It's alarming, truly, how disarming you can be. Eating soft ice cream, Coney Island queen, She says, "you don't want to be like me, Looking for fun, get me high for free. I'm dying, I'm dying". She says, "you don't want to get this way, Street walk at night, and a star by day"
it's tiring so tiring
A kezem láthatóan megremegett a kormányon, én pedig úgy bámultam rá, mintha elárult volna. Nem szerettem különösebben pszichológushoz járni, ezt pedig ő is tudta; többször közölte is, hogy az efféle terápia csak akkor működik, ha a másik fél is fogadni tudja a kezdeményezést. Elégszer ahhoz, hogy végül soha többé ne menjek. Mondjuk egy fokkal még jobb volt, mint azok a csoportterápiák, amikre az elvonón köteleztek, mind a kettőn. Játszottam volna a „morcos gazdag lány” szerepét, aki nem hajlandó beszélni és csak duzzog, de mindenki más is morcos gazdag lány volt, én pedig nem szeretek sokadik lenni a sorban. A népszerű tévképzettel ellentétben, nem minden traumát követ diagnosztizálható poszt-traumás stressz. Vagy ha követ, nem feltétlen rögtön. Lehet epizodikus is, például stressz hatására. Az már eleve stresszes, ha engem hajnali háromkor hívnak. Nem vagyok szentéletű, én is szoktam hajnalig bulizni (bár mióta Abel rávett, hogy inni se igyak, nem sok értelmét látom), de olyankor felkészítem rá magam, és minden sejtemet alkoholba áztatom előtte, közepette meg a párába. A tény, hogy ezek után Bonnie szólt a telefonba remegő hangon minden kiabálásra készülő energiáimat kiszippantotta belőlem, és még most sem sikerült egészen összeszednem magam. Nem szoktak hozzám fordulni problémákkal. Már ilyesféle problémákkal, mert rendszerint bárki más előbb ugrik oda, kivéve, ha megfenyegetsz, hogy flittert veszel fel, mert akkor rohanok, vagy lebeszélni, vagy az országot is elhagyni. Az sem különösebben titkos tény, hogy nem viselem jól, ha mások kényére kedvére vagyok rángatva, akkor sem, ha segítség címszóval teszem mindezt. Rengeteg munkám van abban, hogy mindenki számára sokadlagos gondolat legyek ilyen esetekben. Rá akartam kérdezni, Bonnie vajon miért gondolta úgy, hogy épp most van kedve felborítani a kimondatlan egyességünket, és remélem, nem ez volt az idei évre vonatkozó fogadalma, de ezek csupán múló gondolatok voltak; ahhoz túlzottan úgy hangzott, mintha sírt volna. Nem tudom, miért pont most jut eszembe, milyen volt, amikor a biztonságiöv úgy az üléshez szorított, hogy azt hittem, összetöri a mellkasom, milyen volt, ahogy az oszlopnak csapódás ereje kiszorította a tüdőmből az összes levegőt. Vagy hogy… Mögöttem felharsan egy duda, én pedig összerezzenek. A lámpa már rég zöldre váltott, az ázott aszfaltról (ennyi marad errefelé a hóból) visszatükröződik a fény. Eszembe jutnak róla a plázák karácsonyi kivilágításai az undorítóan bugyuta, piros-zöld-arany boákkal. Na, ez az igazi PTSD. Bár sietni szeretnék, végül valami kis hang (ami borzasztóan hasonlít arra, amilyennek Abel hangját képzelem, ha megpróbálna női hangon beszélni) arra késztet, hogy legyek óvatos. Egyébként is csak akkor érzem úgy, hogy igazán kijózanodtam az álomból, mikor kiszállok egy benzinkút parkolójában, amit egyébként mérföldes körzetben se közelítenék meg. Arcon csap a hideg, késő téli levegő, keveredve az utca általános szennyével (égett gumi, benzin, csatornaszag és némi használt olaj), és ha nem látnám Bonnie-t az ablak előtt ülni egy pohár akármi köré fonódva, valószínűleg meggondolnám magam és hazamennék. Ehelyett viszont szorosabbra húzom magam körül a trench kabátom és a zsebembe rejtem a kezeim. Mikor belépek az ajtó feletti csengő élesen csilingel, megtörve a kút viszonylagos csendjét; a vetélytársa csak a pultban álló srác által nézett focimeccs, egy sarokban a chipsek előtt állva a telefonjába kiabáló balkáni nő és a hűtők búgása. Utóbbi alól a sarokban valamiféle folyadék folyik. Csak remélem, hogy a hűtő vize. – Jöttem, amint tudtam – sétálok oda az asztalhoz, bár nyilván korábban észrevett. – Mi volt olyan fontos, hogy képes voltál beülni a neonfény alá? Megbeszéltük, hogy azt nem tesszük. Semmilyen körülmények között. Ez az éles fény még nekem se áll jól – pillantok fel hunyorogva az emlegetett csöves világítótest felé. Majdnem biztos vagyok benne, hogy másodállásban bogárírtóként funkcionál. Azt remélem, hogy talán csak elütöttek egy kutyát errefelé. Tudom, hogy az Bonnie-nak valóban vészhelyzet, és bár feltétlen nem értem meg azt a fajta odaadást, amit a szőrös lények felé érez… Neki fontosak, úgyhogy nekem is. Vagy legalábbis úgy teszek. Valamiért mégis itt ül továbbra is ez a nehéz érzés a gyomromban, és rájövök, hogy ez nem egy ilyen „töröld le az arcod és igazítsd meg a sminked” pillanat. – Mi történt, édesem? – dőlök neki az asztalnak, a kezemet pedig a vállára helyezem. Úgy, mint a normális, hétköznapi emberek, aki nem gondol arra, mennyi undorító baktérium lehet az asztalon. Csak ezután látom meg azt is, amit a szemüvegem hiányában, két óra alvással és az erős fehér neonfényben valahogy nem, mégpedig hogy nem zavarában fogdossa a csuklóját. – Mi történt? – ismétlem meg élesebben. Nem történnek jó dolgok hajnali kettő után.
------------------------------------------------------ please help me to protect my sanity ---------------------------
A combomba markol, szétfeszíti a lábaim, hiába tiltakozom, csapkodok a kezemmel, kiabálom az arcába, hogy szálljon le rólam. Nevet. Azt mondja, nem kell kéretnem magam, bár ha ettől nedvesedem, csak nyugodtan. Hányingerem van. Az egyik kezével a csuklómra markol, mikor az arcába karmolok, és a nevetés átvált a kurva anyázásba, a másik keze pedig még feljebb markol rá a combomra. Mikor megérzem, hogy a bugyimhoz ér, felzokogok, mert tehetetlennek érzem magam, de nem adom fel. Vagy negyven kilóval nehezebb, mint én, de mikor kicsit megemeli a fenekét, hogy a sliccéhez férjen, minden erőmet összeszedve úgy tökön rúgom, hogy felvinnyog. Pánikolni kezdek, mikor teljes súlyával rám nehezedik, a tökei miatt jajjgatva, de valahogy sikerül kifordulnom alóla, és úgy érzem, az életemért mászok, ahogy a hátsóülésre húzom magam, majd az ajtót kivágva kiesek a kavicsos földre. Felsérti a térdem, a tenyerem, amivel tompítottam az esést, de nem érdekel. Egy darabig négykézláb mászok, minél messzebb, aztán összeszedem magam, és felállva elindulok arra, amerről jöttünk, a forgalmasabb útszakasz felé. Futva, bár reszketnek a lábaim. Már majdnem kiérek a parkolóból, mikor hallom, hogy beindítja az autót, és elindul felém, szóval irányt változtatok, és a fák közé rohanok. Valószínűleg nem a legokosabb lépés, de leszarom, sehol máshol nem látok fedezéket, amit elérnék, mielőtt utolér. Az első nálam szélesebb fához tapadok, és próbálok láthatatlanná válni. Itt sem vagyok. Tűnjön el. Csikorognak a kerekek a kavicsokon, ahogy lefékez, nem messze tőlem, ajtócsapódás, lassú léptek.
- Bonnie?! Ne szórakozz már. Gyere vissza! Mégis mi a faszt fogsz csinálni itt hajnali háromkor? – kérdezi emelt hangon, én pedig még a lélegzetem is próbálom visszafojtani, ne halljon. - Ugyan már kislány. Egész éjszaka húztad az agyam, azt hittem, te is ezt akarod! Honnan kellett volna tudnom, hogy nem? Beültél a kocsiba! Azt mondtad, szívesen megnéznéd a kígyómat! Mindjárt hányok. De hát mutatott képet a burmai pitonjáról!!! Azt a kígyót akartam látni! Mindjárt hozzábaszok egy… tobozt. - Gyere már, hazaviszlek! Itt van minden cuccod a kocsiban! Bassza meg. - Háromig számolok, ha nem jössz, itthagylak a picsába! Hagyj már itt a picsába! - Egy! Fáj mindenem, de mozdulni sem merek. Érzem, ahogy egy vércsepp lassan legördül a lábszáramon. - Kettő! Fogalmam sincs, hogy jutottam idáig. Én csak egy… buliban voltam. Barátokkal. Aztán átmentünk egy helyre, ott többen voltak, és ott volt Jack is, és… Vagy két órán keresztül beszélgettünk. - Három! Most komolyan? Hát tudod mit, baszod? Akkor juss haza, ahogy tudsz! Hülye frigid picsa! Csattanás, puffanás, dübbenés, tovább szid, változatosan, de végül végre megint ajtócsapódást hallok, és elhajt a kocsi.
Még mindig a fának támaszkodva elbőgöm magam, és úgy érzem, nem is fogom egy darabig abbahagyni, szóval nem is próbálkozom. A könnyeimtől elég vakon, de visszabotladozom a lámpafénybe, ahol ahogy reméltem, ott vannak a földön a cuccaim, ledobálva. A mobilomért nyúlok, az volt az első, amit kicsavart a kezemből, és nevetgélve a háta mögé rejtett, mondván, hogy rá figyeljek, mutat valamit. Akkor vettem elő, mikor behajtott a néptelen parkolóba, mert lehet, hogy tapasztalatlan vagyok, de hülye nem. Viszont lassú igen, mert a következő pillanatban egy gombnyomással hátradöntötte az ülésem fekvőbe, és rám is mászott. - A kurva élet! – káromkodok, a pókhálósra tört telefonom képernyőjére meredve, ahogy még csak fel sem villan, akármelyik gombot nyomkodom. Ha nem egy elhagyatott parkolóban térdelnék a földre dobott kabátomon a tél közepén, most engedélyeznék magamnak egy idegösszeroppanást. De nem lehet. Próbálom kicsit rendbe szedni magam, összefogni a gombjaitól megfosztott blúzomat, letörölni a vért a térdeimről, a tenyeremről, aztán a kabátomba burkolózom, ami szerencsére szinte a földig ér. Sáros, de nem érdekel, fogom a táskám, és elindulok a legközelebbi fényesebb terület felé, valami gyorskajálda, vagy hasonló lehet.
Közelebb érve látom, hogy benzinkút, de szerencsére szinte senki nincs benne, és mikor telefont kérek, a srác anélkül ad egyet, hogy különösebben rám nézne. Előveszem a noteszem, és kikeresem… Sera számát. Serára van szükségem. Nem tudom, hogy miért. Hívhatnám apát. Vagy Warrent. Ellát. Egy ubert. De nekem Sera kell. Felkészülök rá, hogy kicsit könyörögnöm kell így hajnali háromkor, sőt, arra is, hogy épp valakivel van, és fel sem veszi. De annyira nincs kedvem belemenni, miért kell értem jönnie, hogy összeszorul a torkom, mire felveszi, és alig sikerül kipréselnem magamból valamit. Mégis jön. Kicsit megkönnyebbülve adom vissza a telefont, és kérek egy hatalmas kávét, hogy aztán megkeressem a legfényesebb helyet, ahonnan minden ajtót szemmel tudok tartani, és oda üljek. És utána semmit nem fogok fel a környezetemből, míg a bejáratok fölötti csengőkre össze nem rezzenek. Nem nagy a forgalom, de az idegeim vigyázban állnak. Az egyik belépőre azt hiszem, hogy Jack, és kicsire összehúzom magam, észre se vegyen. Nem ő az. Én mégis maradok kicsi. Aztán Sera lép be a benzinkútra, én pedig szeretnék odarohanni hozzá, és itthagyni ezt az egészet, de maradok a jumbo papírpoharam fölé görnyedve, mert a lábaim még mindig reszketnek, és… sajog a combom, ahol belém markolt, az egyik cicim is, a csuklóm. Kicsit mindenem. Úgy… belülről. Létezik, hogy belül is bántott?
Kicsit feljebb emelem a fejem, ahogy Sera a közelbe ér, és beszélni kezd, és magamra erőltetek egy mosolyt, bár még én is érzem, hogy inkább grimasz. – Gondoltam itt majd biztosan megtalálsz a radaroddal – felelek viccelődve, de már-már fáj. Ez is. Belekortyolok a kávémba, aztán lerakom. Reszket nélküle a kezem, és mintha még jobban fájna a bal csuklóm, szóval a jobb kezemmel dörzsölgetni kezdem kicsit, hogy… nem tudom. Hogy a saját szorításom érezzem rajta. Hozzámér, mire összerezzenek, aztán elfintorodok magamon. Ez csak Sera. – Én csak… ülhetnénk még itt egy kicsit? – kérdezem bizonytalanul, anélkül, hogy választ adnék a kérésére. Én sem tudom, mi történt. Nem történt igazából semmi. Csak mégis. De semmi olyan. Csak… - Egész jó a kávé. Mármint… Nem, neked nem lesz egész jó, de nem annyira moslék. Vagy nem akarsz már kávézni. Aludtál már, igaz? Ne haragudj, nem akartalak felkelteni, én csak… ülhetünk még itt egy kicsit? – fecsegek kicsit összevissza, és a végére megint összeszorul a torkom, ahogy a kávémra bámulok. Undorítóan cukros. Véletlenül beleejtettem az egész cukortartót, és mire kihalásztam, a nagyja a kávéban volt, de nem volt kedvem újat kérni. Meg a cukor jó lehet a… nem tudom. Szipogok egy sort, ahogy a kabátom ujjával megtörlöm az orrom. Félig-meddig arra számítok, hogy Sera kitagad miatta. De gyanítom az sem tetszett volna neki, ha elcsöppen az orrom, szóval… Most ennyire telik. Megint megszólal a csengő az ajtó fölött, odakapom a tekintetem, de csak egy tök ismeretlen. Nem is érdekel. Már itt van Sera. – Összetört a telefonom. Csodálkoztam, hogy felvetted egy ismeretlen számnak – jegyzem meg, tekintetemmel a húszas srácot követve, aki most jött, és csak a kasszához megy fizetni.
It's alarming, truly, how disarming you can be. Eating soft ice cream, Coney Island queen, She says, "you don't want to be like me, Looking for fun, get me high for free. I'm dying, I'm dying". She says, "you don't want to get this way, Street walk at night, and a star by day"
it's tiring so tiring
Olyan önző vagy! Tudod, hogy más is létezik rajtad kívül? Nem körülötted forog a világ! Te annyira mocskosul csak magaddal törődsz! Van egyáltalán szíved? Van. És tudom. Az emberek szeretnek efféle kinyilatkoztatásokat tenni, jobban alszanak tőle este gondolom – ma is jól megmondtam az igazat valakinek, felnyitottam a szemét a saját hibáira! Ideje elfedni az enyémeket. Ha engem kérdeznek, egy normális, értelmes ember mindig is önző lesz; sőt, aki önzetlennek tűnik és csak másokért tesz dolgokat, valójában szintén önző. A saját lelkibékéje hajtja. Jobban érzi magát attól, hogy másokért tesz, de ha mélyen magába nézne, meglátná, hogy lényegében ez is csak önös érdek. Na és? Az önzésünk az egyik ok amiért túlélünk. Ha az út végére érünk és nem fognak vissza a társadalmi elvárások mindig saját magunk malmára hajtjuk majd a vizet. Ez csupán az emberi természet olthatatlan velejárója, se több, se kevesebb. Mindenki önző és mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne ha ezt fel is vállalnánk nyíltan; de nem ebben a világban élünk, nem. Itt minden a látszatról szól, arról, hogy milyen a népszerűségünk, a nézettségünk, hogy mennyire tudjuk eladni magunkat áldumákkal arról, épp miféle társadalmi egyenlőtlenség miatt forgolódunk álmatlanul. Mindentől függetlenül viszont én is törődöm másokkal; nem mindenkivel, az igaz, de ezt soha nem is rejtettem véka alá. Különbség van a mindennapi semmiségekben való segítségek, egy-egy hívás a másik javára vagy érdeklődés, hogy legyen kinek elpanaszolni az aktuális lelki sérelmüket és a nagyobb dolgok között. Az, hogy hajnalban hagyjam magam kirántani az ágyból egyértelműen utóbbi kategóriába esik. Én nem futok másokhoz – ők futnak hozzám, vagy még inkább utánam. Bonnie viszont más. Ha nem lennék ennyire határozott a kijelentéseimet illetően megkockáztatnám, hogy az egyetlen ember a világon aki nem önző; de mint mondtam, ilyen nincs. Legfeljebb kisebb mértékben az és más eszközökhöz nyúl a céljai eléréséhez. Úgyhogy az, hogy így látom, nem bosszantó, és nem is felkavaró. Ritka vendég a mellkasomba költöző ijedtség és aggodalom, hirtelen nem is tudja mit kezdjen a rózsaszín csillámmal. – Hát, ha nagyon muszáj – mondom lassan, az üléssel szemezve. Nem tűnik koszosnak konkrétan, de érzem a műbőr pórusaiba szívódott mocskot. Ki tudja micsoda izzadt kamionos ült itt előttem, akinek kilóg az olcsó Levi’s utánzatú farmerjéből a fenékvájata…! Bonnie is tudja mit gondolok az ilyen nyilvános helyekről, és majdnem biztos vagyok abban is, hogy számtalan kutatást tolt már az orrom alá arról, hogy a szórakozóhelyek bármilyen felülete sokkal fertőzőbb mint ezek. Végül erőt veszek magamon, előhúzok a táskámból egy fertőtlenítő kendőt, amivel alaposan áttörlöm az ülést és az asztal felém eső részét is mielőtt letenném oda a táskám. Biztos vagyok benne hogy többe kerül mint az itt dolgozó srác havi fizetése. A tekintetem a kezére ugrik. Nem látok semmit, de az nem jelenti azt, hogy nincs is ott semmi. Rossz előérzetem van, amolyan női megérzés, bár elég lenne a hangulatát néznem; mosolyog ugyan, de nem éri el a szemét, beszél, de nem igazán mond semmit. – Nem haragszom, Bonnie – biztosítom felvont szemöldökkel. – Lehetséges, hogy egy váratlan időpontban pár hónap múlva majd én ugrasztalak ki az ágyból bosszúból, de haragudni nem haragszom. Láthatóan… szükséged van valakire. Azt nem tudom mondani, hogy rám, míg nem tudom, mi a helyzet. Nem én vagyok a legtürelmesebb vagy legmegértőbb hallgatóság, néha túlzottan ösztönösen törnek elő belőlem a válaszok, ha én is érintett vagyok. Hazudni jól tudok, de Bonnie-val szemben nem szeretek. – Nos, ez… undorító volt – közlöm színtelen hangon, előhúzva két zsebkendőt a táskámból. Az egyik az orrának, a másik a kabátnak. Bár azt inkább el kéne égetnie. – Félálomban megkérdőjelezhető döntéseket hozok. Talán még az anyámnak is felvettem volna a telefont. – Nyilván arra nem számíthattam, hogy ilyen állapotban találom itt Bonnie-t a semmi közepén (azaz Brooklynban) egy benzinkúton. Bár nem egészen vagyok biztos abban, pontosan milyen állapotban. Vajon elütötték az egyik kutyáját? Az megmagyarázná a sírást és a sokkot. Nem vagyok oda értük, de ő igen, szóval hajlandó lennék megbocsátani az orrtörlést is. De azt hiszem akkor nem ide hívott volna, hanem mondjuk egy állatorvosi rendelőbe. – Mi történt, Bonnie? Mit keresel egyáltalán itt? Mi a fenéért hagyná ott bárki Manhattant Brooklynért?! – Hogy tört össze a telefonod? Baleseted volt? – Nem tűnik úgy mintha komoly sérülései lennének, de az is lehet, hogy nem látom elég jól. Lázasan próbálom visszaidézni, mit is mondott, mi a mai programja, de nem fog az agyam. Követem a tekintetét egészen a pultig, ahol azt a random srácot fixírozza. – Ismered? Nem hiszem. De túl korán (vagy későn, attól függ) van ahhoz, hogy összeadjak egyet meg egyet. – Nézd, Bonnie, én nagyon szívesen ülök itt veled amíg gondolod, de lehet hogy egyszerűbb lenne ha elmondanád miért fújod az orrod a kabátod ujjába. Egyáltalán hogy kerültél ide? Táska nélkül…? Csak nem kiraboltak? Mert akkor mielőbb hívnunk kell a rendőrséget drága. Ha elég sokat akadékoskodom nekik, akkor tudnak kifejezetten jóképű egyenruhásokat is küldeni. Az feldobna így hajnalban.
Kezdőlap
