségnek ahhoz, hogy mindenek feletti hatást legyen képes elérni. Mintha ő maga is érezné, értené, és tisztában lenne azzal, hogy mit akart átadni egyes dalok szerzője és megálmodója, hogy mi minden zajlott le bennük, mikor a dal megszületett? Ehhez pedig mindig hozzácsípte a saját maga értelmezését, és formálta azt tökéletesen a képére. Olykor mintha megmagyarázta volna a hallgatóságnak azt, ami benne dúlt, zajlott. Érezni lehetett, ha haragudott, ha szerelmes volt, elveszett vagy vidám. Kokettált az emberekkel, mintha keringőre hívta volna őket. Bevonta őket az előadásokba, minél testközelibbé tette azokat. Ezek pedig nem szánt szándékkal, nem erőnek erejével és megfeszített akarással alakulhatott így: ez volt ő. Ez volt Matteo csodája, a természete és a szívének minden szeretete a zenéje, és összességben a zenei élet irányába. Emiatt volt kiemelkedő sok másik énekes közül, bármit is énekelt – nem is beszélve a stúdió minőségről, ahogy énekelt. Ettől lett ő is egyéniség, amit pedig ő maga nem látott, vagy szimplán nem akart látni. Inkább más után futott. Arca megrezzent, mikor Lulu a kezét emelte, hogy a tenyerét a tarkójára simíthassa. A kezdeti bizonytalanságot követően jóleső melegség öntötte el. Talán nem volt biztos magában továbbra sem, mint ahogy az is igaz volt, hogy a szégyenérzetét és az addigi tagadás kátrányos, súlyos nehezét, képtelen volt elfelejteni és levetkőzni magáról. Ám akkor már minden mindegy volt, mert tudta, hogy jóvá úgyse tehetett semmit, hiába is szerette volna. Csak azt tudta, hogy előre kell néznie. Tudomásul vennie a hallottakat, azt, hogy ideje lesz magába néznie és elfogadnia azt, amit mindenki más, minden állandó jelleggel hangoztatott. Mert belátta: mindennek megvolt az igazsága… csak ő nem tudta felmérni azt, hogy ha nem egy, nem kettő, hanem annál több ember mondja, akkor azt el kell fogadnia, hiszen igaz. Mint ahogy azt is, hogy Luciano szavai igazak: el kell fogadnia, nem pedig lovagolni rajta, ha mást szeretett volna csinálni. Másképpen soha nem fog megnyugodni a lelke, nem fog tudni felszabadulni, csak és kizárólag a saját maga által generált rémálomban fog tudni rostokolni és fulladozni. Márpedig alkotó, tevékeny évek álltak előtte. Egy valamit viszont továbbra és mérhetetlenül bántotta: a Lulu szavai mögött rejlő valódi érzések. Az, hogy elveszett, és fogalma se volt arról, hogyan tovább? Mintha egyszeriben fordult volna a kocka, s mind az, ami addig őt hátráltatta, akkor és ott, a legjobb barátját terhelte volna tovább. Matteo akkor már nem is volt biztos abban, hogy mi miatt gyűltek szúrós könnycseppek a szemébe? A saját maga szerencsétlensége miatt, a korábban hallott szép szavaknak köszönhetően, vagy pedig azért, mert minden, ami eddig őt bántotta, akkor és ott úgy tetszett, mintha visszaköszönt volna Lulu szemeiből? Nem akart elvenni tőle semmit. Nem akart elvenni maguktól semmit. Se a boldogságukat, se a jövőbeni közös eredményeket, s bár volt más alternatívája arra, hogy ezt az újonnan teremtett távolságot kiküszöböljék, ám ez túl nagy, és végzetes feladatnak bizonyult volna. Akkor mindenképp. Nem volt benne biztos, hogy milyen indíttatásból döntött úgy, hogy végezetül előkapja a vaskos, könyvszerű füzetet, amiben benne volt minden tékolázásnak ideje alatt végzett „munkája”. Az, ami éltette, amit a sajátjáénak érzett. Az, amivel és amiből építkezni akart, és amiért úgy kapott volna a legtöbb, de legalábbis jó néhány hozzá értő cég, mintha az utolsó korty levegőt jelentette volna számukra. - Én… - megakadt, hiszen megint mit akart mondani? „Sajnálom” vagy „ne haragudj”. De miért sajnálkozott volna, ha ez tette őt boldoggá, ha ez volt az örömeinek egyik legjelentősebb forrása? És miért kellett volna a másiknak haragudnia emiatt? Talán haragudott, de ez esetben Matteo már tehetetlen volt – igen – ekkor már persze érzett némi bűntudatot, s azzal furcsa módon elegyedő büszkeséget, amiért Lulu minden addigi munkáját megkoronázó hangversenyére vele tervezett. Ő pedig egyre csak azon gondolkozott, hogy ezt miként lehetne a későbbiekben kivitelezni? Mert ennyivel mindenképpen tartozott neki. Amint Lulu belefeledkezett a füzetbe és annak tartalmába, úgy érezte magát, mint egy szégyellős kisgyerek. Szíve szerint elmenekült volna, maradjon csak kettesben a papírkupaccal és értékelje magában. Nem merte figyelni az arcát. Félt és tartott attól, hogy mit fog látni rajta egy-egy dalt, kottát vagy éppen megjegyzését látva? Számos, ezer féle műfajú dalrészlet sorakozott benne. Volt kidolgozottabb, de olyan is, amivel csak érintőlegesen, néhány szó vagy mondat erejéig foglalkozott. Latinos, pop, jazz és swing – ezek kevesebbek - de pont így, immáron nagyobb mennyiségben komolyabb, nagyobb volumenű, szimfonikus zenekarhoz elképzelt művek. Másutt próbálkozások, amivel azt igyekezett kideríteni, hogy melyek azok a dalok, amik tagadhatatlanul jól állhattak neki? Közöttük szerepelt néhány Capaldi részlet, Josh Groban nevéhez fűződő dal, vagy a mindkettejük által ismert Caruso, Mi Mancherai. Ezer és plusz még néhány fajta, különböző vagy éppen hasonló műfajú, zenetörténelmi csoda. Ám Lucianonak mégis egy valami, a legnyilvánvalóbb ragadta meg a figyelmét. Az, amire ő maga is a legnagyobb hangsúlyt fektette az elmúlt időszakban. Az, amivel Enniohoz is fordult, és ami a legnyíltabban, legőszintébben beszélt a jövőbeni terveiről. Ami pedig nem csak őt, de a másik két fiút is érintette. Legalábbis mikor nekiállt annak a drámai, melankolikus műnek, szerette volna, ha mind a hármójukat érintené… Lulu mellett ülve viszont, akkor már nem tudta, hogy mit kellett volna hinnie és képzelnie? Quando l’amore diventa poesia – kidolgozott volt, részletes. Minden egyes momentuma, minden egyes hangja pontos volt. Nem tökéletes, de közelített hozzá, hiszen nem telt el úgy nap, hogy folyamatosan bővített tanainak ismeretében ne tudott volna még itt vagy ott hozzányúlni, finomítani, korrigálni. Szíve ügye volt, s mintha a saját gyermeke lett volna a zene és a szöveg is, úgy melengette azt. Igazgatta, pontosította, nevelgette, és csak reménykedni tudott abban, hogy idejében majd ténylegesen egy előadható, tökéletesen kidolgozott művé fog cseperedni. Szerette volna, hogy így legyen. - Ez… - az arca vonaglott egyet, ahogy a nyakát nyújtóztatva belé hasított a felismerés, mire is akart Lulu választ kapni – tudod – nem akart köntörfalazni, s bár próbált könnyed lenni, úgy és olyan módon beszélni, mintha ténylegesen a legjobb barátja, a testvére ült volna mellette, mégis valahol úgy érezte, mintha egy munkaadójának kellett volna az iktatásra váró papírok terveiről beszélnie. Feszengett és bizonytalan volt – bevallom, számos alkalommal elgondolkoztam azon, hogyan lehetne a mi hármasunkból valahogy egy „kerek egészet” csinálni, hiszen hogyan kerülhette volna el a figyelmemet az, hogy nagyon is együtt tudunk működni főleg, ha a zenéről van szó? Tudom, az utóbbi napokban kicsit megváltoztak az „erőviszonyok” és Ennio nem foglalkozik úgy az énekléssel, mint mi, és bizonyos pontokon talán nem is behozható a lemaradása, de azt reméltem, hogy ilyen-olyan módon ki lehetne köszörülni bizonyos csorbákat. Lulu, ne vedd készpénzként azt, hogy ezzel a tervvel, mert mint mondtam ez csak egy megálmodott „valami”, bármit is kezdeni akarok. Persze egykor nyilván így volt, de azóta változtak a dolgok, és azt hiszem, hogy én vagyok az utolsó, aki megpróbálna bárkit is kirugdalni a saját maga műfajából, terveiből, vagy éppen a székéből azért, hogy ugorjunk fejest a bizonytalanba. Abba, ami engem boldogítana – utalt a Lulu által leginkább kedvelt, és legnagyobb elhivatottságára az operára, valamint a legidősebb fiú posztjára és munkásságára. Gyakorlatilag, ha bele gondolt, ő volt az egyedüli gyenge láncszem, aki kétségbeesetten próbálkozott más és más területeken – viszont, most már tartozok neked annyival, hogy őszintén beszéljek róla köntörfalazások nélkül. Én úgy gondoltam, illetve azt szerettem volna, hogy valamiféle módon, legyen belőlünk egy trió. Úgy, mint ahogy a három tenor volt egykoron, csak épp sokkal modernebb felfogásban, mégis a magunk olaszosságában, a nagy hármas előtt tisztelegve „maradian”, kicsit a rég múltnak is szólóan klasszikus elemekkel. Úgy, hogy egy „híd” lehessünk a nagy áriák és a fiatalok zenéi között. Tudom ez furcsán hangzik, talán értelmezhetetlenül, és… az is lehet, hogy ostobán. Azt reméltem, azt álmodtam, hogy hárman a fiatalsághoz irányíthatnánk az operát, és nem csak azon kevés, maréknyi ember lenne tisztában vele, akiknek a családja felmenőkön át operába jár. Azok nyilván ismerik és ismerni is fogják, míg világ a világ. De ez egy iszonyatosan szűk réteg. Egyfajta „popera” műfajjal megérinthetnénk bárkit, eljuttatnánk bárkihez a zenénket a saját magunk képviseletében. Ezek alapján pedig – legyintett a füzet felé, ami még mindig ott pihent és illegette magát a fiú kezében – nem tudtam nem erre fektetni a legnagyobb hangsúlyt, mikor megírtam a dalt. Vagy – vakarta meg a tarkóját, szégyellősen elmosolyodott – az összes többit, amit ott látsz – mert ott volt minden feketén, fehéren javarészt olasz és spanyol nyelven - Talán nem is gondolkoztam azon, hogy majd tényleg megvalósítjuk ezt, legalábbis nem olyan kereteken belül, amit most felvázoltam… lehet csak egy „lányos álom” volt. Remény… vakon tapogatózás, aztán majd lesz belőle valami. Vagy nem, de azt hiszem, hogy szerettem volna, ha lenne egy dal, ami a miénk. Csak a miénk, aminek van lenyomata tőlem. Amit én adtam ki a kezeim közül, amivel megtaláltam a hitemet, és amin keresztül tudatom, hogy mi az, ami itt van és itt – először a mellkasára simította a kezét, majd megkocogtatta a halántékát – továbbra is adni akarok az emberiségnek. Zenét. Művészetet. Azt akarom, hogy valakinek a példaképe lehessek, valaki, akire felnézhetnek… úgy, mint te nekem, ahogy én rád – ezen a ponton lágyult el először igazán a tekintete. Olyan volt, mint mindig, ha Lucianoról volt szó - De talán… talán sokkal inkább így, mint bárhogy máshogy. Operával, de mégis anélkül – és minden bizonnyal ez volt az, amiről korábban a fiú is beszélt, hogy Matteo képes hatalmába keríteni az embereket, és olyan módon adni nekik, amiről talán fogalma se volt az addig. Ekkor pedig megértett valamit: a saját maga által írt, saját szívével érzett és megírt dalaival akarta őket még közelebb hozni magához, magukhoz. Elérni azt, hogy ne csak énekesként lássák őt, de egy alkotó emberként is millió gondolattal, értelemmel, szeretettel és csodával. Talán sokra vágyott és mindent akart egyszerre, de multitalentuma akart lenni a korának zenészeinek. - Tudom ostobaság és gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy ebből legyen valami, de tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára… mindenekelőtt pedig szeretném elindítani a saját zenei karrieremet. Valahogyan.
Azt, hogy lehetett volna nélküle is, soha nem akarta elképzelni, mégis, ahelyett, hogy apránként küzdött volna meg a gondolattal, hogy talán a közös reményeknek, az együtt megtervelt ábrándoknak a végére értek, hirtelenjében kapta a nyakába a hidegzuhanyt, és úgy tűnt, a sokkhatás alól nem tud kibontakozni. Dermedten állt a rideg tények zuhatagában, és várta, hogy mikor ér a végére. Mikor hull a megannyi társa közé az utolsó csepp is, de a sugár nem látszott gyengülni, ugyanolyan vad veréssel zubogott, mint kezdetben, mikor Matteo nekiveselkedett a lehetetlennek. Mert ismerte, tudta mindenkinél jobban Luciano temperamentumát, olykor zabos habitusát, de arra talán még ő se számított, hogy szavak nélkül hagyja az idősebbet. Hogy Lulu képtelen lesz nem csak arra, hogy kifejezze, mit érez, hanem, hogy alapjaiban meghatározza azt, hogy mi az, ami a fejében, a szívében tombolt, és amit a vérárama barbár erővel hordozott a felpezsdült vérében. Lulu szerette volna, hogyha az a már említett hidegzuhany nem kijózanító lett volna az ábrándos jövőképből, annál is inkább ébresztő egy rémisztő álomból. Mégis, hiába várta a feloldozást, a reményt, hogy bármelyik pillanatban egy hirtelen, nem várt hanghatásra kapja fel a fejét alvásból ébredve, odalent a földszinten minden síri csendben honolt, csakis a fejében voltak hangosak a gondolatok, amiknek nem tudott a végére járni. Egyikből kapaszkodott a másikba, hol azt sulykolta, hogy próbálja meg csak egy kicsit is engedékenyen, elnézően kezelni a helyzetet a másik bizonytalansága érdekében, de pont a sajátja taszította afelé, hogy kicsit támadjon, kicsit csípjen, és ha kell, rontson rá, mint egy sértett, felpiszkált fenevad. Mint ahogyan bármikor máskor csinálta, ha kikezdték az idegeit… felbőszült haraggal, felpaprikázott indulattal és lanyhulni nem akaró, féktelen kiabálással, remélve, hogy azzal mindent megold, de legalábbis a szavai elegendőek lesznek, hogy a másikat jobb belátásra térítse. De mégis, milyen belátásra akarta volna juttatni Matteot? Hogy visszakozzon? Hogy felejtse el azt a hülyeséget, hiszen nem máshol, mint mellette van a helye, mint ahogy azt régen is megfogadták? Az, ami nem is olyan régen, még percekkel korábban is kristálytisztán lebegett a szeme előtt, a lehetőség, hogy egyszer közösen hódítják meg az opera nagyszínpadait, előkelő teátrumait, apró darabjaira hullott, és a fiatalabb szavai eltipró erővel tapostak a már amúgy is viseletes szilánkokra. Kétségek és bizonytalanság maradt utánuk, elárvultság és magárahagyottság érzése társult a dühvel, ami a kiszolgáltatottságát volt hivatott erősíteni benne. Abban a pillanatban a magába vetett hite is megingott, az, hogy a továbbiakban képes lesz-e úgy folytatni, hogy Matteo nem áll mellette… hogy nem elég, hogy fizikálisan több száz kilométer fogja őket elválasztani egymástól, de talán a továbbiakban, mint szakmai társára se fog tudni támaszkodni. Hiszen miért fárasztotta volna tovább azzal, ami, mint kiderült, talán nem is érdekelte annyira, mint őt valaha? Haragudott rá, sajnálkozott miatta, saját maga miatt, a dühét mégse volt képes kifejezni se szavakkal, se tettekkel. Ha nem éppen valamilyen egészen szokatlan érzés torzította grimaszba az arcát, jelentéktelen és vagdalkozó, át se gondolt szavakat vágott Matteohoz. Idegennek tetszettek a gondolatai, de még a tulajdon hangja is, ami elborultabb, sötétebb volt annál a dallamosságnál és kedves orgánumnál, mint amit megszokhattak tőle, ami teljességgel a sajátja volt. - Talán? -kérdezett vissza élcelődve, és utólag tán a nyelve hegyére harapott volna, hogy ne mondja ki a piszkálódónak tetsző szót, de addigra már mindegy volt. Türelmesen hallgatta a továbbiakat, ujjainak ízületeit tördelte, néha bele-belereccsentek a feszült mozdulatba, amivel kis híján a kézfejére fordította egy-egy csontját. – Értem, hogy nem akartál rosszat… -háta ütemesen emelkedett és süllyedt, tüdeje mély levegőért kiáltott, és azt, mintha legalábbis egy hosszan kitartott hang előkészülete lett volna, minél mélyebbre szippantotta, hátha hatással bír lenni a megtépázott idegeire. – Ahogy azt is tudom, hogy bármennyire is szeretném… bármennyire is szeretnénk, nem leszünk mindig egymás mellett. Nem leszek mindig ott, hogy tűzön-vízen át harcoljak érted, ahogy te se leszel ott, hogy lehűtsd a túlhevült indulataimat, vagy éppen fordítva. És nem, mert nem szeretnénk, hanem egyszerűen képtelenség, és ezt, huszonéves fejjel ideje, hogy be is lássuk annak derekán, hogy pár hónap, és egy évig távol kényszerülünk egymástól. Azonban… -tartotta fel az ujját, szemöldökei azzal együtt emelkedtek, és a minimális szünetben, amit eszközölni szándékozott, gyorsan nedvesítette be felcserepesedett ajkait. – Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem fogok erőmön felül teljesíteni, hogy segítselek, támogassalak, és úgy igaz ez visszafelé is. Viszont az elmúlt két évben ott voltam melletted, nem csak lélekben, fizikálisan is. Te mégse akartál rám támaszkodni, pedig aztán szégyenteljesebb helyzetben is mutatkoztál már előttem, akkor mégse érezted magad ennyire feszélyezve… -lanyha, egészen semleges mosollyá lényegült a halk, alig pár pillanatig tartó nevetés, ami sokkal inkább kívánta a kézzel is tapintható feszültséget oldani, mint hogy valóban meg akarta volna erőltetni magát, hogy az valóban, minden ízében őszintének tűnjön. Ismerték egymást. Úgy, mint talán még a saját szüleik se, így úgy vélte, joggal érzi elárultnak magát. Mert valóban, ahogy azt Matteo is mondta Ennio ellenében, nem az, vagy legfőképp nem az bántotta, amilyen jelentőséggel bírt a vallomása, bár szó se róla, hogy szíven ütötte… hanem, hogy amikor az megfogalmazódott a fejében, vagy amikor már teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy nem akarja folytatni, nem vallott színt, inkább magát nyüstölte és kínozta a saját maga iránt tanúsított bizalmatlansággal. Szükségtelen kellemetlenségeket szült az, hogy nem volt őszinte se vele, se magával. - Gemma semmit nem lágyított volna ezen a helyzeten -határozottan, pont ahogy a szavakat ejtette, úgy a fejét is csóválta. – Bárhonnan is nézzem, ezen nem szépített volna a hely, ellenben, ha azt veszem alapul, hogy legközelebb feltételezhetően karácsony tájékán leszünk mindketten Gemmán, csak rontott volna az időzítés mind a halogatásban, mind a körülmények tekintetében -a Toszkán birtok a személyiségüknek egy olyan kis szeletét tartogatta, ami onnan nem került ki, ellenben, hogyha ők oda értek, akkor váltak teljes egésszé, mikor azáltal kiegészülhetett a teljes valójuk. Soha nem rejtette véka alá azt, hogy a sürgő-forgó világ, amibe a fővárosban kényszerültek, és amihez idomulva az ő jelleme is a gyerekkori lassúságához mérten maximum fokozatszámon pörgött, az ottani családi közegben megnyugodott, azáltal pedig Lulu felfűtött, temperamentumos és tettvágyban égő habitusa is. Luciano mindig szeretett menni. Tenni-venni, mindenbe a lehető legtöbb energiáját beleölni, hiszen ha csinálta, úgy gondolta, csinálja teljes gőzzel, semmi esetre se áldozott félembert egy elfoglaltságába se. Nehezen tudott igazán sokáig megülni a fenekén, ellenben, ha odáig jutott, és erre rendre csak Gemma nyújtott neki lehetőséget, úgy szerette akár hosszú órákon át teljes mozdulatlanságba meredve átadni magát a természetnek, a körülményeknek, a virtuális világtól való elszeparáltságnak. Kisimult, és egészen megnyugodott, legalábbis ahhoz a Luluhoz mérten, akiben a hétköznapokban mindig lobogott a belső feszültség, a tettvággyal vegyes megfelelési szándék maga és a külvilág iránt is. Viszont ez nem jelentette azt, hogy nem voltak átfedések. Hogy ne tudott volna éktelen haragra gerjedni a di Sciglio birtokon, hogy az, hogy ott szembesült volna mindazzal, amit Violáék apró vendégszobájának ágyán ülve kellett végighallgatnia, ne vágta volna mellbe, ha Gaena mama egy gasztronómiai műremeke felett görnyedve, a naplementét nézve a távoli lankák panorámájában hallotta volna. Matteo kusza gondolataiban, mint ahogy ő maga, úgy Lulu is elveszett. Értette, legalábbis úgy gondolta, hogy értette, mit akart belőlük kihozni, de válasszal nem tudott szolgálni, így ahelyett, hogy szükségtelenül nyúzta volna a száját, hogy újfent kifejezze a csalódottságát, amiért a fiatalabb nem avatta be ideje korán, csak maga elé meredve bólintott egyet, mígnem rátalált a hangjára, a kifejezőeszközére, amit csak fel kellett piszkálni ahhoz, hogy újból képes legyen a kezdeti bizonytalanság után magabiztosan szónokolni. Mindig is irigye volt Matteo előadásmódjának, de soha nem sajnálta el tőle. És talán több évnyi közös munka után akkor, ott ütközött ki először az, hogy Lulu közel se volt olyan elégedett magával, mint ahogy azt legtöbbször a közönsége elé tálalta. Mint ahogy azt legtöbbször Matteonak is mutatta… Hogy több ponton is akadt, hogy sokkalta bizonytalanabb volt magában, mint amennyire közel tökéletesnek vallotta azt, amit csinált. Az, hogy órákon át gubbasztott a poros, koszos, levegőtlen gyakorlóban, soha nem volt a véletlen műve… a maximalizmusnál is több hajtotta, az, hogy megfeleljen olyan elvárásoknak, amiket soha, senki nem támasztott felé, ellenben ő saját magának tűzte azt ki célul: hogy csak megközelítőleg legyen olyan jó előadó a színpadon, mint amilyennek a legjobb barátja mutatkozott a reflektorok kereszttüzében. Nem vagdalózott olyan gondolatokkal, amikben ne lett volna érintett. Hiszen Luciano különösen ismert volt a felettébb kiterjedt lexikális tudásáról. Szinte meg akarta fejteni a másik sikerének nyitját, az pedig, hogy valóban érdekelték a száraz tanok, csak az előnyére vált, viszont a színpadi jelenlétébe vajmi keveset csempészett bele. Lulu valóban operaénekes attitűddel bírt, olyan kiállással, mint a nagyok, ami akár bók is lehetett volna, ha közben ne tudta volna, mit vált ki a fiatalabb olasz egész lénye, a zeneisége, a látszólagos és nyilvánvaló zenei műveltsége az emberekből. Mindig úgy érezte, hogy ilyen szempontból labdába se rúghat mellette, de mire ment volna, hogyha ő is olyan nyilvánvaló bizonytalanságban dédelgeti magát, mint ahogy Matteo viszonyult a saját művészetéhez? Kellett neki az a külvilág számára fenntartott kurázsi, amivel olykor önmagával is elhitette a nyilvánvaló talpraesettségét. - Ebben pedig csak magadra vethetsz -játszi könnyedséggel húzta fel a vállát. Lucianonak mindig volt igénye arra, hogy tüzetesen kielemezze egy-egy fellépésének videóra vett folyamatát, tanárával, ha volt hozzáfűzni valója, vagy nélküle, hogyha csak látni akarta azt, hogy mit sikerült átadnia abból, amit a színpadon állva érzett. Lulu értette, imádta és a valaha volt legnagyobb elkötelezettséggel művelte a zenét, az érzései azonban, mintha egy buborék fogta volna körbe, miközben énekelt, volt, hogy a nézőközönségig nem jutottak el. Zeneileg, kiállásra és különösen hang tekintetében minden a helyén volt, mégis, sokszor úgy érezte, hogy az, amit nyújtani tud, nem elég, hogy a taps, amit kap, nem megalapozott. Szerette, ha a teljesítményéhez mérten kiérdemelt bánásmódban részesítik, és mivel az egyik legfontosabb előadói készségben, a színpadi jelenlétben Matteohoz viszonyította magát, sokszor a szerepléseit alul értékelte ahhoz mérten, amit valóban tartogatott az a pár perc, míg színen volt. Evégett pedig fáradhatatlanul nyüstölte magát hosszú órákban lebontva, hogy a következő alkalommal többet tudjon megmutatni magából. - Sokan vannak, akiknek ez nem ilyen nyilvánvaló, vagy csak nem bírják úgy megmutatni magukat, mint ahogy te tudod. Akik a fél karjukat odaadnák azért, ha csak annyi muzikalitás lenne bennük, mint amennyi a te kis lábujjadba szorult -bátortalan mosollyal sandított rá szeme sarkából, mielőtt tekintetét ugyanoda, a szüntelenül meózott szék támlájára vezette vissza. Tisztában volt a saját érdemeivel. Tisztában volt velük, hiszen a szülei arra nevelték, hogy mindig fogadja el magát, és mivel ezek voltak az intő szavak már egészen kiskorától kezdve, úgy a megszokás, a berögződés ezt diktálta. Azt, éppen ezért, sokáig és nehezen tudta beismerni még magának is, hogy az, amit Matteo helyzete kapcsán érez, az nem, hogy közel áll, de pontosan megegyezik a féltékenységgel. Örült neki, a sikereinek, pontosan annyira, mintha a nézőtéri üdvrivalgás neki szólt volna, de ő is akarta azt, amit a másik… Nem tőle szerette volna elhappolni, azt szerette volna, hogy neki is meglegyen az az erénye, ami a másikban benne volt. Neki mind ebből csak az maradt, hogy kellő határozottsággal elhitesse a világgal, hogy minden színpadra vitt szándéka megegyezik a valós akaratával. Görcsösen akart egy olyan dolgot, aminek a benne rejlő másságáról csak tudomást kellett volna vennie, és elfogadnia, hogy nem lehet mindenki ugyanolyan, és úgy teljesítsen, ahogy csak ő tud. Hogy beismerje, hogy az, hogy Matteo olyan, amilyen, az nem vesz el az ő művészi értékéből, de ezt nem bírta meglépni. Erőn felül szerette volna biztatni, elhitetni ott egy ültő helyében, hogy mindaz, amiért ő is epekedett, mennyire különlegessé teszi a fiút, mégse tudta teljes egészében átadni magát annak az örömnek, amit akkor érzett, ha méltathatta a másikat. Hiszen az a mindig kelletlen, irigylő mellékzönge felerősödött, és ezen túl elnyomták a lelkendezését a kétes, bizonytalan érzések. Egyre csak ostromolták a tudatát a felismerő gondolatok, hogy talán úgy gondolják, hogy ez nem fog változtatni a kapcsolatukon, mégse lesz minden olyan, mint az előtt. Amikor minden nyilvánvaló volt, a legnehezebb kihívások is játszi könnyedségűnek tűntek. Úgy érezte, hogy ezekben az akadályokban kiesett mellőle a biztos társa, és a jövőben egyedül kell megküzdenie olyan helyzetekkel, amikhez talán lehet, hogy nem lesz elég a maníros, vagy őszinte magabiztossága. Mikor éppen melyik hatalmasodott el felette… Talán naivan, talán önzőn, de számított rá, várta, hogy bűntudatot keltsen a másikban a valós, számba vehető, kézzel fogható terveivel, a hatás mégis elmaradt. A beismerését, kérdésére adott őszinte válaszát hallva felnézett, és a sötétbarna szempár akkor tűnhetett először őszintén elesettnek és tanácstalannak. Hiszen attól a pillanattól kezdve valóban nem számolhatott Matteoval… A levegőt akadozva, meginogva fújta a ki, a gyomra megrezdült, mintha vasököllel gyomorszájon vágták volna, de nem akart sajnálkozni, szavakba foglalni azt, amit a testében érzett. Egyszerűen csak elnézte pár tűnődő másodpercig a világos tekintetet, nyelt egy nagyot, majd elcsigázottan, apró bólogatások közepette leszegte a fejét, hogy a pillanatokkal korábban kapott füzetet tanulmányozza. Szeretett volna kifutni a világból, magára hagyni a fiút, azért, hogy ő is átértékelje az akkor már meghazudolhatatlanul visszakozó nézőpontot az opera kapcsán, de maradni kényszerült, és nem csak, mert nem vitte volna messzire a lába, hanem, mert őszintén érdekelte, hogy mi volt az, ami annyira elcsavarta a másik fejét. Az első szerelem az operához kötötte, de mi lehetett, ami jobbnak bizonyult annál?... Ha más körülmények között találkozott volna a vaskos paksamétával, szeretetteljesen és büszkén vonta volna magához a fiút, hogy elismerje a munkáját, és, bár azokban a pillanatokban is hatottak rá ezek az érzések, nem tudott szabadulni a búskomor gondolatoktól, az epés keserűségtől, rideg borzongástól, ami az egész testét rázta. Remélte, hogy az oldalakról visszaköszönő sorokat, kottákat látva azt fogja tudni mondani a másiknak, hogy „Matteo, ez nem te vagy”, de még őt, aki mindenkinél jobban ismerte a fiút is meglepte az, hogy a jegyzetként papírsarkokba firkantott dalcímek, mint zenei vágyálmok, és az általa komponált dallamokból kiköszönő, értelmes zenei gondolatok is mennyivel inkább jellemzik a fiatalabb olaszt, mint az a műfaj, amiben tevékenykedett, és amiben sokáig a jövőjét kereste és látta. Ha addigra nem lettek volna elég kuszák a gondolatai, hát azon a ponton végleg elveszett. Fogódzót keresett, és talált is, mikor erélyesen, vad kíváncsisággal az általánosan megjelenő sorelnevezésekre bökött. Figyelte Matteo arcát, és már abból tudta, ahogy grimaszba rándult a mimikája, hogy elevenére tapintott. Ujját használva könyvjelzőként hajtotta össze a füzetet, és próbálva magát mentesíteni minden korábbitól, mintha tiszta lappal akart volna indítani, hogy esélyt adjon neki valami újra, kíváncsian nézett fel rá, még ha tudta is, hogy valószínűleg meg fog botránkozni attól, amit hallani fog, és amit az előtt is már gondolt, hogy számon kérte volna a fiatalabbon. Úgy kezdett bele, mintha a portfólióvédésére készült volna egy bizottsággal szemben, amit Luciano egy személyben volt hivatott megtestesíteni. Kifejezéstelen arccal meredt a másikra, ahogy az az őszinte akaratáról, ahogy mondta is, hitéről magyarázott neki, és Lulu mástól nem, csak attól félt, ha a saját véleményét veti ellene az övének, cserben fogja hagyni. De nem tudott mást tenni… nem csak a gyermeki sértettségtől, ami azóta munkált benne, hogy Matteo elvágta az őket összekötő fonalak egyikét, hanem, mert nem látta a saját világát abban, amit felvázolt. - Matteo… -sóhajtva szaladt ki a száján a másik neve, kisvártatva, mikor előre dőlt, hogy a térdére könyököljön, felnézett rá. – A mi hármasunk akkor, mikor Ennio úgy döntött, családi ráhatás ide vagy oda, hogy felhagy hivatásos zenész lenni, megszűnt. Nem beszéltünk róla, mert nem volt értelme, hogy tovább feszegessünk olyan témákat, amiknek a végén csakis zsákutcába futhatunk. Elengedtük, mert, ha utólag visszagondolunk, már akkor se volt megalapozott ábránd, mikor először megfogalmazódott a fejünkben, hogy „na majd mi!”, mert mit tudtunk volna adni a világnak, amit Domingo, Pavarotti és Carreras már nem kínáltak fel tálcán? Semmit -válaszolta meg rögtön, esélyt se hagyva arra, hogy Matteo mondja azt ki, vagy egy azzal tökéletesen szembemenő állítást tegyen. – És a mai napig nem tudnánk. Mert hogy? Azt mondtad, hogy „popera”… ha az operát vegyítjük a poppal, elveszti a jelentőségét, az értelmét. Egy olyan műfajba csöppennénk, ami veszettül nehéz, ami mindenkihez akar szólni, de a végén lehet, hogy mégse érintene meg senkit. A nálunk fiatalabbak, vagy a korosztályunk lehet érdektelen maradna, mert ha sehogy, akkor így se ragadja meg őket az opera. Mert egyszerűen nincs az a köntös, amibe bújtatva meg lehet velük szerettetni. Az operaáriákat poppal vegyíteni vétek, a popot „operásítani” pedig, bár előbb lehet megvalósítani, mint az előzőt, de attól még nem lesz opera jellege. Egy elmaszkírozott, kusza popműfajt csinálnánk, ami az időseknek túl modern, a fiataloknak valószínűleg értelmezhetetlen, de, tételezzük fel, hogy megszeretik, egyik se fog miatta bérletet váltani egyik operaházba se. Mert az operát nem szeretnék meg, hiába azt akarnánk közelebb hozni hozzájuk, hanem azt értékelnék, amit operának gondolnak, de nem az, hanem egy minőségi pop... Abba pedig bele se megyek, hogy olyan hangi különbözőségekbe ütközünk, ami lehet, hogy egy-egy kocsmában pár üveg sör mellett nem zavar senkit, de, mint egy „csapat”, már nem áll össze a kép -csakis Enniora és magára tudott gondolni, mint két tenorra. Olyanok voltak, mint két hídfő, hasonlóak, hiszen ugyanúgy nevezték őket, mégis teljesen más értékek lapultak mögöttük. Míg Ennio hangja onnantól, hogy a kilókkal együtt a „hangjából is kifogyott”, közeledett a pop ízlésvilág felé, mintsem egykor volt operaénekesi mivoltát fitogtatta volna, addig Lulu, akinek az orgánuma csak erősödött azóta, hogy utoljára, valós szándékkal együtt énekeltek, tiszta, megvétózhatatlan operai volument kapott. Ég és föld voltak ők ketten, Matteo pedig, aki úgy tetszett, minden műfajban remekelt, ezt az összeegyeztethetetlen egyveleget kívánta összevonni. Ellágyuló tekintetével egy pillanatig találkozott a zavaros, sötét szempár, de szavainak jelentésétől akaratlanul is leszegte a fejét. Soha nem kérte, nem akarta azt, hogy Matteo őt lássa követendő példának, pusztán azon okból kifolyólag se, hogy nem gondolta, hogy a szorgalmán, a kitartásán túl bármi is volt benne, amire felnézhetett volna. Ellenben némán fortyogó irigységgel viszonyult ő a fiatalabb iránt, amitől mindig emésztette a keserűség, a bűnbánat, de nem tudott mit tenni ellene. Feszülten harapta, csócsálta az alsó ajkát, minden egyes bőrfecnit nyüstölve, ami önként szakadt fel, vagy ő hasogatta tovább azokat, miközben a másik fiú jövőbeni terveit mantrázta magában. Saját zenei karrier… egy olyan jövőkép, aminek ő nem a tagja. Aminek saját maga miatt nem tud a tagja lenni. Ami azt bizonyítja, hogy nélküle se áll meg az élet, sőt, talán virágzóbb és gyümölcsözőbb, mint vele valaha is lehetne. Vele, és az általa szeretett műfajjal. Úgy érezte, egyre apróbbra zsugorodik a fiú társaságában is egyre inkább érzett nem fizikai, annál is inkább lelki és mentális magánytól, és talán ahogy egyre előrébb esett a válla, görnyedt a háta, úgy is volt. - Hogyan? -kérdezett vissza halkan, de nem elég halkan, hogy ne lehetett volna tisztán hallani. Aprót fordította felé a fejét, alkarjait a térdei közé csúsztatva tartotta őket össze, ujjai egymásba fogództak és nem eresztettek a szorításukon. Ezen a kérdésen neki is, minél előbb el kellett gondolkodnia, és ahogy Matteonak, úgy talán magának is szánta azt.
if you need me and if you need to talk to me, i'll always be there for you
no matter how big or how small your problem is, i'll be there.
A barátok olyanok az életben, mint a terasz tartóoszlopai. Néha egyszerűen maga a tudat is elég, hogy ott vannak, és bármikor támaszkodhatsz rájuk.
Cikáztak, tajtékoztak a gondolatai. Mintha tengereken kipattanó vad vihar dúlt és pusztított volna az elméjében, melynek nyomán több méteres tarajos szörnyetegek ostromolták a hihetetlen méretű sziklákat. Pont olyanok, melyek egyszer kis híján az ő életét is kioltották puszta meggondolatlanság, hajthatatlanság és élvhajhászás miatt. Ám az akkori ijedtsége semmi volt ahhoz mérten, ahogy ezekben a percekben érezte magát. Haragudott és fogcsikorogva igyekezett megakadályozni minden pattanásig feszülő idegszálának kisülését, és valódi megsemmisülését. Másszor pedig épp úgy elcsendesült, mint amikor a viharnak szokása veszíteni az erejéből és legyengülve, lemondóan futnak ki a habzó, fodrozódó hullámok a homokos, fövenyes partra. Hol dühöngeni, ordítani lett volna kedve, másszor viszont szégyen szemre begubózódott volna a szoba sarkába, hogy önmegsemmisülésében, már-már bömbölve adja át magát a kiszolgáltatottságnak és a szíve valódi, mindent elsöprő fájdalmának. Ez a kettősség és tengődés viszont már nem a saját maga önmegvalósításnak, jövőbeni terveinek vagy éppen az addig számon tartott, Luluval közös céljainak szólt. Ennek már semmi köze nem volt a zenéhez. Ahhoz, ami mindig az övék volt. Valami más, valami sokkal mélyebb, sokkal szívszaggatóbb érzés uralkodott el rajta, aminek köszönhetően lassacskán elenyészni kezdtek a korábbi aggályai, félelmei, a gyámoltalansága és maga a bizonytalanság érzése: hogyan tovább? Akkor és ott, néhány röpke másodperc erejéig úgy tűnt, hogy a korábban kudarcként, szégyenként kezelt helyzet felett, egy szemvillanás alatt átvette az uralmat valami más: egy olyan mértékű józanság, beletörődés és elfogadás, amit addig hónapokon át, egyszer sem volt lehetősége érezni. Ezek a röpke, görcsmentes, szösszenetnyi kis etapok míg eleinte egészen elenyészőek voltak, addigra egyre csak elnyúltak és meghosszabbodtak, mire pedig észbe kapott, már csak egy valami foglalkoztatta: Luciano. Figyelte, nézte, szemmel tartotta és egy pillanatra se fordította el a fejét felőle, bár ezt a nyilvánvaló vizslatást igyekezett a lehető legészrevétlenebbül, annál is inkább diszkréten művelni. Dús szempillái alól, leheletnyit lehajtott fejjel fürkészte őt, és próbálta értelmezni az arcán megjelenő érzelmeket, fancsali grimaszokat, melyeket képtelen volt elrejteni a fiatalabb olasz elől. Talán nem is akarta. Matteo jól, túlontúl jól ismerte Lulut, s pont ahogy a szavaiban volt némi belőle, úgy az arcán is kiütközött nem csupán a csalódottság és az elkeseredettség, de vele együtt az a fajta önzés is, ami mindig is megalapozta a jellemét. Ezt az önzőséget nem úgy kellett érteni, hogy mindenkinél előrébb valónak gondolta magát, vagy bárkin is képes volt átgázolni a saját maga érdekében. Egészséges mértékben vont jelen benne… pont csak annyi, hogy azzal törtetőbbé, maximalistábbá válhatott bárkinél, ami pedig vadul hajtotta őt a céljának elérése érdekében. Ismerte Lulut… mindig így vallotta, ám azokban a pillanatokban nem vett volna mérget arra, hogy ténylegesen tudta és látta, értelmezni vélte a fejében lejátszó gondolatokat, hiszen a lemondás és egy bizonyos mértékű részvét, sajnálkozás, pont ugyan úgy keveredett a csípős, velős daccal, amivel pedig ő nem tudott mit kezdeni. Erőnek erejével hatott a felismerés: pont olyan volt azokban a percekben Luciano, mint ahogyan ő viselkedett Ennioval, annyi különbséggel, hogy más-más okból kifolyólag. Nem volt biztos abban, hogy sajnálatot, együttérzést, vagy megértés tanúsított Matteo iránt? A szemében megbújó fények facsarták a szívét… az arckifejezése hol megrémítette, másszor elszomorította, ám a kimondott szavak, a véleménye, a gyanakvó visszakérdezések fájtak neki. Hogy miért? Mert nem volt képes tovább magyarázkodni, hiába is szeretett volna. Nem tudta már hogyan megfogalmazni azt, mit is érzett, gondolt valójában? Mi történt az elmúlt időszakban, ami akkora pálfordulást jelentett az életében? Tudta és sejtette, érezte, hogy csak ócska, szerencsétlen magyarázkodás lett volna minden szava, amivel pedig már tele volt a padlás. - Más szégyenhelyzet a kettő… más az, ha tarkón hányva magad a sok ivástól, órákon át csak siránkozol a buszmegállóban, hogy tiszta hányás, répa darabos meg alkoholszagú a hajad, ami amúgy nem csak, hogy össze van ragadva, de még be is csigásodott. Vagy, ha a wc mellett kuporogva gőgicsélve válsz sírdogáló részeggé. Más, ha a világ faszáról kell téged előrángatni, mert nincsen budipapír… más az, ha elönti az agyadat a szar, és úgy bemosol valakinek, hogy a saját kézfejedet töröd belé, és le kell nyugtatni, vagy épp elpicsázni, hogy hagyd végre abba!… mert igen, ez mind én voltam, és te álltál a sztori másik oldalán, aki kihúzott a slamasztikából. Más, ha egy gyerekkori barátommal szemben engedek meg magamnak olyan hangnemet, amit nem lett volna szabad, és te vagy az, aki véget vet az akkori indulatoknak. De folytathatnám ezt napestig, mert van még bőven – hangja akkor először vált igazán határozottá, annál is inkább őszintévé, kicsit talán pattogóssá és hevessé, ahogy sorra hozott múltbéli eseteket, melyeket szégyellt, és bár meg nem történté tehetett volna, de mégis az övéi voltak. Az övéké. Mert együtt sírtak és nevettek, idegeskedtek minden alkalommal, s bár kellemetlenül érezte egyik-másik után magát még Lulu előtt is, de tudta, hogy annak jókedvű nevetése szeretetből jött – szigorúan a kárörvendést követően – és ugyan úgy szeretetből a haragja, robbanásszerű kifakadása is, amivel rendre intette a fiatalabbat. Mert nem lehetett közönséges, másokkal sem, erre pedig Lulu kínosan figyelt, akárhányszor rezgett Matteo alatt a léc - És más az, amikor fogadalmat teszel – folytatta szeretetteljes, már-már meghatott hangon – fogadalmat, szívvel, lélekkel, az utolsó kis porcikádnak is a legnagyobb szeretetével a testvérednek, hogy ti ketten együtt fogjátok megváltani a világot, vagy éppen leénekelni még a csillagokat is az égről. Együtt. Mindig, mindenkor együtt, te pedig bármennyire szeretnéd ugyan ezt… bármennyire azt érzed, hogy „igen, a te világod az ő világa” és fordítva, mégis elkezd valami nagyon-nagyon mélyen, fojtogatva ébredezni benned. Kérdések milliója: mi van, ha mégsem? Mi van, ha más az irány? Mi van, ha nagyobb örömet okoz egy Presley dal, mint egy nagy opera ária? Mi van, ha inkább zenét szeretnék szerezni? Dalszövegeket írni? És mi van akkor, ha ennek gondolata egyre csak elhatalmasodik feletted, te képtelen vagy már dacolni vele, mert csak és kizárólag azt érzed, hogy remegve vágyod a könnyebb műfajú dalokat? De legfőképpen: mit tennél akkor, ha oda kellene állnod a legjobb barátod elé akivel fogadalmat kötöttetek, és szégyenszemre tudatnod kellene vele azt, hogy talán elhamarkodottan fogadkoztatok? És más sem jár a fejedben mint, hogy tönkre fogod tenni a céljait és a terveit? Mert keresztbe húzod a számításait, és mind az, amiben addig hitt, ami éltette, az nem lesz több csupán vágy, egy „mi lett volna, ha…?” érzés? – ajkát elhúzva kereste meg vele a szemkontaktust, mintha nyomozni igyekezett volna a valódi érzései iránt: hogyan vélekedett? Grimaszolt és fintorgott? Csipkelődni akart? Megértette, hogy mire akart utalni? A gondolatmenetének végén nem mást, csak sötétséget látott? – nem feszélyezve éreztem magam, és ne akard megtudni, hogy hányszor akartam rád támaszkodni. Szerintem nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az, hogy mindent is a nyakadba zúdítsak ezzel kapcsolatban, hogy azért könyörögjek, győzz meg arról, hogy tévúton járok! Hogy eltévedtem, hogy vakvágányon robogok, és egyáltalán nincs tehetségem ehhez a fejembe vett kis… fellángoláshoz. Zeneszerzés? Dalszöveg írás? Ugyan mi az, ma már mindenki tud verset írni. Mégis, csak azon járt az eszem, hogy ezzel benned teszek kárt. Hogy csalódást okozok, hogy ellökök magamtól egy sikerekkel teli szép jövőt, és ebbe az ijesztően mély gödörbe, talán belerántalak téged is az önzőségemmel. Arra viszont nem is gondoltam, mert nyilván nem gondolkozik ilyenkor az ember, arra pedig főleg nem gondol, hogy később is ugyanez lesz, tök totál mindegy, hogy meddig tologatom és rakosgatom… így is-úgyis fájni fog, ha megbeszélésre kerül. Csupán – egy pillanatra tétován akadt meg a mondandójában, térdeire könyökölt s fáradtan, egészen kimerülten nyomkodta meg jobb kezének ujjaival az orrnyergét, valamint a szemeinek belső csücskét. Azzal, hogy az az észveszejtő feszültség kirobbant belőle, a fáradtság, kimerültség valóságos elemi erővel csapott le rá. Szemhéjai nehezek voltak, a szemei szúrtak, s a minden ízében fájó, tarthatatlan remegés egyre csak erősödött. De tudta, hogy közel se volt még itt a beszélgetés vége. Tartania kellett magát, ha beledöglik is. - Tudom jól. Tisztában vagyok vele. Mindennel – azzal, hogy a legközelebbi beharangozott találkozásuk ezt a nyarat követően a karácsonyi időszakban válik csak esedékessé, ameddig minden bizonnyal Matteo se lett volna képes halogatni a dolgot. Arra nem csak az egészsége, de mindene rá ment volna. És ezt a legőszintébben, legkomolyabban gondolta. Mint ahogy azzal is számolt, hogy bár Gemma mindkettejük szívének kedves volt, mi több édes és egy életre szóló, emberöltőn át tartó, nem változtatott volna a tényen, hogy Matteo hatalmasat hibázott, már-már vétkezett. És voltaképpen azon se, hogy attól függetlenül, hogy a szerelmes regényekbe illő, vászonokról is visszaköszönő birtok a szívügyük volt, nem enyhítette volna Lulu haragját és csalódottságát se. Az, ahogy Lulu a későbbiekben szónokolt róla, ahelyett, hogy némi magabiztossággal ruházta volna fel, csak tovább őrlődött. Na nem ám a választása és a fejében kialakult jövőképét illetően, egyszerűen nem tudta, nem volt benne biztos, hogyan lehetett volna a fiú segítségére, főleg azokban a pillanatokban mikor a tudtára hozta, miféle csodálattal volt az előadásmódja irányába és, hogy miként ragadta magával, a dalaival, énekével a közönséget. Hogyan tudta a saját személyének, tudásának és művészetének uralma alá vonni a színpadot, az embereket. Matteo maga volt a két lábon járó „zene és szöveg”. Mert ahogy együtt élt az előbbivel, pont annyira értette meg és érezte magáénak az utóbbit. Viszont ő maga valamiért soha nem a saját maga előadásmódjára koncentrált. Nem arra, hogy mit adott át az énekével, hogy miként érintette meg a színpad előtt ülők lelkét, pedig számos alkalommal látott már szemtörölgető asszonyokat, jókorákat nyeldeső férfiakat. Mégse érdekelte. Nem foglalkozott vele. Csak és kizárólag azzal, hogy hasonló tudás, hasonló elszántság legyen az övé, mint Lucianoé. Alábecsülte és semmibe vette a saját maga elszántságát, tudását, mely nem az egész napos gyakorlásokon alapult, nem az örökös talpaláson. Hanem a veleszületett tehetségén és a hatalmas, mindig adni akaró szívén… a lelkén. Zavarba jött… és zavart érzett az erőben is, mert a barátja szavai nyomán egyre csak azt érezte, hogy talán tudat alatt mindvégig tisztában volt vele, és érezte, hogy az operával nem tud olyan hatást elérni, mint példának okáért az érkezését követő napon azon a bizonyos, Elvis Presley emlékesten, ahova Victor vitte. Imádták az emberek, s a bűvölet, a rajongás, csodálat és az elképedés minden formáját felvonultatták előtte. Egy Olaszországból odaszakadt, jóképű fiú, jókora tehetséggel, gyönyörű, selymes baritonnal… mégis ismeretlenül, tékozlón. Soha az előtt nem kapott még akkora tapsot, mint azon az estén… ő pedig szárnyalt ettől a semmivel össze nem hasonlítható érzéstől. Akkor pedig, Luciano mellett ülve nem maradt neki – nekik – más, mint ha már elkezdték, ha már végre valahára tán kínkeservek közepette ugyan, de színt vallott neki, hát mindent is kiadjon magából, amiről úgy érezte, úgy gondolta, hogy értelmet adhat az életének, és amibe onnantól kezdve kapaszkodni szeretett volna. Semmi nem volt biztos, annál inkább képlékeny, bizonytalan. De hinni szeretett volna abban, hogy van jövője. Ilyen vagy olyan módon, de érvényesülni tud majd, még ha gyermeteg vágyálmok is éltették azokban a percekben. Mindent is szeretett volna, mindenre vágyott, ami elérhetetlen volt, ami reménytelen. De ő maga egy valamiben hitt úgy Isten igazából. Abban, hogy a remény hal meg utoljára. Végül pedig csak kibújt a szög a zsákból. Fátyolos tekintettel szegte le a fejét a litániáját követően, ahogy Lulu egyre csak azt bizonygatta, hogy minden feltételezése, minden „mi lenne, ha…” és „azt gondoltam…” kezdetű mondata, terve, nem volt más, mint füstbe ment terv. Mert ami az egyik ponton talán működött is volna, a másikon egészen biztos, hogy hatalmasat bukott. Valahol mégis úgy érezte, hogy Lulu csak mentegetőzik, és barokkos körmondatokban akarja megfogalmazni azt, hogy: ő ezt nem akarja csinálni. Talán nem így volt, de Matteo úgy látta, hogy Luciano nem akarta őt megbántani azzal, hogy ezt nyíltan felvállalja és kimondja. Mert érezte és tudta jól ő is, hogy milyen mérhetetlenül rezgett alattuk a léc, s elég volt egy meggondolatlan megjegyzést tenni, már zúgtak is volna mindketten a szakadékba. Akkor aztán kapálózhattak volna egymás után. Feleslegesen. De bárhogy is volt, bárhogy is vélekedett a másik, a fiatalabbik megértette őt. - Mondtam, hogy ostobaság – szakadt fel aztán belőle erőtlenül, reszketegen, mintha nem köszörülte volna meg tökéletesen a torkát az előtt, hogy magához ragadta volna a szót. Tekintete keserű volt, szomorú, noha tudhatta és tisztában volt vele, hogy mire kellett számítania ezzel kapcsolatban. Aprócska mosoly futott át az arcán, amit akkor ugyan a másik olasznak címzett, mégis az ablaküveg, és az azon túl elnyúló Manhattan-i táj volt az, a robusztus felhőkarcolók és betontömbök, melyek megjegyezhették az abban megbújó fájdalmat és tanácstalanságot. Talán akkor érezte először azt, hogy a fiú szavai nyomán, a puszta, butuska ábrándok miatt, szögre akaszthatja a kabátját… egy életre. Mert amit ő eltervezett, amiben kiteljesedni szeretett volna, az nem nyert viszonzásra. Emiatt egy pillanatra se tudta hibáztatni a másikat, hiszen mindaddig, csak és kizárólag az lebegett a szemei előtt, hogy Lulunak jó legyen. Neki legalább sikerüljön az, amihez foggal-körömmel ragaszkodott. A kérdés viszont kizökkentette. Egy pillanatra mintha értetlenkedést és kétkedést hallott volna kicsengeni a hangjából afelől, hogy tényleg képes lenne erre a fiatalabb, vagy, hogy egyáltalán gondolkozott eddig ilyesmin? Ám tudta, szerette volna azt hinni, hogy semmiféle negatív él nem volt ebben a teljesen ártalmatlan kérdésben. Megrázta a fejét, és fel se tűnt neki egészen addig, hogy az ujjai egyre csak fehéredtek, ahogy az ágy matracába kapaszkodott a combja két oldalánál. - Fogalmam sincs… tényleg nem tudom, hogy mit tehetnék vagy hogyan tehetnék bármit is – kismillió névjegykártya vagy egyéb kontakt lapult a pénztárcájában és az asztalának fiókjában odahaza. Ám arra még egyetlen egy alkalommal se tudta rávenni magát, hogy bármelyikkel is kezdjen valamit, hiába lett volna rá lehetősége. - Lulu? Csak azt szeretném, hogy tudd… bárhogy is alakul… bármi történjen is, soha nem fogom feledni azt az elmúlt jó néhány évet, amit együtt húztunk le az iskola falai között, vagy azokon kívül. Mert ezt nem veheti el tőlünk senki és semmi. Tényleg, őszintén sajnálom, hogy csalódnod kellett, hogy nem tudom megtartani a szavam, bármennyire is szerettem volna. És tudom, ezek fényébe jogom sincs ígérgetni, de bárhogy is, ha szeretnéd, ha nem, én mindig támogatni és segíteni foglak téged. Erőmön felül, teljes odaadással. Bármi történjen – úgy, és olyan módon szónokolt, mint aki azokban a pillanatokban adott volna fel mindent. Nem csupán az elmúlt éveket, az operát, de vele együtt mindent, amit a zene jelentett számára. A világot. A világát. Mintha egy pillanatra mindenben megingott volna a hite: tudta, hogy az operát nem képes folytatni, de nem látta maga előtt azt az utat, azt a megannyi lehetőséget, vagy szimplán nem akart tudomást venni arról a pályáról, ahol Luciano nincs ott vele. Már csak egy dolgot kellett volna kitalálnia: a fiúhoz ragaszkodott jobban, és inkább feladta volna az éneklést és a zenét, ha már együtt nem tudták folytatni, vagy pedig kellőképpen hitt magukban ahhoz, hogy tudja, ha külön utakon ugyan, de mindig, mindenkor képesek lesznek ott állni egymás mellett, teljes vállszélességben? Sajgott, majd’ megszakadt a szíve, s mint aki nem kapott tökéletesen levegőt, egyre mélyebben és mélyebben próbálta teleszívni a tüdejét a szoba fáradt, fülledt párájával, mígnem egy tétova pillanatban Lulu felé pillantva sikerült elkapni az arckifejezését, tekintetének zavaros, fátyolos homályát. Matteo szája széle megremegett, majd testvérének tarkójára simítva a tenyerét, pont ahogy az tette korábban vele, biztatóan megdörzsölte azt, s lassan közelebb vonta magához, hogy megölelje. - Na ez egy olyan dolog, amit tényleg nem akarom, hogy láss. Most nem – reszketett a hangja, s néhány jókora könnycseppet pislogott ki az egyre világosodó szemeiből, miközben ujjai Lulu felsőjébe kapaszkodtak a hátán – megoldjuk… ezt is megoldjuk, csak… ne lógasd az orrod jó? Ne nézz így! Tudom, ez már inkább a szív kérdése, annak pedig nem lehet hazudni, de nem kellek én melléd ahhoz, hogy nagy ember légy. Hogy a szakma, a kultúra legnagyobbjai közé lépj, és túl is szárnyald azokat. Amúgy meg mindig ott leszek veled, csak nem melletted állva, hanem előadásról előadásra az első sor közepén - mire észrevette, vagy ideje lett volna észrevenni, már a könnyeit nyeldesve, kis híján csukladozva, egyfajta búcsúként az addigi életétől sóhajtotta a szavait - vagy valamelyik fancy páholyban a vendégedként… így vagy úgy, de ott leszek. És te is ott fogsz állni velem, de mégis... nélkülem.
Kezdőlap
- Jaj, de jó, hogy elértelek! -Viola gondterhelt hanggal szólt a telefonba, a háttérben csörgés-csattogás hangja hallatszott. Luciano, aki addig senkitől nem zavartatva feküdt az ágyon, egymáson keresztezett lábakkal püfölve telefonjának billentyűzetét, idült mosollyal fogadva a válaszaira adott riposztokat, szemöldökeit húzva könyökölt fel az ágyon. – Mit csinálsz éppen?