Határozott nő, hatásos belépőkkel. Igazi karakán típus, ám ennek ellenére mégsem feltétlenül szomjazza mások figyelmét. Sőt, munkájának dacára szeret inkább a háttérben maradni. Nem ripacs, nem áhítja a középpontot, de valahogy mégis mindig sikerül magára vonnia a társaság figyelmét. Olyankor is, amikor legszívesebben eltűnne.
Erős nő, és ő maga is azt vallja, hogy nincs annál bátrabb, annál keményebb, mint aki túléli a gyermekét, és aztán képes minden egyes napon újra és újra felébredni. Azzal a tudattal, hogy a számára legfontosabb személyt már soha nem ölelheti magához. Alapvetően nem jellemző rá, hogy jelenetet rendezzen, ahhoz nagyon ki kell őt hozni a sodrából. Márpedig az nem olyan nehéz, de a kiborulás luxusát mégis csak nagyon ritkán engedélyezi magának.
Sokkal inkább jellemző rá, hogy akkor is mosolyog, ha a világba ordítaná a legnagyobb fájdalmát. Régóta megtanulta magába fojtani az érzéseit, vagy legalábbis csupán akkor teret engedni nekik, amikor senki más nem látja. Nem tartja ő feltétlenül gyengeségnek a könnyeket, az elérzékenyülést, viszont azt sem szereti, ha ily módon találnak rajta fogást.
Egyébként a végletekig hűséges, hisz a házasság szentségében, és akkor is kitart, amikor más már rég feladta volna. Vallja, hogy problémák mindenhol akadnak, de ha igazán meg akarjuk oldani, akkor képesek lehetünk helyrehozni őket.
Szeret jótékonykodni, másokkal közvetlenül viselkedni és mosolyogni. Beszélgetni, információt gyűjteni, és ha valamire ráharap, akkor azt nem ereszti egykönnyen. Ez egyfelől lehet pozitív másfelől pedig negatív tulajdonságainak egyike is. Gyűlöli a hazugság minden formáját, a nyílt lapok és az őszinteség híve. Ha valaki a segítségét kéri, akkor soha nem utasítaná vissza az illetőt. Valahogy mindig tudja, kivel hogyan kell viselkednie, talán férje különös természetét is ezért képes olyan remekül kezelni már hosszú évek óta.
Igazi feleség, háziasszony, anyatigris természetű. Összefogja a családot, a lakást otthonná változtatja, ha hagyják kibontakozni. Látszólag nem akad fent semmin, nem lehet megfélemlíteni, ám a pókerarcot, az általa viselt maszkot már nagyon régóta viseli ahhoz, hogy az szinte kikezdhetetlen legyen.
Azt mondják, hogy az írók kissé szeszélyesek, már-már elvarázsoltak. Álomvilágban élnek, akár az igazi művészek. Én nem ezt vallom. Nincsenek a földtől elrugaszkodott igényeim, nem rajongtatom körbe magam soha, csupán gazdagabb fantáziával áldott meg a sors, mint az emberek többségét. Pontosan ezen okokból kedveltem sokkal jobban a rádiós szerepléseket, vagy a felolvasóesteket a tévével szemben. Ott minden szem rám szegeződött, vastag sminket kentek a fejemre, és úgy éreztem, hogy meg kell felelnem valamiféle elvárásnak, noha különösebben soha nem érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam mások. Elég kiforrott, magabiztos személyiségnek tartottam magam ahhoz, hogy ilyen formában ne szoruljak rá mások elismerésére.
Ezért is vállaltam el a mai szereplést, igazából nem is sokat gondolkoztam a válaszon, amikor felkerestek. A hamarosan megjelenő könyvem miatt az ügynököm igyekezett egy kicsit nagyobb felhajtást csapni körülöttem, minden ezt kikerülni igyekvésem ellenére. Egy késő esti rádióadás azonban laza, könnyű feladatnak tűnt a karrierépítésem támogatására, majdnem szórakozásnak is beillett. Annál is inkább, mert az adott műsort még én is szoktam hallgatni esténként, ha úgy hozza a sors.
Fred amúgy is elutazott Los Angelesbe, én pedig nem szívesen töltöttem volna teljesen egyedül az estét otthon. Elfogadtam már, hogy sokszor elszólítja a munkája, ahogy olykor-olykor engem is el szokott, de valahogy mégsem tudtam hozzászokni soha. Pedig már rég nem vagyok kislány, aki gyámolításra szorulna, akinek mindig szüksége lenne a társaságra. Sebezhető nő sem vagyok, akinek szüksége lenne egy férfira ahhoz, hogy jól érezze magát, mégis annyira összenőttünk mi ketten a problémáink ellenére is, hogy csak nehezen jött álom a szememre, ha házon kívül tartózkodott az éjszaka.
- Nicole, mesélne nekünk egy kicsit a készülő könyvéről? – elkalandozó gondolataimból a műsorvezető kedvesen, érdeklődően csengő hangja rántott vissza a valóságba.
- Dotty, tudja, hogy ilyesmiről nem beszélhetek. Akkor mégis ki venné meg, hogy elolvassa? – ajkaimon széles mosoly futott végig, míg ő belenevetett a mikrofonba. A férfi hallgatók biztos, hogy megőrültek érte.
- Oké, elismerem, ez teljesen jogos. – a rádió másik végén ülők nem láthatták, de megadóan emelte fel mind a két kezét felém. – Akkor csak annyit áruljon el, hogy hasonlóan izgalmas lesz-e, mint az előző! Ebben is lesz szerelem, gyilkosság, és fordulatok? – érdeklődött lelkesen, mire fordultam egyet a székkel, és egyik lábamon átvetettem a másikat.
- Nos… - sejtelmesen mosolyogtam bele az elém készített bögrébe, mielőtt kortyoltam volna egyet a majdnem teljesen kihűlt teámból. – Mindig próbálok egyedit alkotni, de merem remélni, hogy nem fogok csalódást okozni az olvasóimnak. – zártam le végül ennyivel. Ha akartam volna, akkor sem mesélhetnék, nem mehetnék bele részletekbe, mivel kötött a szerződésem a kiadóval. – Akit érdekel, hogy miről fog szólni, az interneten már előrendelhető, ott van egy rövid tartalmi leírás is. – fűztem még hozzá, mert ez viszont már nyugodtan lehetett a reklám helye. Végtére is, ezért jöttem.
- Ez pompás! – Dotty lelkesen csapta össze a kezét, ádáz tekintete pedig rám villant. Kicsit túl lelkes volt nekem, de fiatal, megbocsátható. Biztosan nem hiába hallgatták annyian, az egyik legnépszerűbb műsor volt az övé. – Mondja, volt már rá példa, hogy a könyvéhez egy megtörtént esetből merített ihletet? – tette fel a következő kérdését, mire tagadóan ráztam meg a fejem.
- Sokkal jobban szeretek saját kútfőből dolgozni. Így is elég szomorú belegondolni, hogy annyi szörnyűség van a világban, mintha a fantázia szülte volna csupán. – sóhajtottam szomorkásan. Én talán a férjem által még inkább beleláttam ebbe, de ezt most nem szerettem volna kifejteni. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre, és a magánéletemről különben sem szerettem beszélni.
- De az előfordult már, hogy a maga írása ihletett meg valakit, és követett el szörnyűségeket, igaz? – a szívem egy pillanat alatt ugrott a torkomba, ahogyan eszembe jutott a múlt, arcomon kényszeredett mosoly jelent meg.
- Igen, volt ilyen eset, de az már nagyon régen történt. – igyekeztem nem túlságosan kifejteni a témát, amit boncolgatni vágyott.
- De ez hozta össze a férjével, nemde? – a kislány vidáman, izgatottan csacsogott össze-vissza, én viszont kezdtem besokallni. Nem szoktak ennyi rámenősek lenni, ennyire vájkálni. Jobban mondva, ez inkább a bulvársajtóban volt jellemző, meg a figyelemhajhász tévében.
- Így volt, de most nem azért jöttem, hogy a családomról beszélgessünk, Dotty. – tereltem vissza finoman a témát, vagy legalábbis megpróbálkoztam vele.
- Akkor fogadjunk néhány hívást, Nicole! Szinte égnek a vonalak! – és már kapcsolta is be az első hallgatót, de nem volt semmi izgalmas kérdése, így jött a következő, majd az azt követő. Türelmesen válaszolgattam mindenkinek, volt, aki csak el akarta mondani magáról, hogy beszélt velem. Aztán újra csengett a telefon.
- Helló, Nicole! – eltorzított volt a hang, amitől ugyan a hideg futkosott egy másodperc alatt a hátamon, de nem adtam semmi jelét a rám törő rossz érzésnek. Nem mindenki szereti, ha felismerik az ismerősök a rádióban.
- Üdvözlöm, hogy van ma este? – indítottam a beszélgetést máris, hiszen az adásidő hamarosan le fog járni.
- Pazarul, Nicole! Főleg most, hogy beszélhetünk. Emlékszel még, hogy milyen érzés volt látni, amikor megelevenedett a fantáziád? Nem a filmekre gondolok, hanem a valóságra. Az összekaszabolt testekre, a vérre, a tökéletesen elrendezett tetthelyre. Ott voltál, nem igaz? – most már a szívem is a torkomban dobogott, kis híján ki is ugrott a helyéről. Legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezem, és meg sem álltam volna hazáig.
- Nem hiszem, hogy erre lennének kíváncsiak a hallgatók, kedves… - függőben hagytam a mondatot, és szerettem volna el is búcsúzni, ám a telefonáló könyörtelenül a szavamba vágott.
- Újra meg fog történni, Nicole! Újra ott fogsz állni, és láthatod a beteg fantáziaképeidet valóra válni. – nem láttam az arcát magam előtt, de szinte éreztem, hogy mosolyog a kagylóba. – Úgy lesznek levágva, ahogyan a fiad, de ez már nem a férjed hibája lesz… - mielőtt én bonthattam volna a vonalat, a telefonáló elnémult. Nem maradt más utána, mint a döbbent csend az egész stúdióban.
- Nekem nincs fiam… - dünnyögtem az orrom előtt, szinte sokkolódva. Ám elég hamar összeszedtem magam ahhoz, hogy szöget üssön a fejemben az, amit mondott, illetve eléggé felbosszantson ahhoz, hogy elnyomjam magamban a félelmet. Engem senki nem fenyegethet! Senki nem vájkálhat a magánéletemben. Soha nem hagytam, és soha nem is fogom.