Hálám jeléül, amiért Sarah volt olyan önfejű és makacs, hogy nem hagyta, hogy az önsajnálat mocsarában dagonyázzak Max után sokáig, tartogattam számára egy meglepetést. Utálja a meglepetéseket. Jól tudom. Az egyiket az elmúlt hétvégén kapta meg. Befizettem egy wellness hétvégére New York-on kívül. Igazából már rá fért a lazítás, minden a nyakában van. Próbálok neki segíteni. Kivéve azt a pár hetet, amikor depresszióba süllyedve otthon lazultam. Ő szerinte éppen züllöttem, szerintem meg csak nyalogattam a sebeimet. De ezen már sosem fogunk tudni megegyezni. Mindketten egyformán makacsok vagyunk. Amiről nem tud, az igazából az, hogy terveztem még egy meglepit a számára. Gondoltam feldobhatnánk a cukrászdát egy kis ingyen reklámmal. Vagyis pontosabban arra gondoltam, hogy egy zenész adhatna jótékonysági koncerteket. Fel is adtam a hirdetést, és amíg Sarah pihent, addig volt is jelentkező. Zeno. Legalább annyira meglepődtem, mint ő. Jó volt újból látni, az egyetemen elég sokat lógtunk együtt, igazából olyan volt a számomra, mint egy fogadott bátyus. Bár arra nem emlékszem, hogy Sarah-nak említettem-e őt valaha. Mindegy. Most majd szépen megismeri. Ugyan is nem sokára érkezni fog. Lehet túlzásnak fogja tartani a buzgóságomat. De tényleg hálás voltam neki. Nem volt kötelező engem is pesztrálnia felnőttként, a fia mellett. Tudom, hogy örült, hogy ennyivel megoldódott a probléma. Nem azért mert rosszindulatú lenne, épp ellenkezőleg. Ő a legnemesebb lelkű ember akit ismerek. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudta azt is, amit én is. Csak én nem vettem róla tudomást. Hogy ez a kapcsolat már az első perctől fogva halálra volt ítélve. Semmi jövője nem volt. Csak mi nem foglalkoztunk a dologgal. Még mindig hiányzik ha rá gondolok, vagy feltűnik egy emlék a lakásom valamelyik pontján. De nem akarok újra begubózni. És ezt csakis a nővéremnek köszönhetem. Főleg, hogy amúgy is mindig mellettem áll, még ha őrültségeket is akarok csinálni. Vagy csak szerinte az. Attól még biztat, és ez jól esik. Illetve, bocsánatomat is szeretném kifejezni azzal kapcsolatban, hogy mennyire sajnálom azokat a dolgokat amiket akkor mondtam. Mert egyiket sem gondoltam komolyan. De biztos, hogy megbántottam vele. Nem szeretném, hogy ez a tüske benne maradjon. Nekem ő és Oli a legfontosabb, és pláne a családom. Így hát el kell varrnom ezt a szálat amit magam okoztam. Még ha nem is szánt szándékkal, és nem rossz szándékkal. De ha egyszer kimondtam, nem volt mit tenni. Láttam nefelejcskék íriszeiben a megbántottságot és a szomorúságot. Ha valakitől nem számított rá, az én voltam. Ellenkező esetben mondjuk én is, ugyan úgy reagáltam volna. Nekem sem estek volna jól ezek a szavak. Ma elég lazára vettem a figurát, pláne, hogy a fogadóból jövök, és majd ha ezt lerendeztem vissza is megyek. Most már erről is beszélnem kell a nővéremmel. Egyedül akartam intézni, de vannak problémák. Amikbe folyton beleütközöm, és felújítás nem olyan ütemben és úgy halad ahogy kellene. Eddig csak hebegtem-habogtam amikor felhozta Sarah. De nem vagyok már tinédzser. És ha nem úgy viszonyulok hozzá ahogy kell, hallgathatom, hogy nem vagyok felkészülve meg a többi. Így hát úgy döntöttem, hogy felnőttként kikérem a véleményét ebben az ügyben is. Tudom, hogy az irodában van, már egészen kezd bele jönni a papír munkába, halkan kopogtatok, majd benyitok. Egy papírpoharat tartok a kezembe, amiben gőzölög a kedvenc kávéja. -Hello, jó reggelt, gondoltam megleplek,- nyújtom át a poharat angyali mosoly kíséretében, majd bele törlöm a tenyerem a farmeromba. -Sok a dolgod most?- kíváncsian méregetem, de nem várom meg, hogy válaszoljon, azonnal folytatom,- tudod, igazából eszembe jutott valami. Van még egy meglepim, és hallgass meg, mielőtt egyből nemet mondanál. Szerintem jó reklám lenne, ha a cukrászdában adnánk ilyen jótékonysági mini koncertet, egy emberrel. Mikrofonnal, egy gitárral. Míg pihentél a hétvégén találtam is egy srácot. Csak annyit kérek, hogy hallgasd meg, ha nem tetszik akkor elküldheted. De ne mondj nemet egyből,- próbálom ezt boci szemekkel elő adni, miközben továbbra is mosolygok. - Ja nem sokára itt lesz....- jegyzem meg fülig érő szájjal. Mire kimondom már hallatszik is a kopogás. Amint Zeno belép felállok, és meleg öleléssel üdvözlöm. -Sarah, szeretném bemutatni Zeno-t, ő lenne akiről meséltem és nem mellesleg még az egyetemről ismerem,- majd Zen felé fordulok,- és Zen ő itt a legfantasztikusabb testvér és barát a világon, Sarah.- majd pislogva lesem nővérem reakcióit. Gondolom most jól földbe döngöltem az információ halommal. De ismerem, ha hagyok neki időt egyből nemet mond.
Azt éppen nem mondanám, hogy fejemet vesztettem, mert úgy elhavazott a munka, de nem álltam tőle távol. Hálaadástól kezdve, a karácsonyi időszak valahogy mindig sűrűbb volt, de én ezt egyáltalán nem bántam. Családi ünnepléstől kezdve, a jótékonysági bálokon át, egészen a céges rendezvényekig minden megtalálható volt ebben az időszakban, és előszeretettel rendeltek desszerteket kínálás céljából. Egyre többen el is találtak hozzám, aminek nagyon örültem, a többletmunka ellenére is. Mindennek természetesen megvolt az a hátulütője, hogy a papírmunka is több lett vele. Ennek már korántsem örültem annyira, valahogy az ilyen formaságokat mindig nehezebben viseltem, és húztam is a szám miatta. Ennek ellenére azonban megcsináltam, mert nem akartam emiatt külön felvenni egy embert, hiszen én is meg tudtam oldani. Azt nem mondanám, hogy könnyen, mert mintha a fogamat húzták volna közben, de azért igyekeztem. Most is éppen ezzel foglalatoskodtam, hogy az érdemi munka előtt még gyorsan letudjam az adminisztrációt, amikor kopogásra kaptam fel a fejem. - Tessék?! – adtam meg az engedélyt az érkezőnek a belépésre, de csak egy pillanatra néztem fel az iratok közül, amikor Sava belépett az irodába. – Sikerült, tényleg nem számítottam rád… - dünnyögtem az orrom alatt, ismét visszatérve a számok világába. – Köszönöm! – vettem át automatikusan a kávét, és sikerült is elcsípnem azt a mosolyt, ami semmi jót nem sejtetett. – Sok. És te akarsz valamit, aminek nem fogok örülni… - állapítottam meg, mert túl jól ismertem már a húgomat. Kávét hoz, és ártatlanul mosolyog? A kettő kombinációja határozottan gyanakvásra adott okot. - Savannah! – szigorúan szóltam rá, mert máris felment bennem a pumpa. – Nagyon jól tudod, hogy mennyire utálom, ha belekényszerítenek valamibe, és te meg… - az újabb kopogásra ökölbe szorult az egyik kezem. – Hát ezt nem hiszem el! – sziszegtem dühösen a fogaim között. Most éppen ez volt az utolsó dolog, amire időm volt, vagy amivel foglalkozni szerettem volna. Az meg, ahogyan intézte, pláne nem tetszett. Határozottan kihozott a sodromból, és még arra se hagyott esélyt, hogy én döntsek a saját üzletemről. A múltkor az a vakrandi a hátam mögött, most meg ez. Azt hittem, hogy akkor tisztáztuk, hogy ne csináljon többet ilyet, de úgy látszik, hogy nem tanult belőle. Máris azon törtem a fejem, hogyan leckéztessem meg fordítottan annyira, hogy egy életre elvegyem a kedvét ezektől a nem kívánt meglepésektől. - Aha… - még a szemeim is összeszűkültek egy pillanatra, látva az ölelést. Hát, ezt egyszerűen tényleg nem akartam elhinni. Nem egyszerűen szerzett valami jött-ment lecsúszott zenészt, de már ölelkezik is vele. Újra csak fiú volt a dologban. Nem mondanám, hogy én olyan remekül választottam, de Dylannel azért házasok voltunk. – Az túlzás lenne, hogy meséltél róla, hiszen alig egy perce hallottam először a létezéséről, a nevéről meg ebben a pillanatban. – pontosítottam, hogy elkezdjem akkor már egy kicsit kellemetlen helyzetbe hozni az én imádott húgocskámat. Nem szándékoztam partner lenni ebben az előadásban most. - Szervusz, Zeno! Zeno, ugye? – még egy teljes neves bemutatkozást sem hallottam, ennek ellenére felé nyújtottam a kezem az asztalomon át, miután felálltam. – Igazán sajnálom, hogy a húgom feleslegesen rángatott ide, nem tudom mi ütött belé! – ezúttal már a szigorúbb arckifejezésem Savannah felé fordult. – Nem akarok udvariatlan lenni, de megbocsátanál nekünk egy pillanatra, hogy négyszemközt válthassak vele pár szót? Igazán nem tart soká! – közben megkerültem a bútort, lesimítva a nemlétező ráncokat a felsőmön. Még egy kedves, barátságos mosolyra is futotta, hiszen nem a srácra voltam dühös, hanem a testvéremre. Nem azzal akartam megitatni a levét, aki semmiről sem tehetett, gyakorlatilag egy cipőben járt velem. - Mégis mi a jó fene ütött beléd, hogy ennyire kellemetlen helyzetbe hozol már megint?! Hogy jut egyáltalán eszedbe, hogy így belekényszeríts egy helyzetbe, nem hagyva választási, de még csak felfogási lehetőséget se? - fakadtam ki egyből, amint újra kettesben maradtunk.
Nos hazudnék, ha azt mondanám egy percig sem vagyok izgatott, ideges és feszült egyszerre. Izgatott vagyok, mert ismét találkozhatok Sav-val, ami egyszerre feszülté is tesz, hiszen nem értem ennek az okát. És természetesen ideges is vagyok, hisz minden fellépés legnehezebb része az, hogy minden sínen menjen. Ha Savannah nővére végül nemet mond, miközben mi már ketten tulajdonképpen leszerveztünk mindent, nos, akkor az nem lenne túl jó. Már szabadnapot kértem Joe-tól és lemondtam egy órámat is. Ámbár Joe valószínűleg nem harapná le a fejem, ha végül mégis betoppannék később a boltba. Időben érkezem, erre nagyon odafigyeltem. Senki sem alkalmazna egy olyan figurát, aki még időben sem tud érkezni. Szokatlan módon kissé kiöltöztem, még a kockás ingemet is kivasaltam, csak, hogy jó benyomást keltsek. Frusztráló mennyire szeretném, ha Savannah nővére jó véleménnyel lenne rólam. Ennek semmi értelme, de már hozzászoktam, hogy mostanában akármi is köthető Savannah-hoz, annak abszolút semmi, de semmi értelme. Mégis, ahogy arra a napra gondolok, amikor vele és az unokaöccsével töltöttem a délutánt, eszembe jut mekkora odaadással mesélt a nővéréről, aki keményfejűnek tűnik, anyáskodónak, de az ő életében az egyetlen olyan személy, akire igazán számíthat. Én pedig épp ezért szeretném, ha ez a fellépés sikerülne, Sav boldog lenne tőle. Megérkezem, megigazítom az ingem gallérját, megköszörülöm a torkomat és kopogásra emelem a kezemet, amikor az ajtó túloldaláról vitatkozás hangjai ütik meg a fülem. Meghátrálhatnék, hisz a süket is hallja, hogy az időpont nem épp megfelelő, de elég sokat utaztam ide és Savannah is csalódott lenne, ha végül lemondanám a találkozót. Erőt veszek magamon és végül kopogok. Alighogy belépek már érzem a levegőben lévő feszült vibrálást. Savannah ölelése meleg és barátságos, ellentétben a nővére hideg és bizalmatlan pillantásával. Rámosolygok a lányra, majd kezet nyújtok a nővérének. - Zeno Lo Castro - mutatkozom be illedelmesen. A keze is épp olyan hideg-rideg, mint a pillantása és barátságtalan szavai. Ebben a pillanatban nem találom azt a szeretettel teli, fantasztikus nővért, akiről Sav áradozott. Nos, erre azért abszolút nincs kedvem felhívni a lány figyelmét. - Nos, én azonban sokat hallottam rólad Sav-tól, örülök a találkozásnak. - Állom Sarah fürkésző és nem tetsző pillantását, amivel egyértelműen kimutatja, nem túl boldog, hogy egyáltalán létezem, nemhogy még itt szívom el tőle a friss levegőt. - Már értem mit értett Sav azon, hogy határozott személyiség - küldök még felé egy mosolyt aztán távozom, hogy ezt négyszemközt megvitathassák. Amint az ajtón kívülre kerülök minden tüdőmben rekedt levegőt kifújok egy hatalmas sóhajjal együtt. - Jesszus, azért ennél valamivel kevésbé nagy akadályra számítottam - motyogom magam elé aztán az illemet félredobva hallgatózni kezdek. De nem kell túlságosan nagy kémtudás ahhoz, hogy meghalljam a beszélgetést ami az irodában zajlik, mivel nem fogják vissza magukat. Sarah mint valami vipera támad Sav-nak. Valóban fel nem tudom fogni, hogy ebben a nőben hol rejlik az a gondoskodó jellem, amiről ez a kedves, aranyos és bohókás lány mesélt. Valószínűleg Sarah egy szuszra sorolta el a mondanivalóját, mert egy pillanatra sem tart szünetet esélyt sem adva a testvérének, hogy válaszolhasson, mentegetőzzön vagy akár bármit is reagáljon. Legszívesebben bemennék és magamra vállalnék mindent, de ez egyrészt borzalmas ötlet, mert akármit mondok, Sarah éppoly jól tudja, hogy a húga ötlete volt a fellépés és az, hogy én legyek az a bizonyos fellépő. Másrészről, ha megpróbálnám védeni Savannah-t, azzal csak még inkább azt bizonyítanám, hogy valóban hiba volt a fellépés ötlete. Márpedig nem az. Igazán jó lehetőség lenne a cukrászdának, remek reklám. Csak hallgatózom és várom a megfelelő pillanatot, hogy visszatérjek az irodába. Bár a logikus énem azt mondatja velem, hogy maradjak a helyemen, valami zsigerből jövő érzés azt hajtogatja egyfolytában, hogy álljak Sav mellett, ha némán is, de támaszként.
Azt gondoltam, hogy nem lesz könnyű menet Sarah-val a dolog. De mentségemre legyen mondva, én jót akartam. Igen... tisztában vagyok, hogy utálja a meglepetéseket, de ezzel most neki akartam jót. Ez egy kösz, hogy átsegítettél a depresszión-féle hálálkodás lett volna. És igen, pár hónapja nem biztos, hogy túl jó ötlet volt az a vakrandi dolog. De én is ugyan úgy segíteni akartam akkor rajta. Évek teltek el, és Dylan óta nem volt pasival. Meg nem egy idegennel beszéltem le a netről. Hanem ismertem, vagyis én látásból. De Ro Bin jó barátom volt. Ami alatt azt értem, hogy habár kissé fiatalabb volt, de jókat beszélgettünk együtt, meg buliztunk is. Sokszor kiöntöttük egymásnak a lelkünket. A bátyja amúgy is orvos.... és ahhoz képest is jó fej volt. Így végképp nem értettem az okot, hogy miért ne ülhetnének le és vacsizhatnának meg. De Sarah ebből is akkora balhét csinált, hetekig morcos volt és haragudott rám, meg azzal jött, hogy bele akarok szólni az életében. Mi rossz van abban, ha egyszer nem spagetti szószos pólóban eszik gyerek menüt? Nos akkor megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert még egy fejmosás nem hiányzik. Szeretem magam az elhatározásaimhoz tartani, bár ez rendszerint sosem jön össze. Nem mindig én vagyok a hibás, de legtöbbször mégis csak így van. De még most sem, hogy az ajtaja előtt toporgok a kávéval a kezemben, nem hiszem, hogy rosszat tettem volna vele. Hiszen egy wellness-hétvégére is befizetem, ez a dolog a meglepetése második része. A nehezebbik része, ami azt illeti. Mert már előre látom lelki szemeim előtt hogyan fog reagálni a dologra. Vagyis... nem, mert ez sokkal rosszabb, mint ahogy vártam. Tudtam, hogyan kell megpuhítani őt, ahogyan azt is, hogy jól ismer, mint a tenyerét. Így egy hadi tervvel kellett jönnöm, és nem hagyhattam, hogy ellenkezzen, különben elvből el fogja utasítani a dolgot. Egy kávé, és egy ártatlan mosoly tökéletes kezdésnek gondoltam. Ahogy a poharat a kezébe nyomom feltűnik, hogy morcos, de átlát rajtam, rájön, hogy akarok valamit. Végül egy szuszra darálom el az ötletemet, majd végszóra mielőtt megszólalhatna... kopogtatnak is. -Ez nem az!- próbálok mosolyogni,- ez nem olyan, mint az a vakrandi,- remélem Zeno-val nem lesz ilyen rideg.... mert szeretném ha kedvelné őt, csak azt nem tudom miért. Majd felpattanva ki is nyitom, az ajtót és beengedem a szóban forgó férfit, kedvesen üdvözlőm egy meleg öleléssel. Majd bemutatom őket egymásnak... bár mivel zavarban vagyok csak keresztnevekig jutok. Viszont Zen udvariasan bemutatkozik, és ahogy Sarah felé pillantok az arcára minden van írva, csak az nem, hogy boldog. -Öhm...- gyilkos szemekkel méregetem a nővérem, ezt most miért kellett így?! - Izé... de igen, még amikor egyetemre jártam... említettem, biztos elfelejtetted... mert rég volt,- próbálok kedvesen Zen-re mosolyogni, hogy mentsem a menthetőt. Akár le is léphetne, igazából teljesen megérteném, nem tudom mi ütött a nővérembe. Általában elég kedvesen bánik az emberekkel. Majd ajak harapdálva nézem, hogy kezet fogva, és a testvérem még mindig nagyon kimért. Amikor azt hiszem, hogy ennél kellemetlenebb már nem is lehetne a helyzet.... egyszerűen kizavarja az irodából régi barátomat. Próbálok egy bocsánatkérő mosoly-félét kipréselni magamból, miközben nézem Zen távozását. Pedig még az alkalomra ki is csípte magát, tudom, hogy nem igazán szokása. Amint becsukódik az ajtó Sarah már nekem is esik. Először elkerekedett szemekkel hallgatom a szavait, és megpróbálok közbe szólni, de nem hagyja. Arcom egyre inkább válik mérgessé. -Már megint túldramatizálod a helyzetet,- sziszegem mérgesen,- most ezt miért kellett így?- mutatok az ujjammal az ajtóra,- Zeno egy nagyon kedves fiatalember. És megint tévedésben vagy. Nem kényszerítelek bele semmibe sem. Csupán azt hittem jó ötlet kicsit feldobni a cukrászda jó hírét. Nem. Nem azért ajánlottam fel neki, mert össze akarnék vele jönni,- ennél a mondatnál kicsit megállok, mert érzem ezt így nem kéne mondanom, főleg hogy mostanában mióta újra találkozunk máshogy nézek rá. -Mikor feldobtam a hirdetést az újságban nem tudtam, hogy egy régi barátom jelenik meg. Csak mikor találkoztam akkor ismertük fel egymást. Zeno jó barátom volt az egyetemen, olyan volt a számomra, mint egy fogadott bátyus és amúgy egy remek zenész. Csak mondtam neki, hogy jöjjön ide és beszéljétek meg. Nem tettem neki ígéretet, azt is közöltem, hogy te döntesz. Csak azt akartam kérni hallgasd meg, beszélj vele, és ha nem tetszik... akkor elküldöd, de ha tetszik akkor miattam ne küld el, mert ez jó ötlet.- sziszegem dühösen egy szuszra, majd megbántva pillantok fel rá. - Komolyan annyit nézel ki belőlem, hogy csak azért, hogy pasit fogjak magamnak ezt használom ki? Mert szerinted anélkül nem tudnék? Nem mellesleg Max-el sem ez volt a helyzet: már azelőtt ismertem, hogy betoppant volna, és nem gondolom, hogy el kellett volna küldeni egy srácot aki az anyján akart segíteni csak, mert szexeltem vele előző nap vele.- kissé hangosabban mondom, mint kellene, szerintem ha valaki nem hallgatózna akkor is hallaná. -Tudod... én tényleg jót akartam, és ezzel megköszönni, amiért annyi mindenben segítesz, de ezentúl nem teszek semmit sem, úgy is csak folyton “kellemetlen helyzetekbe kényszerítelek”,- mondom még neki mérgesen, majd elindulok az ajtó felé. -Én keresek valami süteményt magamnak, addig hagylak kettesben beszélni titeket, nehogy az legyen, hogy befolyásollak,- morgom még oda az orrom alatt, majd kinyitom az ajtót. -Öhm... egy kicsit felhúzta magát, de amúgy teljesen kedves lány, hidd el,- próbálok mosolyogni Zen-re,- most magatokra hagylak, nyűgözd le,- kacsintok rá, majd még egyszer Sarah-ra pillantok és ott sem vagyok, hogy kerítsek magamnak egy nagy szelet süteményt, egy flakon habot és elvonuljak egy félreeső sarokba, amíg ők tárgyalnak.
Nem a srác tehetett róla, ez nyilvánvaló volt számomra is, főleg, hogy ismertem a húgomat. Szerintem jobban, mint ő saját magát, így aztán pontosan tudtam, hogy mind a kettőnket belevitt egy olyan helyzetbe, amivel egyikünk sem volt teljes mértékig tisztában. Jobban mondva én egyáltalán nem, és fogalmam sem volt arról, hogy vajon Zenonak mennyit mondhatott, vagy hogy adta elő a dolgot. Egy kicsit azért még kellemetlenül is éreztem magam, amiért akaratlanul is kapott a dühömből a fiú, pedig egyáltalán nem neki szólt. Ezzel szerintem rajta kívül, mi lányok tökéletesen tisztában voltunk, ezért is nem értettem, mit gondolt Savannah, amikor ezt kitalálta. Szerintem pontosan tudta, hogyan fogok reagálni, mivel ahogyan én őt, úgy ő is jól ismert engem. Alapvetően kedves és barátságos vagyok, igazán elbűvölő tudtam lenni, de ha belekényszerítettek egy helyzetbe, vagy a hátam mögött lett valami intézve, azt nagyon nem viseltem jól. - Kedves, hogy ezt mondod, de nyilván csak udvariasságból. – utaltam arra, hogy örül a találkozásnak, hiszen a jelenlegi önmagamnak én sem örültem volna a helyében. Tekintetem Savannah felé vándorolt, el is kaptam a pillantását, amivel feleltem egy „magadra vess!”-nézéssel. – Az nem volt olyan régen… - emlékeztettem rá a húgomat, hogy elég fiatal azért, nemrég még az egyetem padjait koptatta. – És te is nagyon jól tudod, hogy én mindig minden apró részletre emlékszem. – ez tényleg így volt, néha már ijesztően. Nem volt ugyan fotografikus memóriám, de figyeltem a részletekre mindig, különösen akkor, ha a hozzám közel állókat érintette valami. Oliver összes kis barátjának is tudtam a nevét. Azét is, akivel csak nagyon ritkán szokott játszani. - Egyáltalán nem dramatizálok túl semmit! Megkértelek sokszor, hogy ne csináld ezt, és te mégis újra, és újra eljátszod. Nem vagy már gyerek, Savannah, mégis úgy viselkedsz néha! – nem igazán hatott meg, hogyan sziszeg rám, vagy mennyire mérges. Magának csinálta, most aztán vállalnia kellett a következményeit is a szervezkedésének. – Azért kellett így, mert akkor talán megtanulod végre a leckét, ha te is olyan kellemetlenül érzed magad a saját hülyeséged miatt, mint most én! – vágtam vissza dühösen, előrelátóan lehalkítva a hangomat, hogy azért ne hallatszódjon ki az ajtón túlra a beszélgetés. - Én elhiszem, hogy nagyon kedves fiatalember, egy pillanatig sem kételkedtem benne. Ezért is érzem magam még rosszabbul azért, hogy ilyen helyzetbe hoztad. Idehívtad úgy, hogy velem meg sem beszélted! – mutattam rá arra, ami valójában annyira bosszantott ebben a dologban. – Hát, persze, drága húgom! Biztosan abszolút közömbös a számodra, igaz? – megráztam a fejemet, kis híján fel is nevettem. – Ugyan, kérlek, ismerlek már! Máris ott motoszkál benned valami iránta, csak talán még te magad sem fogalmaztad meg. – vontam meg a vállaimat. Azért elég sokszor átláttam én a szitán, még ha nem is mindig tettem szóvá. Most azonban nem rejtettem véka alá a véleményem. – Elég volt látni, ahogy ránézel… - forgattam a szemeimet. - A cukrászda „jó hírét” – közben a levegőben mutattam is a macskakörmöket – nem egy kis zene fogja feldobni. Egy cukrászdában süteményeket árulnak, és azok minősége és íze dobja fel a hírnevet, csak hogy tisztázzuk! – szögeztem le máris a keserű valóságot. – Ez nem egy kocsma, ahol szórakoztatni kell az embereket. Főleg, hogy sokszor csak beugranak, és már mennek is, vagy éppen a megrendelésük miatt érkeznek. Beszélgetnek, kikapcsolódnak. Ha efféle szórakozásra vágynak, akkor pedig másfajta helyre mennek, ez ilyen egyszerű. – vázoltam a helyzetet úgy, ahogy én láttam ezt a kérdést. És, mivel ez az én cukrászdám, ezért nyilván én terveztem az arculatot is. Meghallgattam ötleteket, elgondolkoztam rajtuk, de a végső döntés úgyis mindig az enyém volt. Csak a húgom éppenséggel elfelejtette megbeszélni most velem a remek formabontó ötletét. - Hogy mi a francot csináltál?! – itt azért már némiképp megemelkedett a hangom. – Jézus úr isten, Savannah! Még képes voltál egy hirdetést is feladni? Hát ez még annál is rosszabb, mint amit gondoltam! – rogytam le a székembe reményvesztetten, szinte vakon kortyolva bele a forró kávéba. – A francba! – kaptam a számhoz, mivel sikerült istenesen megégetnem a nyelvem. - Nem, nem ezt mondtam. Viszont hajlamos vagy rá, hogy segíteni akarj azon, aki tetszik, mint a bajba jutott állatokon szoktak. – dörzsölgettem továbbra is a számat. – Ugye tudod, hogy minden kihallatszik, amit ilyen hangerővel beszélsz? – pillantottam rá felvont szemöldökkel. – Igen, a kis barátod is hallja… esetleg szeretnéd, ha én is hasonló stílusban hozzátenném, hogy Max kiskorú volt? Biztos máris remek benyomást tennél rá! – hogy gonosz voltam? Minden bizonnyal, de ha nem teszek így, bármennyire fájjon is meglépnem ezt, akkor sohasem tanulja meg, hogy inkább beszéljen velem, mielőtt bármi hasonlót talál ki. Nem akkor, amikor már itt van a nyakamban az egész. - Sava, én egy percig sem vitattam, hogy jót akarsz, mert te mindig csak jót akarsz. Viszont nem lehet örökké ezzel takarózni, és mindent erre fogni. Egyszer-kétszer belefér, de nem állandóan. – fáradtan sóhajtottam egyet, hangom lehalkult, közben megdörzsöltem az arcomat. – Ezzel nem megköszönöd, hanem borsot törsz az orrom alá. Ismersz már, tudhatnád jól! – felkönyököltem az asztalra, és az államat beleejtettem a tenyerembe. – Amúgy sem kell megköszönnöd semmit, mivel nem azért csinálom. Azért vagyok, hogy segítsek és melletted legyek, emiatt pedig nem várok cserébe semmit. – szögeztem le máris. - Jó, menj! – amúgy sem volt tovább idegzetem most hozzá. – Hozz nekünk is abból, ami a legfrissebben készült. – szóltam még utána, aztán felnéztem az ajtó előtt ácsorgó srácra. – Gyere, zárd be az ajtót, kérlek! – intettem felé, aztán reményvesztetten, fojtott nyögéssel ejtettem a fejem az asztal lapján nyugvó kezeimre. – Ne haragudj, hogy ezt végig kellett hallgatnod. Tudom, hogy nem te találtad ezt ki, és nem is ellened szólt. Mostanában a húgom állandóan kellemetlen helyzetekbe hoz, és képtelen megérteni, hogy ne csinálja ezt. Most sem beszélte meg velem, hogy jönni fogsz, azért reagáltam ilyen hevesen. Kérsz egy kávét? – érdeklődtem immár jóval udvariasabban, hogy Savannah nem volt itt. - Ha nem vagyok vele ilyen, sosem tanulja meg, hogy ha hülyeséget csinál, annak vannak következményei. Remélem nem vetted magadra, a lecke neki szólt. – intettem az ajtó felé, amerre a húgom távozott. – Nézd, megmondom őszintén, ide szerintem semmi szükség zenészre, ettől függetlenül meghallgatlak, ha gondolod. Biztos úgy készültél… - néztem rá némiképp nyugodtabban.
Nos a lányok vagy nincsenek tudatában annak, hogy sem a falak, sem ez a bizonyos ajtó nem hangszigetelt vagy egyszerűen csak nem foglalkoznak vele, hogy konkrétan minden szavukat tisztán hallani ideátról. Viaskodik bennem két érzés, az egyik az, hogy bár szívesen segítenék Savannah-nak, mert jó ötletnek tartom a cukrászda hírverését, de arra nem számítottam, hogy a nővére a megjelenésem pillanatáig még csak nem is tudott az ötletről és nem igazán szeretem ezeket a kellemetlen meglepetéseket. Szeretek előre tervezni ha a munkámmal, a szenvedélyemmel kapcsolatos dolgot intézek. Mert két dologban nem ismerek tréfát, a kemény munkában és a zeném minőségében. Másrészről, Savannah kivált belőlem egyfajta védelmező ösztönt is, ami bosszantó és egyáltalán nem hanyagolható el. Mikor végre elhatározom hogy akkor most, belépek és néhány szó erejéig megpróbálom elsimítani a dolgokat, Sav is ezt a pillanatot választja, hogy kilépjen a kicsinyke irodából. - Megteszek minden tőlem telhetőt - eresztek meg a lány felé egy biztató mosolyt, de amint kattan mögöttem a zár és kettesben maradok az idősebb Farrow lánnyal, már kevésbé vagyok biztos benne, hogy elég lesz az a bizonyos "minden tőlem telhető". - Igen, egy kávé jól esne - felelem, csak, hogy mondjak valamit. Bár nem kínálnak meg hellyel, mégis kihúzom az asztala másik oldalán elhelyezett karfás széket és helyet foglalok benne. Nem egy büntetésre váró gyerek vagyok, akinek ácsorognia kell, míg ítéletet hoznak felette. - Bár nem rám tartozik - kortyolok bele az éppen megkapott kávémba - De hallottam mindent és ha nem haragszol meg érte, megjegyezném, hogy egyáltalán nem szorulok segítségre, úgy, ahogyan azt talán gondolod. Leteszem a csészét és máris hiányzik, hogy valamivel babráljanak az ujjaim. - Másrészről ismerem Savannah-t, nyilván nem olyan jól, mint ahogyan te, de azt tudom róla, hogy jó szándék vezérelte, még akkor is, ha ez nem éppen sikerült a legjobban. Talán nem kellene beleszólnom a kettejük kapcsolatának mibenlétébe. Tisztán látszik, hogy Sarah anyáskodik a húga felett, Savannah pedig ennek megfelelően egy dacos gyerekként viselkedik, ahogyan kezelik is őt, és megpróbál minden úton-módon megfelelni a nővérének, ami láthatóan nem egyszerű. A következő mondanivalójára csak bólintok. Igen, hallottam, amikor arról beszélt, hogy a cukrászdájának semmi szüksége efféle reklámra. Ebben részben igazat is adok neki. A munkáim során egyetlen efféle eset sem fordult elő, ugyanakkor látok benne fantáziát. ÉS mivel ez egy munka, beleadok anyait-apait, hogy el is végezzem. Végül is megígértem Savannah-nak, hogy megpróbálom meggyőzni a nővérét arról, hogy ez alapvetően egy jó ötlet, még ha erre azért annyira nincs is gyakori precedens. - Teljesen igazad van. Összefonom az ujjaimat az asztal fölött és rákészülök arra, hogy meggyőzzem, minden szavával ellentétben szüksége lehet rám. - A cukrászdádnak a sütemények minőségére, kecsegtető áraira és ízvilágára van szükséged. A vendégeid azért térnek ide be vagy éppen ide vissza, mert szeretek a süteményeket, amik itt készülnek és hajlandóak is annyit fizetni értük, amennyit érnek. Ugyanakkor belegondoltál már abba, hogy a cukrászdádon kívül legalább még öt vagy hat hasonló kaliberű üzlet is elhelyezkedik fél kilométeres körzetben? A jó árak, a minőség, frissesség, új és intenzív ízek nagyszerű dolgok, de versenyképessé is tesznek? Minden üzlet ugyanerre hajt, jobb árak, jobb minőség, újdonságok. És itt jövök képbe én. Elmosolyodom. - Ki kell tűnni a piacon, ha megakarod tartani a vendégeidet és újakat is akarsz idecsábítani. Egy zenés műsor keretén belül új ízek bevezetése, mintha csak frissen nyitottál volna meg, megadnád a varázsát a régi vendégeknek és felkeltenéd az érdeklődést magatok iránt azoknak, akik eddig még csak nem is hallottak rólatok. Ez egy kemény verseny, amiben csak a legjobbak maradnak fent. Talán egy kis túlzás ez, de igaz. Az üzletek mindig is versenyben álltak egymással. Ami most jól működik, az később már lehet nem lesz elég. - Addig kell újítani, amíg az másoknak nem jut eszébe. Nem tudom sikerül-e meggyőznöm, ha nem, hát elmondhatom, megtettem mindent azért, hogy sikerüljön. Ha még is beleegyezik, nos, akkor azzal ő is, én is jól járok és Savannah is boldog lesz, amiért ez az ötlet tőle származik. Nekem pedig ez bőven elég.
Kezdőlap
Hálám jeléül, amiért Sarah volt olyan önfejű és makacs, hogy nem hagyta, hogy az önsajnálat mocsarában dagonyázzak Max után sokáig, tartogattam számára egy meglepetést. Utálja a meglepetéseket. Jól tudom. Az egyiket az elmúlt hétvégén kapta meg. Befizettem egy wellness hétvégére New York-on kívül. Igazából már rá fért a lazítás, minden a nyakában van. Próbálok neki segíteni. Kivéve azt a pár hetet, amikor depresszióba süllyedve otthon lazultam. Ő szerinte éppen züllöttem, szerintem meg csak nyalogattam a sebeimet. De ezen már sosem fogunk tudni megegyezni. Mindketten egyformán makacsok vagyunk. Amiről nem tud, az igazából az, hogy terveztem még egy meglepit a számára. Gondoltam feldobhatnánk a cukrászdát egy kis ingyen reklámmal. Vagyis pontosabban arra gondoltam, hogy egy zenész adhatna jótékonysági koncerteket. Fel is adtam a hirdetést, és amíg Sarah pihent, addig volt is jelentkező. Zeno. Legalább annyira meglepődtem, mint ő. Jó volt újból látni, az egyetemen elég sokat lógtunk együtt, igazából olyan volt a számomra, mint egy fogadott bátyus. Bár arra nem emlékszem, hogy Sarah-nak említettem-e őt valaha. Mindegy. Most majd szépen megismeri. Ugyan is nem sokára érkezni fog. Lehet túlzásnak fogja tartani a buzgóságomat. De tényleg hálás voltam neki. Nem volt kötelező engem is pesztrálnia felnőttként, a fia mellett. Tudom, hogy örült, hogy ennyivel megoldódott a probléma. Nem azért mert rosszindulatú lenne, épp ellenkezőleg. Ő a legnemesebb lelkű ember akit ismerek. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudta azt is, amit én is. Csak én nem vettem róla tudomást. Hogy ez a kapcsolat már az első perctől fogva halálra volt ítélve. Semmi jövője nem volt. Csak mi nem foglalkoztunk a dologgal. Még mindig hiányzik ha rá gondolok, vagy feltűnik egy emlék a lakásom valamelyik pontján. De nem akarok újra begubózni. És ezt csakis a nővéremnek köszönhetem. Főleg, hogy amúgy is mindig mellettem áll, még ha őrültségeket is akarok csinálni. Vagy csak szerinte az. Attól még biztat, és ez jól esik. Illetve, bocsánatomat is szeretném kifejezni azzal kapcsolatban, hogy mennyire sajnálom azokat a dolgokat amiket akkor mondtam. Mert egyiket sem gondoltam komolyan. De biztos, hogy megbántottam vele. Nem szeretném, hogy ez a tüske benne maradjon. Nekem ő és Oli a legfontosabb, és pláne a családom. Így hát el kell varrnom ezt a szálat amit magam okoztam. Még ha nem is szánt szándékkal, és nem rossz szándékkal. De ha egyszer kimondtam, nem volt mit tenni. Láttam nefelejcskék íriszeiben a megbántottságot és a szomorúságot. Ha valakitől nem számított rá, az én voltam. Ellenkező esetben mondjuk én is, ugyan úgy reagáltam volna. Nekem sem estek volna jól ezek a szavak. 
