10:17 - Már-már a délelőtti naptól égett mellszőröm szagára mozdulnak meg végtagjaim és térek magamhoz a teljes kábaságból és még további percek telnek el, mire képes felfogni két eléggé kezelhetetlen dolgot: mi a fasz történt velem múlt éjjel a kocsmában és hogy a viharba aludtam én ilyen jól? Nehéznek érzem a testemet, de mégis elernyedtek, mint aki már egy ideje Jamaicába költözött volna és élni a boldog gondtalan életét. Na, ez nem én vagyok.
15:43 - A héten három teljes szabadnapom van, ebből az egyiken sikerült teljesen szétesnem. Kábult, fáradt, kiszáradt és teljesen hibbant vagyok, az értelmes időtöltés teljes hiánya számomra felér egy érvágással és én csak fekszem a kanapén, várva, hogy Natalie hazajöjjön Benjivel a bölcsődéből. Megittam két sört, hátha csak a másnaposság teszi ezt velem, nekem meg be kellene ismernem már végre, hogy marhára öregszem és már nem bírom annyira a kocsmázást. Baszki, pedig nem is ittam sokat...
Másnap 7:13 - Kezdem visszasírni azt a kellemes ébredést, ami tegnap volt és elnézve a mai - meg úgy az összes - reggelemet, nehéz belegondolni, hogy mégis hogyan nem ébredtem fel Benji és Natalie reggeli távozására. Kezdem sejteni, csak veszettül tagadom, hisz önmagamtól sosem nyúlnék újból a kábítószerhez, mindezen meg gáz elmélkedni, miközben Bejit rakom be a kocsi ülésére. Beverem a fejem, a gyerek még ki is nevet, de csak hálás vagyok neki, amiért visszaránt az agyalásomból a valóságba, meg a múltból a jelenbe.
19:13 - Nem alkohol volt. Mi változott reggel óta? Semmi, csak rájöttek, hogy nem kellene hülyének tettetnem magam a tükörben. Vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélek, ilyen a múltam, csakhogy ami gimiben voltam, az nem törölhető, nem semmisíthetem meg. A testem emlékszik, az agyam emlékszik, nincs mit tenni, nem kellene szűznek beállítani magam, ha a kábítószerekről van szó. Tudom milyen érzés... tudom milyen pokolian jó és egyben szar.
20:45 - A teraszon forgatom kezemben egy már üres poharat. Az elmúlt percekben végig azon filozofáltam, hogy elmondjam-e Natalienak a történteket. Nem én tettem a drogot a poharamba, ez pedig felvet néhány kérdést. A teraszajtó nyílik, feleségem kilép rajta, mire újra számhoz emelem a poharamat, de az még mindig üres. Elmondom neki. Úgyis észrevette rajtam hogy az elmúlt két napban eléggé furcsán viselkedtem, mint valami fránya nátha.

Egy héttel később
Nem mindig másban kellene keresni a hibát, mi? Nem tudom, hányszor kell és hányszor fogjuk akarni még megmenteni a házasságunkat, ezzel együtt pedig kettőnk közös családját Natalieval. Eddig bíztam abban, hogyha én merőben kimaradok a dolgaiból akkor az kifizetődő lesz a biztonságunkra és Benjire nézve is, de szemmel láthatóan ez nem jött be. Natalie kapott egy nehéz ügyet, ami csak azért érdekes, mert ha akarnék, simán utána tudnék nézni, hogy vajon milyen nagy tárgyalások zajlanak New Yorkban. Ha nagyon veszekednék vele, lehet el is mondaná, de én ehelyett teljesen más irányba mozdultam el. Szeretem a kitaposott utakat, ám ezúttal a járatlanra cserélem és megnézem, hogy mi fog belőle kisülni. Hogy mi ez a változás... tudom, oké? Nem kellene, nem jó és most lenne itt az ideje, hogy megálljt parancsoljak magamnak, aztán hátraarccal hazáig menjek, de ritkán aludtam olyan jót, mint egy hete. Ha veszek is, nem kell bevennem, senki sem kényszerít rá, azonban nagyon érdekelne, hogy milyen pontosan ez a banda és Natalie milyen mélyen van benne. Csakis ugyanaz a banda lehet, akitől várom az anyagot a Forest Park parkolójában, ez az a terület, rég baj lenne abból, ha mástól érkezne a díler.
Sötétedés után van, de még nem túl későn ahhoz, hogy teljesen üres legyen a környék. Még mindig vannak futók, egy-két randizó pár mellett is elhajtok, míg be nem állok az egyik parkolóba. Várok, hogy jöjjön az emberem.
Öt percet ülök a kormánynál, de öt évnek tűnik. Azt hittem, jobban fogom kezelni ezt a helyzetet és nem ennyire beszari módon, de a gyomrom szabályosan remeg. Tudom, hogy veszélyes terep ez, bárki is érkezik, az tudja, hogy milyen munkát folytat és milyen kockázatokat vállal, éppen ezért nem árt óvatosnak lennem ha mást is akarok a cuccon kívül.
Telik az idő, én viszont egy alak mozgását veszem ki a lámpafényből ahogy előbukkan a másik autó takarásából. Kicsatolom az övemet, ám a kezem megremeg, majd megdermed az övön, ahogy felfogom, hogy Ezra az. Bár a pulzusom már eddig is az egekben volt, most még a pánik is elkap, hogy pont itt ez a barom és elrontja a tervemet. Kiszállok végül, hogy barátiasan elküldjem messzire, az úgyis menni szokott nekem az elmúlt évek tapasztalatai szerint.
Azért valljuk be, egy kicsit örülök is, hogy csak Ezra van itt, legalábbis még, a kocsim ajtaját is olyan átlagos erővel csukom be, amitől biztosan észrevesz.
- Szia! Hát te? Lovarda? - Próbálok a szokásos laza lenni, de érzem magamon, hogy ez most nehezebb. Tudom, hogy ő új életet kezdett és van is valami munkája, amit én speciel még nem igazán fogtam fel, hogy pontosan mi, de elvileg csinálja, úgyhogy szüntelenül tapsolok neki ezért. Másra hirtelen nem is tudtam gondolni, hogy miért van itt, de az ő esetében ilyen indokokat nem lehet kitalálni ép ésszel. Mondjuk nem a legjobb felvetés ez egy olyan beszélgetéshez, amiben a lehető leggyorsabban le akarom rázni. Ezra, bazd meg, egyszer nem akarlak látni és akkor bukkansz elő!

Rég votlam ennyire kellemetlen helyzetben, pedig általában nem az süt a pofámról, hogy mérhetetlenül be vagyok szarva, hát most ez történik. Még jó, hogy nem látszja senki az autóban ülve és várva a ki tudja mit. Sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha valaki elküldött volna maga helyett és most nagyban szídhatnám az anyját... de nem, csak a magam baromságának köszönhetem ezt. Akarom azt hinni, hogy ez csak a tervem része, a díleren keresztül akarom megismerni azt a közeget, amiben feltehetőleg Natalie is benne van, mégha van is ebben valami, önmagában nem teljesen igaz. Vannak bizonyos témák, amiket még magamban sem szeretek kimondani, csak legyintek rá, hogy jól van, ez van, csak egy adagot kérek, amit nem kell megennem, de pontosan tudom, hogy hol fog kikötni az a kemikália. A belemben. De nem, amíg oda nem kerül, addig nyugi van, addig én tiszta vagyok, semmit nem teszek csak a feleségemet akarom jobban megismerni. Mekkora baromság, te jó ég!
A helyzet elég szarul változik, ahogy meglátom Ezrát. Senki ismerőssel sem akartam volna most találkozni, de Ezra még ezen a listának is az elején szerepelt. Nem kellene meglepődöm azon, hogy az utcán belé potlok, de akkora ez a város, hogy nem szabadna ekkora véletlennek bekövetkeznie. Kiszállok, hogy remélhetőleg még idő előtt elhessegessem, mégha nehezen is tudok teljesen taplo, lekoppintó szavakkal előállni. A reakciója ijesztő. Sokszor volt már, hogy nem válaszolt, vagy mert nem tudott, vagy mert baszott rá, de most ő sem fogalmam sincs, hogy mi van vele. Nem sűrűn láttam ilyen állapotban.
Magasra szöknek szemöldökeim, mikor egy határozott mozdulattal megfordul. Mi a fasz. Nincs az az opció, hogy ne vett volna észre engem, ha meg észrevett, ennyire faképnél még gimiben sem sokszor hagyott ott. A görcsök fájdalmasan kezdetek terjedni testemben, feszülten nyálazom be ajkaimat és kiáltanék utána, ha jobban megerőltetném magam, de nem tudom, mit mondjak.
Fokozatosan halad végig rajtam a felismerés. Azt a kurva! Lefagyok, mint a chicagoi tehén. Egyszerre minden kimenetel megfordul a fejemben: vagy míg távoloik tőlem, én beülök az autóba és elhúzok messzire, aztán letagadom még azt is hogy ma találkoztunk, vagy kitalálok neki valami hülye dumát, hogy miért vagyok itt. Vagy...
Megfordul. Nem tudom, hogyan, de egy szempillantás alatt kerül elém. Én nem tudtam, hogy ez az alak képes ilyen gyorsan mozogni... Kérdésére már eljutottam abba az állapotba, hogy ne legyen más választásom, mint szembenézni a tényekkel, az övével és az enyémmel is egyaránt.
- Szerintem üljünk be - biccentek fejemmel az autóm irányába. Gondolom érti. Vagy nem, mert végül is számomra is marhára hihetetlen az, ahogy én vagyok a vevő, ezt a tükör előtt biztosan nem tudnám megfogalmazni, de valljuk be ahhoz azért nem kell atomfizikusnak lenni, hogy összekössük az Ezra meg a díler szavakat. Egész életében ezt csinálta, hát, úgy tűnik most is. Egy kicsit azért csalódott vagyok, de közben bennem van a tudat, hogy én inkább ne is mondjak semmit, elvégre én adom a pénzt neki és a célt, amiért csinálja a melót, legalábbis most, ezekben a percekben. Na, de ennyit akkor arról, hogy jobb életmódra tér...

És lám, itt vagyunk mindketten. Mintha csak újra gimisek lennénk, találkozunk valahol a fák között és együtt elszívunk valami jót. Én adok neki valamennyit, ő meg egy részét visszaadja azzal az irritáló "hagyjad, tesó" benyögéssel. Akkor még jó volt, élveztük az életet és a szabadságot... egy bizonyos ideig. Miért ne kezdhetnénk újra? Ki mondja meg nekünk, hogy változnunk kellene? Ugyan miért hittem azt, hogy mindketten megváltoztunk? Miért vagyok ekkora fasz?
Szinte súroljuk már a harmincat. Nekem casládom van, ő meg megjárta már a világ poklát is, mire végre saját maga látta be - elvileg - hogy felhagy az életmódjával. Teljes mértékben sohasem tudtam elhinni, hogy valóban új életet kezd, de az utóbbi találkozásainkkor kezdtem megenni a szavait. Vagy pusztán csak reménykedtem, hogy így lesz. Én? Mit is mondhatnék... családapa vagyok. Férj vagyok. Becsületes amerikai állampolgárként élem az életemet... de bassza meg, még mindig önmagam vagyok. Az a szarkupac, aki egy otthonnak csúfolt szemétdombon nőtt fel, egy brooklyni balfék vagyok, mert én tényleg onnan jöttem és mindörökké oda valósi is maradok. Csak annyira jól játszottam a szentet, hogy egy kicsit én is elhittem már, hogy az vagyok.
Csend van. A fejem kong, a szívem begubózódott, a testem már lefagyott hiába ülünk bent az autóban ketten bámulva az utcai lámpafényeken túl meghúzódó sötétséget. Mikor megpillantottam Ezrát, önmagamat is észrevettem mellette. A gyomrom görcsöl, hányni akarnék, de nincs gusztusom hozzá. Végre már én is felfogom, hogy ki vagyok én valójában és lám, pont az, aki Ezra mellett ül, mintha mindig is mellette maradtam volna a fű és kokain keverékén heverészve. Két jó barát tíz év után is pont ugyanazt teszi, amit akkor. A kibaszott életbe is...
Előhúzom a pénztárcámat és kiveszek belőle néhány ropogós papírpénzt, amit emberek életének megmentésével kerestem meg. Valahol irónikus is. Adhatnám ezt a pénzt a gyerekemnek is, nem igaz? Mit fog tenni Benji sok év múlva, ha kiderül számára, hogy anno az apja kábítószerezett és egy dílerrel lógott, az anyja meg azért dolgozott, mert bűnözők seggét húzta ki a saját szarjukból? Azokét a bűnözőkét, akik lehet Benji életét nehezítik majd meg pont azzal a cuccal, amit én is használok. Nagyon mélyre keveredtünk.
Ezra felé nyújtom a zöldhasút, a szemébe nézek amennyire lehet rezzenéstelen arccal, de talán a szótlanságom most többet mond mindennél. A nagy megmondó Aston, aki bárkinek szívesen megmondja a tutit, akár tetszik akár nem most mégis szótlan, mert egy láncra van verve.
Ha megfogja a felé nyújtott pénzt, ujjaim már-már utolsó reménnyel szorítanak rá a dollárokra, de aztán mintha már úgyis minden mindegy lenne, elengedem őket. Lesütöm tekintetemet a kormányon lévő dudára.
- Az a helyzet, hogy kell az, ami nálad van. - Tudom, mi van nála. Azért jöttem, szóval... mindketten rosszul járunk, ha nem ad. Rá bízom, hogy mit tesz, szívem szerint örülnék, ha megmakacsolná magát és nem adna, azt sem bánnám ha a pénzt eltenné azt lelépne. Viszont fizikai és biológiai állapotomat elnézve nem tudom elképzelni, hogy ha semmit sem kapok cserébe, akkor hagynám őt elsétálni anélkül, hogy péppéverném.
- Tudtad? - szólalok meg újra, mert rájövök, hogy nem akarom, hogy véget érjen ez a találkozás, amit talán örökké kussban tartunk, hogy ne derüljenek ki a keresztszálak. - Tudtál róla, hogy Natalie is benne van? - nézek rá végül szinte könnybelábadó szemekkel. Nyelek egyet. Miért pont Nataliet hoztam fel? Hűséges férjként nem szabadna beköpnöm egy dílernek a feleségemet, csakhogy ez az egész már sokkal komplikáltabb ennél. A felszínen mi csak régi gimis barátok vagyok, a felszín alatt viszont mindannyian ugyanabba a körbe tartozunk csak más szerepkörben. Tusé!
- Mi ez az egész? Ő nem mond semmit, mert nem akarja, hogy aggódjak. - Már-már segélykiáltásnak hangzik tőlem, de valóban az is. Félek. Teljesen össze vagyok zavarodna és tudni akarom, hogy mi történik velem, Natalival, Benjivel és Ezrával is. - Gondoltam, ha találkozok valakivel, akinek köze lehet a bandához, akivel lóg, akkor élesebb képet kapok az egészről. - Az ajtóra könyökölök és úgy tartom a fejemet, mintha vasból lenne. Valakinek nagyon ki kellett már fakadnom, csak nem tudtam, kinek beszélhetnék erről. A sors iróniába, hogy ezúttal én konyörgöm Ezrának, hogy segítsen nekem. Kettőnk közül mindig ő volt kilátástalanabb helyzetben, ki tudja, talán még most is abban van.
- Valószínűleg bedrogoztattak. - Vallom be végül a történteket, ami magyarázatot adhat arra is, hogy miért ülünk mi ketten most itt. - Bassza meg, Ezra, mintha mindent előre megrendeztek volna! - túrok hajamba, majd Ezra felé fordítom a fejem. - Mintha még most is pontosan az történne, amit valakik kiterveltek. Szóval, ha tudsz bármiről, vagy bárkiről, akinek érdeke lenne engem vagy Nataliet besározni és eltenni láb alól, akkor... - Nem fejezem be, hogy miért, azt igazából én sem tudom. Belémnyilall egy gondolat, egy érzés, hogy mi van, ha nem bízhatok Ezrában, elvégre ő is közéjük tartozik. Csak egy hirtelen gondolatfoszlány, semmi több, csak épp úgy gyomorszájon vágott, hogy a levegő is belém szorult.

Mindketten azt hittük, hogy megváltoztunk, talán végleg és most szemtől szemben mintegy tükörbe nézve be kell vallanunk legfőképpen saját magunknak, hogy megint itt vagyunk, nyakig a szarban, ebben a öngyilkoló világban és én pont ugyanúgy veszem el tőle a port, mint anno gimnáziumban.
Egyik felem éjjenzi, hogy "csak" Ezra jött el, míg a másik felem egyenesen szenved a jelenlététől. A csend esetünkben megszokott, ám ezúttal olyan hangosan hallom fülemben a szívverésemet, miközben én adok neki valamit, míg ő szintúgy átnyújtja nekem azt, amit kicsit sem kellene elvennem tőle. Mintha magyarázattal tartoznánk egymásnak, mely nyilvánvalóan hülyeség, de hát basszus, hány éve ismerjük egymást és követjük a másik életét annyira távoli időkre visszavezethető érzelmekkel? A tényen nem változtat semmit, de szívem mélyén mégis el szeretném mondani neki, hogy ez talán nem is az én hibám. Már amennyiben nem az én hibám...
A helyzet mindettől függetlenül az, hogy nem csak a cucc miatt jöttem. Ilyen szempontból első nekifutásra megnyugtató érzés Ezra jelenléte, mert ő ismeri Nataliet és feltételezem, hogy nem fog hátbaszúrni, azonban már-már pánikba torkolló kérdésem után egyből bevillan, hogy mi van, ha már Ezra sem a régi. Pont mint Natalie, ő is teljesen megváltozhatott és ha azt azért nem is feltételezném, hogy képes lenne ellenem fordulni, de a belém nyilaló valóság érzetre rádöbbenek, hogy közel sem egyértelmű, hogy mi egy csapatban játszunk. Összeszorított fogakkal nézek ki a visszapillantóra, emésztem a tudatot, hogy ezúttal leginkább egy vásárlója vagyok, egy idegesítő vásárlója, aki faggatni kezdi. Nem is lepődöm meg válaszára, csak elkeseredve mosolyodom el.
- Igen, pontosan így beszél az, aki nem akar mondani semmit. - Ezt azért megjegyzem neki, csak hogy ne nézzen annyira hülyének, de egyúttal azt is vágom, hogy nem fog ez most talán menni. Ezra lófaszt sem fog megosztani velem. - Hogy a szarba kerültél már megint bele ebbe? Már ha egyáltalán tényleg abbahagytad valaha is... - Én már nem tudom, már semmit sem tudok, abban sem vagyunk biztos, amiben eddig az voltam. Jóformán együtt nőttünk fel, együtt éltünk át sok nehézséget egymás árnyékában és tudtuk, hogy ha nagyon szorul a hurok, akkor számíthatunk a másikra. Bazdmeg Ezra, hányszor mentettelek meg az utcán a megfagyástól, hányszor vittelek kórházba, mennyiszer fogtam a válladat, mikor támogatásra volt szükséged, elástam veled egy hullát és még akkor is beengedtelek a házamba, mikor Natalie legszívesebben lenyelt volna téged. Bazdmeg, Ezra!
Ezúttal kifagadnak belőlem a szavak, nem olyan sok, de annyira kétségbeesettek, amennyire engem majdhogynem sohasem lehet hallani. Érzam saját magam nyomorát, de az elmúlt időszak akkor frusztrációt helyezett a vállamra, ami várható volt, hogy nem fog tudni örökké növekedni.
- Könnyű nem tudni semmit, ha csak magadért felelsz - nézek rá újra. - De nekem ott van Benji. Ha Nataliet nem is tudom már megvédeni, azt nem akarom, hogy a fiam élete veszélyeztetve legyen. De ha nem tudom, mennyire szar a helyzet, akkor tehetetlen vagyok. - Családapaként nem lehetek tehetetlen. Ha csak egy szingli harmincas nyomorék lennék, akkor pont leszarnám, hogy mi áll a részletekben. Féljek? Ne féljek? Mi a szarnak drogoztattak be és miért akarják ennyire, hogy eltávolodjunk Natalival egymástól? Egyáltalán miért kellek én a képletbe? Azt nem tudom, hogy Ezra valójában mennyit tudhat, de azt igen, hogyha nagyon akarna segíteni, akkor tudna mondani, vagy tenni valamit.
Aztán belém folytja a szót, mire el is kapom róla a tekintetem. Nyelek egyet újra, legszívesebben verejtékező homlokomat szorongatnám.
- Oké, nem fogok mástól érdeklődni - fogadom meg neki, jelezve egészen erős kijelentéssel, hogy megfogadom a tanácsát és úgy teszek, ahogy mondja, nem megyek utána többet ennyire erőteljesen. - De azt sem engedhetem meg, hogy sokáig vak maradjak. - Mint mondtam... Benji. Márpedig mostanság elsősorban én vigyázok a fiamra, mert Natalie nagyon sokat van távol. Ki tudja hol, ki tudja mit csinál azon kívül, hogy ügyvédkedik. Nem gondolom, hogy megcsalna, de néha azt kívánom, hogy bárcsak ennyi lenne a dolog. Persz ha csak mással kúrna, akkor én feltehetőleg nem érezném magam életveszélyben. Tudom, hogy Ezrának nem erőssége megérteni a család működését, a sajátjától is elvágta magát, azonban vannak dolgok, amik az én esetemben annyira mégsem egyszerűek.
- Épp ez az, be se szálltam soha. Egy bandataggal sem érintkeztem eddig, vagy mondjuk úgy, hogy te vagy az első. - És ez egyúttal azt is jelenti, hogy én egyáltalán nem úgy fütyülök, ahogy azt nekem megmondják, már csak azért is mert nem állok egyikkel sem kapcsolatba.
Sokáig pislogni sem tudok arra, amiket javasol és eltelik pár pillanat, amikor elhiszem, hogy poénkodik. Még fel is röhögök, csak aztán ver pofán a valóság érzése, hogy talán ezúttal hibbantabb, mint máskor.
- Ezt most úgy mondod, mintha minimális esélyt is látnál rá, hogy ezeket tényleg megteszem. - Már-már őrültnek hangoznak szavaim, de ekkora már valóban kezdek beleveszni az őrületbe. - Én nem ilyen ember vagyok. Tudod jól, hogy az elveimért akár meghalni is képes lennék. Egy mérhetetlenül elbaszott családban nőttem fel, Ezra, hagy ne emlékeztesselek rá, mennyire szükségem volt mindig egy családi közegre, amit a szüleimtől sohasem kaptam meg, de Natalietól és Benjitől igen. Nem fogom eldobni őket azért, mert idegenek próbálják elcseszni az életünket. - Nem fosok a lövedékektől. Nem vagyok mártír sem, de ha valamit tudtam egész életemben, az a küzdés volt és ez mai napig nem változott. Most is ezt teszem éppen. Mélyebb levegőt veszek, majd hajamba túrok. Nem csorgatok könnyeket, de szemeim pirosak, ami mondjuk totál nem számít, mert van annyira sötét, ami elhomályosítja a pofánkat. Csak a vonalaink látszanak többnyire.

Az a baj ezzel az egésszel, hogy ha egyszer elveszítjük a hitünket, akkor elkezdünk olyanokban is kételkedni, amikben eddig rendíthetetlenül hittünk. Ezra sokszor átbaszott már, de sosem oly módon, hogy az ártson nekem. Hazudott, hogy jobban érezzem magam, vagy csak kevésbé aggódjak érte és ez rendben van. De most az ő hibáján kívül jutottam el oda, hogy már őt is megkérdőjelezem. Nem tudom, kivel beszélek, csak egy dílerrel, akit én hívtam ide, vagy egy barátommal, akiről azt sem tudtam, hogy ilyen helyzetben újra találkozni fogok. De nem Ezráról van csak szó, talán saját magammal szemben is megkérdőjelezek ezúttal olyan alapvető jegyeket, amik eddig a szilkabiztos személyiségemet képezték.
Erőset sóhajtva fordulok ismét az ablakom felé ahogy hallom a válaszát. Nem tudom mit gondoljak, talán igaza van, talán csak szépít megint és mivel amúgy sem tudott volna mit kezdeni az életével, ezért ez egy jó kifogás lehet, de tök mindegy, mert nem én fogom tudni megmondani, hogy mi a valóság, már azon kívül, hogy biztosan szar. Én csak mérges vagyok, hogy így alakult neki megint, én elhittem, hogy már rendben lesz, ha meg ő is elhitte, akkor tényleg nagyot esett pofára. Most pedig én estem, nem is kicsit.
- Baszki, Ezra… - nézek rá aggódóan, mert nekem nem fér meg a fejemben, hogy mit jelent az, hogy valamiben örökké benne vagyunk és nem válthatunk. Ez az én gyengeségem, de eddig úgy szellemültem a világban, hogy mindig van kiút, mindig kell B-terv és egy másik megoldás. Tudom, hogy Ezra mindent is képes túlélni, van akkora mázlija, hogy ne essen beje, de elég egyszer elvesztenie a szerencséjét és máris nem fog kelleni reggel felkelnie. Marhára nem ezt kívánom neki. Érzem hangján, hogy neki sem ez az állom meló.
Ez az egész nem Ezra hibája. Sosem nyelette le velem a cuccot, gimiben is csak akkor adott, mikor kértem tőle, néha akkor sem, és most is azért van itt, mert lebeszéltem velük, hogy venni szeretnék. Azon kívül, hogy eléggé fáj látni, hogy még mindig benne van abban a szarban, amiben ezúttal úgy néz ki, hogy már valamilyen szinten én is, egyáltalán nem kellene támadnom őt a saját hülyeségemmel. Én csak azt érzem, hogy itt van ő és talán belé tudok kapaszkodni, remélhetem, hogy ő mond nekem valami bíztatót, vagy csupán valami igazat és hihetőt.
A kevesebb információ ezúttal több, nem tudok ellenkezni ezzel, de mégis annyira keserű, tekintve, hogy a saját feleségemről akarok megtudni csak pár dolgot, nem a dolgok sűrűjében halászok. Igaz már az is abszurd, hogy Ezrától kérek híreket Natalieról, de ez már csak a jelenlegi helyzet tragikumát igazolja.  
Nagyon kiakaszthatom, meg is lepődöm, hogy ennyire indulatosnak látom Ezrát, szerintem legfeljebb kétszer éreztem rajta ennyi érzelmet, egyszer még gimnáziumban, aztán pedig azon az éjszakán, mikor felhívott, hogy kellene egy kis segítség, mert valakit el kellene ásni.
- Hogy én... ? - pillantok rá hasonló frusztráltsággal, mint az övé, hirtelen harapta el a mondat végét és lehet máskor nem erőszakolnám ki belőle a gondolatokat, de most nem vagyok olyan állapotban, hogy ki merjem találni, mi van a fejében. Elég volt a bizonytalanságból, mondja ki, ne tököljön, mert nem fog jobban fájni semmi, mint amilyen érzésekkel idejöttem.
Azt mondja menjek el Benjivel, én pedig szépen telibe röhögöm. Remélem, hogy csak vicces, de elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem igazán poénból mondta. De ismer engem... Túl sok családtagommal szakítottam már meg a kapcsolatot, sokukat hagytam cserben kezdve a húgommal, de mondhatnám Milliet is, vagy a saját anyámat. Diane-vel nem tudom, de nem is akarom folytatni ezt a listát.
Elég erősen felszökik a pulzusom, ahogy Benji életével fenyeget és próbál rávenni, hogy húzzam el a csíkot. És bassza meg, igaza van, de annyira gyengének érzem magam ehhez.
- És ki garantálja, hogy így jobb lesz Benjinek? Jelenleg van anyja és apja, egy klassz házban lakik látszólag békésen. Fenyegetve van az élete, igen, de nem ő a célpont. Ha meg elviszem innen jó messzire, az anyját is elveszíti, nem lesz más neki, csak egy drogfüggő apja. Honnan veszed, hogy pont azzal menteném meg őt, hogy ezentúl csakis rám lesz szorulva? - Egyáltalán honnan bízik bennem annyira, hogy le fogok szokni erről a szarról? Ki fog vigyázni Benjire, ha dolgozni fogok valahol? Egyáltalán hol? Mondani egyszerű, szép dolog, de nem vagyok hős és nem vagyok csodálatos, példaértékű ember sem. Csak azért mert talán baj történhet, önként adjuk fel az életét, a jövőjét és taszítsuk mi szülők őt káoszba, ami feltehetőleg sokkal jobban kihatna a személyiségére, mintsem az a kaotikus légkör, amiből ő most semmit sem érez?!
- Én meg tudom őt védeni - adok neki igazat miután nyeltem egy nagyot. - De nem egyedül és nem egy idegen helyen. - Lehet, hogy messze innen kisebb az esélye, hogy ránk találnak kéretlen arcok, de ugyanott én is sebezhetőbb vagyok család és barátok nélkül. És ha már itt tartunk, már egy ideje érlelődik bennem egy kérdés, amit fel akarok tenni Ezrának itt az autóban.
- Bízhatok benned? - Röhejesnek hangozhat, de teljesen komoly a kérdésem, szerintem a szituáció hevében ő is érezheti, hogy mire akarok kilyukadni. - Ha tőle akarnának információt szerezni rólam, beköpnél? - Kegyetlenek a szavaim, de tudni akarom a válaszát, persze korántsem azt akarom hallani, hogy még az életét is feláldozná értünk, mert az sem megoldás és ugyanúgy nem segítene a helyzeten. Baromira szükségem van Ezrára, élve. Önző vagyok tudom, csak magamra tudok gondolni talán, ami nem teljesen igaz, de tény, hogy rettegek.