Attól függően, hogy éppen dolgozik-e, vagy nincs szolgálatban, két arcát lehet megkülönböztetni. Amikor bevetésen van igyekszik viselkedésének minden apró elemét gondosan uralni. Pontosan jól tudja, hogy egyetlen apró hiba a saját, vagy mások életébe kerülhet, ezt pedig nem akarja megkockáztatni. Éppen ezért próbál minden lépést, apró mozdulatot előre eltervezni. Éles helyzetben gondolkodás nélkül teljesíti a parancsokat, minden más esetben azonban jobban szeret a saját feje után menni, s a problémák megoldására saját utat találni. Ezek nyomán hajlamosak rá más emberek azt mondani, hogy makacs. Valahol igazuk van, hiszen ha valamit a fejébe vesz, azért küzdeni fog, s ha kell, akkor tűzön-vízen átkel érte. Ugyanez igaz a szeretteire is, értük is bármire képes lenne, ők számítanak a legnagyobb gyenge pontjának. Nagyon kiborulna és magába fordulna, ha bármelyikükkel történne valami. A családját mellett még a legjobb barátai tartoznak ide, s értük jobban is aggódik, mint a bátyjáért, és az anyjáért - hiszen a rokonairól tudja, hogy meg tudják magukat védeni. Pont ebből a félelemből adódóan néha hajlamos túlzottan hosszú pórázra engedni a “gondoskodó oldalát” - ő legalábbis így nevezi -, ami már inkább tolakodás, aminek a túlféltett személy nem feltétlen örül, így volt már arra példa, hogy egy-egy barát nem osztott meg vele valami olyan infót, ami komoly aggodalomra adott volna okot a számára.
Védelmező természete nemcsak az ismerősökre, hanem a többi emberre is kiterjed. Kiáll a gyengékért, és bosszantja az előítéletesség, noha néha még saját maga se képes teljesen objektíven tekinteni másokra. Az igyekezet azonban megvan benne. Ahogy szabadnapjain szintén, amikor próbálja elhagyni a munkában megszokott merevséget és barátságosabban, vagy legalább kevésbé gyanakvóan fordulni a számára ismeretlen emberek felé.  Nehezen bízik meg másokban, amelynek talán a kiképzése az oka, hiszen folyamatos éberségre intették. Ennek ellenére igyekszik annyira fesztelen lenni, amennyire csak képes rá, bizonytalanságát kiejtett szavak sokaságával ellensúlyozni, márcsak azért is, mert nem bírja a kínos csendet. A társaságot annál inkább, sőt, akkor érzi jól magát, ha van mellette valaki. Barátainak bármennyi ideje van, mégha ez esetleg a saját pihenése rovására is megy, számára ők előrébb valók, mint a saját kényelme. Titkaikat a sírig viszi.
Ha azonban felbosszantják - s ezt nem is olyan nehéz, mint ahogy azt elsőre talán gondolná az ember -, akkor kimondottan harcias teremtés tud lenni. Egyébként is bátor leányzó, de a kiképzésének hála nálánál sokkal nagyobb embereknek is kifejti ellenvéleményét, ráadásul a legkevésbé se kedvesen és megértően. Őszinte szavai gyakran keltenek nemtetszést, pláne ha éppen valami olyasmibe szól bele, ami a másik fél szerint a legkevésbé se az ő dolga lenne. Azonban minden esetben szigorúan a szavak szintjén marad, sosem kezdeményezne verekedést. Maximum ijedtében lendülhet meg az ökle, ugyanis megvédeni magát sosem rest. Imádja, ha neki van igaza, ezért képes bármeddig elvitatkozni akárkivel, amíg végül a másik inkább ráhagyja, csakhogy szabadulhasson végre csípős szavaitól.
Szinte sosem kér másoktól segítséget, és nagyon nehezen fogadja el, mert ilyenkor úgy érzi, adósa a másiknak, ezt pedig a lehető legkevésbé szereti. Ráadásul úgy gondolkodik, hogy a tartozás gyengévé teszi, ez pedig nem illik bele a magáról alkotott képébe.

Családja apai ágáról orosz felmenőkkel rendelkezik. Nagyapja még Oroszországban látta meg a napvilágot, és fiatalkorában emigrált Amerikába a párjával. A gyerekeik itt születtek meg. Igyekeztek tökéletesen beleszocializálódni az itteni rendszerbe, így gyermekeiknek csecsemőkoruktól tanítottak angolt, de az is lényeges volt a számukra, hogy a saját kultúrájukat, nyelvüket továbbadják. Szorgalmazták, hogy gyermekeik fontos és értékes pozíciót foglaljanak el a munka világában, ennek nyomására tanulta ki Adaline apja az ügyvéd szakmát.
A férfi mindig is szerette a nagyvárosok nyüzsgését, egyetlen dolog tudta hát kicsalogatni Philadelphiából: a szerelem. Megismert ugyanis az egyik ügye kapcsán egy ápolónőt, akivel jópár randevú után közelebbi ismerettséget kötött. Álompárnak tűntek. A férfi a rózsaszín ködbe burkolózva még arra is képes volt, hogy gondolkodás nélkül, alig pár hónapnyi együttlét után vegyen egy házat kettejüknek Glassboroban, a nő szülőhelyén. Adaline nagyapja ellenezte volna a dolgot - legalábbis a kisvárosba költözést -, hiszen Line apja otthagyta jól fizető állását, s mindent eddigi életéből. A szerelmeseket azonban nem lehetett megállítani, számukra a boldogságuk volt az elsődleges, családot akartak alapítani egy nyugodtabb, csendesebb környéken.
Hamar gyermekáldásban részesültek. Először egy fiuk, aztán rá pár évvel egy lányuk született. Ezek az évek még gondtalanul, boldogan teltek. Majdnem minden gondolatuk egymás és a gyerekek körül forgott, így azok soha semmiben sem szenvedtek hiányt.
Adaline, mint majdnem minden gyerek, lelkesen lógott a bátyja nyakában és követte volna mindenhová. Akkoriban azonban még inkább idegesítő tényezőként, mint partnerként tekintett rá a nagyobb testvér. Ha be is vették őt a barátaival való játékba, akkor se volt sose teljes értékű tag, hanem mindössze valaki, akinek a csetlésén-botlásán jót nevettek. Ez azonban sosem szegte Adaline kedvét, ráadásul a bátyja azt sose hagyta, hogy baja essen, így még a korai emlékei is szépnek mondhatók.
Talán ezeknek köszönhető, hogy a későbbiekben is inkább a fiúk társaságát részesítette előnyben, mint a lányokét. Noha sokáig járt táncolni, valahogy sosem rajongott érte igazán. Az édesanyja szerencséjére még azelőtt rájött erre, hogy igazán kellemetlenné vált volna a dolog, és mivel az állatokért úgyis oda meg vissza volt, kipróbáltatta vele a lovaglást. Na ez aztán igazi szerelem volt a lány életében. Gyakran egész napokra eltűnt a lovardában, édesanyjának gyakran úgy kellett utánavinnie, vagy éppen a bátyjával utána küldenie az ebédjét, mert ha nem teszi, akkor Adaline egész nap étlen-szomjan rohangált volna fel-alá a lovardában, mit sem törődve teste szükségleteivel. Eme hobbi azonban nem hozta közelebb a korabeli lányokhoz, inkább a fiúk között talált hallgatóságra, amikor nagyhangon ecsetelte mekkorát esett xy a lóról, esetleg milyen más vicces történésnek volt tanúja. Ezekből kifolyólag a srácok inkább haverként tekintettek rá, hiába érte utol lassan a nőiesedés Adaline-t is, róla helyett maximum vele beszélték meg, ez meg az milyen jó csaj. Egy-két elejtett megjegyzést ő is kapott időnként, de az éles nyelvű replikák miatt hamar leszoktak róla a társai, ezzel pedig lényegében száműzve lett a “barát zónába”.
Nagyjából tizenhét éves lehetett, amikor lassacskán őt is elkezdték érdekelni a lányosabb dolgok, előtte az üzletben is minimum tíz percet kellett veszekedni vele, hogy legalább ránézzen egy-egy szoknyára, nemhogy esetleg fel is próbálja azt. A változás nagyon lassú volt és óvatos, ráadásul majdnem sikerült el is fojtania néhány feltehetőleg ittas menő srácnak, akik nemhogy a jóízlés, de még a törvényesség határát is sikeresen átlépték. Komoly ügy ugyan nem lett belőle - hála az ottlakók szemfülességének -, azonban néhány lilafolttal gazdagodtak a bátyónak hála, valamint Adaline-ben is elhatározást ébresztettek: eldöntötte, hogy az volt életében az első és az utolsó alkalom, amikor a menekülést leszámítva tehetetlen volt. Elkezdett önvédelmet tanulni.
Először nehézkes volt, már már gyötrelmes, de idővel ráérzett az ízére. Egyre ügyesebb lett, amiben nagy szerepet játszott az is, hogy a bátyjával tudtak gyakorolni, noha Adaline-t valahol zavarta, hogy lassan férfivá érő testvére úgy bánik vele, mintha hímes tojás lenne. Elhatározta, hogy legalább olyan kemény lesz, mint ő. Egészen kiskorától kezdve emberekkel akart foglalkozni, segíteni másokon. A középsuliban azonban még fogalma sem volt, melyik területe felé szeretne tovább tanulni. A szociális munka ugyanolyan hívogatónak tűnt számára, mint a tanári pálya.
Még mielőtt dönthetett volna, nagy trauma érte a családját. Az apja elhagyta őket. Utólag bárhányszor pillant is vissza, már látja az árulkodó jeleket, és átkozza, hogy nem tett semmit. De mit tehetett volna? Még mindig számtalan teóriával áll elő: észre kellett volna vennie, hogy elhidegültek egymástól a szülei, gyanúsnak kellett volna lennie, hogy az apja olyan sok időt tölt az otthonától távol, hogy az egész családot érintő kérdések alól egyre jobban kihúzza magát, és az a rengeteg munka… Sokszor felmerült benne, hogy nem kellett volna akkoriban annyit törődnie magával, jobban nyitva kellett volna tartania a szemét… pedig csak egy átlagos fiatal volt. Nem tehetett róla, hogy az apjának elege lett a városka csendjéből, s megismert egy nagyvárosi ifjú hölgyet, aki teljesen magával ragadta, és elcsavarta a fejét. Elköltözött tőlük, s ugyan az első időkben úgy tűnt, hogy alig változik valami, alig telt el pár hónap, és szinte teljesen elfelejtkezett a családjáról, ha Adaline vagy a bátyja nem kereste a kapcsolatot vele, akkor semmit sem hallottak felőle. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy az anyja is hatalmas haraggal fordult a férfi felé, nagyon fájt neki, hogy amaz itthagyta, elárulta és összetörte a szívét. A nő ugyanis mindent megtett, veszettül próbálkozott, hogy rendbe tegye a kapcsolatukat, azonban a férfi egyáltalán nem volt rá vevő, egyértelműen elutasította, mondván, hogy neki a másik nő kell.
Adaline-t nagyon megrázta az apja elvesztése, ráadásul az új barátnőjével sem sikerült megtalálnia a közös hangot, így hosszú-hosszú időre megszakadt minden kapcsolat köztük. Minden bizonnyal ez a törés volt az, aminek hatására a pszichológia szak mellett döntött, s ezt egyáltalán nem bánta meg a későbbiekben. Az egyetem elvégzése után viszont újabb kellemetlenséggel szembesült: annyira mégsem találta izgalmasnak a munkát, mint amennyire elsőre annak gondolta. Mivel pedig az egyetem alatt sem hagyta abba a harcművészetek gyakorlását és a lovaglást, úgy döntött, hogy elég kemény, hogy megpróbálja a rendőrakadémiát.
Sikeresen felvételt nyert, és el is végezte. Valahol ő is örökölte apjától a nyüzsgés szeretetét, és egyetemi tanulmányai alatt is remekül érezte magát New Yorkban, éppen ezért hihetetlenül boldog volt, amikor itt kapott rendőri állást. Lehúzott pár évet a rendőrségnél, és ugyan soha semmi baja nem volt a kollégáival, vagy magával a munkával, valahogy mégis többre vágyott. Egyre több és több előadásra járt, amíg meg nem született a fejében az ötlet, hogy szeretne még tovább lépni. Ezt pedig számára az FBI-hoz való jelentkezés jelentette. A kiképzés elvégzése után pszichológiai alapképzésének hála a profilozókhoz került.
Időközben a magánéletében is sok változás történt. Amint kiderült, hogy a New York-i rendőrségnél dolgozhat, az édesanyja segítségével vett itt egy lakást. Nagyjából akkor, amikor elvégezte az FBI akadémiát, az édesanyja szülei meghaltak. Noha valamennyire megrázta ez Adaline-t, az édesanyját sokkal jobban, aki gyermekei kiröppenésével szabadidejének javát velük töltötte. Line nagyon aggódott az anyja miatt, főleg mert az a depresszió jeleit mutatta. Némi gondolkodás után arra jutott, hogy arra kéri, költözzön hozzá. Ugyan a nő elsőre nem állt kötélnek, azonban Adaline nem tágított, addig győzködte, amíg végül kötélnek állt. Eladta a szülei és a saját régi házukat, egyszóval felégetett minden visszavezető utat. Ez nagyon jót tett a nőnek, idővel sikerült elengedni a szülei elvesztése felett érzett gyászát, valamint a volt férjével közös emlékei se nyomasztották már. Tovább javította a kedvét, hogy Adaline bátyját is áthelyezték New Yorkba, így újra együtt lehetett a család.
A szerelmi élete eddig meglehetősen gyászosan alakult. Az első párjával mindössze közös megegyezésből jöttek össze, próbálkozás gyanánt. Elég hamar nyilvánvaló lett, hogy nemcsak nincs köztük kémia, de nem is lesz, kapcsolatukat a baratság tartotta össze, és a közös próbálkozás. Idővel elváltak az útjaik, mivel a srác beleszeretett egy másik lányba. Érzelmek híján azonban nem volt gond a szakítással, és a barátságuk nem szenvedett csorbát. A második kapcsolata még ennyire se volt jó. Az ugyan szerelemre épült, mégis… az első párja barátságuk nyomán legalább valamennyit törődött vele, nem úgy, mint ez a férfi. A franc se tudja, hogy a férfi érzett-e iránta bármit is egyáltalán, mindenesetre nem bánt vele túl jól. Meg sosem ütötte, mégis… számtalan más módon bántalmazta, főleg verbálisan, de gyakran érzelmileg is. A saját érdemeitől mindig oda volt meg vissza, Adaline-éit azonban annyira lekicsinyítette, amennyire csak tudta, az is csoda volt, ha valamit hajlandó volt megköszönni neki. Kettejük kapcsolatában inkább cseléd volt, mint barátnő. A rózsaszín köd azonban jótékonyan lefedte mindezt, Adaline-nak sokáig fel sem tűnt, mennyire nincs rendben a kapcsolatuk. Az anyja azonban szinte élből felismerte, hogy valami nem stimmel a férfival, de a szerelmes leány sokáig nem akarta beismerni, próbálta védeni a párját. A helyzetét az is nehezítette, hogy a férfi ugyancsak az FBI-nál dolgozott, akárcsak ő. Persze egyszer minden elmúlik, s Line lassan maga is érzékelte, mennyire rossz terepre keveredett. Szeretett volna változtatni, de minden kérése, próbálkozása süket fülekre talált, így végül egy év együttlét után belátta, hogy ennek a kapcsolatnak nincsen jövője, olyan legalábbis biztosan nincs, amiben ő is boldog lenne. Összeszedte magát, és szakított a nárcisztikus férfivel, de eddigre számtalan fájdalmas emlékkel gazdagodott.