Ha ránézésből próbálja az ember megítélni, akkor a megállapított tulajdonságok nem valami kecsegtetőek. Mert kedves barátom, a fagyos és flegma címszavakkal nem igazán lőttél mellé. Aztán pedig lehetne még gyűjteni a listát, mint szívós, önálló, a bizalmát ki kell vívnod és bizonyos helyzetekben nem csak vad és rebellis, de makacs is. Bár igazából a helyedben egyiken sem lepődnék meg. Hiszen, ha válik az anyád és az apád még annak örülj, ha megúszod annyival, hogy mindenkiben potenciális fenyegetést látsz, míg nem győznek meg az ellenkezőjéről. Vagy például, hiába érint egy adott eset, akkor is teljesen kívülről tudod szemlélni az eseményeket. Egy olyan nagyapával, aki pedig előszeretettel ugat bele mindenbe, sem csodálkoznék, ha valaki lázadozik. Na, nem mintha csak ebben merülne ki egy ember személyisége…

Civilként relatíve cserfes – elnézést, akarom mondani, állandóan dumál -, könnyen nyit az emberek felé, még úgy is, hogy nem fog mindent elárulni magáról, sőt! Előszeretettel szívja a barátai és kollégái – kivétel: feljebbvaló – vérét, és az adottsága meg is van hozzá, mert éles a nyelve. Intuitív ezt pedig kamatoztatja, amellett, hogy a szerettei problémáinak megoldásában is igyekszik segíteni, attól függ ki-mire tart igényt. Hiszen, ha valakinek érzelmi támogatás kell, azt megadja nekik, viszont, akkor tud kiteljesedni igazán, ha a felmerülő gondra egy megoldás szükséges. Ilyenkor arra törekszik, hogy mindkét oldalt megvizsgálja, majd külső megfigyelőként mondjon véleményt. Ésszel is megáldotta az élet, meg jó ítélő és alkalmazkodóképességgel is. Különben már rég elérte volna az egyik felettesénél, hogy szépen hátsón legyen billentve, erre pedig még nem került sor. A munkában határozott, és még az erősen gyomorforgató esetnél is a higgadtságának megőrzéséért mindent megtesz  – mivel alapvetően heves a kisasszony, így erre szüksége is van. Viszont a kiképzése alatt elsajátított önkontroll és önismeret segíti át ezeken a bökkenőkön. Ebből kifolyólag a hibáival többnyire tisztában van, ezért sem esik nehezére tiszta fejjel belevágni a dolgokba, ugyanakkor azt is tudja, egyedül nem képes mindenre, szóval, igen, neki is van, amikor igénybe kell vennie mások segítségét.
Arról szerintem annyira nem lényeges értekeznünk, miszerint alátenni nem érdemes, mert ki fog mászni belőle, akkor is, ha erején felül kell tennie érte. A másik pedig hiába van nála mordály, nem fizikailag fog elintézni, hanem szavakkal.



A nagyapám fiatalon menekült az országba a szüleivel, felnőttként pedig eljutott egészen az orosz konzulátusig. Volt neki három fia, ebből az egyiket tudhatom az apámnak, az összes többit pedig a nagybátyámnak. Népes család, nem igaz?
Örülnék, ha ennyivel letudhatnám, de nem ennyire egyszerű a történet. Az apám, szülői nyomásra egyébként tartalékos katonaként is számon van tartva, a civil munkája mellett. Bár, nem tudom, egy büntetőjogi ügyvéd mennyire számít civilnek. Az anyám egy mezei főnővér az alexandriai kórházban, ráadásul amerikai, míg az apám félvér orosz. Egy félresikerült bírósági tárgyalás után találkoztak, mikor lövés érte. A golyó nem talált létfontosságú szervet, viszont a műtétet meg kellett ejteni. Lábadozása alatt nem igazán bánta, hogy egy fiatal és csinos nővér ápolta.

Nem éppen a Szerelmünk lapjai valós verziója – megnyugtatlak, később sem lesz az.

Miután elunták az édes kettes házas életet, úgy döntöttek kellene valami zsivaj is a házba. Nos, ekkor jött a bátyám, Derek, aztán rá két évre végül én. A nagyapám örült, két poronty is van a családban. Csak arról senki nem tudott, az öreg ember dörzsölte a mancsait, mert ez a ravaszdi róka időközben megtervezte az életünket. Legfőképpen a bátyámét és az enyémet. Az teljesen mellékes volt, mennyire fogja szétbarmolni a szüleink kapcsolatát.
A gyermekkori emlékeim kifejezetten kellemesek, már majdnem idilliek, de azt nagyon jól tudjuk, ha valami már közelít a kirakat élet definíciója felé, ott nagy szar van a háttérben. A bátyámat elég szigorúan nevelték, ezzel párhuzamosan én voltam a családom piciny hercegnője. Egészen a gimnáziumig.
Tudva levő dolog volt, nagyon sokáig nem jeleskedtem a sportokban, ellentétben a tesómmal. Így míg én a reál tudományokra építettem, addig Derek az edzésekre, szóval a közös sulira esélyünk sem volt.
Nem a csinos és népszerű lányok táborát gyarapítottam, az öregapám meg egyre inkább szekált, mi ennek az oka. Kifejezetten azt a részt érintve, miért öltözködöm fiúsan és nem sminkelek. Azt tegyük hozzá, ő ezeket a lányokat szépnek és butának tartotta. A szüleim ezek után közös egyetértésben eldöntötték, a nagypapát éppen ideje lenne kizárni az életemből. Ekkor kezdtem nyitni az emberek felé – még, ha teljesen ügyetlen voltam, akkor is -, szép lassú ütemben fedeztem fel a saját stílusomat. Úgyhogy az erősen fiús lányból, akit mindig pofán talált a focilabda, jutottam el arra a szintre, hogy a szoknyára nem úgy tekintettem akár egy ördögtől származó cuccra. Az hagyján, hogy ezt követően bőséges atrocitás ért a suliban az idősebb fiúk miatt, de szerintem az az öreg szemétláda bosszút tervezett. Hiszen alig láthatta a drága kicsi Dereket és Adaline-t, persze ilyen sorrendben. Mert a fiú unoka fontosabb volt. Még szép, mivel a bátyámat akarta az utódjának a konzulátusban, engem pedig olyan pályára szeretett volna küldeni ahol, ahogy ő fogalmazott a „pofikám mutogatásából” meg tudok élni. Mivel az olyan nőies.

Mindeközben a szüleink igyekeztek a házasságukban felgyülemlett problémákat megoldani, de végül anyám feladta. Feladta, hogy egy vénember dirigáljon neki, azt pedig végképp nem tűrte el, hogy folyamatosan rossz anyának titulálják. Apám mindent megtett, azért, ne így végződjön, de ilyen az, amikor nyugdíjasként undorítóan sok a szabad ideje az embernek. Tizenévesen végig néztük, ahogy kényszerből elválnak a szüleink, és gyűlöltem.
Gyűlöltem, egész kicseszett Washingtont.
Gyűlöltem, mindent, ami a nagyapámhoz köt.
Gyűlöltem, az apám meggyötört arcát.
Gyűlöltem, hogy az anyánk belerohadhat a munkába, annak a mocsoknak ide is elért a keze, és azzal a lendülettel be is sározta őt.
Ezzel pedig elszabadult a pokol.
Az meg teljesen más tészta, hogy Derek egy vakmerő bolond, aki művészi érzékkel úszta meg a slamasztikákat. Vagy is, majdnem.
A válás után valamennyire kifordultam magamból, bár utólag ezt nem mondanám gondnak. Egyre nagyobb lett a szám, nem féltem senkinek sem beszólni, megvédeni magam meg főleg nem. Azzal egyenes tiszteletet értem el az iskolában, miután az ottani diákok rájöttek én senki kedvéért nem fogok beállni a sorba. Lázadni kezdtem a nagyapám ellen, semmit sem úgy tettem, ahogy azt ő akarta, és a bátyám sem. Ő egyébként ma már a SWAT kötelékében díszeleg, ami brutálisan dühítette a vénséget. Hamarosan nemcsak a szüleim jöttek rá, bennem több rejtőzik, mint leendő mérnök kisasszony, hanem én is. Egyszer egy iskolai házibuliból tartottam haza, amikor megéreztem, követnek. Az elején még ügyet sem vetettem rá, gondolva a suli végzős fiai is errefelé laknak. Arra a legmeredekebb álmaimban sem gondoltam, nekik én célpont vagyok.
Ez csak akkor derengett fel, amikor egyre csökkent a távolság, és az obszcén dumák tárgyának nevét tisztán hallottam, avagy a sajátomat. Az összes emlékem erről, annyi, hogy teljes erőből rohanni kezdtem, de elkaptak. Üvöltöttem, oda ütöttem, rúgtam, ahova csak tudtam. Egy közelben lakó hívta ki a rendőrséget, így menekültem meg. A nagyfater szerint megérdemeltem, mert túl kihívó voltam – egy farmerben meg egy fekete spagetti pántos felsőben, leheletnyi sminkkel. Ezek után nem csak a szüleim akadtak ki, hanem a bátyám is. Ejtették a dolgot, ezért Derek egy lepukkant büfé parkolójában nekiugrott mind a négy srácnak, mindezt nyáron, úgy, hogy amint elmúlt tizennyolc, belépett a hadseregbe. Ezt meg győzték elsikálni, nehogy egy lehetséges priusz miatt kikerüljön onnan.
Ezek után, álltam a szüleim elé, azzal a ténnyel, többé nem akarok védelemre szorulni. Edzeni kezdtem, ami kezdetben pocsékul ment, de legalább megszerettem a görkorcsolyázást.

Távol akartam kerülni Washingtontól, de a szüleimet, legfőképpen az anyámat sajnálva nem mertem messzebb menni. Ehelyett a suli felénél tudtam meggyőzni, hogy hagyja ott Alexandriát és költözzön ide, hiszen a bátyámat az első éve után Washingtonból áthelyezték Los Angelesbe. Apára pedig nem számíthat, engem meg ideköt a munka és nem tervezek elmenni innen. Ezért cserébe három hónapig rágta a fülem a jogsi miatt, én meg beadtam a derekam.
Az egyetem alatt sem volt más a helyzetem, csak annyi volt a különbség, hogy pszichológián négy évet húztam le, többnyire fiúk társaságában. Szóval, ha a tesóm nem is tudott felügyelni rám – mert kicsiként és tiniként ez volt a mániája – tudtam hol leszek biztonságban. Aztán csatlakozni akartam a rendőrséghez, így jött a Rendőrakadémia. Az összes bájos papírmunkájával és hisztériájával együtt, amitől egy idő után már szívem szerint a falnak mentem volna. Visszagondolva, ha a kiképzés és a papírmunka között kéne választanom, akkor inkább a kiképzés. Négyszer. Egymás után.
Mindennek ellenére egyenruhás lettem - a nyomozóvizsgámról légyszi, ne beszéljek, mert elásom magam a szégyentől mit alkottam - maradtam, pszichológia területen cirka három évig. Miközben egyre mélyebbre ástam, hogy mire is lehetne még hasznosítanom az ismereteimet. Na, ekkor olvastam részletesen Quantico-ról és az FBI Akadémiáról.

Eldöntöttem, nem fog érdekelni, ha kidolgozom a lelkemet is. Nekem célom van, ezért, ha kell, foggal-körömmel küzdök. Így a három éves munkaviszony után, beadtam a jelentkezésemet, amit aztán elég gyorsan meg is bántam az elején. Nem a kiképzés rettentett meg, nem is a pszichológiai vizsgálat, hanem az, amikor tíz évre visszamenőleg átnéztek rólunk mindent – ezt értsd, úgy, tényleg MINDENT. Őszintén bevallom, az első ügyemet is félelemmel fogadtam, na de amíg nem értesítettek ki, abban az időszakban a csendes órák éveknek tűntek. Ilyenkor még a drága jó anyám által nézett nyálas szappanoperák is tökéletes elfoglaltságként szolgáltak. Aztán behívtak.
A Greenwich Village-i lakásom így sem maradt parlagon, viszont kénytelen-kelletlen litániákat kellett tartanom anyukámnak és a bátyámnak arról, ez csak négy és félhónapos bentlakásos kiképzés. Az öregem meg tajtékzott, mondván a normális családanya életről le is mondhatok. Az öregem öregéről ne is beszéljek.

Ahhoz képest, hogy a saját fejem után mentem, és nem törődtem a vén bolonddal, egész gyönyörűen húztam át a terveit. Még szép, büszkén léptem át az Akadémia küszöbét, viszont a vigyorunkat gyorsan lemosták. Azt hiszed a közszolgálati maga a pokol? Bárcsak. Az egyetemen a kiképzőink hirtelen simogatni való kis nyuszinak tűntek az itteni nőkhöz és férfiakhoz képest, de tudtam miért vagyok itt, feladni pedig eszem ágában sem volt. Arról nem is beszélve, hogy mindannyian más emberként kerültünk ki az államok különböző pontjára. Nekem viszonylag szerencsém volt a New Yorkban történt üresedéssel, hiszen lehetőségem volt bejutni az ottani Viselkedéselemző Egységhez. Ám, nem csak én változtam, visszatérve azt tapasztaltam a lakásban eggyel többen lettünk Diesel személyében. Nem zavart a dolog, sőt, mindig is szerettem volna egy kutyát, csak egyedül a munkám mellett ehhez kevés lettem volna. Lassan eltelik másfél év az Akadémia óta, és egyre többször a robbantók és a hierarchikus viszonyban álló bűnözők tanulmányozásával töltöm az időmet. Viszont ahhoz még sokat kell lepakolnom az asztalra, hogy szakterületem legyen.