Azt hiszem a nővéremre igazán ráfért egy kis lazítás, éppen ezért fizettem be egy wellness hétvégére, mondtam neki mindent kézben tartok. Olival is foglalkozom, nem mellesleg amúgy is most jön a szülinapja. Már gondolom ott van, és élvezi az iszap pakolást. Nekem meg amúgy is el kell terelnem a gondolataimat. A panzió amit tervezek elég sok időmet lefoglalja, nem beszélve Sarah cukrászdájáról is, itt is sokat segítek. De valahogy nem  a régi a hely. Erről persze senki sem tehet, jobb is hogy így történt a dolog. Mielőtt még kiskorú megrontásáért börtönbe kerültem volna. Nem volt már olyan kicsi, meg amúgy is elég tapasztalt volt. De mielőtt történt volna komolyabb dolog jobb így. Csak valamiért hiányzik, de túl teszem magam a dolgon. Igazából csak magamnak köszönhetem  a dolgot. Ha még időben leállítom a dolgokat, akkor nem történik ez. Jó... nem mondom, hogy beleszerettem egy kölyökbe, de elég határozottan közel álltam hozzá. Ezzel együtt a börtönhöz is, de így legalább megoldódott ez a probléma is. Úgy sem látom többet, szerencsére. Most már az anyja szemébe is nyugodtan bele nézhetek, lelkiismeretfurdalás nélkül. Mert hogy eddig nem tudtam, de biztosan nem is értette volna meg a dolgot. Még Sarah sem igazán tudtam megérteni, bár ezt meglehet? A tesóm szerint egy nagyra nőtt gyerek vagyok, aki képes lemenni Oliver öt éves szintjére. Aki, határtalanul makacs, és még annál is naivabb. Talán. De nem értek ezzel egyet teljesen. Jó, nem mondom, hogy nem fordult elő már, hogy egy étteremben nem kezdtem el sült krumpli háborúba Oliverrel... Vagy, ha éppen úgy alakult nem másztam bele kosztümben a homokozóba, vagy kezdtünk el focizni. Sarah szerint a legnagyobb bűnöm, az, hogy meséltem a kutyánkról ami gyerekkorunkban volt. Így Oliver is akart egyet, én pedig egy gyenge pillanatomban megígértem a kis kölyöknek, hogy segítek meggyőzni az anyját. Ami elég nehéz dió volt, de végül csak beleegyezett. Igen... talán sok ilyen gyenge pillanatom van, de tehetek én róla, hogy nem tudok ellenállni a sármos kis fickónak?  
Rápillantok az órámra, nem sokára munkamegbeszélésem lesz, remélem fél óra alatt le tudom zavarni. Ugyan is, négyre már az óvodában kell lennem. Szóltam is, Mandynek, hogy majd csak kísérje hátra az urat. Ez egy meglepetés lesz Sarahnak. Az újságban láttam meg a hirdetését, a fickó vállal jótékonysági zenélést is. Szerintem ez kicsit feldobná a cukrászdát, ha megtudok minden információt, akkor említem majd Saranak. Mert élből elutasítaná, az biztos.... Nyilván övé lesz az utolsó szó, de akkor is, egy próbát megér, nem? Kissé görcsbe van a gyomrom, kellemetlen élmények kúsznak elmémbe. Teljesen deja vu érzésem támad. Amikor Max is jött állásinterjúra, az eléggé kellemetlen volt. Főleg, hogy előző este sikerült az egyik bár mosdójában összefutni....  
Megrázom a fejem, erre a pillanatra nem is emlékszem inkább, sőt az egészet szeretném elfelejteni. Sokkal inkább fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, és teszem is inkább. Helyette iszom még egy erős feketét, imádom a koffeint, azzal kelek... és azzal fekszem le. Majd útközben ahogy megszerzem a csésze kávém a potya utamon szerzek egy kis krémes süteményt is. Három dolognak nem tudok ellenállni: a koffein illatának, illetve az édesség bármilyen formájának, és az unokaöcsémnek, Olivernek. Vissza térve az irodába még egyszer végig nézek magamon, egy karmazsinvörös selyeming van rajtam, fekete, térdig érő szoknyával, az ing ízlésesen betűrve, hozzá egy színben harmonizáló magas sarkú cipőt választottam. Napszítta fürtjeim szorosan kontyba fogtam a fejem tetején. A sminket is lazára vettem, egy kis fekete ceruza, halvány rózsaszín szájfény. Az órámra pillantva látom, hogy pont délután három óra. Ekkor hallom a kopogtatást is, Mandy belép az ajtón jelezve, hogy megérkezett Mr. Castro. Csak bólintok, hogy engedje be. Mire belép már az íróasztal előtt állok, majd enyhe mosollyal az ajkaimon fogadom, kezemet előre nyújtva szólalok meg.  
-Jó napot, Mr. Castro,- próbálom a vezetéknevét helyesen kimondani,- Savannah Farrow vagyok, örülök, hogy eleget tett a kérésemnek, és ide fáradt.- pillantok rá. Valahonnan ismerem, de nem tudom hova tenni, össze ráncolt szemöldökkel  figyelem őt. Biztos, hogy már találkoztunk. Csak azt nem tudom hol....  
-Kérem foglaljon helyet, esetleg kér valamit inni?- pillantok rá kíváncsian, mielőtt én is helyet foglalnék vele szemben.  

Ágról szakadt, korán elárvult gyerekként valamiért mindig is úgy éreztem, hogyha valaki sanyarúbb helyzetben van nálam, akkor kötelességem tenni valamit ez ellen, ha módomban áll. Gyerekként ez egy penny volt utcai zenészeknek, szendvicsek a kóbor, éhező állatoknak, nem nagy dolgok, de úgy éreztem, hogy a kis dolgok is változtatnak azoknak az életén, akik ezekre az apróságokra szorulnak. Most, mióta saját keresetem van, állandó fix munkahelyem, szállás és elvégzett egyetemi évek mögöttem, többet tehetek és teszek is.
Joe, a főnököm és legjobb barátom, aki azt az aprócska, ütött kopott hangszerüzletet vezeti Manhattan szívében, igazi zenei tehetség, de tehetségénél csak a szíve nagyobb. Már nem is tudom, hogy Ő vagy én találtunk-e előbb a másikra, de már elképzelni se tudnám az életemet a hóbortos öregúr nélkül. Most is ő tolt a képembe pár nappal ezelőtt egy fehér, maszatos cetlit egy telefonszámmal a közepén.
– Mi ez? Ha újabb tanítvány, akkor vissza kell utasítanom, be vagyok táblázva.
Már nyújtottam volna vissza neki a papírt, de dörmögve, akár egy mézétől megfosztott medve a szemét forgatta.
– Fiam, legalább várd meg, míg elmondom, miről van szó.
Nagyot sóhajtottam és vártam tehát.
– Egy helyi kis cukrászda száma. Egy fiatal kis hölgy adta meg a minap, miután látta a hirdetésedet, hogy vállalsz jótékonysági előadásokat.
Dörmögve újra megnézem a telefonszámot. Szinte már el is felejtettem azt a hevenyészett újsághirdetést, amire még Josh beszélt rá a menhelyi jótékonysági gyűjtést követően. Nem igazán hittem abban, hogy valaki manapság olvas még újsághirdetéseket, jóformán már minden az interneten zajlik le, de úgy tűnik, még akad ember, aki átböngészi ezeket a napi, heti lapokat.
– Felhívom.
És felhívtam. Mára már le is szerveztünk egy munkamegbeszélést. Szeretem a pontosságot, ezért időben indulok útnak, mivel a tömegközlekedés Manhattan-ben az egyetlen rossz dolog, amit meg lehet említeni a számos előnyös mellett.
Délután három órakor pontban, ahogyan megbeszéltük belépek a cukrászda ajtaján, kis csengők csilingelése jelzi az érkezésem és egy kedves lány, akiről első pillanatban azt feltételezem a telefonban hallott tulajdonos, végül bekísér az irodahelyiségbe. El kell ismernem, a cukrászda nem túl nagy, de igen bájos.
Kellemes meglepetés, hogy a tulajdonos egy kedves teremtés Egy igazi rémálom tud lenni, ha a szervező egy tahó paraszt és úgy kell ugrálnod, ahogy fütyörészik, miközben te teszel neki szívességet azzal, hogy fellépsz a boltjában.
– Örülök a találkozásnak Miss Farrow.
Kezet rázunk.
Az agyamban kattog a név tovább a bemutatkozást követően, mígnem egyszer csak az arc és a név összekapcsolódik az emlékeimben. Évekkel ezelőtti ismeretség, nem volt túlzottan szoros és hosszadalmas sem, mivel én már a diplomamunkámat írtam, amikor megismerkedtünk.
– Savannah Farrow – ízlelgetem a nevét hangosan. - Az a Savannah Farrow, aki gólyaként azt a feladatot kapta, hogy szökjön be egy végzős egyetemista fiú szobájába és lopjon el valami apróságot és egészen véletlenül a választása egy frissen mosott alsónadrágra esett?
A rövidke történet végére mosoly kúszik az arcomra. Én voltam az, aki egy alsónadrággal rövidült meg, de cserébe kaptam egy kínos, feszengős és mulatságos pillanatot egy fiatal lánnyal, akit sikerült rajtakapnom a lopás pillanatában.
– Én vagyok az, Zen.
Az egyetemen mindenkinek beceneveket osztogattak, azelőtt soha senki nem szólított Zen-nek, ott azonban mindenki rákapott, úgy terjedt a campuson, mint valami vírus. Egy kitalálta, másnap már mindenki, aki ismert, így szólított. Savannah is valószínűleg így emlékszik vissza rám, már, ha emlékszik.

Lesz ez jobb is     × 534

Nem igazán találom önmagam. Amiért csak engem lehet okolni, senki mát. De attól ez még így van. Lehet, hogy itt kéne hagynom csapot-papot és elmenni egy világ körüli útra ahol hawaii-i inges izompacsirták szolgálják fel a pina coladat félmeztelenül. De tudom, hogy ez nem lenne megoldás, sőt.. Csak elmenekülnék a problémák elől. Azt meg végképp nem akarom, én sosem voltam ilyen. Ráadásul nem is többes számról beszélünk, hiszen csak és kizárólag egy problémám van. Még pedig az, hogy felnőttfejjel is egy baromi nagy idióta vagyok. Nem vagyok már csitri, régen kinőttem abból a korból. Sarah is mindig azzal jön, hogy jó lenne, ha megkomolyodnék végre. Nem igazán tudom, hogy ezalatt pontosan mit is ért, de abban biztos vagyok, hogy talán igaza van. Talán itt van az ideje annak, hogy megállapodjak? Bár nem igazán érzem ezt a kötelességtudatot, nem azt mondom, hogy én nem akarok gyereket, mert majd akarok egyszer. Meg imádom is őket, pláne, Olit, de én el vagyok vele. És mint a legutolsó példa is mutatja nem tudok párt választani magamnak rendesen. Nem is választottam őt se, csak úgy alakult. Csak sodródtam az árral, miért probléma ez annyira? Meg amúgy is van egy csomó dolgom amivel foglalkoznom kell, és amit én magamtól vállaltam be. De nem csak azért mert akarom, hanem mert be is akarom bizonyítani. A nővéremnek és magamnak is, hogy képes vagyok rá, hogy megtudom tenni. Meg is teszem, ha az utolsó pillanatig is kell harcolnom úgy is elérem a célom. Előbb-vagy utóbb. Sőt a kettőt egy helyről is megtehetem. A múltkor a Sarah úgy is nagyon azt magyarázta, hogy a saját életem éljem, meg hogy nélkülük kéne boldogulnom... meg nem is tudom mennyi zagyvaság volt a mondandójában. Valószínűleg már kezdek az agyára menni, hiszen itt is együtt vagyunk egész nap. Arról nem is beszélve, hogy náluk is elég sokat lógok, vagyis inkább náluk lógok többet, mint a saját lakásomban. Elég sok cuccom lóg az ő szekrényében. Ha valaki eljönne megnézni, könnyűszerrel hinné azt, hogy inkább ott lakok. Szóval nem értem akkor miért nem tetszik az ötletem, hogy fogadót nyissak? Bár akkor is megteszem, és így kevesebb időt is töltünk együtt, nem leszek a nyakán. Akármennyire is rosszul esik, de ők a legfontosabbak.... és megteszem így.
Amíg várakozom, hogy a fickó megérkezzen, addig megszervezem a délutáni programunkat Olival. Mivel az anyja csak holnap délután várható, így arra gondoltam ovi után elmehetnénk megnézni egy mesefilmet a moziba. Aztán... pedig ilyen titkos mekizés lenne a vacsi. Sarah nem tiltja neki, de nyilván nem lenne egészséges minden hétvégén oda vinni. Mondjuk nem is viszem....
Ahogy végig pillantok a férfi magas termetén, ében színű fürtjein, bronz barna bőrén... valahogy nem nyugszom a gondolattól, hogy ismerem őt. Hogy láttam már valahol.... csak igazából, ha a guta megüt akkor sem tudnám megmondani, hogy hol. Hiába elég csapnivaló a memóriám... amiről nem tehetek. De elég nagy bunkósságnak tartanám ha csak úgy simán mondanám neki, hogy láttam már valahol, csak nem tudom hol. Így inkább úgy teszek, mintha nem is ismerném őt. Nem gondolnám, hogy ez nagyobb bunkósság lenne.
-Részemről az öröm,- mosolygok rá kedvesen, ahogy elengedem a kezét, aztán újból elismétli a nevem, míg neki derengeni nem kezd az ismeretségünk. Szavai hallatán először elkerekednek akvamarin színű íriszeim, majd céklavörössé válik porcelán színű arcbőröm. Óh igen, a fenébe is! Az egyetemi évek alatt elég bulizós voltam és minden poénban benne voltam. Kezdve azzal, hogy elsőként vállalkoztam arra, hogy ellopom a srác alsógatyáját.
-Zen....- most már kínosan mosolygok,- igen.... valószínűleg az a Savannah.- ajak harapdálva pislogok rá, úgy néz ki, hogy én mindig kínos pillanatba kerülök, ha állásinterjút tartok.
-Az alsógatyád már nincs meg,- vigyorgok rá,- nem hittem volna, hogy újra látlak. Mesélj... mi van veled, hogy vagy?- ölelem meg őt, - kérsz valamit inni? Bár... alkohol nem nagyon van itt.- jegyzem meg neki ajak húzogatva.

Gyerekként úgy gondoltam bármi is történt velem a múltban, a jövőben mire harminc éves leszek, az életem sínre kerül. Többé-kevésbé ez meg is történt, végül is, lakásom, munkám és elképzeléseim is vannak. Mégis, kénytelen vagyok belátni, hogy bizonyos dolgokon továbbra sem tudtam túllépni. Ilyen például néhány határ, amelyeket akaratlanul húztam fel magamban. Míg mások könnyedén építenek fel emberi kapcsolatokat, én nehezen terjesztem ki a bizalmam másokra a közvetlen közelemben élő fontos személyeken kívül. Bár már ez is sokat változott mióta Manhattan-ben élek. Itt valahogy az emberek közvetlenebbé válnék még úgy is, hogy alapvetően nem ilyen a természetük. Az egyetemi éveim alatt nem sok emberrel kerültem közelebbi kapcsolatba, barátságokat sem kötöttem túl sokat. Savannah is véletlen folytán csöppent az életembe és amilyen gyorsan történt ez, olyan gyorsan távozott is miután befejeztem az egyetemet. Az élet az oktatási intézmény falain kívül a legtöbb esetben szétszakítja az emberi kapcsolatokat. Így hát kellemes, kissé humoros meglepetés annak a lánynak a viszontlátása, aki amikor utoljára láttam, még inkább volt gyerek, mint felnőtt nő.
Amikor bebizonyosodik, hogy kétséget kizáróan Ő az alsógatya tolvaj már nem tudom, de nem is akarom visszafojtani a mosolyomat.
- Kár, pedig egy igazán kényelmes darab volt - vigyorgok.
Az igazság persze az, hogy már a mintájára sem emlékszem, az efféle jelentéktelen dolgok kikopnak.
- Én sem gondoltam, de örülök, hogy ismét találkoztunk.
Az alatt a rövidke idő alatt, amíg egy légtérben mozogtunk, sokat kávéztunk együtt, hiszen a koffein a legjobb barátja az egyetemistáknak. Olykor még moziba is elmentünk, ha rá tudott venni, hogy kimozduljak a gyakorlóteremből, amiben a vizsga előadásomat finomítgattam.
Viszonzom az ölelését.
- Nem kérek semmit, köszönöm. Nos az életem azt hiszem lassan egyenesbe kerül, egy manhattani hangszerboltban dolgozom, másodállásban magántanárként zenét oktatok és amint látod vállalok fellépéseket is. És veled mi a helyzet? Édesanyád hogy van?
Remélem az utolsó kérdésemmel nem lövök mellé, de az emlékeimben él néhány beszélgetés, amikor Savannah megnyílt nekem és mesélt arról, hogy az édesanyja egészségi állapota nem a legjobb. Remélem, hogy azóta már minden rendben vele. Egy édesanya elvesztése olyan sebként tud tátongani a szívünkben és lelkünkben, amely az egész életünk során fájón fog lüktetni. Én már csak tudom.
- Nem is tudtam, hogy érdeklődsz a cukrászat iránt. A te üzleted?
Újra körbe pillantok, bár már a hátsó irodahelyiségben vagyunk, de továbbra is úgy látom, hogy igazán bájos vendéglátó helyiség. Pont annyira bájos, mint az emlékezetemben élő lány.

Lesz ez jobb is     × 534

Amikor még egyetemre jártam, nos... nem ilyen voltam. Sokat nem változtam mondjuk, kivéve, hogy már nem igazán bulizom. Meg megszakítottam minden kapcsolatot az ottani barátokkal. Amikor anya súlyosan megbetegedett nem volt kérdés, hogy hazajövök és ápolom őt. Sőt... még Sarahnak sem szóltam egy ideig, hiszen akkor ment férjhez, lett meg Oli. Aztán anya meghalt, a nővérem elvált és maradt egyedül egy kisgyerekkel. Nem volt kérdés, hogy segíteni fogok nekik. Hiszen csak ők maradtak nekem. Ezért sem értettem azt amikor a nővérem a minap azt mondta, hogy sokat vagyok itt. Meg úgy általában velük. Ezért egy kieszeltem egy tervet, mivel mostanság amúgy sem vagyok valami jó társaság senki számára. Ha Sarah hazajön szólok neki, hogy kiszállok a cukrászdából, és teljesen a panziómra fogok koncentrálni. Akkor kevesebbet fogunk együtt lógni. Nem igazán tetszik ez az ötlet, és hiányozni fognak, de ha nekik tér kell akkor megfogom adni. Még az is lehet, ha nagyjából sínen lesz a dolog bele vágok egy hátizsákos világ körüli útnak. Bár ahhoz kell keresnem valakit magam mellé. De így végképp nem leszek a nővérem nyűgje. Igen... igen tudom, hogy most a sértett büszkeség is beszél belőlem, de őszintén szólva nem érzem jogosnak ezt a dolgot. Hát nem nekem kéne eldöntenem, hogy mivel akarom tölteni az időmet?
De most nem foglalkozhatok ezzel, én meg amúgy sem vagyok az a depressziós, önsanyargatós típusú ember. Nem gondoltam volna, hogy valaha viszont látom Zen-t, pláne ilyen körülmények között. Le fogok mondani arról, hogy bárkit is meginterjúvoljak... mert csak kínos helyzetekbe sodrom magam. Ez már a második alkalom, itt a cukrászdában. Mondjuk ezt én találtam ki, de a lényegen ez mit sem változtat.
-Ha tudtam volna, akkor küldök helyette egy másikat...- vágok sajnálkozó arckifejezést, majd pár pillanat múlva kitör belőlem a nevetés. Zenoval annyira nem kerültünk közel, mivel ő már végzős volt, én meg még gólya. De azért párszor eltudtam csalni moziba, meg jó volt beszélgetni vele. Olyan volt, mint a bátyám, akinek kiönthetem a szívem... de akármit mondhatok mert nem sokára kilép az életemből. Ami meg is történt.... viszont most úgy néz ki vissza is jött. Amit nem bánok.... csak furcsának találom a dolgot.
-Én is, kellemes meglepetés,- bontakozom ki az ölelésből... még mindig hihetetlenül pillantok végig rajta. Ejha, nem sokat változott, vagyis... talán egy kicsit, de azt nem tudnám megmondani pontosan, hogy miben is. Emlékszem azóta az este óta, ha összefutottunk valahol, ahol kávét árultak együtt fogyasztottuk el. Néha még moziba is eltudtam csalni a többiekkel. Mondjuk buliba... hát egyikbe sem, de a mozi is haladás volt már igazából.
Hallgatom, ahogy mesél röviden az életéről, és elfog a sárga irigység. Valakinek legalább sikerül, bájosan elmosolyodom a hallottakon.
-Óh, én mindig is tudtam, hogy sikeres leszel,- kacsintok rá,- igen... jótékonysági fellépéseket, ugye? Arra nem gondoltál, hogy befuthatnál, mint zenész, mindig is volt érzéked hozzá,- jegyzem meg mintegy mellékesen. Majd elkomorodom, ahogy megemlíti az édesanyámat. Hát várható volt, hiszen már akkor nagyon beteges volt szegény amikor még egyetemre jártam. Még mindig nehéz róla beszélni, holott már lassan, több mint egy éve történt a dolog.
-Igazából tavaly halt meg,- jegyzem meg halkan, majd veszek egy mély levegőt mielőtt folytatnám,- sajnos nem bírta tovább. De legalább nem szenved tovább, legalábbis az orvosok szerint. Mi... még most sem igazán tudtuk megemészteni a dolgot,- mosolygok szomorkásan,- de nagy meglepetést okozott nekünk. Nem... tudom honnan, de hagyott ránk elég sok pénzt. Sarah miután férjhez ment, és megszületett az unokaöcsém elvált, majd megvette ezt a cukrászdát. Én a vettem egy lakást Staten Island-on és a maradékból meg egy kis panziót akarok nyitni a város mellett. Sarah szerint őrült tyúk vagyok,- vigyorogva vonok vállat,- de az életemet a nővérem és az unokaöcsém teszi ki, akiket imádok.- mondom, és intek, hogy üljön már le. A kalandomat Max-el nem említem, nem mintha bárkire is tartozna, és inkább szakmai dolgok felé terelem a beszélgetést.
-Hogyan is kell elképzelni a fellépésedet, vagy mire gondoljak?- kérdezem tőle még mindig mosolyogva.

Sosem voltam olyan ember aki könnyen épít ki kapcsolatokat, de jelentős fejlődésnek indultam az elmúlt években. Köszönhetően leginkább Joe-nak, aki rám erőltette, hogy nyissak az emberek felé, leginkább azért, hogy plusz bevételhez jussak az oktatással. Aztán persze szépen sorban jöttek az életembe és úgy mentek is ki belőle az emberek. Savannah azonban még az azelőtti életem része, amikor még púpnak sem kívántam senkit a hátamra.
Mostanában véletlenek sorozataként olyan emberek térnek vissza az életembe, akikről soha nem gondoltam volna, hogy újra látom őket. Végtére is a világ hatalmas, de úgy tűnik valahol még is igen aprócska. Először Zach, most Savannah az, aki bekopogtatott egy véletlen folytán ismét az életembe.
- Küldened is kellett volna, egyetemistaként nem vetett ám fel a pénz, az alsóm hiánya hatalmas és mély tragédiaként élt bennem még hosszú ideig.
Vele együtt nevetek és oldódik a hangulat. Néhány év ide vagy oda, úgy tűnik a régi barátságokat könnyen újjá lehet éleszteni. Ugyan nem voltunk közeli barátok, de Savannah-nak olyasféle kisugárzása volt, amelytől az ember akaratán kívül is könnyedén megnyílt és olyasmit is elmondott neki, amit talán önszántából soha nem tett volna. Az ő fénye mellett az én sötétségem nem tűnt olyan mélységesnek és fájdalmasnak.
Az ölelésből kibontakozva nem kerüli el a figyelmem, hogy szemügyre vesz. Az egyetemi évek óta nem változtam sokat, sem külsőleg, sem belsőleg. A zene már akkor is fontos szerepet töltött be az életemben, mára pedig csak még fontosabb lett, hiszen ebből élek meg, főként ebből. Savannah azonban sokat változott. Tündöklő még mindig és csak gyönyörűbb annál, mint amire emlékszem, de mégis, mintha árnyak lengenék őt körbe, olyasfélék, mint engem. Erre pedig hamarosan meg is kapom a választ.
- Nem tagadom, egyetemista éveim elején, sőt, még a diplomához közel is úgy gondoltam zenészként befuthatnék, de aztán átgondoltam és jól döntöttem. A zenészeket felemészti a hírnév és elfelejtik csak élvezni a saját játékukat. Nem szerettem volna, ha a zene végül teherré válna a számomra. - rántom meg a vállam.
Sokáig akartam bandákban játszani, el is képzeltem olykor, hogy frontemberként a színpadon a kedvenc számomat adom elő egy kiváló gitárjátékkal karöltve, előttem a tomboló, őrjöngő tömeg. Katartikus élmény, amelyet át akartam élni. De nem bánom, hogy végül így döntöttem. Talán nem lettem és leszek sikeres, de a zene az életem végéig a barátom, társam lesz. És ezért megérte.
csak hallgatom amit mesél és a szívem egy pillanatra összefacsarodik. Amit még Savannah sem tud rólam, az az, hogy én is elveszítettem az édesanyámat, túlságosan is korán. De úgy gondolom, mindegy hogy gyermekként, fiatal felnőttként vagy idősebb korban veszíti valaki el az édesanyját, ez a fájdalom mindig ugyanolyan erős és mély. Nem mondok semmit, mert egy "részvétem" vagy "sajnálom" erre egy hülye kifejezés, amit azok az emberek használnak nem tudják hogyan is fejezzék ki sajnálatukat, hiszen nem tudják milyen elveszíteni valakit. Akinek már halt meg szerette az tudja, nincs vigasztalóbb egy csendes érintésnél, vagy együtt érző pillantásnál. A kézfejemmel megsimítom az arcát, csak egy pillanat erejéig. Ez az én részvétem és titkos együttérzésem felé.
- Tehát nagynéni lettél? Gratulálok! Ha rám hallgatsz, az őrültségek azok, amelyek előrébb visznek az életben, tapasztalatot adnak, vagy sikerül, vagy nem, de ha nem próbálod meg, sosem tudod meg. Szerintem megérné megnyitni azt a panziót, el tudnád vezetni, ebben biztos vagyok. Ugyan rég volt már, de az a szertelen, alsónadrág tolvaj lány eléggé magabiztos volt azokban a dolgokban, amit igazán akart - kacsintok rá.
Végül helyet foglalok a noszogatására és belevágunk a fellépésem részleteibe Általában gyorsan elmondom mire lehet számítani és utána már csak fixáljuk a dolgokat, de most nem akaródzik annyira sietnem sehová.
- Semmi extra nagy hepajt ne képzelj, egy szolid kis fellépésre gondolj, egy mikrofonra lenne szükségem, lehetőleg állítható állvánnyal a gitárom miatt - paskolom meg a magammal hozott hangszer táskáját - egy székre, ha olyan dalt adok elő, ami inkább gitár játékot igényel mintsem énekhangot. Csak én leszek, a gitárom és a hangom, úgy gondolom sokkalta hangulatosabb, mintha banda adna előadást. Minél egyszerűbb a fellépő, annál több figyelmet vonz. Márpedig a figyelem mind nekem, mind a cukrászdának jól jöhet. Esetleg egy kisebb összeggel hozzá járulhatnak a vendégek az előadáshoz, amit olyan célokra használhatna fel a cukrászda amellyel másokon segíthet és közben remek önreklámot generál - vázolom fel az elképzeléseimet. - Persze nyitott vagyok bármiféle változtatásra. Ez a ti vállalkozásotok, én alkalmazkodom.

Lesz ez jobb is     × -

 Megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy Zen fog belépni majd az ajtón. Emlékszem ahogy anya állapota egyre súlyosabbá vált... egyre inkább csak az órákra és a vizsgákra jártam be. Szép lassan minden ott kialakult kapcsolatot hanyagoltam, egészen addig míg meg nem szűntek. Hogy miért? Mert nem voltam kíváncsiak a többiek segítőkészségére és részvétére, a sajnálkozó pillantásokra. Úgy sem tudtak volna segíteni, az igazi segítség egy csoda lett volna ami anyát megmenti a ráktól. De... csodák nem léteznek, mert ha léteznének akkor nem rabolták volna el tőlünk őt... Akkor hagyták volna, hogy az egy szem unokáját lássa felnőni, lediplomázni. DE az élet kegyetlen, és a halál nem igazán válogat, nem igazán foglalkozik vele, hogy valaki gyilkos, vagy jóra való ember. Válogatás nélkül visz el mindenkit, akinek eljön az ideje.
Megremeg az alsó ajkam ahogy komolyan válaszol, bele mélyednek gyöngyfogaim a húsomba, majd komoly hangon folytatom.
-Tudod, az az igazság, hogy engem sem,- válaszolom neki halál komoly hangon, majd akaratlan is hangosan tör ki belőlem a csilingelő nevetés. -Izé.. Sajnálom, hogy ilyen traumát okoztam... ha tudtam volna, valahogy biztos kompenzáltam volna,- vigyorgok még mindig rá. Azzal a hihetetlen érzéssel, hogy nem hiszem el, hogy ő áll itt előttem. Ez ám a véletlen! Igazából nem mondanám, hogy a legjobb barátok lettünk volna, bár mivel én gólya voltam, ő meg már végzős... ez is sokban hozzá tartozott azon kívül, hogy nem igazán társaságkedvelő fickónak ismertem meg. Emlékszem miután rajta kapott a lopáson egy véletlen folytán az ebédlőben pont egymás mellé ültünk le. Ő nem volt az a szószátyár típus... ellenben velem, az én szám be sem állt... már akkor sem. Lehet csak azért, hogy befogjam a szám, de végül rá vettem, hogy jöjjön el velem egy filmre. Azután még párszor sikerült is, sőt még egyszer kétszer a tanulásban is segített. Igazán jó fej volt, de biztos vagyok benne, habár tudtam fantasztikus ember... még sem ismertem igazán ki. Nem nagyon engedett közel magához túl sok embert.
-Pedig akkor most drága pénzért eladhatnám az egyik szalvétát, amit aláírtál, a számoddal együtt....- mondom nagyot sóhajtva, majd komolyan folytatom,- megtudom érteni az érveidet. De ha befutottál volna, biztos első helyen ülnék a koncerteden,- nézek rá kedvesen mosolyogva. Ha tényleg arra a pályára lépett volna, azt hiszem felkerülhetett volna a nagyok közé. Már az egyetemista évek alatt is fantasztikus hangja volt, és ugyan ilyen jó érzéke a zenéhez.... gondolom ez az évek alatt nem túl sokat változhatott. Majd szomorú arckifejezéssel az arcomon mesélem el, azt hogyan vesztettük el Sarah-val anyát, hogyan nem tudtunk még ma is túllépni a dolgon. Hát.... én biztosan nem... sajnos. Nem is tudom hogyan kellene, vagy lehetne feldolgozni egy ilyen tényt. Egyáltalán ez lehetséges? Majd várom, azt a szót, amit az egy év alatt minden olyan ismerőstől hallhattam... aki még nem tudott anyáról. Ki mondják, de ez csak reakció, arra hogy nem tudják hogyan kellene viselkedniük, vagy mit mondjanak... ami az arcukra van írva. Legszívesebben a képükbe ordítanám, hogy ez nem segít, de nem tehetem, így csak motyogok valamit. De Zeno nem mond ilyet, csak futólag érinti az arcom, mire hálásan pillantok fel rá. Sokkal jobb érzés, mintha valamit oda vakkant, aminek amúgy sincs semmi értelme. Csupán egy kirakatszó. Nem több.
-Igen, és imádom a kis kölyköt,- szólalok meg aztán büszkén, mintha legalább nekem is köszönhető lenne az, hogy Oliver ilyen fantasztikus gyerek lett,- igazán köszönöm, nagyon kedves vagy. Ezt én is így gondolom, csak a nővérem nem ért egyet velem. Vagyis... tudom, hogy csak aggódik értem meg, minden, de nem akarja, hogy egy sikertelen vállalkozásba öljem a pénzem. Bár igazad van, nem sokat változtam, ugyan olyan makacsan magabiztos vagyok.- mosolygok rá újfent. Majd meghallgatom, hogy hogyan is tervezi megtartani az előadásait.
-Igen... igazából én is valahogy így gondoltam, nem kell semmi nagy feltűnés vagy ilyesmi. Bevallom őszintén, hogy igazából majd Sarah dönt, bár még nem tud erről a meglepetésről. De szerintem tetszeni fog neki a dolog. A béredet is majd vele beszéld meg, ha esetleg a részletekkel problémája lesz, azt is vele kell majd. Hiszen ez az övé.. Én csak segítek amikor kell, ő hozza meg a végső döntést. De szerintem bele fog menni a dologba,- nézek rá mosolyogva.

Most olyan érzés, mintha az egyetemi éveim csak tegnap lettek volna, pedig már hosszú évekkel ezelőtt végeztem. Savannah azonban már csak a jelenlétével is felidézi a kellemes emlékeket és persze néhány bosszantót is, amikor addig akaratoskodott, míg végül el nem mentem vele moziba vagy ahová éppen csak akarta. Bevallom, ez a lány képes volt bármire rávenni, amire csak akart, mert a közelében igen kenyérre kenhető alakká váltam. Olyan volt, mint egy szertelen kishúg, egy cserfes barát, kicsit emlékeztetett Kendra-ra, ő volt még hasonlóan akaratos és ragaszkodó. Életem két nője, akik igazi papuccsá változtattak a maguk idejében.
- Felejtsük el, már feldolgoztam, hosszú és fájdalmas évek alatt, de túl tettem magam rajta - kacsintok rá és azon kapom magam, hogy szélesen mosolygok. Ez a mosoly egyre gyakrabban tűnik fel mostanában. Még Joe is észrevette és rendszerint cukkol is vele, persze csak a maga szeretetreméltó módján. Azért néha már igazán idegesítő.
- Eladhatnád, kétségtelen - dörzsölöm meg borostás államat, mintha nagyon a gondolataimba merülnék. - És szerintem hagynám is, hogy meggazdagodj rajtam, de cserébe minden nap egy ingyen süteményt kellene felszolgálnod nekem. Azt hiszem jobb is, hogy nem futottam be, igazán önző lennék - nevetem el magam.
Régen nem volt nap, hogy ne járt volna az a fejemben, hogy híres zenész leszek. Aztán furcsamód ez a rajongás és vágyakozás egyik pillanatról a másikra megváltozott és teljesen mások lettek a prioritások. Ma már tényleg egy cseppet sem bánom, hogy nem futottam be. Jobb ez így, békésebb és kétségtelen, hogy nyugodtabb is.
- Ha befutottam volna valószínűleg amint észreveszlek a koncertemen onnantól bérletet adtam volna, hogy eljöhess mindegyikre.
Oh bakker, csak nem flörtölünk egymással? Mikor is fordult elő ilyen velem? Soha. Ez a jó szó. Alighanem a közös röpke múlt tehet róla, hogy ennyire fesztelenek vagyunk egymás társaságában, de elsősorban egy munka miatt vagyok itt, egy munkamegbeszélésen. Ezt jobb lesz nem elfelejteni.
Az évődés után szomorúbb vizekre evezünk. Nagyon sajnálom, hogy ő is fiatalon elvesztette az édesanyját. Nem próbálom meg áltatni hamis szavakkal, hogy egyszer majd jobb lesz, kétségtelen, elfelejti az ember az intenzív fájdalmat, de az mocsok módon akkor mar bele ismét az emberbe, amikor a leginkább padlón van, hogy emlékeztesse a veszteségre. Sosem fogjuk elfelejteni a számunka fontos embereket. Alig voltam nyolc éves amikor elvesztettem az édesanyámat, mégis, az emléke minden nap velem van, olykor segít és erőt ad, olykor a padlóra húz. De sosem fogom elfelejteni, a mosolyát semmiképpen sem, amitől minden rossz dolog egy szempillantás alatt jóra fordult.
- Ha csak fele annyira hasonlít rád, akkor rém cuki és eleven kisgyerek lehet egyben - kacagok fel.
- Megértem a nővéredet is, csak jót akar neked, de ez a te életed, Sav, a te hibáid, amiket elkövetsz majd az életben, a te sikereid, amik majd érnek, én azt mondom vágj bele, én biztos vagyok benne, hogy bárhogyan is lesz, nem fogod megbánni, hogy az álmaidat követted.
Én is az álmaim után mentem és ugyan nem fényűzés az életem, de viszonylag boldog, azt csinálom, ami a szenvedélyem és van tető is a fejem felett. Ám Savannah valószínűleg ennél többet is képes lenne elérni. Őszintén remélem, hogy nem hallgat a félelmeire vagy a nővérére és belevág a panzió létrehozásába.
- Ha megnyitottad a panziót szólj, szívesen megszállnék ott, ha épp arrafelé van dolgom - vigyorgok.
- Azt hittem ez a dolog már fix - ráncolom a homlokomat. - Mennyi az esélye annak, hogy lemondja a szereplést? Holnap délután ötig még ha lemondjátok akkor eltudok vállalni egy másik munkát, ami ezzel ütközött volna, ámbár kevésbé fizet jól. A nővéredet nem ismerem, talán mesélhetnél egy keveset róla mielőtt személyesen találkoznom kell vele.
Más esetben nem érdekelne, de ha hajlamos arra, hogy az efféle "meglepetés bulikat" lemondja, akkor nem ártana kicsit ismerni ahhoz, hogy lebeszéljem róla. Igazán szívesen fellépnék itt és nem titkoltan örülnék annak is, ha látnám még Savannah-t.

Lesz ez jobb is     × -

 Jól esik beszélgetni az elmúlt évekről Zen-el, olyan mintha újból vissza csöppentünk volna a múltba. Mondjuk.. Én nem rég diplomáztam, nekem még viszonylag friss a dolog. Bár az egyetem utolsó két évét már nem bulizhattam végig. Nem tehettem azt amit a többiek. Nem évezhettem a felhőtlen pillanatokat. Míg mások a jegyeik miatt aggódtak, addig nekem itt volt anya. Na meg Sarah. Azóta sem felejtem el a nővérem dühös pillantásait amikor kiderült a betegség. De én csak jót akartam, hiszen akkor született Oliver, na meg a házassága is kezdett tönkre menni. Miután eltemettük anyát akkor sem folytattam a bulizós életem, Sarah mellett álltam és a mai napig segítem mindenben amiben csak tudom. Még azt a hátizsákos világ körüli túrát sem csináltam meg. Emlékszem, Lilyvel az egyetemi legjobb barátnőmmel akartunk elmenni a diplomaosztó után. Ne előre szervezett kirándulás lett volna, csupán egy hátizsákkal kerekedtünk volna föl, ott aludtunk volna... ahol akadt hely. De már túl öreg vagyok ehhez a dologhoz, nem mellesleg itt vannak Sarah-ék, meg arra kell koncentrálnom, hogy valahogy megkomolyodom. De Zeno olyan volt számomra, mint egy bátyus, akit próbáltam valamilyen módon szocializálni. Több-kevesebb sikerrel. De azért akadtak apró örömök, még egy két őrültségre is rá tudtam venni.
-Örülök, hogy a traumán azért dili-doki nélkül is sikerült túl tenned magad,- kuncogok fel,- nem igazán vettem volna a szívemre, ha a bolondok házába kerültél volna. - jegyzem meg vigyorogva ahogy rápillantok újból. Még mindig mosolyogva figyelem ahogy úgy tesz, mintha elgondolkodna a szavaimon.
-Óh... hát nem is tudtam, hogy vérbeli úriemberrel van dolgom. Akkor másképpen viselkedtem volna,- vágok sajnálkozó arckifejezést, majd komoly hangon folytatom,- de akkor a nővéremet is meg kellett volna venned. Én csak a kedvezményben segíthettem volna neked,- kacsintok rá,- de szerintem könnyű dolgod lett volna!- jegyzem meg vigyorogva. Majd nefelejcskék íriszeim az ő szurok színű lélektükreibe fúrom, a mosoly lassan leolvad az arcomról. Megrázom a fejem, most nem flörtölök vele ugye? Teljesen deja vu érzés kerít hatalmába. Még rajtam van a Max távozásának nyomása, de valahogy olyan könnyű Zen-el viccelődni és beszélgetni. Nem... ez biztosan nem flört. Így nem is foglalkozom ezzel a gondolattal, teljesen elzárom valahol mélyen az agyamban. És inkább Zenonak szentelem a figyelmem.
-Hát ez mélyen megtisztelő, Művész Úr,- csillognak pajkosan a szemeim, majd viccelődve félig meg is hajolok előtte,- én lettem volna a leghangosabb és legőrültebb rajongód,- kacsintok rá.
Majd ahogy elkezdek neki mesélni megemlítem, hogy Anya sajnos már nincs közöttünk, viszonylag hamar elvitte a rák szegényt. Igaz évek teltek el, de a hiánya még mindig fáj. Még talán most sem sikerült igazán feldolgozni... nem mintha ezt lehetne. Talán csak az ember megtanul együtt élni a szeretett hiányával, az űrrel amit hagyott maga után. Kezelni a fájdalmat, ismerősként üdvözölni. Hálásnak érzem magam, amiért nem kezd el részvétet nyilvánítani, legalábbis nem szavakkal. Az érintése felér ezer szóval, Ő mindig különleges volt. Már az egyetemen is tudta, hogy mikor mit kellene mondania. A nevetése rám is átragad, egy pillanatra csak élvezem a dolgot. Majd eszembe jut, amit a testvérem mindig szajkóz nekem: teljesen olyan Oliver, mint mikor én voltam gyerek. Azért értjük meg egymást ennyire, még mindig nem nőttem fel.
-Hát... igazából teljesen olyan mint én, ha nem jobban. A legrosszabb, hogy nem bírok ellenállni neki. Sarah-val emiatt már volt pár vitánk. De mit tehetek, ha nem bírok ellenállni a mosolyának, meg a gödröcskéinek az arcán. - a mosolyom levakarhatatlan ahogy eszembe jutnak, hányszor játszottunk össze a kis kölyökkel.
-Igazán jólesnek a szavaid, tudod milyen voltam az egyetemen is. Előbb cselekedtem, és aztán gondolkodtam. Mindenbe hirtelen vágtam bele. Na.. Ez mára sem változott, ezért is aggódik a nővérem miattam. De tudom, hogy bízik bennem, és mellettem fog állni mindenben. Bele vágok.- jegyzem meg neki vigyorogva. -Vagyis már elkezdtem, az épület meg van, a papírok is. Csak tudod mennyire vagyok zseni ezekhez a dolgokhoz. Már két ember próbált átvágni. Mivel fiatal vagyok és kezdő... sajnos nem igazán vesznek komolyan,- mondom egy sóhajjal, ne is emlékezve az utolsó alkalommal, amikor a csávót ki kellett vágnom, mert lopta az alapanyagot.
-Ennek örülök, egy külön szobát tartok majd fenn neked,- kacsintok megint rá.
-Hát a hétvégén nincs itt, szóval... vállald el nyugodtan. Igazából szerintem neki is tetszik az ötlet majd, szóval ne aggódj. Az, hogy milyen jó kérdés... Komoly, felelősségteljes.... teljesen az ellentétem!- majd az órámra pillantok,- izé, nekem el kell mennem a kis kölyökért. De....- veszek egy mély levegőt,- gondolod és van időd gyere el velem, közben beszélgetünk, jó újra látni téged,- mosolygok rá, miközben kiskutya szemeket meresztek rá.

Jó pár éve láttuk egymást utoljára, akkor még azt hiszem mindkettőnknek más tervei voltak. Én turnézásról álmodtam, komolytalan zenélésről, amiből vagy szerzek pénzt vagy nem, de ez a kérdés akkoriban egy cseppet sem érdekelt. Nem voltam igazán megkomolyodva, ami szerencsére megváltozott. Sajnos Sav-nak is korán kellett felnőnie, ami végül is talán előnyére vált, hiszen képes segíteni a nővérének és saját vállalkozásba kezd. Borzalmas egy családtag elvesztése örök seb, de talán ez terelte abba az irányba, ami felé most halad. Igazán érett nő vált belőle azzal a gyerekes bohósággal, amit kedveltem benne. Talán még bennem is él egy kevés a kölyökkori énemből, csak jó mélyen eltemetve.
- Akkor elvártam volna, hogy meglátogass, ha már miattad kerültem volna oda - nevetek fel.
Csak elég néhány szót váltanunk és sorra sikerül felelevenítenem az egyetemi éveimet a rossz és jó dolgokkal együtt. Igazi felüdülés visszagondolni. Nem voltak könnyűek azok az évek, dolgozni amellett, hogy jól tanuljak hiszen részben ösztöndíjas voltam, viszont másrészről a tandíj egy részét fizetnem kellett. Viszont azon része, amikor kikapcsolhattam egy pár percre, kellemes érzéssel tölt el, jó visszagondolni rá. Az egyetemen tanultam meg, hogy keményen kell dolgoznom azon, hogy a víz felszíne felett maradhassak, hogy az élet csak nehezebb lesz, ha nem vesznek majd körül az iskolám védő falai és muszáj lesz egy idegen országban boldogulnom azzal a tudással amit megszereztem. Amikor ezekre a dolgokra rádöbbentem, jöttem rá, hogy a zenész álmaim mennyire gyerekes és bagatell ötletek voltak.
- Pedig úgy emlékszem az egyetem alatt is vérbeli úriember voltam - kérem ki magamnak egy tettetett sértődöttséggel. - Igen, lehet nem lett volna nehéz dolgom vele sem - nevetem el magam ismét.
Bár a nővérét még látásból sem ismerem, de azért rémlik valami vele kapcsolatban, amikor Savannah róla mesélt még régen. Nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy a nővére sokkal reálisabban látja a világot Savannah-nál, szeret két lábbal a Földön állni, nem olyan álmodozó és merész, mint a húga, aki nem fél kockára tenni semmit sem, hogy elérje a céljait. Mint a tűz és víz.
- Ilyen őrült rajongóval csak is jól járhattam volna - kacsintok rá.
A kellemetlen dolgokat mellőzzük végül, ahogyan az életben megtanuljuk a gyászt háttérbe szorítani, hogy élni tudjuk tovább az életünket. Belemerülni a fájdalomba sosem használ és nem segít. Nem felejtünk, de nem kell minden percben szenvednünk sem.
Az unokaöccse említésére ragyogni kezd az arca, és ahogy mesél róla, igazán elbűvölő. Látszik rajta a kisgyerek iránti tiszta szeretet. Ilyenkor eszembe jut a mostohahúgom, aki agyon idegesített engem kölyökkorunkban és nem rég megkeresett, mert sosem felejtett el, annak ellenére, hogy rövid ideig tartoztam csak a nevelő szüleimhez. A család egy olyan egység, aminél semmi sem lehet erősebb.
- Valószínűleg a kis srác tisztában is van vele, hogy elég csak rád mosolyognia és megkap mindent, amit akar - kuncogok. A gyerekek ravaszak. Hamar megtanulják hogyan érjenek el mindent, amit akarnak a felnőttek manipulációjával. Az egyik tanítványom egy nyolc éves kislány, szeret gitározni, de gyakran elkalandozik és ha épp nincs kedve gyakorolni megpróbál az ujjai köré csavarni, hogy inkább játszak vele vagy énekeljek neki, mint hogy ezredjére átvegyük a megtanulni való dalt.
- Sajnálom, igazán nehéz jó és megbízható szakembert találni.A mai világban az emberi becsületet igen alacsonyan értékelik - mormogom. - Azért bízom benne, hogy sikerül megvalósítani az álmaidat, ha valaki megérdemli, te biztosan. És természetesen igényt tartok arra a külön szobára - fejezem be egy nagyon széles mosollyal.
Nem hiszem, hogy megtudnék fizetni egy ilyen szobát, de évődni azért jól esik. Biztos vagyok benne, hogy képes lesz sikerre vinni a vállalkozását. Igazán eltökélt lány és az eltökéltségnél nem is kell több.
- Rendben, akkor hát elvállalom, csak ne hogy neked legyen emiatt gondod.
Mivel momentán annyira épp nem sietek beleegyezek, hogy vele tartok, tulajdonképpen nem is esett volna jól ilyen korán elmenni. A beszélgetésünk vitt egy kis színt a napomba és a múltunk felemlegetései is kellemes érzéssel töltött el.
- Akkor hát megismerem a kiskölyköt, aki teljesen magába bolondított téged? - lököm meg picit a vállammal miközben elindulok kifelé a cukrászdából. Megvárom, amíg minden holmiját, amire szüksége van összeszedi aztán elindulunk.
- Kocsival vagy? Én busszal jöttem.
Nekem nincs autóm, ha épp nem busszal közlekedem akkor a motorommal, de azt inkább kisebb távokra használom.

Lesz ez jobb is     × -

 Már nem is tudom, hogy mi akartam lenni. Már akkor is arról álmodtam, hogy azzal foglalkozom amivel most. Csak éppen azzal a különbséggel, hogy a diploma megszerzése után egy ilyen hátizsákos világ körüli utat terveztünk az akkori legjobb barátnőmmel. De ahogy anya állapota romlott ez az álom nem tűnt valósnak. Sokkal kézenfekvőbb dolgokról álmodtam, hogy anya gyógyuljon meg. Legyen itt velünk még jó sokáig, hogy aztán lássa az egy szem unokáját felnőni. De sajnos az élet ennél kegyetlenebb játékos. Nem véletlenül vette el tőlünk azt ami a legfontosabb. És most már tudjuk, hogy Sarah-val egymásra számíthatunk igazán. Mondjuk a legutóbb amikor eléggé depressziós voltam kicsit eltávolodtunk. Vagyis erőszakkal próbált segíteni rajtam, túllépni a fájdalmon. Mondjuk sikerült i neki, ezért is leptem meg azzal a wellnes hétvégével, meg ezzel a jótékonysági dologgal. De erről még nem tud. Az előbbit meg éppen most élvezi.
-Azért remélem azzal tisztában vagy, hogy ennek azért súlyos ára lett volna,- vonom fel viccesen az egyik szemöldököm, miközben az arcomra teljesen komoly. Körül-belül még öt másodpercig, mert aztán hangosan tör ki belőlem a nevetés. Ahogy egyre több minden jut eszünkbe egyre közvetlenebbé válik a hangulat, már majdnem olyan mint évekkel ezelőtt. Mondjuk látom Zen-en, hogy ő sokat változott. Komolyodott. Míg n az élet nehézségei miatt sem, még anya halála sem tudott teljesen komollyá tenni. Sarah szerint soha az életben nem nő be a fejem lágya. Olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt óvodás, és nem véletlen, hogy ilyen remekül megértjük egymást Oliverrel sem. Mert szerinte egy öt éves szintjén ragadtam. Mondjuk ez igazán hízelgő, ha a saját testvérem így gondolkodik rólam. Jó vannak komoly pillanataim, amikor kell. Emlékszem három éves korában, amikor elkapta a bárányhimlőt, én ugyan úgy virrasztottam felette, mint az anyja. Addig nem voltam hajlandó elmozdulni mellőle, míg meg nem gyógyult teljesen. De az ellenkezőjére is akad példa, képesek vagyunk valamiről órákig vitázni.
-Ezzel nem tudok vitázni,- mondom neki félig-meddig komolyan. Igazából egy csomó alkalmat kihasználhatott volna, amikor kettesben tanultunk az ő, vagy az én szobámban. De ő nem, mindig is vérbeli úriember maradt. Sőt vele egy idős srác, azt hiszem gondolkodás nélkül használta volna ki a kínálkozó alkalmat. Olyan volt számomra, mint egy védelmező nagy testvér. Nem úgy, mint Sarah... ő teljesen máshogyan tette, d eközben meg a barátom is lett. Valamiért kihívást éreztem benne, hogy mindig be akart gubózni. Én teljesen az ellentéte voltam, és amikor sikerült magammal rángatnom valahova, akkor olyan büszke voltam magamra. Igazán gyerekes, tudom, ahogy a nővérem mondaná. És talán igaza is lenne...
-Igaz, hogy néha elég hadvezér módjára viselkedik, főleg a fiával... meg velem,- nevetem el magam,- de az az igazság, hogy a szívén van a helye. Jobb testvért még csak nem is kívánhattam volna. Még... akkor is segít amikor nem kérem,- vágok egy fintort, emlékszem hetekkel ezelőtt szó szerint berángatott a zuhany alá. Lehet attól tartott, ha tovább is a bánatomba temetkezem a végén valami hajléktalanná válok. Néha elég drasztikusan látja a világot, főleg az enyémet. Mert én meg inkább mesevilágban élek.... szerinte. Annyira különbözünk, mégis annyira hasonlítunk, le sem tudnám őt tagadni. Mondjuk nem is akarnám.
-Azt gondolod....? Folyton utánad rohantam volna, sőt talán a csípőmre tetováltattam volna a neved,- kacsintok rá vidáman,- és lehet a turnébuszodra is felmásztam volna,- vigyorgom el magam. De aztán próbálok komoly maradni, főleg mert ez már nem tűnik olyan baráti csevegésnek, sokkal inkább valami... flört félének, és annak tudom mi a vége általában. Na meg szóba kerülnek komoly dolgok, de anya említése után már inkább Oliver lesz a téma. A mosolyt ami újból felcsillan az arcomon le se lehet vakarni, annyira imádom a kiskölyköt, hogy rajongva kezdek el mesélni róla. Ez a beszélgetés már nem is munkamegbeszélésre, hanem baráti csevegéshez kezd hasonlítani, de nem is érdekel. Jó őt újra látni. Nem tudom miért.
-Hát igen... nem tehetek róla, a cuki mosolyú pasik a gyengéim,- vigyorgok rá cinkosan, - Sarah ezért veszekszik velem mindig. Mert én túl engedékeny vagyok, de nem tehetek róla, ha nem tudok nemet mondani,- vonok vállat. Majd szavaira csak helyeslően tudok bólogatni.
-Ne is mondd! Hát még én, szerintem az arcomra van írva, hogy nem értek semmi ilyen dologhoz. De egyszer csak felépül!- nevetek rá vigyorogva, igazából kezdek már kétségbeesni. De ezt a részét Sarah-nak nem nagyon említettem, mert akkor hallgathatnám, hogy ő megmondta, meg túl vállaltam meg.
-Ennek örülök, mert akkor mindennapos vendégnek kell lenned,- kacsintok rá. Majd az órámra pillantva esik le, hogy mennem kell a törpéért. De Zeno-tól sem válnék meg szívesen, így megkérdezem nem tartana-e velünk. De legnagyobb meglepetésemre igent mond.
-Ne aggódj nem lesz gondom,- mosolygok rá,- és huhh ez fantasztikus!- ragyognak fel az íriszeim, majd gyorsan szólok Lorának, hogy én most megyek majd zárjanak be, a kulcsot pedig este dobja el hozzám.
-Hát teljesen le vett a lábamról,- lököm vissza,- azt mondta ha nem vesz valaki feleségül, akkor ő megteszi ha megnő,- nevetek fel hangosan, emlékszem ahogy pár hete tök komoly arccal mondta.
-Kocsival, azzal a szépséggel,- intek a fejemmel egy metálpiros autó felé,- és ha nincs halálfélelmed menjünk azzal,- vigyorgok rá, majd elindulunk. Beszállunk, bekötöm magam és már indulunk is.
-Örülök, hogy velem tartasz.... bár megleptél,- mondom neki mosolyogva, majd hirtelen témát váltok,- készülj fel egy nagyon eleven... és pörgős kisgyerek,- mondom neki, miközben magamra ismerek benne. Negyedóra múlva már le is parkolok, s pattanok ki.
-De amúgy szerintem csípni fogjátok egymást,- jegyzem meg ahogy indulok vele az óvoda bejárata felé.  

Évődünk, nevetgélünk és flörtölünk is, ami számomra új, pedig olyan könnyeden jön, hogy észre sem veszem igazán. Savannah mellett mindez igazán természetesnek hat és úgy tűnik nincs ellenére ez a kettőnk közt kialakult hangulat. Mikor utoljára láttuk egymást még mondhatjuk azt, hogy mindketten, de ő biztosan, gyerekek voltunk. Inkább voltam a nem hivatalos nagy testvér mellette, mint egy srác, aki akar is tőle valamit. Akkoriban tényleg semmi,d e abszolút semmi sem érdekelt a zenén kívül. A csajozás nem volt az én asztalom, persze, észre vettem, hogy Sav a maga akkor még igen bájos kislányos módján egy igazán dögös lány volt, de nem kívántam a hátam közepére sem egy kapcsolatot. Az alkalmi kapcsolatok státuszba pedig semmi pénzért nem soroltam volna a szőkeséget, annál azért fontosabb helyet bérelt ki magának a falak mögé zárt szívemben. Olykor a tudtán kívül seggbe rúgtam néhány srácot, akik obszcén szavakkal illették a háta mögött, csak mert gyönyörű volt. Az édesanyámon kívül soha senkiért nem verekedtem, kivéve Savannah. Most ahogy nevetünk és a kellemes " mi lett volna ha..." játékot játszuk, újra látom magam előtt azt a lányt, akit valami oknál fogva - leginkább az ő makacssága miatt - védelmezni akartam az egyetemi éveink során.
- Egy testvér dolga az, hogy helyettünk is jó döntéseket hozzon, még ha az nekünk nem is feltétlenül tetszik.
Gyerekkoromban soha nem akartam testvért, a szüleim sem akartak még egy gyereket, ők maguk is egykék voltak és ez volt számukra a természetes. Mire én megszülettem már egyikük szülei sem éltek, testvéreik nem voltak, nem csoda hát, hogy anyám halálát követően intézetbe kerültem, rokonok híján máshová nem helyeztek. Aztán amikor Kendra-ék családjához kerültem, kaptam egy kishúgot koloncként a nyakamba és rájöttem, amennyire zavart az állandó imádata, annyira élveztem is, hogy van valaki, aki minden szörnyűségem ellenére, felnéz rám. És Kendra most visszatért az életembe és ismét van családom.
- Nekem is van egy kishúgom - mondom ki hirtelen, de magam sem tudom miért említem meg. Savannah úgy tudta, hogy senkim sincsen, de nem is voltam sosem túl bőbeszédű ami a családi helyzetemet illette.
- Kamasz koromban egy családnál laktam pár hónapig, nekik volt egy lányuk, aki valamiért bátyjaként viselkedett velem. Nem olyan régen megkeresett, mert szeretné, ha az élete részévé válnék.
Nagyon meghatott amikor Kendra megjelent a hangszerboltban és elmesélte, mindig is keresett-kutatott utánam. Ez megolvasztotta kissé a szívemet. Én igyekeztem elfelejteni őt és a szüleit, túl szép hónapokat töltöttem velük, aminek sajnos vége szakadt. Mindig is inkább elzártam a szép emlékeket, hogy ne kínozzanak, amikor már esély sincs rájuk, hogy ismét átéljem őket.
- Nehéz nemet mondani egy sármos kis srácnak, aki még ki is tudja használni a helyzetét - mosolygok. - Ha ez megnyugtat, én megtudlak érteni - nevetek.
A beszélgetés ráterelődik közben a hosszú távú terveire, igyekszem biztatni, hogy merjen nagyot álmodni, mert egyedül az álmaink azok, amiket nem vehetnek el tőlünk. Örömmel hallgatom, hogy mindenképp belefog vágni, persze félig viccelve, félig komolyan már szobát is foglalok a még el nem készült épültben.
- Ha más nem akkor minden nap pár percre beugrom - vigyorgok.
Mivel egyikünk sem akarja megszakítani a beszélgetést így vele tartok az unokaöccséért. Bár kicsit tartok attól, hogy ez nem túl jó ötlet, de elég lesz akkor aggódnom emiatt, ha valami nem jól alakul, nem?
- Nocsak, nem semmi a kis legény, már nősülne? - vigyorgok. Sosem akartam megházasodni, túl sok szarságot cipelek magammal ahhoz, hogy bárkire is rázúdítsam, főleg nem olyan emberre, akit szeretek. Így akárkivel is kerülök közelebbi kapcsolatba, a teljes igazságot soha nem mondom el, talán Joe az egyetlen, akinek a legtöbbet elmondtam eddig. A házasság...olyan kötődés két ember között, amivel nem sújthatok egyetlen embert sem.
- Nincs halálfélelmem - nevetek és beszállok a kocsijába. Egy darabig csendben autózunk aztán visszatérünk a beszélgetéshez, amit abbahagytunk.
- Szóval hasonlít rád, mi?
Savannah az egyetemen egy nagyon eleven lány volt, bár azt állítja, hogy nem komolyodott semmit, én látom rajta a változást, sokat változott, talán csak ő maga nem veszi ezt észre.
Nem sokára megérkezünk az úti célunkhoz és mindketten kiszállunk.
- Remélhetőleg, nem sok gyerekkel volt eddig dolgom - dörzsölöm meg a borostás államat. - Elkövetek minden tőlem telhetőt, hogy jól kijöjjünk egymással.
Ezután besétálunk az intézménybe. Rengeteg kis törpe rohangál fel és alá, számomra mind egyforma - ennyire értek a gyerekekhez - , így hát szorosan Savannah nyomában haladok, amíg megtaláljuk azt a bizonyos kis srácot, akiért jöttünk.

Lesz ez jobb is     × -

 Nem gondoltam volna, hogy Max után ismét olyan könnyedén tudok elmerülni egy gyönyörű szempárban, v agy olyan könnyedén évődhetek férfival. Igazából egészen deja vu érzésem támad, mert Max-el is minden így kezdődött. Aztán végül munkahelyi kapcsolatnak kellett volna lennie. De nem éreztem fair dolognak elutasítani őt csak azért mert egyszer szexeltünk. De aztán ebből több lett, míg végül nem alakult ki az a titkos viszony, ami Sarah előtt nem is volt annyira titkos. De mit tehetek? Az általában követ el hibákat, sőt a nővérem szerint én ezeket a hibákat többször is megismétlem, csak hogy biztos legyek bennük. De ez teljesen más helyzet, hiszen Zen régi ismerős, az egyetemen elég sokat lógtunk együtt. Szinte olyan volt számomra, mint egy bátyus aki óv, véd, de ugyanakkor elég sok közös programunk volt. Amire mondjuk mindig én cibáltam el őt....
De most ahogy újból látom, ahogy az a huncut, csintalan mosoly csillan sötét színű íriszeiben, sokkal inkább látom a férfit aki lett belőle, mint a fogadott bátyust, aki védelmezett. Igazából nem változott és mégis, sokkal férfiasabbnak tűnik valamiért.
-Igen tudom, de attól függetlenül nem kell helyettünk döntenie. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek a saját hibáit kell elkövetnie, sőt hagyni kell hibázni is, különben nem tanulhatunk belőle.- jegyzem meg mosolyogva. Bár igazából el sem tudom képzelni Sarah nélkül az életem. Amikor gyerekek voltunk, nem tetszett neki, hogy mindig a nyakában lihegtem. Mégis jó volt, én nekem menő volt a nagyobbakkal lógni, ő meg cikinek találta, hogy az évekkel fiatalabb húga a nyomában van. De később akár mikor problémám adódott, ő megvédett engem. Egyszer volt egy nagyobb srác aki nem hagyott békén. Emlékszem hogy rontott nekem, és jól tökön is rúgta. Ez a védelmező tulajdonsága nem akar elmúlni. És látom rajta, hogy sokáig próbálja féken tartani a véleményét, vagy helyettem döntsön. Nem megy. Mert valószínűleg a szemében még mindig az a kislány vagyok akit meg kell védenie. Hiába diplomáztam le, hiába vannak terveim, van saját lakásom, még mindig védenie kell engem.
Majd gondolataimból Zeno kirohanása ránt vissza. Zavartan húzom össze a szemöldököm. Pislogok párat mire egyáltalán fel tudom fogni a szavai értelmét.
-És ezt csak most mondod?!- boxolok bele játékosan az egyik vállába. Az egyetemen is én annyit meséltem a családomról, a nővéremről, a szüleimről, anya betegségéről. Talán azért kezdtem közeledni felé, mert neki meg nem volt senkije sem. Valahogy jó volt beszélni a problémámról, ő meg meghallgatott.
-Pedig még aludtunk is együtt,- próbálom viccel elütni az élét a mondandójának. Hányszor fordult elő, hogy valamelyik filmmaraton közben együtt aludtunk el.- De azért örülök, hogy van egy lány, egy testvér akire számíthatsz. Mert remélem, hogy szeretnéd tartani a kapcsolatot vele. Tudod.... akár milyen problémás, és idegesítőek is a nagy tesók, azért néha jól jönnek.- kacsintok rá,- Szóval neki biztosan szüksége van rád. De szerintem fordítva is,- küldök felé egy lágy mosolyt biztatón.
-Az biztos, főleg Oliver, sajnos tisztában van a csáberejével,- jegyzem meg vigyorogva. Majd valamiért mesélek arról, hogy terveim szerint panziót szeretnék nyitni. Hogy mennyi problémába ütköztem már most. Amiről még Sarah-nak sem meséltem. Nem akarom, hogy rám nézzen azzal az én megmondtam, hogy sok lesz tipikus nézésével. Hogy újabb példabeszédet hallgassak arról, hogy megmondta, pont úgy... ahogy megmondta Max-el kapcsolatban is.
-Hát tudod, igazából ez a minimum amit elvárhatok egy régi baráttól,- mondom neki határozottan és játékosan. Majd annyira elszalad az idő, hogy észre se vettem, már el kell induljak az óvodába. Tetszik, hogy amilyen őrült vagyok, legalább annyira ő is, így simán rá vágja, hogy velem tart. Egy pillanatig sem gondolkodom azon, hogy ez rossz ötlet lenne-e. Elrendezem, hogy bezárják a cukrászdát és este hozzák el a kulcsokat. Így pár perc múlva már az autóban ülünk.
-Szerintem inkább csak nem akarja, hogy a nagynénje egy vénkisasszony maradjon tíz macskával. Amit lássunk be.... ez lesz a közeli jövőm,- nevetek fel hangosan.
-Mond ezt akkor is ha ápolásra szorulsz a kórházban,- vigyorgok rá, majd bólintok ahogy lefékezem az autót,- a tesóm szerint elég sok rossz tulajdonságomat örökölte, bár én egyiket sem látom.- szállok ki az autóból. -Nincs nehéz dolgod, hamar levesz a lábadról,- kacsintok ahogy megnyitom az ajtót. Belépve Oliver máris száguld felém. Annyi időm van, hogy mire ide ér leguggoljak, és a karjaimba zárjam.
-Savih!,- szorítja a nyakam,- jajj azt hittem előbb jössz. Már vártalak,- nyomok egy cuppanós puszit az arcára, majd megpróbálok kibontakozni az ölelő karjaiból.
-Oliver, mi ez a nagy rohanás?- viccelődöm, majd felállok, és felkapom az ölembe.- Törpi, tudom, hogy a rajongásod nem nekem, hanem a sült krumplinak jár. Képzeld nem egyedül jöttem. Hoztam magammal egy régi barátot, akit még az egyetemről ismerek. Szóval Oliver ő itt Zeno. Zen, ő az én kedvenc unokaöcsém,- mire a kisfiú felhúzza az orrát. Egy kis ideig méregeti, majd komolyan megszólal.- Az egyetlen! Szereted a focit és a sajtburgert, meg a Tom és Jerryt?- néz rá komolyan, az alsó ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessek fel hangosan. Majd némi hezitálás után a kezét nyújtja felé. Én leteszem a földre, megsimogatom a haját,- na hozd a kabátod,- próbálok komoly maradni, de nem megy.- Ezeket a dolgokat elég komolyan veszi,- súgom oda Zen-nek amikor Oli elszalad.

Elmosolyodom ahoy a testvérek dolgáról, kapcsolatáról kezdünk beszélgetni. Undok nagy tesó voltam, amikor Kendra családjánál éltem, bármily rövidke idő is volt. Nehezen nyíltan meg bárkinek is, hiszen én voltam a "lepasszoljuk, mert problémás" gyerek. Így hát nem is akartam kötődni egy családhoz sem, főleg nem a felnőttekhez, mert bennük bíztam a legkevésbé. Ám Kendra szülei adtak nekem teret, nem vártak tőlem többet, mint amit hajlandó vagy képes voltam nyújtani. Ha magányosan akartam egész nap a szobámban gubbasztani, megtehettem mindaddig, míg a kötelességeimet teljesítettem. Iskola, házimunka és tanulás. Ők voltak a legjobb pótszülők az összes közül. A lányukkal azonban nem tudtam mit kezdeni, idegesítő volt, állandóan a nyakamban lógott és mosolygott. De tényleg, állandóan. A foghíjas mosolyát láttam mindenhol, pozitív volt, már-már túlon-túl cuki, amivel egy magamfajta kamasz nem tudott mihhez kezdeni. Rajongott értem, én pedig nyűgnek tekintettem. Mégis, mikor kénytelen voltam elhagyni őket, hiányozni kezdett az a mosoly, az a varázslat, amit Kendra körül éreztem és ami addig annyira idegesített.
- Igazad van, de a nagytesók igyekeznek még ezektől a hibáktól is megóvni, nehogy maradandóan sérüljünk.
Bár nekem igazi testvérem egy sincs, ezáltal idősebb testvérem sem,d e ahogy Kendra-ra gondolok valahogy így gondolom. Óvni és védeni a fiatalabb testvért igen is az idősebb dolga. Legalábbis ezt érzem vele kapcsolatban még így is, hogy köztünk nincs vérkötelék és már jócskán a felnőtt élet fordulatos útját tapossuk. A nagyobb testvér mindig ilyen lesz, még ha már őszül is a kisebb, akkor is kisebb marad.
- Aú! - jajgatok látványosan, pedig szinte meg sem érzem a vállon boxolását. Na igen, amint el kellett költöznöm Kendra családjától, igyekeztem elfeledni őket, a jóságukat, a kedvességüket az irányomba, mert túl fájó volt búcsút mondani annak az életnek, amit élhettem volna mellettük, ha maradhatok. Épp ezért mire egyetemre kezdtem járni az államokban, már senkinek sem meséltem róla sem a szüleiről, még magamban is eltemettem azt a rövidke időt amit ott töltöttem. Igaz, hogy Savannah amennyire akkoriban csak engedtem, a legközelebb állt hozzám, de még neki sem meséltem Kendra-ról, ahogyan az életemről sem soha. Mára már azért nyíltabb vagyok és képes vagyok közel engedni magamhoz embereket, még ha nehezebben is megy. Változtam.
- Igaz, emlékszem, horkoltál és folyt a nyálad is - ugratom. Természetesen egyik sem történt meg, talán csak az én részemről, de akkor is mókás. Párszor valóban bealudtunk filmeken, de én mindig hamarabb felébredtem és olyankor egy darabig csak néztem ahogy alszik, annyira békés volt, gondtalan, irigylésre méltó.
- Ne haragudj, tudod, kamasz koromban a családjánál éltem egy ideig, a legkedvesebb emlékeim abból az időből származnak. De el kellett költöznöm tőlük így igyekeztem elfeledni őket, ami olyannyira jól sikerült, hogy a végén még magam is azt hittem sosem történt meg - túrok bele a hajamba zavartan. Nem a telje igazság ez, de részben az.
- Manhattan-ben tervezi az életét tölteni egy ideig, így igen, tartani akarjuk a kapcsolatot és azt hiszem gyakran fogunk találkozni. Meglepő volt ismét találkozni vele, de jó értelemben.
Még mindig alig hiszem el, alighanem egy darabig nem is fogom, de örülök hogy itt van és ha lehet igyekszem a segítségére lenni. Néhány nap múlva együtt vacsorázunk és beszélgetünk majd. Nem tudom készen állok-e rá, de mindenképp jót fog tenni, ha hallok arról hogyan alakult az élete.
Elindulunk az unokaöccséért. Kissé bizonytalanná válok azzal kapcsolatban, hogy jól döntöttem-e. De már késő kihátrálni, főleg az után, hogy bekanyarodik az intézmény pakolójába.
- Áh, olyan nincs, hogy macskás néni legyen belőled, gyönyörű vagy, okos és talpraesett, ambiciózus. Kizárt, hogy egyedül maradj.
Csak pár pillanattal később esik le, hogy ismét bókoltam neki, ami olyan könnyeden ment, hogy észre sem vettem. Megköszörülöm a torkomat és kiszállok az autóból mielőtt reagálhatna bármelyik szavamra is. Az épületbe érve gyerekek zsibongó tömege fogad minket, majd egy helyes kis kölyök végül Savannah karjaiban köt ki.
Édesek együtt, ahogy cseverésznek. A háttérben csendben meghúzódóm, amíg be nem mutat minket egymásnak.
- Helló, pajtás.
Köszönök neki de aztán lerohan a kérdéseivel és kénytelen vagyok megemberelni magamat és a tőlem telhető legkomolyabban válaszolni. Mert itt áll vagy bukik a dolog, hogy kedvelni fog-e a kiskölyök vagy sem.
- Szeretem a focit, de csak nézni, a játékhoz bot lábam van. A sajtburgert imádom, nem ember, aki nem szereti. És a Tom és Jerry? Ne viccelj, a legkirályabb páros.
Elfogadom a felém nyújtott kezét és férfiasan, komolyan kezet rázunk. Imádnivaló kölyök. Igazi egyéniség.
Nézem, amint elrohan a kabátjáért és visszamosolygok Sav-ra.
- Már értem miért gondolja úgy a nővéred, hogy rád hasonlít.
Élettel teli, vidám kisgyerek, látszik, hogy mind az anyja, mind a nagynénje odáig van érte, amit ő teljes mértékig kiélvez.
Oli hamarosan visszaér, a kabátja félig-meddig már rajta van.
- Van kedved sültkrumplizni velünk? - néz fel rám és érzem ez az ajánlat az ő részéről a legkomolyabb és legőszintébb felajánlás. Afféle lehetőség, hogy tesztelje, érdemes vagyok-e a barátságára.
Lehajolok hozzá.
- Gyere csak ide - intem magamhoz. Oli közelebb araszol, hogy hallja amit mondok neki. Majd súgni kezdem neki, hogy Savannah ne hallja.
- Mit gondolsz, Sav örülne neki, ha veletek tartanék?
Oli ránéz Savannah-ra, majd vissza rám és bólogat.
- Akkor hát megbeszéltük - kacsintok rá. - Együnk sültkrumplit.
Oli a levegőbe boxol örömében és a vidámsága ragadósnak bizonyul.

Lesz ez jobb is     × -

  Zen-el már az egyetemen is talán ezért lettünk ennyire jóba, mert ő jó hallgatóság volt, mindig mindent elmesélhettem neki. És ő meghallgatott. Nem gondoltam volna akkor sem, hogy az, hogy fogadásból elloptam az alsóját egy barátság kezdete lesz. Ő más volt akkor is, mint az egyetemi srácok. Habár ő már végzős volt, mikor én még friss hús nem tartott kislánynak. Ugyan akkor nem is akart be mászni a bugyimba. Nem árultam el neki sohasem, de amikor a következő alkalommal elhívtam moziba... vagyis inkább könyörögtem neki, újabb fogadás volt. Aztán elég sok időt töltöttünk együtt. Segített a tanulásban, vagy csak hallgatott amikor panaszkodtam neki anyáról, vagy a nővéremről, vagy éppen egy pasiról. Tényleg olyan volt, mint egy bátyus, bár egy igazi nagyobb testvérnek meséltem volna olyan nyíltan a szerelmi életemről. Ami mondjuk nem sok volt, de nem is hiányzott neki. A barátnői mindig azzal ugratták, hogy biztos Zen miatt nem kerestem magamnak pasit, nem akarták megérteni, hogy köztünk tényleg barátság volt. Komolyan, hány pasi aludt volna egy csaj mellett egy egyszemélyes ágyban, úgy hogy eszébe sem jut rá mozdulni? Főleg egy egyetemista srác fejében? Na ugye, teljesen rá mertem bízni magam akkor is. Elő fordult az is, hogy egy félre sikerült buliba kerültem, nem mindig a nővéremnek szóltam, hogy jöjjön értem. Sarah mindig is anyáskodott felettem, főleg miután anya nagyon beteg lett, amit megértek tényleg. Talán a korkülönbség miatt is volt ez így, nem tudom. Zen azonnal ugrott nekem és nem tett fel kérdéseket, csak... haza vitt. Ami szintén jól esett nekem.
-Igen, de szükség van a hibákra. És mindenkinek saját hibákat kell elkövetni, abból tanulhatunk. Elvileg. Mondjuk én pont nem, de a kivétel erősíti a szabályt,- jegyzem meg ön ironikusan, ahogy kínosan felnevetek,- az utóbbi időben a lehető legnagyobb hibát követtem el. Aminek még most is iszom a levét, és Sarah hát kicsit meg is haragudott, bár azóta próbálom engesztelni.- jegyzem meg kissé szomorkás mosollyal a szám sarkában. Bár Max-ot nem érzem hibának, még most sem, jó tényleg nekem kellett volna okosabbnak lennem. Nemet kellett volna mondanom, de ha egyszer a sármos, huncut mosolyú pasik a gyengéim. Pont, mint Zeno! Jajj Savannah! Gondolatban megpofozom magam, nem is szabad ilyenekre gondolnod, ezekből lesznek a problémák meg a hibák! Hogy eddig fel sem tűnt, hogy tulajdonképpen milyen jóképű. De ő egy barátod, nem szabad a dolgokat össze keverni, mert abból csak gond lehet.- ezzel nyugtatom magam, és fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Max után Zeno az első pasi akinek észre veszem a szép, sötét íriszeit, és a huncut mosolyát. Nem gondolhatok erre, és nem is fogok erre gondolni!
-Haha, szerintem össze keversz magaddal,- vágok neki grimaszt, ahogy feljajdul amikor vállon boxolom, de szerintem meg sem érzi amúgy. Majd leesett állal hallgatom azt amit eddig nem hallottam tőle. Hogy volt családja, mármint nem vér szerinti, de egy családot nem a vér kötelezz, hanem, hogy a tagok hogyan viselkednek. Pár pillanatig meg sem bírok szólalni, csak hallgatom amit mesél. De olyan békés nyugalom árad az arcáról, szerintem ahogy mesél nekem, gondolatban nem itt jár, hanem az emlékei között éppen. Ami egyáltalán nem baj.
-Nem haragszom, de örülök, hogy elmesélted,- mosolygok rá kedvesen,- még ha éveket is vártál vele, de valakinek idő kell, hogy érett legyen,- kacsintok rá pajkosan, hangomba vegyül egy kis pimaszság, majd komolyan folytatom,- tudod az emberek a kedves emlékeiket inkább elzárják, mert fáj a veszteségük, de ez nem jó taktika. Hidd el én tudom, de annak örülök, hogy újra egymásra találtatok. Attól függetlenül, hogy baromi idegesítő tud lenni egy testvér, sokszor jól jön. És én mindent megtennék Sarah-ért, ez fordítva is így van, nagy támasz lehet, főleg, ha nem marad senki a világon.- jegyzem meg komoran. Eszembe jut mennyire elhagytam magam, és milyen mély depresszióba estem, és ha Sarah nem jön és pofoz ki abból az állapotból, lehet még most is a szobámban sajnáltatnám magam. Kellett nekem az, hogy ki jöjjek abból az állapotból.
Már majdnem leparkolok a kocsival, amikor újabb bók hagyja el ajkait, egy pillanatra elefántcsontszínbe vont bőröm elpirul, majd mire össze szedném a gondolataimat és válaszolhatnék, ő már ki is száll az autóból. Bezárom a kocsit és követem, de már ismerhet annyira, hogy tudja nem hagyom annyiban a dolgot.
-Szerintem csak azért mondod mert régóta ismersz, ráadásul még hazudsz is, vagy csak vak vagy, ezek közül egyik tulajdonság birtokában sem vagyok. Plusz ha így is lenne, tudod a pasik menekülnek az ilyen típusú nőktől, nem pedig rá izgulnak.- nevetek pajkosan ahogy benyitok az ajtón. Mire észbe kapok már Oliver a karjaimba is ugrik, a kötelező, bemutatkozó köröket le tudom minél előbb. Nem félek attól, hogy Oliver nem kedveli meg Zen-t, igazából ő mindenkivel megtalálja a közös hangot, elég közvetlen. És bár nem láttam Zenot még kisgyerekkel, nem gondolnám, hogy nem tudna báni velük. Olival meg nem is nehéz igazából. Próbálok nem felnevetni amikor unokaöcsém elkezdi kínozni Zeno-t a kérdéseivel, és még csak időt sem hagy válaszolni neki, nem hogy levegőt venne.
-Nos, én imádom, anyával és Sav-al néha szoktunk játszani, hmm... azt hiszem jóban leszünk, ha igazat mondtál. De ezt bizonyítanod is kell,- néz fel Zeno-ra komoly arccal, és megrázza a kezét, majd elszalad. Én meg végre szabadjára engedhetem a nevetésem, felvont szemöldökkel nézek Zeno-ra.
-Hát öhm... sokban hasonlítunk az igaz, én pedig az a fajta ember vagyok aki nem tud nemet mondani. De azt hiszem kiálltad a próbát, a barátságába fogad, ha nem így volna azt az első percben tudatta volna,- jegyzem meg vigyorogva. Többet nem tudok mondani, mert megjelenik Oli, lehajolok hozzá, és rá adom a kabátot meg a sapkát rendesen.
Mosolyogva nézem ahogy Oli elhívja velünk kajálni Zenot, majd felvonom a szemöldököm amikor magához inti a srácot és mond valamit amit én nem hallok.
-Nos... akkor menjünk, ha lélekben felkészültél Zeno.- nézek rá komolyan, majd elkapom Oli kezét és elindulunk kifelé. Míg oda érünk a kocsihoz Oliver szája be sem áll, izeg-mozog, de nagy nehezen sikerül bele varázsolnom a gyerekülésbe.
-Hova szeretnél menni?- játszik az egyik tincsemmel, miközben bekötöm őt.
-A kedvenc helyünkre,- motyogja. Adok egy puszit az arcára és mi is beülünk.
-Felkészültél?- nézek oldalra, majd indítok. -Nos Zen, választási lehetőséget aduk, Olival úgy terveztük, hogy haza visszük a kaját és Tom és Jerry maratont tartunk, de ha nincs kedved hozzá a gyorsétteremben is megehetjük,- nézek rá mosolyogva ahogy kikanyarodom,- és köszönöm,- súgom oda csak úgy, hogy a gyerek ne hallhassa.

Nem állnak közel hozzám a gyerekek. Egyke gyerekként nőttem fel és mindig is inkább magamnak való voltam, afféle művész lélek, mint az édesanyám, így barátokban sem bővelkedtem soha. Aztán jött az az időszak, amikor Kendra családjához kerültem, az volt az életem egyetlen olyan szakasza amikor egy gyerek állandó része volt az életemnek, de akkor még magam is gyerek voltam. De ezt az izgő-mozgó kis srácot nézve, lehet bírom a kiskölyköket.
Titkolózásunk látom, hogy felkeltette Sav érdeklődését így csak rá mosolygok, mint akinek esze ágában sincs elárulni a titkot.
- Hé, kis haver, én sosem hazudok! - tettetek sértődöttséget. - Te sem szoktál az anyukádnak füllenteni, igaz? - kacsintok rá, amire egy teljes gyermeki vigyor a válasz, ami tele van cinkos kis éllel. Na ez eldőlt, csípem ezt a gyereket.
- Természetesen, ha ki kell állnom egy becsületbeli próbát, nos, állok elébe! - mosolygok Sav-ra.
Meglep amikor Oli elhív magukkal enni, de az még inkább meglep, hogy azonnal rá is bólintok. Végül is fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, hiszen Sav-val is évek óta nem találkoztunk és most sem magunktól találkoztunk, csupán egy véletlen folytán. És akkor itt ez a kisgyerek, aki úgy ad nekem bizalmat és ajánlja fel a barátságát, hogy alig bő 5 perce ismer. Még is, úgy fest, hogy örömmel velük tartok.
Míg kifelé tartunk az autóhoz Oli megmutatja milyen eleven is tud lenni egy ilyen korú gyerek. Csacsog mindenféléről, a kedvenc játékáról, a barátairól, a mesékről és filmekről amiket Sav-val és az édesanyjával szokott nézni. Bólogatok és néhol még válaszolok is neki, ámbár sok dologgal kapcsolatban fogalmam sincs mi lehet az, de lelkesen figyelek, ezért fel sem tűnik Olinak, hogy néhány dologban hiányosságot szenvedek, mint pl mi a mai gyerekek körében a mese és játék trend.
Megvárom míg Sav beköti Olit a gyerekülésbe aztán kinyitom neki az ajtót, hogy beülhessen, csak ezután szállok be én is.
- Hogy én felkészültem-e? Még szép.
De még én sem vagyok teljesen biztos a válaszomban.
- Ha csak nektek ez nem okoz gondot - teszem hozzá. Hiszen még mégiscsak ma találkoztunk újra és már mi sem vagyunk ugyanazok az emberek. Lényegében idegenek néhány közös pillanattal a múltban.
Savannah halk köszönömjére csak oldalt pillantok, hogy összenézhessünk és nem tudom miért, de megérintem a térdét csak úgy, könnyedén és már el is veszem a kezem. Zavaromban először kifelé pillantok az autó ablakán majd Olival kezdeményezek beszélgetést.
- Szóval, láttad az összes Tom és Jerry részt, Oli? - fordulok hátra az álmosan pislogó Oli-hoz, aki úgy tűnik örül, amiért bevonjuk a beszélgetésbe.
- Hát persze! Még az újat is, azt a mozifilmet is! Sav-val mentünk el megnézni a szülinapomon. Kaptam vattacukrot is, bár annak anya annyira nem örült, szerinte sok édességet eszek és nem tesznek jót a fogaimnak - gondolkodik el, de egy kisgyerekhez híven már csapong is tovább egy másik témára.
- Szereted a karamellt?
- Igen, a jó nyúlós karamellt - bólintok. Felragyog az arca.
- Kérhetünk karamellt is a sült krumplihoz? - fordul a nénikéjéhez.
Ártatlanul néz Sav-ra és persze, hogy megkapja a számára megfelelő választ, szinte már-már elégedetten dől hátra az ülésében. Valóban az ujja köré csavarta a nagynénjét a kis srác.
Egy ideig csendben üldögélünk, csak a bekapcsolt rádióból szól valami 80-as évekbeli zene, de a szövege nem ismerős.
Aztán megérkezünk a gyorsétterem autós kiszolgáló részére, leadjuk a rendelést, ami mellé egy kis karamell is társul. A frissen illatozó étellel a kezemben, - mivel Savannah vezet - rájövök, hogy éhes vagyok és a gyomrom ezzel a gondolattal együtt kordul egy hatalmasat. Oli felnevet hátul a karamellel a kezében és az arcán össze-vissza.
- Azt hiszem elfelejtettem reggelizni, még jó, hogy meghívtatok ebédre - fordulok Sav-hoz. A közelében állandóan mosolygok, amit ha Joe látna, illetne néhány szóval arra, hogy mióta csak ismer egyetlen egy nő mellett sem látott ilyen könnyednek. Még jó, hogy az öreg jelenleg az üzletben van.
Az út további, elég rövidke részén Oli dúdolászik a rádióval együtt, én a tájat nézem, ami számomra ismeretlen és néha lopott pillantásokat vetek Savannah felé, aki úgy tűnik csak az útra figyel.
- Mindig is erre felé laktatok? - kérdezem, csak, hogy a kettőnk közötti csendet megtörjem.

Lesz ez jobb is     × -

  Azon nem csodálkozom, hogy Oliver ilyen hamar megtalálja a közös hangot Zen-el. Hiszen vele nem nehéz jóba lenni, olyan közvetlen a kis srác. Nem is nagyon balhés, egyszer mondjuk verekedett az oviban. De az is inkább egy kislány miatt volt. Amikor Sarah elmesélte nem bírtam ki nevetés nélkül, mondjuk ő nem tartotta ezt a dolgot ilyen viccesnek. Mondjuk szerintem jól tette, vagyis nem ilyen módon kellett volna megvédenie ami az övé. De azt nagyon is jól tette, hogy kiállt magáért. Ebben a világban nem lehet ezt elég korán megtanulni. Erre én is hamar rádöbbentem, de nekem akkor ott volt egy nagyobb testvér, Olivernek ilyen nincs.
Felvont szemöldökkel nézem ahogy a két fiú cinkosan egymásra mosolyognak, abban biztos vagyok, hogy hiába is faggatnám őket, nem árulnák el, hogy miről is van szó. De azért örülök, hogy ilyen rövid idő alatt megtalálták a közös hangot. Mondjuk Oliver még a Grincs-el is ki jönne és le venné őt a lábáról a huncut kis mosolyával és pajkos pillantásával. Karba font kezekkel nézem ahogy Oliver csak mosolyog Zeno feltett kérdésére. Előfordult már, hogy füllentett az anyjának. Sőt, az is hogy nekem, de erről próbáljuk le szoktatni. Na meg arról, hogy mindent megtegyek amit szeretne. Emlékszem amikor szóba került a kutya kérdés. Sarah-nak igaza volt, én tehettem róla. Egyik délután meséltem neki róla, hogy milyen jó volt, hogy gyerekkorunkban volt a kutyánk. Ő volt a mi kis barátunk, a támaszunk, amire Olinak is szüksége volt. Aztán kitalálta, hogy szeretne egyet, én tudtam, hogy Sarah sosem egyezne bele, és talán a lelkem mélyén tudtam én is, hogy fiatal hozzá. De végül beleegyeztem, hogy megpróbálok beszélni az anyjával. Habár először élből elutasította a kérést, de ő sem tud mindig kemény lenni, így végül beleegyezett. Én úgy érzem jót fog tenni neki az a kutya, bár az anyja szerint még korai.
-Szeretjük a bátor férfiakat!- kacsintok rá pajkosan, ahogy közelítünk az autó felé. Igazából nem is értem magam, nem tudom milyen inditatás vezérelt amikor elhívtam magammal. És utána is! De mindenesetre örülök neki. Jól esik beszélni és együtt tölteni az időt vele, olyan mintha az eltelt évek nem is léteznének. Lehet, hogy megint csak becsapom magam, de nem számít. Mind ketten változtunk, de az érzés visszatért, hogy szeretek a közelében lenni, és szerintem ez fordítva is így van. Különben nem mondott volna igent nekem. Elmondása szerint a gyerekekhez sem ért, de mégis milyen jól el van az unokaöcsémmel is.
Hallgatom ahogyan Oliver minden kedvenc játékáról, rajzfilméről, az ovis szerelméről beszámolót tart Zen-nek. Ő pedig próbálja nem elveszteni a fonalat, szerintem már rég megtörtént, de ennek egyáltalán nem mutatja jelét. Sőt! Kíváncsian kérdezősködik és érdeklődik, aminek szívből örülök. Oliver meg izeg-mozog, így elég nehéz bekötni őt az ülésbe, de azért valahogy csak sikerül megoldanom. Amikor becsukom az ajtót majdnem Zen-nek ütközöm, mert azt hittem már rég beszállt a kocsiba.
-Jajj ne haragudj, és köszönöm,- motyogom az orrom alatt ahogy elpirulva hagyom, hogy kinyissa előttem az ajtót. Nem is értem magam, mitől vagyok zavarba, hiszen ő Zeno. A srác aki látott jobb és rosszabb napjaimon. Amikor boldog voltam, amikor szét sírtam a szemem egy srác miatt, amikor látott részegen, és kiborulni az aktuális vizsgától.
-Hát meglátjuk, majd akkor amikor túl leszel rajta, hogy mennyire így van,- nevetek rá, ahogy elindulunk. -jajj ne viccelj, ha így lenne, akkor nem hívtunk volna,- jegyzem meg, Oliver pedig hátulról buzgón helyesel, majd megérzem a kezét a térdemen. A mozdulat nem tart sokáig, csupán pár másodpercig, de érintése nyomán a bőröm bizseregni kezd. Mintha áramütés ért volna, lágy mosollyal pillantok rá, és pár pillanatra el is mélyedek ónix színű lélek tükreiben. A hátam mögött hallatszó dudaszó ránt vissza a valóságba.
Mosolyogva hallgatom Oliver és Zeno fecsegését a rajzfilmekről, meg az édességről, ahogy szóba kerül a karamell már tudtam, hogy vesztésre állok. Hátrapillantok kemény arccal, de Oliver huncut vigyorgása le vesz a lábamról, így csak bólintani tudok. Sarah egyszer meg fog ölni engem, ha nem tanulok meg nemet mondani neki. Vagy csak nem bízza rám a fiát többet.
Kikérjük a kaját meg a karamellt Olivernek, az utóbbit meg is kapja, hogy legalább addig el legyen vele.
-A reggeli a nap legfontosabb étkezése!- kotyogja közbe, mire elnevetem magam,- jogos, és ez inkább korai vacsora,- jegyzem meg mosolyogva Zeno felé fordulva,- mi köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást,- jegyzem meg ahogy Staten Island felé veszem az irányt.
-Nos, Sarahék Qeens-ben laknak, én Staten Island-ben. Amikor anya meghalt egy kisebb vagyont hagyott ránk, amiből tudtunk venni lakást, és Sarah a cukrászdát,- jegyzem meg oldalra pillantva.
-És te? Merre laksz?- kíváncsiskodom tovább, miközben néha unokaöcsémre téved a pillantásom a visszapillantóban. Negyedóra múlva sikerül leparkolnom a ház előtt.
-Nos, megérkeztünk,- jelentem be a nyilvánvalót, és már pattanok is ki a kocsiból, hogy Olivert ki vegyem az autóból.
-Atya ég, hogy nézel ki?- mérem végig helytelenítő arckifejezéssel, és amint Zeno is kiszáll bezárom az ajtót. -Nos akkor induljunk,- fogom meg Oliver kezét és reménykedem, hogy Luca néni nem most hozza le a szemetet különben három hétig rólam pletykál az egész ház majd. Még egyszer rá mosolygok Zeno-ra, aztán elindulok a lépcsőn felfelé.

Egyszerre vagyok ideges és feldobott, amiért Savannah-val tölthetem a délutánt, na meg persze a kis Olival. Remek kölyök és alighanem ilyen kis öcsit kívántam volna, ha született volna testvérem. Eleinte csak Oli-t szórakoztatom a kocsiban üldögélve, de egy idő után már én is érzem, hogy kínos a csend köztem és Sav között. Bármennyire is mondjuk, hogy milyen szépek voltak azok az egyetemi évek, különösebben akkor sem voltunk túl nyitottak egymás irányába. Sok mindent nem tudtam és most sem tudok erről a lányról. Akkoriban még ennél is jobban igyekeztem elzárkózni az emberektől, így semmi személyeset nem osztottam meg senkivel, még vele sem. Ő közlékenyebb volt, de az elmúlt időben többet tudtam meg róla, mint az alatt az egyetemi év alatt, amikor azt a fura barátságot kötöttük kezdve az alsógatyával.
A karamell kiosztása után, mint a jó gyerekek, Oli és én is elvagyunk foglalva a magunk ragadós finomságával. Míg a kis srác tetőtől talpig cukorban úszik, addig én legalább megőriztem valamennyit a méltóságomból és miután befaltam a karamellemet, megtörlöm a számat, hogy végül Sav-ra is fordítsak elegendő figyelmet.
- Öröm az ürömben, elvesztettétek az édesanyátokat, ami hatalmas tragédia, de az életeket az ő gondosságával tudtátok elkezdeni.
Én ugyan örököltem az édesanyám halála után némi ingóságot, de a ház, amiben éltem az apám nevén volt, amit nem félt eladni az első adandó alkalommal, hogy fedezze az ő ügyvédi költségeit. Szemét tempó, de tőle többre sem számítottam. Akkor nem értettem miért nem lakhatok a házban ahol eddig még annak ellenére is, hogy minden éjjel rémálmok kísértettek, és azt sem értettem, hogy miért kellett az életemnek akkora fordulatot vennie. Hiányzott minden, amiről azt hittem az enyém volt.
Most így lassan a 30-as éveimben már nem is bánom, hogy semmi, de semmi nem maradt örökül a szüleimtől. Magam álltam talpra és úgy-ahogy, de elevickélek és minden amit magaménak tudhatok azt a két saját kezemmel teremtettem meg.
Ahogy Sav nővére is felvirágoztatta a cukrászdát, és Sav is az álmait kergeti, hogy egy napon elérhesse azokat. Az igazi való élet valahol ott kezdődik, ahol a szüleinké véget ér, azt hiszem.
- Jelenleg Manhattan-ben élek egy kis lakásban, közel a munkahelyemhez - vakargatom meg a tarkómat. - Idővel szeretnék saját lakást, de amíg ez nem történik meg, teljesen megvagyok elégedve a jelenlegivel is - mosolygok oldalt a lányra.
Vihettem volna többre is, de miért tettem volna, ha ami jelenleg van, kielégít és boldoggá is tesz, amennyire csak boldog lehetek.
Pár perc múlva leparkolunk és körül nézek. A környék egy nyugis kis kerületnek tűnik. Teljesen olyan, mint amilyenben a gyerekkoromat töltöttem. Egy pillanatra meg is borzongok, de az emlék tovatűnik, amint Savannah hátrapillant Oli-ra és elborzadva rájön, hogy ott is karamell ragad, ahol fizikailag lehetetlen lenne. Megmosolyogtat, ahogy igyekszik rendbe szedni a kisfiút és megőrizni a hidegvérét is, mintha mindennapos kis apróság lenne, hogy az autója belseje inkább tűnik a cukros bácsi búvóhelyének, mint közlekedési járműnek.
Kiszállok és kinyújtózom. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire elzsibbadtam, amíg igyekeztem úgy ülni, hogy még véletlenül se érjek Savannah-hoz, azután, hogy magamról is megfeledkezve, csak úgy megérintettem a combját.
Együtt indulunk meg a ház felé, fel a lépcsőn, Oli néha oda-oda integet néhány ismerős felnőttnek, akik mosolyogva intenek vissza neki, majd valami furcsa, kíváncsiskodó tekintettel mérnek végig engem Sav oldalán. Nos, legalább másfél fejjel vagyok magasabb a szőkeségnél és a termetem sem aprócska.
Mintha kicsit én is és Savannah is megkönnyebbülne, amikor becsukódik mögöttünk a lakás ajtaja. Oli már birtokba is veszi a játékait és közben a nagynénjének kiabálja, hogy indítsa a mesét amilyen gyorsan csak tudja. A cukor valószínűleg megtette a hatását, mert az eddig viszonylag nyugodt gyerekből egy atomrobbanás lett.
Kissé feszengve sétálok körbe a nappaliban, családi fotókat nézek, míg meg nem találok egy képet, amin Savannah látható egy szolid kis nyári ruhában az egyetemen.
- Erre a ruhára emlékszem - mutatok a képre. - Ebben voltál azon a bizonyos alsónadrág eltulajdonító estén is - mosolyodom el.
Oli ezt a pillanatot választja ahhoz, hogy visszatérjen hozzánk.
- Zeno, van kedved megnézni a játékaimat?
Mondhat erre bárki is nemet?
- Persze, mutasd.
Hagyom, hogy a kisfiú magával rángasson a nappali szőnyegéig ahol vele együtt le kell ülnöm. Ekkor belekezd egy történetbe honnan is kapta egyes játékait és mennyire szereti őket. Mintha a konyha felől hallanám Sav kuncogását, de nem vagyok benne teljesen biztos.

Lesz ez jobb is     × -

  Szótlanul hallgatom ahogyan Oli és Zen társalognak, Oli túlzottan fel is van pörögve. Ő majdnem mindig ilyen, Zeno pedig türelmesen hallgatja és válaszol is a kérdéseire, akkor is ha már vagy ötödszörre kérdezi meg. Olyan furcsa az egész, néha sandán oldalra pillantva vizsgálom a mellettem ülő férfi profilját. Ismerős, de mégis ismeretlen. Eszembe jutnak az emlékek az egyetemről, és hogyan akkor hogyan néztem rá. De valamiért nem tudom össze egyeztetni a mostani érzésekkel. Most olyan dolgokat is észreveszek rajta amit eddig nem. Például a göndör fürtjét, ami olyan szexin a homlokába lóg. Vagy ha mosolyog apró gödröcskék jelennek meg a szája sarkában! Régen is ilyen huncut pillantása volt? És az illata.... nem tudom a parfümjének az eszenciája ami az őrületbe kerget, de ha megérzem... nem bírok parancsolni az érzékszerveimnek. Arról nem is beszélve, hogy tisztán sem tudok gondolkodni. Már az is csoda, hogy épségben el vezetem a kocsim, anélkül, hogy neki mennék valaminek. Mondjuk... elég nagyon kell koncentrálnom ahhoz, hogy ez ne történjen meg! Hihetetlen, az is, hogy az eltelt pár órában több információt osztunk meg egymással, mint amikor egyetemisták voltunk. Mondjuk a hirtelen kötött barátság nem tarthatott sokáig, mivel én gólya voltam, Zen pedig végzős. Aztán elszakadtunk egymás mellől. Miután beszerezzük a kaját és a karamellt elindulok haza felé. Vigyorogva nézem ahogy Oliver is és Zen is neki esik a sajátjának, Zeno olyan mint egy kisfiú aki nem tud ellenállni az édességének. És még én vagyok gyerekes Sarah szerint! Tessék itt van mellettem egy felnőtt férfi, aki ugyan olyan kisfiús lelkesedéssel eszi a karamellét, mint a háta mögött ülő kisfiú. Jó... mondjuk ha nem én vezetnék bizonyára én is ezt tenném. Volt rá példa amikor elmentünk hárman Oli és én egymás arcára kentük a karamellt. Sarah mindig olyan helytelenítően bámult rám. Igen sokszor képes voltam gyerekesen viselkedni, Oli kedvéért bármit megtennék. Egyszer leálltam vele focizni kosztümben is, persze a tűsarkakat lecseréltem sportcipőre. Elég vicces látványt nyújthattam, de ilyenkor nem szokott érdekelni a dolog.
-Nos... ez teljesen igaz, csak ez nem kárpótol. Hiányzik nekünk. És most anya helyett Sarah anyáskodik felettem... bár szerinte én is azt csinálom. Emlékszem egyszer rendeztem neki egy vakrandit.... annyira dühös volt rám utána hetekig.- vigyorgom el magam, ahogy eszembe jut a pillanat. Bár nem értem miért akadt ki annyira, hiszen én csak azt akartam, hogy felnőtt emberek között legyen. És a fickó sem volt teljesen ismeretlen.... sőt, az egyik jó barátom bátyja volt. Nem a netről szedtem a pasit!
Sokszor hátrafelé pillantok, mert Oli már mindenhol tiszta karamell, sőt... már a gyerekülés is. Előre látom, hogy majd sokig kell takarítanom a hátsóülést. Még szerencse, hogy nálam is van jó pár cucca a kisfiúnak. A mellett, hogy itt is van egy saját szobája, saját játékokkal. Amikor megvettem a lakást, azt a szobát direkt az ő kívánságai szerint rendeztem be. Sarah szerint ez már több volt, mint kellene, de nem foglalkoztam vele. Sőt az én szobámban is van pár dolog, amit Oli választott.
-Óh.... az igen, szóval Manhattan.... az jó. Még ha nem is saját, és egyszer biztosan lesz, emiatt ne aggódj. - mosolygok rá oldalról ahogy lassan befordulok a parkolóba. Látom, hogy azért Zeno szája sarkában is maradt egy kis karamell.
-Hát... te nem vagy olyan profi a karamellevésben, mint Oliver,- biccentek hátrafelé a fejemmel,- de rajtad is maradt egy kicsi,- ha megengedi oda nyúlok az egyik ujjammal és letörlöm róla, majd lenyalom a saját ujjamról.
-Hmm, egész finom,- kacsintok rá ahogy ki is szállok. Próbálok minél előbb be jutni a lépcsőházba, miközben Olivert is próbálom megtisztítani valahogy, mielőtt az egyik idős hölgy szóba elegyedne velünk. Már csak az hiányozna, hogy Sarah fülébe jutna. Már előre látom azt a beszélgetést!
Végül kérdések nélkül jutunk be az ajtón, bár legközelebb tuti valaki nekem esik. De most megmenekültünk. Ahogy belépünk az ajtón, fel is lélegzem.
-Érezd magad otthon,- mosolygok a férfira kedvesen, miközben le veszem a kabátom és le rúgom lábaimról a magassarkúimat. Gondolkodom azon, hogy át kéne öltöznöm... de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, tetszeni akarok neki. Oda lépek Zen mellé, és mosolyogva veszem ki a kezéből a képet.
-Igen... én is, vicces fejet vágtál amikor rajta kaptál,- kuncogok egyet,- ez aznap este történt,- kacsintok rá.
-Talán előbb át kéne öltöznöd...- jegyzem meg de Oliver nem is hall, Zeno meg mellé telepszik, pár pillanatig mosolyogva figyelem őket.- Addig én kipakolom a kaját és megkeresem a rajzfilmet.- mondom a konyha felé menet. Hallom ahogy hangosan beszélgetnek, Oliver magyaráz, Zeno pedig egyetért vele. Tányérokra pakolom ki a burgereket meg a krumplit. Majd a dohányzó asztalra teszem őket, a szószokkal és az üditőkkel együtt, majd beállítom a rajzfilmet.
-Nos kész is vagyok, -jegyzem meg mosolyogva,- Zeno szeretnéd, ha körbe vezetnénk a lakásban vagy előbb együnk, és filmezünk?- nézek érdeklődve rájuk, ajak harapdálva.

Szerettem volna nem egész úton Savannah-t figyelni, kutatni a pillantását, reménykedni benne, hogy valamelyest ő is az én tekintetemet keresi. De hát igazán nehéz vállalkozás nem őt nézni, amikor gyönyörű és lehengerlő a személyisége.
Megértően bólogatok a szavaira. Hirtelen belecsöppenni a szülő nélküli világba, amikor már csak te vagy, nincs támasz, nincs egy magasabb hatalom, akihez fordulhatsz megértésért, nehéz. Megértem Savannah-t és a nővérét is. Nem egyszerű önállóvá válni, ha egy idősebb testvér felelősséget érez a fiatalabbért, akkor nehéz saját lábon állni. De nehéz ám fiatalabbként boldognak és kiegyensúlyozottnak látni a nagy testvért, amikor tudod, hogy ő képtelen nem szülői szerepbe bújni csakis miattad.
- Csak boldognak akarjátok egymást látni és ehhez olykor talán túlzásokba is estek. De ez valahol jól van így.
Ezek után Olival társalgok és majszoljuk a ragadós édességünket. Ez az az édesség, amit képtelenség úgy enni, hogy ne ragadjon minden tőle. De bízva lassan a 30 éves önmagamban, reméltem, hogy nem kenem össze magam olyan mértékben, mint amilyen művészien a kis Oli teszi a gyerekülésben.
Meghökkenek, amikor a szám sarkához érinti az ujját és letöröl egy morzsányi karamellt. Időm sincs tiltakozni vagy kiélvezni a pillanatot, már véget is ér. Ám a szemem képtelen vagyok levenni a szájáról, ahol az imént még a nyelvével nyalta le a tőlem elcsaklizott morzsácskát. Basszus. Erőnek erejével fordítom el a fejem tőle és bámulok ki inkább az ablakon. Egyre inkább úgy gondolom nem volt túl jó ötlet ez a délutáni kis program. Egyértelmű, hogy vonzódom ehhez a lányhoz. De az még egyértelműbb, hogy képtelen vagyok egy kapcsolatra. Nem csak azért, mert látástól-vakulásig dolgozom, egy kis lakásban kuporgok és egyáltalán nem állok anyagilag stabil lábakon, hogy megadjak mindent egy ilyen lánynak, mint Sav. Hanem, mert érzelmileg egészen biztos, hogy csak nagyon keveset tudnék nyújtani neki, márpedig ő megérdemelne mindent. Az meg, hogy esetleg viszonyt folytassunk, ami vonzalmon alapul csupán, az meg kizárt. Ennél meg csak többet érdemel. Na nem mintha ő is hasonlóan vonzódna hozzám, még a feltételezés is nevetséges. Sav-nak van elég problémája, nem hogy még egy hozzám hasonlót is a nyakába vegyen.
Hamarosan végre megérkezünk és alkalmam nyílik megtekinteni Savannah lakását, ami olyan akár egy játszóház. Oli rengeteg játéka van szerte a nappaliban és lemerném fogadni, hogy saját szobája is van a kisfiúnak a nagynénje otthonában. A szőkeség pont olyannak tűnik, aki annyira imádja az unokaöccsét, hogy inkább kerülgeti a lego darabkákat a saját otthonában, mintsem a kisfiú egy percig is úgy érezze magát, mint aki nem éppen otthon van.
A képet még egy ideig nézegetem. Emlékszem arra az estére, igencsak nehéz lenne elfelejteni. Ám Oli hamarosan magával rángat, hoy minden figyelmem csakis őrá irányuljon. A kisfiú élvezi a figyelmet, ezt elég hamar kikövetkeztettem. Azt hiszem elég sok időt tölthet az édesanyja és Sav társaságában, férfiakéban azonban bizonyára keveset. Most pedig igyekszik minden pillanatot élvezni. Sorra mutogatja a játékait és csak beszél és beszél. Arra eszmélek fel, hogy élvezem ennek a locsi-fecsi gyereknek a társaságát. Értelmes, humoros és jó kedélyű kis srác. Ezeket a vonásokat határozottan a nagynénjében is meg lehet találni. Apropó a nagynéni. Savannah megpakolt tányérokkal tér vissza és a mesével, amire Oli már annyira várt. A magam tányérát a kezembe veszem és kényelmesen nekidőlök a kanapénak, de továbbra is a szőnyegen ülve maradok és úgy látom Oli is hasonlóan gondolkodik.
- Majd később! - nyafogja Oli, Savannah ajánlatára és befészkeli magát szorosan mellém a saját kisebb adag krumplijával és burgerével.
- Olinak igaza van, azért jöttem, hogy krumplit egyek és Tom és Jerry-t nézzek az új legjobb barátommal.
Erre Oli-nak fülig ér a szája és a frissen kipacsmagolt ketchupot sikeresen elkeni a szája két sarkában.
- Én vagyok az új legjobb barátod?
- Hát ki más? Ne viccelj!
Elgondolkodik, még a szájában levő falatot is elfelejti egy pillanatig megrágni, majd határozottan bólint.
- Te is lehetsz a barátom, de már van legjobb barátom, bocsi.
Elmosolyodom. A gyerekek olyan őszinték. Milyen kár, hogy ez idővel kiveszik belőlük.
Hátra pillantok Savannah-ra és rámosolygok. Hogy ne zavarjak bele az éppen elkezdődő mesébe, közelebb hajolok hozzá és intek az egyik ujjammal, hogy hajoljon ő is közelebb. Ha megteszi, akkor a füléhez hajolok és suttogni kezdek.
- Később nagyon örülnék neki, ha körbe vezetnél.
Megcsap kellemes illata, ami talán a parfümje, a tusfürdője és bőre természetes aromájának egyvelege. Nagyot nyelek. Erővel kell elszakadnom a közeléből és összpontosítani a képernyőn dühösen fel-alá rohangáló macskára és az egérlyukban vihogó, rafinált egérre. Végül csak-csak sikerül egészen belefeledkeznem a mesébe és az ennivalóba. Mire az evés végére érünk, már jó pár rész lement a meséből is. Oli felé pillantok, akinek abban a pillanatban billen a feje oldalra és nekem dől.
- Azt hiszem elaludt - suttogom. A tányér a fél burgerrel és pár szál krumplival még a combján pihen. Óvatosan elveszem és a dohányzó asztalra teszem, nehogy minden kiboruljon, ha véletlenül felébredne.

Lesz ez jobb is     × -

  Nos elmondhatom, hogy elég nehéz úgy az útra és a vezetésre koncentrálni, hogy közben bizony itt ül mellettem egy férfi aki hatással van rám. Amit nem hittem volna, hogy Max után újra lehetséges volna, tudom, hogy Sarah nem vette komolyan a dolgot. És valószínűleg nekem sem kellett volna annyira komolyan vennem, de hát ez nem így működik. A korkülönbségből adódóan sem lehetett hosszú jövője a kapcsolatunknak, még sem foglalkoztunk vele. Vagyis. Az elején azért csak foglalkoztam a dologgal és próbáltam is profin kezelni a helyzetet, de ez egyáltalán nem jött össze nekem. Hiszen minden volt a helyzet, ahogyan kezeltem csak éppen profi nem. És habár én küldtem el, mégis tudtam, hogy ez a helyes döntés, akár hogyan is fájt érte a szívem és nehezen tudtam túltenni magam a dolgon. Most úgy érzem, hogy megint hasonló cipőben járok, mert egy oylan férfihez kezdek el vonzódni aki... mindig is a bohókás kislányt látta bennem, akit meg kell védeni a pasiktól. Az egyetemen ez nem igazán zavart engem, de most valamilyen különös és érthetetlen okból kifolyólag mégis csak zavar.... csak azt nem tudom, hogy miért. Szóval igen elég nehezen megy a koncentráció, pedig én mindent megteszek. Pláne, mert most nem csak az én életemről van szó, felelős vagyok másik két életért is. De leginkább a kis törpéért, habár eddig csak otthon akartam lenni és a depresszió mocsarában fürdeni, most igazából addig nem szívesen halnék meg amíg nem kóstoltam meg Zeno csókra csábító ajkait.... Gondolatban jól kupán vágom magam egy baseball ütővel, hát mégis mit képzelek. Először is ki tudja hányszor emlékeztetem magam gondolatban, hogy mégis csak Zeno-ról van szó, arról a Zeno-ról aki annyi helyzetből ki mentett, és végig hallgatta a panaszaimat a fiúkról. Teljesen meg vagyok zavarodva, igen, biztosan a sok fáradság miatt gondolok ilyeneket, mert eddig nem gondoltam, és az egyetemen meg pláne. Úgy, hogy még mindig nem tudom hova tenni ezt a dolgot...
-Hát Sarah szerint nem, jajj ha láttad volna az arcát,- halkan felnevetek ahogy bekanyarodom,- tudod ő szeret mindent az irányítása alatt tartani, ő attól boldog, míg én... nos tudod milyen vagyok. És ez az évek múlásával sem változott, én szeretem kiélvezni a pillanatot és nem mindig gondolok a következményekre,- pillantok mosolyogva oldalra. Igen, ha olyan lennék mint Sarah akkor nem szexelek egy ismeretlen sráccal a mosdóban, akiről másnap kiderült, hogy törvényileg még nem nagykorú, és az is, hogy a cukrászdában akart dolgozni. Habár ő elég lazán kezelte a dolgokat, én nem annyira. És habár tudom, szégyellnem, meg bánnom kellene a dolgokat, de valahogyan nem teszem, mert örülök, hogy megismertem, mert tőle is tanultam valamit. Hihetetlen, mi? Majd hallgatom őket ahogy egymással csacsognak, ami tetszik Zeno-ban, többek között az, hogy az unokaöcsémmel nem úgy beszél, mint egy kisgyerekkel, hanem mintha egy felnőttel beszélne, válaszol és vissza kérdezz, így fent tartja Oliver figyelmét. Ami mondjuk nagy segítség, különben folyton tőlem kérdezgetne, ami nem probléma csak eléggé megnehezíti a figyelmemet így....
Így csak Zeno kellemes esszenciája vonja el a figyelmet az útról, de az egyikkel külön könnyebben birkózom meg, mintha a kettővel együtt kellene...
Majd amikor egy piros lámpánál megállunk, meglátom Zeno szája sarkában is a karamell darabot, nem tudok ellenállni és oda nyúlok az ajkaihoz. Nem ellenkezik, most nem tudom, hogy azért mert annyira meglepődött, vagy pedig azért mert annyira tetszett neki. De ahogy az ajkaimra pillantott, egy pillanatra mintha egy kis vágy csillanna sötét színű lélek tükreiben. Bár az is lehet, hogy ezt is csak képzeltem, inkább csak rákacsintok, mielőtt kiszállnánk az autóból. Mióta utoljára nálam járt Oliver nem igazán pakoltam el a játékait, leginkább a fogadó miatt, reggel kilenckor elmegyek és este kilenckor jutott haza. Amikor is csupán egy forró fürdőre és némi kajára vágyom. Talán túlvállaltam magam, meglehet, főleg, hogy a felújítás sem úgy alakul ahogyan terveztem, de ez csöppet sem zavar engem. Akkor is befejezem és megmutatom a nővéremnek, hogy a saját lábamon is megtudok állni, mert gyanítom ő ezt nem így gondolja. Amikor meséltem neki az ötletemről akkor is csak aggodalmaskodó pillantásokat vetett felém, ami először is nem nagyon tetszett. Megértem hogy aggódik, de jelen esetben inkább van szükségem egy nővérre, mint aggódó édesanyára.
A mellett a kép mellett van egy másik, amelyiken önfeledten ölelkezünk, Max-el, mielőtt zen meglátná, gyorsan lefordítom.
-Ez eltörött,- jegyzem meg mosolyogva majd a konyha felé veszem az irányt, míg ők letelepednek a szőnyegre a nappali közepén. Az unokaöcsém meg se hallja, hogy át kellene öltöznie, inkább egy sóhajjal tudomásul veszem. Majd amint kész vagyok az étel, és üdítő szervírozásával elindítom a televízión a mesét. Szem forgatva veszem tudomásul, hogy Olit most Tom és Jerry, illetve a pocakja foglalja le leginkább.
-Nos... szóval eldőlt, hogy a földön ülve vacsorázunk, - jegyzem meg vigyorogva, ahogyan oda telepszem Oli mellé a földre, lábaim pedig kinyújtom a dohányzóasztal alatt.
Ajak harapdálva hallgatom őket, hogy most Zeno a legjobb barátja-e vagy sem. Majdnem elvigyorgom Oliver okoskodó válaszát hallva magam, de végül még sem teszem, azon tuti megsértődve.
-Nos, oké, akkor együnk,- zárom le a vitát inkább, nézem elkeseredve, hogy még el sem kezdtünk enni, de az unokaöcsém már ketchup-os, hogy csinálja? Majd Zeno elvonja a figyelmem ahogy magához int, akaratlan is beszippantom orrnyergembe fanyar férfiasságának illatát, elmosolygom magam, hogy a homlokába hulló kósza tincse megcsiklandozza az arcom, lúdbőrössé válok, ahogyan suttogja fülembe.
-Rendben, megegyeztünk,- súgom vissza. De Oliver csúnyán nézem rám, úgy hogy komoly arccal fordulok a tévé és a tányérom felé.
-Óh, gondoltam, hogy így lesz,- súgom vissza neki, ahogy leteszem a sajátomat és halkan felállok. Majd lehajolok az unokaöcsémért,- mindjárt jövök, csak ágyba dugom,- súgom vissza neki, azzal egy nagyot nyögve állok fel a csomagommal a kezemben. Oliver szobájában az ágyra helyezem, a farmerjét óvatosan leveszem, majd egy pizsi alsóját ráadom, betakarom, adok egy puszit az arcára, és résnyire nyitva hagyom az ajtót amikor ki jövök a szobából.
-Nos, mit szólnál egy kis felnőtt italhoz mielőtt körbe vezetlek,- mosolygok a férfira, miközben elindulok a konyha felé abban a reményben, hogy követni fog.

Nos még magam sem tudtam eddig, hogy egészen bírom a kiskölyköket. Igazából nem is nagyon volt közöm ezidáig egyhez sem. Bár Joe-nak vannak szegről-végről rokonai, akik néha betérnek a boltba, leginkább akkor, ha ráakarják bírni az öreget, hogy ideje szegre akasztani a kalapját és a gitárját. Ilyenkor jönnek-mennek fiatalabbak is, gyerekek is, de néhány szónál többet nem váltottam sosem velük, mivel én nem voltam több az üzletben, mint egy kisegítő munkás, nem fordítottak felém nagyobb figyelmet. Ez pedig nekem pont jó volt úgy. Még hallgatni is rossz, amikor mind arról akarják meggyőzni Joe-t, hogy túl öreg már a zene szeretetéhez és az üzletéhez, amit még fiatalabb korában a két saját kezével hozott össze. Igaz, a boltnak nem nagy a forgalma, de nem is egy butikról vagy egy cukrászdáról van szó. Igazi zene-és hangszerértő emberek nem minden sarkon tobzódnak. Aki bejön a boltba az céltudatosan teszi azt. Tudja, hogy mit akar, miért akarja.
Na, de elkanyarodtam kissé. Tehát nézve a mellettem szunyókáló gyereket, aki az előbb még lelkendezve nevetett a mesében zajló jeleneteken, egészen úgy gondolom, nem bánok rosszul a kölykökkel.
- Csak óvatosan - súgom vissza és segítek eligazítani a kezében az alvó kis srácot. Az alatt a néhány perc alatt, amíg Sav az unokaöccse lefektetésével van elfoglalva, körülnézek ismételten. A fotók megannyi családi emléket őriznek. Emlékszem, hogy gyerekkoromban a mi családi házunk is tele volt fényképekkel, bár a legtöbbön leginkább én szerepeltem. Anyám művészlelkű ember volt, imádott festeni, rajzolni és persze fotózni is. Így, hogy megszülettem én, meg volt a tökéletes modell is a képekhez. Pár fotóm nekem is van a gyerekkoromból, de a legtöbbet már rég elvesztettem.
Savannah otthonában annyira nem sok a fénykép, de amik vannak, azok mind boldog pillanatokat megörökítő képek. Néhány képen ő és a nővére szerepel, pár fotón valószínűleg az édesanyjuk. Mintha Savannah idősebb változata lenne. És elérek olyan fényképekig is, ahol az unokaöccse újszülöttként szerepel, majd az évek során, ahogyan cseperedett.
Amikor meghallom Savannah lépteit, úgy érzem magam, mintha rajtakaptak volna valami csíntevésen.
- Jól hangzik, de az ivólé se volt semmi - kacsintok rá és nem tudom nem viszonozni a mosolyát. Követem a konyhába, ahol csak nézem milyen otthonosan mozog. Amikor megkapom az italomat csak belekortyolok.
- Szép lakás, otthonos - hebegem, mert úgy érzem mondanom kellene valamit, csak hogy a csend kitöltésében nem vagyok túl jó. Van amikor gördülékenyen megy egy beszélgetés és van, amikor nem, ám az utóbbi esetben fogalmam sincs mit mondjak vagy tegyek, hogy kellemes maradjon a légkör.
- Úgy látom gyakran van veled az unokaöcséd - pillantok ki a konyhából látható nappalira ahol szerte-széjjel ott vannak a kisfiú játékai. Savannah már említette, hogy imád minden pillanatot amit a kisgyerekkel tölthet, a lakása pedig pont ugyanezt tükrözi vissza. Nincs rendetlenség vagy ilyesmi, egyszerűen látszik, hogy itt gyakran tartózkodik gyerek.
- Jó, ha a család a közeledben lehet.
Mióta a mostoha húgom a városban van és láthatom, azóta tudom mit veszítettem akkor, amikor semmim és senkim nem volt. Bár ritkán találkozunk, ő is és én is elfoglaltak vagyunk a magunk munkájával, mégis az, hogy a tallálkozás lehetősége itt van az orrunk előtt, máris jobb érzés.
Az italommal bátorkodom közelebb menni Savannah-hoz és úgy folytatni a beszélgetést. Megállok vele szemben, a poharat koccintásra emelem,az ujjaim súrolják az övéit, mintha kis elektromos szikrák táncolnának ahol a bőrünk érinti egymást. Ránézek és basszus, örömmel megcsókolnám. Ami több szempontból sem lenne jó ötlet. Épp egy munka miatt találkoztunk és bár ismerjük egymást régről, szinte még gyerekek voltunk akkor. Az a Zeno és az a Sav ma már teljesen más emberek. Másrészről, Savannah túl jó hozzám.
Nagyot nyelek és elveszek a pillantásában. Amikor az ő szemeiben is ugyanazt a vágyakozást, vegyes aggodalmat látom viszont tükröződni, hátrálok pár lépést. Észnél kell lennem. Megköszörülöm a torkomat, mintha csak félrenyeltem volna.
- Azt hiszem ideje mennem, este dolgozom.
Mindenfelé nézek csak őrá nem.
- Köszönöm ezt a kellemes délutánt és az italt is. Majd búcsúzz el a nevemben Oli-tól.
Elindulok az ajtó felé, majd hirtelen eszembe jut, hogy eredetileg mit terveztünk.
- Ha nem gondoltad meg magad a fellépéssel kapcsolatban, majd beszéljünk.
Meg sem várom, hogy kikísérjen, szinte kimenekülök a lakásból sült bolondot csinálva magamból. Basszus. Mit művelek?

Köszönöm ezt a játékot     × -

Oliver, ahogyan számítottam rá viszonylag hamar elaludt. Általában mindig ezt csinálja, először ki hisztizi, hogy nézzük azt amit szeretne, aztán végül úgy is elalszik még a vége előtt. Mondjuk nem is igazán hibáztatom, előfordult, hogy a kanapén ébredtünk fel hajnal kettőkor. De az is, hogy néha az én ágyamban aludt el. Amikor kerestem lakást, akkor elsődleges szempont volt, hogy olyat keressek amiben Oliver szobájának is lesz helye. Egyértelmű volt, hogy neki is saját szobája lesz itt. Sőt a lakberendezésbe is bevontam őt, Sarah szerint egy kicsit túlzásba vittem a dogot. Mert hát mekkora őrültnek kell lenni, hogy egy kisgyerek véleményére bízzak egy ilyen fontos dolgot, de mivel amúgy is elég bohókás és gyerekes is tudtam lenni, nem foglalkoztam Sarah-val. Igazából elég sokat lógok nálunk, a cuccaim fele ott van, de olykor viszont Oli lóg itt vagy az anyjával, vagy nélküle. Szóval ez elég kölcsönös dolog, de én nem bánnom. Habár újabban kezdek Sarah agyára menni, de az mellékes, igazából egész életemben az agyára mentem. Amikor kislány voltam azért, mert én mindig vele akartam lenni, de ő már a vele egykorú barátaival akart lógni. Emlékszem egyszer úgy megsértődtem rá valamiért, hogy úgy döntöttem világgá megyek, de hát csak a kert hátsó részéig jutottam. És estére rám is találtak, így nem volt valami hosszú életű a szökés. És utána még szobafogságot is kaptam, amit akkor nem igazán gondoltam igazságosnak. De most meg ez is kölcsönös, mert ahogyan én megyek a nővérem agyára, ő is a túlzott gondoskodásával az én agyamra megy. És nem mondom, hogy nem ok nélkül teszi, mert főleg az utóbbi időben elég sok hibát követtem el. Szerinte. Szerintem egyik se volt hiba, és ha vissza repülhetnék az időben, ugyan úgy elkövetném ezeket a hibákat. De igazából kitartok mellette úgy ahogyan ő mellettem, és mindig is össze tartoztunk, és ezen semmi sem változtathat, legalábbis nagyon remélem, mert nem tudom elképzelni az életem nélkül.
Amikor vissza érek a nappaliba, látom, hogy Zeno a fényképeket nézegeti, zavartan lépek oda hozzá. És inkább a konyha felé terelem őt, úgy gondolom, hogy nem csak rá, de rám is rám fér egy kis felnőtt löket.
-Nos lehet, de én jobban bírom a felnőtt a dolgokat,- kacsintok rá ahogyan a hűtőből veszek elő bort és töltök két üveg pohárba. Olyan fura az egész helyzet, folyton azt mantrázom magamban, hogy bizony Zeno nem változott semmit sem, de valahogyan olyan dolgokat veszek észre rajta, amit egy régi baráton nem kellene. Sőt! Egy aktuális pasijelöltön természetes, hogy észreveszi az ember, de a régi, egyetemi haverján nem. Teljesen össze vagyok zavarodva.
-Köszönöm,- válaszolom még mindig mosolyogva,- hát igazából anyának köszönhetem, de büszke vagyok rá.- Egyszerre kellemes és kellemetlen a pillanat, mint amikor első randin van az ember és nem tudja mit kellene tennie vagy mondania. Mindent tenne, de fél, hogy elrontja a pillanatot, bátortalan. Így érzem magam ebben a pillanatban. Pedig ez minden csak éppen nem randi, és Zeno csak... Zeno. De rá kell ébrednem ahogy sötét lélektükreibe pillantok, hogy olyan, hogy “csak” Zeno nincs. Mert ez a pasi előttem igazi férfivá érett, és ha most egy bárban ismeretlenül találkoznék vele tuti bepróbálkoznék.
-Öhm, igen elég sokszor, a lakást is úgy kerestem, hogy Olinak is legyen hely, de Sarah-nak is van. És igazából a fél cuccom és ruhatáram Sarah lakásán van. Elég sokat lógok ott, többet, mint itt igazából. Csak az elmúlt pár hónapban, hogy hagyjak a nővéremnek is teret,- válaszolom, azt megtartom magamnak, hogy miért is van ez így. Nem hiszem, hogy felkészültem arra a beszélgetésre, meg őt úgy sem érdekelné, gondolom...
-Igen... már amikor,- vállat vonok,- de néha fognám magam és felülnék az első repülőre,- vigyorgok ahogy koccintunk, ahogyan bőrünk egy pillanatra érintkezik, mintha áramütés érne, belefulladok szinte csokoládé színű íriszekbe, érzem ahogy a szívem gyorsabban kezd dobogni. Egy pillanatra arra vágyom, hogy Zeno megcsókoljon... vagy én csókoljam meg őt, e finoman megrázom a fejem, ezt nem szabad...
Majd a következő pillanatban ő jobban megijed, mint én, mert mire kettőt pisloghatnék egyszerűen... elköszön és már rohan is kifelé. Na jó! Ez elég ijesztő, Max... legalább nem rohant el... De igazából tudom, hogy így a helyes, hiszen ő az én védelmezőm, és a barátok nem csókolgatják egymást, meg mást sem csinálnak együtt....