Cory ♦♦♦ Adrian

A világ végén örömről beszélni,
Tolvajoktól alamizsnát kérni,
De én megteszem,
Mert érted fiam, megéri!
Megtanítlak Emberként élni!(Alvin és a Mókusok)




Sms Nr 1.

Cornelia, kérlek vedd fel. Már egy órája próbállak elérni! Hová mentél? A fél város téged keres! Kérlek, amint ezt olvasod, hívj fel! Adrian

Sms Nr 2.

Cory, már nagyon ideges vagyok! A telefonod kicseng, miért nem veszed fel? Hol van a fiam? Hol vagy? Kérlek, hívj vagy írj, legalább tudjam, hogy jól vagytok! Adrian

Sms Nr 3.

Hívj fel. Adrian

Sms Nr 15.

Hívj fel, kérlek! Adrian

Sms Nr. 23.

Könyörgök, Cory, ne csináld ezt velem! Miért csinálod ezt mindig? Miért fordítasz nekem hátat? Elveszítettem az egyik fiamat, és te elveszed a másikat is? Ezzel akarsz büntetni? Cory, a picsába, ezt nem teheted velem, érted? Ez nem megoldás semmire, az ég szerelmére, hallgass már a józan eszedre! Kérlek, jelezd, hogy jól vagytok, vagy valami, mert lassan megőrülök! Szeretlek, de ebbe bele fogok pusztulni! Hívj már fel a picsába is! Adrian

Sms Nr. 24.

Bocsáss meg az indulatos szavaimért! Nem akartam csúnyát írni, de megbolondulok az idegtől, remélem megérted! Kérlek, hívj vissza, vagy legalább vedd már fel azt a rohadt telefont! Ez talán nem túl nagy kérés részemről. Adrian

Sms Nr. 34.

Most beszéltem az apáddal, és azt mondja, nem akarsz beszélni velem. Cory, ez meg mégis mi a jó francot jelent? Te sem gondolhatod komolyan, hogy mindezek után elviheted a fiamat egyetlen szó nélkül, ugye? Cory, azonnal hívj fel! Adrian

Sms Nr. 50.

???

Sms Nr. 67

Cory, már térden állva könyörögtem az apádnak, hogy mondja meg hol vagytok! Ezt akartad elérni? Hogy teljesen megalázzam magam? Sikerült! Mi az isten történt veled? Nem tudom megint mi rosszat tettem, de a fiam nem veheted el tőlem, érted? Én is gyászolok! Nekem is fáj! Ne hagyj magamra ezzel! Cory, ne vedd el tőlem Dylant! Csak ő maradt nekünk, ezt nem teheted velem, szüksége van rám! Kérlek! KÖNYÖRGÖK NEKED!!!!! BÁRMIT MEGTESZEK, CSAK HOZD VISSZA, KÉRLEK!!!!!


Sms Nr. 75.

?????????

Sms Nr. 100.

A türelmemmel játszol, Cornelia Jones! Hívj fel! Adrian

Sms Nr. 237

Nem írok többé. Adrian

Ujjaim idegesen túrnak a hajamba, míg a kezemben tartott papírokat újra meg újra átnézem. Az aláírásom ott virít a papírokon, innen már nincs visszaút.
Rettegés ül a szívemben, és minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik. Reszketek. Napok óta nem alszom, és úgy érzem, mintha egy rémálomba kerültem volna. Egy rémálomba, amiből nem tudom hogy lehet felébredni.
Elvitte.
Elrabolta.
Meglopott.
Cornelia Jones a szememben sokáig volt maga a megtestesült gyönyör, a szépség istennője. Soha, senkire nem vágytam annyira, mint rá. Soha, senkinek nem sikerült így az ujja köré csavarnia, mint neki. Játszott velem, mint macska az egérrel. Elhitette velem, hogy más férfitól terhes, és én még így is képes lettem volna az egész életemet feláldozni azért, hogy vele legyek. Annyira elvakultan szerettem azt, amit kapok tőle, a szenvedélyt, a viharos érzéseket, a macskakarmolásokat a szívemen, hogy nem láttam, hogy a sebek elfertőződtek. Mérgező volt számomra. Méreg, amely mélyen a húsomba ivódott, és arra kényszerített, hogy esztelen, logikátlan döntéseket hozzak, hagyjam, hogy irányítsanak, döntsenek a sorsom felett. Nem csak ő. Mindenki más. Egyszercsak arra ébredtem, hogy az életem már más kezében van, és míg azok, akiknek kedvük volt hozzá, nyugodt szívvel vésték szerződésre a nevem, én tehetetlenül néztem, mi történik körülöttem. Sokáig a szerelem volt, amiről mindig álmodtam. Egy nő, akire felnézhettem, aki erős volt és határozott, aki úgy tudott játszani, hogy újra és újra belé tudtam bolondulni. Kihasznált, mikor kedve volt, és mindig elérte, hogy azt kapja, amit akar. De hazudott nekem. Az utolsó pillanatban vágta hozzám, hogy apa leszek. Megbocsájtani nem volt egyszerű, de valahogy megtettem. Nem szólt, mikor lelépett New Yorkba, de ezt is megbocsájtottam. Nem szólt, mikor beindult a szülés, de tekintve, hogy meghalt az egyik fiam közben, ezt is meg tudtam volna...de ez....ezt már nem tudom. Cornelia a mindent jelentette számomra. Most a legnagyobb ellenségem.
Vadász voltam. Most vad lettem. Hónapokon át hagytam, hogy elgyengüljek, mert Cornelia képes volt elérni azt, hogy gyenge legyek. Képes volt minden erőmet kiszipolyozni belőlem csupán azzal, hogy létezett és a közelemben volt, de ha távolodott, az erőmet éppúgy vitte magával.
Ennek azonban vége. Többé nem hagyom. Többé....soha többé nem hagyom, hogy mások irányítsanak. Soha többé nem hagyom, hogy szégyenkezzek magam miatt. Elég volt, hogy mindenki azt hiszi, szórakozhat velem. Elég volt abból, hogy mások irányítsák a sorsomat.
Kilépve az épületből bekapcsolom a telefonomat. Azonnal megjelenik rajta egy üzenet, amelyben egy cím szerepel. Elégedetten elmosolyodok, de a vigyort rögtön le is törlöm magamról.
- Mr. Skyberg, kérem, nyilatkozzon! Milyen a viszonya jelenleg Cornelia Jones-szal? Igaz az, hogy Önnel csalta meg a férjét?
- Mr. Skyberg, mit reagál azokra a feltételezésekre, miszerint maga csak hírnévre vágyik?
- Igaz, hogy szándékában áll a későbbiek folyamán indulni a választásokon, mint független képviselőjelölt?
- Nyilatkozzon! ....
- Kérem, nyilatkozna arról, hogy...
- Igaz az, hogy Cornelia Jones fia valójában nem a férjétől, hanem magától van? Mit akar tenni ebben az ügyben?
Mikrofonokat dugnak a képembe, de nem felelek semmire, és egy kamerát is eltolok az arcomból, míg eljutok a kocsimig. Lenne mit felelnem a kérdésekre, de inkább csak hallgatok, és átvágok a riporterek áradatán. akik fotóznak, kameráznak és beszélgetést kezdeményeznek. Az ügyvéd azt javasolta, ne nyilatkozzak egyelőre senkinek semmit, de abban biztos lehet mindenki, hogy ez csak a mostani helyzetre vonatkozik. Ha eljön az ideje, bizony ki fogom nyitni a csinos kis számat, és abban a pillanatban a világ szembesülni fog mindazzal a mocsokkal, amivel a Jones család mérgezi ezt az országot.
Elhajtok a helyszínről, egyenesen oda, ahová az sms-ben írták. A magánnyomozó nagyon szép munkát végzett, pedig azt hittem, rendőr létére szart se fog tudni csinálni, de ezek szerint tévedtem. Mindegy, megérdemli a jutalmat, még ma át is utalom neki. Vagy holnap. Feltéve, hogy beigazolódik amit mondott. A városon áthajtva elérem a célomat. A mélygarázsba nem engednek le a kocsival, de az utcán találok parkolóhelyet, úgyhogy szerencsém van. Igaz, két utcányira, de ez legyen a legnagyobb probléma, a belvárosban ez lehetne rosszabb is. Lépteim könnyedén teszik meg a távolságot, és ahogy beérek a házba, rögtön a portaszolgálattal találom szembe magam.
- Jó napot. Jövetel célja? - kérdi unottan a biztonsági őt.
Megölni a gyerekem anyját, magamhoz venni a fiamat és meg sem állni Mexikóig.
- Jó napot. Egy ismerősöm a házban lakik, őt jöttem meglátogatni.
- Neve?
- Az ismerősömé, vagy az enyém? - kérdezem, mire az őr lenézően, mintha teljesen idióta lennék végigmér és arrogánsan odaveti.
- Az ismerőséé. Ki lakik itt, aki miatt be kellene...
- Cornelia Waldorf-Jones - vágok a szavába és miközben elővesz egy dossziét, türelmetlenül dobolni kezdek a pulton.
- Ezt ki kell töltenem mielőtt felengedem. Egy személyi igazolványt kérnék, vagy jogosítványt, vagy útlevelet.
Szó nélkül odanyújtom, és megvárom, míg kitölti a papírokat.
- Meddig szándékozik maradni? - kérdezi, mire feszesen elmosolyodok.
- Ó, ezzel ne fáradjon. Ugyanis én innen nem megyek sehová. Beköltözöm. - mondom, majd aláfirkantom a mappát, és az elképedt biztonsági őrt otthagyom. A lifthez megyek és benyomom az emelet számát, majd kiszállva a fém dobozból az ajtóhoz megyek. A szívem a torkomban dobog, amikor megállok. Néhány mély levegőt veszek, és a telefonom hiába rezeg a zsebemben, egyszerűen csak bekopogok az ajtón.
Félek. Olyan rettenetesen félek, hogy arra szavak nincsenek. Még életemben nem féltem ennyire semmitől. Az, hogy apa lettem, a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem. Az, hogy megfosztottak ettől, pedig mindent megtettem, hogy neki jó legyen...ezt  nem tudom megbocsájtani. Dylan az életem. Nem lehettem az élete része, mikor az anyja hasában volt. Nem énekelhettem neki hamisan ABBA dalokat, nem hallhatta a hangomat, ahogy mesét olvasok neki. Nem mondhattam el, mennyire szeretem, és mennyire várom, hogy megszülessen, ugyanúgy, hogy a testvérét szerettem. Későn tájékoztattak jóformán mindenről. Most azonban ennek vége. Az a gyerek az enyém is. És ha azt hiszi Cornelia, hogy bármit megtehet vele, amit csak akar az anyai jogai által, hát rohadtul pofára fog esni.
Az ajtó nyílik, és ahogy a mély kék szempár döbbent pillantásával kapaszkodik össze a szemem, egy óriási kőszikla gördül le a szívemről. Hát megvan! Mielőtt becsaphatná az orrom előtt az ajtót, gyorsan a résbe vágom a lábam. Rohadtul fáj, ahogy be akarja vágni az ajtót, de aztán benyomom, és benyomulok anélkül, hogy engedélyt kérnék rá.
- Helló, Cornelia. Jó hogy látlak. Hogy s mint vagy mostanság? A szemed, füled jobban van? Hol van a fiam? - kérdezem, és szó nélkül caplatok be a lakásba, majd lesek be a szobákba, hol lehet a fiam. A nappaliban találom meg, épp mocorogni kezd, így kérdés nélkül veszem fel azonnal, óvatosan fektetve a vállamra a kis fejét, miután egy textilpelenkát gyorsan a vállamra dobtam. Az orra és az arcocskája még mindig sárga egy picit, és ez aggodalommal tölt el.
- Hát itt vagy édes kicsikém. Itt van a papa, semmi baj! Úgy hiányoztál! - puszilom meg, és néhány másodpercig élvezem a megkönnyebbülés édes érzését. Cornelia felháborodására lassan megfordulok és megvetően pillantok végig rajta.
- A szemed és a füled? Csak feltételezem, hogy valami súlyos betegségben szenvedhettél miattuk, mert sem a hívásaimat nem fogadtad, sem az sms-eimre nem voltál hajlandó válaszolni, miután szó nélkül leléptél a fiammal a kórházból. - mondom, majd a kezemben tartott papírokat hanyagul a kanapé előtti kis üvegasztalra dobom.
- A bírósági végzés. Apasági tesztre vagy kötelezett elvinni Dylant, 72 órád van rá, hogy bejelentkezz vele a laborba. Nem hagyhatod el a várost, és tekintve, hogy zárójelentés nélkül léptél meg a kórházból, körözést adtak ki ellened gyermekveszélyeztetés vádjával. Úgyhogy a helyzetre való tekintettel, tájékoztatlak: gyerekelhelyezési pert indítottam ellened, és csak, hogy tudd, beköltözöm. Egy percig sem hagylak többé egyedül a fiammal. És hogy tisztában legyél vele, az, hogy a sajtó még nem értesült mindenről, egy hajszálon függ, Cornelia. Itt a vége a játékaidnak, jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. Mert ebből még az apád sem tud kihúzni. Itt leszek, és itt maradok addig, míg a bíróság le nem zárja az ügyet, és erre ott vannak a papírok, hogy minden jogom megvan. Remélem érthető voltam.
Farkasszemet nézek vele, és Dylan kis fejét gyengéden simogatom közben. Háború dúl bennem, de próbálom megőrizni a hidegvérem, mert nem akarok a fiam előtt ordibálni, pedig legszívesebben a hajánál fogva ráncigálnám meg Cory fejét, hátha attól észhez térne. Átkozott boszorkány. Nem gyűlölök most senkit az ég világon nála jobban! És Dylannél...sosem hittem volna, hogy érezhetek nagyobb, mélyebb szeretetet, mint amit az anyja iránt éreztem valaha!

Cory ♦♦♦ Adrian

A világ végén örömről beszélni,
Tolvajoktól alamizsnát kérni,
De én megteszem,
Mert érted fiam, megéri!
Megtanítlak Emberként élni!(Alvin és a Mókusok)



A feszültség bennem már nem lehetne magasabb szinten, a félelmem ennél jobban nem tépázhatná a lelkemet. A düh, amely bennem fortyog, felemészti a maradék tartalékaimat. is. Rohamtempóban száguldok a teljes megőrülés szakadéka felé, s nincs kapaszkodóm. Kiben bízhatok? Ki áll még ki mellettem?
Az ajtón benyomulva szemrebbenés nélkül foglalom el új territóriumomat, és nem kérdezem, lehet-e, akarja-e. Eljutottam arra a pontra, ahol már nem érdekel, mit akar. Meg akar fosztani valamitől, ami az enyém is. Nem a tulajdonjog itt számomra a lényeg, hanem az apaság. Dylan a fiam. Cornelia lehet az anyja, de én az apja vagyok, s ha ezt nem tudtam volna, talán könnyebben el is engedem őt, s hagyom, hogy azzal legyen, akivel akar lenni. De elszúrta, mégpedig abban a szent pillanatban, amikor elárulta, hogy a gyerekek az enyémek. A gyász így engem is érint, a szeretet, amely hozzáfűz a kicsihez, nem kevesebb és nem értéktelenebb, mint az övé.
Felveszem a fiamat és csak amikor apró kis kezecskéje a mellkasomra fekszik, mikor megérzem a szuszogását és megnyugszik a karomban, csak akkor szakad fel belőlem egy sóhaj. Cory kérlelését figyelmen kívül hagyom, de minden szavával egyre jobban nyomja fel bennem az ideget. Megrovó tekintetére csak egy dühös pillantást kap válaszul, mert még olyat találnék mondani, hogy magam is megbánom. Még komolyan neki áll feljebb?
Darabokra tört szívemben jelenleg egyedül a fiamnak van helye. Cory arroganciája is csak addig tart ki, amíg az asztalra nem dobom a hivatalos papírokat, amelyeket természetesen a bejelentett lakcímére is kiküldtek már, hogy hivatalosan is átvételre kerüljön.
Kiakad. A szavai egymás után döfnek tőrt a szívembe.
- Nincs alapja? - kérdezem elhűlve - Nincs alapja? Hát mégis, ki az apja ennek a gyereknek? A szentlélek? Merthogy a nemzőképtelen férjed nem az, az tuti.
Honnan tudtam meg az infót? Lényegtelen. Sokkal többet tudok már annál, mint amit Cory gondolhat rólam. És nagyrészt magát hibáztathatja érte, senki mást. Dylant ringatva a karomban szembe fordulok vele, de megértésre nálam nem fog találni. Hidegen, érzelmek nélkül nézem ahogy pánikba esik. Élvezem. Élvezem, mert legalább egy kicsit átérezheti azt, amit én éreztem, mikor eltűnt a fiammal.
- Ki a picsát érdekel, ki van az anyakönyvi kivonatban? Kinek a vére? Szerinted érdekel, hogy mi a fiam vezetékneve? Szerinted ez farokméregetés a részemről? Te ennyire felületesnek és sekélyesnek ismersz? Leszarom a jogaidat, ahogy te is leszartad az enyémeket, méghozzá több ízben. Nem érdekelsz többé. Egyszerűen undorodom tőled. Nem voltam melletted, mert te állandóan elzavartál mindenféle mondvacsinált indokkal. Mert hazudtál. Folyamatosan hazudtál mindenkinek! Annyira belejöttél, hogy most már azt sem tudod hogyan kell igazat mondani! Egy álnok kígyó vagy, Cory! Ott voltam a kórházban amint megtudtam, hogy megszülettek. Én ott voltam! Csak te nem vettél észre! Mert nem akartál észrevenni! Én...
A válaszadásomat azonban egy hirtelen kopogás és egy idegen érkezése szakítja félbe. Döbbenten nézem, ahogy becsörtet és Corneliát próbálja nyugtatni, és ő még mindig azon parádézik, hogy tegyem le a fiamat. Az ÉN FIAMAT! Gyűlölettel nézek Coryra. Hol van az a nő, akibe egykor beleszerettem? Hol van a nő, akiért mindent feláldoztam volna? Hol van? Hová lett? Hol volt egyáltalán eddig? S én hogy lehettem ennyire vak, hogy álomba ringattam magam, amelyben nem vettem észre, hogy a gyönyörű testben csak egy rohadó lélek lakozik? Minden szava fájdalmat okoz. Nem értem hogy vádolhat azzal, hogy nem voltam mellette, mikor ő taszított el magától minden alkalommal. Elszöktettem volna még az esküvője napján is, pedig nem is tudtam, hogy a gyerek az enyém. Mégis minden alkalommal engem hoz ki hibásnak? Mindig én vagyok a rossz, a gonosz, az aljas? Én nem vállaltam a felelősséget? Az idegen nő hozzám szól, de először fel sem fogom mit mond.
- Hogy...tessék? - kérdezek vissza kábán, és óvatosan simítom meg Dylan kis fejecskéjét. A gyomrom mazsola méretű, a halántékomon kidagadó ér fájón lüktet. Azt hiszem agyvérzést fogok kapni. Cornelia látványos szenvedése teljes mértékig érzéketlenül érint. Olyan szinten nem érdekel, hogy ha kivetné magát az ablakon, jelenleg maximum megkérném, hogy várjon amíg kinyitom. Leszarom, miért pánikol, leszarom, mit érez. Ő törődött azzal én mit érzek? Minek mondta meg, minek sírt a kórházban, miért csinálta ezt az egész felhajtást? A tulajdon anyja is meg van döbbenve rajta, és amikor legutoljára beszélt velem, azt mondta, tegyek meg mindent, és ne engedjek a nyomásnak, mert Dylan az én fiam. A nő megismétli a kérdését és türelmesen, kedvesen néz rám. Felfogva azt, hogy mit is kér, először csak meghökkenek, aztán begurulok.
- Magát meg ki a jó kurva anyja kérdezte? - kérdezem csípőből, és látva ledöbbent arcát igen morcosan mérem végig - Nem tudom maga ki a picsa, de rohadtul semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok a tulajdon fiammal. Takarodjon innen míg ki nem dobom. És Dylant akkor teszem le, amikor kedvem van hozzá, nem akkor, amikor egy idegen meg egy elmeháborodott parancsolja, világos? Nem vagyok beidomított kutya. - vágom oda, és hátrálok néhány lépést, úgy nézek Coryra.
- Idefigyelj te szuka. Ha azzal áltatod magad, hogy szívszerelemből akarok itt lenni, hát rohadtul tévedsz aranybogaram. Leszarom, kinek a nevén van Dylan, mert ez csak ideiglenes állapot. Ha nem olvastad volna a papírokat, a férjed ugyanis nyilatkozatot tett arról, hogy évek óta tud a nemzőképtelenségéről, és csak téged akart megvédeni a botránytól. Büszke lehetsz rá, igazi politikus. Igaz, hogy rajtad keresztül üli meg a hullámokat, de ugyan...ez kit zavar? Hisz így önmagát nagyszerű színben tüntetheti majd fel, és nem hozható ki hibásnak. - mondom, majd lassan, óvatosan a kiságyhoz megyek és mégiscsak leteszem Dylant a kiságyába.
- Adrian, kérem...megértem az indulataid, de ennek van más módja, hogy....- kezdi a nő a szövegét, de most, hogy Dylan már nincs a kezemben, fenyegetően mordulok egyet.
- Ha valamelyikőtök megközelíti a kiságyat, nem állok jót magamért. - mondom, majd újra Coryra nézek - Egy utolsó rohadék vagy, Cornelia Jones. Mondanám, hogy épp olyan, mint az apád, de ő legalább nyíltan játszott. Vállalta a rosszfiú szerepét, ha ez kellett, de te...te nála is rosszabb vagy. Egy báránybőrbe bújt csótány vagy, nem több. A fejemhez vágtad, hogy nem voltam jelen? Mégis kinek volt ez köszönhető? - vonom a tekintetem a nőre, aki még mindig döbbent csendben áll Cory mellett.
- Ó, drága hölgyem, hát nem tudja? Én vagyok a legrosszabb apa a világon, mert nem voltam mellette a terhessége alatt. Amiről ő kegyesen elfelejtett tájékoztatni. Arról meséltem már milyen csodás érzés volt végignézni ahogy férjhez megy tíz perccel az után, hogy el akartam szöktetni az esküvőjéről, és az sem zavart volna, hogy a gyerek nem az enyém? Ó, pedig de, a fiúk az enyémek voltak, csak valahogy még ekkor sem volt fontos számára, hogy ezt a kis titkot megossza velem. Jaaaa, és a következő kellemes meglepetés, ami után a szüleim rákényszerítettek, hogy eljegyezzem Megant, mert felcsináltam, el kellett utaznunk és ugyanabban a szállodában szálltunk meg és a kedves hölgy, akit olyan nagyon pátyolgat, ott vágta a fejemhez, hogy ikerfiaim lesznek...majd egyszerűen elköltözött Seattleből New Yorkba? Ó, hát ezt sem mesélte el magának? Jaaa, így könnyű intézni Cory a dolgokat, hogy mindig csak azt a részét nézed, amelyik neked tetszik. De a kurva istenit, az élet nem csak fekete és fehér, és a történetben bármennyire nem tetszik, nem csak te vagy. Szóval nyugodj meg, Cory...sajnos, mit kiderült, nem csak te szeretsz idiótát csinálni belőlem. Megan ugyanis kurvára nem várandós. De azért kösz a jókívánságokat.
Néma csend telepszik a szobára, ahogy idegesen túrok bele a hajamba. Nem akartam elárulni, hogy Megan rohadtul átverte a fejemet és felbontottam az eljegyzést, mert történetesen semmi köze hozzá, de be kell valljam, az életem ezen szakasza megint csak megtört bennem valamit. A telefonomért nyúlok, de úgy remeg a kezem, hogy nem tudom használni, így egyszerűen elhajítom, és hagyom, hogy szétessen a folyosó padlóján. Könnyek lepik el a szememet, gyűlölet marja a torkomat.
- Adrian...megértem önt, de nem lehetne mégis megbeszélni a dolgaikat? Mindenkinek ez lenne az érdeke - mondja csendesen a nő, és én megrázom a fejem.
- Nem. Én túl sokat vártam arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem beszélgetek. Ugyanannyi jogom van a fiamhoz, mint ennek itt - bökök a fejemmel Cory felé, aztán megdörgölöm a szemeimet, amelyek már vörösek az idegességtől. Kéklő szivárványhártyáim rikítóan merednek előre a semmibe.
- Nem akarok én már semmit tőled, Cory. Tőlem fel is fordulhatsz. Ha valaha éreztem irántad bármit is, azt sikeresen megölted abban a minutumban, amikor úgy döntöttél, hogy elrabolod a fiamat. Leszarom, mint gondolsz vagy érzel. Leszarom, milyen színjátékot adsz elő megint, és kit etetsz meg a hazugságaiddal. Én többé semmit nem veszek be belőle. és még rohadtul köszönd meg, hogy arra való tekintettel, hogy mégiscsak az anyja vagy, nem követeltem azonnal, hogy tiltsanak el Dylantől, mert láthatóan most sem vagy arra alkalmas, hogy egyedül ellásd, és veszélybe sodortad azzal, hogy orvosi engedély nélkül elhoztad a kórházból. Így addig maradok mellettetek, amíg le nem zárul a vizsgálat, és maximálisan meg nem győzöl arról, hogy a FIAM nincs melletted veszélyben. Vagy ez, vagy pedig elviszem Dylant, és nem láthatod addig, míg le nem zárul az ügy. Remélem kurvára érthető voltam és világos. Maga meg ajánlom, hogy rohadtul ne kezeljen úgy, mint egy bűnözőt vagy egy pszichopatát, mert én aztán nem jelentek veszélyt a gyerekemre.
Szó nélkül állok fel és megyek a mobilomért, majd összeszedem a darabjait, és bekapcsolom. Perceken át babrálok vele, és figyelmen kívül hagyom, hogy Cory mit ugat vagy mit csinál. Amit a telefonom bekapcsol, egy számot hívok.
- Küldjön egy kocsit....Nem, nem. Semmi gond. Megtaláltam őket. Dylant kórházba kell vinni. És ez nem várhat. - aggódva pillantok a nyöszörgő kicsi felé, aztán Corneliára esik a tekintetem. Hogy lehettem ennyire hülye és vak? Soha többé nem bízom meg nőben. Soha, amíg élek. - Nem, csak egy gyors vizsgálat kell, és meglátjuk mint mond a doki. ...és Jones....ha bármivel próbálkoznak...tudja, mi lesz a vége.
Lerakom a telefont és rideg tekintettel nézek a két nőre.
- Dylannek kórházi vizsgálat kell, Cory. Nagyon sárga. Orvos vagy, neked ezt már észre kellett volna venned. Tudod, milyen veszélynek tetted ki ezzel Dylant? Megvakulhat. Vagy fogyatékossá válhat. Mégis mit gondoltál? - kérdezem immár lecsendesedve, és nem értem...nem fér a fejembe, hogy a nő, akit egykor szerettem, miért akarja megölni a fiamat? A másik idegen nő hirtelen feláll és mellém ül. Gyengéden megérinti a kezem, amely még mindig remeg.
- Nyugodjon meg, Adrian. Semmi baj. Cornelia jó orvos, biztosan...
- De ő...
- Beszélhetnénk négyszemközt? - áll fel mellőlem, mire én értetlenül nézek rá és aztán Coryra, majd ismét a sötét hajú nőre.
- Kérem! - vonja fel szépen ívelt szemöldökét, majd elindul a konyhába. Igaz, a nappalitól csupán egy amerikai konyha pultja választja el, de ez nem zavarja. Követem, de minden pillantásommal Cornelián és Dylanen tartom a szemem.
- Nézze, Adrian. A nevem Tessa, Cornelia pszichológusa vagyok. Higgye el, a titkaik nálam jó kezekben lesznek. Figyeljen. Tudom, hogy Cory óriási hülyeséget csinált, de értse meg. A gyász sosem volt az élete része, nem tudja feldolgozni, és amit maga csinál, hogy a fejére olvassa a hibáit, az neki rossz és semmi esetre nem segít, érti?
- És az, amit én érzek? Az én gyászom? Van fogalma arról, én mit éltem át? Mindenről későn szólt. Mindenről lemaradtam. Mindentől megfosztott. Mégis mindig úgy hozza ki, hogy én vagyok a hibás, mintha...mintha én nem akartam volna vele lenni. De én akartam, doktornő. Én ott akartam lenni már akkor, amikor nem is tudtam, hogy az enyémek. Akkor miért én vagyok mégis a rossz? Miért én vagyok úgy beállítva, mint egy gyerekrabló bűnöző?
Fojtott hangon beszélgetek vele, de nem tudom jól visszaadni amit érzek. Könnyek lepik el a szememet, és nehezen tartom vissza a sírást.
- Van fogalma róla mit éltem át mikor eltűntek? Azt hittem megölte magát! Azt hittem megölte a fiamat. Ezer rémképpel a poklok poklát kellett átélnem, mert arra nem vette a fáradtságot, hogy annyit üzenjen, hogy jól vannak. Hogy érezné magát, ha önnel is ezt tették volna? - próbálom visszatartani a könnyeket, de csak annyit érek el, hogy némán rázza a vállam a fájdalom - Annyira szeretem őket, és ezt egyszerűen képtelen felfogni. Mégis mit kéne tennem? Álljak félre, és felejtsem el ami történt? Felejtsem el, hogy ismertem őt és lett egy gyerekem?
Némán könnyezve nézem a nappaliban a barna hajú szépséget. Az idő, a gyász és a gondok megkoptatták a szépségét. Kinyúlt melegítőnadrágban, kócosan, táskás szemekkel azonban bárhogy tagadom, nekem még mindig a világ közepét jelenti ez az átkozott nő. Megmérgezett. S már csak a halál választhatja el tőle a szívemet.

Cory ♦♦♦ Adrian

A világ végén örömről beszélni,
Tolvajoktól alamizsnát kérni,
De én megteszem,
Mert érted fiam, megéri!
Megtanítlak Emberként élni!(Alvin és a Mókusok)



Nem mondok valótlanságot. Minden szavam igaz, csak ezt ő képtelen belátni. Érveket sorakoztatok fel, majd ugyanezzel a lendülettel mossa ki magát a bűnei alól. Igaza van? Felszedtem előtte Megant? Igen, ebben igaza van. De hogy hibáztathat ezért? Hisz ha csak egyszer is említette volna, hogy tőlem vár gyereket, meg sem próbálkozom Megannel. De akárhányszor próbáltam vele valamiféle normális kapcsolatot kialakítani, ő ellökött magától, és ami még rosszabb, Willhez rohant.
Hiába az észérvek, hiába próbálok rávilágítani, hogy én miért viselkedem most úgy, mint egy eszelős, egyszerűen hajthatatlan. Tessa érkezése csak ront a helyzeten. Úgy érzem magam, mintha valami őrült gyerekrablónak néznének, aki meg akarja ölni a karomban tartott csöppséget. Álljunk már meg egy kicsit, emberek! Itt most én vagyok az áldozat, hahó!
Indulatos szavaimra újabb és újabb érveket sorakoztat fel, de láthatóan már azt sem tudja, mibe kapaszkodjon. Amikor az apámat és azt hozza fel ellenem vádként, hogy Will megütötte, végleg elszakad bennem a cérna.
- Ott lettem volna! De te egyszer sem hívtál! Próbálkoztam, és te újra meg újra visszautasítottál, hát mégis mire számítottál? Hogy ott leszek neked tartalékban életed végéig, és arra várok, mikor méltatsz emberszámba venni? A szukámmal enyelegtem? Igen, Cornelia. Mert te oda löktél neki, mint egy darab koncot, amit már eleget rágtál, és kiköptél. Nem hibáztathatsz azért, mert a magam módján megpróbáltam helyrehozni azokat a károkat, amiket te okoztál bennem! Én ott lettem volna, ha egyáltalán méltatsz annyira, hogy megkérdezz róla, de te helyettem is döntöttél. Hitegesd csak magad, hogy én vagyok a rosszfiú, Cornelia. De kettőnk közül én legalább betartottam amit ígértem neked. Én ugyanis legalább nem hazudtam. És soha, ismétlem, soha meg sem fordult a fejemben, hogy te lennél a hibás James halálában. Bárcsak hibáztatni tudnálak. Minden sokkal egyszerűbb lenne.
De ehelyett magamat hibáztatom. Ehelyett minden szava amit hozzám vág, újabb késszúrás a szívembe. Mert, talán ha erőszakosabb vagyok, talán, ha kiállok mindenki elé és lerántom a leplet rólunk...akkor minden másképp alakul. Gyáva voltam? Vagy csak túl sok emberre voltam tekintettel? Túlságosan védtem a becsületét? Előrébb helyeztem azt amit ő akar, azzal szemben, amit én akarok? Miért mondta az esküvőjén, hogy szeret, ha aztán mégis hozzáment Willhez? Miért csinálta végig abban a tudatban, hogy engem szeret, és Willnek adta magát? A gyomrom minden alkalommal ugrott egyet abban a pillanatban, ha arra gondoltam, hozzá ér, átöleli, megcsókolja őt. De ha féltékeny volt, miért nem mondta? Miért nem láttam rajta még a jelét sem? Túl sok kérdés, amire nem kapok választ talán sosem.
Az összeomlás szélére sodródom, s talán már át is léptem rajta. A kanapé puha párnái közt keresek menedéket, míg végül gondolkodás nélkül adom ki magamból Megan átverését. Hogy jutottam idáig? Hogy minden nő, aki fontos nekem, úgy tapos át rajtam, mintha nem érdemelnék többet. Úgy érzem, meg vagyok átkozva. Mindenki hazudik, mindenki csak a neki tetsző dolgokat akarja kiverni belőlem. Megan a pénzemre utazott, Cory kedvére előkapható játékszernek nézett, az anyám azt hitte úgy ugrálok majd, ahogy ők fütyülnek...Az idegen nő békíteni próbál, de én feladtam. Nem akarok Corytól én már semmit az ég világon. Csak a fiamat. Nem akarom tőle elszakítani, bármennyire is kegyetlen düh tombol bennem, de azt nem hagyom harc nélkül, hogy megint csak úgy kizárjon mindenből. Mellette akarok lenni, Dylannek szüksége van épp úgy az apjára, mint az anyjára. Corneliával viszont befejeztem. Nem küzdök tovább vele. Nem küzdök érte sem. Elfáradtam. Olyan nagyon kimerültem. Nem csak az utóbbi napokban, és nem csak fizikailag. Hónapok óta úgy érzem, mintha száz éves lennék. Vagy ezer is talán. Nem szeretek harcolni, az az igazság, hogy mindig békésen éltem az életem. Jókedvvel, mosolyogva. Most már idejét sem tudom, mikor mosolyogtam úgy tényleg, őszintén. Nevetni pedig talán már el is felejtettem. Végtelenül bánt, hogy Cornelia sír, és a bennem élő lovag szíve szerint rohanna, hogy megvigasztalja, de most képtelen vagyok rá is tekintettel lenni, az egóm erősebb nálam. Elértem a határaim széléhez. Most nem megy tovább, egyszerűen nem tudok azzal is foglalkozni, hogy vele mi történik, mikor ennyi minden történt velünk. Vele. Velem. A pszichológusnő megpróbál nyugodt hangon nyugtatni, de én már nem akarok mást, csak, hogy egy percre megnyugodhassak, hogy jól van a kisfiam, s aztán megvárni, míg valaki pontot tesz az ügy végére. De a nő, bármennyire is szeretném, nem hagy. A konyhába hív, s ott próbál beszélni velem, s addig kínoz, míg el nem éri, hogy majdnem sírva fakadjak. A szívem tele lesz bánattal, s már azt sem tudom, mit is teszek vagy mondok. Némán figyelem Corneliát, ahogy feláll, és a fürdőszobába megy, de aztán olyan meglepetésben részesít, amire végképp nem számítok. Tessához intézett szavait alig bírom felfogni, s ahogy hozzám vágja a táskát, meglepődve ölelem széles mellkasomhoz. Nem szólok egy szót sem, érzem rajta a sértettséget, de nem értem, hogy hogy fordulhatott vele ilyen nagyot a világ. Ahogy James-et emlegeti, van benne valami kísértetiesen ijesztő. Falfehér arca, feldagadt, vörös szemei semmi jót nem engednek sejtetni. A fürdőbe hátrál és magára zárja az ajtót. Tessa ijedten kapaszkodik bele a karomba.
- Adrian, most jól figyeljen rám. Azonnal ki kell őt onnan hoznia, mielőtt kárt tesz magában.
Állok, és a fehér ajtót nézem a keretben, amely mögött a valaha szeretett nő bújik meg.
- Adrian! Hall engem? Azonnal hozza ki onnan, mert a végén még megöli magát! - rángatja meg a karomat, s én tovább állok az ajtóra meredve. A szívem üresnek érzem, de lehet, hogy már csak azért, mert annyira fáj, hogy nem bírok többet elviselni. Amikor Tessa tapsol egyet az arcom előtt, pislogok párat, és felé fordulok. Elmerülök a kéklő szemekben, amelyek őszinte aggodalmat tükröznek.
- Kérem, segítsen nekem, Adrian. Úgy beszél Jamesről, mintha még élne. Félek, a gyász miatt esetleg...tényleg vele akar majd lenni. Kérem, segítsen rajta! Kérem!
A hangja könyörgő és rémült, de én zsibbadt vagyok és nem tudom mit kéne tennem. A kiságy felé indulok, de félúton Tessa rémült sikoltása állít meg.
- Mit csinál?
A hangja a levegőbe vág, s tényleg fogalmam sincs, mit művelek.
- Segítsen már, az Istenért! - rohan az ajtóhoz, majd hosszú ujjait megfeszítve tenyerével kezd dörömbölni az ajtón- Cornelia, kérem, nyissa ki az ajtót! Engedje, hogy segítsek! Dylan jól lesz, és maga is rendbe jön, kérem, engedjen be! Nyissa ki az ajtót!
Tétlenül nézem, ahogy kétségbeesetten rángatja a kilincset, és csontos vállaival megpróbálja betörni az ajtót, de persze ehhez az ő ereje kevés. Mikor újra rám pillant, a hangja már csak fehér zaj. Lelassul a világ. Minden opálos lesz és olyan furán csendes. De azt még hallom, ahogy a szívem egy utolsót dobban még, mielőtt végleg megáll. Aztán nem tudom milyen erő hajt, hogy mégis az ajtóhoz menjek, félretoljam onnan Tessát, majd egy jól irányzott rúgással beszakítsam az ajtót.
Be kéne mennem. Ez a gondolat motoszkál az agyam hátsó zugában, de ehelyett hagyom, hogy Tessa félresodorjon az útból, és berohanjon mellettem. Nem tudom mi történik ott bent, nem hallok semmit. Gépies mozdulatokkal megyek Dylan kiságyához, majd nagyon gyengéden felveszem az apró kis lényt, majd berakom a babahordozóba, betakarom, és szó nélkül elhagyom a lakást. Most a fiamra kell koncentrálnom. Cory eddig is jól volt. Nincs szüksége rám. Nekem sem rá. Ennek biztosan így kellett lennie. Biztosan. Biztosan?


Néhány héttel később

A pulcsim kapucnijának a madzagját rágcsálva néma kiáltással meredek a sötét gesztenye színű asztal füstüveg lapjára. Gyászdalom búsan szól lelkem zongoráján, siratom az egykor elveszett kincsemet. Lélek nélkül maradtam, erős szárnyam most leszegetten, megtépázva simul meggörbült hátamra.
- A gyász, Adrian, nagyon fájdalmas érzés, még akkor is, ha egy még alig ismert gyermek elvesztéséről van szó.
Russell Morgan doktor mély hangja belesimul a csendbe, s nem megtöri azt, hanem együtt lélegzik vele. Alig veszek levegőt, vállam éppcsak emelkedik. Nem felelek, hát ő folytatja.
- Tudja, szeretnék segíteni. De ha csak hallgat, és nem beszél, sosem fogunk eljutni addig, hogy segíthessek. Tudom, hogy meghalt a kisfia, és ezt őszintén, nagyon sajnálom. De ezen már nem tud segíteni. Viszont van egy élő, akivel törődnie kell. Akinek szüksége van magára. És a kedvesének is...
- Nem szeretem. - vágok a szavába és ridegen pillantok a sötétebb kék szemekbe. körszakálla alatt megbocsájtó mosolyra húzza a száját.
- Értem. Akkor...kezdjük itt. Jó? Hogy ismerkedett meg a gyermeke édesanyjával?
S a percek itt megállnak. Nem tudom miképpen, s hogyan, de...valahogy eljutok addig, hogy belekezdjek. Nem akarok beszélni. De aztán csak úgy ömlik belőlem a szó, megállás nélkül. S Dr. Morgan egyszer sem szakít félbe. Órákon át csak hagyja, hogy beszéljek, néha feltesz egy-egy kérdést, s újra csak hallgat. S én beszélek. Mert végre van valaki, aki figyel rám. Aki rám figyel.

*később*

- Dr. Morgan...mit kéne tennem?
A kérdés olyan nehezen jön ki a számon, hogy attól félek, kirántja a fogaimat is, miközben kimondom.
- Mégis mivel, Adrian? - jegyzetel a papírjára, mire én reszketve sóhajtok egyet. Jó kérdés. Mivel? Mivel lenne nekem dolgom? Mit kellene tennem? Hogy kéne csinálnom?
Megvakarom a tarkómon a hajamat. Félrevonom a tekintetem róla.
- Hát...izé...tudja. Corneliával.
Csend telepszik közénk, és lyukat éget belém a pillantása.
- Úgy érzi, tennie kéne valamit vele?
- Mármint...nem vele. Hanem...
- Érte?
Bólintok. Igen. Érte. A napok hetekké nyúltak. Dylant a kórházban kikezelték, szerencsére már nagyon jól van. Nagyokat eszik, és már kezd érdeklődni a világ iránt. Még sokszor felébred éjjel, és ilyenkor szeret rajtam megnyugodni. De csak a tudatom mélyén motoszkál állandóan az, hogy hiányozhat neki az anyja, és az anyjának ő. Nincs szívem szétszakítani őket, de fogalmam sincs, Cory milyen állapotban van. Tessa nem adott felvilágosítást, én pedig túl makacs voltam, hogy megkeressem. Russell mélyet sóhajt, majd lerakja a jegyzetfüzetét az asztalra, persze gondosan elfordítva, és rám pillant.
- Nos, sok minden van, amit tehet érte. De mondja csak, tudja, hogy Cornelia tulajdonképpen mivel is küszködik épp? Lehet róla fogalma? Mert ez nagyban meghatározza azt is, hogy milyen segítségre lehet szüksége.
Elgondolkozok Russell szavain, és próbálva minden tudásomat összeszedni, felelek.
- Gondolom depressziós, nem?
- Gondolom depressziós? - kérdez vissza, és érzem a hangja élében a rejtett gúnyt - Végülis, lehet az. Vagy lehet borderline, esetleg passzív-agreszív, skizofrén...
-De én nem úgy értettem... - vágok a szavába, de tovább beszél.
- Gondolom akkor írjunk neki antidepresszánst, meg biztos ami biztos, adjunk neki még pár ilyen-olyan gyógyszert, és akkor egy biztos használni fog majd. kiegészíthetjük a terápiát lobotómiával, kiabálással, néhány pofon is elcsattanhat...
Kikerekedett szemekkel pislogok rá. Türelmetlen tekintete most kicsit ijesztő számomra. Látva kétségbeesésemet és értetlenségemet, hátradől a székében.
- Nézze, az elmúlt alkalmak során elég sok mindenről beszélgettünk, ugye? A szüleivel való kapcsolatáról, a párkapcsolatairól. Krízisekről és kellemesebb emlékekről. Azzal tisztában van, hogy jelenleg egy hatalmas fordulatot vett az élete, hiszen édesapa lett. Ami jó dolog. Tudjuk, hogy ikrei lettek volna, de azt is megbeszéltük, hogy azért, ami Jamesszel történt, nem féltheti túl és szeretheti agyon Dylant, és nem is büntetheti azért, mert ő életben maradt, a testvére pedig nem. El kell fogadni, hogy néha az élet ilyen, és túl kell lépni rajta. Nem elfelejteni, csak tovább élni az életet bűntudat és felelősségérzet nélkül. Hiszen ami történt, az nem az ön hibája. De nézzünk most egy pillanatra túl magán. És egy kicsit nézzük meg Cornelia szemszögét, rendben? Azt megbeszéltük, hogy Cornelia fájdalmat okozott magának, így van? Hiszen úgy érzi, becsapta, hazudott magának, et cetera. De amit nem beszéltünk meg, az a motiváció. Abba belegondolt már, mi lett volna, ha nem csak egymáshoz vágják a sérelmeiket, hanem esetleg kérdeznek?
Értetlenül nézek a dokira. Hogy érti ezt?
- Kérdezni? Mégis mit?
- Pontosan. A motivációt. Cornelia az ön állítása szerint becsapta magát, hisz nem mondta el, hogy öntől várandós. Ön megkérdezte bármikor is, miért nem mondta el?
- Azt mondta nekem, azért, mert amikor már várandós volt, összejöttem Megannel.
- Értem. De ez egy rohadt nagy büdös kamu. Nem. Ha egy nőnek szúrja a szemét, hogy az exe mással kavar, akkor nem eltitkolja a terhességét, hanem a képébe tolja.
- De akkor ő már Will-el járt - védekezek, de mindent tudó mosolya miatt az az érzésem, rohadtul messze járok az igazságtól.
- Aha, anyám meg taxióra. Ha maga tűzön-vízen át tudta titkolni a viszonyukat, maga szerint pont erről hallgatott volna? Hisz maga számtalanszor bizonyította, hogy képes a titoktartásra, tehát nyugodtan elmondhatta volna magának, és kérhette volna, hogy hallgasson róla. És maga megtette volna.
- Nem tettem volna meg.
- De igen. Mert egy tipikus grál lovag. Aki mindig helyesen cselekszik. Aki mindig azt nézi, hogy nehogy felboruljon a biztonságos kis élete jobban annál, mint amennyire muszáj. Megszokta, hogy maga mindent irányít, hogy megvan mindennek a helye, és ideje. A munkája maximális precizitást igényel, és azért tudja ilyen tökéletesen hozni ezt a magánéletében is, mert olyan szinten ráhangolódott erre a gondolkodásmódra, hogy képtelen tőle elszakadni. De az emberi természet nem egy gépezet, Adrian. Az emberek hibáznak, és néha a hibákat nem lehet kijavítani fúróval és kalapáccsal, sem pedig kiradírozni és újra kezdeni. A hibák ott maradnak akkor is, ha új lapot tesz az elrontott papírra. Mint...mint mikor egy épület hibásan lett felhúzva. Hiába tökéletesnek látszik. Itt egy csavar hibádzik, ott egy fal nem egyenes, és máris egy Tim Burton film kulisszái mögött találhatjuk magunkat. Az ember érzi, hogy valami nem stimmel, mert a képek nem egyenesen állnak, a tapéta nem illeszkedik, a poharak ferdén állnak, s elég egy kis földrengés, és a ház összeomlik. Érti már a hasonlatot? A világot nem nézheti feketén és fehéren. Az amit Cornelia tett, magának nyilván fájdalmat okozott. De ettől ő még nem kezelheti megvetendő ellenségként, mert ebbe lassan bele fog halni.
Értetlenül pislogok rá, összevonom a szemöldököm.
- Miért halna ebbe bele?
- Nem ő....Hanem ön.
Meglepődve húzom hátra magam. Erre nem számítottam. Nem értem amiket mond, ez nekem túl magas.
- Ezt meg hogy érti?
Sóhajt. Összefűzi az ujjait maga előtt, aztán mégis inkább a szék karfájára helyezi.
- Gyűlölni azt, akit szeretünk, az egyik legkegyetlenebb érzés. Mert ha tisztán csak gyűlölné, akkor megpróbálna gyorsan bosszút állni, de ahogy lehiggadna, egyszerűen csak elkerülné még a gondolatát is. Nem foglalkozna vele. De maga foglalkozik vele. Érdeklődik iránta. Keresi, kutatja még akkor is, ha csak bevásárolni megy. Így van?
Tagadni szeretném, de nem tudom. Terelni próbálok.
- Jó, de a kérdésemre még mindig nem felelt. Mit kéne most akkor tennem?
- A kérdés nem az, mit kéne tennie. Hanem az, hogy mit akar tenni?
- Az nem ugyanaz?
- Ön szerint ugyanaz a kettő? Ha azt mondom, el kéne mennem meglátogatni az édesanyámat, vagy azt, hogy el akarok menni meglátogatni őt, ön nem érez különbséget?
Megvonom a vállam, mert nem igazán tudok erre felelni. Érzem a különbséget, de nem tudom, tulajdonképpen van-e különbség a kettő között.
- Ha azt mondja, kéne tennie, az egy feltételes mód. Azt jelenti, hogy ön tisztában van azzal, hogy van egy probléma, amely megoldásra vár. De ezzel haladékot is ad önmagának. Meg kéne javítanom a kocsit. De még ráérek vele, hisz a busz is elvisz oda, ahová menni akarok. Vagy el kéne mennem vásárolni. De ha holnap megyek, az sem baj, van még itthon elég étel. Valamit kéne kezdenem Corneliával és a közös problémánkkal. De még ráérek, a sebeimet nyalogathatom még, tehetek úgy, mintha csak ő tehetne mindenről, és egyedül is képes lenne talpra állni, hiszen a felelősség nem az enyém, ráérek vele foglalkozni akkor, ha már nekem kényelmes lesz.
Megsért a kijelentéseivel, mert úgy állít be, mint egy hülyét. Duzzogva fonom össze a karjaimat.
- Jó, talán igaza van. De Cory veszélybe sodorta a fiamat. Érti ezt? Tudja milyen...
- Valóban így hiszi? Hogy a fia veszélyben volt az édesanyja mellett?
- De hát...
-Adrian. Cornelia, bár önt megsértette a büszkeségében, de egy képzett, magas intelligenciával rendelkező orvos. Egy olyan orvos, aki szülész-nőgyógyásznak, aztán pedig gyermeksebészeti rezidensnek állt. Egy kitűnő referenciákkal rendelkező orvos, akiért versengtek a mentorok. Ön szerint, a fia valóban tényleges veszélyben volt orvosi szemszögből nézve? Ön szerint, ha úgy ítélte volna meg, nem vitte volna ő maga orvoshoz? Sőt, tovább megyek. Azt mondta nekem, Cornelia nem volt beszámítható állapotban, amikor elment hozzá. Egy olyan ember, aki ártani akar a gyerekének, ön szerint egy kórházhoz közeli lakást vesz ki, amelyiknek az utcájában gyerekorvosi ügyelet van és portaszolgálat? Még tovább fűzöm a gondolatot. Egy olyan típusú nő, mint Cornelia. Aki domináns, aki erőteljes személyiség, akiben az egó ekkora erővel tombol...ön szerint, ha valóban ártani akart volna a gyereküknek, odaadta volna magának? Nem csak, hogy odaadta volna, hanem egyenesen lemondott volna róla? Nem, uram, az ilyen nő inkább elnézte volna, hogy a kezei közt meghaljon a gyerek, csak nehogy magának legyen igaza. De ő nem ezt tette. Akkor lehet, hogy úgy tűnt, csak dühében cselekszik. De nem így volt. Cornelia szülés utáni depresszióját nagyon felerősítette az, hogy elveszítette a másik gyermeket. A felelősség érzése pedig a gyászában...nos, fogalmazzunk úgy, hogy talán helyrehozhatatlan károkat okozott. Főleg, ha nem kezelik megfelelőlen.
- De én...
- Igen. Maga pedig odament, és úgy letámadta, hogy esélye sem volt védekezni.
- Én nem támadtam le.
- Nem, tényleg nem. Ön csak berontott az otthonába, ahol megpróbált talpra állni. Tudja, honnan tudom, hogy Cornelia nagyon is beszámítható állapotban volt? ... Segítséget hívott. Nem magát, nem a szüleit. Egy olyan embert, akiben bízott. Tessa Wilson doktornőt. S lehet, hogy ön is csak a saját érdekeit akarta érvényesíteni, de ezt úgy tette meg, hogy közben egy bántalmazott, megfélemlített, gyászában szenvedő nőre gyakorlatilag rátörte az ajtót, és ráborította minden maga ellen elkövetett hibáját. Persze, hogy úgy érezte, hogy alkalmatlan arra, hogy vigyázzon a gyermekre. Ne nézzen így rám, mert ezt ön csinálta, nem én. Megfélemlített egy nő, akit bántalmaztak, ki tudja hány alkalommal?
- De én nem is...
- Adrian, ne nézzen már madárnak. Gondoljon bele. Ön elkezd fenyegetőzni egy újszülöttel a kezében? Kikelve magából láthatóan agresszíven lép fel egy olyan nővel szemben, aki fizikailag le van gyengülve, de alapjában véve is jó, ha a mellkasa közepéig ér? Még én is megrémülnék, ha most nekiállna tombolni a rendelőmben, pedig közel egy súlycsoportban vagyunk. Mégiscsak egy majdnem két méter magas izomkolosszus, ezt ne felejtse el. De nézze más szemszögből. Odaadta magának a gyereket, de előtte értesítette a másik embert, akiben bízott, hogy legjobbat tudja nyújtani a gyermekének. Igen, Adrian, erről is tudok. Amikor rájuk talált, Dylan a kiságyában feküdt, és aludt. Jól láthatóan sárga volt a bőre, de ezen felül tiszta ruha volt rajta, tisztába volt téve, és jóllakottan, békésen aludt, miközben az anyja kimerülten, csapzottan, kinyúlt pólóban és melegítőnadrágban karikás szemekkel nyitott magának ajtót. Ön szerint egy olyan nő, aki mindig adott a külsőjére, milyen állapotban lehet, ha a gyerek tökéletesen el van látva, de ő maga köszönőviszonyban sincs az egykori igényes, gyönyörű önmagával? De, hangsúlyozom, a gyerek békésen aludt a kiságyában. Rendezetten. Jól láthatóan gondoskodott róla. Szóval, még mindig úgy hiszi, hogy Dylan veszélyben volt az édesanyja mellett? Én nem hinném. Szerintem Cornelia nagyon is felismerte, hogy nincs jól, ezért hívta fel Dr. Wilsont. Felismerte, hogy nem képes egyedül gondoskodni róla, ezért adta oda önnek, és felismerte, hogy orvosi ellátásra van szüksége, ezért írt Dr. Woodwardnak, és kérte meg, hogy legyen bent, mert ön beviszi a kisfiukat. Cornelia nagyon is ép elméje tudatában volt, amikor ezeket cselekedte. Segítséget hívott magának, mert szüksége volt rá, és két olyan emberre bízta a gyermeket, akikben bízott annyira, hogy a legjobbat fogják számára adni.
Perceken át hallgatok és csak nyelem a könnyeimet. Dr. Morgan nem szól semmit, csak vár.
- Én azt hittem...azt hittem meg akarja ölni...vagy ilyesmi...én...nem tudtam...
- Ne hibáztassa magát, Adrian. Ön nem pszichológus, nem tudhatta volna. Én is erre gondoltam volna, pedig szakember vagyok. Mert az emberi természet ilyen, az ösztönös védelmi rendszerünk így működik, főleg férfiként. Ettől ön nem rossz ember, ahogy ő sem rossz, amiért ezeket a lépéseket megtette. Az adott helyzetben az ember mindig igyekszik a birtokában lévő tudást kiaknázva a lehető legoptimálisabb döntést meghozni.
- Most akkor...mit tegyek?
Elégedetten mosolyodik el, és felém tolja a zsebkendőket diszkréten.
- Amit most tehet, hogy eldönti, hogy szeretné a további lépéseit megtenni. Ha egyedül akar maradni és csak Dylannel foglalkozni, akkor tegye azt. Ha Corneliával szeretné ezt megtenni, akkor pedig azt tudom javasolni, hogy gondolja végig alaposan hogy ezt miként is tudná elérni, de bele kell kalkulálnia a lehetőséget, hogy ő majd ezt nem akarja. Cornelia pedig megkapja a megfelelő kezelést Tessától, és ha jól csináljuk, akkor Ön is segíthet neki azzal is, hogy magának is segíteni fog, attól függetlenül, hogy a párkapcsolatuk miként is fog alakulni. Ha mást nem, kialakíthatnak egy jól működő anya-apa kapcsolatot Dylan számára, és ez sem egy rossz eredmény. De annyit megígérhetek, hogy jobban lesz, Adrian. Jobban lesz, mint volt az elmúlt hónapok, vagy akár évek alatt.  
S három további alkalommal még beszélgettünk dolgokról. Corneliáról, Meganről, Joelről, a költözésről, az apaságról, félelmekről és reményekről. Célokról és lehetőségekről. S lassan körvonalazódik egy út is előttem. Egy út, amelyre mégis félek rálépni.


Újabb napokkal később

Lépteim visszhangozzák a folyosó falai. Kezemben egy szál kék orchidea, rajtam egyszerű farmer, sötétszürke ing és világosszürke zakó. Egyedül vagyok. A gondolatok a fejemben visszhangoznak, és összetörten, de romjaim tetején állok, készen arra, hogy újjáépítsem magam. Tudom már, hogy ez nem lesz egyszerű, és nem ragaszkodhatok csak a saját elképzeléseimhez.
Őszintén mondom, hogy kínkeserves szenvedés volt Dr. Morgan foglalkozásain végigmenni. Az a pasas épp elevenébe talál az embernek, és fogalmam sincs, hogy képes így ráérezni a dolgokra. Mindent tud, lát, hall, képtelenség ellene tenni. Minden alkalommal ígéretet tettem, hogy soha többé nem megyek vissza. De valahogy éreztem, hogy szükségem van rá. S lám, igazam lett, és neki is. Még messze járok, de elindultam a gyógyulás útján. S most kész vagyok arra, hogy szembe nézzek a nemezisemmel is, s viselve az ódiumát a tetteimnek, megpróbáljam megjavítani, amit meglehet.
Kopogok az ajtón, és a doki tanácsát követve, egészen az ajtóval szemközti falig húzódok, hogy minél kevesebb fenyegetést jelentsek Cory számára. Ideges vagyok, a gyomrom liftezik, és azt hiszem hánynom kell. De szeretném, ha nem dobná el az anyaságot csak azért, mert valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. S főleg nem azért, mert én egy igazi barom módjára így viselkedtem. Remélem azért megérti, hogy én is rossz dolgokon mentem keresztül, és csak rémült voltam, és csalódott. Bár meghallgatna engem is, és elmondhatnám neki, mi járt a fejemben. Bárcsak elmondaná, hogy az ő fejében mi zajlik és zajlott. Vajon van még remény számunkra? Vagy felejtsem el, és kezdjek új életet nélküle? Az ajtó hirtelen kinyílik. Fény vetül rám, és a sötét után kicsit elvakít, de azért bátortalanul, lassan nyújtom ki a kezem, benne a kék orchideával.
- Szia. Bocsánat, hogy váratlanul ideállítottam. Ezt neked hoztam, ha elfogadod. Esetleg...beszélhetnénk? - kérdezem, és látva döbbent arckifejezését, bátortalanul, sután elmosolyodok.
- Dylan a bébiszitterrel van....ne nézz így rám, a hölgy hivatásos dadus immár harminckét éve, és kiváló referenciákkal rendelkezik, nagyon jól bánik Dylannel, visszanéztem minden rejtett kamerás felvételt. Szóval, beszélhetünk? Szánnál rám egy kis időt?
Nem erőszakoskodok, a hangom halk és barátságos, bár belül rettenetesen érzem magam és őrlődöm. Csak később esett le, hogy bántotta őt Will, amiért persze még felelni fog az a rohadék, csak találjam meg, hol bujkál. A doki azt mondta, Corynak egy bástyára van szüksége. Egy emberre, aki mellette áll akkor is,, ha hibázik. Én pedig szeretnék ez az ember lenni. Lehet, hogy nem fog összejönni, de erre is fel vagyok készülve. Szeretném, ha Dylan miatt rendbe jönne, mert a fiamnak szüksége van az édesanyjára. S én mindent meg akarok adni számára, amit csak tudok. Ha ez pedig azzal jár, hogy helyre kell ráznom Coryt, akkor azt fogom tenni. S hogy a kapcsolatunk hogy alakul? Azt majd még kitaláljuk.

Cory ♦♦♦ Adrian

A világ végén örömről beszélni,
Tolvajoktól alamizsnát kérni,
De én megteszem,
Mert érted fiam, megéri!
Megtanítlak Emberként élni!(Alvin és a Mókusok)




Harag, tehetetlen düh és gyász. Sosem vesztettem el senkimet. Senkit, aki fontos lett volna. Aiden vígan van Anchorage-ben, néha beszélünk, sok képet küldünk egymásnak. Az apám rendben van, legalábbis egyelőre, és több, akiért igazán aggódnom kellett volna, sosem volt. Mindig, minden rendben volt körülöttem. Hogy szerencsés csillagzat alatt születtem volna, vagy csak véletlenül sikerült így? Nem tudnám megmondani. De nem egyszerű megküzdenem a hirtelen rám szakadó félelmetes emóciókkal. Nem élvezetből tettem amit tettem, amikor elhoztam a fiamat. Nem akartam, hogy így legyen, azt akartam, hogy ott lehessek. Velük. Cornelia volt az, aki kidobott engem és Dylant is. Máig nem értem, mi történt abban a röpke fél órában, míg ott voltam, és hiába magyaráz nekem Dr. Morgan, nekem egyszerűen túl magas, ami történt. Több hónapon keresztül úgy értelmeztem, mintha az életem a családi házas, fehér léckerítéses övezetből hirtelen egy száguldó, lángoló gyorsvonattá vált volna, ami dinamitot, nukleáris robbanószert szállított volna és nem lett volna rajta fék. Heteken át bujkáltam. Heteken át tartott, míg Dr. Morgan rávezetett sok olyan dologra, amire magamtól sosem jöttem volna rá. Hogy bizonyos dolgokért bűntudatot érezhetek, és van, amiért semmiképp nem tehetem. S mikor feltárta előttem, hogy döntenem kell, mit akarok kezdeni a helyzettel: döntöttem.
Itt vagyok.
Az ajtó előtt állok, remegő kézzel, és valahol a szívem mélyén keresem és kérem a megbocsátást. Mert mindketten elcsesztük, de rendesen. Ebben neki épp akkora szerepe volt, mint nekem. De hinnem kell, hogy van még remény. Hinnem, hogy nem hiába volt ez az egész, amin keresztül mentünk.
Nagyot nyelek, míg várom, hogy ajtót nyissanak nekem. Vajon még itt lakik? Reményeim szerint igen. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok még bizonyos dolgok miatt mindig berágva. De rajta vagyok, hogy elengedjem a dolgokat, túllépjek rajtuk. Hisz...ő Cornelia. Az én forrófejű, gyilkos tekintetű tornádóm. Ő, csakis ő képes rá, hogy úgy megdobogtassa a szívemet, hogy őrült tettekre sarkalljon. Hány nőért szeltem volna át az országot? Hagytam volna ott az otthonomat, a munkámat, a cégemet, hogy teljesen idegen környezetben építsem újjá, csak mert ő ide jött? Egy ideig meg voltam győződve róla, hogy csak a fiúk miatt tettem ezt. De ez nem igaz, már tudom. Nem csak a fiúk miatt. Cornelia miatt volna. Imádom a fiamat, és imádom azt is, aki csak lélekben lehet velem. De Cornelia...ő...ő az a nő, akitől az ember lángra tud lobbanni, aki megőrjíti, és lehetetlen lesz kiismernie. De ő a szerelem. A SZERELEM. Amire az ember csak egyszer találhat rá életében, és nem akarom feladnia hozzá vezető út keresését addig, míg minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodik, hogy mérgező a kapcsolattartás vele. Próbáltam túllépni rajta, és majdnem belehaltam. Még egyszer nem akarom elkövetni ezt a hibát akkor sem, ha Dr. Morgan azt mondja, inkább egy baráti "van egy közös gyerekünk de ettől még nem kell egy párnak is lennünk" kapcsolatra kellene törekednem. Hinnem kell benne, hogy még van visszaút hozzá. Még nem tudom feladni a reményt, hogy az enyém lehet, és odaadhatom neki a szívem. Igaz, próbálom arra a lehetőségre felkészíteni magam, hogy majd nem fog neki kelleni - hisz miért is akarna épp engem - de örök álmodozó vagyok. Ezt sajnos nem tudom kitörölni magamból.
Az ajtó nyílásával a szemem csak lassan szokik hozzá a fényhez. A falnál maradva lassan nyújtom felé a virágot. Nem is tudom miért választottam épp ezt, csak egy megérzés volt. Mint mikor akkor régen azt a hatalmas cserepes orchideát küldtem neki. Kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem, azt hiszem. Önkéntelenül húzza össze magán a köntöst, és megértem. Mintha ezer évvel ezelőtt lettem volna együtt vele. Most eszembe sem jut a vágyakozás iránta. Ahhoz túlságosan sok forog kockán. Bátortalanul, de barátságosan, csendesen kérek bebocsátást hozzá. Nem kérek sokat, csak egy kis időt, és egy kis figyelmet. A reményt, hogy még meg tudjuk oldani a problémáinkat, amelyek ha tetszik ha nem, közösek. Most határozottan jobban néz ki, mint mikor utoljára láttam. Rámosolygok, és próbálok belekezdeni abba, miért is jöttem, de valaki felszakítja az ajtót, és hirtelen egy fegyver csöve szegeződik rám. Az orchideát reflexből ejtem el, és emelem fel a két kezem. Megijedek, de ahogy hallom, ahogy orosz akcentussal felszólít, köpni-nyelni nem tudok, és hirtelen mérhetetlen szomorúság árad szét a mellkasomban. Hát ennyire? Ide jutottunk? Hogy fegyvert fogat rám egy vadidegen emberrel? Épp rám? Hisz sosem tudnám bántani! A hülyeségeire azonban összevonom a szemöldököm, és feltartott kézzel morgok neki.
- Tedd már el azt a fegyvert! Nem is akartam közelebb menni, nem látod, hogy így is falmatrica vagyok már? - kérdezem, de látva megvillanó tekintetét, inkább befogom. Cory leállítja, és még egy utolsó figyelmeztetésre futja tőle, majd elvonul. Ahogy hátat fordít, akár egy durcás gyerek kiöltöm a marcona testőrre a nyelvem. Jobbat sajnos nem merek megkockáztatni, mert azt még én is felfogom, hogy bár kemény vagyok és edzett, de a lövedék még az én izmos hasfalamat is átszaggatja, ha egyszer valaki fegyvert fog rám. Nem kockáztatok. A kérdésre csak kicsit később tudok felelni, miután néhány mélyebb levegővétel után levakarom magam a falról.
- Mint mondtam, beszélni szeretnék veled. Ha most esetleg nem érsz rá, megértem, de ha van pár perced, esetleg bemehetek? - kérdezem, és tényleg minden erőmet felemészti az, hogy alaposan megválogassam a szavaimat miután majdnem lelőtt az a melák. Cory beenged a lakásba, és...igencsak meglepődök. Sehol a pasztell színek, sehol a múlkori fehér kanapé. Az egyetlen ami ugyanaz, az a konyhabútor. A fürdőszoba ajtaján még jól látszik a rúgásom nyoma, a ronccsá tett zárszerkezet, a cipőm talpának a nyoma, mind az ajtón virít, mintegy emlékeztetve arra az egyetlen alkalomra, amikor cserben hagytam Corneliát. Vagy talán több is volt, csak én nem tudok róla? Szerintem erről nem vélekedünk egyformán. A konyhába vezet, és megállok a magasított pultnál. Látom rajta, hogy kíváncsi, de egyben az érdektelenség álcája is rajta van, amitől nem tudom eldönteni, hogy fél tőlem, vagy egyszerűen csak idegesíti a jelenlétem. Nem szól semmit, hát én kezdek bele.
- Én...én azért jöttem, mert...- nagyot nyelek. Olyan jól megfogalmaztam, mit akarok mondani, de ha így néz azokkal a mélykék szemekkel, nem tudok koncentrálni. Kisfiús pír önti el az arcomat, amikor szerintem bele sem gondol, hogy látom, mégis alaposan végigmér. És ha azt mondom alaposan, akkor az alapos alatt azt értem, hogy amikor az ágyékom környékére ér a tekintete, a szája szélébe harap és kicsit hosszab időt tölt ott, mint ami illendő lenne. Zavarba hoz. És tessék, megint itt vagyok, hogy nem tudom, mi a frász járhat a fejében. Így inkább elvonom a tekintetem, és előre meredek a falra, aminek a tövében a sarokban Szergej méreget kevésbé erotikus pillantásokkal. Meggyőződésem, hogy az asztal alatt rám irányítja a fegyvere csövét.
- Ööö...khm...nos, én azért jöttem, hogy elmondjam...sajnálom. Én nagyon rossz dolgot tettem, és tényleg, őszintén bánom, hogy rád törtem, Cory. Elkúrtam, ez az igazság. De nem akarom tőled elszakítani Dylant. Soha nem akartam ezt. És tudom, megfenyegettelek, de...Hiányzol neki, ebben biztos vagyok, és szerintem ő is hiányzik neked. És tudom, hogy egy rohadék voltam, de esetleg...megfontolnád, hogy megpróbáljunk együtt működni? Ki tudunk találni valamit, ebben biztos vagyok. Dylan érdekében. És a miénkben. Nem fejeződhet be így, Cory. Tudom, hogy egy pöcs voltam, és tudod te is, hogy csinálhattuk volna jobban is. De szeretlek, Cory, és nem adom fel, nem mondok le rólad. És...
A mondatot nem tudom befejezni. A kezem, amellyel az övé felé nyúlok, megáll az asztal fölött. A hálószoba ajtaja ugyanis nyílik, és egy vézna, röhejesen fiatal srác kóvályog ki rajta. Zilált, barna haja kócosan meredezik az ég felé, lehetetlenül vékony karján a bicepsze csak azért rajzolódik ki, mert nincs rajta egy dekányi felesleges zsírszövet sem. Fehér bőrétől alig üt el a combja közepéig érő vajszínű törölköző. A srác fele akkora kábé, mint én. Vakító kék szemeim elkerekednek, és a szám elnyílik. Megszólalni sem tudok a döbbenettől, de érezhetően megmerevedik a levegő is. Szergej oldalra pillant és kissé kárörvendő vigyorral várja, mi fog történni. A kissrác rám emeli sötét pillákkal övezett sárszínű szemét és meglepődik, majd elmosolyodik.
- Ó...helló. Elnézést, nem tudtam, hogy vársz valakit. Üdv, Skyler. - mosolyog rám, és elindul felém, barátságosan emelve kezét egy kézfogásra. Hitetlenkedve nézek a kezére, amikor megáll előttem, és nem tudom eldönteni, hogy most szórakozik velem, vagy szórakozik velem?
Mégis, megerőltetve magam kinyújtom a kezem, és hagyom, hogy megrázza. Katatón állapotomban hitetlenkedve pillantok Coryra, majd vissza a srácra, aki vidáman suhan el mellettem, majd a kávéfőzőhöz megy és egy bögrét elővéve kávét tölt magának. Mintha otthon lenne.
- Te meg...- nézek rá, majd Coryra nézek - Te? Meg ez? - mutatok a srácra, és nem tudom elhinni, hogy Cory eddig süllyedjen. Már Willre is csak fintorogni tudtam, de ő legalább nézett ki valahogy. Mondhatjuk, hogy egész ember formája volt. De ez...ez most valami fura ideg-összeroppanás? Vagy valami groteszk vicc? Ez kefélgeti a nőmet? Remeg a szám széle, és minden erőmre szükségem van, hogy vissza tudjam fogni magam.
- Ez? Mi az, hogy ez? Talán ő, legalább, nem vagyok állat. - háborodik fel, aztán látva mennyire ki vagyok akadva, bátor lépésre szánja el magát. Cory mellé lép, és a fenekébe markol, majd pimaszul a képembe vigyorog.
- Ha jól sejtem, te leszel az az építész, aki előttem volt. Ja, ha épp tudni akarod, együtt vagyunk. És mit ne mondjak, elég hülye vagy, ha ezt a nőt képes voltál eldobni. - mondja, majd elindul a hálószoba felé, és még egy utolsót rácsap Cory fenekére. És ez az a pont, amikor elszakad bennem a cérna.
- Megöllek te kis csótány!
A féltékenység olyan erővel tör rám, hogy szinte megfulladok tőle, és már elindulok, hogy puszta kézzel fojtsam meg a kis görényt, de aztán a pult sarkánál megtorpanok. A kiscsávó ijedten ugrik egyet, a forró kávét szépen le is csorgatja a mellkasán meg a lábán. Sóhajtok és lehunyom a szemem.
- Nem. Nyugodj le, Adrian, semmi okod arra, hogy tombolj és ítélkezz. - mondom nagyon halkan magamnak, majd kinyitom a szemem, és a csávót ignorálva Coryra nézek.
- Bocsáss meg, elragadtattam magam. Nem ezért vagyok itt. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, valamikor a közeljövőben szeretnéd-e esetleg látni Dylant. Nem erőltetem, csak szeretném, hogy tudd, az ajtóm mindig nyitva áll, ha látni szeretnéd. Ha akarod, elhozhatom ide is, vagy bevihetem hozzád a kórházba, esetleg elmehetnénk egyszer együtt ebédelni. Minden ötletre nyitott vagyok.
- Ki az a Dylan? - veti közbe a srác, én pedig haragos pillantással kapom felé a fejem.
- Még egy szó, és nem állok jót magamért. Neked nincs jobb dolgod? Húzz innen míg szépen mondom. Egy dobásod maradt - vetem oda, aztán ismét erőt veszek magamon, és bár láthatóan majd szétvet az ideg, hogy alaposan elverjem a szemtelen kis köcsögöt aki az én nőmet taperolja, és dugja, inkább benne hagyom az ujjlenyomatomat a munkalapban, semmint megint erőszakossággal legyek vádolva.
- Elnézést, Skyler, durva voltam. Megtennéd, kérlek, hogy magunkra hagysz Corneliával? Igazán leköteleznél. - kérem kissé finomabban, és még rá is tudok mosolyogni, bár ez inkább egy röhejes fintor, semmint mosoly. De ennyi telik tőlem. Emlékeztetnem kell magam arra, bármennyire is fáj, nincs jogom számon kérni Corneliát azért, ahogy él és amit csinál. Most nem vagyok abban a helyzetben. Várakozón tekintek Coryra és feszülten rámosolygok, még akkor is, ha legszívesebben Skyler vérében fürdenék. Gondolatban rég nem látott barátom látogat el hozzám. Véreskezű Vendel arcán kaján vigyorral fogja le hátulról a pimasz kis nyikhajt, és élvetegen mártogatja meg a húsz centis kését a veséje környékén - nyolc-kilenc alakommal - majd egy gyönyörű ívvel átmetszi a rémült és véresen habzó szájjal kapálózó kis rohadék torkát. Mellkasa azonnal betelítődik vöröslő vérével, és az ütőerekből a nyakán egyenletesen spriccel kifelé az éltető nedv addig, míg el nem terül a földön üveges tekintettel. Halálhörgése megnyugtatóan hat az idegeimre, de sajnos nincs szerencsém vele. A következő pillanatban durván lerombolja az illúziót azzal, hogy szürcsölni kezdi a kávét. Nehezen állom meg, hogy be ne verjek neki egyet, de egyelőre sikerül. Egyelőre.