Általában Manhattan-ben tartózkodom, lévén a munkahelyem, a lakásom és konkrétan az egész társasági életem ott van, már, ha azt a szegény ingerközpontú szociális életemet annak lehet nevezni. Ám Manhattan nem egy olcsó környék és ha nem akarok máshová költözni, továbbra is fizetnem kell a lakás bérleti díját. Joe boltjában teljes állásban dolgozom és öreg barátom pedzegeti, hogy lassan visszavonul és átadja nekem az üzletvezetői posztot. Mivel egyetlen alkalmazottja vagyok, nagyon másnak nem is tudná átadni, mégis meglepett, amikor előhozakodott vele. Másodállásban még mindig egy éjszakai klubban dolgozom, de egyre inkább háttérbe szorul, ahogy zenét oktató magántanárként egyre több tanítvánnyal hoz össze a sors. Már gyerekként is határozott elképzelésem volt arról, hogy mindegy mit fogok dolgozni a jövőben, annak a zenével kapcsolatosnak kell lennie. Ugyan akkoriban még a rockzenész, egy együttes frontembereként képzeltem el magam, de valószínűleg minden hasonlókorú kis szaros efféle álmokat dédelget. Végül Hangmérnök lettem, de ezen felül kiválóan értek a hangszerek hangolásához és karbantartásához is. Az oktatást alig fél éve kezdtem el, ugyanis remek plusz bevételt jelent egy-egy magán óra. Az elégedett diákok pedig örömmel adják hírül másoknak is a nevemet. Néha jótékonysági zenélést is vállalok, jobbára szintén Manhattan-ben. Ugyan motorom van, autóm azonban nem. Sem motorral, sem tömegközlekedéssel nem túl élvezetes a körzetek közötti utazás. De alig két hete kaptam egy hívást, hogy egy menő Queens-i kaszinóban hangzatos partit szerveznek a kő gazdagoknak és a leszervezett együttes basszgitárosa sérülés miatt nem tud fellépni. De mivel mindenképp azt a bandát akarták, kellett valaki a helyére. Hogy hogyan jutottam éppen én az eszükbe? Ez addig a névig hogy Colin Frey, nekem sem volt világos. Colin-nal az egyetemen közös bandában játszottunk és emlékezett rám. Nem akaródzott még így sem elvállalni a munkát mindaddig, míg nem közölték, hogy azért az estéért majdnem egy havi béremmel egyenlő összeget kapok. És itt vagyok, Queens-ben. Az együttessel hangoltunk, megbeszéltünk mindent, de már előre elrendeztük a lényegesebb dolgokat napokkal ezelőtt. Még egy óra, mire színre lépünk, hogy szórakoztassuk az amúgy ittas társaságot, akik már annyi pénzt hagytak a kaszinó játékasztalainál, mint amit én eddig egész életemben nem kerestem összesen, és még csak néhány órája tart a nevezetes összejövetel. Rohadtul nem érzem magam idevalónak, olyan érzés ez, mint nemes mangalica sertések között egy odatévedt varacskos disznó. A fényűzés, a pénzpocséklás olyan nagy mértékben folyik, hogy követni is lehetetlen. Végül előadjuk a zenekar számait, amire konkrétan oda sem bagóznak. Ezt követően a bárban ülök és várok, korábban Colin-nal ittunk egy sört, de aztán lelépett. Azon gondolkodom percek óta egy skotch-csal a kezemben, hogy ért-e ennyit ez a nyavalyás munka. Természetesen ért, csak hatalmas nyűggel járt. A picsába. A zene szar, de legalább a pia az minőségi, na nem is lehetne más, amikor a vendégek a felső 10-ből jöttek erre a VIP partira. Fellépőként a fogyasztás korlátlan, de nyilván nem örülnének egy részeg megmozdulásnak a részemről. Így hát inkább csap szopogatom az italt, mintsem élvezem, hogy égeti a torkomat egy-egy korty. Egy újabb korty közben megüti a fülemet egy hangos társaság beszélgetése. Igyekszem nem bámulni és úgy fülelni, hogy az zavaróan szembetűnő legyen, de így nem veszem észre, amikor a mellettem lévő széket elfoglalják.
A raktárban ülök az asztalon és a többieket figyelem, ahogy a dobozokat pakolják egyik helyről a másikra. Alig várom már, hogy Davis visszajöjjön és minden lekerüljön a vállamról. Ezeken gondolkozok, ahogy látom őket és igazából semmi gondjuk nincs, csak követik az utasításokat. Nekem meg totál stresszes az életem, hogy mindig legyen elég munkánk, hogy a pénzünket időben megkapjuk és még sorolhatnám. Egy idő után lepattanok az asztalról és odamegyek a többiekhez. Van egy üzleti ügyem, amit muszáj vagyok elintézni és ezt a többiekkel is közlöm. Remélhetőleg egy újabb pénzes vadbarmot sikerül lehúznom pénzzel. Igen, ez most kivételesen a legális üzletemnek köszönhető. Mielőtt elmennék a találkozóra, haza ugrok, mert mégis csak rendesen fel kéne öltözni. A szekrényemből előveszem az ingem és a zakómat. Nem tart sokáig, hogy felöltözzek és már megyek is a kaszinó felé, ahol megbeszéltük a találkozót. Legszívesebben az irodámban fogadnám, de ennek a pasasnak valami jótékonysági rendezvényen kell megjelennie. A kaszinóba betérve, fürkészni kezdem a tagokat. Sok pénzes csóka, mindegyiket meg tudnám kopasztani. Egy férfi lép oda hozzám mosolyogva, így ezt viszonozom. A kezét nyújtja és be is mutatkozik, én is ugyanígy teszek. Egy félre eső asztalhoz megyünk és elkezdünk beszélni az üzletről. Magamban jókat mosolygok, ezt könnyű lesz lehúzni, olyan balek, hogy az már a homlokára van írva. A zenekar közben elkezdett játszani, én pedig odapillantok. Ekkor veszek észre egy srácot a színpadon, aki nagyon is ismerős. Mivel még mindig tart a megbeszélés, így nem látom tisztán, hogy ki az és miért ennyire ismerős. Odaadom a névjegyemet és arra hivatkozok, hogy itt nagy a zaj és ezt jobb lenne megbeszélnünk egy csendesebb és nyugodtabb helyen, mint például az irodám. Szerencsére megértette, így elvegyülök a tömegben és jobban megnézem a gitáros srácot. Bingo, Zeno az olaszországi netes haverom. Visszagondolok arra, hogy milyen jókat tudtunk beszélgetni. Egy sört szerzek a pultnál és próbálok olyan helyen lenni, ahol nem szúr ki, amíg vége nincs a számnak. Látom, hogy egy másik sráccal indul el a pulthoz és ott dumálnak egy darabig. Természetesen megvárom, míg végeznek és csak ezután settenkedek a háta mögé. - Zeno, szia. – Csapok finoman a vállára, amolyan figyelem felhívás miatt. Láttam fenn a színpadon és meg akartam várni, míg egyedül marad. Emlékszem rá, hogy mennyit dumáltunk mindennap. Még a legféltettebb titkaimat is megosztottam vele, a legjobb haveromnak tituláltam. Sokat nem is várok, hogy megtudakoljam mi is történt vele. - Örömmel látom, hogy sikerült Amerikába jönnöd. Milyen az élet itt? – Ülök le mellé, meg se kérdezem, hogy szabad a hely. Majd szól, ha épp vár valakit, de nagyon rég nem beszéltem vele. Még épp csak kezdtem a gimit, amikor dumálni kezdtünk és mindez megszűnt, amikor elküldtek Dakota-ba. Beleiszok a korsó sörömbe és figyelmesen pillantok a mellettem ülőre.
Öreg hiba, hogyha az ember elkalandozik, amikor többen is körülveszik, mert általában ilyenkor adódik olyan alkalom, amikor valaki meglepi és konkrétan szívrohamot hoz rá. Ebben az esetben sem történt másképp, ugrottam egyet a kényelmetlen bárszéken. Nem törődve a hevesen kalimpáló szívemmel az engem meglepő és halálra rémisztő fickó felé fordulok. Sem a hangja nem ismerős elsőre, sem a kinézete, bár konkrétan egyáltalán nem rossz látvány, nyilván emlékeznék rá abban az esetben, ha barátinál több fordult volna meg közöttünk. - Hello...öhm.. - dörzsölöm meg a durvára nőtt borostámat és próbálom időben és térben helyre tenni magamban a srácot, de nem túl sok sikerrel. Inkább kevesebb, mint több emberi kapcsolattal rendelkezem, eléggé introvertált személyiség vagyok. A gyermekkori dilidokim szerint az átélt traumák nyomán változtam meg ebbe az irányba, hogy igaza van-e vagy sem, az már örök rejtély marad, elég hamar ráuntam az erőszakos kérdezősködésekre. Lévén, hogy elég jó a memóriám végül csak ráakadok egy emlékfoszlányra még azelőttről, hogy Amerikába emigráltam volna. - Zach? A vezetékneve sajnálatos módon nem ugrik be, de már azért is adok magamnak egy lelki önpacsit, amiért előkotortam 7, majdnem 8 év távlatából ezt a nevet. Akkor régen terveim szerint ide akartam jönni tanulni és belekezdeni az élet rögösebb részébe. Ehhez azonban törnöm kellett az angol nyelvet. Talán családi örökség, de a nyelvtanulás nem okozott gondot, főleg az után, hogy egy amerikai kölyökkel beszélgető viszonyba kerültem és segített elsajátítani a nyelv mibenlétét. Bár fiatalabb volt nálam, megtaláltuk a közös hangot és bár csak interneten keresztül, de egész közeli barátságot sikerült ápolnunk mindaddig, míg egy napon szőrén-szálán eltűnt. - Amint látod, megmaradtam a zenei vonalon. De nem is lényeges velem mi lett...nem én tűntem el se szó se beszéd, igaz, öregem? - felvonom az egyik szemöldökömet és jobban szemügyre veszem a most már felnőtté vált kölyköt.Kétségtelen, hogy hasonlít arra a pattanásos kis kölyökre, akire emlékszem, nyilván azóta már megemberesedett. Hogy is felejthettem el? Azt hiszem az életem további alakulása kitörölte azokat az emlékeket, amikkel nem tudtam mit kezdeni. - Hogy ismertél fel? Bár szokták mondani, hogy mély benyomást teszek az emberekre....- mosolyodom el féloldalasan. Bár túl sokat nem változtam, azért lényegesen meglátszanak rajtam is az évek nyomai. Már lassan harminc leszek, ami valljuk be, kezd egyre látszani is rajtam.
Kellett pár hosszú perc, mire rájöttem, hogy honnan is ismerős ez a srác. A gitár játéka is nagyon ismerős volt, már hallottam valahol, de nem az egyik kedvenc cd-men. Annyira megörülök neki, hogy le is támadom és eszembe se jut, hogy én az évek alatt teljesen máshogy nézek ki, mint amilyennek megismert engem. Fel sem tűnik, hogy értetlenül néz rám, hogy ki a retek vagyok és miért beszélek vele úgy, mintha ezer éves barátok volnánk. Annyira izgatott vagyok, hogy be nem áll a szám és szinte alig hagyom őt szóhoz jutni. Ahogy a nevemet kiejti, csak ekkor tudatosul bennem, hogy eltelt pár év, mióta nem láttuk egymást. - Igen. Már meg se ismersz? Oké, amikor utoljára beszéltünk nem volt borostám egyáltalán. – Simítok végig az államon vigyorogva, sokkal jobban érzem magam így, mint pehely arccal. Megférfiasodtam, már nem is az a kis kölyök vagyok, akivel beszélgetett. Más utakra sodort az élet és nem is jut eszembe, hogy meg kéne magyaráznom, hogy mi történt velem, miért tűntem el egyik napról a másikra. Mikor erre rákérdez, csak elhúzom a számat, mert nem szívesen szeretném az egész történetbe beavatni. Ő volt akkor a “legjobb” barátom és mindent megosztottam vele, de az, hogy rossz társaságba keveredtem és bírósági ügyem is volt belőle, azzal nem dicsekednék el. - Ehh, na igen, bocsi… A rokonokhoz kellett mennem, ahol nincs internet, meg telefon és annyira gyorsan történt, hogy időm sem volt szólni. – Mondom el a fél igazságot, csak épp kihagyom a lényeges dolgot, hogy miért. Remélem, hogy arról nem kérdez rá, vagy kénytelen leszek valamit improvizálni. Beleiszok a sörömbe, ettől a sok beszédtől, eléggé kiszáradtam. - Bár túl sokat nem mutattál mikor beszéltünk, de az a kevés, amit láttam, annál igen is jobb lettél. Fejlődtél öregem és nem is keveset. – Elismerően veregetem meg a vállát. Büszke vagyok rá és ha ezt most a banda tagjai látnák, szerintem vagy elhánynák magukat vagy instant fejbe lőnének. Igen, tudok normális is lenni, csak ezt a banda miatt mélyre rejtem. - Egész jó lett az angolod, amúgy. – Elismerően mosolygok, miközben folyamatosan iszok. Kell most a sör, nagyon jól csúszik, jól is esik, végre egy régi ismerőssel hozott össze a sors. Kuncogok azon, amit mond. - Hát, nem túl sokat változtál őszintén megvallva. De elsőre nem ismertelek fel. Aztán ahogy tovább néztelek és a technikád is nagyon ismerős volt. Aztán beugrott. – Megrántom a vállaimat, majd meg is iszom a sörömet. Azt látom, hogy neki is kezd fogyni, bár nem olyan gyors mint én, de azért jó lenne még dumálni egy kicsit. - Meghívlak. Mit iszol? – Ajánlom fel, ellentmondást nem tűrő hangon, majd ha elárulja mit akar, akkor kikérem, meg magamnak is még egy sört. Visszajöve a társaságába, odaadom az övét, az enyémből pedig egyből iszok. - Merre laksz most? Mesélj már valamit, mik történtek veled? Arra emlékszem, hogy szinte minden nap dumáltunk suli után. Még a leglényegtelenebb dolgokról is órákat tudtunk dumálni. – Nevetem el magam, talán kicsit hiperaktív lettem ettől a találkozástól, lehet még egy kicsit hadarok is. Majd rám szól, ha nem ért valamit. Kíváncsian figyelem, hogy mit mond, tényleg érdekel, hogy mi lett vele azóta, hogy nem beszéltünk. Azzal most már tisztában vagyok, hogy sikerült Amerikába kijutnia, na de mi van utána.
Jó a név és arcmemóriám, többnyire legalább is, most viszont, mentségemre szóljon, Zachary kis szaros kölyökből felnőtt lett, ha jó is az emlékező képességem, ennyi változás és év kihagyás után esélyem sem volt felismerni. Neki azért némileg könnyebb volt, húsz éves koromtól nem változtam annyit, talán csak a hajam lett hosszabb és göndörebb, mint akkor. - Borostád? Öregem, egy szál szőrszálad is aligha volt bárhol akkoriban - veregetem vállon és vigyorgok. Akkoriban ő volt az egyetlen ember, akivel rendszerességgel tartottam a kapcsolatot. Segített a nyelv elsajátításában, hogy elhagyhassam az országomat és itt új életet kezdhessek. És azért azt hiszem a barátomként is tekintettem rá, nem csak egy idegenként, aki segít nekem. Ugyan ma már nem mondanám ki, de akkoriban amikor csak úgy se szó, se beszéd eltűnt, valahol megint sikerült visszasüllyednem abba az állapotba, amikor a bizalmatlanságban dagonyázás állandónak számított. - Semmi gáz, haver, rég volt, talán igaz sem volt - bagatellizálom el a dolgot. De ma már valóban nem számít annyit, mint akkor számított. Akkor kissé sértettnek éreztem magam annak ellenére, hogy már nem voltam kölyök. A bizalommal mindig is hadilábon álltam és az, hogy Zachary lelépett, sikerült megerősíteni abban, hogy nem érdemes egy embernek sem bizalmat szavazni, mert nem hálálják meg, csak játszanak vele. Most már azért belátom, hogy túlreagáltam és a sértettségem cselekedett helyettem. Jó viszont most újra látni. - Mindig van hová fejlődni, a zene pedig már akkoriban is sokat jelentett nekem - rántom meg a vállam - Az angolom...hát igen, itt élek már lassan 9 éve, próbálkozom. De énekelni még mindig olaszul szeretek jobban, valahogy az anyanyelv varázsa elengedhetetlen. Bár jobbára inkább hangszeren játszom, de az éneklés sem okozott sosem gondot. Az efféle fellépések során elég ha csak a gitárommal vagyok jelen, mivel a szóló énekes megoldja, de ha egyénileg lépek fel, énekelni is szoktam, változó. - Egy sör jól esne. Feladom abbeli terveimet, hogy totál józanul lépek le innen, végül ezúttal amúgy sem motorral jöttem így ihatok. Meg nem minden nap találkozom régi baráttal. - Manhattanben lakom és dolgozom is, egy hangszerboltban hangolok, árusítok, mikor éppen mi, jelenleg már üzletvezető vagyok rész munkaidőben. De veled mi a helyzet, hogy kerültél ide? Ennyi év alatt bionyára vele is történtek dolgok. Egyetem, munka, esetleg házasság, kölykök? Nem mindenki irtózik annyira egy család fogalmától, mint én, végül is.
Megforgatom a szemeimet, ahogy rátérünk, mennyire babaarcú gyerek voltam. Sajnos a fényképeimet nem tudom megsemmisíteni, hogy senki se lássa, hogyan is néztem ki gyerekként, de mindegy is. - Jól van… Mit vársz egy tizenéves kölyöktől, aki akkor fedezte fel, hogy a falakon túl is van élet... – Morgok az orrom alá, nem szeretem, ha azt a korszakot felemlegetik. Kicsit úgy csinálok, mintha Zeno nem lett volna pehelyállú. Most viszont nagyon is tetszik a saját imidzsem és erről nem mondok le senki kedvéért. Viszont lépjünk túl ezen, mert azt a vigyort szívesen letörölném a képéről. Érezheti Zeno rajtam a feszültséget, hogy egyáltalán nem szeretem, ha ezt felhozzák. Csendben iszok is egy pár kortyot a sörömből, hogy újból nyugodt legyek és ne pattanjak fel azonnal a székről és hagyjam itt. Elvégre nagyon is jókat beszélgettünk a neten. Örülök, hogy a rokoni témán is túlesünk, talán tényleg észre vette, hogy belenyúlt a darázs fészekbe. A tinédzser időszakom elég húzós volt és egyáltalán nem a legkedvesebb emlékeim vannak arról az időről. Örülök, hogy ilyen gyorsan túlléptünk ezen is, de az igazat megvallva, míg Észak-Dakotában voltam, nagyon is hiányoztak a Zeno-val való beszélgetések. - Már 9 éve? Te jó ég, nagyon elszaladt az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy arról beszéltünk, hogy saját lemezen gondolkozol. – Vigyorgok, mert emlékszem még a terveire. Jó volt néha kiszakadnom a saját világomból és nem foglalkozni a körülöttem lévő problémákkal, amikor Zeno-t javítgattam, hogyan mondja helyesen, vagy épp a kiejtését csiszoltam. - De lényegesen jobb lett az angolod. Emlékszel mennyit szekáltalak, hogy rosszul ejted ki a szavakat? – Nevetem el magam a régi szép időkre. Eleinte baromi nehéz volt őt megértenem, már ami a telefonálásokat illeti. Írásban is voltak egyszer-kétszer olyan mondatai, amiket egyáltalán nem értettem, de a beszéde az katasztrófa volt. A sörömre pillantok és ennek örömére, le is húzom a maradékot. Felállok és ránézek, hogy jöhet-e még. Amint leokéz, már el is tűnök a bárnál és kikérem a következő körünket. A két korsó sörrel cikázok a tömegben, hogy ne öntsem ki vagy magamra és miután sikerült az akcióm, mikor újra az asztalnál vagyok, leteszem elé az övét és én is helyet foglalok a sajátommal. Érdeklődve hallgatom, hogy az a temérdek kihagyott év alatt, hova is sikerült neki jutnia. - Üzletvezető egy hangszerboltban? Az elég unalmasan hangzik. És mi van a turnékkal, amikről álmodoztál? – Vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, valahogy nem erre emlékszem, de az is hosszú évek távlatából változhatott. Én biztos nem tudnám magam elképzelni egy hangszerüzletben, bár én ne is beszéljek, mikor napi 8 órát egy irodában ücsörgök. De legalább nyáron van légkondi. - Ahh… Házasság, kölykök?! Ne viccelj már. – Fintorgok és meg is rázom a fejemet. Még csak az kéne, hogy egy nő folyton számon kérje rajtam, hogy már megint hol voltam, vagy a folyamatos hisztijeit hallgassam, hogy biztos megcsalom, azért járok haza későn. A kölykök meg… A bandatagjai így is elégszer a nyakamon táncolnak, nem kellenek még gyerekek is hozzá. - De ha már itt tartunk. Van egy csaj... Igazából az agyamra megy, de mégis vonzz valami hozzá. - Letekintek a sörömre. El se hiszem, hogy ezt kimondtam hangosan. Az igaz, hogy Zeno-ban gyerekként megbíztam és sok mindent elárultam neki, na de azóta eltelt 9 év és ki tudja, hogy ugyanúgy bízhatok-e benne. - Én befejeztem az egyetemet Észak-Dakotában, mint közgazdász és egy cégnél dolgozok, mint kockázat elemző. – Rántom meg a vállaimat, nem hangozhat túl érdekfeszítőnek, de mikor bezsebelem a lóvét a sok hülye után, akik bugyután elhiszik, hogy a befektetéssel milliárdosok lesznek, akkor elégedetten dőlök hátra a kanapén. - Mielőtt elfelejtem, add már meg a számod! Máskor is összefuthatnánk, akár Manhattan-ben is. – Húzom elő a zsebemből a telómat, és beírom a nevét, mint új kontakt. Odaadom neki a telefonom, hogy üsse be a számát és ha megvan, akkor megcsörgetem, hogy neki is meglegyen az enyém. - Ha unatkozol, hívj fel és összefuthatunk egy sörözésre, vagy akármi. – Rántom meg a vállaimat, igazából teljesen mindegy, én nagyon szerettem Zeno-val beszélgetni, hiába van köztünk ekkora korkülönbség. A telefonom is visszakerül a zsebembe és azon gondolkozok, talán Zeno-nak van elég haverja, akikkel elvan. - De te azt még nem mondtad, hogy magánéletileg mi van veled. Van csaj a láthatáron? Nem látok gyűrűt, szóval házas tuti nem vagy. – Szemfüles vagyok és kiszúrtam, hogy nincs karikagyűrű az ujján, így csak barátnője lehet maximum. Az igaz nem ismerem az olaszok szokásait, talán ők nem viselnek gyűrűt, de ezt majd mindjárt megtudom tőle.
Csak ugratom és közben remekül szórakozom rajta, de nem lépek túl egy bizonyos határon. Meg van az a vonal, amíg még szórakoztató mást ugratni, de azon túl már megalázó és én nem vagyok az a fajta, aki más nyomorán szórakozik. - Ha ismertél volna 14-15 éves koromban, hálás lennél azért, amiért úgy néztél ki, ahogyan, barátom - veregetem meg a vállát jó kedélyűen. Eddig a pillanatig nem különösebben gondolkodtam sokat azon miért is tűnt el olyan hirtelen és soha többé nem jelentkezett. Bár nem sok esélye lett volna rá, ha meg is próbálja, mert nem sokkal utána elhagytam a hazámat és ide költöztem, mindent, ami a múltamhoz kötődött, emailfiók, telefonszám, mindent lecseréltem. Nem mintha az akkori életemben túl sok személy lett volna, akik felakarták volna venni velem a kapcsolatot. A mostoha húgom és a nevelő szüleim is nem rég tértek csak vissza az életembe, még magam sem hiszem el igazán, hogy az a szeleburdi, sokszor idegesítő kislány egy olyan nő lett, aki fontosnak találta, hogy megkeressen. - Az idő nem lassul le, még ha szeretnénk, akkor sem. Eszembe jut az akkori énem, ahogy szó szerint a zenébe szerelmesedve csak egyetlen egy képet tudott maga elé festeni, mégpedig azt, hogy híres zenész lesz, a világon bárhol ismerik majd a nevét...Fiatalság bolondság. Most már természetesen tejesen egyet tudok érteni ezzel, de akkoriban, akkor minden vágyam és álmom ez volt. - De kinőttem már a zenész álmokat - nevetek fel. - Tanítani jobban szeretek, mint előadni. Mindkettőnek meg van a maga varázsa, de ahogy végeztem az egyetemen rájöttem, hogy nem a színpadon a helyem, nem dolgozni akarok a zenével, hanem élvezni azt - rántom meg a vállam egy apró mosoly kíséretében. Azt hiszem az életem most van csak sínen igazán. Állandó munka, tűrhető lakás, ahol lakhatok, barátok, és visszatért az életembe a húgom is, akiről soha nem gondoltam volna, hogy viszont látom majd. De az élet úgy látszik tartogat érdekes csavarokat. Én az örök magányos farkas most körül van véve olyan emberekkel, akik annak ellenére, hogy olykor rosszabb a modorom, mint egy agyon nyúzott pokrócnak, kitartanak mellettem. - Ne is mondd - nevetek. - Olyan tájszólással és akcentussal csoda, hogy azt nem mondtad, feladod, mert reménytelen eset vagyok. Igaza van azoknak, akik úgy gondolják, egy nyelvet csak úgy lehet igazán elsajátítani, ha kénytelen vagy rá, hogy csak azon a nyelven kommunikálj. Élj benne, és használd! Jó tanács nem? Hát idejöttem és valóban, rá voltam kényszerülve, hogy angolul is megértessem magam, mert bizony nem minden sarkon botlottam olasz emberekbe. És lám, mind a kiejtésem, mind a szókincsem sokat változott és mára már maximum csak egy enyhe akcentus maradt. Ezzel pedig igazán ki tudok békülni. -A turnék csak nagyra becsült férfi álmok - vigyorgok. A házasság és gyerek témájával hasonszőrű emberre akadtam. Tulajdonképpen nem is tudom mivel folytattam volna a beszélgetést, ha előkapja a kölykeiről készült fotókat... - Áh, ha van nő, ott bonyodalom is van. Mesélj, öregem, kíváncsivá tettél. Milyen a csaj? A frissen kapott sörömet kortyolgatom és el is felejtem, hogy tulajdonképpen nem sokára menni készültem. - És még az üzletvezetői munkám unalmas? Kockázati elemző? Haver, ne már. Persze csak ugratom. Kinek mi az izgalmas, kényelmes vagy jó. Ha nekem kellene az övéhez hasonló munkát végeznem, valószínűleg megőrülnék, de fordítva gondolom ő sem érezne másként. - A lényeg, hogy megtaláltad, amiben jó vagy. Meglep, amikor elkéri a számomat, de előkeresem a mobilomat, mivel sosem vagyok képes megjegyezni a saját számomat, könnyebb kikeresni. Bezzeg, ha kottáról van szó, elég hamar a fejembe megy a dallam. Elveszem a mobilját és bepötyögöm a számot, aztán egy csörgetést követően mindkettőnknek meg van a másik száma. - Leginkább Manhattan-ben mozgok, de gyakran jövök Queens-be is. A munkám eléggé megkívánja, hogy ide-oda utazgassak. Lényegében a környező városokban vállalok fellépéseket, jótékonysági koncerteket illetve akadnak tanítványaim is, akik itt élnek és kényelmesebb nekik hogy inkább többet fizetnek, csak házhoz menjek. - Nem, a házasság nem az én asztalom, ahogy a családalapítás sem, az főleg nem - rázom meg a fejemet és egy nagyot kortyolok a sörömből. - Nos, talán van egy csaj, erősen talán. Még az egyetemen ismertem meg aztán néhány év eltelt, mire újra találkoztunk. De csak barátság, bonyodalmak nélkül. A házassághoz szerelem kell, nekem pedig a zene a szerelmem.
Sóhajtok egyet, nem érint nehezen a téma, egyszerűen csak szeretném elfelejteni, hogy voltam gyerek. Nem is a gyerekkorommal volt a bajom, hanem azzal a csupasz babapopsi pofival, amit az öregek nagyon is szeretnek “tépdesni”. Bár akkoriban nagyon fiatal voltam, épp csak elkezdett a hangom is mutálni, de ennek ellenére még a szőr váratott magára. Értem az ugratását, mégis egy szemforgatás után belekortyolok a sörömbe. Tisztán érződik, hogy azt a korszakot kitörölném az életemből. - Én azért a meglévő gyerekkori képeimet eldugtam. Már amelyiket megtaláltam, de anyám még mindig azzal bosszant, hogy a barátnőinek mutat rólam gyerekkori képeket a könnyeivel küszködve, hogy milyen helyes gyerek voltam. - Forgatom meg ismét szemeimet, már csak az elképzeléstől is libabőrös lettem. Utálom, mikor arra megyek hozzá, hogy a kanapén ül az egyik barátnőjével és a gyerekkori képeinket mutogatja nekik. Diane-nak könnyű neki leginkább a haja változott meg, de én teljesen máshogy néztem ki. Ezt a nővérem is nagyon nehezen hitte el, hogy én vagyok, mikor meglátott az ajtóban. Hirtelen pillantok végig a helyen, mintha csak attól félnék, hogy valaki kiugrik a tömegből és a gyerekkori fotóimat kezdené el mutogatni mindenkinek. A vállveregetése térít vissza az asztalhoz, így ráemelem a tekintetemet. Egyet értek vele, hogy az ember változik és ő is felhagyott az álmaival, mert belátta nem menne neki. Ez nem kis lépés. - Ahogy elnézem azért lépegetsz fel helyeken, vagy csak most? Beugrottál valaki helyett? - Sejtelmesen rávigyorgok, mert mégsem hagyta el teljesen a színpadi szereplést. Kortyolok, ahogy hallgatom, amit mond és most különösen jól esik, hogy végre megint felhőtlenül tudok beszélni valakivel. Azt hiszem ez hiányzott az életemből, hisz a társaimmal nem beszélhetek ilyen dolgokról, Ada-val pláne nem, a nővérem éli a saját világát és… Nos, a lista itt kifújt, hogy kikkel is tudnék beszélgetni. Halványan elmosolygok, mert tényleg katasztrofális volt a kiejtése és az akcentusa és beismerem, hogy tényleg nem értettem őt nagyon sokszor. Mégis valami megfogott benne, annak ellenére, hogy fiatal voltam és küzdöttem azzal, hogy megértsem. Így felnőtt fejjel leginkább az, hogy valaki meghallgatott akkoriban, még ha ez elég nehezen is sikerült. - Akkoriban még volt türelmem. Hidd el, ha most találtál volna meg azzal a beszédstílussal, amivel elkezdtünk dumálni, már rég itt hagytalak volna. - Rántom meg a vállaimat, lényegesebben őszintébb lettem, mint akkor gyerekként voltam. Most is belegondolva, vele tudom megbeszélni a csaj gondjaimat. Nem mintha lenne, leginkább csak egy valaki, aki megkeseríti az életemet. Sóhajtok is egyet, és mire belekezdenék kortyolok egy nagyot a sörömbe. Azt hiszem erre innom kell, hogy róla beszéljek, mert magamnak sem akarom beismerni, hogy nagyon is megfogott, de most muszáj lesz. - Olyan, aki annyira jól néz ki, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette. Viszont a külsőségek ellenére nagyon fel van vágva a nyelve. És az a baj, hogy ez baromira tetszik benne. Végre nem egy üresfejű liba, aki csak egy éjszakára való. A probléma csak az, hogy zsaru. Az meg egy elég nagy problémának számít, tekintve a múltamat. - Megköszörülöm a torkomat, bár neki a teljes sztorit nem mondtam el, hogy valójában miért kellett a rokonokhoz mennem, de örülök, hogy végre valakinek ezt ki tudom beszélni. Mindjárt gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki a szakmám, így csak elnevetem magam. Ha tudná, hogy amúgy miből áll a munkaköröm, de nem így állna hozzá. - Tudod mennyit lehet vele kaszálni? Egy havi fizud megkeresem egy hét alatt. - Dőlök előre a székben, hogy az asztalra támaszkodjak, mintha csak egy bizalmas infót akarnék vele megosztani. Erről azonban szó sincs, pusztán csak pozíciót változtattam. Elég kényelmetlen ez a szék. - De tudom nem a pénz számít sok embernek. Én viszont szeretek gyorsan, sok pénzhez jutni. - Rántom meg a vállaimat, aztán veszem is elő a telefonomat, hogy megkapjam a számát. Nem tart túl régóta ez a beszélgetés, de már most érzem, hogy az össze stressz kiment belőlem, hogy ki tudtam beszélni nagyon sok mindent és egy régi jó barátot “megtaláltam”. - Figyelj, most úgy beszélgetünk, mintha Manhattan legalább Washington távolságra lenne. Nekem nem esne nehezemre átmenni Manhattan-be, ha úgy adódna, hogy találkozzunk. - Felvonom az egyik szemöldökömet, majd hátradőlök a székben és a zsebeimbe csúsztatom a telefont. A söröm vészesen fogy, de nagyon is jól esik, főleg hogy még mindig hideg és nem húgy meleg. Felcsillannak a szemeim, ahogy ő is elkezd egy csajról beszélni. Azt hiszem férfiaknál örök téma és dilemma maradnak a csajok. - Esetleg barátság extrákkal? Azért mégis csak férfiak vagyunk és az igényeinket valahogy ki kell elégíteni, ehhez pedig nem feltétlen muszáj a házasság… Sőt. - Kaján mosoly tűnik fel az ajkam szegletében. Viszont azzal egyetértek vele, hogy a házassághoz szerelem kell, így nekem is elképzelhetetlen, hogy valaha is feleségem legyen. Mi lenne egy találkozón? Had mutassam be a feleségem… A feleségem?! Már ez a “megszólítás” is hidegen hangzik a számomra. - Lesz valami terved ma estére? Találkozol ezzel a csajjal még ma? - Érdeklődök, bár azaz igazság, hogy mennem kéne, mert nem sokára a raktárban van jelenésem. A helyzet az, hogy nagyon szívesen kihagynám azt, amíg ennyire felüdülés ez a beszélgetés.
Én megpróbáltam törölni a gyerekkoromat, mintha soha nem is létezett volna. Körülbelül 14-15 éves koromtól kezdődően döntöttem úgy, hogy az életemet magam fogom irányítani és innentől nem befolyásolhatnak a gyermekkori emlékeim. Ekkor voltam Kendra családjánál elhelyezve, ahol megismerkedhettem egy normális családi élettel, amiből én ideje korán kiszakadtam hála az apám tettének, amiért nem fizetett meg eléggé. Nekem nem maradt anyám, aki a képeimet mutogatva dicsekedhetne azzal, hogy mennyire jóképű vagy okos vagy tehetséges az egy szem fia. Gyerekkoromból nem is maradtak meg képeim, hamar bekerültem az intézetbe ahová nem vihettem magammal a dolgaimat. Nem mintha szívesen emlékeznék azokra az időkre, amikor még minden teljesen normális volt az életemben. - Én a helyedben örülnék, hogy van, aki mutogatja a pelenkás képeimet - nevetek fel kissé keserűen, remélhetőleg nem úgy, hogy feltűnő lehessen. - Ilyenek az édesanyák, sosem nősz fel a szemükben - vigyorgok. Emlékeim mély bugyraiban még látom édesanyám arcát, ahogy ő is a barátnői, vagy munkatársai körében rólam beszél, büszkeség itatta át a szavait, ahogy egy rajzomról az óvodából, vagy egy megtanult versről dicsekszik, amit szerinte olyan szépen elmondtam neki Anyák napján. Kis dolgok ezek, de egy édesanyának felér egy Nobel-díjjal. Elmosolyodom a söröm felett aztán belekortyolok. Anyám büszke volt rám, pedig különösebben sosem adtam rá neki okot. Kíváncsi lennék ma mit szólna a fiához, ami lett belőlem. - Nem sok fellépésem van, általában inkább oktatok, mint fellépek, de olykor régi ismerősök vagy akik hallottak rólam felkeresnek, hogy egy-egy alkalommal helyettesítsek egy basszerost vagy énekest, esetleg hogy lépjek fel önálló előadással valami megnyitón, ilyesmi. Nem gyakori, de egy kis változatosságnak kiváló. Hála öreg főnökömnek és barátomnak, Joe-nak, elég sok ember jelentkezett már, hogy segítsek felkészülni nekik egy zenei vizsgára, vagy egyszerűen csak fejlesszem a képességeiket netalán tanítsak meg az alapoktól valakit hangszeren játszani. Van, aki komolyan érdeklődik, van valaki, aki csak ki akar kapcsolódni és fél úton feladja, amikor rájön, hogy a videókban látott gitár játék ugyan lenyűgöző, de ne olyan egyszerű megtanulni, mint ahogyan látszik. Nem sok mindenkinek van elég kitartása, hogy az "elfogtam egy szúnyogot" eljátszásán túl jusson. Elröhögöm magam, ahogy bevillannak az angol leckék, amelyeket tőle vettem a vizsgámhoz, mielőtt ide költöztem volna. - Ezen nem csodálkozom, de hidd el, a csajoknak bejött - röhögök fel. - Sőt, ha olaszul énekelek vagy beszélek még a mai napig is bejön. Megrántom a vállam lazán. Nem mintha annyira sokszor csajoznék, sőt, leginkább nem is, nincs időm rá a két, jobban mondva három munkám mellett. A klubban, a hangszerboltban és a magán órákkal, néhol fellépésekkel, a nőkre nem sok időm jut. És ha mégis randiznék, elég hamar rájönnek, hogy kevesebb problémával megáldott pasira vágynak, olyanra, akinek még ideje is jutna rájuk. Ezt teljesen megértem. - Ki kéne próbálnod az olaszt, itt valahogy igazi csajmágnesként működik - veregetem vállon kaján vigyorral. Az akcentusos olasz is olasz, sokan, akik igazi olaszt sosem hallottak simán elhiszik valakiről, aki csak tanulta, hogy olasz származású. - Öregem, te aztán beleültél a szarba - füttyentek. - Egy zsaru nem kispályás, előbb sorolja fel a jogaidat, mint, hogy bemászhass az ágyába. - röhögöm ki. De azért irigykedem is kissé rá. Nem mintha vágynék kapcsolatra, mert a múltam szarságait nem szeretném senki vállára tenni, márpedig, ha szeretsz valakit és ő viszontszeret, óhatatlanul kívánja, hogy részese lehessen a múltadnak. Egy kapcsolatban azonban titkok nem férhetnek meg. Erre a gondolatra eszembe jut Savannah és felsóhajtok. Még csak kis ideje találkoztunk újra és akkor is egy munka miatt, azóta is csak telefonon beszélgettünk egy keveset. De néha hiányolom, ha nem beszélünk, ami nem csak összezavar, de meg is rémiszt. - Habár, ha megtalálod azt, aki több, mint bárki más, azt meg kell tartani, anyám mondta ezt mindig, de nyolc évesen azt hiszem nem igazán értettem - mosolyodok el. Az anyám nagyon romantikus lélek volt, igazi művész, természetes, hogy eltervezte már a születésem előtt is, hogy belőlem nem egy érzéketlen tuskót nevel. - Megértem és biztos jó pénz van benne, de ha elképzelem magam egy irodai asztal mögött, öngyilkos lennék legszívesebben. Ennél én egy kicsit elrugaszkodottabb, szárnyalóbb lélek vagyok - vonok vállat. Mégiscsak sikeresen inkább édesanyámra ütöttem, aki szintén sosem tudta volna magát négy fal közé zárni. Bár amennyire emlékszem, értem még erre is képes lett volna, ha erre lett volna szükség. Megiszom a söröm maradékát és úgy döntök ennyi bőven elég volt és lassan ideje tovább állni majd. Ritkán kapcsolódom ki, a munka köti le minden időmet, amit most még cseppet sem bánok. -Persze, egyáltalán nem gond. Remélhetőleg összefutunk még. Hozzászoktam az utazgatáshoz, mivel gyerekkoromban nem töltöttem túl sok időt egy helyen. -Csak barátság - mormogom. - Együtt jártunk egyetemre, egy kis ideig, bosszantóan makacs lány, de okos, gyönyörű és szellemes. És az évek alatt még gyönyörűbb lett, jut eszembe. -Őszintén szólva amíg fel nem bukkantál annyi volt a tervem, hogy iszogatok kicsit aztán dobbantok, dolgozom még egy keveset, aztán vége is a napnak. Tudod, munka az mindig akad - mosolygok rá. - Savannah és én...mi nem találkoztunk azóta, hogy hosszú ideje egy munka miatt összefutottunk - köszörülöm meg a torkomat. -Na és neked nincs dolgod? Munka, nő? Zsarunő? - vigyorgok kajánul.
Utálok a családomról beszélni, mindig is feszélyezett. Úgy éreztem, hogy kívülálló vagyok és ezt apám nagyon is jól belém verte. Gyűlölöm az egész pereputtyot, sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lennének. Arra egyáltalán nem gondolok, hogy belőle ezt váltom ki. Nem biztos, de mintha egy kicsit fanyarúan nevetne. Áhh, biztos a pia miatt gondolom ezt. - Inkább átok mint áldás. - Sóhajtok egyet, abban igaza van, hogy sosem fogok felnőni a szemében. Visszagondolva a nővéremnek a szemében sem vagyok felnőtt férfi, ami csak jobban bosszant. Kortyolok még párat a sörömből, hogy egy kicsit lejjebb vigyem a vérmérsékletemet, mielőtt helyben felrobbanok. Jól esik, ahogy a sör lecsúszik a torkomon, meg is nyugtat. Amíg hallgatom, addig folyamat iszok. Lehet túl gyorsan tettem, vagy az a gond, hogy nem ettem már mióta, de kezdem úgy érezni, hogy kettőt látok belőle. Érzem a bizsergető érzést az arcomban és a kezeimben, de remekül leplezem. Hála még annyira nem ismer jól személyesen, hogy ki tudja szűrni, hogy kezdek becsípni két sörtől. - Hát én most ennek az egynek nagyon is örülök. - Veregetem meg a haverom vállát, valahogy nagyon is élvezem ezt a beszélgetést. Végre kötetlenül lehet dumálni másról is, nem csak az illegális dolgokról vagy épp a nővéremmel a szemét apámról. Arra viszont kikerekednek a szemeim, ahogy feltételezi rólam, hogy majd neki állok olaszul hablatyolni. - Dehogy tanulok meg egy másik nyelvet! Jó nekem a dumám, leveszem így is őket a lábukról. Legalábbis azt, akitől igazán akarok valamit. - Kaján vigyorral nézek rá, majd titokzatosan emelem a korsót a számhoz. Gyorsan legurítok még pár kortyot a torkomon és hallgatom, amit Ada-ról mond. Ebben teljesen igaza van, hogy szarba ültem. Viszont amíg a banda nem tudja, addig biztonságban vagyok. - Igazából már megvolt. De abban igazad van, hogy jobb lenne távol tartanom magam tőle. - Rántom meg a vállaimat, a zsaru mindig bajt jelent. Ha tovább akarom folytatni azt, amit eddig csináltam, akkor nem szabad belebonyolódnom egy ilyen kapcsolatba. - Szerintem passzolom. Az egy éjszakás kalandokban legalább a csajok nem hisztiznek, hogy mikor viszem őket vacsizni. - Forgatom meg a szemeimet és unottan sóhajtok. Csak a szokásos, amikor egy csaj el kezd rinyálni, hogy foglalkozzak vele többet. Na nem, én nem kérek ebből. Hamar elfelejtem, hogy a nőkön bosszankodok, amikor megszólal. Mosolyra majd nevetésre áll a szám. Nem is tudnám őt elképzelni egy irodában, főleg a gyerekkori emlékeim alapján nem is volt soha az az akta tologató típus. - Nekem ebben inkább az tetszik a legjobban, hogy nem kell hétvégén melóznom, jó fizetést kapok és az emberek tisztelnek. - Rántom meg a vállaimat, leginkább az utóbbi az ami a legjobban felspannol. Imádom, amikor tisztelnek és tőlem várják a megoldást. Kihozzák belőlem a főnököt, arról nem is beszélve, hogy amennyire gyökerek még a pénzüket is le tudom nyúlni az orruk előtt. Ahelyett, hogy bosszankodnának, még nekem hálálkodnak. Idióták. A nagy világra törő elméletemből Zeno hangja zökkent ki, hogy mi is a tervem a mai napra. Azt hiszem, ha tovább itt maradok és iszok, hamarosan olyat is elárulok neki, amit nem kéne, így jobbnak látom ha távozok. - Most, hogy mondod. Nemrég írt az egyik haverom, hogy jó lenne összefutni. Mivel ez az első estém, amikor nincs semmi dolgom, szerintem élek is a lehetőséggel. - Veszem elő a telefonomat és felnyitom a képernyőzárat, hogy megnézzem, kaptam-e még egy sürgető üzenetet. Amint megpillantom, már tudom, hogy ez volt a végszó számomra. - Viszont most, hogy tudjuk egymás számát, gyakrabban is összefuthatnánk. Jó volt ez a kis beszélgetés. - Állok fel és azzal a lendülettel le is húzom a maradék sörömet, majd visszahelyezem az asztalra. Egy apró mosoly jelenik meg az ajkam szegletében, majd elbúcsúzok. - Szia. - Mondom és már indulok is a kijárat felé. Az egyik bandatag valóban írt nekem egy üzenetet még az ügyfél találkozása előtt, hogy jó lenne ha a seggem odatolnám a raktárba, mert szerintük kezdek eltünedezni. Most, hogy Zeno felnyitotta a szemem, azt hiszem több energiát fogok az üzletembe belefektetni, amíg Davis nincs a láthatáron.
Kezdőlap
