Mindig is utáltam városon belül vezetni. New York-ban ugyanis képtelenség volt egyik helyről eljutni a másikra, ha csak nem tömegközlekedéssel tette azt az ember. Most viszont mégis a saját magam által vezetett autóra voltam kényszerítve. A szüleimtől elkértem pár régebbi bútort, azokat kellett a szülői házból abba a kis garzonba szállítanom, amit kibéreltem. A lakás pocsék volt, a környék még rosszabb, de nem volt hova mennem. Hayden felől az elmúlt egy hétben nem hallottam, bár rengetegszer megfordult a fejemben, hogy felhívjam, végül mindig lebeszéltem magam róla. Nem adtam meg neki azt, amire a legjobban vágyott, ezzel pedig maradéktalanul elszúrtam az életemet. Most egy dolgot akart tőlem, méghozzá elválni, így ennek a kérésének már nem akartam útjában állni. Mondjuk még mindig szerencsésnek gondolhatom magam, hisz az ügyvédje sem keresett fel, de ami késik, nem múlik. Lehet, hogy holnap már ott fog várni az idézés a postaládában. Habár imádkoztam azért, hogy ne így legyen, az esély túl nagy volt rá.
Már akkor feszült voltam, mikor elindultam a lakásból a bérelt költöztető kocsival a szüleimhez. Nem akartam hazudni nekik, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy még többen a szememre vessék, milyen egy szar ember vagyok, ezért egyelőre próbáltam a témát terelni, hogy miért is van hirtelen szükségem pár régi bútorra. Nevezetesen az ágyamra és az íróasztalomra.
A belvárosban csigalassúsággal haladt előre minden, azt hittem, estig oda se érek a szüleimhez. Az elmúlt napokban rémes szokásommá vált a körömrágás, illetve az, hogy mindig a gyűrűsujjamhoz kaptam, amin egészen hétfőig a gyűrűim díszelegtek, ma viszont már csak hűlt helyüket találni ott. Ujjaimmal doboltam a kormánykeréken, míg a dugóban ültem, hangosan hallgattam a rádió aktuális műsorszámát, hogy elnyomja a saját gondolataimat. Végül csak megindult a nagy tömeg, s olyan hamar eljutottam a város határáig, hogy el se hittem, mindez valóban megtörtént.
Kettő lámpa választott már csak el attól, hogy ráfordulhassak az autópályára, ezért egyre idegesebbé váltam. Amint az első kereszteződésnél zöldre váltott a lámpa, már fordultam is, hogy mielőbb elérhessem a célomat. Csak éles dudaszót hallottam, mert amint a következő pillanatban jobbra fordítottam a fejem, már azt láttam, ahogy egy teherautó belém csapódik. Nem tudtam, honnan jöhetett, miért jött, amikor egyértelműen nekem volt zöld a lámpa, mégis magával sodort. Ha egy egyszerű személyautóval lettem volna, talán túl se élem az ütközetet.
Minden olyan gyorsan történt... az egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban csak azt láttam, ahogy forgott körülöttem a világ, míg nem el nem sötétedett minden.
Nem tudtam hol vagyok vagy hogy mi történik velem. Amikor kinyitottam a szemeimet csak villódzó fényeket láttam a mennyezeten, s szédültem a sebességtől, amivel valószínűleg engem tolhattak. Iszonyatos fájdalmat éreztem a mellkasomban, a kezemet hiába próbáltam emelni, nem tudtam. A szám előtt egy maszk lehetett, amitől csak még kevésbé kaptam levegőt. Szólni akartam, de nem tudtam.
A szemeim újra ólom nehézzé váltak, s mielőtt bármit tehettem volna, újra elsötétedett minden.

Történt valami. A külvilág megszűnt körülöttem, semmit sem érzékeltem abból, ami a környezetemben zajlott. Ugyanakkor szinte az egész életem lepergett előttem. De nem láttam a rossz dolgokat, csakis a jókat. A gyerekkorom elmosódott ugyan, de nem is ott történtek a csodák. Az egyetemi éveim se jelentek meg túlzottan, de csupán azért, mert azokban nem volt mit megbánnom. Nem hoztam állandóan jó döntéseket, rengetegszer hibáztam és bármennyire is próbálkoztam, sose voltam tökéletes. Egész eddigi életemben csak az elmúlt pár évet bántam, amit hazugságban töltöttem, mert féltem, pedig arra se lett volna semmi okom. Gyötrő, szűnni nem akaró fájdalmat éreztem a mellkasomban, de nem adhattam fel. Minden apró kis részecskémmel kapaszkodtam a legkedvesebb emlékembe, ami az esküvőmhöz volt köthető. Nem a ceremónia, nem az utána való lakodalom volt az, ami itt lebegett előttem. Hanem az a pillanat, amikor a szállodaszobába jutva, hulla fáradtan rádőltünk az ágyra. Akkor se hittem el, hogy Hayden engem választott, s erre bizonyítékul szolgál az is, ahogy vele viselkedtem az utóbbi időben. Sose érdemelte volna ezt.
Habár készen álltam arra, hogy feladjak mindenféle küzdelmet, ami a Földre szólított, titkon mégis azt kívántam, had keljek fel. Had térjek magamhoz, had mondhassam el neki, hogy én voltam a földkerekség legostobább felesége.
S amint ezt tisztáztam magamban, úgy éreztem, ahogy az élet egyre jobban visszakúszik a testembe. És meghallottam Hayden-t. Ki akartam nyitni a szemem, de valamiért nem sikerült. Megéreztem forró tenyerét az én jéghideg kézfejemen és hálát adtam az égnek azért, hogy itt volt velem. Éreztem, ahogy az arcomhoz nyúlt, hallottam, ahogy a nevemen szólított, de hiába akartam reagálni, nem tudtam. Hosszú percek telhettek el így csendesen, amikor összeszedtem minden erőmet és beleadtam mindent abba, hogy kinyissam a szemeimet. És sikerült! Sokat pislogtam, igyekeztem fókuszálni a tekintetemmel, de a fénycsövek szinte elvakítottak. Nem akartam elhúzni a kezem Hayden-től, de mivel csak az a karom mozgott, így kénytelen voltam. Rögtön a számhoz kaptam, hogy elhúzzam az arcom elől a maszkot, aminek segítségével oxigénhez juttattak.
- Hayden... mi történt? Te... te jól vagy? - suttogtam lihegve, mint aki nem kap levegőt, de lehet csak nem lett volna szabad elvennem az arcom elől a maszkot. Halványan derengett valami azokból az emlékekből, amiket korábban láttam, de hirtelen nem tudtam hogyan kezdhetnék bele a mondandómba. - Ha valami történne velem... - néztem rá könnyes szemmel, de újra megszólalni már nehezebben tudtam. Olyan volt, mintha egy elefánt ült volna a mellkasomon, aki állandóan kiszorította a maradék levegőt is a tüdőmből. - ... tudnod kell, hogy... - visszatettem az arcom elé a maszkot, mert anélkül egyszerűen megfulladtam volna. Pedig csak annyit kellett volna kinyögnöm, hogy szeretem őt és sohasem akartam fájdalmat okozni neki. Csak bocsánatot kellett volna kérnem, de nem tudtam. Enélkül a maszk nélkül egyszerűen nem tudtam létezni, ezzel együtt viszont nem ment a beszéd. Így csak felnéztem rá és a kezéért nyúltam. Az ujjamról hiányzott a jegygyűrűm, de most ez nem is volt olyan fontos. Most még a válás miatt se tudtam aggódni. Csak azt akartam, hogy tudja, az ő boldogsága a legfontosabb és ha ahhoz tényleg nélkülem tud hozzájutni, akkor ha túlélem ezt az egészet, esküszöm, hogy nem állok többé az útjában.
Erőtlenül szorítottam meg a kezét, hüvelykujjammal végigsimítva a kézfején. Sokat jelentett az, hogy most itt volt velem és ezért nem is lehettem elég hálás neki.
Kellett még pár másodperc, hogy összeszedjem magam annyira, hogy folytatni tudjam az előbb elkezdett mondandómat, de addig is, apró mosoly kúszott az ajkaimra, míg álltam a tekintetét.
Ó, Istenem, mit nem adtam volna azért, hogy még mindig a hőn imádott felesége legyek...

A tehetetlenség a legrosszabb dolog a világon. Mikor csak létezel, tudod, hogy tenned kellene valamit, de nem tudsz. Nem tudsz, mert nem értesz hozzá, nincs elég erőd hozzá vagy mert épp nem vagy teljesen magadnál. De ilyenkor, mikor a külső szemlélők azt látják, hogy szinte élettelenül fekszel egy ágyon, s milliónyi csövek lógnak ki belőled, addig van egy lélegzetvételnyi szüneted. Egy kis szünet, amikor végigpörgetheted az egész életedet a gondolataidban. Jelenleg nem tudom, hogy ezt jó dolognak kellene-e megélnem vagy sem. Hiszen minél jobban belegondolok abba, hogy mennyi minden jó dolog volt az életemben, amit egy ostoba, önző döntéssel tönkretettem, azonnal rossz embernek érzem magam. De ez végül is így van jól, hisz tényleg rossz ember vagyok.
A másodpercek, amiket ébren töltök, hamar elillannak, s habár mindent megadnék azért, ha még csak egy kicsit is tovább láthatnám Haydent, nem vagyok elég erős ehhez. Suttogok csupán, majd minden elsötétül és csak azt remélem, hogy a férjem nem lesz szemtanúja a halálomnak. Eltelik valamennyi idő, de újra hallani kezdem a hangját. Érzem, ahogy óvatosan az arcomhoz nyúl, hallom, ahogy ébresztget és kérlel, hogy kinyissam a szemeimet. Így is akarok tenni, de most valahogy sokkal nehezebben megy ez, mint korábban. Erőlködöm, összpontosítok, mert más már nem is számít nekem ezen a világon, csak az, hogy még egyszer utoljára láthassam Őt.
Végül sikerül. A szemeim lassan nyílnak fel, újra pislogok, hogy kitisztuljon a kép és szinte azonnal meg is látom Haydent. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, de azt kívánom, bárcsak eltüntethetném az aggódását, hiszen függetlenül attól, mik történtek közöttünk alig pár napja, a szemeiből rettegést vélek kiolvasni. Fel akarom emelni a kezem, de nem megy. Ekkor nézek le és veszem észre, hogy be van gipszelve, minden bizonnyal eltörhetett, csak nem emlékeztem rá. Szerencsére a másik kezem ép, így azt emelem fel, s óvatosan tenyeremet Hayden arcára simítom.
- Ne haragudj. - annyi minden mást is mondanék, kifejteném miért ne haragudjon, de az erőm kevés hozzá, ezért csak a lényeges dolgoknál maradok és ha kell, még százszor, ezerszer is bocsánatot kérek. Elhúzom a kezemet tőle, mert nem akarom, hogy sok legyen neki az érintéseimből. Tudom, hogy ez most egy furcsa szituáció, de véletlenül sem akarok visszaélni ezzel a helyzettel. Veszek jó pár mély lélegzetet, összeszedem a gondolataimat és mikor végre azt érzem, hogy képes vagyok megszólalni, úgy is teszek. Bár végül nem arról próbálom meggyőzni, hogy menjen vissza a betegeihez, nem. Annál sokkal önzőbb dolgot kérdezek.
- Itt tudnál maradni velem még egy kicsit? - nézek fel rá, bár őszintén félek attól, hogy mennie kell és mikor legközelebb visszatér hozzám, én már nem leszek magamnál. - Megígérem, nem fogom visszakönyörögni magam. - újabb halvány mosoly. Bár azt már nem teszem hozzá, hogy csak azért nem megy a könyörgés, mert nincs hozzá erőm. - Nem lenne kiegyenlített a küzdelem. - mosolyodom el jobban, ahogy igyekszem kicsit viccelődni, vagy legalábbis enyhíteni a helyzet komolyságán. De amint véletlenül a kezem hozzáér az ő kezéhez, szinte azonnal könnybe lábad a tekintetem.
- Te voltál a legjobb dolog az életemben és nagyon sajnálom, hogy úgy lett vége, ahogy. És kérlek, ha valami komplikáció lépne fel vagy valamiért nem élném túl ezt az egészet... a jó dolgokra emlékezz, jó? - halkan elnevetem magam, közben pár könnycsepp végiggurul az arcomon. Nem hittem volna, hogy ennyire elérzékenyülök, de végül a kedves szavaim egyfajta búcsúbeszéddé formálódtak. És folytattam, hiszen fel akartam eleveníteni pár vicces, kedves emléket. - Mondjuk arra, mikor az első randinkon elrántottalak magammal a jégen és mindketten a földön kötöttünk ki. Vagy mikor Maxi felborította a festékes vödröt és szerte-széjjel hagyta a lábnyomait a házban, amiből hiszem, hogy még a mai napig se találtuk meg és tüntettük el mindet. Vagy csak gondolj az eljegyzésre, az esküvőre... kettőnkre. - kérleltem, mert valamiért szentül hittem, hogy nem fogom túlélni ezt a napot. A kis monológomat folytattam volna még, de már nem csak az erőm, a levegőm is elfogyott, így hátrahajtottam a fejem a párnán és onnan figyeltem Haydent. Nem akartam ennyire letargikus állapotba zuhanni, de muszáj volt elmondanom ezeket neki. Mert mi van akkor, ha ez volt az utolsó esélyem? Ha túl is élem... akkor is nagy annak az esélye, hogy legközelebb csak ügyvédek körében találkozunk. Ezeket pedig ott nem mondhattam volna el.

Elég nyomasztó tud lenni az élet. Az egyik pillanatban még minden rendben van, a másikban elkövetünk egy hibát, a harmadikban darabjaira hullik minden, ami fontos, s végül a kórházban kötünk ki, magunk is apró darabokra törve. Nem akartam arra gondolni, hogy ez lenne a vég, de figyelmen kívül se akartam hagyni ennek a lehetőségét. Mert ha most nem mondok ki mindent, lehetséges, hogy később már nem is lesz alkalmam rá és ez ijesztett meg a legjobban.
Csendre intett, s talán hallgatnom is kellett volna rá, de az előbbi okaimból kifolyólag muszáj volt még beszélnem. Elmondani mindent, mielőtt túl késő volna. Bólintottam, mikor megtudtam, hogy nem tartom fel őt semmiben, hogy már rég lejárt a műszakja és Maxi miatt se kell aggódnunk. Bár, hogy pont Shane gondoskodik róla, az azért némileg aggasztott, de egyszerre csak egy dolog miatt tudtam idegeskedni. És az jelenleg Hayden volt.
- Nem akarok. - eszem ágában sem volt pont most lehunyni a szemeimet. Most, amikor itt ült az ágyam mellett és hosszú hónapok óta először beszéltünk normális hangnemben egymással. Rettentően hiányzott már ez, ahogy pedig odahajolt hozzám, hogy lecsókolja a könnyeimet, abba szinte még a szívem is belefájdult.
Mosolyogtam, mialatt egy pillanatra elkaptam róla a pillantásomat. Holnap szaladni fogok? Imádtam, hogy ennyire bizakodó volt, de ebben nem tudtam hinni. Ha életben is maradok, nem fogok hamar meggyógyulni. Hosszú út előtt álltam és nem akartam, hogy Hayden azért járja ezt végig velem, mert esetleg bűntudatot érez. De ezt valóban nem most kell megvitatnunk.
- Jó, csendben leszek. - mondtam beletörődve. Tudtam, hogy nem bántani akart, láttam a tekintetére kiülő aggodalmat, ezért most az egyszer nem hagytam, hogy a makacsságom győzzön. Végre valahára eleget tettem a kérésének és hallgattam rá.
- Rendben. - suttogtam és figyeltem, ahogy elengedte a kezemet, felállt és az injekciós tűvel együtt az infúzióhoz sétált. Hűvöset éreztem ott, ahol eddig a karomat fogta, s kezei melegséget sugároztak. Fájt, hogy elsétált, még akkor is, ha ki sem tette a lábát a kórteremből. Ebbe pedig vicces jobban belegondolni. Az elmúlt hónapok, évek alatt eltűntek a kapcsolatunkból ezek az érintések és csak most döbbentem rá, hogy ezek is mennyire hiányoztak. Mondanék még valamit, de nem jött ki hang a torkomon, helyette viszont ólom nehézzé váltak a pilláim s a következő másodpercben már le is csukódtak a szemeim.
Fájdalmat ezúttal nem éreztem, a gyógyszer olyan gyorsan nyomott el, ahogy azt Hayden előre megjósolta.

Azt már nem tudtam mennyi ideig lehettem ebben a "kiütött" állapotban, de mikor újra kinyíltak a szemeim, észrevehetően még sötétebb volt a szobában. Hayden pedig ígérete ellenére nem volt mellettem. A folyosóról jajveszékelés hallatszott, az ágyból pedig sokkal könnyebben fel tudtam állni, mint azt gondoltam volna. A lábam ép volt, a kezeim is, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy kisétáljak a kórteremből. A folyosóra érve embertömeget láttam, így megindultam feléjük. Mivel látszólag körbeálltak valamit, ezért odatolakodtam én is, de amint megláttam, ki körül álltak, térde rogytam. Hayden ült a földön, körülötte temérdek vér tocsogott, a padló vöröses rétegén apró kéznyomok mentek minden felé. Hayden szemei sírásról árulkodtak, s egyre csak azt hajtogatta, hogy nem találja a kicsit. Kezei remegtek, arca eltorzult a fájdalomtól és csak az előbbi mondatát hajtogatta. Nem találja a kicsit.
De biztosítottam arról, hogy majd én megkeresem őt.

És ekkor, ahogy mozdulni akartam, hogy leszálljak az ágyról, valóban kinyíltak a szemeim. Zihálva kapkodtam levegő után, tekintetemmel Haydent keresve és bízva abban, hogy az előbb látottak valóban csak egy borzasztó álom részeit képezték. - Hayden! A kicsi... hol a kicsi? - össze-vissza beszéltem, én magam sem tudtam, hogy kit is keresek pontosan a férjemen kívül. Végül, mielőtt teljesen tébolyodottá váltam volna, megráztam a fejemet, pislogtam párat és végre pszichikailag is visszatértem a valóságba.
Fejemet a párnába döntöttem, szemeimet lehunytam, míg nyelvemmel az ajkaimat nedvesítettem. - Csak álmodtam, álom volt az egész. - suttogtam magamnak megnyugtatásul, míg próbáltam rendszerezni a légzésemet. Amint ez sikerült, kinyitottam a szemeimet és Haydenre pillantottam. - Jól vagyok, ne aggódj. Viszont... lehet haza kellene menned. Neked is szükséged van a pihenésre. Ígérem, én nem megyek sehová. - a fájdalomcsillapítónak hála sokkal könnyebben ment a beszéd most, mint azelőtt. A szemeim könnyesek voltak, ebből remélem tudta Hayden, hogy nem elküldeni akarom őt magam mellől. Csupán az előbbi álmom annyira valósághű volt és félelmetes, hogy azt sem tudtam, hogyan beszélhetnék neki erről. Hiszen nem most volt itt az ideje. Semmilyen komoly beszélgetésnek nem most jött el az ideje.

Habár jól esett tudni, hogy Hayden mellettem van, mégsem akartam, hogy a balesetem miatt minden megváltozzon. Persze szerettem volna, hogy visszataláljunk egymáshoz, de nem ilyen körülmények között. Hazudtam neki, rengeteg hónapon keresztül, ami miatt ostoroztam is magamat eléggé, s ami miatt megértettem, hogy ő miért vált olyan ellenszenvessé, amilyenné. Mert megérdemeltem. De én nem tudtam nélküle elképzelni az életemet, ő azonban már lépéseket is tett afelé, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem. Ez pedig csak még jobban megijesztett. Volt, hogy az albérletemben órákon keresztül sírtam, volt, hogy egy magam elfogyasztottam egy egész üveg bort, de olyan pillanat is akadt, mikor altatót kellett bevennem ahhoz, hogy egyáltalán képes legyek átaludni az éjszakát. Megrémisztett, hogy ennyire ragaszkodtam a férjemhez, akit ki tudja... lehet, hónapok múlva már volt férjemnek nevezhetek. És ez piszkosul fájt. De a gyűrűt visszaadtam, lemondtam mindenféle követelésemről a közös vagyontárgyaink iránt, még Maxit is ott hagytam, mert legalább a drága kutyánk fölött nem akartam veszekedni. Megtettem ezeket, mert teljesíteni akartam a kívánságát. Ha már gyereket nem szültem neki.
Ahogy a merengésem a gyerektémát érintette, szinte úgy ütött szíven az álmom is. Mire jobban magamhoz tértem, Hayden már mellettem is termett és nyugtatni próbált. Szemei össze-vissza cikáztak köztem és a monitor között, s habár próbált higgadtnak tűnni, láttam rajta, hogy valójában nagyon is ideges volt. Vagy legalábbis aggódott. Igyekeztem rendszerezni a légzésemet, figyelmen kívül hagyva a homlokom megcsókolását vagy épp azt, ahogy a kezemet simogatta. Olyan régen volt már ennyire bensőséges a kapcsolatunk, hogy szinte már el is felejtettem milyen az, ha valaki ennyire közel áll hozzánk. De ezeket a gondolatokat muszáj volt elkergetnem magamtól, hiszen amint kikerülök innen, visszacsöppenek a rideg valóságba, egyedül. A mosolya volt az utolsó, amit láttam, mielőtt visszadőlve a párnára újra elnyomott az álom. De szerencsére ezúttal nem rémisztgetett semmivel.
Órákkal később Hayden szavaira lettem figyelmes, ahogy ébresztgetni próbált. A szemeim lassan nyíltak ki, majd végül megállapodtak Haydenen. Óvatosan feljebb ültem, bár nem mondhatnám, hogy annyira egyszerű mutatvány lett volna ez. A jobb kezemet használni se tudtam a gipsz miatt, a lábaim se funkcionáltak úgy, ahogy kellett volna, de csak sikerült feljebb ülnöm. Előbbre hajoltam, nyitottam a számat, hogy Hayden utasításának megfelelően igyak és így is tettem, ha odaemelte hozzám a szívószálas poharat. Ittam belőle pár kisebb kortyot, majd mikor végeztem hátrébb húztam a fejem. - Elég volt, köszönöm. - ennél többet tényleg nem tudtam volna inni, ám ez a pár korty is sokkal jobban esett, mint azt gondoltam volna.
- Mondtak valamit arról, hogy mikor mehetek haza? - nem akartam itt maradni. Nem voltam jól és még huszonnégy óra sem telt el a balesetem óta, de már menni akartam. Nyomasztott a kórház, érthető okokból, s másra sem vágytam, mint hogy a saját ágyamban fekhessek. Vagyis... az új albérletemben. Ami kicsit sem volt otthonos, de a kórháznál még az a hely is kecsegtetőbbnek tűnt. - Én már tényleg jól érzem magam. Ha kapok egy kerekesszéket, meg is mutatom... el tudnék közlekedni vele. - bizonygattam, bár az még számomra se volt világos, hogy Haydennel próbáltam elhitetni azt, hogy ennyire jól voltam, vagy inkább magammal. Fájdalmaim természetesen voltak, de azokat egy-egy pirulával könnyedén orvosolni lehetett. Valóban muszáj lenne még napokig itt feküdnöm?
- Te jó ég! A szüleimet fel se hívtam... - ép kezemmel keresni kezdem a mellettem lévő kis szekrényen a mobilomat, hogy azonnal szólhassak anyukáméknak. Tegnap hozzájuk indultam, betegre aggódhatták magukat, amikor az ígért időpontban nem jelentem meg náluk, se utána az éjszaka folyamán. - Nem láttad a telefonomat? - kérdeztem, miközben szemeimet végigfuttattam a szobán. Kitakaróztam, mert meg akartam volna indulni, de hirtelen olyan erős fájdalmat éreztem, hogy a felszisszenésemet követően összegörnyedtem, szemeimet pedig behunytam s így ültem pár percig, míg a fájdalom nem enyhült valamelyest.

Semmiben sem voltam már biztos, ráadásul a balesetnek köszönhetően még több mindenben elbizonytalanodtam. A műtétem, majd az újraélesztésem óta habár eltelt már pár óra, én mégis alig voltam magamnál. Ha lett volna bármiféle mágikus szupererőm, biztos, hogy felgyorsítottam volna a gyógyulási folyamatot. Életem legrosszabb napjai voltak az előbbiek, amelyeket Hayden nélkül kellett töltenem, de legalább az állandó mászkálás, a sok tennivaló lefoglalt. Elterelte a gondolataimat és csak akkor kellett azzal foglalkoznom, hogy tulajdonképpen szétesőben volt a házasságom, mikor este egyedül feküdtem a kanapén. Most pedig belegondolni se akartam abba, mi lesz, ha hetekig ágyhoz leszek kötve. Ha a baleset már nem tudott végezni velem, majd az örökös gondolkodás fog, ezt szinte biztosra vettem.
Természetesen tudtam, hogy a tegnapi balesetet követően nem fognak ma már is hazaengedni, tekintve, hogy egyik oldalamra szinte teljesen béna vagyok a törött csontjaimnak köszönhetően. De ahogy Hayden ajkain kicsúszott az igazság, még rosszabb volt belegondolni abba, hogy az előző sejtésem beigazolódik és valóban hetekre az ágyhoz leszek láncolva. Fel akartam ülni, de túlságosan gyenge voltam hozzá, Hayden pedig gyorsabb volt és így visszafektetett az ágyra. - Tudom, sajnálom. - tudtam, hogy nem vihet haza. Tudtam, hogy nem is kellett volna ezt kérnem, de mégis melyik beteg az, aki a kórházban fekve legalább egyszer meg nem kérdezi, hogy mikor mehet végre haza? Nem hittem, hogy ezzel bármiféle rosszat tettem. Bocsánatot pedig azért kértem, mert valóban sajnáltam, hogy neki is át kellett élnie mindezt. Ha vele történt volna valami hasonló... én őrjöngenék. Ez a különbség kettőnk között, legalábbis azt hittem, de Hayden is robbant.
- Meg tudnál nyugodni egy pillanatra? - vicces, hogy én fekszem a halál szájában, én vagyok jogosan sokkos állapotban, mégis maga vagyok az ördög. Legalábbis Hayden szemszögéből. Értettem, hogy dühös volt rám a korábban történtek miatt, de féltem, hogy örökre megbélyegzett a "rossz feleség" jelzővel. Csinálhattam volna bármit, csak rossznak látott volna. Holott haza se azért szerettem volna menni, hogy őt idegesítsem. Csupán utálom a kórházakat, ahogy mindenki más.
- Tegnap este a szüleimhez mentem volna, csak éppen nem jutottam el odáig. Ezért muszáj felhívnom őket. - jól tudta, hogy nem csüngtem soha a szüleimen. Nem is hívogattam őket minden órában, de azért erről mégis tudniuk kell. Hisz mégis az egyetlen lányuk vagyok, aki tegnap azért nem ért oda hozzájuk, mert balesete volt. Ezért tényleg olyan rossz ember vagyok? Ezért? Mert azt szeretném, ha tudnák, hogy jól vagyok?
- Persze, hogy mennék haza! Épp úgy, mint mindenki más, aki ezeken a hülye ágyakon fekszik. De én is tudom, hogy ez nem így megy. - inkább meg sem szólalok többet. Amint Haydent kihívták tőlem, a fülemhez emeltem a telefont, miután rányomtam a hívás gombra. Anya szinte rögtön felkapta a telefont és ijedt hangon szólalt bele. Amint meghallotta, hogy mi történt, sírva fakadt, én pedig nyugtatni próbáltam. Mire Hayden visszasétált, már valamennyire sikerrel is jártam.
- Jó, persze, még felhívlak. Igen, Ő is itt van, ne aggódj, anya, a lehető legjobb kezekben vagyok. - még egy halk sziát suttogtam s letettem a telefont. Lopva Haydenre pillantottam, mintha attól tartanék, ha észreveszi, hogy őt nézem, akkor leharapja majd a fejem. A korábbi ígéretemet, miszerint többet nem szólalok meg, sikeresen megszegtem.
- Mit mondott az orvos, valami baj van? - kérdeztem Haydent, de bíztam abban, hogy valami más eset miatt hívták ki és nem én voltam a téma. Talán ha baj volna, azt le tudnám olvasni az arcáról.
- Gyere ülj le, pihenj kicsit. - kérleltem, hogy foglaljon helyet, mert zavart, hogy miattam alig aludt valamit az éjszaka. Képzeltem, mennyire fáradt, ingerlékeny és kimerült lehetett. - Vagy ha szeretnél, haza is mehetsz, ott kényelmesebb. Tudom, hogy azt mondtad, itt leszel, de tényleg nem várom el ezt tőled. Persze, ha szeretnél maradni, én annak csak örülök... - és itt elhallgattam, mert már így is túlmagyaráztam a dolgokat. Csak nem akartam, hogy azt higgye, hogy itt kell maradnia, még akkor sem, ha ő maga ajánlotta fel. Meg mert ideges voltam, ilyenkor pedig szokásom volt nagy feneket keríteni a dolgoknak.
- Sőt, megígérem, hogy csendben is maradok, becsszó. - halványan rámosolyogtam, majd hátradöntöttem a fejem a párnára és onnan figyeltem, hogy vajon mi fog következni. Meg akartam kérdezni, hogy érzi magát - már egészségügyileg, beszélni akartam neki a rémálmaimról, de ezek helyett csendben maradtam. Hiszen épp most ígértem meg neki, hogy nem szólalok meg, nem zavarom őt sem a pihenésben. Ehhez pedig tartottam magam, kivéve, ha ő kérdezett tőlem valamit. Mert az igazság az, hogy még az életemet is odaadtam volna pár nyugodt, békés másodpercnek, amit kettesben tölthetünk el és most felcsillant egy halovány reménysugár, hogyha leül, akkor talán ez a pár pillanat tényleg megadatik. Csak, hogy legyen már valami jó is ebben az átkozott napban.