Valamivel feljebb moccannak a szemöldökeim, ahogy észreveszem, keresi a tekintetem. Laposan nézek rá, leginkább a felvett testhelyzetből fakadóan és újra csak ugyanarra jutok, mint amire eddig is; elegánsan nem válaszol semmire abból, amit már kifejtettem, gyakorlatilag csak a lényeget kerülve meg vele. A behúzó-játékába pedig belemegyek, ha ezt akarja tudni, nincs ellenemre, hogy kifejtsem a véleményemet, bár azt már eddig is megtettem, nem tudom, mennyivel lesz így ugyanaz érthetőbb. Meglátjuk.
- Akkor is felnőtt ember lennék, aki képes meghozni a saját döntéseit, többek között az egészségét illetően is. Nagyon rossz néven venném, ha bárki úgy határozna a fejem felett, ezt nem nézi ki belőlem. Azaz én döntésem, hogy egyáltalán változtatok-e vagy, ha igen, azt hogyan és miként akarom megtenni, elvégre az én életemről van szó. – Ami felett másnak átvenni az irányítást piszok dolog, akkor is, ha a jó szándék vezérli. Mind ismerjük a mondást a pokolba vezető út és az említett jó szándék kettősének viszonyáról. - Azt is képes vagyok eldönteni, szükségem van-e segítségre és azt is, hogy milyenre. Jó esetben pedig az önzetlenség a másik fél részéről azzal kezdődik, megkérdezi, kérem-e, akarom-e és ha igen, akkor miben. Minden más esetben a hozzám közel álló nagyon gyorsan válna tőlem távol állóvá. – Sejtem, hogy nem nyeri majd el a tetszését mindez, de ő volt kíváncsi arra, hogy miként vélekedek a hipotetikus felállásról. Hát így. Ehhez pedig nem kell a cukorbetegséget felhoznia példának, elvégre erős dohányos vagyok. Pontosan tisztában azzal, milyen hatása van ennek a szervezetemre és az egészségemre. Mégsem venném jó néven egyetlen pillanatig sem, ha segítő szándékkal át akarná venni az irányítást felettem és mondjuk lecserélné a dohányt arra az elektromos szarra, ami állítólag jobb a szervezetre nézve, azzal a választási lehetőséggel, hogy szívhatok vaníliásat vagy mentásat vagy a franc se tudja még milyet. Abban is lenne választási lehetőség, de a döntést vagy annak a feltételezését, hogy képes vagyok meghozni, elvenné igazából.
Részemről egyébként könnyedén lépek túl az egész téma áttárgyalásán, nem akarom meggyőzni semmiről, pusztán a véleményemet fejtettem ki, hogy a faterja rossz kedvén talán az is sokat nyom lefelé, amit körülötte művelnek és segíteni másképpen is lehet. Már szerintem.
Ajkai után hajolok a könnyedebb diskurzust követően, aztán, ahogy az összekészüléssel is megvan a csapat, nem marad más, minthogy célba vegyük végre Tonyt. Éhen halok. Ha nem, akkor is. Útközben megtorpanása rejtély marad, mondjuk nem addig, hogy el is érjük a kajáldát, legalább ne alacsony vércukorral kelljen eljutni ahhoz a beszélgetéshez, amit őszintén a hátam közepére sem kívánok.
A munka vagy sokkal inkább hivatás iránti elkötelezettséget még megértem, de azt, amit gyakran ő csinál vagy szándékában áll művelni, meghaladja a képességeimet és már van egy nő az életemben, akiért folyamatosan aggódhatok, nem kívánok még egyet. Nem úgy, hogy az lebeg a fejem felett, élve hazajön-e egyáltalán. Azt nem állítom, hogy minden egyes műszakját ilyen módon élem meg, mert nem igaz, viszont az extrában tolt dolgai közül akad, ami mellett nem tudok elmenni és ez a mostani is ilyennek ígérkezik.
Ahogy lassít, úgy én is, nem tudom meg akar-e állni vagy sem, a lehetősége mindenesetre adott ehhez. A visszadobott kérdést nem nagyon értem, tényleg úgy érezte, hogy pont most lenne hangulatom viccelni?!
- Szerinted? – Kérdésre kérdést kap, a konklúziót pedig levonhatja magának. Nem emelem meg a hangomat vele szemben, még csak a harag sem mondhatni, hogy nagyon maga alá gyűrne, sokkal inkább igyekszem távolabb lépni a témától – na nem szó szerint – és egyszerűen, röviden, hidegen a tudtára adni, ha elmegy, annak lesznek következményei. Vagy vállalja őket vagy nem, ez már az ő dolga.
Hallom, hogy vádolni készül, legalábbis a hanghordozásában ott feszül, ami pedig a mondanivalóját illeti, nos;
- Erősen kétlem, azért hoztad fel, hogy utána bejelentsd, nem mész, meg sem fordult a fejedben. Ehhez nem kell atomfizikusnak lenni. Minden más verzióval pedig... – Szusszanok egyet, ahogy végignézek rajta, most először azóta, hogy bedobta a témát közénk, könnyed, vacsora előtti csevejnek. - Egyszerűen megkönnyítem a dolgodat és a sajátomat is. Menj, ha menni akarsz, nem tartalak vissza. – De ezzel együtt nem is várom vissza. Ha arra akar kilyukadni, menni akar vagy mennie kell vagy ez most élete legfontosabb teendője, hát csinálja. Nekem azonban nem.
Közben ahogy odaérünk Tonyhoz – tényleg nincs messze – az ajtóban elengedem, hogy mindketten be tudjunk menni hozzá. Illetve hárman, mert Gatsby is. Az említett nagy kutyabarát, szóval nem jelent problémát a jelenléte bent sem.

Homlokom ráncai nem simulnak ki, akkor sem, amikor magyarázatul szolgál annak, amit kérdeztem tőle. Igazából ez a téma nem igazán került terítékre közöttünk eddig és őszintén érdekel, vajon ehhez, hogy áll hozzá. Fel sem tűnik, hogy ajkaimmal enyhén csücsörítek, de ez nem szól másnak, minthogy figyelmesen hallgatom és emésztem szavait.
A közepe táján hümmentek egyet, abból a fajtából, amely azt hivatott kinyilvánítani, hogy a hangzottak megleptek. Valójában nem is kicsit. Persze, a Férfi talpig macsó és mint olyan, független, ebből pedig nehezen ad fel. Ezzel gond sincs, nekem legalább is eddig ritkán akadt… Amikor pedig igen… nos… Valahol mégis furcsának hat, hogy a törődés egy számomra teljesen természetes formája ennyire idegen lenne számára.
- Hm, felettébb érdekes hozzáállás. Nem mondom, hogy teljesen megértem minden aspektusát, mert nem. De el tudom fogadni, hogyha így érzed és így is látod a mi esetünkben a dolgot – vallom meg. Nincs ebben semmi különös, nem feltétlen kell egyet értenünk abban, hogy a társalgást azonos szinten tudjuk tartani. Példa erre ez a beszélgetés is. – Emiatt nem is tudok teljesen egyet érteni. Ahogy arról sincs szó, hogy ne nézné ki az egyik felnőtt ember a másikból, hogy nem lenne fontos a maga egészsége. Viszont az életmódbeli változás sosem egyszerű és könnyű, főként ha megvannak az embernek a berögzült szokásai. Hallom, hogy kérdéssel indul az egész, amivel vitatkozni sem lehet, de – emelem fel kezem megadóan, újra csak, hisz a témát nem azért akarom boncolgatni, mert bármiről is meg szeretném győzni. – Tényleg elfogadom, hogy nem ugyanúgy látjuk a helyzetet – megesik az ilyesmi.
Persze, maga rendelkezik saját életének a tulajdonával, de vannak mások is, akik törődnek vele és akik igenis nem akarnának nélküle élni. Vagy legalább is minél tovább szeretnének vele együtt lenni. És ez nem csak rá, vagy apámra vetítve igaz. Minden élő emberre a Földön. Az élet a sajátja, önmagáról hozott döntései kihatással vannak a környezetére.
Szüleim a döntést közösen hozták meg. Az igaz, hogy én csak belekotnyeleskedem, de ők ketten döntöttek úgy, hogy változást hoznak saját életükre.
A beszélgetésnek, mint olyannak, valójában még örülök is, akaratlan is tudunk meg többet így egymásról, a jövőben – már ha ez megadatott nekünk – ha hasonló szituációba kerülünk könnyebben tudunk döntéseket hozni. Emiatt sincs bennem semmi rossz érzés – leszámítva azt, hogy apámmal kapcsolatban miként érzem magam – csókját pedig fogadom.
Hangulatunk könnyedsége egészen addig tart, amíg Tonyhoz tartva fel nem teszem neki a kérdést. Sétámban ugyan lassítok, de nem állok meg. Első körös válasza az, mely meglep, nem is kicsit és nem is igazán tudok hova tenni első körben. A kérdést is emiatt teszem fel.
Amire kérdést kapok. Szemöldököm kérdőn húzom fel. Vagy-vagy szituáció. Hát ez remek. Felelet azonban nem kap, ezúttal megtartom magamnak. Elég éhes vagyok ahhoz, hogy sejtsem, ez az érzés vezérli részben gondolataimat is és ilyenkor mondandómat is. Lépteim visszaveszik a korábbi, normális ütemet.
- Értem – bólintok apróbbakat. Szóval az esélyt sem kapom meg arra, hogy beszélhessek róla szabadon, esetleg megosszam vele a véleményem, vagy csak simán beszélgetést kezdeményezzek. Nem, mert rögtön elzárkózik és kijelenti: ha ezen jár a fejem, csomagolhatok is. – Valóban, megkönnyíted mindkettőnk dolgát – felelem neki, elhúzott ajkakkal. De amint Tony elé érünk, csak felemelem mindkét kezem, újra csak megadóan.
- Inkább csak vacsorázzunk meg – zárom rövidre az igazán el sem kezdett beszélgetést. Ha így állunk, akkor így állunk. Akkor meghozok egyedül majd egy döntést, és az eredményéről pedig tájékoztatom. Nem állítanám, hogy örömmel tölt el a gondolat, de hát, elég világos volt. Az ajtón előre megyek és ha van is bennem keserű érzés – valójában dögivel – nem a családias vendéglőre fogom ráönteni.
- Hey, Tony! – üdvözlöm a vélhetőleg a pult mögött állót széles mosollyal az ajkamon. – Előre szólok, rémesen éhes vagyok, egy egész lovat meg tudnék enni és utoljára a műszakom közepén ettem. Szóóóóval, ehhez mérten kérek ajánlást – sétálok a pulthoz, azon kettőt dobbantok kezemmel.
- Esküszöm Gatsbyről jobban gondoskodunk, ő rendesen kap enni, de mostanra ő is éhes lehet – teszem még hozzá. A keserűségem ellenére is engesztelő mosollyal tekintek fel a szintén csak vélhetőleg a pulthoz sétáló Férfihoz. – Csak szólok, sokat tudnék enni, bármit mondd Tony, mindet bevágom, plusz a desszertet is – figyelmeztetem, csak hogy tudja, mire is számítson. A menüt a tulajdonosra hagyom, még sose csalódtam az ízlésében, finnyásnak sem igazán mondanám magam, így tényleg csak rajta áll, hogy mit eszek most este.
Közben kezemmel nyúlok Angus felé, derekát ölelem őt újra, hajolok annyira, hogy karjára, nekem fejmagasságban hintsek csókot. Ha nincs ellenére a pórázt átvenném tőle, csak annyira, hogy csuklóm köré tekerjem fel azt. Gatsby a lábunk mellett marad, pontosabban közöttünk állva. Farkát lelkesen csóválja, szinte felmos maga körül a padlón, mégis nyugodtan ül és felfelé néz. Nyelvét jobb oldalán lógatja és hozzá hangosabban zihál. Pontosan tudja, hogy milyen falatok érkeznek hozzá. Az pórázt tartó kezemmel simítok fejére, és ott is tartom, puhán cirógatom. – Te is kapsz finomat – kacsintok le rá. Hamarabb is mint.

Kisebbet moccan a szemöldököm. Sem érdekesnek, felettébbnek meg pláne nem tartom a véleményemet, amelyet egyébként ő kért a személyes kérdéssel. Bár azt tudtam, osztatlan sikert nem fog aratni, azzal kevéssé számoltam, megérteni sem fogja. Legalább elfogadja. Mire mondjuk a végére ér a mondanivalójának, addigra alaposan ködössé válik mit ért és mit nem pontosan vagy mit fogad el az egészből. Annyit azonban nem ér, hogy továbbgörgetésre kerüljön. - A-ham. – Tudomásul vettem, ami elhangzott, azzal együtt, csak azokra a részletekre tért ki újra és újra, amit önmaga megigazolásának tudott felhozni, a többi pedig elveszett valahol beszélgetés közben. Összeveszni ezen nem fogunk, rutinunk már van benne és az, hogy van, amiről eltérő a véleményünk vagy az ahhoz való hozzáállásunk még nem jelenti azt, mindenből is cirkusz kerekedne. Ez azért messze nem fedi a valóságot.(…)
Rásandítva pillantok le rá oldalvást. Azzal, hogy lógva hagy, tulajdonképpen egyértelművé teszi az igazamat az egész témát illetően. Menni akar, azért hozta fel, más kérdés, hogy nem arra számított, amit kapott. Az azért már nem titok előtte, hogyan állok hozzá az ilyen irányú ötleteihez, de valamiért újra és újra előkerülnek. Ezúttal legalább előre tudja milyen következménnyel számolhat és az nem róható fel, meglepetésként éri, amikor majd utoléri.
Belépek vele Tonyhoz, de az étvágyam annak ellenére elszáll, hogy az ismerős illatok megcsapják az orromat. Bármikor máskor pont, hogy az ellenkezőjeként hatna, de az nem most van.
Tony széles vigyorral a képén üdvözöl, a sorrend Gatsbyvel kezdődik és folytatódik, mindenki más csak utána jöhet. Fél füllel figyel azért a rendelésre, de amíg át nem dögönyözte a bundás bestiát, addig mondhat neki bárki bármit. Prioritások ugyebár.
Az előttem haladókhoz képest valamivel később – két lépésnyivel nagyjából – érek a pulthoz, csatlakozva a már ott ácsorgókhoz. A felém fordulóra ráfüggesztem a szempáromat, a mosolyát azonban nem tudom viszonozni.
- Jó. Rendelj csak, amit szeretnél. – Mire pedig a felajánlás végére érek, Tony is előkerül a pult alól, ahol eddig a kutyával volt elfoglalva. Szúrós tekintettel méri fel kettősünket, majd a pultra csapva kezd el olasz nyelven káromkodni. Elég régen járok ide ahhoz, hogy felismerjem a jelenséget, hiába nem beszélem a nyelvet egyébként. Közben a póráz átvételére a ki nem mondottat felfogom, szó nélkül adom át a szárat a kérő kezébe és felülök az egyik bárszékre, a kabátomat magam mellett helyezve a pult sík felszínére. Ami Tonyt illeti, úgysem lehet leállítani, amíg be nem fejezi a méltatlankodását, amelyet egyébként kettősünknek szán, erre a kezeivel való széles gesztikulációk mellett nyilvánvalóan a tekintete is remekül utal. Amint vége teljes előadásnak, kifújja magát, majd közli, hogy a „Tony meglepetése” néven futó burgert fogja kihozni – ez egyébként semmi mást nem jelent, minthogy azt pakol bele aznap, amihez éppen kedve szottyan, így soha nem kapja az ember kétszer ugyanazt –, amivel szépen leülünk a a belső udvarban lévő asztalok egyikéhez és addig nem mehetünk el, amíg nem tisztáztuk, ami közöttünk van. Desszertre se számítsunk, addig, amíg ő úgy nem ítéli, azt megkaphatjuk. Ma úgy tűnik csokorban érkezik az, amikor mások akarnak dönteni olyan kérdésekben, amelyek felett az érintett felek tökéletesen képesek egyedül is megtenni. Látványosan forgatom meg a szemeimet és bár más esetben ezen a ponton fordulnék ki, Tony kajájához érdekem fűződik és egyébként is tudjuk, ő már csak ilyen. Remek orra van ahhoz, hogy azt mások dolgába üsse és anélkül is kitalálta valami nagyon nincs rendben, hogy egy szóval rákérdezett volna.
- Legalább egy Budweisert is adj mellé. – Bosszankodva, de odatolja elém, aztán szigorúan mutatja a belső udvar felé az irányt.
- Jól van, megyünk már. – Felmarom a sört meg a kabátot és magam elé engedem a másik szereplőt is, akinek a kezében lévő pórázért Tony nyúl, egyértelműsítve, Gatsby marad, majd ő figyel rá. Ne előtte rendezzük sorainkat. Az eszem megáll, komolyan.
Kiérve a szabad levegőre a sarokba kitett asztalok egyike felé indulok meg, hacsak a mellettem haladónak nincs valami ellenvetése. A fülem mögött lévő dohányt kiveszem onnan és a fogaim közé harapom. Előbb szükségem van erre a bárminemű folytatás előtt. Kihalászom a zsebemből az öngyújtót és egyetlen kattintással lobban fel a láng, amibe belemártom a számban lévő dohányt, leszívva az első adag nikotin füstöt a tüdőmbe.

Végtelenül rosszul esik, ahogy reagál, az érzést a feltörekvő késztetéseket mégis lenyelem, leginkább amiatt, mert megérkeztünk Tonyhoz. S valóban nem szeretném bevinni ide mindazt, ami kettőnk közé húzódott alig egy pillanat alatt.
Az étteremben terjengő illatok, vele ellentétben az én étvágyamat rögtön meghozzák. Eszembe juttatja, hogy milyen régen is volt lehetőségem étkezni és a hosszú nap, valamint az azt követő testgyakorlat mostanra eléggé meghozták az étvágyamat.
Pár lépés, ennyi csak, amit tenni tudunk, hisz a tulajdonos elsőként, szokás szerint Gatsbyt üdvözli. Ő pedig lelkesen viszonozza a fogadtatást. Farkát csóválja, két mellső lábával a férfi lábán támaszkodik fel. Arcát, kezét előbb megszagolja, majd megnyalja – ha engedik neki, ha Tonynak nem tetszene, abbahagyná – de a törleszkedést felé nem tudja megállni. A póráz és annak tartása miatt most eltekint attól, hogy körbefusson körülötte. Megelégszik azzal, hogy csak előtte parádézhat.
Engem nem tart vissza attól, hogy a rendelésem leadjam – mely tudjuk, hogy úgyis ő dönti el, hogy mi lesz majd. Igyekszem a kint rám telepedő érzésekről jelenleg nem tudomást venni. Engesztelő mosollyal tekintek fel a lemaradó férfira.
Ki viszont nem próbálkozik annyira, mint én. Remek. Mélyebb levegőt veszek és lassabban fújom azt ki. Kelletlen húzom el ajkam, de amint Tonyt megpillantom őszintén húzódnak szélesebbre az ívek.
Hogy egy szívdobbanás alatt teljesen le is olvadjon az arcomról. Fejem mozdítom enyhén hátra, amint a pultra csap. Kezeim rögtön le is veszem róla, mint aki épp rosszat csinált. Kevesen tudják előidézni belőlem azt, hogy elszégyellve érezzem magam, a pult mögött álló férfi, ebben azonban remekül teljesít.
Kezeim magam előtt fogom össze értetlen ráncokat gyűr homlokomra az olasz magyarázkodása. Kezével tett gesztikulálásokat barna lélektükreimmel követem nyomon. Kezdek beleszédülni és fogalmam sincs, hogy mir. A pórázt a csuklóm köré tekerem, a Férfit pedig nem követem abban, hogy leüljek a pulthoz. S amint vége, elhúzza előttem a mézes madzagot. A rendelésre tér át.
Szemeim rögtön felcsillannak, kiszélesedik a mosolyom. Ami újra leolvad.
Ő is ultimátumot ad. Próbálnék közbe szólni, hogy mindössze megvacsorázni szeretnénk, majd otthon beszélgetünk, de esélyem sincs megszólalni. Pedig nagyon próbálkozom, ám a levegővételnél tovább nem jutok el. A desszert megvonására most méltatlankodó arckifejezéssel tekintek rá, még szemöldökeim is összeráncolom.
- Remek – motyogom orrom alatt. Más sem hiányzott. Az ötletért nem csak én nem rajongok. A bárszéken ülő is megforgatja a szemét, mely haragom katalizálja. Íriszeim lehunyom és mély levegőt veszek.
- Kettőt… kérlek – tekintek fel rá, ha már sört kért, akkor nekem is jár. Ha megkapom, elmarom a pultról és a pórázzal a kezemben, kutyával az oldalamon indulnék a kerthelység felé. Csak hogy Tonynak újra, teljesen más elképzelése akad. Magamhoz szorítom a pórázt. – Nem – tekintek rá, már-már kétségbeesetten. Eszem ágában sincs megválni Gatsbytől.
Amit azonban mondd… Ajkaim nyílnak el. Jól hallottam? A fickó azonban nem tágít, az eb meg nem érti, hogy mi történik, megyünk, maradunk, de illedelmesen leül a hátsójára. Kelletlenül tekerem le a pórázt a csuklómról és adom át neki, nagyobb vehemenciával, mint ami a fejemben élt. Mosolyt ezúttal nem kap mellé.
A pohárnyi sörrel a kezemben haladok előre, fejem lehajtva. Rohadtul nem fűlik fogam az egészhez, hisz a véleményét elmondta. Mit ragozzuk tovább? Az általa megcélzott asztal felé veszem az irányt, lassított léptekkel. Hamarabb is ül le emiatt, mint én. A széket kihúzom, a poharat leteszem az asztalra és csak azután zuhanok a székbe. Szinte szó szerint. Egyik lábamat a másikon vetem keresztbe, s amelyik lóg a másikon, azt mozgatom. Enyhe idegességem jele ez.
A feketére mázolt körmeimmel az asztal sarkát piszkálom, kerülöm a pasas pillantását. A poharat ajkaimhoz illesztem és egy hűsítő kortyot iszok belőle.
- Tudod Bébi – kezdek bele, ám továbbra is a poharat figyelem, leginkább, ahogy lerakom. Az oldalán gyöngyöződő vízcseppeket simítom le róla. – Mindössze megbeszélni kívántam volna veled. Az egészet. Elvileg, valami kapcsolat szerűségben vagyunk és úgy tudom, hogy az olyan dolgokat, amelyek mindkettőnkre hatással vannak, azokat illik meg- és átbeszélni – tekintek fel rá most első ízben. Igazságtalannak tartom, ahogy az elején ultimátumot adott, még azelőtt, hogy szólni szólhattam volna. Ha a végén adja… sem örülnék neki, de legalább megkaptam volna rá az esélyt. – Még mielőtt bármi döntés születhetne. De ha azt akarod, hogy ebből kihagyjalak… - a mondatot szánt szándékkal nem fejezem be.

Míg a mellettem álldogáló láthatóan szégyenkezéssel éli meg az atyai jellegű, bár egyébként abból egy szót sem értett leteremtést a pult másik oldalán állótól kapva, addig én egyszerűen foglalok helyet, hogy aztán blazírt képpel várjam ki, amíg Tony a temperamentumos monológja végére ér. Nem először részesít ebben és az évek során megtanultam, a legcélravezetőbb az, ha hagyja az ember kibontakozni, mert ha akadályozni akarnám, azon ez sem változtatna, így is – úgy is letolja az ember torkán, amit mondani akar. Igen, a kajája – és a sok éves barátsága – ér ennyit. Az egyik fülemen be-, a másikon meg kimegy az előadás, aminek a leglényegesebb eleme, hogy halvány dunsztom sincs, mit magyaráz. Ez pedig őt láthatóan nem zavarja, következésképpen engem sem.
Véleménynyilvánításának végeztével még házi feladatot is van pofája adni – remek –, amihez legalább egy üveg sör kijár, a szemforgatást grátisz fizetségként kapja meg érte.
- Hallottad a hölgyet. – Pontosabban egyből rögtön két Bud is lesz, csak míg az enyémről a kupakot pattintja le, addig a mellettem lévőnek kitölti pohárba. Ismeri miként szeretjük, a vendégszeretete mellé pedig nem átall szúrós tekintettel méregetni, hova tovább Gatsbyt is kölcsönnyúlni. Annak gazdája pedig nem meglepő módon nincs a gondolattól elragadtatva. Nem mintha ez Tonyt különösebben érdekelné. Amint a tenyerében landol kelletlenül a póráz, már viszi is a négylábút megetetni és totálisan elkényeztetni. Úgy beszél hozzá, akár egy anya babusgatná a gyerekét. Röviden csóválom meg a fejemet, aztán a korábban mutatott irány felé terelődök másodmagammal. Helyet foglalva pedig a cigi lesz az első, ami után nyúlok.
Ültömben a lábaimat kinyújtom az asztal alatt, bokánál keresztezem őket és lazán dőlök hátra a padon. Felpillantok a szemben lévő székre huppanóra a hely foglalása mikéntje miatt, de aztán a kezemben lévő öngyújtóra viszem át a szempáromat, amíg lángra lobbantom a fogaim közé harapott szálat. A söröm az asztallap tetején van, a dzsekimet meg magam mellé dobtam le, jó helyen van az ott. A gyújtót nem teszem el, egyelőre a kezemben van, csuklómnál támaszkodok az asztalra és a tenyeremben forgatva játszom a fémeszközzel. A másik mancsomban a dohány kapott helyett.
Akkor emelem rá a szempáromat, amikor megszólal. Bőségesen hagyok neki lehetőséget és főként időt arra, hogy kifejtse, amit szeretne, még azután is, hogy érezhetően a végére ért az elmondani kívánandóknak. Blázt tartó kezemmel nyúlok a fejemhez, hüvelykujjammal vakarva meg a halántékomat, majd újra visszaakasztom a dohányt a számba egy következő slukkért, mielőtt még bármiféle válaszba is belekezdenék.
- Már kihagytál belőle, nem?! – Oldal irányban lefelé fújom ki lelélegzett füstöt a tüdőmből. - Tudod, hogy nem bírom, amikor feleslegesen vállalsz extra kockázatot, mintha a munkád nem lenne a kötelező műszakok alatt is éppen eléggé veszélyes. Mégis felhozod, hogy lehet önkéntesnek menni az ország totálisan másik felébe a nyárra. Ahová, ha jól sejtem, legalább hetekre lelépnél. Nem tudom mit akarsz még ezen megbeszélni, Dan… de legyen, mondd, mit szeretnél, mit hallgassak meg? – Erős kétségeim vannak arra nézve, bármi újat tudna felmutatni, amit már nem tudok vagy nem sejtek ezzel az egésszel kapcsolatban, de legyen. Üsse kavics, amíg a kajára várunk, időnk van, fogjon bele, ha annyira meg akarja vitatni azt, amin én őszintén nem látok semmiféle tárgyalni valót. A döntés itt nem nehéz; vagy figyelembe veszi, hogy én is létezem és marad a seggén vagy nem veszi figyelembe és elmegy, csinálja, amit tenni akar. Semmi bonyolultat nem látok ebben és nem érzem egyébként, hogy nagyon bele akarna vonni bármibe is. Persze, névlegesen igen, felcímkézve azzal, hogy illenék átbeszéljük, mert együtt vagyunk, ami gondolom azt takarná, meggyőz arról, miért is olyan kibaszottul égető számára, hogy háromezer mérfölddel arrébb menjen, hátha ott éri halálos baleset szolgálatteljesítés közben.
El nem tudom mondani mennyire felemelő egyébként ennek a gondolata.

Egészséges határokon belül nincs semmi gond azzal, amit Tony művel. Egyértelmű, hogy szívesebben foglalkoznék ezzel otthon, mint nyilvánosan, magunkat ismerve, ennek még nagyon csúnya vége is lehet. De a fickó hamar a szívünkhöz nőtt Gatsbyvel, nem különben a három kutyájával együtt.
Abban azonban biztos vagyok, ha átlépne egy bizonyos határt, könnyedén fordítanék hátat és hagynám itt a fenében a pasassal együtt. Most ez nem történt meg, így, bár hatalmas levegővételek közepette, de állom azt, amivel sújt minket. Csak ne vigye túlzásba.
Amihez nagyooon közel kerül, amikor Gatsbyt is magához ragadja. Van ráció abban, amit mondd, mégis… Nem szívesen veszem. A fickóban mégis megbízok, az eb is, így nincs is miről tovább vitatkozni. Tudom, hogy jó, elkényeztetett dolga lesz a dögnek.
Jobb, mint nekem. A drága hölgyemnek a legjobb dolga van a világon. Nem irigylem el tőle, megérdemli, azok után, ahogy rá találtam négy évvel ezelőtt. Ennél jóval többet is érdemelne, de nem kis sajnálatára, velem és az én kompániámmal kell beérnie. Eddig nem panaszkodott… annyit.
Odakint, néhány pillanat erejéig hallgatásba burkolódzunk mindketten. Kötelező jellegű megbeszéléshez egyikünknek sincs kedve, de anélkül nem fogunk innen szabadulni. S valójában – a francban, hogy igaza van ebben Tonynak – minél tovább húzzuk, annál tovább gyűrűződik bennünk az egész történtek. Akaratlan táplálna dühöt olyan is, ami meg sem történt.
Barna íriszeimmel követem, miként vakarja meg halántékát, nem tehetek róla, olykor vonzza az ember tekintetét, ahogy a cigarettát tartja a kezében.
- Feltételezed. Úgy gondolod, hogy az márpedig úgy van, ahogy te kigondoltad, és arra sem veszed a fáradtságot, hogy meg is kérdezd esetleg, ez tényleg így van-e? – teszem fel a kérdést, egyelőre még minden vádtól mentesen. Pedig akadna egy-kettő, amit szívesen átengednék.
És megint itt tartunk, ahol mindig is. Ahol a part szakad. Fújtatva tekintek fel az ég irányába. Persze, nem bírja. A vádaskodást én szeretem? Nem. Az est lassan elért minket, a hideget mégsem érzékelem idekint.
Mégis itt vagyunk.
- Fogalmam sincs, mert egyelőre még el sem olvastam a tájékoztatót, csak láttam, hogy megjött – fejtem ki, arra vonatkozólag, hogy mennyi időre mennék el, ha elvállalnám. – Ahogy azt sem tudom, hogy jelenleg mik a követelmények, hogy bárki is jelentkezzen, amelyet, ha! és itt most egy erős ha van benne, meg is tennék, ezer és egy dologtól függene. Már alapból a jelentkezés elfogadása, onnantól kezdve, hogy ki jelentkezhet, mely részlegtől, mennyien, egészen azon át, hogy itt vagy te és Gatsby is, s az előbbiről sejtéseim voltak, hogy rohadtul nem fogja díjazni az ötletét az egésznek – továbbra is elevenen ég bennem, a legutóbb miként váltunk el. Mondanom sem kell, rohadt jó volt úgy dolgozni, hogy előtte szakítottunk. Fasza volt. De legalább a gondolataim nem körülötte jártak és dühval karöltve harcolhattam a tűz ellen.
- Az a megoldásod, hogyha olyat hallasz, ami neked nem tetszik, hogy rögtön ultimátumot fogalmazol meg? Vagy az egyik, vagy a másik és nincs köztes út? – kérdem újra, még mielőtt bármibe bele mennénk. Mert lehet, hogy nincs is mibe belemennünk, ha így áll az egészhez. Akkor tényleg jobb lesz, ha egyedül hozom meg a döntést.

Nagyobb lélegzetvétellel juttatom a tüdőmet jelenleg füstmentes oxigénhez, rögtön az első nekifutása után vagy még inkább aközben. Gondosan nem reagál még mindig ugyanarra, ami a lényegi rész lenne, de helyette kapok kiosztást, mintha ez valaha is segített volna bármit is. Pontosan ezért sem akartam belemenni az egész körbetárgyalásba, vele ellentétben semmilyen szinten nem élvezem azt, hogy átbeszéljünk valamit, aminek konkrétan értelme nincs. Nem azért, mert maga a téma annak számít, hanem amiatt, amit a közbeiktatott fújtatással tesz hozzá folytatásként.
Millió és egy gondolat kavarog a fejemben, mégsem vetek közbe semmit, mondja csak, amit akar, bár utóbb rájövök, semmivel nem visz közelebb ahhoz, amit úgymond eredetileg kívánt volna. Ezzel pedig nem tudom mire számít, mégis mit kezdjek?
- Ha ennyire ismertél ki az eltelt két év alatt, nem tudom van-e egyáltalán értelme annak, bármit is folytassunk. – Nem kapott ultimátumokat, így nem igazán tiszta előttem, miről is beszél. Bár annak a ténye, hogy felteszi a kérdést, azt mutatja számomra, saját megigazolását tartja szem előtt és nem azt, amire hivatkozott korábban; elméletileg valamiféle kapcsolatban vagyunk. Gondolom a problémák megbeszélése is csak addig van szem előtt tartva, ameddig nincs arról véleményem, bár ez esetben rossz lóra tett velem.
- Gőzöm sincs mit vársz tőlem és ne gyere azzal, hogy azt, beszéljük meg, ami kettőnket érint. Ez az egész téged érint egyedül, én nem akarok benne részt venni. Ráadásul most mondtad ki, sejtetted, hogy rohadtul nem fogom díjazni. Igazad volt. – Az láthatóan semmilyen szinten nem érdekli, amit már saját bevallása szerint is előre tudott, mi több, még gyakorlatilag ki is kéri magának, pedig nem zsákbamacskáért nyúlt, amikor csakúgy mellesleg belógatta azt, már lehet jelentkezni.
Megint beleszívok a cigibe, lenne még mit hozzátennem, de ha nagyon égeti a vágy, hogy közbeszóljon, a lehetőség adva van, amíg a nikotinfüst megtölti a tüdőmet és ki is fújom azt onnan. Ha nem akar megakasztani, akkor viszont várnia kell néhány másodpercet.
- Úgy pedig végképp nem értelek, most a mögé takarózol, egyébként semmit nem tudsz az egészről, de már felhozod nekem, mint… Mit? Az elmúlt percekben elhangzott hosszas mellékinformációk helyett mondhattad volna, hogy nem, nem tervezel utazni. Erre azonban nem került sor, nyilvánvaló okkal. Élhettél volna a lehetőséggel, mégsem tetted. – A hangom nyugodt marad – szokatlanul hozzám képest –, de lassan a kezeim is bekapcsolódnak a pofázásba. Nem mindig tűnik fel, most sem igazán valójában, de az anyanyelvem nem az, amelyet szavakkal beszélek, ezért automatikusan történik meg, néha jelelni kezdek. Jelenleg azonban még inkább csak gesztikuláció jellegűnek tűnhet, ahogy a kezeimet használom.
- De ha ennyire akarod, tessék, legyen; El akarsz menni Californiaba a nyárra vagy nem? Ha minden feltételnek megfelelsz, mész vagy maradsz? – Alapból baromság a gondolat, hogy eszében sincs odarongyolni és közben mégis megemlíti nekem már most, úgy, hogy konkrétan még semmit sem tud róla az elmondása alapján. Ezekre a kérdésekre egyszerű a válasz, vagy igen vagy nem, köztes megoldás nincs.

Orromon keresztül fújtatok újra csak megjegyzésére. Két szemöldököm homlokom közepére vándorol, egy apróbb bólintás kíséretében. A mozdulat befejezéseként letekintek magunk közé, a pohár falán játszó ujjaimat figyelem.
Az egyszerű megoldás. Bedobni a törölközőt. – Igazad van. Nem ismertelek ki, mert nem gondoltam volna, hogy ez lesz majd az első gondolatod – igaza van. Ebben most igen, csak nem éppen úgy, ahogy véli. S ahogy én véltem. Még ha a téma nem is egyszerű, azt hittem, hogy képesek lehetünk felnőtt emberek módjára megbeszélni. Hisz azok vagyunk, vagy mi a fene.
Szemöldököm lágyan ráncolom. Szavai szöget ütnek a fejemben, melyet továbbra sem tudok hova tenni igazán.
- Hogy mondhatod, hogy csak engem érint? Való igaz, legvégül az én döntésem lesz, ami ránk is kihatással lehet. Ezáltal nem érint téged? – nem értek igazán egyet vele, ezúttal sem. Igen, a döntés az enyém, de nem csak egyedül az én dolgom. A környezetemben élőké is, azoké, akik fontosak nekem. Igen is vannak, akiktől tanácsot kérek, akikkel beszélek, mielőtt ilyen döntést meghoznék.
Minden évben megteszem. És eddig minden évben egy döntés mellett kötöttem ki. Arra nem tudok jelen pillanatban garanciát vállalni, hogy nem fogok másként dönteni.
Látszólag türelmesen várom, hogy mit kíván még mondani, szívem ritmusa mégis őrültebb tempóba vált. Fülemben dübörög az adrenalin egy korán sem jó és kellemes fajtája. S ahogy folytatja, csak tovább zakatol tőle őrült tempóban a vér az ereimben. Beleiszok újra a sörbe, ezúttal nagyobb korttyal.
- Nem takarózom, igyekszem őszinte lenni hozzád – még akkor is, ha ez most rohadtul nincs egyikünk ínyére sem. – Nem hangzott el, mert nem döntöttem még el, hogy tervezek-e jelentkezni, vagy sem. Egyelőre ez nem más, mint egy lehetőség, amivel lehet foglalkozni – így pedig lássuk be elég nehéz arról beszélni, hogy mit tervezek. Ahogy az előbb is említettem ez több dologtól is függ. A lehetőségeimet próbálom belőni, de úgy vélem elég szűkre szablya mozgásteremet ebben. Kezeivel hevesebben gesztikulál, mely éles bizonyítéka annak, hogy nyugodtságát legfeljebb megjátssza ő is. Fogaim szorítom össze.
- Nem tudom – mondom el őszintén. – Nem állítom azt, hogy nem gondolkoztam el rajta, hisz épp ezért hoztam fel. Az elmúlt három évben mindig jelentkeztem. Mindig körbe jártam a lehetőségeimet és eddig mindig arra esett a választás, hogy jelentkezem. Nem fogom beadni a jelentkezést sem, ha a lehetősége áll fenn annak, hogy nem fogadnám el, ha behívnának – számból nem fogok segget csinálni. Épp ezért is tartottam fontosnak már most az elején beszélni rólam. Ne utólag kelljen esetleg döntést változtatnom. Mellesleg akkor nem tenném meg, ahogy legutóbb sem tettem.
Mélyebb levegőt veszek és lassan fújom ki azt mellkasom zártságából.
- Minden évben a szezon közepén hívnak be önkénteseket, amikor a tüzek oly sokáig kitartanak, hogy a helyi erők már nem tudnak csak maguk harcolni ellene. Segítséget kérnek, hogy ne legyen nagyobb a kár, mint amennyi eddig volt, nem csak a természetre, az emberekre is, akik ott élnek. Miért gondolod ezt ennyire rossz dolognak? – kérdezem meg tőle, még mielőtt újra csak belelovagolnánk magunkat olyanba, amibe nem kellene. – Miért gondolod ennyire határozottan azt, hogy nem kellene ebben részt vennem? – pontosítok, hisz vélhetőleg nem azzal van a problémája, hogy segítséget kérnek… hanem, hogy én önként jelentkeznék erre.

Tisztában vagyok azzal, hogy igazam van és azzal is, hogy bár látszólag megadja, valójában nem ez lapul meg a homloka mögött, amire tökéletes bizonyíték, máshová tereli, ferdíti azt, mint amiről szó volt. - Tudok róla. – Biccentek a szavába vágva, szükségtelen, hogy elismerje, ami világosabb, mint a nap. Kivárom amíg persze befejezi, de hozzáfűznivalóm azért még akad és eszemben sincs később, monológként előadni. - Jah, csakhogy egyébként meg erről szó nem esett, helyette azt közölted, kizárólag ultimátumokat kaptál eddig, aminek pontosan tudjuk mennyi valóság alapja van. – Amennyire azt hitte a fordított logika működni fog, éppen annyira nem történt ez meg. Nem azt vágta a fejemhez, amit most vádként rótt fel, az eredeti kérdés nem erről szólt ugyebár, amire a reakciót kapta. Egyébiránt meg, arról én hol tehetek, hogy nem az általa elképzelt módon reagálok valamire?
A sört egyelőre még érintetlenül hagyom, helyette a cigivel foglalkozom pótcselekvésként és mert egyébként nagyban hozzájárul ahhoz, megőrizzem a hidegvéremet. Amennyire az ebben a helyzetben lehetséges. Összességében elégedett vagyok az eredménnyel, se a hangom nem emeltem meg, sem az indulat nem öntötte el az agyamat, de ettől még nyilván nem fogom véka alá rejteni, mit gondolok az egészről. Sok jót nem.
- Nem én akarlak itt hagyni, hogy háromezer mérföldre rohanjak hőst játszani. Kimondtad, a te döntésed lesz, eleve nem osztottál ebben szerepet, akkor meg miért vagy felháborodva azon, hogy nem is akarok benne részt venni? – Az egész szituációt ő hozta kettőnk közé és nem én, de azt persze elvárná, hogy én is részt vegyek a lelkiismerete megkönnyítésében azzal, hogy részemről rendben van, ha elfut az ország másik végébe meghalni, de azért ütheti a mellkasát, ő csak a jó ügyért teszi mindezt. Persze. Leginkább önmagáért, ha másra is gondolna, akkor nem tenné ki ennek a szüleit vagy engem.
Mégis mit várt vagy mit szeretett volna? Hogy támogassam ebben az eszementségben, amikor semmilyen szinten nem értek vele egyet és nincs kedvem jó pofát vágni ahhoz, lehet vissza sem jön. Akkor inkább essünk túl a nehezén most és mindenki mehet, amerre akar.
Arra, hogy lehetőségnek nevezi, mintha valami jó dologról lenne szó, egyszerűen és önkéntelenül horkanok fel. Megcsóválom a fejemet röviden a folytatás alatt, majd a dohányból lélegzek be újabb nikotin mennyiséget.
- Akkor meg miről beszélsz, amikor azzal vádolsz, kigondoltam miről van szó, de közben meg sem kérdeztelek, azt sugallva, a feltételezésem alapból nem állja meg a helyét?! Igazam volt. Ugyanazt mondtad el, amire számítottam; menni akarsz, elvégre ez számodra lehetőség. Zsinórban már évek óta elhúzol oda, mégis azt vered le rajtam, hogy nem is feltételezem, a maradás is opció lenne. Kurvára nem az, a szavaid alapján és tetszik vagy sem, illúziókat nem fogok kergetni a kedvedért megbeszélés címszó alatt. Konkrétan nincs miről beszélgessünk ebben a témában. – Neki kibaszott lehetőség, hát nagyszerű. Akkor éljen vele, nehogy a végén az legyen, miattam maradt le a kihagyhatatlanról,, amiben már egyébként három éve folyamatosan részt vesz.
Amit viszont ezután tesz hozzá az egészhez, azzal erősen megingatja a higgadtságomat. Élesen villan a tekintetem, ahogy rávezetem szempáromat. Nagyon durván rossz útra tévedt ezzel, amit most le akar tuszkolni a torkomon.
- Aham. Jelenleg ebben a percben is emberek, köztük gyerekek százezrei halnak meg, éhségben, kiszáradásban, olyan betegségekben, amelyek ma már gyógyíthatók, de nem jutnak hozzá a segítséghez. Olvadnak a jégsapkák, kihalás szélén álló fajok pusztulnak el véglegesen. A világ tele van kibaszott katasztrófákkal és csak, mert nem akarok rohanni nyakra-főre megoldani ezeket, már gyakorlatilag én vagyok a szemétláda. Tudod, mit? Legyen. Mert azzal a logikával, ami mentén mindezt elmondtad, mehetsz rögtön tovább is, a felsoroltak mindegyike szörnyűség és csak segítségre van szükség, amiben meg nincsen semmi rossz. Jah. – Na most már dühös vagyok. A leégett csikket elnyomom a hamutálban és amikor újra megszólalok, az ASL jeleket már teljesen helyesen használom. Annak ellenére, ahogy érzem magam, a hangomat ugyanolyan erőn és magasságon tartom, ahogyan az elején is, erre nagyon odafigyelek. Elvégre nem magunk vagyunk és másnak ehhez a cirkuszhoz nincs semmi köze.
- Menj, ha annyira akarsz, nem tartalak vissza. – Egyetlen szóval sem mondtam, hogy ne tegye. Eleve azzal kezdtem, ha megy, akkor már nem kell visszajönnie és pont. Nem közöltem vele mit tegyen vagy ne tegyen, de asszisztálnom nem kell ahhoz, amivel nem tudok se egyetérteni, sem pedig megérteni. Itt is szükség van a munkájára – a nyáron is –, de gondolom az kit érdekel, ha helyette lehet menni hegyoldalt oltani...

- Mert mégis minek neveznéd azt, amit mondtál? Ha elvállalom, akkor mehetek is Isten hírével. Akkor mi ez? Ha nem vállalom el maradhatok, ha igen, akkor húzzak a francba? Már elnézést de ez eléggé egy ultimátumnak tűnik – és az is. Rég nem vagyok már nyugodt, kb mióta Tony kiültetett minket. A hely nyilvánossága az egyetlen, amiért képes vagyok magamat valamilyen formában még türtőztetni.
Mert természetesen olyan nincs, hogy Angus Shepardnak ne legyen valamiben igaza, mi? Mert mindig neki kell, hogy az utolsó szó legyen és persze a világ is úgy forog, ahogy ő kívánja. Ha pedig valami nem ennek a nyomán történik meg csak egyszerűen szabaduljunk meg tőle.
Mert neki is csak ennyit jelentek.
Fel sem tűnik, hogy egyre mélyebben veszem a levegőt, lábaim keresztezett tartását bontom, mindkét talpam a földhöz simítom.
- Jézusom Angus – dőlök hátra, enyhén elhűlve attól, amit hallok. Ajkaim nyitom, kell néhány hevesebb szívdobbanásnyi idő, amíg képes vagyok összeszedni gondolataimat. Eltekintek feje mellett a kert hátsó fala irányában. – Tudod, ha nem lenne benne szereped, mi történt volna? El sem mondom ezt az egészet, legfeljebb a végeredményt közlöm. Ha mennék. Ha nem, akkor még arról sem tudnál, hogy felmerült bennem akár, mint gondolat – mint ahogy azt legutóbb is tettem. Hiszem, hogy valamennyire képesek vagyunk a saját hibáinkból tanulni, ezért is hoztam fel. Ezúttal. Hamarabb. - Ennyire nincs szereped benne jelenleg sem. Vagyis, hogy megvitatnám veled az egészet, az neked semmit sem jelent – nem, korán sem arról van szó, hogy kiforgatnám szavait. Ő állítja: nincs benne szerepe. Jah és hogy nem is érdekli, de legalább is nem akar részt venni benne.
És akkor még neki áll feljebb. Agyam eldobom. Legalább próbálom valamilyen úton megbeszélni vele és bár már most tudom, hogy rossz ötlet volt, mégsem bánom. Időben kiderülnek a dolgok.
Horkanását hallva szemöldökeim ráncolom újra csak, ám nem befejezem a mondandómat.
- De, rohadtul opció, minden évben. Most is – vágok a szavába, immár korán sem nyugodtan. Enyhe ingerültséggel a hangomban. Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Hogy igen, elgondolkoztam rajta, de ettől még nem jelenti azt, hogy elmegyek. – Gondolom azt el sem hiszed, hogy amúgy maradnék. Veled, Gatsbyvel. Inkább csak elhatárolódsz, ha nem tetszik amit gondolsz akkor meg menjek. Soha nem áltattalak azzal, ami elég erősen az érdeklődési körömben mozog. De soha nem zárkóznék el az elől, hogy más döntést hozzak, anélkül, hogy megbánnám. Én legalább próbálok nyitni, egyáltalán átbeszélni, nem pedig azt vágni a fejedhez, hogy kurvára nem akarok benne részt venni – fogalma sincs, hogy milyen igazságtalan, amiket mondd velem szemben. Mennyire mélyen rosszul érintenek a szavai. Több mindent is figyelembe szoktam ilyenkor venni, igen, tavaly elkövettem egy hibát, nem számoltam azzal, hogy majd úgy fog reagálni, ahogy. A mostani is élesen meredek, szerény véleményem szerint.
Tekintete megvillan, az enyémben már rég nincs meg a nyugalom.
- Ki mondta cseszd meg, hogy szemétláda vagy? – vágok bele mondandójába, már egyikünk sem nyugodt. Ő jelel, ezt abból lehet a legjobban felismerni. Nem ismerem ezt a nyelvet, de ha jól sejtem, hasonlókat mondd el vele, mint szavaival. – És mellesleg ha értenék a felsoroltak valamelyikéhez, talán még el is gondolkoznék azon, hogy menjek-e. De köszönöm Angus, hogy ennyit nézel ki belőlem, hogy képes vagyok kezelni a helyzetet annyira, hogy hazajöjjek élve – fricskának élem meg, amiket a fejemhez vág. Újra és újra, mintha nem tudnám a munkám megfelelően végezni újra és újra.
Az egyik legveszélyesebb szakmában dolgozom, de mióta ismer, egy komolyabb sérülést nem szenvedtem el. Korábban is csak kisebbeket, amelyek hosszú ideig nem szólítottak el attól, hogy dolgozzak. Kisebb-nagyobb zúzódásokkal látott már.
Hitetlenkedő fújtatással, dühös arccal meredek rá.
- Tudod mit? Hónapok vannak még addig, amíg behívnának, ha elfogadnám. De ha az egész kapcsolatunkhoz így állsz hozzá, lehet nincs is értelme mibe bevonni. Én nem akarok véget vetni a kapcsolatunknak, de te vagy az, aki ezt helyezte kilátásba. Több ízben is. Ha ennyire tartod magunkat, akkor valóban nincs értelme semmiről sem beszélgetni – kezeim az ölembe csúsztatom, idegesen kaparom körmeimmel a nadrágomat. Vádló dühvel tekintek rá, érzem, hogy egyre hevesebben kapom a levegőt és a lelkemet tépő szörnyeteg hegyes karmaival mar bele bensőmbe.

Az eszem megáll komolyan. Nem tudom, hogy direkt nem akarja érteni vagy más oka van annak, amiért csak simán a lényeg mellett megy el és olyan részeket ragad ki a kontextusából, amivel más értelmet kíván adni az elhangzottaknak.
- Ah, tehát azért, mert két év alatt először közlöm veled, csinálsz amit akarsz, de annak következményeivel is számolhatsz, már rögtön felhúzod minden alkalomra, amikor nem történt meg. Remek. – Nem azt és úgy kérdezte, ami ezen egyetlen alkalomra lett volna reflektálás, általánosságban közölte, ha valamivel nem értek egyet akkor rögtön ezt teszem. Hát nem. De most már ott tartok, nem érdekel, számoljon ezzel csak ezzel.
Az én szememben ez az egész messze sokkal egyszerűbb, mint aminek beállítani próbálja; ha megy, azaz ő döntése és én nem akarok belőle részt, ha marad, az is az ő döntése és éljük tovább az életünket. Nem tudom miért érez ekkora vágyat arra, hogy mindenre is rátolja azt, egyébként ne hagynám, végezze a munkáját. A hülyeséget nem bírom, de még egyetlen alkalommal sem szóltam azért, hogy ne vegye fel a műszakot. Akkor sem, amikor kisebb sérülésekkel jött haza. Felmászni a Brooklyn Hídra baromság volt, az megint más eset. Miért akar mindenáron általánosítani? Specifikusról van, ez nem olyan, mintha csak simán munkába készülne.
- Mégis mit akarsz megvitatni? Tessék, Dan, mondd mi az, ami annyira megvitatásra szorul szerinted?! A véleményem kell? Itt van a munkád, azt kellene elvégezni és nem máshová, jóval veszélyesebb körülmények közé rohangálni önként. Mit segített ez? Eddig is tudtad, hogy ezt gondolom erről vagy arra számítottál, tudsz olyat mondani, amitől támogatnám az egészet? – Ha annyira nagyon számítok az elmondása szerint a képletbe, akkor sem értem az egészet. Nem fogok melléállni ebben, nem tudok és nem is akarok, következésképpen fogalmam sincs miféle egyéb eredményre számított ennél, amikor úgy döntött, hogy csakúgy megemlíti, lehet jelentkezni. Kijelentette, a döntést ő fogja meghozni. Hát hozza, de akkor ne olvassa a fejemre, ebben nekem is adott részt. Közel nem arról beszél, közösen meghozandó döntés lenne, egy pedig pofonegyszerű példája az egyes- és a többesszám közötti különbségnek. Az ő döntése, az nem az én dolgom, nincs benne szerepem. Ennyi. Hiába akarja selyempapírba csomagolva másnak eladni.
- Jó. – Ahogy opciónak nevezi, minden évben – ami most is az!! – úgy vágom rá csípőből. Éljen akkor vele, nem fogom visszatartani. Ha magától nem érti meg, milyen hatása van a körülötte lévőkre az, amit tenni készül – pardon, ami neki lehetőség –, akkor végképp nem értem, miért vesződik azzal, hogy engem meggyőzzön arról, neki ezt kell tennie valami ködös, segíteni akarásról szóló önfeláldozó maszlaggal.
- Ne játszadozz itt velem, hogy márpedig maradnál, mert akkor mi a tökömről beszélünk?! – Azért álljon már meg a menet. Ha idevágja, hogy maradna, akkor minek ez az egész cirkusz. Még mindig nem atomfizika kitalálni, hogy menni vagy maradni akar és itt teljesen mindegy az, hogy várok-e rá vagy sem. Ha nem közlöm vele, hozzám már ne jöjjön vissza, ha menni akar, fel sem merülne a vacillálás lehetősége, simán itt hagyna a francba. Ez a nagy büdös helyet, hiába áltatná mással saját magát. Engem meg ne nézzen hülyének.
- Konkrétan te. Azzal a kérdés-kijelentéseddel, hogy rossz dolognak tartom az önfeláldozó segítséget. Legyen, vállalom, nem érdekel. – Nem kellett kimondania, hogy szemétládának gondol, maga az, ahogy fogalmazott, magában hordozta.
- Hát baromi sokat kinézel a saját kollégáidból, akik szolgálatteljesítés közben veszítették életüket, ha szerinted csak azon múlik minden, képes-e valaki kezelni a helyzetet vagy sem. Ezen logika mentén, most jelentetted ki, ezek a társaid mind dilettánsok voltak, huh. ...és tudod, mit? Valóban nem hiszem, hogy halhatatlan és sérthetetlen lennél, a mesék ezen korszakából már bazi régen kinőttem, ha nem tűnt volna fel. – Hogy a faszomba jut eszébe akkora baromság, hogy nem nézek ki belőle ezt vagy azt. Neki kellene tudnia rohadtul pontosan, hogy a szakmájában a végkimenetel szempontjából csak egy részében számít a tudása meg a tapasztalata a másik jelentős hányadában meg az teszi ki, ami kiszámíthatatlan, ami vagy megtörténik vagy nem, amivel vagy szerencséje lesz vagy nem.
- Hogy állok hozzá? Nem én vagyok, aki itt akarok hagyni mindent és mindenkit, hogy Californiába menjek. – Míg én azt tartom szem előtt, nem kellene felesleges extra veszélynek kitennie magát, addig neki az a legnagyobb gondja, hogy nem támogatom ennek az ellenkezőjében. Hozzáállás kérdésében számomra erősen kérdéses az, ő miként teszi ezt a kettőnk dolgához.
Az asztalon eddig még érintetlen sör után nyúlok, felmarom az üveget és beleiszok, mostanra jutottam el oda, hogy égető lett a szükségem rá.

- Szóval szerinted rendben van az, hogy most megtetted? Tény, ne húzzam fel más, már megtörtént dologra. Ebben hibáztam, de attól még rohadtul nincs az rendben, hogy most megtetted – közlöm vele, mert nincs. Én sem éltem vele hasonlóval. Soha. Eszemben nem fordul volna, hogy valaha kilátásba helyezzek szakítást, csak mert valamiben nem értünk egyet. És ez most nem arról szól, hogy a pillanat hevében hogy döntünk, miként pakolom össze a cuccaim, fogom az ebet és visszaköltözök hajlékomba. Ez most más. Ez most rohadtul más.
Itt most előre közli, hogy mire számítsak és mintha számára nem lenne más opció. Holott a dolgok nem ennyire feketék és fehérek. És uram bocsássa meg, ha nem esik jól, amikor ilyet vágnak a fejemhez. Mert szerintem ez semmilyen szinten sincs jól.
- Arra, hogy legalább egy minimálisan is, de nyitottabb leszel – vágom rá rögtön, hogy mire is számítottam. – Ha jelentkeznék, akkor mégis mennyi lenne az az idő, amit a mi kapcsolatunk még kibír. Egy hét, kettő, egy hónap? – a középszezon teljes idejét meg sem említem, de nem azért mert azt is kilátásba helyezném. Én sem vállalnám be. - Mi az, ami még megoldható lehetne mindkettőnk számára. Mivel járna a szétmenést leszámítva, milyen lehetőségeink lennének. Ezt, Angus. Ezt akartam megbeszélni – mert sose tagadtam, hogy elgondolkozom a lehetőségen, jelentkezzem. Amíg egyedül értem, kevésbé számított a kapcsolati státuszom a döntésben: jószerint semmivel. Ez a helyzet erősen megváltozott az elmúlt években, így igenis számításba veszem. Ha látja, ha nem, épp ezért járatom a szám.
- Hát nem érted? Hogy épp azt mondom, hogy még az sem biztos, hogy jelentkeznék, mert rohadt sok dologtól függ? Köztük tőled, mert úgy vélem, hogy valamerre halad a kettőnk dolga, nem? – a kezekkel való gesztikulálásba lassan beszállok én is. Előbb rá, majd magamra mutatok, mire is értek, kettőnk alatt – bár ez elég világos is lehet a számára. Egyszerűen csak ingerből jön a mozdulat. – Vagy rosszul gondolom? – most világosítson fel, ha szerinte semmi értelme az egész kapcsolatunknak.
Tagadhatatlan annak a ténye, hogy életem számottevő részét ő képzi ki. Olykor viharos a viszonyunk, de ettől függetlenül jól megvagyunk egymás mellett, én kedvelek a társaságában lenni. Így számomra egyértelmű, hogy számításba veszem, hogy mivel jár a kapcsolatunknak, ha jelentkeznék egy ilyen lehetőséget.
- Hol mondtam ilyet? Egy büdös szóval nem ejtettem ki, hogy szemétláda lennél. Azt kérdeztem, miért gondolod ezt rossz dolognak. Ebből rohadtul nem következik az, hogy szemétláda is lennél. Csak hogy tudd, nem tartalak annak – így örülnék ha nem vetítené ki magára olyat, ami az én számból nem hangzott el és nem is fog erre vonatkozólag.
- Szükségesnek érzed, minden kibaszott szavam kiforgatnod? – kérdezek vissza élesen, barna íriszeimben a düh lángjai csapnak fel. Társaim halála mindig is érzékenyen érintett. Nincs ebben semmi különös dolog, mindenki így van a sajátjaival kapcsolatban. – Pontosan tudod, hogy nem így értettem – érzem, ahogy a düh egyre jobban árad szét ereimben. Ha nem itt lennénk, szívem szerint ezen a ponton öntöttem volna a sört az arcába. – De soha, nem vállalok felesleges kockázatot, ha az életekről van szól – sose tettem és ezután sem fogom. Pontosan tudom, hogy vannak olyan helyzetek, amik rajtunk kívül állnak. Rohadt jól tudom, hogy mibe hallhatok bele, minden egyes nap, amikor műszakba megyek.
- Úgy csinálsz, mintha örök életre hagynálak el. Nem célom magam áthelyeztetni, korán sem azért mennék, mert kedvet kapnék arra, hogy életem végig ezzel akarok foglalkozni és akkor elköltözönék. Mégis úgy mondod, ezt az itt hagyást, mintha ez történne meg – nem célom elhagyni. Épp ezt próbálom elkerülni, hát hogy nem látja?

- Ez van. – Ha rendben van a számára, ha nincs, ezzel kell valamit kezdenie. Nem mondtam, hogy ne menjen, főleg ha annyira akar, amire ez az egész balhé irányul, máskülönben nem lenne téma közöttünk, de én nem akarok a részese lenni. Úgy látszik, számára az rendben van, hogy beleerőszakoljon olyan helyzetbe, ami kizárólag neki van kedvére és az cseppet sem számít, nekem nemhogy kedvemre nincs, de ellenzem is. Nézőpont kérdése, huh?!
- Mégis mire legyek nyitottabb? Mit értesz az alatt, hogy minimálisan legyek nyitottabb? Azt, hogy fogadjam el, menni akarsz és törődjek bele? Ebben mi a nyitottság, azon kívül, hogy így is, úgy is azt csinálod, ami az eszedbe jut, csak éppen neked kényelmesebb, ha nem kell tekintettel lenned a véleményemre. – Ennek semmi köze a nyitottsághoz, de még a kompromisszumhoz sem, távoli érintőlegességgel sem. Pontosabban, neki nem kerülne egyikbe sem, ez rettentően kényelmes lenne, de ha papucsot akar maga mellé, akkor rossz fickó mellett van.
- Ez számít? – Nem értem. Ha elmegy, tudva azt, hogy abban az esetben nem várom vissza, meddig akarna velem lenni? Esélyesen semeddig, de ha mégis, erre a választ ő tudja, ezért nem igazán tiszta előttem, miféle replikát vár tőlem.
- Nem látok más megoldást. Az ugyanis nem az, hogy elvárod tőlem, nyeljem le, ami nem tetszik és te éled közben a világodat. A lehetőségek száma pedig mindösszesen kettő; vagy mész vagy maradsz. – Ezt ha megfeszül se tudja többszörözni, akárhogyan is nyújtja tovább. Innen nézve pedig továbbra is úgy vélem, nincs mit megbeszélni. Mérlegelhet mit akar és mi éri meg ahhoz, hogy azt megkapja. Ennek a végére érnie nagyon egyszerű vagy az egyik eshetőséget választja vagy a másikat.
- Ez esetben találd ki, hogy mit akarsz és akkor visszatérünk erre, mert addig semmi értelme folytatni ezt. – Ha konkrétan fogalma sincs, menne vagy maradna, ez az egész, amit most művelünk totálisan értelmét veszti, felesleges balhé és nem egyéb. Azt már tudja, hogy nekem mi az álláspontom az egészet érintve, a sajátját viszont neki kell kitalálnia, ezt nem várhatja el mástól, főleg nem tőlem, hogy aztán vitatkozzon vele.
Azzal pedig teljesen elveszítem a fonalat, hogy jön ide az, a kettőnk dolga halad-e valamerre? - Ezzel meg mit akarsz? – Értetlenül ráncolom össze a szemöldökeimet, mert ha ebből most oda akar kilyukadni, amire sejtem, hogy irányul a sarokba szorító kérdés… a szezon és a fazon keveréséért nem rajongok. Együtt vagyunk, nagyjából együtt élünk, nem kavarok mellette mással, itt tartunk. Eddig legalábbis azt hittem, hogy itt tartunk, de most kezdenek kétségeim támadni és elfog annak az érzése nem ugyanazon a lapon vagyunk, hanem ő valahol máshol, ebben a kérdésben is.
A korábban elhangzott, kérdésbe csomagolt megjegyzése számomra értelmezhetetlen más formában, mint aminek hallatszott. Így azzal sem tudok mit kezdeni, nem tart szemétnek, de azért valahol annak a jelentését tolta a képembe, ha a megfogalmazás nem volt ennyire direkt. Ami viszont a folytatást illeti;
- Aham. Csak azért, mert a szavakon lovaglást választod, még nem jelenti azt, kevéssé lenne igaz, mit jelentett, amit mondtál. – Szándékosan vagy sem, az most teljesen mindegy. Válogassa meg a szavait jobban, ha nem akarja, hogy azokból a napnál is világosabb következtetéseket lehessen levonni. Ő tudja kezelni a dolgokat, aki meg nem volt olyan szerencsés, hogy túlélje, az meg biztos nem volt erre képes. Jah, pont így… Arra pedig már ki sem térek, hogy gőzöm sincs, milyen minden szavának kiforgatására gondol. Nem méltatom válaszra, mert alapból sértő, hogy ezt vágja hozzám.
- Persze. Soha nem vállalsz, ahogy a Brooklyn Hídnál sem tetted. – Hagyjuk ezt. Ő szaladt be ebbe az utcába és kétlem, hogy nagyon akart volna. Nem arról szól ez, mennyire tartom kompetensnek, annak a megkérdőjelezését kizárólag ő hozta fel azzal, hogy úgy védi, mintha egy szóval is jellemeztem volna. Nem tettem.
- Figyelj, hagyjuk ezt. Érthető voltam, az álláspontom pedig nem változott. – Lényegtelen, hogy költözni készül-e vagy sem – ami egyébként fel se merült –, menjen, ha annyira akar, tegye, amit jónak lát, én azonban nem kívánom se megvárni, sem pedig támogatni ebben.

Ajkaim enyhén nyílnak el válaszát hallva. Szemöldökeim lágyan ráncolódnak össze. Szavai visszhangoznak elmémben: ez van. Fogaim egymáshoz szorítom, újra csak azon kapom magam, hogy mélyebben szívom be a levegőt. Szóval szerinte ez normális. És rendjén is van. Újra csak letekintek kettőnk közé, az asztal lapjára. Minden józanságomra szükségem van ahhoz, hogy ne borítsam rá az egészet.
Újabb szavaira tekintek fel rá. Őszintén szólva sem hiszem, hogy most már lenne-e bármi értelme ennek az egésznek.
- A megbeszélésre lehettél volna nyitottabb. De látom, hiba volt azt gondolnom, hogy működhet. Nem kell örülnöd neki, nem egyszer fejtetted már ki erről a véleményed. És bár úgy véled, nem vagyok tekintettel rá, de ha így lenne, először nem veled akarnék a témában bármilyen dűlőre is jutni – fogom meg újra a sört és ajkamhoz emelem. – Amely sikerült, világosan megfogalmaztad az álláspontod – teszem még hozzá, lezárva a részét is a beszélgetésnek. Beleiszok a keserű lébe, mely most tökéletesen illik lelkem állapotához. Elmondta, hogy mi fog történni bármelyik esetben is.
Tisztán. Világosan. Érthetően.
- Igen – felelem egyszerűen. Számít. Neki mindegy, hogyha esetleg meg tudnánk oldani, hogy együtt maradjunk, mennyi ideig vagyok távol? Egyértelmű már, az ő fejében alapjáraton nem is volt ilyen forgatókönyv. Ha megyek, páros lábbal rúg ki az életéből.
Már fújtatásra sem vagyok képes, két lehetőségét hallva. Nem csak az önkéntes munkát illetően, hanem az életében betöltött szerepemben is. Megyek vagy maradok. Neked ilyen rohadt egyszerű, mi? Ő könnyen el tudná dönteni. Egyszerűen hozná meg azt a döntést, amely számára a legkézenfekvőbb. Csak hogy nem mindenki ilyen Angus…
Hallgatást választom, veheti beleegyezésnek is felőlem. Fogaim oly erősen szorítom egymáshoz, arcom bőre szinte megfeszül tőle. Képtelen vagyok megszólalni, a keserűség, mely ellep, elképzelhetetlen mértéket ölt most bennem.
- Rendben – egyezek bele könnyedén, röviden. Nem fűzök hozzá többet semmit. Nincs semmi értelme, pont ahogy ő is megfogalmazta. Majd akkor eldöntöm. Egyedül. S választok a két opció közül, ilyen egyszerű. S vagy megtudja, vagy nem, ez is ennyire egyszerű, nincs ezen mit tovább ragozni.
Ezzel meg mit akarsz?
Semmit.
Hangozna mindezek után csípőből a válasz. Szemöldök ráncolását nem igazán értem, az meg sem fordul a fejemben, ami az övében igen.
- Az elmúlt időszakban jól megvoltunk. Gondoltam ez fennálló tendencia is lehet – alig voltak balhéink, azok sem akkorák, hogy bármelyikünk is kényszert érezzen arra, hogy ott hagyja a másikat. Megszakítva is, de két év, az két év. Persze, sose definiáltuk, hogy mi is vagyunk, annyira tiszteltük a másikat, hogyha az életünkben tartjuk egymást, mást kizárunk belőle. Nem fogom magam rákényszeríteni semmilyen szinten. Felnőtt nő vagyok, ha közölné, hogy ennyi volt és nem tovább, elfogadnám és arrébb állnék. Annál többre nem vágyom, ami jelenleg meg van közöttünk. Párdon egészen a lakás ajtaján kilépésig megvolt.  
Kezem útközben az ölembe vonom, fel sem tűnik, hogy ökölbe szorulnak.
- Hát persze – hagyom rá. Ha azt gondolja, hogy így vélekedem saját társaimról, akkor meghagyom ebben a hitben. Eljött az a pillanat, amikor eldöntöm, nem fogok vele vitatkozni. Úgyis úgy kanyarítja ki a beszélgetést, ahogy neki az jó. Tudnia kellene, hogy nem degradálom le saját társaimat, semmilyen szinten.
- Élve lejöttem?  – kérdezem vissza élesen, hirtelen. Újabb mély levegőt veszek, két kezem magam elé emelem fel, még mielőtt belerohannánk egy újabb vitába. Egyszer abból bőven elég volt. – Bele se menjünk, kérlek – szólok, még mielőtt egy újabb vihart engednénk a fejünk felé. Erre rohadtul nem lenne most szükségem. És szerintem neki sem.
- Ja hagyjuk – engedem le kezeimet. Igaza van, felesleges erre több szót pazarolni. Beleiszok a sörbe, szükségem van a hideg italra, ahogy végigkarcolja torkomat. Lehűt, bár gondolataimat aligha. – Kihozom Gatsbyt – támaszkodom két kézzel az asztalra, mellyel lendületet szerzek a felállásra. Ha nincs több mondanivalója, akkor csak hátat fordítok neki, hogy visszatérjek az étterembe. Az ajtón benyitva, karjaim széttárva fogadom az elém siető ebet. Mellső mancsaival lábaimon támaszkodik meg, arcomra nyalja fel lelkesedését. Én pedig érzem, hogy már rég be is falta mindazt, amit Tony elé rakott. Ha a pórázt leszedte róla, akkor azt csak felmarom onnan, ahova tette, Gatsbyt pedig kiengedem, ha egyet ért velem a tulajdonos, ha nem.
Vígan szalad oda a Férfihoz, mellette farol le hirtelen, megfordul és csahol vissza hozzám. Engem megkerül és fut is vissza. A következő körjénél hirtelen lépek ki oldalra, amerre fut, felfogom őt, két kezemmel gyömöszölöm át egész testét. Lábaimhoz dörgölőzik és már fut is vissza. Ezeket a köröket futja – szó szerint – amíg vissza nem érek az asztalhoz. Úgy ülök le, hogy az eb könnyedén elérjen engem, ám ezúttal a pasast választja. Mellé ül le, fejét kezével feje alá törleszkedik.
Áruló.
A pórázt leteszem magam mellé, farzsebemből előveszem a telefont – fel sem tűnt, hogy addig ott van – megnézem az értesítéseiemet, ajkaim elhúzom. Egy üzenetre válaszolok, röviden, tömören, majd pedig képernyővel lefelé fordítva helyezem az asztalra. A sörből pedig újra kortyolok.

Persze, feltűnik miként ráncolja a szemöldökeit vagy szorítja össze az állkapcsát, ami viszont történt, megtörtént. Ha akarnám, se tudnám visszaszívni, de, hogy egészen őszinte legyek, nem akarom. Örökké nem fog működni az, ami már most is döcög és annak a ténye, hogy másokra tekintet nélkül menne el a oda, hogy egyáltalán megfordul a fejében és csak addig jut el, ezt és ennyit tud felajánlani… édeskevés.
- Hogy mondhatod, hogy tekintettel lennél? – Rajtam a sor, hogy ráncoljam a szemöldökeimet, értetlenséget mázolva fel a képemre vele. - Magad mondtad, tisztában vagy és voltál már előre azzal, nem örülök neki és, hogy tudod miként gondolkodom róla, mégis úgy vélted, teljesen rendben van idetolni nekem, elvárva azt, hogy még nyitott is legyek rá. – Tényleg nem értem. Ha nem volt előtte meglepetés – nem lehetett az –, hogy cseppet sem vagyok elragadtatva az ilyen jellegű dolgaitól, akkor miért hozta szóba, hovatovább, azt is deklarálva, márpedig tekintettel lenne magán kívül másra. Ez pontosan olyan, mintha az általa utált dolgokat egyre másra nyomnám az orra alá, azzal a felütéssel, ez csak az ő érdekét szolgálja, örüljön neki. Hát persze. Pont ilyennek ismerjük őt…
Nem, számomra nem egyértelmű minek és miért számítana, ha úgy dönt elmegy, meddig maradnánk együtt. Értetlenül rázom a fejemet, totál lényegtelen véleményem szerint, maximum damoklészi kardként lebegne mindkettőnk feje felett az egész terhe, ha szavatossági időt pecsételnénk a közöttünk lévő akármire.
Az egyáltalán nem komplikált, ami neki gondolkodni valót ad, ennél egyszerűbb valószínűleg nem nagyon létezik. A komplikációt viszont az adja, egyáltalán gondolkodnia kell. Annak a tudata, ennyi jelent számára az, aki elméletileg fontos neki és akkor is bevállalná, ami éppen az eszébe jut, amikor pontosan tisztában van azzal, a másiknak ez gondot okoz. Keserű nyál gyűlik össze a számban és nem a nikotin adag következő lelélegzett füstgomolyaga miatt. Legalább abban képesek vagyunk egyetérteni – az nem érdekel jelen pillanatban, ténylegesen vagy csak látszólag –, előbb talán azt kellene megálmodja, mi a tökömhöz akar kezdeni és mondjuk utána összebalhézni, amikor már van védhető álláspontja.
Gyanakodva méregetem, amikor – szerinte – semmit nem akar mindazzal, amit az imént szegezett nekem. Megint; ha nem volna számára fontos, nem hozza fel. Megint nem atomfizika erre az egyszerű következtetésre jutni és kellemetlen érzés lenyomatát hagyja a gerincem teljes hosszán annak a koponyám közé bekúszó gondolatnak, többet várna vagy akarna annál, mint amink jelenleg megvan. Nem azt mondom, ezzel probléma van, csak a játékszabályokat jobb előre lefektetni, ahogy az igényeket is, nem pedig útközben átírni a másik tudta nélkül. Ha ezt akarná megbeszélni, arra nyitottabb lennék. ...vagy valami olyasmi.
- Akkor már ketten vagyunk. – Jahm, én is azt gondoltam, a dolgok maradhatnak, ahogy vannak, mert messze nem rosszak, de ezzel úgy látszik a kijelentett ellenére csak én vagyok így igazán. Nem én akarok elhúzni és nem én követelem rajta sejtelmesen, mégis merre haladunk. Nekem minden jó úgy, ahogy van... Volt.
Megint. Tudom, hogy igazam van, nincs szükségem ennek alátámasztására a részéről. Szó nélkül hagyom végül az egészet és újra a kezemben lévő dohányból lélegzek le a tüdőmbe, lassan – inkább gyorsan – a végére érve a megkezdett, mostanra már vészesen csikké égettnek. Arra viszont megint rávillan a szempárom, ahogy totálisan máshová kavarja azt, amiről beszélünk.
- Mégis, hogy jön ahhoz, szerinted soha nem vállalsz felesleges kockázatot, aminek az ellenkezőjére volt már példa; az, hogy a végén mázlid volt, huh?! Jah, egyetértek, szerintem se menjünk bele. – Rohadtul nem jönne ki belőle jól és ezt mindketten jól tudjuk. Újra csak; nem én kérdőjelezem meg azt, mennyire kompetens a dolgában, ő érzi azt, hogy ezt bizonygatnia és védenie kell, olyan módon felhozva, aminek az ellenkezőjéből már megjöttünk.
A sörömbe kortyolok bele, nagyot nyelve le az üveg jól esően kesernyés tartalmából, amikor bejelenti, hogy inkább elsétál. Igen, éppen ez volt eddig is a lényeg, de tök mindegy. Menjen, hozza a kutyát, ha annyira nem tud meglenni nélküle és most az sem számít, hogy egyébként nekem is a szívemhez nőtt a csaholó dög.
Amíg bent vannak, vészesen tűnik el a Bud tartalma, nagyjából a fele üveg lesz áldozata munkálkodásomnak, mire megint előbukkannak. Közben pedig egy újabb szálat is a fogaim közé harapok és ismételten rágyújtok. Dühös vagyok, ez pedig lényegesen segít egyben maradni a lehetőségekhez képest, mégis, amikor a bundás esztelenség felbukkan az oda-vissza rohangálásával, jobb hatást gyakorol, mint a nikotin és az alkohol kettőse. Különösen azzal a húzásával, ahogy mellettem teszi le a hátsófelét és a kezemért pitizik. Megkapja. Végigvakarom a füle tövét és magam mellett paskolom meg a pad felületét, felugorhat oda. A szemben lévő telefon babrálása csak egyszerűen sértő, de miután Gatsby legalább hajlandó nekem szentelni a figyelmét, így az talál viszonzásra. Végszóra pedig, mintha kibaszott előre megrendezés alapján történne; feltűnik Tony a burgerekkel és a melléjük pakolt hasábburgonyákkal.
Röviden böki ki, hogy együnk, ahogy végigméri a párosunkat. Biccentek felé, csakhogy békén hagyjon minket, de nem maradt semennyi étvágyam, így a magam részéről passzolnám a lehetőséget. Bár erről neki még fogalma sincs, amikor távozik az asztalunktól és visszatér az épületbe. A szemben lévőre emelem a képes felemet, amikor már letette a mobilját a keze ügyéből.
- Hazajössz? – Úgy egyáltalán, mert őt – magunkat – ismerve semmiben sem vagyok biztos őszintén szólva. Abszolút nem veszem készpénznek, együtt távozunk még innen az este folytatásaként, de örülnék neki, ha tudnék róla, mire számítsak.

Mellkasom börtönében zakatol szívem, átütni készül az őket fogva tartó bordákat. Ereimbe átjáró vérem nyughatatlanságra késztet. Torkomban, fülemben, de még ajkaimban is érzem az egyre hevesebb dobbanásokat, teljesen eggyé válik velem. Pulzálva élem meg a mostani érzéseimet, melyben a rádöbbenés keveredik egy jó adag keserűséggel.
- Mint mondtam – kezdek bele, nehezemre esik nyelni, úgy érzem, kiszáradt a szám. Az egész világ hirtelen kezd el körülöttem forogni. Egy mélyebb levegőt veszek, s mintha elvágták volna ezt a fajta furcsa, megrészegítő élményt. – Egyelőre ez egy olyan dolog, amit a részemről átgondolásra tartok. Azért… toltam oda neked – ráncolom enyhén össze a szemöldököm, ahogy az ő szavát használom fel. – mert nekem nem állt szándékomban véget vetni a kapcsolatunknak, bármilyen döntés is szülessen – újra csak keserűség tölt el lábujjam hegyétől egészen fejem búbjáig. Megoldani próbáltam azt, amit talán nem is lehet. Egyezségre jutni, melyben nem tudunk már. Szavait vehetjük annak is, épp ahogy én is állítottam. Világosan megfogalmazta az álláspontját.
Elmondani sem tudom, hogy mennyire rosszul esik mindaz, ahogy ő is a képembe tolta azt. Nem, nem azt, hogy nem tetszik neki, de azt, hogy szerinte nagyon is rendben van, ha kijelenti, hogy akkor ennyi volt és nem tovább. Rosszul viselem minden egyes másodpercét a feltételezésének, hogy ne lennék rá tekintettel. Az egész beszélgetésbe nem mentem volna bele, ha így lenne.
Fejét nemlegesen rázza meg, szempilláim remegnek bele. Számára nincs más út, csak az a kettő, melyet felvázolt, a napnál is világosabb, mely immár nyugovóra tért az égbolt alkonyán. Ha elmennék, ha beadnám a jelentkezésemet, elveszíteném azt, mely az utóbbi időben kettőnk közé húzódott. Mindet.
Abban pedig egy szemernyi kétségem sincs, hogy az a döntésünk pedig végleges lenne. Azúttal mindkettőnk részéről. Az még csak eszembe sem jut, hogy esetleg szavaim, szándékom félreértené a kapcsolatunkat illetően. Megmagyarázhatatlan az az erő, mely eddig mindig visszahúzott egymáshoz minket. Ragaszkodunk hozzá, olykor tán magunk sem tudjuk, hogy miért.
Olykor, mint most.
Egyszerű kérdésére, egyszerűen jön a felelet. Jól megvagyunk hosszú időn keresztül, mindenféle felesleges balhék nélkül. Ezt fenntartani, nem hinném, hogy égbe kiáltó bűn lenne, de jelen pillanatban már semmiben sem vagyok biztos. Semmiben, ami kettőnket illet.
Nem csak az ő pillantása az egyetlen, mely megvillan. A téma igen érzékennyé vált kettőnk között, azóta, hogy megtörtént. Azok az átkozott riporterek, másra sem vágytam odafent, a híd tetején, mint a helikopterek zúgását, de arról még álmodni sem mertem, hogy élő adásban közvetítik le. Embertelen, amit leműveltek, mégis mit tettek volna, ha nem tudom a fickót leimádkozni onnan? Ha a mélybe veti magát, függetlenül attól, hogy a lent dolgozó kollégáknak megvolt a B tervük is?
Fogaim újra csak szorítom, ahogy ujjaim is begörbülnek tenyeremben. Én vetettem fel, hogy bele se menjünk, ő azért mégis csak reagál rá, de legalább visszavonulót fúj. A mostani mellé nem mennék bele ebbe újra. Egyszerűen csak nem értenénk egyet, semmilyen szinten sem ebben a témában.
Képtelen vagyok egyhelyben maradni. A jól ismert, kényszeres, menekülésre fogásom újra elővesz. Haladnék ebben előre, hogy ne meneküljek minden ilyen dolog elől? Fogalmam sincs, egyszerűen csak azt teszem meg, amit most elég biztonságosnak ítélek. Elmegyek Gatsbyért. Erős kényszert érzek, hogy odabent, két felessel megrövidítsem Tony italkészletét, mégis ellenállok a kísértésnek és megelégszem az ebemmel. Valójában pont elég is, őszinte mosolyt csal elő belőlem, ahogy átdögönyözöm a bundáját. Rohangálása mégsem fárasztja le, kevés ez ahhoz. Be lett ígérve neki egy nagyobb séta, parkozás, játék. Megszokott, esti rutin, mely ezúttal túl távolinak tűnik, mintha egy elérhetetlen vágykép lenne mindössze.
A piszok mégsem engem választ – mily meglepő, hogy folyton a pasasra esik a választás – így én is eddig szenteltem figyelmem nekik. Na meg mert, telefonom már nyomta a hátsómat, így amíg egy fontos üzenetre válaszoltam, addig sem figyelek rájuk. Elmém zakatolását mégsem tudom csillapítani, pótcselekvéssel sem. Gatsby vidáman ugrik fel a padra, a Férfi mellett. Büszkén húzza ki magát és tekint hol rám, hol a mellette ülőre. Tonyt meglátva, azonban körbenyalja a száját.
- Már kaptál eleget mára – jegyzem meg neki. Ne merjen kunyerálni tőlünk: úgyis fog. De attól még kapni nem fog. Nem tesz jót neki, ha összeeszik mindent. Vagy többet, mint amennyit megszokott. Hatalmas, barna íriszeivel most sem fog meghatni. Remélhetőleg a pasast sem.
Szerencséjére több megjegyzést nem tesz Tony. Nem hinném, hogy a bentihez hasonlót még egyszer végighallgatnék. Egyszerű, lényegre törő kérdése szinte elevenembe hasít. Feltekintek rá és ha volt még bármi étvágyam, az ezzel együtt ugrott a kútba.
- Úgy gondolod, jó ötlet, Bébi? – kérdezek vissza, feltekintve rá. Két ujjam közé csippentek egy sültkrumplit, de ahogy felvettem, azzal a lendülettel teszem is vissza a tányérra. Inkább a sör után nyúlok. Egy nagyobb kortyot iszok belőle, mielőtt újra megszólalnék. – Nem hiszem, hogy ma igen – rázom meg a fejem. – Nem hiszem, hogy ebben az állapotunkban jó lenne egymást kerülgetni – véleményem szerint csak újabb és újabb veszekedést produkálnánk. Magam nevében tudok beszélni, le kell nyugodnom. Azonban az ő gyorsan apadó söre sem arról tanúskodik, hogy nyugodt lenne. Még ha nem is mutatja teljesen.

Nem mondom, mesterien próbálja átforgatni a lényeg súlyozott pontját teljesen máshová, mint ahol az van. A probléma nem az, hogy én mit reagálnék – vagyis számára nyilván az, felteszem kellemetlen lehet, ha az ember nem hajlandó valamit az ő elképzelése szerint egyben lenyelni –, hanem, hogy kénytelen voltam valamire ezt reagálni. Az a valami jelenti az igazi gondot, amivel kikényszerítette a kilátásba helyezett válaszreakciót. A képlet baromi egyszerű, ha nem hoz fel olyat – ha nem agyal olyasmin –, amiről tudja, hogy nem szívesen viselem el, akkor most könnyebb lenne egy ultimátummal és annak a terhével, nem mindent tehet meg következmények nélkül. Vagy, ha úgy tetszik, neki kellemes, bevállalható következményekkel.
Két éve játsszuk ezt, gyakorlatilag menetrendszerűen és ahogy telik az idő, nem az történik, belenyugvás lenne a nem elviselhető ügyeket tekintve. Nyilván az ember köt kompromisszumokat – ő a kupit és a rumlit szereti, én a rendet és a tisztaságot, következésképpen, nem pofázok azért, mert a cuccait ott hagyja szét, ahol éppen eszébe jut, amikor arra járok, egyszerűen elpakolom vagy legalább egy kupacba hordom össze –, amelyeket beáldozhatónak tart a másik érdekében vagy csak azon egyszerű önző oknál fogva, akarja a másikat és azt, hogy működjön, ami kettejük között van. Mindenre azonban képtelenség ráhúzni, különösen hosszútávon ugyanezt a metódust. A széthagyott koszos zoknik kevéssé jelentenek olyan helyzetet, amiben bárki megsérülhet, ez azonban nem teljesen igaz arra a helyzetre, amivel most nézünk szembe.(…)
A szőrös kis hülye bundáját dögönyözöm át egy kézzel, amint felpattan a padra mellém. Úgy hiszem, ahogy Tony megjelenik a vacsorával, helyettem is kétszeresen tudna enni, legalábbis ami az étvágyamat illeti. Viszont nagyon is tisztában vagyok azzal, a kevesebb több az esetében és bár nyilván nagy örömmel puszilna be mindent, ami elé kerül, a végén csak rosszul lenne tőle, az pedig a legcsekélyebb mértékben sem szorgalmazná az érdekét. Ennek függvényében tőlem biztosan nem kap többet, felteszem a papíron gazdája meg még annyira sem akarja ellátni majd nasival.
Visszatérve arra, amit be sem fejeztünk, csak a szemben lévő kisétált belőle, ösztönösen jön a kérdést, mit tervez az est hátralevő részére. A visszadobott kérdést egyelőre költőiként kezelem, leginkább abból fakadóan, hogy érzésem szerint még nem fejezte be.
Az érkező folytatás pedig többet elárul arról, számára, hogyan néz ki egy kapcsolat, mint bármi, amit eddig az este folyamán magyarázott arról, ki és mennyire számít neki vagy mennyire akarja azt, ami kettőnk között van.
Megint a lelépést választja.
Biccentéssel veszem tudomásul, könyörögni nem fogok neki, bár, ha ez az egész fordítva esett volna meg, meg sem fordult a fejemben, hogy elküldjem vagy én menjek máshová. Nem vagyunk egyformák.
Megint beleszívok a dohányba, ujjammal pöckölöm le a hamut az égő szál végéről, és fújom ki a füstöt is közben a tüdőmből. - Ahogy gondolod. Hívj, ha majd meggondoltad magad. – Beszéd közben szedem elő a tárcámat a farzsebemből és a kaja meg a sör árát kiteszem az asztalra. Az övét is, nem csak az enyémet. Jatt is akad mellé bőven, Tony majd megtalálja, amikor kijön összeszedni a tányérokat. Most kivételesen a rajta lévő kajával együtt.
A blázt a fogaim közé akasztom, a dzsekit felmarom magam mellől és ujjaimmal kapaszkodva csak meg benne átvetem az egyik vállam felett, Gatsby fejét még egyszer megsimogatom, ahogy felállok a padról, a tárcámat pedig visszateszem a farzsebembe. Egyetlen lépéssel érek a széken üldögélő mellé, ahol megállok egy pillanatra. Szabad kezemmel kiveszem a cigit a számból, de amikor megszólalok, nem nézek arra, akihez a szavaimat intézem;
- Vigyázz magadra. – A saját lakásába menet meg egyébként is. Dacára a történteknek, semmilyen szinten nem kívánok neki rosszat, annál jóval többet jelent.
Ha nem tartóztat, akkor magára hagyom, éhes nem vagyok már, azért pedig nincs értelme maradnom, hogy várjak rá, miután egyébként sem hajlandó hazajönni, helyette megy máshová. Legyen, ahogy akarja.

Nagyobbat nyelek a biccentésére. Őszintén nem gondolom jó dolognak, ha most egy légtérben tartózkodnánk. Ismerem magam annyira, hogy akaratlan is oly megjegyzéseket tennék, mely újabb vitákat tudna generálni. Vagy egyszerűen csak nem szólnék hozzá. A legtöbbször változó a hangulatom, amikor épp haragszom. Az apróságok miatt már tudja, hogy miként viselkedem ilyenkor és ez most sem lenne máshogy. Legalább is nem hiszek benne.
Némán figyelem, ahogy előveszi a pénztárcáját, az étvágyam, az a maradék, amely már akkor sem létezett, amikor Tony kihozta az ételt végül, teljesen elmegy. Jobban kívánom a hideg sör keserű ízét, mint az étel, íncsiklandozó melegét. Mert abban biztos vagyok, hogy Tony kitett magáért ezúttal is.
Ajkam szeglete akaratlanul rándul meg, ahogy a zöld bankók a pad lapjához érnek.
- Rendben – felelem, mert mégis mi mást mondhatnék neki? Hívni fogom, ha meggondolom magam. Erre sok esélyt mégsem látok. Gatsby feláll a padra egyelőre, amikor a pasas is, s ahogy elmegy annak közeléből követi. Akkor zavarodik össze, amikor én viszont nem követem őket, hanem csak ülve maradok, a felálló hűlt helyét bámulva.
Barna íriszeimmel laposan pislogok, amikor megáll mellettem. Figyelem cipőjét, a nadrág szára éppen hogy nem takarja el, mégis lábbelijének tetejével ér össze, nem hivalkodik jelenlétével. Nem őt figyelem, ezért sem látom, hogy ő megteszi-e. Mindössze fejem fordítom az irányába. Keserű a nyál a számban újra, eltekintek oldalra, amikor oly egyszerűen szólal meg.
- Te is, vigyázz magadra – kérem tőle, ritka, gyengéd tónussal hangomban. Tovább sétál, Gatsby pedig a helyén ül le, a székem mellett. Hatalmas szemekkel tekint utána, halkan nyüszít csak fel. Erre mozdul kezem, feje búbját simogatom meg, gondosan a füle tövét is. Rám tekint, majd a távozóra. Nem szól többet semmit, csak lefekszik a helyére, belőlem pedig hatalmas sóhajt szakít fel.
Fejem hajtom hátra, az ég irányában, kedvem lenne üvölteni, melyre semmi lehetőségem nincs most. Keserűségem nem múlik el. Az oka pedig egyszerű, keveredik mindazzal, amit nekem mondott, azzal, ahogy most elváltak útjaink. Hogy haragban vagyunk, pedig esküszöm, hogy nem ezt akartam ebből az egészből kihozni.
A sört megiszom, első körben, ám nem elég. Felszínre tóduló dühömön nem segít. Így nyúlok a maradéka után – már ha hagyott az üvegben a beste – hogy azt is megigyam. Végigmarja a torkom, segít, de nem eleget.
Az étel viszont hosszú percekig érintetlen marad. Csak azért küzdök le pár falatot, mert a szervezetemnek tényleg kell. Ennie kell. Hosszú, túl hosszú volt a mai nap és valóban régen ettem. Egyedül a sültkrumpli, amit meg tudok enni. A felénél járhatok, amikor Tony kijön, morogva szedi össze a pénzt az asztalról. Rohadtul nem vagyok kíváncsi a véleményére most, bármit is motyog az orra alatt.
A pasas tányérját felemeli, de eltolom a sajátomat is. Szépen kérem meg, hogy csomagolja be őket. Mindkettőt. Nem kívánok pazarolni és tudom, hogy kihűlve már nem lesz az igazi, mégis ehető. Nem szép visszagondolni erre, de igaza van abban, hogy mások éheznek. Nem fogok pazarolni, ha csak egy módom van rá – igazából sosem teszem.
A helyemen ülök, még néhány percig, tudom már nem fog a tulajdonos visszajönni, majd bent felmarom a papírzacskót, amiben a két burger és a hozzá járó krumplik lapulnak. De szükségem van még erre az időre, hogy el tudjak indulni.
Haza.
Mély levegőt veszek, felkapom a mellém tett táskát, a telefonnal egyetemben. Az utóbbit a farzsebembe csúsztatom. A pórázt is felkapom, bekapcsolom Gatsby nyakörvét, ki már tudja, hogy indulhatunk, arra a sétára, ami már csak rá vár. Mely miatta van.
Egy kisebb kitérőt teszek a benti részben, a papírzacsi mellé kérek még tequilát és nagyon, de nagyon remélem, hogy nem most fognak vitába szállni velem. Ne akarjanak, csak adják ide. Az idegeimnek szüksége van rá. Ha megkapom őket, tisztán, mindenféle körítés nélkül leküldöm egymás után, arcomra őszinte grimaszt varázsol. Csak és kizárólag ekkor indulok útnak.
Első utam a közeli parkba vezet. Addig az eb nyugodtan sétál mellettem, a földre tapasztja az orrát és szagolgatja, ki járt erre. A parkban a futtató felé veszem az irányt, ahol azonban újra lekerül róla a póráz. A táska, azzal együtt kerül egy közeli padra, én pedig fel-alá rohangálok vele. Nem tartom fárasztónak, ez is a napi rutinunk része. A magassarkú bakancs sem okoz hátrányt ebben, már mesterien űzöm ebben is.
Amikor pedig tényleg fáradok, a sötétben is világító labdáját veszem elő. Fogalmam sincs, hogy valójában mennyi idő telik el, talán órák is, amíg alaposan átfuttatom Gatsbyt. Teljesen besötétedik, amikor megáll mellettem, lógó nyelvekkel, egyértelmű jelzése, hogy szomjas. A hordozható táljába töltök vizet, bundáján újra és újra végigsimítok. Jól esik az est hűvös, valójában hideg levegője. Enged tisztán, de legalább is tisztábban gondolkozni.
A düh, valamennyire leapadt, azt nem mondanám, hogy el is tűnt. De már nem vezeti minden gondolatomat. A keserűség a maga nemében is bennem maradt, jelen pillanatban úgy tűnik, mintha ez az érzés egy örök életen át velem kívánna maradni. Beleivódik bőröm alá, izmaim minden sejtjébe. Gondolataim eköré összpontosulnak és hiába az oly sok mélyen vett levegő. Egyhelyben mégsem tudok maradni, még mindig nem. Gatsby pedig, bár még tudna futkározni, egyre többször a kijárat felé orientálódik, egyértelmű a részéről. Menne már.
- Haza? – kérdezem tőle, nagyobb sóhaj kíséretében. A tálja, vize, labdája visszakerül a táskába, a póráz a nyakörvére. Telefonom előveszem a sötétben hirtelen robban arcomban annak világossága. Csak egy pillanatra, hogy aztán jelezze… kikapcsol. 1%-on van. – Kurva jó – még ubert sem tudok hívni.
Újabb mély sóhaj szakad fel tüdőmből. Való igaz, az estét nem így képzeltem, nem gondoltam, hogy kellene nafta a telefonba… - Akkor séta haza. Mire odaérünk, mindketten totál kifáradunk – kacsintok az ebre és elindulok vele. A parkon keresztül az utcákat járom. Agyam kikapcsol, hagyom, hogy a robotpilóta vezéreljen. Lépteim egymást követik, fejem pedig akkor kapom fel, mikor túl ismerős, mindennapi épületek sorakoznak fel előttem. Feltekintek, vagy legalább is visszarántom magam a valóságba.
Megtorpanok egy pillanatra az ismerős lakóépületet nézve.
Hívj, ha majd meggondoltad magad.
Telefonom előveszem újra, ám az már nem kapcsol be. Elfordulok az épület elől, elindulok, tényleg haza, de újra megtorpanok. Tekintetem lehunyom, nagyot nyelek, amíg összeszedem magam. Újra az épület felé fordulok. Fújtatva szívom fel magam és minden bátorságom összeszedve, harcolok minden bennem élő ösztön ellen, és indulok el azon épület felé, mely mostanra a mindennapi lakhelyemül szolgál.
Gatsby vélhetőleg semmit sem vesz vacilálásomból észre, neki természetes, hogy hova megyünk, mégha az útvonal nem is a megszokott volt.
Az ajtón könnyedén jutok be, a lépcsőn is egyszerűen sétálok fel, az emeletre felélve, annak tetején mégis megtorpanok. Elfog az érzése annak, hogy újra menekülőre fogjam… Milyen egyszerű lenne csak megfordulni és hazamenni, nem igaz? Mélyen szívom be a levegőt a mellkasomba és fújom ki azt lassan, sóhajként. Nagyot nyelek megint csak, égető vágyat érzek, egy pohár tequila iránt, melynek utóíze már teljesen elmúlt – ha a fejembe is szállt, a kinti levegő és a sok futás, teljesen ki is verte onnan. Ízét tán még nyelvemen érzem – vagy csak hallucinálom. Útközben a kisasszony pórázát újra lecsatolom, ki vígan nyargalászik az ajtó elé, ahol él. Élünk.
A kulcstartót, annak ellenére, hogy itt van mellettem Gatsby, kétszer az ajtófélfának ütöm. Talán, csak mert azt akarom, hogy tudja én jöttem haza. Hogy fel tudjon készülni arra, ha esetleg mégis kiborítana az ablakon, cuccaimmal együtt… Bármi miatt – mostanra a rémképek, elég nagyra nőttek bennem.
Csendben, némán lépek be a lakásba, Gatsby első útja pedig a pasas lesz, ha itthon lesz. Így nekem sem lesz nehéz megtalálnom, hogy merre is keressem – bárhol is. A cipőt levetem, nesztelen lépekkel haladok, de már sejtheti, a kutya sem egyedül lépett a lakásba.
A táskát levetem a kanapéra, a kajás zacskóval együtt – amellett úgyis elhaladok, bárhol is van a lakás tulaja – a telefonom is előveszem. Képernyőjét mutatom felé. – Lemerült, bocsi, nem tudtam szólni – húzom el ajkamat. Alsó ajkamba harapok és egy pillanatig tétován állok.
Végül odasétálok hozzá. Bármit is csinál, bárhol is legyen. Ha az ágyon, akkor oda, ha a kanapén oda, ha az asztalhoz, akkor oda. Keze ügyéből elveszem, amit épp abban tart, némán kérek helyet az ölében. Minden szó nélkül ülök bele oldalvást. Két kezemmel arcát fogom közre, puhán érintem ajkait.
- Veled akarok lenni, Bébi – ejtem forró lélegzettel ajkaira, s még egy futó csókkal illetem. Torkom köszörülöm meg, ahogy elhajolok tőle. – Elmegyek, lezuhanyzok – állok fel öléből és indulok meg a fürdő irányába.

Tonynak csak intek kifelé menet, szándékosan nem hagyva neki időt és lehetőséget arra, meg tudjon állítani. Van arra való nem csekély gyanúm, hogy szándékában állna, ha erre alkalma adódna, úgy viszont, hogy a pult mögött áll, mire kidöcögne onnan, már rég kitettem a lábamat az ajtón.
Az utcán pofán csapó esti szellő pont annyira esik jól, hogy késztetést érzek újabb jó adagot a tüdőmbe szívni a nikotin füstből. Gyalog megyek az épületig, nincs annyira messze, hogy értelme legyen járművet fogni csak ezért. Ráadásul a legtöbben nem engedik a dohányzást, arról a szálról meg eszemben sincs letenni, ami rohamosan ég a vége felé abban a tempóban, ahogy élek vele.
A gyomrom most is gyűszűnyi, valószínű ez már közös eredménye, a még számban érzett utóíznek az estét tekintve és annak, jó ideje nem ettem semmit, természetes reakciója, hogy összeszűkült, amennyire tudott. Dühös vagyok és megbántott. Sértett. Fel nem tudom fogni, miért érez arra ekkora vágyat, hogy felesleges veszélybe sodorja magát, hova tovább, még keresi is az erre adódó lehetőségeket – ahogy ő fogalmazott. Tudja, miként gondolkodom róla, tudja, hogy ezzel alaposan belém mászik minden alkalommal és mégis csinálja. Más eredményt vár, ugyanannak a cselekménysornak a végén, csak éppen az nem fér a fejembe, hogy miért. Majd éppen olyan módon sétál ki az életemből, ahogy betette oda a lábát. Nem tudom minek csináljuk végig újra és újra.
Vállal lököm be az épület bejáratát. A csikket még kint kidobtam az arra megfelelő helyre, lépcső helyett pedig a liftet választom. Kurva idegesítőnek találom, hogy valami barom kitalálta, zenének kell szólnia újabban az alatt a néhány emelet alatt, amíg az elér a szerencsétlen itt lakó az otthonáig. Nehogy véletlenül akár egy percig is legyen lehetősége vagy ideje, alkalma arra bárkinek is, a saját gondolataival legyen el.
A zár halk kattanással adja meg magát a kulcsának. A dzsekimet a kanapé háttámláján hagyom el, most nincs kedvem a helyére tenni, majd később gondoskodok róla. A zsebeimbe gyűrt cuccaimat is kiszedem onnan és automatikusan ülök le a papírmunka fölé, amit elvégezni terveztem eredetileg, de képtelen vagyok koncentrálni. Mikor már lehiggadnék annyira, hogy egy-egy információ el is jusson az agyamig, megint beugrik valami vagy az estéből vagy úgy általánosságban, ami kilövés szerűen robbantja be a vérnyomásomat, teljesen ellehetetlenítve ezzel a munkára szánt hajlandóságomat.
Ha pedig ez nem lenne elég, kifogy a gyújtómból a folyadék. Nem tartana sokból újratölteni, de megmagyarázhatatlanul feldühít a dolog, annyira, hogy elhajítom a kezemben tartott fémszerkezetet. Kárt nem csinál, Dan egyik széthagyott ruhadarabján landol, amit akkor realizálok, amikor felszedem a onnan, hogy mégiscsak után töltsem. Kell a rágyújtáshoz. Az a rongy azonban… Elég lesz ahhoz, hogy levezetésképpen az ajtófélfát találjam meg az öklömmel. Nem egyszer és nem kétszer. Igazság szerint nem érzem akkor és ott a fájdalmat, később, amikor a bütykeimet szerencsésen sikerült leverni és a kézfejem véres lesz, a bőröm meg cafatokban lóg a sérülés környékén, akkor esik le, hogy ez még éreztetni fogja önmagát a nem túl távoli jövőben. A megerőltetéstől remeg a kezem, amikor a már folyadékkal feltankolt öngyújtót újra használatba marom.
A hűtőben tartok egy üveg vodkát, lecsavarom a tetejét és így szolgálom ki magam a tartalmával. Káromkodok egy sort azon, amikor a kézfejemből lecsöppenő véremmel összekenem a szekrényt és annak a környékét, meg a ruhámat. Majd holnap összetakarítom, ma már egyáltalán nem érdekel. Annak meg különösen örvendek, hogy fehér pólót szedtem magamra. Remek látványossággal jelenik meg rajta a színkiegészítés.
A fürdőbe megyek és leszedem magamról. Egy ideig állok a mosdókagyló előtt, amíg hideg vízzel telik az meg, hogy beáztassam a felsőt. Habár nem olyan nagyon régen – mondjuk most már hetekkel korábbinak tűnik – voltam zuhanyozni, végül úgy döntök, beülök egy kád vízbe. Kell valami, ami lehúzza az agyamat. Vagy valami olyasmi.
Megengedem a vizet és a többi cuccomat is elszórom, a cigi meg közben végig a fogaim között lóg. A vodkás üveget a padlólapra teszem le, kézügynyi távolságba és elmerülök, amikor megtelik a kád végre. Elnyúlva dőlök el benne, karjaimat kilógatva a zománcozott peremen. Bassza meg, ha annyira menni akar, akkor menjen.
A nyíló ajtó hangja több, mint fura, összeráncolódó szemöldökkel kapom a fejemet irányba és a másodperc tört része alatt fut át a gondolataimon, hogyha valaki épp most akar hozzám illetéktelenül behatolni, az kibaszott szarul fog járni. Már azon vagyok, hogy kimászok, gondolatban végigvéve, az éjjeliszekrényben lévő kis széfben tartott fegyver túl messze van, a baseball ütő valamivel közelebb a nappaliban, így az lesz a célirányzott, amikor Gatsby rohan be a helyiségbe. Mielőtt azonban még bármi eszébe jutna, felemelem a kezemet. - Állj! Kifelé! – Egyértelmű az utasítás a számára, a fürdő nem az a hely, ahol keresnivalója lenne jelenleg. Viszont, ha már itt tartunk, hogy került ide?!
A válasz pedig előbb érkezik, minthogy egyáltalán a végére érnék a fel sem tett kérdésnek, amikor az embere sasszézik be a helyiségbe. Nem kevés meglepetést okozva általa. Feljebb táncoló szemöldökkel a képemen vetem rá a szempáromat, valamiféle magyarázatot várva, elvégre azt mondta nem jön haza.
A felmutatott telefonra nem viszem át a fókuszomat, látom így is. Nem tudom mire készül a közeledésével, de mindenesetre kivárom, amíg annak a végére ér. Szótlanul figyelem miként szeli egyre rövidebbre a közénk feszült távolságot, míg végül tenyerei a képemen landolnak és futó csókot lehel az ajkaimra. A hozzátoldottal, amivel különben nagyobb légvételt szakít a tüdőmbe. Második éppen csak számat cirógató kedveskedését egyelőre csak elfogadom, ám amikor elindulna és ezt ki is jelenti, a csuklójára fogok rá, egyértelműen marasztalva. Szó nélkül nézem, szívok még egy utolsót a cigiből, aminek a csikkjét elnyomom a kád szélén és hagyom leesni a földre. A lelégzett füstöt kiengedem mellkasomból, aztán jobban ráfogok és egyetlen mozdulattal húzom be a kádba, nem törődve azzal, hogy ő még ruhát visel magán, de arra mindenképpen vigyázok, baja ne essen a művelet folyamán. Ha ellenkezne, nos, azt is figyelmen kívül hagyom.
- Ezt örömmel hallom. – Haját seprem el az útból, ahogy elölről a tarkója felé nyúlok hátra, a sötét tincsekbe markolok a fejbőrén és ajkaiért hajolva lassan, hosszúra elnyújtottan csókolom meg.
Jó, hogy itt van.
Akkor is, ha kurva dühös vagyok rá.
Mindig ezt csináljuk, már nem kellene meglepnie.

A kora tavaszi est hidege jót tesz a fejemnek, segít tisztán gondolkodnom. Végigrágni mindazt, ami az elmúlt órák folyamán történt, vagy épp nem történt. A csalódottság érzete mélyen ívódott lelkemben és egyelőre fogalmam sincs, hogy miként tűntessem el onnan – arra nem is gondolok, hogy ez nem lehetséges. Teljes sikert a tisztánlátás végett, annyira nem volt sikeres, mint hittem. Újra az épület előtt állok, ahova öntudatlan hoztak lábaim. Tudatalattim egy célt kíván elérni. Állok az utca sarkán, fejem szegem feljebb az épület azon emelete magasságáig, ahol lakunk. Lakik. Elmennék… valamiért mégsem teszem, felé visznek lépteim.
Örökké nem menekülhetek, a lehetőséget ennek ellenére magamnak többször is megadom. Az épületbe bejutok, de nem a liftet választom, a lépcsőket járva van időm átgondolni, biztos haza akarok-e menni hozzá. Az emelet szélén pedig újra elővesz a menekülhetnék. Mély sóhajt követően küzdöm le az ingert, nyelem vissza az egész érzést, szívem torkomban való dobogásáról pedig egyszerűen csak nem veszek tudomást. A nyelés szinte képtelenné vált számomra, miközben az ajtót nyitom ki…
Gatsby pedig rohan is előre, mint a szélvész. Orrát nyomja a padlóhoz, keresi, merre lehet a pasas, a lakás ugyanis tele van az ő szagával. Előbb a konyhába jár, onnan pedig egyértelműen a fürdő irányába. Nem is szólok semmit, egyszerűen csak követem… a Férfi pedig óvatlan volt – nem várt minket haza – nyitva hagyta az ajtót. Időben kapcsol és szól rá a kisasszonyra, ki csikorgó körmökkel fékez le, vidáman nyalja meg a fürdő kézfejét, majd már fordul is ki.
- Holnap megfürdetlek majd – ígérem meg neki, ahogy elfut mellettem, futón simítok csak végig fejének búbján. A már úgyis nyitva lévő ajtóban állok meg, telefonom mutatom, hogy miért is nem szóltam neki. Célom volt, de hát… Nem kívántam volna úgy visszajönni, ha esetleg nem kívánt volna szívesen és azt sem tudom, hogy most megteszi-e, hisz nem szól semmit. Feltűnik a cigi a kezében, bütykeiről hiányzó bőr, a vékony hámszövet alatt meghúzódó hús rózsálló árnyalata újdonságáról tanúskodik. Szemöldököm haloványan ráncolom össze. A vodkásüveg a padlón, melyet megértem, hogy miért hever ott. Ha hazamentem volna, vélhetőleg hasonló módon hevernék a kádban, a cigit nem számolva. A telefont a mosdókagyló szélére teszem le, ott baja nem eshet. Megteszem az egyetlen dolgot, amit úgy vélem, most meg tudok tenni. Az ajtót sarkammal zárom be, nehogy Gatsby újra megpróbáljon a kádba ugrani.
Fogalmam sincs, hogy honnan szedte össze ezt az ösztönét, de ha vizet lát, megbolondul érte. Eső idején az összes tócsába végigfetrengene, a Central Parkban, ha a tó nem lenne elkerítve, nekifutásból ugrana bele. Ezt gyakran meg is teszi, ha közösen megyünk el kiránulni, nyaralni, üdülni. Tó, tenger, óceán közelében, versenyt futunk a vízhez, s közösen merülünk alá.
De most ez nem az az alkalom, amikor helye lenne itt bent. Közelebb sétálok a pasashoz, a kád szélére könnyedén ülök le, az sem zavar, ha bőrhatású nadrágom vizes lesz. Majd megszárad. Figyelek arra, ne égessem meg magam a kezében tarott szállal – erre valószínű ő is figyel – arcát két kezem közé fogom. Két futó csókom között rebegem el ajkára vallomásom, az egyetlen indok, ami miatt visszahozott ide a lábam. Amiért képes voltam belépni az ajtón, szembenézni mindennel, ami várhatott rám, mit sem törődve semmilyen félelmemmel.
Ennél többet azonban nem tudok mondani, nem tudom, hogy mit tehetnék még – inkább csendben maradok az est hátralévő részében. Az mindkettőnknek jót fog tenni. S ahogy jöttem, úgy fognám menekülőre a közeléből és zuhanyoznék le, amíg ő fürdik… Nem keresem már pillantását, ahogy felállni próbálok, egyik kezemmel a kád peremén támaszkodom meg, combom mellett.
Csuklómra fog rá. Mellkasomat szapora légvételek járják át, pillantásom rákapom, még mindig nem szólt semmit, fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében. Arra azonban nem számítok, amire készül.
- Angus! – sikoltom hirtelen, hangosabban, némi nevetéssel vegyítve, amikor behúzna maga mellé. Próbálnék ellen tartani kezemmel, de kevés sikerrel megy. Célt ér, és beránt. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne nyomjam össze semmilyen testrészét. Combjára próbálok ülni, térdem fennakad a peremen, vigyázok nehogy behúzzam magam után ugyanis a cipő még rajtam van. Az eddig a kád szélét szorongatott kezemmel új kapaszkodót találok válla, mellkasa útvonalán és ha már behívott ide, nem vagyok rest ezt kihasználni. Felsőm alját, egészen a keblekig átjárja a víz, bőrömhöz tapad, nadrágom is hamar elázik, korán sem ad komfortos érzetet. Ez nem érdekel jelen pillanatban. Tagadhatatlan, ahogy megkönnyebbülök reakciója gyanánt. Fogalmam sincs, hogy mit hittem – az elkezdett veszekedés folytatását leginkább – de arra nem, hogy így fogad majd.
Ajkam féloldalasan húzom mosolyra, válaszát hallva, csókját pedig egyszerűen csak fogadom. Kezem nyakára, onnan arcának élére kúszik fel. Lassan ízlelgetem a dohánytól kesernyéssé vált ízét. Hiányzott volna, ha nem itt alszom ma.
Az Istenért, mindig hiányzik, ha nem mellette alszok. Soha nem vallanám be neki, de függőjévé tett, anélkül, hogy erre eddig feleszméltem volna. Ezúttal én vagyok az, aki elhajol tőle, nem messze, alig egy arasznyira. Barnáimmal a lélektükreit keresem meg, arcán simítok végig.
- Tudod… - kezdek bele, torkom köszörülöm meg újra hozzá. – A zuhany valahol tágasabb és kényelmesebb és… - fejemmel lábam felé bökök, amiket annyira mozgatok csak meg, hogy a lábaimra simuló bakancsaim kerüljenek középpontban. – rossz kislány voltam, rajtam maradtak – húzom el szám megjátszott kelletlenséggel. Azt nem állítom, hogy az est minden negatív érzete szerte foszlott volna, mert nem. Elég sok minden maradt meg bennem, foglalkozni vele mégsem kívánok. Ha már itt vagyok és fogadott, akkor megérdemel annyit, hogy vele foglalkozzak. A rám tapadó ruhákkal nem foglalkozom, mintha nem is lenne lényeges.
Most nem az.
S mintha a megkezdett fejtegetésemnek teljesen ellent mondanék, hajolok újra ajkaiért. Kezem lesimul arcáról, a kád szélén támaszkodom meg újra, a másikkal – ha időközben az szabaddá vált – akkor a másik oldalt. Egyértelmű, hogy azokra támaszkodnék először, mielőtt kiszállnék, anélkül, hogy ajkait engedném el.

Szótlanul leszek szemlélője annak, miként löki be a fürdő ajtaját vagy pakolja le a jelenleg használhatatlan telefonját és még akkor sem vetek közbe semmit, amikor a kád szélére telepszik le, ajkaimon hagyja ízét és színt vall. Egyszerű mozdulattal kulcsolom ujjaimat a csuklója köré, nem akarom még, hogy menjen, de sürgetőre sem fogok az ég világon semmit. Még beleszívok a kezemben tartott cigibe egy utolsót, még elnyomom a csikket és csak azután cselekszem, valószínű inkább a kívánalma ellenére semmint azt kielégítendő, amikor behúzom a vízbe magamhoz, nem törődve sem az ellenkezésére tett szándékkal, sem pedig azzal, hogy bőrig fog ázni a művelet végrehajtása közben.
Nevem felsikoltása bazsalygást húz az orrom alá, fészkelődését pedig akadályozom, jobb, ha nem kezd bele. Ujjaim a hajába akasztom, a másik kezemmel pedig oldalán simítok le végig rajta, egészen fenekének kerekségéig, amire nem vagyok rest határozottan rámarkolni, ahogy lassan, elnyújtottan ízlelve ajkait csókolom meg hosszan. A ráérősségben kevéssé van kedvemre az elhúzódása, de hagyok ehhez számára lehetőséget és teret is egyaránt, tekintetem pedig az övére függesztem, amikor egyértelműen az után kutat sajátjával. Tincseit továbbra is tenyerem alatt morzsolom a fejbőréhez közel, míg a másik kezem is marad az eddig melengetett helyén.
Hümmögve hallgatom végig a zuhanyról szóló összevetést, ráhagyva a ténymegállapítást és bár a keringőre felhívást értem, egyelőre nem teszek az irányban semmit, hogy megkönnyítsem menekülését vagy áthelyezkedését az említettbe. Lábaival kalimpálására csak egy pillanatra vezetem át a figyelmemet, aztán vissza rá, az, hogy rajta maradt, pont annyira lényeges számomra, mint amennyire a ruhája volt, amikor behúztam magamhoz a kádba. Közeledését fogadom és viszonzom is egyszerre majd ezzel együtt eleresztem, amint a kád széleiben talál magának kapaszkodót és támasztékot is egyaránt és érzékelhető mire készül. Nem segítek neki, de nem is akadályozom, menjen, amikor jónak látja és amint kívül került a zománcozottból, a padlón hagyott vodkás üvegért nyúlok. Le fog vetkőzni, logikusan ez a következő lépés, ha be akarja tartani a zuhanyzásra tett ígéretét – annak vettem, akkor is, ha nem volt az – és az bizony látvánnyal is együtt fog járni, amiről nem áll szándékomban lemaradni. Meghúzom az alkoholt és nem, nem osztom meg vele, legalábbis a felajánlástól eltekintek, bár, ha jelezné, akar belőle, akkor átnyújtom neki is.
Tisztában vagyok azzal, visszajövetelével megtette azt a bizonyos első lépést és persze, örülök neki, de ettől még nem lesz könnyebb annak a tudata, eljátszott a gondolattal, hogy itt hagyjon, még ha nem is örökre és nem komolyan foglalkozva a kérdéssel. Állítása szerint legalábbis. Sértettségem büntetésben mutatkozik meg, nem szólok hozzá, nem sokat mindenesetre, kivárással hordozom rajta végig a szempáromat, bízva abban, hogy megszabadul a csurom vizes göncöktől.
Ha megteszi, nem mulasztom el végignézni a teljes folyamatot, közben még egy alkalommal belekortyolva a rövidbe, aztán az üveg talpa a fürdő padlóján koppan, ahogy visszateszem oda. Ujjaimat egymással fűzöm össze a mellkasom előtt, homlokomon egyszerre feljebb vándorló szemöldökpárossal pillantva el a zuhany felé, ha oda igyekszik, ahogyan arra nem volt rest utalni, akkor hajrá, menjen csak, annak azonban nem fedezheti fel jelét még mindig, hogy akár szándékomban állna a kádból kimozdulni. Most még legalábbis biztosan nem.
Szándékomban áll kivárni, amíg beáll a csobogó víz alá, azt is, ahogyan elkezdi magát végigkenni a tusfürdőjével és csak akkor mászok ki a már kihűlt fürdőmből, amikor úgy sejtem, lassan ő is a végére ért a procedúrájának. Kilépek a kádból és sietség nélkül sétálok át a zuhanyfülkéhez és megérkezve hozzá.

Sok helyet nem hagy arra, hogy kényelmesebben elfészkeljem magam ölében, vagy legalább is combján. Így hát nem is próbálkozom, ott maradok, ahova behúzott magához a kádba. Pedig mindössze kettőnk kényelmét szolgálta volna a pillanatnyi mocorgás. Sokáig mégsem kapaszkodom ebben a gondolatban, kellemesebb elfoglaltságot talál ki mindkettőnk számára.
Ajkait szelíden ízlelgetem, derekamon érzett simítására ösztönösen mozdulok, csak annyira, hogy kényelmesebben érhessen el a kívánt területre. A lágy mozgásra a víz bekúszik felsőm hátsó kivágásában, tovább tapasztva hozzám az egyszerű anyagot. Való igaz, hogy nem a legkomfortosabb, de nem is az első – és vélhetőleg nem is az utolsó – hogy ruhástól ázok bőrig. Panaszra emiatt sok okom nincs, leginkább csak annyi, hogy magam is megfürödnék.
Rendesen, ruhák nélkül. Csókját engedem, kék íriszei után kutakodom és az ádáz cipőre pillantok, hisz az elég nagy akadály, bármilyen formában is szeretnék fürdeni. A lehetőséget burkoltan felajánlom neki is, ha van kedve csatlakozzon hozzám – a kádhoz nincs sok hangulatom, hogy őszinte legyek. Csak túl akarok lenni az esti rutinon, ennyi.
A kád két szélébe kapaszkodom, teljes testsúlyom azokra helyezem át, ahogy felállok öléből. Csípőm mozdítom, lábaimmal nyújtózkodom a padló irányába és mikor leérnek, engedem csak el újra ajkait. Feltűnik, hogy leginkább csak hümmögéssel felel, de szavakba nem önti válaszát, ha lenne. Ahogy nem is tart fel.
Számomra egyértelmű a célzása és nem is neheztelek rá emiatt – miért tenném? Alapesetben haza kívántam menni, épp azért, mert nem hiszem, hogy jó ötlet most egy légtérben lennünk. Emiatt sem szólok semmit, és amúgy is, mire kiszállok lesz más dolog, amivel foglalkozhatok. A gravitáció aljas hatása miatt az eddig csak ölem és derekam áztatta ruháimból a víz lassan csordogál lejjebb lábaimon. Lehajolok, a két bakancstól megszabadulok, egyelőre csak az ajtó közelbe helyezem át őket.
Ezt követi a felsőm, a nedves végénél fogom meg és húzom át a fejemen keresztül. Mivel a háta kivágott, melltartót nem viselek alatta, azzal ezúttal nem kell foglalkoznom. A pasasnak háttal állok, nem látom, hogy engem figyel, vagy épp vizslat. Legalább is nem addig, amíg a felsővel a kezemben a mosdó felé nem hajolok, hogy abból kicsavarjam a vizet. Ahol az ő véres, fehér pólója hever. A hideg lé megtette a maga hátását, rózsaszín árnyalatott vett fel. Remek.
A tükörben látom, engem figyel. Bal szemöldököm a homlokom közepére szökken, cigijét most vodkásüvegre cserélte. Homlokom ráncolom, ő ritkán szokott inni – ritkábban, mint én. Műszakok végén megszoktam engedni magamnak egy pohár jéghideg gintonikot, ennyit csupán, amit itthon szoktam fogyasztani. Ha csak nem tart itthon valami összejövetelt Angus, aminek mellékterméke az alkohol fogyasztása. Ezeken kívül nagyobb mennyiségben inni csak egy bizonyos alkalmakor szoktam: ha szétmegyünk – esetenként oly vitáknál, ami hatására külön töltjük a napot.
Keserű nyál gyűlik össze a számban, de nem szólok semmit. A felsőt a törölköző szárítóra terítem. A nadrágomtól szabadulnék meg, a víztömeg már a bokámnál jár, zoknijaim áztatja. Így előbb azokat veszem le, ugyanúgy a szárítón végzik be ők is. Nadrágom könnyedén gombolom ki, és a fehérneművel együtt húzom le magamról – nem kis küzdelem árán. A víz és a bőrhatású anyag nem igazán állnak egymással barátságban és minden négyzetmilliméterével ragaszkodnak bőrömhöz. Egyik kezemmel a mosdó szélében kapaszkodom meg, a másikkal pedig hol a jobb, hol pedig a bal oldalt rángatom lejjebb a nadrágnak. Combom közepétől viszont már megadja magát, innen könnyedén rúgom le és pakolom a többi vizes göncöm mellé.
A padló így is vizesebb lett, mint reméltem. Az egyik polcról az ott pihenő hajgumimért nyúlok, kontyba fogom fel a hajam, a víz ellen. Szemem sarkából a tükörből látom, hogy még mindig engem figyel. Szemöldököm ráncolom újra, ajkaim nyitom, hogy megszólaljak, félig felé is fordulok. És belefagyok a mozdulatban. Mellkasa előtt fonja össze az ujjait, szemöldöke a magasba szökken, tekintetével jelzés értékűen tekint a zuhanyzó irányába.
Vállai felett tekintek el néhány szívdobbanás erejéig, majd csak fejem rázom meg, ajkaimon keresztül pedig hatalmas sóhaj szakad fel. Korábban is érzett, belém maró keserűségem nem múlt el, és mintha a némasága csak katalizátora lenne. Szó nélkül állok a zuhany alá, visszanyelek minden megjegyzést, mely nyelvem hegyére tódul. Korábbi szavaitól képtelen vagyok szabadulni, méregként pumpálja ereimbe a vele járó érzéseket testem minden porcikája felé. Akaratlan szorítom erővel fogaimat egymáshoz.
Emiatt sem fogom hosszúra a zuhanyt, mindössze amennyire kell. Lemosom magamról a nap koszát. Ha a gyorsan párásodó üvegen keresztül is engem néz, akkor sem zavartatom magam, felé ezúttal nem tekintek. A tusfürdőt az ennek a célnak szentelt fürdőszivacs segítségével habosítom meg testemen. Sehol sem töltök el több időt, nem fogom sem őt, sem magam húzni.
Annak lemosása után nem sokáig maradnék már a víz alatt. A fülke ajtaja akkor nyílik, amikor a csaphoz nyúlok, hogy elzárjam azt. A mozdulat elakad, fejem fordítom csak hátra az irányába, mégsem tekintek fel rá. Nem, amíg meg nem szólalok.
- Hányadán állunk? – mert fogalmam sincs. Nem szól semmit, jelzései pedig nem egyértelműek számomra, ezúttal nem. Csókja, érintése, de vizslatása is tudom, hogy minek szól, hallgatása azonban megkavar. Minden létező értelemben. És most követ a zuhany alá, a korábbi felkínálást elfogadva.
Ezzel pedig tökéletesen fogalmam sincs, hogy miként állunk egymáshoz jelen pillanatban, vagy a közeljövőben úgy egyáltalán. Sóhajtva fordulok meg és bár a kísértés nagy, mégsem érintem meg. – Ha nem akarsz beszélni velem nem gond. Viszont így teljesen összezavarsz – mindketten mérgesek vagyunk a másikra, ez tiszta sor. De a meglévő érzések mellé ez a zavar most nem igazán hiányzik.

Szótlanságba burkolózva szemlélem, miként szabadul meg a a víztől súlyosabbá vált felsőtől. Attól, hogy hátat fordítva állt meg még nem lesz kevéssé élvezetes a felvonás, ahogy egyre többet fed fel bőre természetes csupaszságából. A mosdókagylóban lévő holmimat nyilvánvalóan észrevette, de ahogy ő sem fűz megjegyzést hozzá, úgy éppen annyira nekem sem áll szándékomban.
A nadrágjától való nehézkesebb megszabadulást is olyan módon kísérem figyelemmel végig, ahogyan a teljes vetkőző procedúrát. Nem nagyon érdekel, hogy nyilvánvalóan nem nekem szánja, sokkal inkább funkcionális szerepe van, attól még nem lesz kevéssé élvezetes végigkísérni, ahogy szépen fokozatosan, ruhadarabról ruharabra egyre könnyebbé válik.
Nem marad észrevétlen, miként fordul meg és talán mondana is valamit, de minthogy odáig nem jut el, szavak is elhagyják az ajkait, nem zavartatom magam a meg sem történt miatt. A zuhanyzóra emelem a szempáromat, félre érthetetlen jelzéssel, erről tett ígéretet, itt az ideje, hogy betartsa. Rövidre és leginkább célirányosra szabott manővere, ha nem is a leg- szemet -gyönyörködtetőbb látványt nyújtja, attól még ugyanúgy érdekfeszítő, viszont jóval előbb késztet a kádból való kilépésre, mint azt eredetileg terveztem volna. A víz marad, nem engedem még le, nem nyúlok törölközőért sem, amikor átsétálok hozzá. Nem sietek, de feleslegesen sem rabolom senki idejét, nevetséges elnyújtással.
Amikor mögé lépek, tekintetemet a feje búbjának szegezem, hátra pillantását követően pedig egyértelműen a szempárjának fókuszát kívánom megtalálni, nem sok sikerrel. Kitartóan mered más irányba. Leginkább ez az oka annak, amiért választ még nem kap, nem addig, amíg nem hajlandó megfordulni. Erre is sor kerül, pusztán türelem kérdése. Kendőzetlenül igyekszem íriszeinek kettősét a magaménak tudni, kicsit belehajolva a mozdulatba, hogy sikerrel járjak, ami szerencsére megtörténik, ahogy lélektükreit végül csak rám emeli.
Ugyanolyan vizslató tekintettel figyelem, amiképpen az elmúlt néhány percben is tettem, de inkább a vonásaira és annak beszédességére koncentrálva. Hallom, amit mond, azonban engedek néhány másodpercnyi szünetet beülni kettőnk közé, csak azért, hogy időt és teret engedjek annak, amit mondani akarok neki.
- Mit gondolsz, hányadán állunk? – Az izmok a szemeim alatt enyhén megfeszülnek, ahogy leheletnyit szűkebbé válnak a szemréseim. Tisztában vagyok azzal, ez csak részben felelet. Nem játszani kívánok vele, ugyanabban a cipőben járunk mind a ketten, a jelenlegi felállás nekem is új vele, nem csak neki fordítottban.
Mellette elnyúlva zárom el a vizet, közelebb lépve hozzá egészen, de nem érintve és ahogy visszahelyezkedek a már korábban felvett testhelyzetbe, nem sokáig időzök, kilépek a fülkéből egy törölközőért, amit neki nyújtok át.
- Te nem különben engem. – Ha már az összezavarásról beszélünk. Fel nem merült volna bennem, hogy megint le akar lépni, főleg most, amikor tényleg jól megvagyunk.
Voltunk.
Egészen a ma estéig bezáróan, mielőtt még elszabadult volna az, amit a fejünkre borított.
Ha elfogadja a frottír anyagot, akkor egyet magamnak is kerítek, a csípőm köré tekerve azt, a szárítkozás többi részével azonban nem foglalkozom. Hagyok neki helyet, hogy elléphessen mellettem, ha szeretne. Kezemet a fejem magasságába emelve, alkarommal támaszkodok meg a zuhany ajtajának szilárd felületében és így szemlélem, hacsak nem dönt amellett, rögtön elhagyná a helyiséget.
Mélyebb légvétel tölti meg a tüdőmet és hacsak ő nem töri azt meg, akkor újabb beékelt csend hidalja át a beszélgetésre szabottat. Szabad kezemmel a tarkóm felől dörgölök bele a hajamba, aztán leengedem vissza magam mellett.
- Miért vagy velem? – Ha tudja miként vélekedem bizonyos dolgairól, ha tudta, hogyan fogom fogadni mindazt, amivel ma előhozakodott és ha jelentek neki valamit, egyszerűen nem fér a fejembe, miért tette?! Az tiszta sor, hogy egyikünk sem képes igazán elszakadni a másiktól, ehhez nem szükséges atomfizikusnak lenni, hogy megállapításra jusson az elmélet, de ezen a ponton, ahol vagyunk, aligha létezik nagyon visszaút. Főleg, hogy közöltem vele, ilyen lehetőség nincs, amennyiben elmegy California-ba a nyárra, akkor ne is reménykedjen és ezt most is végletesen komolyan gondolom. Nem feltételeztem ez még kérdést fog képezni közöttünk, nem az alapján, ahol és ahányadán állunk, legalábbis érzékelésem szerint, de mostanra teljesen biztos vagyok abban, tévedtem. Így pedig tudni szeretném miben és mennyire, amihez a kulcsot kizárólag ő tudja megadni és azzal, ha tiszta vizet önt a pohárba. Táncolhatunk még az egész körül, csak éppen sok értelme annak nem lenne.

Szándékom egyszerű, így tetteim is azzá válnak. Nem húzom egyikünk idejét sem, nem gondoltam volna, hogy a fürdőben fogom megtalálni, amikor visszatérek a lakásba. A zuhany, a meleg vízzel, jól esik elfáradt testemnek, s bár szemeimen érzem a fáradtság félreismerhetetlen jeleit, tudom, hogy órákig képtelen lennék még aludni. Ahhoz túlságosan pörög az agyam, gondolataim pedig nem hagynak békén.
Érzékelem, ahogy kiszáll a vízből, hallom a víz meglódulását a kádból, de nem zavartatom magam abban, hogy magam is befejezzem a tisztálkodást. Szándékom pedig egyetlen mozdulattal írja át teljesen, ahogy megérkezik mögém. Az ajtó nyitásával megérzem, miként távozik hirtelen a pára kabinból, s adja át helyét a pillanatnyi hűvösnek. Hely számára is bőven van. Ezzel a tettével azonban a teljes összezavarodásba taszított. A kérdés egyszerűen jön, fejem fordítom hátra, ám nem tekintek fel rá. Mellkasának, karjának szentelem a figyelmem. A bőre alatt meghúzódó izmoknak, mely mozgás hatására vajon megremegnek-e?
Válasz azonban nem érkezik. Még mindig nem szól hozzám, szemöldököm lágyan ráncolom össze. A sóhaj felszakad a torkomból, ahogy felé fordulok, immár teljes testemmel. A magasságkülönbség miatt – mely ilyenkor feltűnőbb – fejem fordítom feljebb. Most még csak az sem zavar, hogy az aláhulló víz kontyom tetejét áztatja. Lejjebb hajol, kék íriszei az enyéimet kutatják, pillantását pedig állom. Elmondom az egyetlent, amit tudok, amiben magam sem vagyok biztos.
S még erre sem felel. Néhány szívdobbanás erejéig várok, a türelem azonban nem mondanám, hogy jelen pillanatban nagy barátom lenne. Semmit sem tudok arról, amit most vár tőlem, vagy egyáltalán szeretne. Végtelen hallgatásba burkolódzik, közben pedig közeledik hozzám és nem segít ki. Izmaim megfeszülnek, mozgásra készen, hogy megforduljak és elzárjam a vizet. A gondolat még csak a megszületés szintjén van, amikor hangja megtölti a teret. Vele szemben állva maradok, továbbra is őt szemlélem.
- Fogalmam sincs – szavaimmal egyszerre emelkedik parányit a vállam. Őszintén nem tudom. – Sosem jöttem még vissza rögtön veszekedés után és fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell tenni, vagy mit nem. Jelenleg még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy szívesen látsz most. Mozdulataid, csókod azt mondatja velem, hogy igen, de a némaságod a teljes ellenkezőjét. Ha azt akarod, hogy menjek haza, csak mondanod kell – fogalmam sincs, hogy jól tettem-e jelenleg, hogy visszajöttem, vagy ilyenkor tényleg jobb, ha békén hagyjuk egymást, hogy lenyugtassuk a kedélyeinket. Őszintén, halvány fogalmam sincs, hogy mit kellett volna tennem. Mégis visszajöttem hozzá és nem fogom ezt megbánni. De ha azt akarja, hogy inkább otthon aludjak, a saját lakásomban, akkor semmiből sem fog tartani még átmenni.
Megmozdul, elnyúl mellettem, én viszont nem mozdulok. Illata az orromban talál magának utat, újra megteszi azt a hatást, mint a legtöbb esetben. A világ forogni kezd velem, enyhe szédülésen kapom magam, szívem fülemben dobog. A késztetés hatalmas, hogy kezeim emeljem, előbb csípőjébe kapaszkodjak meg, majd csak egyszerűen öleljem át testét, fejem a vállába fúrjam.
Mégsem mozdulok. Nagyobbat nyelek ebben a kérészéletű pillanatban, legfeljebb ujjaim begyében megmozduló ideg tanúskodhat arról, megmozdulnék. Visszahelyezkedik a korábbi helyére, az ajtót újra nyitja és kilép. Tekintetem ebben a pillanatban emelem a plafonra, nagyobbat kell nyelnem. Mégis, amikor visszafordul a törülközővel a kezében, már újra őt szemlélem. Szigorúan csak az arcát.
Sajnálattal telve húzom az ajkam szavai hallatán, ahogy átveszem tőle és ha hagy annyi helyet, akkor kilépek a fülkéből. Amíg ő csak a dereka köré csavarja az anyagot, én addig a kád és a mosdó között állva törlöm át vele testem. Haladva a lábak irányából a derekamon át, egészen a karjaimig, vállamig.
Ezúttal én nem szólok semmit, tiszteletben tartom a közénk beülő csendet. Talán jobb is, továbbra is így tartom, ha nem szólok semmit. Egy veszekedés egy napra elég. Attól függően, hogy mennyire lát szívesen hajlékában, fogom tempósabbra a törölközést, az anyagot kebleim felett kötöm meg, hajam bontom ki, a vizessé vált felületet fésülöm át öt ujjammal. Így ér a kérdése.
Belefagyok a mozdulatomban. Karjaim lassan engedem vissza, a mozdulatom is vontatott, ahogy felé fordítom a fejem. Váratlanul ér az, amit tudni kívánna, agyamat pedig elönti gondolataim káosza, melyből egy értelmes szót sem tudok kihámozni.
- Tudod, hogy erre egy kicsit összetettebb a válasz? – kérdezem tőle. Nem lehet ezt csak pár szóval megválaszolni. Szívem szinte a torkomban dobog, ritkán beszélgetünk erről. Újra eltekintek mellette, a plafon irányába, legalább, amíg megfogalmazom gondolataimat. A kád szélén foglalok helyet. – Szeretek veled lenni – fogalmazhatnám meg ezt ilyen egyszerűen, barna lélektükreim reá emelem. – Eddigi életem során igen nagy problémám volt mindig is megbízni a másikban. Te vagy az első, akiben feltétel nélkül meg tudok, minden veszekedésünk, vitánk ellenére is megteszem. Ösztönösen jön, magától értetődően. Szeretem a veled való beszélgetéseket, akkor is, ha nem értünk feltétlenül egyet. Jól érzem magam a veled töltött időben, felszabadultnak, leginkább önmagamnak. Anélkül, hogy szégyenkeznem kellene bármi miatt is. Törődsz másokkal, törődsz velem, úgy mint még eddig senki más – fogalmam sincs, hogy erre a válaszra számított-e, vagy sem, viszont ezzel tudok csak szolgálni neki. – És még ezer és egy apróságnak tűnő dolog miatt, mely visszavezethető hozzád – mutatok, tenyérrel felfelé az irányába. – Röviden: miattad. Az egész lényed miatt – szigorúan figyelek arra, hogy ne tekintsek végig egész testén, pedig fedetlen mellkasa hihetetlen mértékben vonzza pillantásom. Tudom, hogy ez túlmutat már a testiségen.