Ritkán tudom összehozni, hogy négy egymást követő napom is szabad legyen. Még csak tartalékosnak sem írtak be. Általában egy-két szabadnapom van, amikor is próbálom az életem darabkáit összeszedni, hogy aztán újra elvesszek a műszakok sűrű óráiban.
Sosem volt ezzel problémám, a párkapcsolatomra sem volt eddig – nagyon – kihatással. Sikerült mindig is alkalmazkodni egymáshoz. Vagyis, neki szerintem jobban kellett hozzám, de eddig nagyon panaszra nem volt még oka a munkám kapcsán.
Pontosabban: nem az időbeosztásom miatt.
Viszont most lehetne négy egymást követő reggelem, amikor csak lustán bámulom, amikor az ágyból kimászik mellőlem és aljas módszerekkel fűszerezve csaljam vissza egy lopott fél órára. Vagy kettőre. Lopva csenjek egy slukkot cigijéből, vagy csak egyszerűen élvezzem a semmittevés édes örömét.
A napom első fél órájában, aztán úgyis az lenne, hogy nyakamba venném a várost. Bejárnám azon helyeket, amelyeket már régóta szeretnék meglátogatni és a legutolsó hosszabb szabadnapom óta nem sikerült. Esetleg levonatozzak Gatsbyvel anyáékhoz, egy kis utánpótlásért. Lényegében bármit is csinálnék a városban a kis hülyével, csak ne otthon kelljen lennem. És ez így van jól, ez a megszokott rend.
Egészen addig, amíg bele nem futok egy hívásba a kapitánnyal. Ki röstelli, hogy most kell zavarnia és higgyem el, meg sem tenné…
Na az ilyen beszélgetések sosem indulnak jól. A magam részéről nem igazán húztam el a beszélgetést a minimálisokra hagyatkoztam a kommunikációt illetően. Mint a: ahha, igen, engem?, miért?, végülis, mikor? szavakra. A beszélgetés végén rezignáltan hajítom le a telefont az ágyra. Gatsby pedig már mellette is terem. Farkát csóválva fekszik végig a nyoszolyán, amíg én a szekrény elé állok és csak szemlélem annak tartalmát. A nap aranyló sugara betölti a teret, szeretem a tavasz eme időszakát, szinte érzem, ahogy melegíti a bőrömet.
Amit nem szeretek viszont, amikor áthúzzák a számításaimat. Ráadásul sokat nem is állhatok majd a szekrény előtt, mert a ház hivatalos! tulajdonosa hamarosan végez a zuhannyal és biztos vagyok abban, hogy ő is igényt tartana a ruháira.
Kéne egy nagyobb szekrény a cuccaimnak. Áh. Legyintek rá, és kiveszek, egy fogalmam sincs, hogy mikor hordott és miként került ide darabot. Alapvetően lila flitteres csoda, mely a fény hatására zöldre változnak és olyan hatást kelt, mintha valami tengeri mitikus lény lennél. Az alig valamit is takaró szoknya tollakat mintáznak és éppen csak eltakarja csinos, formás hátsómat. A háta a csípőmig teljesen nyitott két keresztező pánt tartja.
- Ühm – hajtom félre a fejem. Magamhoz ölelve fordulok meg Gatsby felé. – Mit gondolsz? – vigyorgok rá, ő pedig csak fejét emeli fel, majd lustán visszaejti az ágyra. Elhúzom ajkamat, amolyan, hát ez a válasz is megteszi. Gyorsan kapom át a ruhát, teszek fel egy vastagabb karkötőt magamra és már libbenek is a fürdő felé, ahonnan hamarosan várható a Férfi érkezése.
- Mit gondolsz – emelem fel mindkét kezem, illegetve magam előtte. – Egy rakás beképzelt, sznob bankár előtt elég puccos vagyok? – vigyorgok szemtelenül. Mosolyom nem sok jót árul el. Leginkább azt, hogy jóra nem igazán készülök, de hát a szabályok nem azért vannak, hogy feszegessük őket?

Nincs még túl késő, de máris elcsigázott vagyok. A nap nagy részét anyámnál töltöttem, ezúttal szomorkás-aggódó sóhajtozását hallgatva, Frederick ugyanis a héten kórházba került. Semmi komoly állítólag – bár, aztán ki tudja, pont nem én vagyok az, akinek az állapotáról tájékoztatást adnának és egyébként sem érdekelne –, de ez még nem akadályozza meg abban, hogy hosszasan gyűrögesse a blézere szegélyét, miközben ideges-zavart tekintettel nézze a bejárati ajtót, azt várva, az életét felvidító belépjen rajta. Ha nem kérdezte meg Eve-t vagy harminc alkalommal, mikor láthatja újra választottját, akkor egyszer sem tette. Szerencsétlenségemre az előbbinek voltam fül- és szemtanúja, bár az utóbbi lett volna kétségtelenül jobban kedvemre, az már persze mellékes, az egész nem arról szólt, bármi nekem legyen ott kényelmes. A hétvégente vitt cukormázas fánk sem hozott számára semmiféle vigadalmat, noha az a kedvence és amikor a jelenlétemnek képtelen örülni, tekintettel arra, azt sem tudja ki vagyok, legalább a cukor dózis megemeli a szerotonin szintjét. Persze titokban történik az egész, általában nem örülnek a létesítményben, ha ilyesmit visznek be a hozzátartozók, de pont magas ívben teszek rá. Hetente egyszer belefér.
A látogatások után a zuhany minden alkalommal esszenciális méreteket ölt, az a mennyiségű tápiókapuding, ami kiosztásra kerül hétvégente, valamiért mélyen eszi bele magát szagában és körülményektől függően szó szerint is olykor a ruhákba – balesetek mindig történnek, szinte már a hétvégi program része, hogy a tálat, a kanalat hozzám vágja vagy egyszerűen csak rám önti, csepegteti, esetleg esetenként leeszi a felsőm ujját, amikor segíteni próbálok neki az evésben – és minden alkalommal olyan érzésem van, a pórusaimba is beissza magát a buké, aminek a legcsekélyebb mértékben sem vagyok híve vagy kedvelője.
A viszonylag melegre állított víz alatt ráérősen áztatom magamat, megejtve a menetrend szerinti hajmosást is. Különösebb terveim a nap hátralévő részére nem akadnak, legalábbis nem bonyolultabb annál semmint, hogy most végre van időnk egymásra a kint időzővel, nem megfeledkezve a kutyámról sem, aki az esti sétának egészen biztosan örülne, eddig még nem akadt példa arra, hogy visszautasítsa.
A vizet elzárom, törölköző után nyúlok. A hajamat átdörgölöm, aztán nagyjából felitatom a bőrömről alácsordulót, a frottírt pedig végül a csípőm köré tekerve akasztom meg saját magában. A tükrön a párát a tenyeremmel kenem szét, a fogmosást valahogy automatikusan kapcsolom össze a zuhanyzást követő eseménysorral és csak azzal végezve kerülök elő a fürdőből. Égetően ácsingózom egy szál dohány után, alapvetően az lenne a cél, az azt rejtő zacskóhoz nyúlni és sodorni, de amint szemben találom magam a lakást másodmagammal bitorlóval, a meglepetés érzetének köszönhetően, elfelejtem mi volt a célirány. Ráncolom a szemöldökömet, ahogy vállammal az ajtófélfának támaszkodok. Ismerem a tollasbál kifejezést, a látványtársítás azonban ehhez nem pont az, amit magára sikerült szednie, valamely eddig számomra még kevéssé érthető okból kifolyólag.
- Azt, hogy rövid. Aláférek? - Lusta pofátlan mosoly terül szét a képemen, határozottan a darab előnyére vonatkozik a hossz látványos hiánya. Egyszerűen összefoglalva; tetszik. Nagyon tetszik.
- Érzésem szerint egyik-másik gyorsan fogja kinőni a nadrágját, ha ebben mész. Hová különben? - Ellököm magam az ajtófélfától – beugrik merre indultam volna eredetileg – és az éjjeliszekrényen széthagyott zacskóhoz lépek. Gyakorlott mozdulatokkal sodrom meg a vágyott szálat és gyújtok rá, amíg talán valamiféle kiegészítést szolgáltat a ruha és a bankárok kettőse mellé.
Leülök Gatsby társaságába, szabad kezemmel a füle tövét vakargatom meg, a kobakja átsimogatásával egyetemben. Jelenleg abban sem vagyok biztos, az estét a takarón fetrengővel és perpillanat elégedetten morgóval töltöm kettesben, vagy a szemben illegő-billegővel kiegészülve. A két lehetőség nagyon más végkimenetelt rejt magában és ha nem is vágyom arra, hogy minden egyes lépéséről tudjak, az azért nincs ellenemre, hogy legalább a közvetlen következőkbe beavasson, főleg, ha azok valamilyen formában engem is érintenek. Ebben az esetben pedig erről lenne szó.
- Csinos vagy. - Kijár neki, valóban az. Hüvelykujjammal vakarom át a szakállam alatt állam élét, amelyik kezemben a cigarettát is tartom. A másikat még mindig a négylábú foglalja le.

Fültől-fülig ér a mosolyom, amikor kilép a fürdő ajtaján és megmutatom legújjabb kreálmányomat. Na jó, annyira nem kreálmány, minthogy csak megtaláltam a szekrényében. De tényleg, miként került ide? Biztos vagyok benne, hogy egy estén ő szedte le rólam és csak így itt maradt…
De akkor miben mentem el innen!?
Hát persze, a fogadás, hogy kabát alá nem veszek fel – semmit -, már mindent is világossá tesz számomra. Így viszont van lehetőségem újra felvenni és visszaidézni ama éjszakát. Vagy valamit ahhoz hasonlót.
Az ajtófélfának támaszkodón szemtelenül legeltetem a szemeim. Kezem felemelem, ujjaimmal körözök a felsőteste előtt.
- Ezt nem tudnám űberelni – húzom el ajkam. – Uh, de ez adott egy remek ötletet! – csillannak meg szemeim, korán sem jót sejtetőn.
- Hm – vonom fel bal vállam hetykén. – Egy valakinek van hely alatta – ráncolom össze orrom melletti bőrt, finom fintorba fordítva az arcom általa. Ellöki magát és elsétál mellettem, én pedig pipiskedve követem a szobába, ahol is az ágyon foglal helyet. Az a fránya cigi – sose volt vele bajom. Van valami… izgató, amikor ajkain még érezni a nikotin kesernyés ízét.
- Ó, hétfő reggelre behívtak tűzvédelmi előadást tartani a Wall Street-re. Na már most, miért is az én dolgom lenne, amikor nem az én körzetemhez tartozik? Nagyszerű kérdés Shepard! – folytatom, anélkül, hogy esélyt adnék neki megszólalni. Sejtéseim vannak arról, hogy a kérdés benne is felmerül. – Úgy tűnik, hogy a kapitányságot felhívta valaki, aki kifejezetten engem kért. Elmondásuk szerint, ragaszkodtak hozzám. Mr. Foster úgy véli, tökéletes képesítést tudok adni, ami történetesen igaz… – Eliott férje. Vannak sejtéseim, hogy nem magától jutott erre e megállapításra, ugyanis az elmúlt hét évben egyszer sem jutott ez eszébe.
A telefonom mellette villan meg az ágy tetején, remek indokot szolgáltatva arra, hogy elé sétáljak. Szemben maradva vele könnyedén térdelek fel az ágyra, közrezárva combjait és helyet foglalok térdein.
- Éééés, ahogy sejtettem. Emlékeztess kérlek, hogy ne beszéljek a nővéremmel legalább egy hónapig – mutatom felé a készüléket, ahol az izgatott kérdés vár: Megkaptad??? Annyira örülök! Olyan jót fog tenni a karriednek! – Bár a holnapi nap után ő sem fog keresni – fejem könnyedén hajtom hátra, egy egyszerű torokhangot hallatok, mely nemtetszésemnek felel meg leginkább.
Gatsby pedig rákontrázz, a maga vonyításával. Fejem hirtelen emelem vissza, szúrós tekintettel meredek rá. – Mit beszéltünk a vonyításról!? – kérdezem tőle, az eb pedig fejét lefekteti, egyik mancsát pedig pofájára helyezi rá. Ó, istenem, miként tudnék haragudni rá. Füle tövét vakarom meg, másik kezemmel pedig ellopom a meggyulladt cigarettát Angus ajkai közül. Csak egy gyors slukk erejéig.
- Sajnálom – felelem, miközben visszaillesztem oda, ahonnan kivettem. A füstöt a feje mellett fújom el. – A stresszt le kell vezetni és messze van a bárpult.

Egyszerre vonom fel mindkét szemöldökömet, ahogy kacsóival előttem áll neki körözni, a mellécsapott megjegyzés pedig érzésem szerint kívánna némi magyarázatot is, amelytől láthatóan foszt meg, mintha meg sem esett volna.
- Mármint? – Ahogy elnézem az ötlete olyasféle gondolatból fakadhat, amely számára minimum vigalmat és megelégedettség ígéretét foglalja magába, vele szemben nekem azonban kevéssé van dunsztom arról, ez tulajdonképpen mit is takar. Nem úgy, mint a rá következőről, ott legalább tökéletesen tisztában vagyok azzal, ki lehet azaz egy, aki aláférhet a rajtalévő falatnyi darabnak. Röviden kaccanok fel, elégedett fújtatással adózva a feleletének. Van egy olyan érzésem, vissza fogunk még térni erre a ruha alá férkőzés kérdésére. Jóval előbb, mint utóbb.
Laposan pislantok a vállam felett hátra, ahogy elkísér a szobáig. Mialatt bepillantást enged programjába és kommentálja nagyjából a ruha összefüggését azzal merre tart benne, meggyújtom az elkészített blázt és mélyen tüdőzöm le az első, több, mint jól eső slukkot. Az ágyon a bundás kis csaj mellett foglalok kényelmesen helyet, szempáromat pedig a magyarázóra függesztem. Hozzátennék a hallottakhoz, ha nem érzékelném, még korántsem fejezte be a szó magához ragadását és ki vagyok én, hogy egy nő és a mondandója közé álljak, következésképpen kap lehetőséget arra, kényelmesen a végére érhessen annak, amelyet megosztásra ítélt velem.
A telefonról lemaradok, kiesik a perifériámból és különben is, tálcán kínál arra mást, amit szívesebben veszek szemügyre, amíg közelebb sasszézik és könnyed mozdulatokkal végül az ölemben landol. A meggyújtottat eltartom tőle, nem szeretném, ha megégetné magát, a kutya fülének vakargatása helyett pedig magam mögött, kinyújtott karomon támaszkodok meg az ágy felületén, több helyet biztosítva ezáltal a számára a kényelmesebb fészkelődéshez.
A képem elé tolt képernyőn megjelenő szöveget elolvasom, a szemöldökeimet éppen csak valamivel ívelem feljebb, majd újra beleszívok a dohányba.
- És hétfőig ebben fogsz maradni? – Kezdjük az elején, ha már korábban nem adott lehetőséget arra, a megosztott információra reagálhassak. A ruha pedig lássuk be, eléggé hangsúlyos ahhoz, hogy önmagában kiérdemelje a vele való foglalkozást, legalább részben. Vagy egészben. Még meglátjuk.
- Kétlem, hogy akár egyetlen elhangzott szóra figyelni fognak az előadás közben. – Egyáltalán nem azért, mert ne lenne képes olyan módon átadni a tudását, ami ne kötné le bárki figyelmét, csakhogy a tollas költemény erősebb nyomatékkal bír a testén, különösen egészséges, felnőtt férfiak elé kínálva. Bevallom, engem se érdekelne a mondandója, a kihámozása belőle sokkal inkább gondolat vezérlő. Most is egyébként.
A cigim elkobzásában nem ütközik akadályba, nekem viszont szabad utat biztosít ahhoz, hogy a combján simítsak végig, felfelé, egészen a ruha alá csempészve pofátlanul az érintést. Arról nem is beszélve, tetézi a teljes körű érdeklődést azzal, ahogy hátrahajtja az üstökét. Előre hajolok, hogy a nyakára nyaljam fel a teljes műsort értékelő csókomat, amit aztán tökéletesen akaszt meg azzal, hogy a vonyítóra vonja figyelmét.
- Van egy olyan érzésem, nem kellek ahhoz, hogy ne állj vele szóba egy ideig. – Vonom meg a vállamat. A nővérével ellentétben nekem nincs sok problémám vele, a köreimet nem zavarja, annak azonban tudatában vagyok, legszívesebb a pokolba kívánna, amiért a húgával vagyok. Amennyit látjuk egymást, pont elfér az undora, teljes tökéletességgel érdektelen számomra mit gondol és miféle véleménnyel viseltet. Nem az én problémám.
A dohányt visszakapom, aminek következtében combján vagyok kénytelen hagyni tenyerem melegének csupán emlékét, ahogy ujjaim közé veszem a szálat. Vörösen izzik fel annak meggyújtott vége, amikor ismételten lenyelem a nikotin áztatta, de annál jól esőbb levegőt. - Arra rengeteg módszert ismerek, egyik esetében sem kell messzebbre távolodnod. – Mintegy mellékesen jegyzem meg, a csikké égettetet pedig elnyújtózással nyomom el az éjjeliszekrényen hagyott hamutálban. A füstöt most is oldalvást engedem ki mellkasom börtönéből, gondosan figyelve arra, ne őt érje. Felszabadult tenyeremet a fenekére csúsztatom, fő a biztonság, így pedig jobban meg tudom tartani, nehogy nekem leessen a térdeimről és, ha már ott vagyok, akkor közelebb is vonom magamhoz.
- Mit terveztél az estére? – Határozottan simítok bele a bőrébe, a ruha alatt, elvégre arról volt szó, egy valaki aláférhet, eme feladatot pedig kénytelen vagyok magamra venni, szó ne érje a ház elejét, az nem járná semmiképpen.

-  Nemsokára beavatlak – ígérem meg neki, de ahhoz, hogy megértse zseniális ötletemet – amit vélhetőleg csak én fogok annak tartani, sem az állomáson, sem itthon nem fog díjazást nyerni. A kapitány pedig egyenesen fog melegebb éghajlatra küldeni. Mennék oda, csak épp annyit még nem adott fizunak, hogy megtehessem kényelmesen. Pedig igazán ránk férne már egy jó kis, izgalmakkal teli nyaralás. Na, majd nyáron! Arra való a nyár, nem?
De. És tűzoltásra.
A hálóban megállok előtte, de csak addig, amíg figyelmét magamnak szentelem, s amíg elmagyarázom neki, hogy mire is kell a hacuka, előtte, azon a két méteres szakaszon sétálok fel és alá. Vagyis teszek másfél lépést és visszafordulok. Egészen addig folytatom, amíg a telefonom képernyője fel nem villan, hogy megbizonyosodjak arról a véletlenről, amiben egy pillanat erejéig sem hittem.
- Hm, lássuk csak – emelem fel kezem, kérdése nyomán, csak annyira, hogy két ujjam közé csippentsem a ruha azon részét, amely a hónaljam közelében van. Beleszimatolok. – Igen, ha jól rémlik végig táncoltam benne egy estét és itt… - mutatok a bal keblem környékére. – Öntöttek le tequilával, ez a rész pedig – mutatok az egyik tollra. – Lena hányásának fröccsenését szenvedte el, valahol van sör foltom is – fordítom csípőm ölében szánt szándékkal, annyira, hogy kényelmesebben helyezkedjek el rajta, egyszerre pedig ingereljem is. Nem igazán érdekel annak a sörnek a maradéka. A new york-i éjszakázást sosem úszom meg szárazon. Semmilyen tekintetben. – És még a szagod is rajta van, Gatsby kiszagolja messziről. Szóval azt hiszem egy mosás nem árt neki, a bankár sznobok is kiszagolják, hogy nem vagyok kifogástalan – vigyorgok továbbra is szemtelenül.
Lássuk be, ha így jelenek meg az előadáson nem mindegyikük az alkalmasságomat és kifogástalanságom fogja elhinni.
- Ha túljutnak a megbotránkoztatáson. Sok képmutató seggarc. Mert amúgy meg szívesen hetyegnek örömlányokkal, kik hasonlókat hordanak – forgatom meg a szemem. Igen, talán van egy elég konkrét elképzelésem az elitről, mely a város – de talán a világ – vezetését képviselik. – Ehhez is tartozik a zseniális ötletem. Leo, amikor szabadnapos szívesen áll be chipfiúnak, nyilván a fő száma a tűzoltó egyenruha, de tudod, amelyik felül szinte semmit sem fed. Gondoltam megkérem kísérjen el benne, senki sem szólhatna érte, egyenruhában jönne – emelem fel védekezőleg a kezem. – Bár lehet ez már erős lenne és a kapitány is páros lábbal küldene el a földrész másik végébe – grimaszolom, fejem hátrahajtva. Persze ettől függetlenül gondolkozom azon, hogy elkísértetem magam az egyik sráccal. Ennyi kujon közé azért nem mennék be így, csak úgy. A biztonság kedvéért. Játszok a határokkal, de tudom, hogy nem én fogom a rövidebbet húzni, ha zacskóitól fosztom meg az egyik neves emberünket.
Hagyni mégsem fogom magam. És nem, ez nem provokálás.
Angus simítására emelkedem annyira, hogy kényelmesebb elérést érhessen el. Csókját élvezném még, ha a torokhangomat nem venné felhívásnak a drága eb. Amíg rendre teszem a kis hülyét, addig a dohányt is visszakaphatja a férfi.
- Szóval azt mondod, hogy felhúzott tesó ellen, teljesen helyénvaló szexuálisan kihasználni a tested? – vonom el a bal szemöldököm, az ábrázatom ehhez teljesen komoly. Már ahogyan, ajkam szeglete szüntelen remeg meg. Érdeklődve követem figyelemmel, ahogy elnyomja a csikket. Addig is mellkasán simul végig a tenyerem. Közelebb csúszok hozzá, amikor újra fogódzkodót talál, ezúttal rajtam.
- Stresszlevezetést. Elsősorban az ágyban – nyúlok el annyira mellette, hogy Gatsby fenekére csapjak kettőt – Sicc – intek fejemmel az ebnek, hogy az ágyról ideje lemennie. Nemzetközi jelzés ez arra, hogy az elkövetkezendő percekben semmi keresnivalója mellettünk. – Aztán az utcán – bár itt leginkább a kutya megsétáltatására gondolok. – Bár ebben a ruhában még bárhol máshol kiköthetünk, szintúgy csak stresszlevezetés gyanánt – csillannak meg szemeim egy pillanatra. A térdeimre támaszkodom, felegyenesedek annyira, hogy könnyebben érjem el ajkait, úgy, hogy felé hajolhassak. Kezeimmel erősebben simítok felsőtestére, annyira, hogy értse, szeretném, ha a hátára feküdne, ahova szándékomban áll követnem. Éhesen veszem birtokba ajkait, kevés más lehetőséget kínálva számára az est eltervezéséhez. Bár… ez ellen szava sem lesz.

- Áh. – Tudomásul vettem, egyelőre megvárat azzal, beavasson mi jár a csinos kobakjában. Részemről a dolog rendben van, ami késik, nem múlik, ráadásul annyit már közzé tett, később elárulja miről lenne szó, ez pedig, ami azt illeti, több, mint elég nekem. Különben is gyorsan tereli a téma mellett nem mellesleg a figyelmemet egészen más felé és ha már szóba jött a rajta viselt és annak tárgya, hová készül benne, igazság szerint gyorsan kerül feledésre az el nem árult. Pardon, késleltetésre ítélt.
Tekintetemmel figyelem az ügyködését, a ruha összecsippentését, a szagmintavételt, a keblét, a bemutatott tollat. A képemre terülő bazsalygás egyre inkább nyúlik széles vigyorba – különösen akkor, amikor engem is belevon a megemlítések sorába –, a konkrét történet térkép felvázolása közepette, amelynek bemutatója pont a szóban forgó, alig valamit takaró darab lesz. Morranással jelzem mennyire értékelem az ingerlésemre tett kísérletét, amellyel egyébként teljes mértékig célt ért, annak bizonyítékát egyértelműen tapasztalja meg a fészkelődésével. Efelől nincs kétségem.
- Enyhén szólva is gusztustalan, remélem tudod. – Pimaszul csóválom meg a fejemet, bár a képemen szétnyúló cseppet sem veszít szélességéből, a szövetre kerültek analízisének ellenére, ugyanis arról nem mondhatni, akár csekély mértékben vonzónak lenne tekinthető vagy esetleg annak a közelében volna. Nagyon nincs.
- A mosáshoz le kell venni, mindenképpen ezt javaslom első lépésnek. – Komolyságot húzok szórakozottságom tetejébe, a javaslat ugyanis abszolút ezzel az értékkel bír.
- Munkaruhát. – Egyenruhának azért nem nevezném a szóban forgó hölgyek viseletét, amelyre utalni szándékozik. Bár a kérdés erősen kezdi kapargatni koponyám belsejét, hogyan jutott arra az elképzelésre, viccet csináljon a saját hivatásából, már amennyiben valóban komolyan gondolja mindazt, ami most a legkevésbé sem tűnik annak. Közöm mondjuk nincs hozzá, felnőtt nő, aki pontosan tudja mikor és mit csinál, nincs szüksége arra, ebbe bárki belepofázzon. Nem is áll szándékomban.
Mindenesetre egyetértésem jeléül biccentek néhányszor, viszont amint visszatér a korábban beharangozotthoz, de akkor el nem magyarázotthoz, abbahagyom és a teljes figyelmemet neki szentelem. A kép azonban kissé zavaros a kiegészítéssel megtoldva is. - Várj, ezt most nem értem. Vetkőzni mész vagy tűzvédelmi előadást tartani? – Jelen állás szerint nem tudom eldönteni vagy csak elfelejtett a legfontosabb részletek egyikébe beavatni, amely tulajdonképpen teljes világosságot hozna arra, aminek úgy érzem a szélét sem igazán sikerül kapargatni. Az úgy hiszem, teljességgel lényegtelen kinek a közbenjárására kapta a megbízást, a meló az meló. Nálam legalábbis.
Noha a beszélgetés fonala sem érdektelen, kétséget kizáróan nem hagy hidegen, amit egyébként az ölemben helyezkedve művel, a felkínálásra pedig eszemben sincs nemet mondani, főleg, hogy konkrétan az orrom előtt van. A puha bőrön pergetem szét légvételemet, de gyakorlatilag rögtön kettévágja az el sem kezdettet a bundás és annak embere.
Kivárom a soromat, szó nem esik arról, hogy ne tenném és milyen jól teszem, a beharangozottat ugyanis kifejezetten érdekfeszítőnek találom. Szusszanásba fojtott el sem igazán kezdett, mégis odaégett nevetéssel, megemelkedett szemöldökeim alól nézek rá, hajszálnyi megjátszott megbotránkozással a képemen. Aláírom, utóbbi nyomait nagyítóval kell keresni, ha igazán meg akarja lelni.
- Kihasználni, huh?! – Áltatott rosszallással csóválom meg az üstökömet, bár láthatóan semmiféle kifogással nem áll szándékomban előhozakodni ellene. Persze, hülye lennék.
A kezemben lévő, mostanra rövidre égett szálat elnyomom a hamutálban és bár jól eső borzongást kelt életre kezeivel a matatása nyomán rajtam, egyelőre nincs lehetőségem teljes mértékig kiélvezni a kapottat az elnyújtózó mozdulat közepette. Honorálni azonban mindenképpen szándékomban áll, rögtön, ahogy visszafordulok hozzá és közelebb vonom magamhoz.
- Aham. Figyelek. – Vetem közbe, még mielőtt Gatsbynek lelépést vezényelne. Helyváltoztatására tenyereimet a csípője két oldalára vezetem fel, csókja pedig a fogadtatáson túl viszonzásos kezdeményezésre talál, egyszerre azzal, amiképpen engedek unszolásának és végigfekszek az ágy felszínén. Kevés udvariassággal simítok a bőrébe az agyagon keresztül és, ha már itt tartunk;
- Azt hittem a ruhád mosást igényel, de ahhoz előbb megszabadulnod kellene tőle. – Apró, logikus javaslattétellel élek, ajkai közé ejtve a halkra vett szavakat. Ehhez rásegítésképpen pedig önzetlenül ajánlom fel segítségemet, ahogy lassan lefejteni kezdem róla a már tulajdonképpen mindenféle, megszáradt nedvben is elázott rongyot.

14,5+
Mindig elégedettséggel tölt el, ha kézzel fogható jeleket tapasztalok a pasin, hogy milyen hatással is vagyok rá. Mégis melyik nő ne érezné így, amikor képes kiváltani azt, amit akar. Egyfajta pozitív visszaigazolása annak, valamit rohadt jól csinál.
- Jah, de a te szekrényedben volt – húzom meg pimaszul jobb vállamat, mintegy rá hárítva a felelősségét annak, hogy miért nem tiszta a darab. Persze, az esetek többségében képes vagyok gondoskodni a saját szennyesemről, még arra is hajlandó vagyok, hogy olykor kicseréljem a ruhatáram. De erről a darabról tényleg megfeledkeztem. Kevés helyet foglal, le is volt esve.
- És mit javasolsz következő lépésnek. Mert ha le kell vennem és be kell tennem a mosni valók közé, akkor fel kell innen állnom – biggyesztem le megjátszott csalódottsággal az ajkamat.
Halkan hümmentek csak a munkaruha kifejezésen. Újra csak ujjaim közé csippentem a saját ruhámat. Lelkem egyik része el tudná viselni, ha hasonló ruhákat kellene munkaruha címen hordanom. Független, büszke és leginkább tettrekész oldalam azonban egy másodpercig sem bánja, hogy ezen ruhát olykor – sokszor – felváltja a védőruha. Olykor úgy nézek ki benne, mint aki háromszor is beleugorhatna a padlásról, de mégis csak az áll nekem a legjobban. És a hozzá járó egyenruha is persze.
Ötletem azonban nem arat nagy sikert, ahogy arra számítottam is. Vállaim enyhén ereszkednek meg. A gondolat, ahogy jött, úgy is engedem el, egyedül megyek el és viszem is végig. A parancsnak amúgy sem lehet ellent mondani. Noha nem hinném, hogy nagyon az ottani körzet annyira örülne majd ennek a felállásnak – teljes joggal. Ha bárki más pofátlankodna az én körzetemben, két kezemmel kaparnám ki a szemét.
- Tűzvédelem – húzom el szám. – Csak bosszant. Szeretem ezeket az előadásokat és rohadt jó vagyok bennük, de ennek most semmi köze nem volt ahhoz, hogy jó vagyok, amúgy sem oda tartozom – így belenyúlni a testületekbe, egyszerűen csak undorító. De persze ők megtehetik.
Az elkezdetteknek azonban hamar véget vet a vonyítás, de eszem ágában sincs abba hagyni, amit már elkezdtünk. Az est folyamán, valamikor, úgyis ide jutottunk volna, akkor miért ne hoznánk előre? Mindkettőnk teljes örömére.
Komolysággal bólintok.
- Abszolút! Minden négyzetmiliméterét – kihasználom, ha erről van szó. Elég sűrűn, de mindig is tetszett ez a felállás. Amiben igazából sose tudjuk, hogy miben vagyunk. Vannak pillanatok, időszakok, amikor minden gördülékenyen működik, majd egyszer csak jön valami, amiről rendszerint lemaradok és elég gyorsan saját lakásomban találom magam újra. Hetekre egyedül, Gatsbyt leszámítva.
Féloldalas, kacér mosolyra húzom ajkam, miközben kutyám küldöm le az ágyról, ki kissé csalódottan hajtja végre a feladatot. Ad nekünk némi teret, ezúttal nem marad az ágy végében, hanem fejét lehajtva vonul át a nappaliba, hogy az ott lévő kanapéra ugorjon fel és feküdjön végig. A jelenetet valahol ott vesztem el, hogy lemászik az ágyról, ugyanis abban a pillanatban fordulok vissza a férfihoz, ki két karja közé zár.
Unszolásomra reagál, végigdől az ágyon, én pedig felé hajolok, anélkül, hogy bitorló ajkait engedném. Balommal feje mellett támaszkodom meg, másik kezemmel azonban a törölköző anyagát oldom ki, amikor megszólalni vágyna. A mozdulatot befejezem, én pedig felülök. Szabaddá vált kezemmel túrok hajamba, ezzel is hátra kényszerítem az elkanászodott tincseket. Csípőjén, ágyékán találok megfelelő helyet arra, hogy testsúlyom csak részben engedjem rá, korán sem azért – áh dehogy – hogy tovább ingereljem.
- Így gondolod? – simítom le nagyon lassan a jobb vállamról a pántot. Érzem, hogy a hátamon összetartó anyag miként feszül meg. Mielőtt azonban teljesen lesimítanám a vállamról, fogaimmal csippentem fel a pántot és halk morgással rázom csak meg a fejem, csak azután engedem el az anyagot. Két kezemmel keresztbe tartok ellen a ruhának, ugyanis a lényegről – nyilván most – nem vagyok hajlandó többet mutatni most. – Viszont a teljes levételig, sajnos fel kell állnom. Hm, mit is tegyek? – döntöm fejem félre, elgondokodva tekintek rá. Közben véletlenül, a bal vállamról is lekerül az anyag, a hátamat átszelő pedig teljesen meglazul.

Fejemet enyhén hőkölve húzom hátra, magasba vonuló szemöldökpárosom alól laposan pislantva rá, az összefüggést ugyanis semmilyen mértékben nem látom.
- És? – A szekrényembe bevágott cuccait nem szokásom átnézni, egész egyszerűen azért, mert nem az enyémek, ő tudja mit rakott be oda, másfelől pedig erős kétségeim támadnak arra nézve, mennyire örült volna neki, ha begyűröm a mosógépbe. Túl sok toll nem maradt volna a darabon, flitter se valószínű, cserébe viszont minden más egyéb göncöt beborítana a nem kívánt díszítés. Igazság szerint én magam sem éreznék túl sok örömet – és akkor még óvatosan fogalmaztam –, nem az ő tönkre vágott ruhája miatt, hanem, mert utána nekem kellett volna leszedegetni a sajátjaimról a komplett csirkéket felvonultató egyveleget. Ebből pedig kösz, de nem kérek.
- Miért? Lábbal belebújós? Azon könnyen segíthetünk. – Alattomos vigyor terül el a képemen teljes szélességgel. Nem emlékszem már miként oldható le róla a darab, de annak okaként, hogy le kell másszon az ölemből csak azt látom, olyan módon lehet fel- és akkor már értelemszerűen levenni is, mint egy bugyit vagy sortot, ami a tollak alatt rejtőzik. Annak eltépésén segíthetek, kérdés mennyire tetszene neki az egyszerű megoldás és akkor nem szükséges kimásznia elkényelmesedéséből. Ha viszont a viselt nem egy komplett alul-felül zárt rendszerrel rendelkező darab – mint egy kezeslábas –, akkor nem nagyon értem miért volna szükséges helyet változtasson. Mindenesetre nem vagyok türelmetlen ember, az sincs ellenemre, ha műsorral egybeöltve kapja le magáról, nem annyira elsietve a műveletet, néhány riszával és lejtéssel megtoldva a komplett előadást.
Amíg kitart a dohány, a füstöt gondosan odafigyelve rá oldalvást fújom ki a tüdőmből. Azon a ponton, ahol nem látom a kapcsolódási pontot a munkája és a vetkőzés pedzegetése között, ingerből vakarnám meg hüvelykujjammal a halántékomat, de minthogy minden kezem foglalt, elmarad a késztetésnek való engedés.
A tisztázásra bólintok egyet, a kiegészítést hallva pedig ingerszerűen jó kedéllyel horkantok fel, egyértelműen egy visszafogott nevetés kezdeményeként. - Meg rendkívül szerény is. – Belefér az önmagára tett felsorolásba és bár határozottan az a célom, hogy húzzam kicsit, az önbizalmával egyetlen pillanatig nem akadt még gondom. Van valami szexi abban, amikor egy nő pontosan tisztában van azzal, mi rejlik benne és nem pedig másokat használ ahhoz, ezeket kiderítse vagy szimplán csak egonövelő bókokra és megerősítésekre vadászik. Persze nem azt mondom, kevés bizonytalanság zavaró lenne, mindenkivel előfordul alkalmanként és ez teljesen normális is, viszont energiavámpírként leszívni másokat hiúság legyezgetési szándékkal, nah az egyáltalán nem. Mindenesetre jót mulatok magamban és felé is kimutatva azon, milyen nagyon kezeli a helyén önmagát a helyzetben.
- Ezekért egyébként nem fizetnek a magáncégek? Nem azt hívják, aki szimpatikus a számukra? – Hogy egészen őszinte legyek, fogalmam sincs. Amíg a testületnél voltam, természetes volt, hogy a körzetet lefedő tűzoltók jöttek ki az éves biztonsági ellenőrzéseket megtartani, viszont egy magánvállalatnál ez a gyakorlat nagyban megváltozik vagy megváltozhat és akkor kevéssé lehet érdekes, kihez tartozik az adott körzet. Vagy a tököm se tudja, nem értek hozzá, ezt vállalom teljesen.
- Minden négyzetmillimétert, huh?! A kis lábujjammal mégis mit tervezel, ha szabad megtudnom? – Pofátlan vagyok, teljes mértékben, mentségemre én csak az árral tartok, aminek az irányát jelenleg ő szabja. Nem panaszkodok, kifejezetten kedvemre van, amit művel, mondjuk kinek, ne lenne?!
Puha bársonyába kapaszkodva fekszem el az ágyon unszolására, birtokháborúba vonulva vele ajkaiért és levegőjéért is egyszerre. Érzékelem miként kezd babrálni a frottírral, cserébe pedig lassan feltolni igyekszem rajta a ruha alját – függetlenül attól, ilyen formában leszedhető-e róla –, messze azonban nem hagy jutni, ahogy eltávolodik és gerincét ismételten függőlegesbe hajtja vissza. Az ingerlésre hozzáfeszülést kap válaszul. Érdeklődve figyelem mire készül pontosan, szempáromat pedig könnyedén vezeti a fókuszba helyezett testrészével, amelyről a ruhája pántját áll neki lefejtegetni.
Hümmögve felelek a kérdésére, legalábbis az elsőre, ahogy pedig kezeivel takarja el magát, úgy döntök a sajátjaimnak a tarkóm alatt találok helyet. Kivárom mit forgat a fejében, ahogy ismerem, abban biztos lehetek, véghez fogja vinni, kizárólag csak idő kérdése.
- Én ráérek. Csak nyugodtan, nem kell kapkodni. – Nem kerüli el a tekintetem annak ténye, közben a másik vállán is átbukott a vékony anyag, viszont eszemben sincs elrontani a játékát. Határozottan amellett döntök, kényelembe helyezkedve fogom végigélvezni a műsort, amit tartogat, beleértve a színjátékot is, amelyet olyan nagy beleéléssel ad elő számomra. Az a minimum, hogy megérdemli ennek végignézését, elvégre pont ezért csinálja, nem?! Ha pedig valamit megtanultam, akkor ez tökéletes példája annak, sose állj egy nő és a közé, amit a fejébe vett. Csak rosszul járnál vele, nekem viszont pont ennek az ellenkezője szolgálja az érdekem.

15.5+
- Ó, azt hittem, hogy csak random tényeket közlünk egymással – vigyorgok továbbra is pofátlanul rá. Az őszintét megvallva semmi hátsó szándékom nem volt azt illetően, hogy megemlítettem eme tökéletes darab nála hevert hetek-hónapok óta. Annyira azonban nem hiányzott, viszont visszahúzva magamra, okozhat még kellemes pillanatokat.
Mindkettőnknek.
Rémlik még, hogy mennyire tetszett neki, nem csak rajtam, de azon kívül. Persze, én váltottam ki belőle, de kellett hozzá ez a merészebb darab is. Mocskosul kellett hozzá.
- Lássuk csak. A ruha levétele magával hordozza az ígéretét egy kiváló szexnek. Csak hogy akkor a fehérnemű még belebújós fajta. A leehető már elfogyott – ráncolom össze az orrom melletti bőrt, enyhe grimaszba fordítva az arcomat. Bárhonnan is nézem, egyszer fel kell eme kellemes helyről állnom majd. Vagy nem, meglátjuk még, hogy miként alakul az elkövetkezendő percek.
A gönc felhúzásának valódi oka pedig még mindig terítéken van, és tudom, hogy én hoztam fel, de valójában csak most kezd el valójában bosszantani az egész helyzet. A kapitánynak ellent mondani nem ildomos, bár lehetne. Utálom az ilyen helyzeteket. Félreértés ne essék, bármikor elmegyek, bárhova előadást tartani, ha felkérnek, az ilyen jellegű közbenjárásokat azonban nem szeretem.
Nem attól a világtól. Eliotnak való, nem is kívánom el tőle. Csak engem hagyjon békén vele, de rendszerint nem teszi meg. Felháborít és érzem, hogy ennek az ingere miként kúszik bőröm alá.
- Tudom – húzom ki magam a bók hallatán, mely nem is igazán bók. Szerénységben sosem volt hiányom. Akkor sem, ha épp ő ismert meg abban az időszakban, amikor a valódi szerénység a kelleténél jobban előjött. Jelenlétében először egyszerre voltam zavarban mégis hálát éreztem iránta. Nem voltam tisztában azzal, hogy miként viselkedjek, önmagammal sem voltam tisztában, hogy egyáltalán miként érezzem magam. A második találkozásunk végére azonban már képes voltam teljesen feloldódni társaságában, a harmadiknál sikerült levetkőznöm ő pedig szikrát gyújtott bennem. Én pedig hanyatt-homlok menekültem haza. A következő találkozásunk elején még teljes mértékben tartottam magam, büszkén, de istenem, az az izzás, mely körbeölelt minket… Csak a hülye nem vette észre és eme felismerésig álltam ellen a késztetésnek. Neki már nem tudtam.
A fintor újra kiül az arcomra, a szimpatikus szót meghallva.
- Elég biztos vagyok abban, hogy minden vagyok neki, csak nem szimpatikus – különös egy család, néha tényleg csak az kellene, hogy ne halljak tesómról úgy… jó ideig. – Ennyi év alatt egyetlen egyszer sem keresett fel, még a fia születésénél is csak sms-t küldött – forgatom meg a szemem, nem mintha valami nagyon másra számítottam volna. A szimpátia nem igazán működik egymás irányában. Szerintem egy felfuvalkodott hólyag. Szerinte egy egyszerű útszéli picsa vagyok. Istenem, tesóm tud valamit, amiért képes így az ujja köré csavarni.
- De ha jól tudom, évek óta a körzetiek járnak ki hozzájuk is, gondolom erősen benne van, hogy az ottani kapitány lesmúzolt a magáncégekkel, hogy megkapja a támogatásukat – vonom meg a vállam. Az a körzet sose érdekelt annyira – nem annyira, mint a nővéremet. Nem is értem néha, köszönöm szépen megvagyok, jó a munkám…
Na jó, hagyjuk, lépjünk inkább túl rajta, mert elvonja a figyelmem valami fontosabbról, amivel most szívesebben foglalkoznék.
A pofátlan vigyort a maga természetességgel viszonzom számára.
- Nem szabad tudnod. Titok marad – csillan meg tekintetem, két szemöldököm egy szívdobbanás erejéig dobom csak meg. Szívesen veszem birtokba ajkait, simítok végig bőrén, hogy aztán eljussak a törölköző összekötéséig. Hát persze a ruha útban van. Neki, nem nekem. Visszaülök a korábbi helyemre – na jó, jóval fentebb helyezkedem el – s szemtelenül tekintek végig a mesterien megmunkált felsőtestén. Alsó ajkamba finomban harapok bele, feszülését megérezve. Nem maradok adósa az érzésnek, csak még inkább belesimulok ültömben.
Kezeit elveszi a bőrömről, érzem a levegő hűvös lenyomatát rajta, kényelemben helyezkedését mégis annak veszem, hogy rám hagyja, hogy miként szabadulok meg a ruhától. Ha már nem hagytam neki, hogy segítsen nekem.
Lábfejem annyira, hogy lábujjaimmal biztos támasztékot találjak az ágyon, kezeimet elengedem magam elől, mellette támaszkodom meg, csak annyira, amíg lendületet szerzek magamnak, hogy felette állhassak fel. Addigra a két pánt végigsimul karomon, lassan engedi láttatni bőröm. Egy könnyed lépéssel az ágy szélére kerülök, annyira, hogy a szoknya szegélye egészen magasra forduljon, bepillantást nyerve, hogy bizony vannak még gátló tényezők rajtam. Felsőtestem addigra teljesen fedetlenné válik, mégsem húzom még le magamról a ruhát. Jobb lábam elemelem, miközben az ajtó felé nyújtózkodom, csak hogy ujjaim begyével érjem el, behajtás végett. Nem csapom be, arra azért vigyázok, de arra sincs most szükségem, hogy megzavarjanak minket.
Az ágy tetején maradok, amikor pedig visszafordulok felé, a ruha enged a gravitációnak és maga hull alá, a lábaim köré. Kilépek belőle, bal lábammal rúgom csak arrébb, hogy leessen az ágyról, a lendületet pedig kihasználva lépek át újra felette. Mutatóujjaimat simítom fehérneműm két oldala alá egyértelmű jelzésként, hogy levenném.
Még egy centimétert sem mozdul, amikor hirtelen változtatok a mozdulaton. Jobbommal nyúlok be a vékony anyag alá, hogy az amúgy is felkorbácsolt örömforrássom ingereljem tovább. S ezzel vélhetőleg nem csak magam. Sok időt nem töltök el így, ujjam begyén maradt nedvem ajkamra kenem, és visszatérdelek a Férfi mellé. Ajkaiért hajolok, hogy sajátommal keverjem el az ő dohánytól terhes ízét. Balommal újra csak mellette támaszkodom meg, de jobbom ezúttal kettőnk közé csúszik le, nem, ezúttal nem magamhoz. Őt érintem meg, hívom érzéki játékbe, mely mentes a kapkodástól, de érezheti, hogy ennél jobban húzni sem kívánom már.

16+
- Random. Hát hogyne. – Könnyed szemöldök dobással hagyom rá. A saját maga ásta gödrébe esett, ő is tudja, én is, amit egyébként nagyvonalúan nem dörgölök az orra alá. Azzal, hogy felsorolta mi minden tapadt a ruhájába, amit a szekrényemben tartott eddig, automatikusan hozta magával az egyszerű tényt; ez minden jó érzéssel együtt is egyszerűen gusztustalan. Majd azt sugalmazva – teljes abszurditással, hogy – ez valahol az én érdemem, mert nem gondoskodott a saját cuccáról vagy mi a tököm, nos abban semmiféle kontextus nélküli megjegyzés nem akadt. A feldobott témára kapott reakciót, maximum nem azt, amit elvárt volna, ez viszont az egyéni privát és magán problémája.
Az övé.
Nem az enyém.
- Emlékeim szerint eddig még nem fordult elő, hogy bármiféle problémát vagy nehézséget jelentsenek a rajtad viselt darabok. – Nem ellenkezem a teljes nuditás ellen, sőt, minél gyakoribb, annál jobb, de azzal mindketten tökéletesen tisztában vagyunk, hogy a felvetett, pont nem okoz akadályoztatást. Úgy soha. Igazság szerint egészen kevés kreativitást igényel csupán a megkerülése, ha éppen arról van szó. Más kérdés persze, hogy jelenleg inkább az előadás részének betudható a felvázolt nem annyira megakasztottság és sokkal inkább pusztán színjáték, mint más egyéb.(…)
- Nem vagy szimpatikus egy magáncégnek? – Ez a részlet határozottan értetlenség ráncait gyűri a képemre, mert konkrétan érthetetlen egészen pontosan mire is akar vele utalni. Hebrencssége általában szórakoztat, bár azt mindig érdeklődéssel szemléltem, vajon a munkájában, hogyan nem válik hátrányára, de arra a következtetésre jutottam, valószínűleg így engedi ki a gőzt és egyszerűen élvezi, amikor nem szükséges folyamatosan koncentrálnia, mert ezekben a helyzetekben nem múlnak életek rajta. Mind másképpen dolgozzuk fel a stresszt vagy találunk megoldást arra, hogy megküzdjünk vele, elvégre nem vagyunk egyformák. Ettől függetlenül még zavaros marad, amibe belekezdett. Véleményem szerint a munka az munka, mindegy honnan vagy milyen indíttatásból érkezik. Én sem kedvelem minden esetben a megbízóimat, de fizetnek az elvégzettért és amikor lakbért, rezsit vagy a bevásárlásért kell zöldhasúakat csengetni, teljesen mindegy milyen érzület húzódott meg a kifizető féllel szemben. Konkrétan kurvára nem számít.
- Miért zavar annyira, hogy most te kapsz ezért fizetést? – Kapott egy megbízatást, ráadásul nagyon megerőltetnie sem szükséges közben magát. Tulajdonképpen jobban is örülnék neki, ha több ilyenre vonszolná el a csinos kis hátsóját ahelyett, hogy hidak tetején parádézik, történetesen a semmiért. Vagy égő épületekbe vonul be szabadon meghozott döntésből fakadóan, ahol bármelyik alkalommal ott maradhat. Végleg. Ez a mostani lehetőség sokkal biztonságosabb és értelmesebb, mint amit egyébként művelni szokott és még állítólag szereti is csinálni, akkor meg nem teljesen értem mi a konkrét problémája az egésszel.
Vissza- vagy sokkal inkább áttérve másra, egyre inkább kezd érdekelni mit harangoz be és egyáltalán nem lep meg, hogy meghunyászkodik a kifejtés előtt. Megdobom a szemöldökeimet a titkolózása kapcsán, bár erről talán le is marad, ahogy a csikket nyomom el a hamutálban, ami arrébb van annál, semmint egy kényelmes oldalra kinyúlással el tudnám érni.
Az újonnan felvett testhelyzet kifejezetten kedvemre van, azzal együtt is, hogy előbb megszökik annál, semmint igazán lehetőségem lenne bármit is kiélvezni, már azon az egyetlen, inkább csak ízelítő számba vehető csókon kívül. A főztjét pedig kénytelen lesz megenni, így, hogy fontosabb volt kikászálódnia az általa kezdeményezett helyzetből. Akkor már kivárom mire készül, mit forgat a kobakja rejtekében.
Elkényelmesedek a nekem szánt helyen, kezeimmel támasztékot nyújtva a fejemnek, azt pedig csak pofátlanul learatom, amilyen érzést generál az újabb, tetszetősebb helyen megejtett fészkelődésével. Végigkövetem miként pattan fel és választja a lehető legfurcsább módját az ajtó beljebb hajtásának. Nem zavar mondjuk, érdekesebb, figyelem lekötésre alkalmas területet szemelek ki magamnak, ahogy a rajta viselt darab egyre inkább adja meg magát a gravitáció jótékony erejének. Fókuszomban marad akkor is, amikor visszafordul – akkor kerül csak abba igazán, mintha ezt lehetne még, hogyan fokozni – és a ruhája teljesen lehullik róla. Számomra az érdekesebb, amit felfed az anyag, semmint az, hová kerül, ráadásul annak megfigyeléséhez feljebb kéne támaszkodjak, ahhoz viszont éppen eléggé kényelmesen vagyok el jelen pillanatban, hogy ne érje meg a vesződséget.
Az előadás újabb fordulata is fenntartja az érdeklődésemet, noha a központi fontosságúvá, általa előléptetett problémát nem oldja meg, amikor mégiscsak inkább magán hagyja azt, aminek a jelenléte számomra mindig is másodlagos volt. Cseppet sem fog gondot okozni, fennakadás nélkül leszek képes elébe menni annak, hogy végül ne legyen útban, ha arról van szó, efelől nem kell kétségei legyenek, amennyiben ez eddig nem tűnt fel a számára esetleg.
Egyre elégedettebb arckifejezéssel szemlélem az elém tárulót, miként ajándékozza meg saját magát némi játékkal és ezzel együtt engem is annak látványával. Moccan az ádámcsutkám az önkéntelen nyelésnek köszönhetően, pontosan tudja mennyire izgató, amit művel, nem csak számára, amit könnyeden képes egyetlen pillanat alatt tovább fokozni azzal, hogy ajkain keni szét örömforrásának sós, íncsiklandó eredményét. Mélyebb légvétel ömlik a mellkasomba, a hirtelen kapott oxigénmennyiség pedig egészen megrészegíti az elmémet.
Visszaérkezésekor tenyeremet haja közé futtatom, határozottan fogva rá ujjaimmal a koponyája hátsó traktusára és húzom közelebb magamhoz – illetőleg hiúsítom meg egyszerre a későbbi esetleges szökési kísérletét is –, ahogy ajkairól rabolom le az oda felkínáltat. Halk morranást buktatok át nyelvére keze ügyködését honorálva. Belemozdulok az érintésébe, a magam kedvére téve ezzel, majd az egyik lábamat hajlítva húzom fel. Talpammal az ágy felületén támaszkodok meg, elegendő ellentartáshoz jutva ezzel ahhoz, hogy könnyed átfordulással gördüljek fölébe, teljes helycserét generálva általa.
Újra csókolom ajkait, ezután azonban elhajolok tőle és fölötte haladva ugyan, de lemászok az ágyról. Térdhajlatai alatt kapaszkodok meg lábaiban és egyetlen mozdulattal húzom lejjebb, rá azért vigyázva, baja ne essen a kivitelezés közben. Az új helyzetnek köszönhetően az ágy szélére kerül csípője és amikor a lábai közé hajolva térdelek a padlóra, azokat a vállaimra rendezem. Combjai külső felületére, majdnem a csípőcsont magassága alá helyezem a kezeimet, nem igazán gyengéd érintéssel akadályozva meg az esetleges ficánkolását; a belső rész bársonyára pedig apróbb csókokat lehelek fel, egészen a fehérnemű fedte öléig haladva. Mellkasomból, forró, elhasznált légvételemet pergetem szét a falatnyi anyagon, megízlelésében pedig a legkevésbé sem jelent akadályt egyelőre a vékonyka szövetdarab.

15.5+
Szemtelennek ható mosolyom nem olvad le arcomról, akkor sem, amikor látszólag igazat ad nekem. A hangsúlyából felismerem, hogy valójában mennyire nem sikerült átvágnom és benne is maradnék a magam által ásott veremben. Ezúttal mégis pofátlanul használom ki a helyzetet és eszem ágában sincs rontani a helyzeten. Jó, tudom, kimosom majd, amint eljutok oda és reményeim szerint nem feledkezem meg újra arról, hogy van egy ilyen darabom.
- Való igaz, csak túl kényelmes itt ahhoz, hogy el akarjak mozdulni még egy jó darabig – látom be a probléma eredeti forrását. Amit még mindig nem sikerült megoldani és tekintve, hogy erre vélhetőleg csak egy megoldás lesz… a végén úgyis fel kell innen állnom. Bár, egyszerűbben is megoldhatnánk a helyzetet, mint… - Teljes fehérnemű korlátot kellene itthon bevezetni – vetem fel a gondolatot – úgyis mindig csak útban vannak – lehelek egy futó csókot két slukkja között.
A magam részéről tökéletesen meglennék ha itthon csak az ő nagyobb, vagy az én, kinőtt akadémiai pólóim egyikét hordanám, semmi mást. De mivel nem az én lakásom, nem az én szabályaim, ilyen döntést nem fogok hozni… annyira… nélküle.
A felvetett és előre vetített témánál szíveseben maradnék, ám ebből a gödörből már nem segít ki. Én ástam ki ezt is, így hát nincs más hátra, minthogy meghemperedjek benne.
- Nem minden cégnek. Vannak körök, akiknek a stílusom és szabad véleménynyilvánításom nem igen szimpatikus, de ezzel sosem éreztem gondot – vonom meg a vállam. – Nem kedvelhet mindenki és amúgy is, az esetek többségében az érzés kölcsönös – tudja, hogy ritkán rejtem véka alá a véleményem. A megfogalmazás módján szoktam csiszolni, de attól még az fennáll, hogy elmondom a véleményem, ha tetszik az illetőnek, ha nem. Legtöbbször nem. De ezt sosem éreztem gondnak, ha nem engem, választottak mást helyettem, aki elment ilyenkor tűzvédelmi előadást tartani. A legtöbben képesek vagyunk ezt megtenni, komoly gond ebből sose adódott még.
Újabb kérdése nyomán a korábban érzett vidámságom mintha elűzték volna. Komolyan tekintek rá, arcának vonásait szemlélem. Szám szeglete megrándul, kelletlenül húzom el azt, óvatosan harapok az alsó vonalba.
- Nem kedvelem a tőzsdén dolgozó embereket. A bankároktól pedig egyenesen ráz a hideg. Nem tudtam velük megbarátkozni és egyszerűen csak rossz érzéssel tölt el, hogy ott kell lennem, közöttük. Nem a munkával, vagy a fizetéssel van a gondom, bár azzal is, mert szabadnapom lenne és szerintem abban az időpontban, valami jóval érdekesebbet is csinálhatnék – mocorgok jelzésértékűen az ölében, jelezve, szívesebben maradnék inkább itthon, az ágyban. – Hanem velük van gondom – ennyi az egész. Vannak elveim – még ha nem is megalapozottak – melyek szerint szeretem élni az életem és az esetek többségében tartani magam. De hát ez van, nem mindig lehet az, amit én szeretnék. Egy munka, amit el kell végeznem, de azt senki sem kérte tőlem, hogy vágjak hozzá jó arcot.
És ehhez nem fogok.
A témával pedig tovább nem is kívánnék foglalkozni, annyira, hogy inkább rátérnék arra a bizonyos kihasználásra. Soká mégsem maradok a közelében, ideje lenne megszabadulni a ruhámtól, melyet úgy néz ki, hogy egyedül kell levennem. De semmi gond, megoldom. Ráadásul úgy, hogy még az ő kedvére is váljon. Bár előbb a magánszférát kell biztosítanom. Hiába imádom a kis hülyét, azért nem mindig veszem szívesen, ha fül- és szemtanúja annak, ami a hálóban történik.
A ruha pedig alább hull. A gönc kivágása miatt alapból nem is viseltem melltartót – itthon egyébként is ritkán szoktam, olykor még azon kívül is. Nos… Nem áldottak meg ezen a területen annyira és néha egy kis szabadság jól tud esni. A fehérnemű másik része azonban még akadály lehet és első gondolatom még az volt, levetem, mielőtt visszaülnék az ölébe. A gondolatot mégis elvetem, fekvő alakját figyelem és egy újfajta ötletem támad. Kezem mozdítom, az anyag alá csúsztatom ám a játékot nem viszem túlzásba. Nem csak saját örömöm fontos, de az észrevehető, hogy nem csak én vagyok oda azért, amit csinálok. Nehezebben nyel, önmagam izgatására pedig mellkasom egyre szaporábban jár, mígnem saját vágyaim meg nem szakítom.
Ajkamra kenem fel örömforrásom és hajolok vissza felé. Azzal már képtelen vagyok foglalkozni, hogy magamon hagytam a fekete darabot, képtelen vagyok egy pillanatnál is többet is távol maradni tőle. Éhezem a nikotintól terhes csókja után.
Ujjai hajamban találnak utat, közel tart magához, ám menni már nem kívánnék a közeléből. Elégedett mosolyra húzom ajkaimat, őt ízlelve, ahogy ujjaim játékának tetszését fejezi ki. Könnyedén veszem fel azt a ritmust, melyet tőlem kíván ezúttal, amikor belemozdul.
A helycserés támadás idejére elengedem, csípőjében kapaszkodom meg. Elhajolását kelletlen nyögéssel honorálom, akkor is ha lejjebb ereszkedése valami teljesen mást tartogat számomra. Mozdulatába ezúttal én segítek bele, legalább is annyira, hogy csípőm emelem, ahogy lejjebb ránt az ágyon. Kezeimmel nyújtózom az ágy ellenkező iránya felé. Talpaim előbb a vállára simulnak, majd onnan le a hátán, ameddig kényelmesen el tudom érni, miközben térdhajlatomat fekteti rájuk. Az erősebb tartásba csak annyira mozdulok bele, hogy kifejezzem mennyire nincs is ellenemre határozott fogása.
Az apró csókokat elégedett hümmentésekkel honorálom. Érzékenységemhez érkezve, pedig újra ajkamba harapok és mélyebben szívom be a levegőt és lassan engedem azt ki. Csípőm – már ha van erre elegendő mozgástere – finom hullámokat ír le és csak annyira mozdulok bele jobban, hogy számomra is még kívánatosabb részt érjen el. Jobb kezem végigvezetem testem – bár lehet, hogy ezt nem is látja – egészen ölemig, ahol belé akadok. Hajába túrom ujjaimat, amíg balommal csak még fentebb kapaszkodom meg.

18+
Elégedett mosoly terül szét a képemen, elvégre kinek ne tetszene az ölében fészkelőtől azon vallomás, miszerint nehezére esik a kimozdulás onnan. Ezt pedig öblös, jó kedélyű felnevetés követi szinte azonnal, ahogy moratóriumot kíván bevezetni a fehérnemű hordásra. - Megszavazva, bevezetve. – Nem volna ellenemre, ha egy szál semmiben flangálna fel-alá idejének jelentős részében a közelemben, de ennyire elrugaszkodott képzeteim nincsenek, abban szinte teljesen biztos vagyok, ez ilyen formában nem fog megtörténni. Az ötlet alapja viszont az övé, most már csak megtartania kell, amiben készségesen állok szolgálatára a nap bármely szakában. Akár csak azzal is, hogy önzetlenül felajánljam ellenőrzésre irányuló segítségemet, biztosan betartja-e az általa meghozott korlátozást.
A rövid csókba belebazsalygok, sajnálom, túlságosan beleragadtam még az elképzelésbe, amit a felvetése hozott magával és annak a beismert ténye, kettőnk közül őt zavarja jobban a szóban forgó viselése és nem engem.
Áttérve arra, amelyet megbeszélni kíván, valamennyi komolyságot visszahúzok magamra, a téma eleve megköveteli. Nem teljesen világos számomra a problémája gyökere, úgy a teljes képet megszemlélve sem.
- Ez mind rendben van, de ha nincs vele gondod, akkor miért húzod fel rajta magad? Meg miért számottevő mit gondolnak vagy milyen véleménnyel vannak rólad? Csak elmondod, amit tudniuk kell és annyi, nem?! – Ő hozta fel az összes példát, ami nem tudom miért vált egyáltalán a részévé a melónak. Tulajdonképpen csak odamegy, elmondja, amit kell és ezzel vége a történetnek. Ehhez még csak az sem jön hozzá igazából milyen stílusa van vagy miféle véleménye, a tűzvédelem nem pont erről szól. Tényeket kell közölnie meg egy rakás száraz tudnivalót, aminek valószínű a felére sem fognak emlékezni öt perccel az egész előadás után. A ruhapróba is teljességgel felesleges, egyenruhában mennek NYFD felirattal annak a hátán, egy kisebbel meg a mellkasán. Én legalábbis így tudom. Teljességgel huszadrangú kit és mennyire kedvel vagy nem kedvel mindeközben és vica versa, a munka az munka, a magán egyebek meg nem odavalók. Az se érdekel senkit, adott esetben melyik csapatnak szurkolok, amikor egy nyomozás kellős közepén szemtanúkat kutatok fel és kérdezek ki. Ez a rideg valóság.
- Akkor ne vállald el, ez ilyen egyszerű. Jelents beteget aznapra, probléma letudva. – Vonom meg a vállamat, miközben lassan feljebb ívelődik a szemöldököm is annak érzetén mi mással foglalatoskodna sokkal szívesebben a szabadnapján. Nem atomfizika megoldani a helyzetet, ha ekkora a cirkusz körülötte. Azt meg ne adja az ég, egyszer egy bank vagy a Wall Street irodaházaihoz vezényeljék ki tűzesethez, mert nagyon csúnya retorziónak fog elébe nézni, ha bent hagyja a nyomorultakat, mert a hideg rázza a gondolatuktól is, odáig már el se megyek, hogy esetleg kimentse bármelyiküket. Fura ez nekem, de minthogy se tőzsdecápa, sem pedig bankár nem vagyok, hidegen hagy a továbbiakban, az utált körbe nem estem bele. Momentán. Bár egymást ismerve erre azért nem vennék mérget a jövőre nézve.(…)
Csókja, ízének ajkáról való lenyalása ösztönös viszonzásra talál a közeledésének elébe hajolásával, fejbőre és ujjaim alá szorult hajszálait pedig előszeretettel morzsolom el, ahogy kapaszkodót találok rajta. Épp elégszer játszotta a bumerángot és bár semmit nem változtatnék meg azon, amit eddig kaptam, egyelőre eluntam, másra vágyom.
Rá.
A felkínált simítást önző kapzsisággal veszem el, megmutatva miképpen esne sokkalta jobban az ajánlkozás. Csípőmmel bele-belemozdulok fogásába, de túl sokáig nem maradok és egyszerű, gyors, de semmiképpen sem kapkodó módon változtatok a felállásunkon.
Ellenkezését figyelmen kívül hagyom, az eltáncolás műveletét éppen ő alkalmazza visszatérő mintaként, így annak odakínálását teljes mértékben kiérdemelte. Történetesen pedig azt is tudom, hamarosan a torkáról leszakadó hangok egészen más véleményről fognak tanúbizonyságot tenni. Mondjuk a türelmetlensége ettől még kifejezetten étvágygerjesztő, amiképpen úgy csinál, mintha ez a beszúrt apróság nem átvezető volna. Pedig az.
Kevés rendezést igényel, amíg a combjai között teremtek helyet a magam számára, de mindenképpen az ő megelégedettségére. Előredőlök annyira, hogy alkarjaimra helyezzem egyensúlyomat és ezáltal az ágyra is, de ettől még tökéletesen képes vagyok határozottan megtartani a csípőjét, csak nagyon limitált lehetőséget engedve számára a szabad mozgáshoz. Kevés ficergése tökéletes vallomástevője lesz annak, miből igényelne többet és többet.
A fekete színű fehérneműt egyelőre kicsit sem bánom, előnyömre fordítom a jelenlétét, ahogy azon keresztül ingerlem. Nem csak az érzettel, de annak tudatával is, most még kettőnk közé feszül. Megízlelésének odaadással adózom ilyen módon, addig egészen biztosan, amíg az érzék korbácsolás hatására össze nem rándulnak alhasában izmai.
Csak ekkor igazítom el az útból az anyagot, félregyűrve onnan, de magát a vékonyka szövetet megtartva rajta. A problematikáját csak ő látta ennek, ami viszont engem illet, a legkevésbé sem találom annak. Még egyszer érzékenységére csókolok, cseppet sem elsietve a neki való adózást. Combjainak külső felületén simítok végig, ahogy elemelkedek tőle és felegyenesedek az ágy végében maradva. Térdeire helyezem tenyereimet, lábait összezárom és mindkettőt ugyanazon egy oldalra – neki a baljához – hajtom az ágytakarón, enyhén felhúzva a teste mellett, szorosan együtt tartva őket. Jobbomat a felső lábán tartom annak érdekében, ne fészkelődjön el vagy mozgassa át máshová. Bal kézfejemmel letörlöm a képemet, aztán feneke kerekségén simítok végig, le egészen fedetlenné tett érzékenységéig. Helyezkedek valamennyit, hogy kényelmesebben férjek hozzá, végül pedig egyetlen lökéssel merülök el benne teljesen. Zárt ajkaimnak ütköztetett nyögéssel élem meg a kibaszottul kellemes érzést, ahogy forró selymébe fogad. Gyors ütemű, önző tempót veszek fel, nem sokat adózva a gyengéd finomkodásnak. Jelenleg nem arra vágyom.

18+
Nevetése ragadós, gyorsan veszem át én is azt. Mindkét szemöldököm megdobom azon, hogy ötletem ilyen gyorsan sikerült a bizottságon átvinnem. Nem is értem, hogy az elmúlt években miért nem jutott hamarabb eszemben. Na nem is gond, a lényeg, hogy most már nincs visszakozás egyikünk számára sem.
Bár… általában nem nála szokott ez lenni. És nálam sem, egyszerűen csak így alakult. Hazaérve az első dolgom, hogy bugyira vetkőzöm és az egyik pólóját húzom fel. Így viszont elég lesz itthonra csak a pólóját elkoboznom… vagy még azt sem. Mindkét szemöldököm megdobom újra, kihívóan. Úgy érzem, hogy elég hamar elszabadulhatnak itthon majd a vágyak, ha…
De a többi legyen csak a későbbi idő meglepetése.
A jókedv, azonban ahogy jött, úgy is megy el, amíg őt hallgatom. Kelletlenség lesz úrrá rajtam és ha valamit akartam a mai este folyamán érezni, akkor az nem ez volt. Ajkaim nyitom, hogy megmagyarázzam neki mi is az alapvető problémám az egész bagázzsal, sőt az egész üggyel, de ahogy kinyitom formás kis ajkaimat, úgy is csukom be. Eltekintek feje mellett a falat szemlélem, csak néhány szívdobbanás erejéig.
- Leegyszerűsítve de – egyezek bele könnyedén, ezzel a részemről el is engedem a témát. – Vagyis nem – képtelen vagyok rá, ritkán vagyok, ha őszinte kívánok lenni magamhoz. – Viszont – ráncolom össze a szemöldököm. – Nem szívesen gondolnék erre most. Hétfő reggel még messze van, majd elég lesz akkor rosszul lennem tőle – az én szemszögemből ez komplikáltabb ennél. Nem is munkaszempontból, mert abból tényleg rémesen egyszerű és meg is kellene maradnom azon a vonalon. Magángondolataimnak mégsem tudok egyszerűen engedni, hogy ne törjenek felszínre.
Legalább is, amíg még itthon vagyok. Ott, amikor helyszínen vagyok, el tudod nyomni, a munkám, az hogy tűzoltó vagyok, sokat jelent számomra. Soha nem kockáztatnám meg, hogy a magánéletem, magánvéleményem veszélyeztesse a profizmust, amivel kőkeményen dolgozok nap, nap után.
- Nah, végigcsinálom – vonom meg hetykén a vállam. – A pénzt meg kapja meg az állomás – emiatt nem kár, mégis úgy érzem, hogy eladom magam. Végül is ezt fogom tenni, de ez, ezúttal nem tölt el kellemes érzéssel.
De ez most lényegtelen is, nekem kell ezzel megküzdenem. Ráönteni ezt a sok szart nem akarom. Legalább is nem most, nem ebben a helyzetben, mert ugyebár…
[…]
Sokáig nem hagy meg abban, hogy felette lehessek, gyors, mégis óvatos mozdulattal fordulunk át és ezúttal ő hagy magamra. Persze nem érdekli, nem annyira, hogy visszahajoljon felém. Megvon csókja keserűen édes ízétől. Utálom érte. Egyáltalán nincs ellenemre az, ahogy helyet foglal az ágy végében és közelebb húz magához. Ami azt illeti nekem sem, ám a hangokkal eleinte nem adózom számára.
Mélyebb sóhajokkal annál inkább. Van valami izgató abban, ahogy a fehérnemű közénk szorul, újfajta érzetet kelt az egésznek. S azt hinné az ember, hogy sokkal kevésbé kelti életre a vágyakat…
Hát a nagy francokat. Hajába simuló ujjaimmal egy ponton erőssebben kapaszkodom. Egy halk gyönyörhangot harapok el, fojtok el. Lábaim kissé felhúzom, annyira, hogy talpaimat kényelmesebben simítsam hátára, s bár kevés helyet hagy, mégis megemelem enyhén a csípőmet.
A gyönyör pedig máris intenzívebb lesz, a mély lélegzetvételeket átváltják a szapora, kapkodó légzés. Fogaimnak ütköztet hangoknak nem adok nagyobb teret. Testem megremeg keze között, egy hosszan kitartó gyönyörhangok éppen csak hallhatóan, neki szánva engedek át. A kényszer, hogy felüljek az ágyon, az izmaimban van, de ahogy ez a késztetés jött, úgy is múlik el, amikor a fehérnemű hirtelen az egyik oldalra kerül.
Jóleső hümmögések közepette kényelmesedem el, ám sokáig nem marad ott. Ezúttal is bezsebelhet egy kéretlen morgást a részemről.
Ennek ellenére készséggel engedelmeskedek a ki nem mondottaknak, lábaim összezárom, és arra az oldalra helyezem végig, amerre ő kívánja. Az oldalamra fordulok teljesen, hogy nekem is kényelmesebb legyen. Az ágytakaróban találok kapaszkodót, mikor megérzem magamban. Halkabb, az övéhez hasonlatos hangot engedek ki és ezek az apró örömhangok nem is tűnnek el. Ahogy diktálja a tempót, úgy törnek fel belőlem. Fordítok annyira a fejemen, hogy a takaró nyelje el a őket. Jobbommal az ő jobbját ragadom meg, ujjait szorítom, az érzés intenzitása közepette. Megkapaszkodom benne, közben pedig biztos útmutatót kaphat, hogy miként is élem meg a gyönyör pillanatait, melyekben ezúttal is ő részesít.
A rohadt életben, kibaszott jól végzi a dolgát.

18+
Ő tudja, egyéni magánügye miként intézi vagy sem a munkájára vonatkozóakat, bár szerintem egyszerűen csak szimplán hülyeség a kapott összeget az állomásnak átpasszolnia. A közszolgálati fizetés elég kevés, ami azt illeti, a tűzoltóké még szerényebb, mint amit még rendőrként kerestem, történetesen anélkül tudom mennyi áll neki házhoz, hogy a tárcájában kellene ehhez kutatnom, viszont nem az én dolgom és ezzel tisztában vagyok. Ahogyan azzal is, szintén semmi közöm hozzá, elvállalja-e vagy sem, de ha ekkora problémát okoz neki, akkor kérdéses minek teszi. A nők megértéséről viszont már régen letettem, különösen vele szemben gyakorolva. Visszatekintve az elmúlt két évre, amióta kerülgetjük a másikat, még egyszer sem éreztem azt, valaha is képesek lennénk zöld ágra vergődni egymással, ideig-óráig elvagyunk, amíg egyikünk vagy másikunk nem kezd nehezményezni valamit és akkor jellemzően eléggé hangosan különválnak útjaink. Az se teljesen tiszta előttem miért keresztezzük azt később újra és újra. Vagy legalábbis eddig így történt, nem törvényszerű, hogy a jövőre nézve is folytatódjon. Ez majd elválik.
Arra nézve, hogy a teljes témát elengedi vagy maga tereli másfelé, egyértelmű a jelzése nem kívánja a továbbiakban megbeszélni velem. Nincs panaszom erre, ha folytatni akarná, tudja hol talál, bár azt nem ígérem, teljesen megértem a problematikáját a helyzetnek és az ellenérzéseit, mert véleményem szerint egyik sem olyasmi, aminek feneket kellene keríteni, de ebben különbözőek vagyunk. Ebben is.
Kimondatlan felhívása keringőre, mint téma terelés, jól működik, bár az más körülmények között is hasonlóképpen történne. Ezt tekintve egészen biztosan jól értjük egymást, ellenemre pedig még egyetlen alkalommal sem volt, ha kedve szottyant hozzá és ez most sincsen másképpen. Felvezető műsorszámát türelmes érdeklődéssel szemlélem végig, teljes figyelmemmel adózva neki – pont ez lenne a lényeg –, passzív szerepem azonban változtatásra kerül abban a pillanatban, amint újra visszatér. Nem bízom abban, marad is, szeret el-eltáncolva cicózni, aminek be kell valljam, megvan az ingerlő faktora, de mint másra, úgy erre is igaz, a kevesebb több.
Saját módszerének alkalmazása lényegében kizárólag csak a helyezkedést szolgálja, bár van abban valami belső mosolyra fakasztó – de a képemre nem kiülő –, mennyire türelmetlenné kezd válni, amikor visszakínálásra kerül számára az általa olyan nagy kedveléssel bevetett. A hiúságot tudja miként hizlalja a másikban, ez teljesen biztos, ahogy elégedetlenkedő morranással kommentálja hiányomat róla. Az engesztelés persze majd örömére lesz, bár egyáltalán nem csak az övére kizárólagosan.
Kényelmes helyet szerzek magamnak az ágy előtt, tökéletes hozzáférést biztosítva, megízlelése pedig nem csak benne kelt életre olyan érzékeket felkorbácsolót, amelyek az ajkain kelnek életre, kibaszottul izgató, vágytól terhes sóhajokba fulladnak később pedig elfojtással ugyan, de határozottan vokalizálizálásra kerülnek. Hozzáteszem, elképesztően beindító módon. Megerősítendő, hajszálaim közé akasztott ujjai tökéletesen jelzik csípőjének ficánkolásával és lábainak emelkedésével együtt, nem csupán egyre közelebb sikerül vinnem önnön határainak korlátaihoz, de végül átlökni is rajtuk. Alhasának izmai egyszerre rándulnak össze és feszül ívbe a teste nyelvem alatt, amelynek ízét szégyentelen pofátlansággal bitorlom a magaménak fekete fehérneműjének anyagán keresztül, egészen addig, míg arrébb nem gyűröm azt végül.
Bajszom alatti, enyhe bazsalygással fogadom elégedetlenségét, amikor rövid időre megint magára hagyom, vele ellentétben nálam megint csak az átvezetést kivitelezendő, ahogy más testhelyzetet veszek fel, egészen másfajta ingerlésére, amibe ezúttal teljes egészében kívánok beszállni. Az időhúzás is csak funkcionalitásában jelenik meg, amíg kicsit igazítok rajta és magamon is. Alapvetően nem lenne célom, hogy teljesen az oldalára forduljon, jóval kevesebb látnivalót engedve így magából, de összességében kényelembe helyezkedése semmit nem vesz el az élmény teljességéből.
Forró selymében való elmerülés összegyűjti a nyálat a számban, a torkomról leszakadó hangot visszafogom, ahogy nem engedem szabadon útjára. Bal tenyeremmel csípőjének puha bársonyába gyűrök kevés udvariassággal, kapaszkodót lelve rajta, a felvett tempó ellentartásához alkalmazva. Látványának teljes figyelemmel adózok, rohadtul izgató az, ahogy egyre inkább elfojtogatni kívánja a nyelvéről legördülő hangokat. Kezemre való rámarása és a fogás intenzitása tökéletesen közvetíti számomra miként emeljem a tétet, az inger ellenére elnyújtottabban haladva, bár ez magán a diktált tempón semmit nem lassít be, magamat kárhoztatom önfegyelemmel kordában tartott türelemre. Ha épp nem használna fogódzónak, rásegítenék ujjaimmal arra, mielőbb szakítsa le hangszálairól a legintenzívebb hangot, amelyet izmainak feszülése kísér, de ennek hiányában tovább ingerlem őt és vele együtt magamat is, amíg ismételten át nem éli az egész lényét alátemető ár következő hullámát. Végigkísérem korlátainak újabb kapujáig, azon viszont előzékenyen csak átlököm, nekem egyelőre még más terveim is akadnak és míg számára a csúcs és annak élménye többször is megjárható, addig én igyekszem beosztással élni.
Nem feltétlen önzetlenségből fakadó előzékenységgel várom ki, míg az intenzitást újra, teljesen megéli. Fogásomon változtatok, ahogy ellépek tőle, kihúzódva belőle, félreérthetetlen unszolással jelezve, forduljon át ismét, ezúttal a térdeire érkezve meg az ágyon. Csípője után nyúlok és húzom magam felé magasabbra a kényelmesebb szög elérése érdekében, hogy újra birtokba vegyem közös érdekből fakadóan. Megint mélyen mártózom meg nedves fogadtatásában, ez alkalommal sem túl gyengéd tempót diktálva. Kezeimmel két oldalról, határozottan kapaszkodom meg benne, ahogy a korábbinál jóval erősebben élem meg a benne való elmerülést. Hagyok időt neki és magamnak is arra, hogy majdnem a végsőkig eltáncolva nyújtson a legtöbbet az új helycsere és minden ami azzal járt, de örökké nem leszek képes folytatni, nem anélkül, hogy elvegyem előbb, ami nekem is jár.
Anélkül, hogy változtatnék bármit is az együttlét intenzitásán, az egyik kezemmel érzékenységéhez nyúlok, ujjaimmal rásegítve gyönyörhangjai elmélyülésére és azok egyre hangosabbá generálására, ha el is fojtja őket, akkor is. Már-már megszállott éhséggel űzöm keresztül ugyanazon az úton, harmadjára is és addig nem vagyok hajlandó megállni, amíg ez alkalommal is beteljesül, gerince ívbe nem hajlik, amivel egy időben remeg bele a hajsza lezárásába. Fogaimat egymásnak feszítve bírom ki, hogy erről a mindent elsöprőről is lemaradjak tőle és bár sosem vallanám be, önkontrollom utolsó megmaradt morzsáit vagyok kénytelen felhasználni ehhez. Kibaszott csábító és invitáló lenne vele tartani, de okom van arra, miért akarok elmaradni tőle ezúttal is.
Megkapja azt az időt a lecsillapodásra, amire szüksége van, de többet egy másodperccel sem. Elhúzódom tőle, de a helyemről mégsem mozdulok el. Dereka után nyúlok, azzal a szándékkal, hogy jelezzem számára, egyenesedjen fel, állára és arcára fogok rá jobbommal, hogy magam felé fordítsam és a tenyeremet akkor sem veszem el róla, amikor megcsókolom, hosszan, nyelvét hívva vég nélküli csatára. Bal kezemmel rásegítek a helyváltoztatására vagy annak könnyebb megértésére, azt szeretném, ha teljesen szembe fordulna és ülne le végül az ágyra, amihez készséggel hajolok lejjebb, hogy oxigénjétől való megfosztását ne kelljen megszakítanom. Ha kényelembe helyezte magát, csak akkor karcolom meg puhán ajkait búcsúzásképpen és engedek a tenyerem fogásából, álla alatt megcirógatva a bőrét, ahogy visszaegyenesedem. Kimondatlan a kérés, miként vágyom befejezni a vele való együttlétet és kívánok végre enyhüléshez jutni azzal, ahogy szembe ültettem magammal.

18+
Az elmúlt napok feszültségei lassan foszlanak fel ereimben. Nem csak a szabadnapok – melyek nem teljesek – tudata, hanem a levezetés módja is igencsak ínyemre való. Nem értékelik eléggé a szex stresszkezelési hatékonyságát, pedig ennél egyszerűbbet aligha tudnék elképzelni.
Főként, ha a tökéletes partner is megvan hozzá.
Aki elhajol tőlem, s csak egy morgó elégtelenséget zsebelhet be tettéért. Mely azért hamar változik át, kemény munkája során, érte epekedő sóhajokká. A fehérnemű anyagán keresztül jelenleg csak még izgatóbb az, amit csinál – de olyan messzire azért nem merészkednék, hogy azt is mondjam, hogy jobb, mint amikor ez a szövet nem áll közénk.
A gyönyör pillanatában hátam enyhe ívben feszül, fejem még inkább az ágytakaróba nyomom, öntudatlan a mozdulat.
Újabb morgásom már hangosabb, tovább is kitart. Oly dolog ígéretét veszi el, melyben felettébb élvezetem leletem volna. Nem tehetek róla, önző vagyok, annyira legalább, hogy igenis igényeljem – elvárjam – a minél tovább tartó kényeztetést. Számításaimat folyamatosan áthúzza, hogy aztán valami egészen mássá alakítsa azt át.
Jobbá. Amit immár nem csak én élvezhetek – de ez nem vesz le abból, hogy elvett tőlem valamit, amit még behajtani kívánok rajta. Egyesülésünk nem csak számomra nyújt örömöt, hallom, az ő torkában is megszülető, mégis elnyelt hangot. Melyeknek ritkán – szinte sose – engedünk teret. Nem itthon. A gyönyör elnyomása nem tartozik kedvenceim közé, a takaróba rejtem el őket, fejem fordítom abba az irányba. Mégis kívánom, hogy tudja, miként élem meg, amit velem művel, kezére szorítok rá, amíg egy élesebb, hosszabban kitartó néma sikolyt rejtek el a takaró felületébe.
Testem újra megremeg, másodjára az elmúlt félóra folyamán, a szorítás a kezén erősebbé válik, ennek tudatában sem vagyok. Halk nevetés tör fel belőlem, amikor újra a csípőm után nyúl. Lábaim mozgatom, annyira, hogy feltérdelhessek. Tenyereimre támaszkodom, zokszó nélkül, az átéltekből csak többet kérek – ha csak egy mód van rá. És Angusnál erre mindig van.
Lelkes fogadtatásban részesül, halk morranással adózok irányába, tempója több, mint imponáló és élvezetet nyújtó számomra. Kezének mozgatásával egy időben lököm el magam kezeim segítségével az ágyról, hogy hozzá tudjak simulni. Jobbommal nyúlok fel, tarkójában kapaszkodom meg. Előzékenyen segítek rá a közös mozgásra. A hirtelen jött helyzetváltoztatást intenzívebben élem meg, nem beszélve arról, amit ujjaival művel közben. Nyakába harapok, oda nyögöm vágyaim minden hangját. Hevesebb csókkal kérek bőrének felületétől bocsánatot. Forró sóhajtásokkal tarkított csókokkal halmozom el arcának élét, állát, füle alatti területét. Az utóbbinál egy pillanatra állok meg, halk, reszelős hangon szólalok meg.
- Ezt sose hagyd abba – a gyönyörtől alélten kérem tőle. A világ körülöttem hirtelen mozgásba lendült, csillagok ezrei sziporkáznak szemeim előtt. Jobb ez, bármilyen drognál és én csak többet akarok ebből. Éhségem nemhogy csillapítja csak táplálja mindaz, amit nyújt most. Füle alá sóhajtom fel az átéltek intenzításának érzését, ujjaim tarkóján megszorulnak. Fejem vállának fektetve érzem, hogy miként hajlik egyre nagyobb ívben gerincem. Néma a sikolyom újra csak, testem remegése az egyetlen, amely árulkodhat arról, hogy miként sikerült újra a mennyekbe juttatnia engem – ugyanis ha a menny nem ilyen, akkor egy percig sem kérek belőle.
Nem üldöz már, de éhségem alig csillapodott valamit. Hátam mellkasának simulva hagyok magamnak néhány szívdobbanásnyi időt, amíg magamhoz – és levegőhöz – jutok. Ha még így is arcom ujjai közé fonja, készséggel fordulok felé. Mohón kapok ajkai után, nem csak ő az, ki levegőm cseni el, én sem viszonzom kevésbé azt, amit kapok tőle. Ki nem mondott kérésének újra csak könnyedén tudok eleget tenni. Anélkül, hogy el kellene eresztenem kívánatos ajkait, a nikotintól terhes ízét. Tarkóját akkor eresztem csak, amikor másik kezemmel sikerül az ágy felületén megtámaszkodnom. Mindössze addig, amíg el nem enged. Államon végigcirógat, kék íriszeibe kapaszkodom. Ahogy ő egyenesedik fel, úgy húzom magam alá a lábaimat, egy dologra gondolunk. A korábbiakért – még ha nem is volt elég – kijár neki, amit kér. A magam részéről türelmes ember vagyok és hosszú még az est – és a négy nap is.
Kezeimmel combjain támaszkodom meg, úgy hajolok közelebb hozzá, hogy előbb újra csak csókját lopjam, s onnan haladjak egyre lejjebb. Nyakára, szegycsontjára borítom mohó csókom. Hasfalát már nehezebben érem el. Ujjaimba simítom, mielőtt teljesen lehajolnék hozzá.
Ajkaim játékával adózok neki, kíméletet nem ismerek az irányában. Most én nem. Kapkodóvá mozdulataim nem válnak, de érezheti a szenvedélyem felkorbácsolt tüzét. Előzékeny volt az irányomba, több ízben is, most azonban nem menekülhet el a kéj elől, mellyel gazdagítani részesítem.
Nyugtot nem hagyok neki, akkor sem, amikor megérzem a vég közelében jár. Gyakorlott mozdulataim kitartanak még azután is, amíg le nem csillapodik. Csak és kizárólag akkor hintek egy búcsú csókot nemes tagjára. Szabad kezemmel ezúttal én törlöm meg a szám, felegyenesedek még egyszer, ajkait érinthessem, s egy hosszabb, kitartó köszönetnyilvánításban részesítsem.
Finoman harapok bele alsó ajkába távolodón és dőlök végig az ágyon.  

18+
Ahogy az előttem térdelésből felegyenesedik, úgy írja át annak a kivitelezését, amiképpen érinteni terveztem. Problémát nem okoz, egyszerűen a combja felett nyúlok előre azoknak közébe, rásegítve a csípőmmel generált mozgás élményére ölének forróságában. A másik tenyerem az oldalán marad, szorosan kapaszkodok belé, attól pedig nem féltem, hogy ne viszonozná ezt valamilyen módon, különösen úgy nem, hamarosan ujjainak kutakodó tapintását viszi át a tarkómra a hátra-felfelé irányuló mozdulatával. Annyival megkönnyítem a dolgát, előrébb hajolok, mégiscsak elébe menve a kobakjában megszületett kivitelezésének, de nem feltétlen átgondolatlan önzetlenséggel, abból a szögből és kibaszott finom élményből eszemben sincs veszíteni, amit az összefeszülésünk generál. Testünk minduntalan, egymásnak ütköző találkozásának hangjai visszaverődnek a falakról, érzéki ütemet adva aláfestésként.
Fogaival bőrömön ejtett karcolását az ajkairól alábukó hangokkal elképesztően ingerlően és izgatóan hatnak, amit képes tovább tetézni a nyakamra felnyalt bűnbánatával, noha egyetlen pillanatig sem szégyenkezik valójában. Nincs is miért egyébként.
Halk, ösztönből leszakadt, elégedett morranást kap válaszul és jóval hevesebb tempójú, benne egészen megmerítkező lökéseket, ujjaim játékában pedig nem ismerek számára kegyelmet. Elhangzott kérésére füle alá kenem fel a bordáim közében rekedt, elhasznált levegőm szusszanásnyi maradékát, mindketten pontosan tisztában vagyunk azzal, mennyire a végét járom én is annak, aminek a határán előbb őt fogom áttaszítani, irgalom nélkül.
Fülcimpája mellett szuszogok, orromon áteresztve a kapkodott légvételeket, amíg alhasának izmai heves táncot járnak köröttem és mindeközben belülről harapom szét a számat azért, hogy képes legyek ellenállni a szédítően vágyott utána ugrásnak. Izmai, hullámokban érkező feszüléseinek finoman gyengülő ereje jelzi számomra, mennyi időre van a testének szüksége ahhoz, hogy visszatérjen a jelenbe, akkor fogok rá arcára és fordítom magam felé, miközben farkaséhséggel hajolok ajkai és nyelvének üdítő íze után. Csókjának elbitorlásáért vonulok hadba vele és csak akkor szakadok el a kívánt ívektől, amikor kényelmesen megtalálta a helyét az új pozícióban.
A kérés szavak nélküli, de nem csalódom annak megértésében, a tenyeremet átcsúsztatom koponyájának hátsó részére, odagyűrve és ujjaim alá morzsolva egyszerre tincseit a fejbőrén. Viszonzó fogadtatásban részesül felfelé kéredzkedésében, aztán halk szusszanással adózom lefelé tartó, puha forróságot maga után vonó útjának. Mélyen, a garatomról szakad le az a morranással keresztülszőtt nyögés, amely zárt ajkaimnak belső falára kenődik fel, amikor ajkai játékának közébe fog. Ez kibaszott jó.
Kíméletlen kegyével zárt szemhéjaim mögött íriszeimet magasra akasztja fel, lassan zihálássá felhizlalt légvételeim normalizálásával már nem is foglalkozom. Sokáig nem kell megdolgoznia, már régen túl vagyok azon a ponton, ahonnan lenne még lehetőség morzsányi önuralmat nyerni, az utolsó pillanat előtt egy óvatos, de határozott, fejbőrére masszírozással jelzem, ha elengedne inkább előtte, azt most tegye meg, de kurva gyorsan.
Nem teszi.
Érzésre a sejtjeim is beleremegnek a magával ragadóba, ahogy elönt a mámor, néhány szívdobbanás erejéig levegőt is elfelejtek venni, amíg a gerincem alját felmaró érzet nem csillapodik és jó néhány másodpercig úgy tűnik, egyáltalán nem fog. Az első adag oxigén szinte beleszakad a tüdőmbe, égeti a légcsövemet és a mellkasom belsejét, az intenzitás érzete alig csökkent valamit, úgy pláne, hogy még mindig nincs hajlandósága kegyelmet gyakorolni. Egymásnak zárt fogaimon át, szűrve szívom keresztül az éltetőt és a folytatólagos kedveskedésbe bele-belemozdulok a csípőmmel és a fejbőrére tapasztott tenyeremmel egyaránt. Zsibbadok egész lényemben, mindenhol, az izmaim önálló életet élnek ahogy az elektromos kisülésekhez hasonló cikázás egyre kevesebb erőt fejt ki rájuk, de még minduntalan körbefut idegvégződéseimen. Búcsúja perzselő borzongással szalad végig a gerincem mentén és ha nem érkezne meg magától, akkor én hajolnék érte, hogy ajkaira tapasszam hálámat, elismerésemet, elégedettségemet, kielégült felszabadultságomat, a még mindig tomboló, lényemet is magába rántó remegésemet. Bár mindezekből ő valószínűleg keveset érez meg, azt mindenképpen bezsebelheti, nem marad el az egyetemes lekötelezettségem kinyilvánítása.
Vele együtt nyúlok végig az ágyon, mellette találva helyet a kidőlésre, az uralmat a testem felett még nem nyertem vissza, úszom a mámor semmivel sem igazán jól leírható érzetében és főként a légzésemet próbálom rendezni, zakatoló szívverésemmel együtt. Ha valahol a közelemben van, akkor szórakozottan írok ujjaim hegyével apró köröket a bőrébe, ha nincs, úgy egyszerűen csak fekszem és hagyom, hogy maga alá temessen az egyszerű létezés zavartalan impressziója.

18+
Fülcimpáimra ejtett forró levegővételei az összes pihét glédában állítja testemen, felsőtestem finom hullámot ír le. Kényszert érzek arra és egy pillanat erejéig sem állok ellen neki, hogy fejem fordítsam annyira, hogy közvetlenül fülébe suttogjam el az általa keltett sóhajokat. Még mielőtt vallomássom tenném meg irányába. Szusszan rajta, önzőség, amit kérek, mégis töredelmesen áll elébe én pedig mindenben a segítségére vagyok. Vele összhangban mozgok. Ujjaimmal erősebben kapaszkodom tarkójába, ahogy testem megremeg az ölében.
Arcának élére tapasztom ajkaimat, elnyomom a feltörni készülő örömhangot. Testem íve lassan simul vissza az övéhez, érem bőrének melegét, kapkodó légvételeit. Minden fújtatásánál megérzem a levegő hűs lenyomatát hátamon, hogy aztán újra melegségével borítson el.
Ereimben vérem újra a megszokott – de legalább is közeli – ütemben folyik, és több időt nem is hagy, nem is kérnék tőle. Csókját oly intenzítással fogadom, ahogy kapom tőle, magabiztos tartása, ahogy állam fogja közre, egy cseppet sem zavar. Ami azt illeti még izgató is, nem tehetek róla, bírom az olyan pasikat, akik tudják, hogy mit akarnak…
Természetesen a határokon belül maradva. Ám ő nem esik túlzásban. Nem ilyenkor, nem itt és nem most.
Még mielőtt megadnám neki, ami kijár neki, még egyszer ajkaiért hajolok. Bőrére pecsétlem hálám és bár tudom, hogy megígértem neki, hogy minden négyzetmiliméterét körbejárom, úgy vélem most nem zavarja, ha nem tartom be.
Legalább is nem most. Ajkaim közé vonva hálálom meg mindazt, amit az elmúlt percekben tett értem, ahova nélküle sose jutottam volna el. Nem így, nem ilyen intenzitással. Soká mégsem várat meg – nem is csoda, az inkább, hogy eddig képes volt türtőztetni magát – ujjainak finom, masszírozó érintését megérzem. Nem azért nem reagálok rá, hanem mert, nem akarok. Ennél többet, jóval többet érdemelne.
Melyet igyekszem is tudtára juttatni, lassítok, érzékibb tempót vetek fel, hogy a lecsillapodásának hullámait vele együtt éljem meg, mindössze kísérője maradok ezúttal. Belemozdul, ujjaim combján maradva simulnak bőrére. Búcsúcsókom lehelem rá, és hajolok is ajkaiért. Érzéki csókcsatába hívom, kezeimmel zárom közre arcát. Ujjaimmal finoman simítok végig rajta, ahogy engedem kék íriszeibe kapaszkodok bele. Egyszere dőlünk az ágy irányába, mégis megvárom, amíg ő ér előbb rá.
Én csak ezután követem, vállán kényelmesen helyet foglalok. Oldalához simulok, az egyik lábam átvetem az övéin, kezemmel pedig puhán simítok végig mellkasán. Az izmok kidolgozott vonalán haladok végig, hasának irányába. Az ő cirógató érintését forró csókkal hálálom meg, melyet szegycsontjára hintek. Lélegzetem nem tért még vissza a normális kerékvágásba, szívem zakatol zárt börtönében oly erővel, hogy félő, megérzi ő is. Az ágyban a telefonom remeg meg.
Lábam simítom le az övéről, azon egyszerű oknál fogva, hogy a készüléket lerúgjam a felületről. Nem érdekel, hogy és mit akar tőlem. Jobb dolgom akad jelenleg. Kezemmel azt fogom meg, amivel át tud karolni. Kézfejét fogom meg, húzom annyira magamhoz, hogy csókot leheljek rá.
- Szóval – köszörülöm meg a torkom, hangom még így is rekedtes. – A kislábujjad… - simítom vissza a lábam az övéhez. Annak fejével simítok végig lábszárán, egészen talpa irányába. Fejem annyira fordítom, hogy láthassam, amit csinálok. – azzal mit is kezdhetünk. Talán csak beleakaszkodom – nagylábujjammal veszem célba a kiszemelt végtagot. – és csak ott tartom – nevetem el magam jókedvűen, mégis halkan.
Jó érzés, most csak itt ketten feküdni. Hangom is halkabb a megszokottnál. Az ígért beleakaszkodást megteszem, fejem pedig ezúttal felé fordítom.
- Finom volt – emelkedem meg annyira, hogy arcának élére hintsem hálám, majd onnan nyakára és vissza a szegycsontjára, én pedig visszakényelmesedjem a helyemre: a vállára. Előtte hajamon rázok annyit, ne feküdjek teljes egészében rá. Nincs ínyemre a gondolat, hogy felkeljek még.

Haját a fejbőréhez morzsoló tenyeremet arcélére csúsztatom át, füle alatt is megkapaszkodva benne ujjaimmal, ahogy a csókért nyújtózik és hajolok is egyszerre, míg a másik kezemet hátának közepére teszem, úgy vonva közelebb magamhoz. Az övéinek zárt kérdőjelei borostámat, rövidre nyírt szakállamat gyűrik maguk alá, ahogy még mindig egymás ajkait vesszük igénybe és bár vele együtt dőlnék rá az ágyra, ahogy érzékelem ellenállását, úgy változtatok, eresztem el és nyúlok végig az ágytakarón, rugózásra késztetve súlyommal a fekvőhelyet. Meglennék így is, neheztelés nélkül a mellkasomban rá, amiért külön rendezné magát, legalábbis ez villan át könnyed, lényegtelen gondolatként koponyaközömön, de mire egyik idegsejttől a másikig átterjed az információ, gyakorlatilag a karomban sikerül kikötnie. Nem tudom, hogy meggondolta-e magát vagy pontosan így tervezte az előbb, őszintén szólva kicsit sem érdekel.
Érintése jól esik, viszonzásképpen mozdul a karom, visszaszolgáltassak a kellemes bizsergésből, de valójában még az előbb történtek hatása alatt vagyok tetőtől-talpig, annak az érzésnek a lenyomatát sem éri el ez a fajta kedveskedés. De attól még eléggé finom.
Orrom alatt bazsalygok a mellkasomra forró ajkaival ejtett lenyomatán, hálásan dörzsölve bele nyomatékosabban a bőrébe egy pillanatra. Fészkelődését nem tudom be többnek vagy másnak, mint ami, egyelőre még mámorködben úszó elmémet hagyom belesüppedni a lecsengés adta felszabadultság illékonyságába, kevés késztetés motivációjával arra nézve, hogy ebből önként szakítsam ki magamat. Megtörténik majd magától is, mégis minek erőltetni és siettetni az elkerülhetetlent?!
A mancsomat érő galádság ellen nem teszek, de egyúttal rá sem segítek, a húzásra is csak felnyitom lezárt szemréseimet, lapos pislogással szemlélve meg, vajon mire készül. Az ujjaimra ejtett csókot követően arcán simítok végig tenyerem teljes felületével, szusszanva engedve a kibukó derültségnek, ahogy szóba hozza a lábujjamat.
- Tényleg nem hagysz ki egyetlen négyzetmillimétert sem, huh?! – Széles ívben nyúlik szét mosoly a képemen nevetésére és valahol arra is reagálva. Beleegyező hümmögéssel felelek a megjegyzését hallva, kizárólag egyetérteni tudok vele, valóban az volt az eltelt összes perc, azóta, hogy az ölemben helyet foglalt. Lapockája alatt simítok bársonyába újra, bőrömre perzselt csókjainak hála, végül pedig karja alatt, bordakosarának oldalán találok melegedő helyet tenyerem számára. Kell még néhány szusszanásnyi légvétel ahhoz, hogy funkcionálni legyek képes, amíg a fejemre szállt gyönyörgőz le nem húzódik onnan.
Az idő telését nem érzékelem jelenleg, amikor viszont a nikotin utáni sóvárgás beüt, tudom, hogy a heverészés első felvonása mindösszesen eddig tartott. Noszogatva rázom meg a kezem alatt elterülőt, kicsit mozduljon, mert én is szeretnék, üstökömet elemelem a fekvőfelülettől és amint enged, az oldalamra gördülve nyújtózom el a dohányért. Kénytelen vagyok még feljebb helyezkedni, az ágy fejtámlájának dőlni a hátammal, az egyik lábamat – a tőle távolabb esőt – pedig felhúzom, talpammal gyűrve az alá az ágytakarót. Megsodrom a dohányt, az elkészült szálat pedig a fogaim közé harapom és rágyújtok. Az első kortynyi füst legalább annyira jól esik, mint az imént történtek utáni henyélés, egyszer azonban mindennek vége szakad és ez a fajta folytatás helyezi fel arra a bizonyos i-re a tökéletes pontot.
Az öngyújtó koppanó hanggal landol az éjjeliszekrény felületén, a blázt tartó kezemet könnyed mozdulattal pihentetem meg felhúzott térdemen, amíg a füstöt oldalvást kifújom és ha az ágyban szintén henyélő visszakívánkozva fészkelődni az imént melengetett helyére, nem mondom, hogy kézzel-lábbal ellenkeznék. Éppenséggel pont a fordítottja lenne igaz.
- Éhes vagyok. Gatsby sétáltatása után beülhetnénk Tonyhoz, mit gondolsz? – Állítom, hogy a környék legjobb burgerét készíti, amivel elérte, hogy az évek során törzsvendéggé váljak nála. Ha nem faszi volna, fontolóra venném elvételének lehetőségét, gyakorlatilag ő etet, a férfiak és a gyomruk közötti összefüggés pedig csúfosan igaznak bizonyul. Ezen logika mentén mondjuk valószínű úszkálna a kérők sorában, bár lehet ez egyébként is így van. Franc se tudja.
- Később aztán még van egy kis dolgom, de azt leszámítva visszatérhetünk a stresszlevezetési indítványodhoz. Csak, ha lehet, vegyél tiszta ruhát. – Pofátlanul szemtelen vigyorral a képemen húzom a fejét az utolsó kérésbe burkolt megjegyzéssel. Gyakorlatilag itt lakik, csak van a szekrényben vagy a fiókban nem-lehányt-gönce, példának okáért valamelyik nap pólóját és nadrágját is tettem be a komód felső fiókjába a ruhaszárító lepakolását követően. Jah, nálam sem csakúgy terem a tiszta cucc, ahhoz pedig már régen elég nagyfiú vagyok, hogy a varázslatot egyedül hajtsam végre, ráadásul, ha rá kéne várnom, esélyesen előbb szorulnék arra, újabb cuccokat vásároljak, ha nem a koszosat akarom újra felvenni. Nem, azt egyáltalán nem akarom.
Mindenesetre, amíg kitalálja, számára is járható-e a felvázolt, újra beleszívok a dohányba, vörösen izzik fel a szál vége és csak élvezem, ahogy a füst elárasztja a tüdőmet.
Elképesztően jól esik.

A karomon megtett körkörös mozdulatai apró libabőrt keltenek életre. A hideg hirtelen fut végig egész testemen, ösztönös a mozdulat, amiért csak még inkább hozza dörgölőzőm. Ujjaim útját kötik le a figyelmem, megelégedés érzése járja át a porcikáimat, ahogy látom miként élte meg az elmúlt perceket ő is. Tagadhatatlan a ténye annak, valójában mennyire imponáló számomra is, nem csak ő képes a másikat a magasba emelni.
Fordulok annyira, hogy szegycsontjára könnyedén lehelhessem csókom. Az idő lassú múlását, vagy csak az érzetét, nem bánom. A csendet sem nagyon töröm meg, hagyom, hogy a magunk hullámában éljük meg együttlétünk utáni pillanatot.
Még mielőtt kiszakadnánk ebből a kellemesen finom, bizsergető buborékból, ahova kerültünk. A külvilág hideg és nyomasztó valóságához kevés fogam fűlik hozzá. Egyelőre.
A telefont egyszerűen rúgom le az ágyról, nincs most rá szükségem, ujjaimmal újra mellkasának felületén játszok.
- Nope – felelem egyszerűen, szélesebb mosollyal az ajkamon. – Nem állt szándékomban, csak vártam a megfelelő alkalmat – nevetem újra, fejem annyira fordítom csupán, hogy állammal támaszkodjak meg a vállán. Mosolyom könnyed viszonzásra talál, szemöldököm dobom meg az irányába, még mielőtt egy újabb csókkal helyezkednék vissza vállára.
Akaratlan a mozdulat, ahogy tenyerének érintésébe simítom arcomat. Mire pedig a lapockáimon talál biztos fogást, én is visszahelyezkedem a régi helyemre. Kezem a fejem és válla közé fúrom, így kívánnék megpihenni.
Amiben hagy is, néhány szívdobbanás erejéig. Ismerős noszogatása egy dolognak szól csupán. Arrébb gördülök róla, hasamra fordulok és két karomra támaszkodom. Lustán figyelem miként tolja fel magát az ágyon, egyelőre én még jól érzem magam ott, ahol vagyok. Bal tenyeremmel támasztom meg állam.
Mogyoróbarna lélektükreimmel követem nyomon miként sodorja meg a dohányát és gyújt rá. Van mozdulatainak egyszerűségében valami szexi. Úgy érzem a világ nem értékeli eléggé a dohányzás művészi megjelenését. Rohadt macsóvá teszi.
Szenvedélyét iránta sosem értettem, de erre nincs is szükség. Nem vagyunk egyformán és ha őszinte kívánok lenni magamhoz, soha egy pillanatig sem gondoltam úgy erre a szokására, mint visszataszító vonal. Ismerek olyanokat, akiknél válóok a dohányzás. Ennek ellentétét érzem magamon. Én csak élvezem a dohánytól terhes illatát, ízét. Sajátos bukót ad számára, mely mostanra a lényével vált teljesen.
Szélesebb mosolyra húzom ajkam, ahogy kezét a térdére helyezi. Komolyan, a Dávid-szobrot nemes egyszerűséggel alkothatnák újra erre a testhelyzetre.
- Uuuuh – dőlök vissza az ágyra meghallva Tony nevét. – Láttam a napokban, hogy lett egy új kecskesajtos burgere – fordulok előbb a hátamra. A nyál szinte összesűrösödik a számban. Óráját nem tudom, hogy mikor ettem utoljára. Az utolsó műszak hosszú volt, aztán pedig rohantam haza, pár falatot ettem csupán.
Helyzetemen gyorsan változtatok és gördülök vissza a hasamra, közelebb fészkelem magam hozzá. Nyakam nyújtom annyira, hogy egyértelmű legyen, egy slukkot szeretnék tőle kérni, nem többet. Alapjáraton nem dohányzom, leginkább, néha, az övéből szoktam lopni. Annyira jól áll neki, olyan természetesen műveli, hogy olykor kedvem szottyan hozzá. De azzal is tisztában vagyok, hogy egy szívás után már nem kellene több.
Úgy helyezkedem el újra, leginkább vállának gödrében, hogy hátam vetem az oldalának, félig felülök én is.
- Ahhh! – teszem teátrálisan kezem a mellkasomra, az olcsó vádat hallva – jó, nem olyan olcsó. – Vagy csak nem veszek fel semmit, tartom magam a megállapodáshoz – oké, abban csak fehérnemű viselése szerepelt. Elnézést: nem viselése. – De nekem jó, addig akkor megcsinálom apa jövőheti menüjét. Úgyis át kell majd még írni párszor, hogy ne morogjon érte annyira – ragaszkodtam hozzá, hogy felügyelhessem étrendjét. Anya nagyszerű munkát végez, a legtöbb növényt otthon termeszti meg az ételeihez, én mindössze az arányok összeállításában segítek. Őt nem zavarja, tudja, csak szeretnék részt venni benne. Látni, hogy minden rendben a szóban forgóval.
- Dolgozol a hétvége többi részében? – üt szöget a gondolat a fejemben, azzal, hogy van még dolga. – Holnap hazamegyek, elviszem a gönceimet. Kimosom a maradékot, és hozok újakat – meguntam a mostani, itt lévő kollekciómat. Ideje lenne beújítani a ruhatáram. De ha van még dolga, akkor kényelmesen tudom ahhoz az időszakhoz igazítani, hogy hazaugorhassak.

Hümmentve, de levakarhatatlan jó kedvvel csóválom meg a fejemet és ahogy állát a vállamra illeszti, gerince mentén, ráérősen simítok végig ujjhegyeimmel fel-alá vonulva a természet adta ösvényen. Aztán arcának élére vonom azt, kedvtelve figyelve miként bújik az érintésbe, amivel bajszom alatt kelt életre egy újabb mosolyt. Újra a háta felé viszem át a tenyeremet, lenyesett szárnyainak közébe, ahogy visszahelyezkedik korábbi testtartásába. A némán eltöltött másodpercek lomhán hömpölyögnek tova és amennyire eseménytelenek, éppen annyira szükségesek és teszik teljessé a lecsengés utóját. Amikor azonban a nikotinhiány az egyszerű ingerrel megérkezik, érintéssel unszolva hozom a tudtára moccanásra irányuló szándékomat. A kimondatlan célba ér, ahogy arrébb mozdul nekem sem kell több, hogy elmarjam az éjjeli szekrényen heverő zacskót, a többi innen pedig már csak rutinos mozdulatok, rövidre szabott egyvelege lesz. Perifériámon látom, hogy miként figyeli mit csinálok, egy alkalommal felpillantok rá, szemtelen, de nem túl szélesre szabott mosolyt villantva felé, de közben nem hagyom abba a műveletet. Megdobom irányába a szemöldökeimet, aztán fogaim közé harapom az elkészült szálat és, ahogy kattan az öngyújtó a kezemben, felizzással gyullad meg a lángba mártott dohány. Kesernyés íze már az első lélegzettel elképesztően jól esik, a letüdőzöttet nem is engedem ki, csak amikor már az éjjeli szekrény sima felületű falapján koppan a kis fémszerkezet.
Oldal- és felfelé irányba fújom az elhasznált füstöt, a vacsorára való igénytámasztás mellett pedig javaslattal is élek és amennyiben nem támaszt igényt az ellenkezés szabad jogának használatára, úgy előre ringatom magam bele az elképzelésbe, összefutó nyállal a számban.
- Akkor ezt beleegyező igennek veszem. – Bazsalygok az orrom alatt rá. Jóval éhesebbnek érzem magam, mint fél órával ezelőtt és nem az eltelt idő kizárólag ebben a ludas, azt sokkal inkább a közelebb fészkelődő heverészőre kenném rá. Szempáromat végig alakján tartom – mondanám, hogy a lélektükrein, de hiányos öltözetére való tekintettel lehetetlent senki ne várjon tőlem – lapos pislantással és egyoldalú szemöldökemeléssel tudomásul véve tarhálásra való, kimondatlan kérését. Ajkaihoz emelem a szálat önkiszolgálásra, őt követően pedig magam is újra élek az élvezetnek, amelyet a nikotinfüst okozni képes.
Ahogy megint helyet változtat, a karomat emelem – amelyikben nincs benne a cigi, közben a füstöt megint kifújom a tőle távolabb eső irányba – és lazán átkarolom, ahogy részben nekem háttal dőlve támaszkodik meg rajtam. Vállához hajolva csókolok a sima, feszes bársonyára, amíg újra előadással élve fejti ki gondolatait. A puha, csupasz felületbe somolygok bajszom alatt, oda pergetve szét mellkasom börtönéből kieresztett, elhasznált légvételemet. Egyszerűen nevetésre ingerel a közölt felvetéssel.
- Ha pucéran jössz kutyát sétáltat és enni, bevisznek közszeméremsértésért és meg is értem őket. Bár, ha Tonyig megúszod, esélyesen életed végéig ingyen fog etetni. – Dohányt tartó kezemet emelem, hüvelykujjammal vakarom meg a halántékomat röviden, aztán megint a fogaim közé harapom az izzó szálat. Az est további részére vonatkozóan biccentek egyet, ha látni nem is látja, de a mozgást valószínű érzékeli így is.
- Hogy van az öreg? – Idejét sem tudom már, mikor láttam, a szívrohama után egyszer igen, meglátogattam a kórházban, úgy illett, azóta azonban nem.
A füstöt újra oldalra fújom ki a tüdőmből, az őt a mellkasán keresztben átkaroló kezemmel pedig a keblén simítok végig, fel és alá, majd körkörösen is, szórakozott, mégis gyengéd mozdulatokkal kitalált formákat írva bele ujjbegyeimmel a halomba.
- Aa-ham, kellene. Valószínűleg az egész napom rá fog menni egy nagy rakásnyi utaláshalom átnézésére, de muszáj megcsinálni. – Nem tartozik a kedvenceim közé, viszont megkerülhetetlen annak kapcsán, amin más ügyek és megbízások mellett párhuzamosan, de szintén dolgozom. A gondolatra is kényszeresen dörgölöm át a képemet, már amennyire ez megy a kezemben tartott, égő dohánytól. Befejezem közben a megkezdett szálat, mire az utolsó adag nikotinfüstöt engedem ki a mellkasomból, az éjjeliszekrényen lévő hamutálban nyomom el a csikket.
- Használhatod a mosógépet. Megint megmutatom, hogy működik, nem harap és nem, nem tudod elnyomkodni úgy, hogy ne lehessen aztán beindítani. – Csak emiatt nem szükséges lelépnie, nagy gáz esetén majd telefonról intézem neki a megfelelő programot, így tényleg csak a gönceit kell belerámolnia meg a mosókapszulát és az öblítőt beborítania. Easy-peasy. A szárítás nem különben.
- Viszont, ideje felöltözni, mert lassan kilyukad a gyomrom. – Mindkét felkarján egyszerre simítok végig a két tenyeremmel lefelé irányban, közben enyhén el is tolva magamtól, hogy ki tudjak mászni az ágyból. Vállára hintek még egyszer futó csókot, aztán eljövök mögüle. Első utam a fürdőbe vezet, folyóügyet intézni, a mancs- és pofamosást követően a hálóba visszaérve pedig a komódból alsót kapok magamra, azt fekete nadrág és fehér színű póló követi, majd zoknik. Részemről a készülődés ezzel le is zajlott. Kettőnk közül valószínű a gyorsabb én leszek, ezért nem kérdéses, a dohányt és öngyújtót felmarva a nappali felé nyargalok el ráérős tempóban.
- Gatsby gyere, sétálni megyünk. – Leakasztom a pórázt a helyéről, jelezve a kis csajnak, hogy lehet sorba állni. Átdögönyözöm első körben a bundáját, különös tekintettel a fejére, aztán amint felteszem rá a vezetőszárat, azt hamar a lakásból kiszabadulás fogja majd követni. ...attól függően a papíron gazdája milyen sebességgel hajlandó csatlakozni. Nekem már csak cipőt kell húzni, a tárcámat meg a farzsebembe tenni.

A hasamon fekszem, lábaim lóbálom felé és alá, ekként figyelem. Szemöldökeinek felvonására viszonzom számára a gesztust, ajkam egyik irányba húzom csak mosolyra. Ezen túl többet nem kap, csak hagyja, hogy gyönyörködjem benne. Ugyanis ebben a pillanatban ezt teszem. Gyönyörködöm benne.
A vacsora hallatán mégis végigdőlök az ágyon és egyben érzem már a kecskesajt ízét a számban. Éhes lettem. És ahhoz, hogy megkapjam a kaját, ahhoz fel kell innen állni. Az élet igazságtalan, ennek hangot is adok, egy nagyobb morranás kíséretében.
- Nem lehetne, hogy csak így itt terem? Mint az Ötödik elemben. Korben Dallas-t is az ablakán keresztül szolgálták ki kávéval… Milyen kényelmes lenne – sóhajtom elaléltan, az ötletre. És… Most már kávét is akarok. Ez a baj, ha az ember nem eszik előtte, éhes lesz, de fenemód. Az én esetemben pedig az történik, hogy ilyenkor bármit is meg tudnék enni. Egy egész lóval kezdeném.
Sokan el sem tudják hinni, hogy milyen jó evőkém van. Nem látszik rajtam – szerencsére. Mások meg tíz körmükkel kaparnák ki a szemem emiatt.
Az éhség csillapítására és mert ingert is érzek rá, feljebb támaszkodom, hogy nyakam nyújtva kérhessek egy kicsit a dohányból. Nem sokat szívok le és ha már amúgy is helyezkedésbe kezdtem úgy fordulok, hogy hátam vethessem a oldalának, mégis ölelésében maradhassak.
Ezúttal rajtam a sor, hogy lábaimat húzzam fel az ágy tetején, talpaimmal simítsak végig az ágytakaróján. A füstöt kifújom a mennyezet irányába. Reagálnék arra, ahogy puha csókot lehel a vállamra. Lekések róla, így mikor már arra fordulok, hűlt helyét találom. Nem gond, könnyedén döntöm fejem a vállának.
- És ha úgy oldom meg, hogy csak nála legyek meztelen? Ha bezárjuk az ajtót, az már nem köz, az ő szemérmét nem sértem meg és megkapom az életem végéig kijáró ingyen kosztot. Nem kell más, csak egy kabát – nevetem vele együtt. De eszem ágában sincs meztelenül kimenni az utcára. Volt idő, amikor még el tudtam magamról képzelni, hogy megteszem. Azóta sokat fordult velem a világ, ilyen tekintetben óvatosabb vagyok.
A legtöbb konzervatív gondolkozású embernek nem adnék alapot arra, hogy megindokolják miért nem elfogadóak a világgal, saját fajtársaikkal, a másik nemmel szemben. Miért erőszakoskodnak. Lehet ellenük máshogy is harcolni. Ésszel. Néha sajnálom, mert ez a hosszabb út – és néhány tekintetben a nehezebb is. Én pedig túl hirtelen haragú.
- Nyűgösen, hisztisen, de érthető – foglalom össze röviden előbb. – Nehezen áll át arra, hogy kevesebb húst ehet, nem annyi marhát, meg van fosztva a reggeli bacontől. Szerinte az a normális, ha az ember húst, hússal ehet, hisz nem nyulak vagyunk. De igazából ízlik neki, amit anya csinál neki, csak az egóját sérti. Na meg szó nélkül megeszik mindent, mert nem kíván még egyszer kórházba kerülni – az egyikünknek sem volt egy könnyű időszak. Anya nagyon megijedt, és meg is értem, hogy miért. Ott is és azóta is őrangyalként legyeskedik apám körül. Néha, de csak nagyon néha irigylem mi közöttük van. – Eliot szerint túl szigorúak vagyunk – fintorodok el. – Ha rajta múlna, nem lenne baj a régi étrenddel – forgatom meg a szemem, bár ezt nem láthatja. Na igen, a nővérem, néhány réma tekintetében nem a legélesebb kés a fiókban. Nem látja az összefüggéseket, de ez nem gond. Amíg nem engedjük apa étrendjének a közelében.
Cirógató érintése nem csak libabőröket húz újra kebleimre. Enyhén fészkelődök mellette, ahogy visszacsalogatja bőröm alá az alig néhány perce elmúló érzéseket. Eszem ágában sincs megakasztani mozdulataiban, de félő, ha túl sokáig folytatja, nem fogunk eljutni Tonyhoz. Arcom bőréhez simítom, illatát mélyen szívom be. Tömény drog a pasas.
- Segítsek bogarászni? Ha nem lesz jobb dolgom? – emelem fel fejem, hogy arcára nézhessek. Na, nem a munkáját akarom elvenni, de számlák átnézésében remek jó vagyok. A sajátjaimon mindig csodálkozom, hogy hova tűnt róla az a rengeteg pénz, majd átnézve őket, hatalmas ó-kat formálok. Nem két kézzel szórom a pénzt, csak hát… az általános kiadásaim nem kicsik és a legtöbb részét tudatosan teszem félre egy-egy nagyobb nyaralás, kirándulás, túra kedvéért. – Apropó, lehet hazahozom a munkát. Kiadták, hogy az összes, még papír alapú jegyzőkönyvet be kell digitalizálni. Néhányan bevállaltuk, hogy besegítünk az adminisztráción, ha hazahozhatjuk őket és csinálhatjuk itthon – nyilván nem fognak repesni az örömtől, de legalább haladna a munka, ez pedig most cél. El kell érni a kitűzött számokat, nehogy már lemaradjunk bárhonnan is.
A mosógépre rátérve, előbb csak nevetésbe fogok, hogy aztán mutatóujjammal találhassa magát szembe.
- Ne jelents ki magabiztosan olyat, amiben nem lehetsz biztos! Az a mosógép nem szeret, de ha nagyon kötözködik, szétszerelem! – fenyegetem meg, leginkább a gépet, mint őt. Jó, persze, nem lehet, mert egyből nyakam szegné, aki karjában tart. Pedig remek szerelő vagyok. Csak ritkán hangoztatom. Főleg ha más cuccairól van szó. Én sem örülnék ha az enyémeimet kapnák szét amiatt, mert ő annak hiszi magát... Hiszi a piszi.
- Tökéletes ötlet! – kapok az ötletén, amint megkapom a búcsúcsókokat le is gurulok az ágyról, ám a fürdőt hamarabb foglalja be. Addig is kimegyek Gatsbyhez, fejét simítom át többször, s annak búbjára csókolok bele. Ennyi a kedveskedés a sértődött kisasszonyhoz, és már fordulok is vissza a háló irányába.
Szűk szabású bőr hatású nadrágot húzok, hozzá illő magassarkú bakanccsal. Hozzá – csak az egyszerűség kedvéért – fekete, lezser szabású felsőt, melynek ujja a könyökömig ér, a háta meg nagy részt ki van vágva. Vagyis inkább tűnik úgy, mintha valami ollóval estek volna neki és csak néhány szál tartja össze egy nagyobb részen. Pedig nem baleset műve, ez direkt néz így ki.
Hajammal csak ujjaimmal megyek át, többet nem is foglalkozok vele és amint felszabadul a fürdő, már megyek is be, hogy én is elintézhessem a mosdóügyem. Vélhetőleg mire végzek, addigra Angus is így készen is van.
Gatsby a felszólalásra már ugrik is a kanapéról és rohan a Férfihoz, hogy mihamarabb megkapja a szükséges nyakörvet. Farkát lelkesen csóválja, vélhetőleg régóta várja már, hogy kimozdulhasson. Kisebb hátitáskát veszek fel, de csak egyik vállamra dobom. Igazából a kutya holmijai vannak benne: kakis zacsi, hordozható vizes tál, víz, jutifali. Ám mielőtt még indulhatnánk a hálóba még visszarohanok a telefonért.
- Mehetünk – nem veszem át tőle a vezetést, Gatsby megszokta, hogy nem csak én sétáltatom. Kevés embernek engedi, hogy pórázon tartsák, Angus, anyám és még két munkatársam ez alól a kivétel.
A lakásból kilépek, és megnézem, hogy miről maradtam le a világ történéseiről. A telefon kijelzője felvillan, a folyósón állva várom, hogy bezáródjon az ajtó és elindulhassunk. Nővérem üzenetét nemes egyszerűséggel ignorálom és törlöm le a képernyőről.
- Ó, a Safe helpline pikniket tart vasárnap a Centralban. Előadások és beszélgetések lesznek. Bárki részt vehet rajta… És bárki elmehet. Lehet kimegyünk Gatsbyvel. Legalább futhatna ott egy jó nagyot. Ha befejezed a munkát, vagy nem lesz annyi, nincs kedved eljönni? – nézek fel rá. A zaklatás, melyek több oldalról is érhetik az emberek, fontos szívügyemmé vált az utóbbi években. Az ellene való küzdelemben megtaláltam azt a szervezetet, akiken keresztül tudom segíteni az embereket. Nem csak a szexuális zaklatókat, de munkahelyieket is. A legtöbb nyilvános eseményükre elmegyek, ha nem lenne más dolgunk, erre is elmennék. Akár vele is.

- Hozhatok haza kaját. – Ha nagyon nincs kedve kimozdulni, nem jelent különösebb problémát a dolog. A bundás banditát mindenképpen le kell vinni, ahhoz meg nem feltétlenül szükségeltetünk ketten is. A mai napom után van igényem arra, hogy ne a négy fal között legyek, egyszerűen szükségszerű kiszellőztessem a gondolataimat, ami vagy a vele való figyelemeltereléssel vagy magával a sétával lesz meg, ezért számomra nem kérdés; menni akarok. Az ágyon heverésző viszont dönthet úgy, hogy marad, bár akkor várnia kell, míg visszaérek.
- De, hogy tudd, nem mászok fel az épület külső oldalán a kedvedért, hogy az ablakon át dobjam be. – A példát ő hozta fel, az idevarázslásban tudok segíteni, de kizárólag az ajtón keresztül érkezve meg a csomaggal. Ha ez így rendben van neki, nekem oké, ha marad. Van abban a gondolatban nem kevés vonzó, hogy tudom, pucér, dögös nő vár haza az ágyamban fetrengve.
Helyzetváltoztatásával egyszerre karolom át, ahogy nekem támaszkodik háttal. - Hacsak nem zárt körű a rendezvény, akkor bizony még mindig köz és nem, nem attól lesz zárt körű, ha senki nem távozhat szabad akaratából. – Az elképzelésén azért jót szórakozom mindettől függetlenül. Szerencsétlen Tonyt pedig gyorsan vinné csődbe, ha eztán nem kellene fizetnie az ott elköltött kajákért. Mind tudjuk ugyebár, hogy egy kis bélpoklossal lenne annak a jó embernek dolga a karom alatt üldögélő személyében.
A faterjával kapcsolatosakat csendben, figyelemmel hallgatom végig. Van egy olyan érzésem a nagy érte való körülzsongás közepette, pont annak a főszereplőjére nincs egyikük sem tekintettel. - Hát… egy felnőtt, cselekvőképes, ráadásul büszke férfiembert úgy kezeltek, mintha gyerek volna, elvéve tőle a szabad döntés jogát a legalapvetőbb szükségleteinek egyike felett. Te, hogy éreznéd magad, ha mostantól mindenki más mondaná meg neked mikor és mit ehetsz, hova tovább, listákban állítanák össze előre a megkérdezésed nélkül, teljesen kihagyva az egészből? Ha nem akar visszakerülni a kórházba, akkor – meg egyébként is –  adhatnátok neki bizalmat, mindenféle dráma nélkül. Elvégre ez az egész róla szól és nem rólatok. – Kertelés nélkül vagyok vele őszinte, mert bár a gondoskodásra való igényt értem és megértem, ebben az esetben nem arról van szó, cselekvőképtelen lenne az apja. Viszont gyakorlatilag azt csináltak belőle, úgy feltüntetve, mintha az öreg lenne fontos. Közben pedig önmagukat helyezték a történet főszerepébe, hogy eleget fontoskodhassanak, leszarva azt, hogy ez milyen hatással van egy felnőtt ember mondjuk mentális egészségére, pusztán önzésből, mert mi lesz velük, ha beüt a krach. Abból a szempontból a nővére mellett állok, hogy mindenkinek joga van eldönteni, hogyan élje az életét. Még az apjának is…
A véleménykülönbség ellenére azért háborúban nem állunk, ilyeténképpen nem akadályoz meg a nyersnek tűnő szavak mellett az, hogy bőrének puha felületét cirógassam végig ujjaimmal, ahol elérem az átkarolásban.
- Nem ítélnélek erre, de azért kösz. – Tovább tartana elmagyarázni, mit kell keresni vagy meglátni a számhalmazok sorában és ide édeskevés, hogy a saját számláit át tudja nézni és egyébként pontosan emlékszik mire és mennyit költött a hónap folyamán. Amit évek alatt gyakorlattal szedtem fel tudást, képtelenség lenne néhány szóban átadni neki, ráadásul a kezébe nyomott mennyiséget is újra át kellene néznem, plusz, ha valami felett elsiklana azaz én munkámat kompromittálná teljes egészében. Én sem vagyok alkalmas arra, hogy tréning nélkül rohangásszak be égő épületekbe a segítőkészség égisze alatt, ezt azért megértheti.
- Oké. – Nem zavar, ha itthonról akar dolgozni, legyen az bármi is, eddig sem volt rá példa, ne tudta volna a dolgait intézni. A saját gépét kell használnia, mert én is a magamén lógok és kénytelen vagyok rá, de ennyi. Felőlem csinálja csak, amit tennie kell.
- Magabiztosan jelentem ki, amiben biztos vagyok és a mosógép egy gép, nincsenek érzelmei. Elég, ha bepakolod, a többit intézem. – Ahogy gondolja, felőlem akár otthon is intézheti a mosást, ha annyira ragaszkodik hozzá, én csak felajánlottam, hogy emiatt nem muszáj visszamennie a lakására, ha nem akar.
Az, hogy kopog a szemem az éhségtől, már nem teljesen fedi le azt, mennyire érzem magam annak, szóval részemről itt ért véget az ágyban henyélés, meg ugyebár a dohánnyal is végeztem. Logikus és szükséges következő lépés lesz a készülődés megkezdése, a fürdőben indítva, aztán a gyors öltözködés és a kis csaj pórázra tétele – nem, nem a másik készülődőre gondolok –, aztán előre megsodrok néhány dohányszálat, azokból egyet a fülem mögé akasztok, a többit elteszem, amikor pedig előkerül a farkát boldogán ide-oda csóváló embere azzal, hogy indulhatunk, kisebbet biccentek felé. A tárcámat a farzsebembe teszem, a dohányt annak a párjába, a telefonomat az elöl lévők egyikébe, a kulcsomat az öngyújtóval együtt a másikba. Az ajtón kilépés előtt még leakasztom a fogasról a bőrdzsekimet, ki tudja kelleni fog-e, de egyelőre csak a kezembe fogom és nem veszem fel. Ugyanabban a mancsomban van a póráz vége is és ahogy a már folyosón várakozó és éppen a telefonját bűvölő mellé érek, a másikkal a nyaka-válla kettősét karolom át kényelmesen. Könyökhajlatom a tarkója magasságánál van, alkarom pedig nyakszirttől a vállig húzódó ívén foglal helyet. Ha nem ragaszkodik az ácsorgáshoz beszéd közben, akkor vele együtt indulunk el, Gatsby kicsit előttünk sétálva.
- Melótól függ, meglátjuk. – Ezek a mozgalmak nem rosszak, bár nem tudom mennyit ér, hogy egymás között megbeszélgetik a dolgokat. Azt tudja, hogy a zaklatásoknak mennyire ellene vagyok, többek között ennek köszönhető, hogy már nem viselek egyenruhát, de a felvonulások és az össznépi piknikek nem az én világom a témában. Ráadásul elég sok munkám van, amit el kell végezni. Az persze más lenne, ha csak hármasban süttetnénk a hasunkat a parkban, arra rávehetőbb lennék, de ez most mellékes.

- Nah, Tony burgere frissen és melegen finom. Pontosabban: az igazi. Ha kihűl, ha másnapos vagy is finom, de úgy nem az igazi – helyesbítem ki magam, hogy mire is gondoltam pontosan. Mert az a kaja mindenhogy is isteni, fogalmam sincs, hogy miből készíti. Eleinte gyanakodtam, hogy tesz bele valamit, ami az emberekből függőséget csinál.
De semmi ilyesmiről nincs szó. Tony egyszerűen egy mesteri szakács, jó hangulatot tud garantálni és odafigyel a vevőire. Ezzel teszi különlegessé a helyet – és a kajával.
- Neem? – veszek egy mély levegőt, ahogy hüledezve kérdezek vissza. Mint aki nem hisz a fülének és teljes megbotránkoztatásában találtatik. – Ördög és gyalázat – emelem fel újra a fejem, szélesebben vigyorgok rá. Halkan nevetek mindössze, ugyanis akaratlanul képzelem, hogyha megtenné – amit nem fog, világosan elmondta – miként nézhetne ki. Pókember is megirigyelhetné… Már csak azért is, mert nem kölyök és egy picivel férfiasabb nála. De ez már csak részletkérdés igazán. – Azt hiszem, hogy mire megérkeznél, addigra egy éhenholtan fetrengő bigét találnál csak itt – így hát nincs más hátra, minthogy megyek velük én is.
Borzasztó tudok lenni, ha sokáig nem jutok ételhez… Legalább is, amikor épp nincs más dolog, amit csinálhatnék és egyszerűen csak éhes vagyok és várom, hogy a kaja ideérjen, vagy elkészüljön… Morgósabb állapotom nem létezik annál, mint amikor rohadt éhes vagyok. És várnom kell.
- Senki sem akarna távozni – teszem hozzá enyhén nagyképűen. Jó, biztos lenne, de azért lássuk be, néhány perc erejéig a legtöbbnek eszébe sem jutna. – De értem, értem, jó kislány leszek. Nem szerzek ingyen kaját – emelem fel mindkét kezem megadóan. Felöltözöm, pedig azért valahol vonzott annak a lehetősége, hogy a kabát alatt semmit se viseljek.
S ha a gondolat már megült bennem, noha elengedem, annyira mégsem, hogy tudatom peremén ne maradjon ott. Ha most még nem is, még lehet rá alkalom, hogy felhasználhassam az ötletet. Talán a közeljövőben is majd. Orrom alatt somolygok, egyre szélesedő vigyorral, amikor kérdésével akaszt meg.
A vigyor az arcomról eltűnik, átveszi helyét az egyre inkább ráncolódó homlok, melyet ő talán nem is lát. Ennyire nem láthatja arcom. Ennek ellenére figyelmesen hallgatok és nem vágok szavába, pedig egy-két helyen nyílnának ajkaim. Azokat mégis rendszerint becsukom.
- Hah, nyers – összegzem az elsőket, ami eszembe jut. Hangomban nincs sértettség, az esetek nagy többségében nem zavar, amikor ekként fejti ki a véleményét. Velem is sűrűn megesik. – Először is, nincs igazad, hogy nincs beleszólása. Mert van. Nincs kihagyva belőle, az orvos utasításait mégsem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Életmódján aligha kell változtatni. Eddig is mozgott eleget, túlhajszolnia magát munkával ritkán szokta – bár megesik. Korán megy, sokáig marad bent, hétvégén meg mindig anyának segít. – Egyedül az étkezési szokásain kell változtatni. Megértem, ha úgy érzitek, ráerőszakolunk bármit is és nincs szava az egészbe. Van, a listát csak összeállítom, úgyis ő fogadja el, mit szeret azok közül és mit nem. Amit meg nem, vagy nincs ínyére, azt sose erőltettem rá – ezt azért leszögezném. Totál megértem, hogy apa miért viseli ezt el nehezen. De attól megkaptuk az utasítást az orvoktól, ha azt kívánja ő is, anyám is, és mindenki más a környezetében, aki csak szereti, hogy a történtek ne forduljanak elő még egyszer, akkor minimális, de változtatásokra van szükség.
Összekapni ezen azonban nem fogunk, nem ez lenne az első és vélhetőleg az utolsó sem, hogy valamiben nem értenénk egyet. Ellenérzéseket az ő irányából sem tapasztalok, főként hogy ujjaival finoman cirógatja bőröm, minek köszönhetően minden pihém az égnek állítja. Nagyon is a jó értelemben.
- Oké – egyezek bele könnyedén, hogy nem kéri a segítségem. Ez sem az első alkalom, ha könnyednek ítélem – legalább is az elhangzottak és a látvány alapján – a segítségem mindig felajánlom. Megértem, ha nem kér belőle, nem feltétlen értek hozzá úgy, ahogy ő. A szándék azonban ilyenkor mindig bennem van és tudja, ha bármikor élni szeretne vele, akkor itt leszek. Vagy a nappaliban, vagy a kanapén, vagy a mosógépet bűvölve.
- Hah!!!! – kapok a szívéhez – igen az övéhez – hirtelen, úgy hogy elemelkedem oldalától és ültömben fordulok felé. – Hogy mondhatod, hogy nincsenek érzései!? Így beszélsz róluk és még ennek ellenére is működnek neked!? – hüledezek, legnagyobb részét megjátszva az egésznek. – Hát ez egy szemen szedett szemtelenség! – analfabéta nem vagyok a technikához, ha időt szánnék rá és letölteném a kezelési útmutatóját, akkor igen hamar barátokká válnánk. De ahhoz az is kell, hogy tényleg leüljek elé.
Azonban az itteni ruhatáram kicserélném, többet meg ami van, nem hordanék át, a cserét ideje lenne megejtenem így. Arról nem is beszélve, hogy saját hajlékomba is benéznék, milyen állapotban van. A bérleti díjat annak ellenére is fizetem, hogy jelenleg kevesebbet vagyok ott. Nem mindig van ez így és szeretem, ha ez, egy biztos pontként ott van az életemben.
De először is, a vacsoráról gondoskodjunk. Ahhoz pedig fel kell innen állni, el kell készülni, Gatsbyvel együtt és már indulhatunk is útnak. Minden is zökkenőmentesen megy, csak a lényeget hagyom majdnem itthon: a telefont. Ad egyfajta biztonságérzetet, hogy nálam van. Sose lehet tudni ugyebár, hogy mi történhet.
A magam részéről kabátot nem hozok, nem írnak estére sem rossz időt. A belvárosban meg rendszerint melegebb a hőmérséklet. Gatsby hagyományos pórázt visel. A hám a legelejétől kezdve nem volt terítéken. Ennek ellenére – vagyis épp ezért – megtanulta, hogy amikor a nyakán van és rákötjük, a végtelenségig nem rohanhat előre.
Ami azt illeti, pár lépéssel előttünk lépdel, nem húzza magát. Szükségszerű, de ha a parkban lennénk, kirándulnánk, vagy olyan időszakban sétálnánk, amikor tudom, kevesebb az ember az utcán – bár ilyenből kevesebb van – akkor szabadon engedném. Most azonban nem.
Kényelmesen simulok bele karjának ölelésébe. Fejem egy pillanatra döntöm neki, az pedig nem zavar, hogy újra börtönbe zárta hajamat. Nem is húzza. Ekként indulunk el. A lépcsőn is még a telefont bújom, de csak hogy elolvassam – neki is – hogy mit terveznek holnapra.
- Oké – egyezek bele újra csak, hogy majd meglátja. Említette, hogy sok a munkája, ebben pedig nem zavarnám. Ő sem teszi, amikor épp benne vagyok, vagy túlságosan is hektikussá sikerül a beosztásom. Egy újabb hír láttán, azonban a bejárat előtt torpanok meg egy szívdobbanásnyi időre. – Hahh – összegzem hangosan is, amit látok, és ezzel egy időben kapcsolom ki a készüléket és csúsztatom farzsebembe. Kezemmel együtt.
Miután pedig az utcára érünk ki, másik kezemmel az oldalát ölelem át. A nap lemenőben már, az utca mégis tele emberrel. Itt a tavasz, ilyenkor tovább maradnak kint az emberek, megtelik velük az utca. Gatsby, amint kiérünk az első fát veszi célba. Elsőként csak ellenőrzi, hogy járt-e ott valaki azóta, hogy ő megtette volna és mivel úgy ítéli, hogy igen, újra megjelöli a fát. Nehogy véletlenül elfelejtse New York kutyavilága, az a hely ő hozzá tartozik. Ezt követően Angusnak annak az oldalán sétál, nyugodtan, amelyik kezében a pórázt is tartja. Nem kacsázik előttünk, még itt kint sem húzza és csak ritkán marad le mögöttünk, amikor orrát a járda betonjához nyomja.
- Megjött az önkéntességről az értesítés Californiába a nyárra – bár hangom könnyednek hangzik, tisztában vagyok azzal, hogy milyen témát dobok be kettőnk közé. Szemem sarkából sandítok csak fel rá, arcának vonásait figyelem.

Nincs okom vitába szállni vele, egyetértek. Frissen mindig a legjobb, különösen Tony burgere és bár való igaz, kihűlve is lecsúszik, az azért nem ugyanaz az élmény. A lehetőség azonban adva volt előtte, hogy maradjon, ha annyira akar. Gondolom most kiderült, mégse olyan nagyon vágyik erre. Ami engem illet, nekem teljesen mindegy lett volna, pont annyira jelent fáradtságot hazahozni a kaját, mint elmenni érte, ráadásul a kimozdulást meg egyszerűen akarom. Nehezen vagyok meg a négy fal között azután, hogy a nap nagy részét egy fotelben ülve töltöttem, ugyanazt a történetet már vagy ötvenegyére – ha nem többször – meghallgatva, ugyanazzal a blazírt képpel, mintha elsőre jutnánk az elejétől a végéig.
A fejemet egyszerűen csóválom meg, eszemben sincs a komolytalannak szánt, de annál komolyabban gondoltat végrehajtani, az ő kedvéért sem. Jön vagy marad opciók között ablakon bemászás nem szerepel.
- Nem kockáztatnám meg, ez esetben jössz. – Kevéssé rajtam múlott, mint amennyire az ő döntése volt a ténymegállapítás minden létező felállásban, a kérdés tehát eldőlt véglegesen is. Megyünk, vele együtt. Csak előbb még a kezemben tartott dohánnyal végzek, a módját ennek is meg kell adni, plusz nem rohanunk sehová. Maximum tempósabb ritmust diktálva haladunk, ha az éhhalál valós fenyegetettséget jelent majd. Bár kétlem, hogy fog.
Öntelt megjegyzésére nevetve horkanok fel. Nem tagadom, én sem állnék a távozók sorába, ha a szóban forgót megkockáztatná, de ezzel együtt hiszem, hogy lenne akinek a látvány és a műsor több volna, mint amire egy burger árával befizetett. Szegény Tony, ha tudna erről, biztosan elrebegne egy hála imát, csődbe menni senki sem szeret(ne), még csak elgondolás szintjén sem.
Viccet félretéve, a kérdést én szegeztem neki, a válaszáról meg véleményem is akad, de ezt meg nyilván tudta előre, ahogyan azt is milyen csomagra fizetett be az elmúlt lassan két év során. Nem tagadom, kifejtés olyan lett, amilyen, de inkább hallja, semmint tévútra vetődjön, bár a folytatásból kiderül, azért mégiscsak sikerült neki.
- Szerinted. – Vetem közbe, akkor is, ha nem hagyott helyet a közbeszólásnak. Amit akartam, azt elmondtam – egyelőre –, azt meg meglátjuk mennyire akar még belerohanni abba, amibe nem kéne, önigazolási szándékkal. Ismer, a korlátaimat is, azokon keresztülgázolni pedig enyhén szólva sem korrekt. Nyilván, nehéz meglátni, hogy amit művel(nek), az abszolút nem azt fedi, mint amit gondolnak róla. A folytatás alatt azonban csendben vagyok, ráérősen matatok a bőrén, de ettől még fogalmazódik a fejemben a válasz az elhangzottakra.
- Könnyű az orvost előrántani megigazolásképpen, de nem nektek mondta el miben és, hogyan kell változtatni, hanem neki. Mégis úgy csináltok, mintha ez titeket érintene elsősorban, pedig nem. – Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy önmagukat helyezik előtérbe, a mögé bújva, az egész cécó az örege miatt van. Hát baromira nem. - Nézd, attól, hogy néhány dologra ráfogod, abból választhat, még megfosztod a szabad választástól, ráadásul továbbra sem derült ki, miért ültetek egy olyan ember nyakára, aki tökéletesen képes egymaga döntéseket meghozni a saját érdekében. Biztos vagyok benne, ő ijedt meg a legjobban a halandóságának megtapasztalt tényétől. – Jahm, feltűnt, hogy a korábban elhangzottakból nem hallott meg igazából semmit, hiszen arra egyetlen válaszreakciót sem kaptam, viszont támadást igen. Nem haragszom rá, elég rosszul tud esni, ha szembesítik az embert azzal, hogy valamit szarul csinál, amiről meggyőződése, úgy van jól, ahogy van. Pedig nincs. Arra pedig még ki sem tértünk, azzal tennének szegény embernek jót, ha békén hagynák és leszállnának róla, ez a körüldongás eléggé toxikus a véleményem szerint és igen, pontosan tudom miről pofázok.
Laposan nézek rá, amikor a mellkasomhoz rántja magát és látványosan forgatom meg a szemeimet az összehordottat végighallgatva. - Úgy, hogy felnőtt vagyok és nem ruházok fel gépeket emberi tulajdonságokkal. Elég egyszerű, egyszer kipróbálhatnád. – Mielőtt még felelethez juthatna a pofátlanságomra, előrehajolok és csókkal tapasztom be a száját. Ráérőssel, ami alatt remélhetőleg elfelejti, mivel akarta továbbfűzni ezt az értelmetlenséget, amit elkezdett. Ajkainak eleresztése pedig remek alkalom lesz ahhoz, hogy végre készülődni kezdjünk. Éhes vagyok.
Sietség nélkül is sikerült viszonylag rövid idő alatt összekapni magunk, meg a négylábút is indulásra késszé tenni. Magamhoz húzva karolom át közben a gazdáját, ahogy a lakásból kilépve haladunk keresztül az épületen a főbejárat felé. A megtorpanására én is így teszek, kérdőn pillantva felé, mi történt, de minthogy egy szót sem szól, csak megindul, haladásba kezdek – újra – mellette.
Az utcára fordulva a jól ismert útvonalon haladunk, néhány saroknyira van csak Tony helye, az éppen elég séta lesz az előttünk néhány lépésnyire bandukolónak, már amikor nem marad le inkább mögöttünk, ügyes-bajos, fontos dolgait intézni.
Újra megszólalásakor a mellettem haladónak, a képemet még nem fordítom felé, jól hallottam mibe kezdett bele és automatikusan feszítem egymásnak a fogsoromat, az állkapcsomon ez meg is látszik. Nem ez az első, hogy így kezdi a felvezetést, a folytatás már szinte rutinszerűen kitalálható, mire akar vele utalni, máskülönben eleve fel sem hozza. Hát remek.
- Oké. Ha úgy döntesz mész, a mosnivalódat már ne hozd vissza. – A választás lehetősége az övé. Az, hogy az én szabályaim szerint… nos éppen az apja kapcsán már kiderült, figyelembe veszi a szóban forgót és csak jót akar a faterjának. Ahogyan én is most a rám pillogónak. Nincs ebben semmi rossz – az ő elmélete szerint –, ha más határozza meg miben dönthet, hát ez esetben ez a választási lehetősége. Ilyen, amikor a saját főztöddel kínálnak ugyebár.
Ha megy, nem csinálom végig vele azt, amit eddig. Ha marad, akkor meg majdcsak túlesünk ezen a beszélgetésen. Fogalmam sincs miért érez arra késztetést, hogy mindenáron feldobja a talpát idő előtt, de tényszerű, hogy nem érdekli senki, aki a közelében van. Nekem pedig ebből mostanra lett elég.

Horkanó felnevetésére elégedetten mosolygok a nem létező bajuszom alatt. Derűsen fészkelem bele magam még inkább csak ölelésében. Képzelem, mennyire nem lenne ellenére, ha úgy foglalnék helyet vele szemben egy étteremben. Mh, vajon egy sötét étteremben, be lehetne így menni? De azt meg senki sem látja, mi lenne akkor abban a buli?
Valójában az egészben nincs semmi ilyesmi, azt sem értem, hogy miért jár még mindig ezen az eszem. Tudjuk mindketten, hogy én lennék az, aki az utolsó pillanatban megfutamodnék ez elől. Nem azért, mert nem merném megtenni, inkább amiatt, hogy mik lehetnének a valódi következményei. Korán sem lennének poénosok, és a legrosszabbak között nem is az őrsön való kikötés szerepelne.
- Igen, szerintem – bólintok egyet határozottan a legvégén, s a mozdulat végén fejem a vállának támasztom újra. Ekként próbálok feltekinteni rá, szemöldököm ráncai tovább mélyülnek, amikor újra magához ragadja a szót. – Oké, szóval. Tegyük fel, teljesen elméleti alapon, hogyha kiderülne rólad, hogy cukorbeteg vagy és az orvosod előírná, hogy hát, ejnye-bejnye nem kellene ennyi cukros kaját enni, mert ennek még rosszabb vége lehet, első pillanattól be tudnád tartani? Ha esetleg nem, mert a változás mindenkinek nehéz eleinte és folytatnád a korábbi szokásaidat, tudván, hogy belehalhatsz nem is akarod, hogy bárki, aki közel áll hozzád szóljon neked? Segítsen, legalább az elején, amíg hozzá nem szoksz ehhez az új módhoz, hanem inkább úgy vagy vele, hogy dögölj bele? – hangom továbbra is távol áll a vádlótól. Leginkább csak próbálom megérteni mindazt, amit mondani kívánni. Vagyis inkább szavaival átadni a számomra.
Úgy érzem két nagyon eltérő véleményen vagyunk ebben. Eszemben sem jutna nem segíteni azon, akit szeretek, főleg ha hasonló eset történne vele. Távol áll tőlem, hogy úgy gondoljam, rátelepedtem volna az apámra, esetleg kihasználom, vagy, ahogy mondja, egyáltalán nem veszem figyelemben, amit ő akar. Keserű szájízt hagy maga után még csak a gondolata is az egésznek, még sem hagyom, bármennyire is megvan rá az inger, hogy hangulatomra nagyobb hatással legyen.
Ehelyett inkább terelem a témát el más irányba. Ajkaim enyhén nyitom el szemtelen válaszát hallva, és még mielőtt a replika érkezhetne rá, ajkaim tapasztja be a sajátjaival. Szélesre húzott ívekkel viszonzom számára. Egyik kezem arcának élére simul közben.
Ez pedig tökéletes befejezése az ágyban töltött időnek. Most már itt az idő, hogy együnk is valamit. Így a készülődést sem tolom el nagyon – bár ez sosem volt szokásom. Kényesen ügyelek arra, hogy időben érkezzem meg mindenhova. Olykor néhány perccel hamarabb. Tudom, hogy mennyi ideig tart elkészülnöm egy találkozóra, így kényelmesen el tudok időben mindig készülni. Most sincs ez másképp, valójában csak felöltözöm és mehetünk is. Majd, ha hazajöttünk lezuhanyzom.
A bejárat előtt csak egy pillanatra toppanok meg, s velem együtt Angus is. Kérdő pillantásáról lemaradok, ugyanis amint tudatosul bennem, hogy megálltam, már indulok is tovább. A telefont, kezemmel együtt teszem a farzsebembe. Ahhoz most nincs kedvem, hogy levegyem a hátamról a táskát és belerakjam. Másik kezemmel őt ölelem át, a hírt pedig könnyedén osztom meg vele az járdán lépkedve.
Arcának vonásait figyelem közben, elevenen él még bennem, hogy legutóbb miként alakultak a dolgaink, mikor szóba került közöttünk. Állán, arcának élén megfeszül a bőr, a kellemetlen érzés pedig azonnal szétárad bennem.
Egyszerű kijelentése pedig talán fogalma sincs, hogy mennyire kést forgat meg vele szívemben.
- Ezt most komolyan mondod? – lassítom le lépteimet, de csak egy szívdobbanás erejéig. Igyekszem hangomból minden élt eltávolítani, és ebben most nagy sikert aratok. A vádlás az egyedüli, amit felfedezhet benne. – Esetleg, meghallgattad volna, hogy mit szerettem volna ezzel kapcsolatban mondani? – érdeklődöm tőle, még mielőtt nagyon belelovalnám magam bármibe is. Nagyobb levegőt veszek, ajkaimon keresztül fújom ki lassan. Olykor hajlamosak vagyunk elbeszélni egymás mellett, ezúttal pedig szeretném, ha erre nem kerülne sor.