May the bridges I have burned light my way back home
- Holnap találkozunk, senkit nem akarok meglátni az irodában a továbbiakban! – mondja a főnökünk, a többieknek pedig mondani sem kell, úgy rohannak el, mint a rakéta. Bambán nézek magam elé, aztán lassan összeszedem a cuccomat, miközben a feljebbvalóm visszatér a munkájához. Jó, nem kenyerem a balhé a fejesek egyikével, szóval a liftet várom, ahol fejjel támasztom a falat. Lehunyom egy pillanatra a szememet, és a mai nap egyik brutális ügye köszön vissza. Amióta itt vagyok elég sok dologgal lettem ismerősi viszonyban, de ez… Valahogy más volt. Legalább is, csonkított hullákhoz ez eddig még nem kifejezetten volt közöm, egészen idáig. A súlyosbító tényező, hogy az áldozatok között volt egy gyerek is. Hiába futok plusz köröket az autóban ülve, még ez sem segít pedig az éjszakai vezetés, azért kiráz az emberből néhány kellemetlen tényezőt. Ekkor eszembe jut, amit még az akadémián vertek a fejünkbe. Miszerint nem szabadna, hogy egyes ügyek érzelmileg is befolyásoljanak minket. Viszont, hogyan tudnánk elidegeníteni magunkat jó néhány gyilkostól is, ha a napi munkánk egyik alapvető része, hogy az ő fejükkel gondolkodjunk? Mi az a pont, amikor már mi is átlendülünk a ló túloldalára? Bár, ez az eset mindenkiben mély nyomott hagyott, hiszen nem a szokott hangulat uralkodott a részlegen, mint általában szokott. Valószínűleg ezért is parancsolt haza minket a főnökasszony, és azon se lepődnék meg, ha másnap közölné, két napig át ne lépjük az iroda küszöbét, mert páros lábbal rúg ki minket. Csak azt mindenki belátja, ez nem így megy, és nem is fog. - Szarul nézel ki. – közli az anyám, amint belépek a nappaliba. Diesel körbe futkos, majd visszabújik az anyám mellé. - Ja, nehéz nap. – vonom meg a vállam, miközben a szobámban a szokott helyre rejtem a fegyvert és a bilincset. - Akarsz róla beszélni? – megrázom a fejem, és ez az a fajta egyetértés köztünk, én nem mesélek a kint ólálkodó őrültekről, ő pedig nyugodtan alszik éjszaka. Na, meg nem görcsöli végig a munkaidőmet. Ezeket inkább a bátyámmal szoktam megbeszélni, tekintve hasonló terepen dolgozunk, és a helyszíni fotókat és a viktimológiát ugyanolyan szar egy íróasztal mögül nézni, mintha magát a helyszínt vizsgálnád át. - Majd jövök. – kapom fel a kulcsomat, és egy kabátot, a lakás előtt pedig leintek egy taxit, mivel véralkohol szinttel nem szeretnék vezetni, még akkor se, ha állati alacsony. A hátsó ülés ablakán keresztül kémlelem az utca fényeit, amíg el nem érek a bárhoz. A vendégek létszáma relatíve alacsony, valami rádióban játszott popsláger szól. Én meg perpillanat csak egy sörrel indítok a bárpultnál ülve, mert most minden jobb, mint az aggódó családtagok, vagy az üvöltő tévé. Elmosolyodom egy fél percre, amikor eszembe jutnak a nagyapám korholó szavai: „Sört inni, nem nőies!” Visszatérő emléknek számítanak a vén szivar agyrémei, de dobjuk sutba a halottakról jót vagy semmit. Hat lábbal a föld alatt már nem igen sorozza a parancsokat egyikünknek sem. Már, ha ért volna vele valamit bármikor is. Hirtelen nem is veszem észre mennyire megszaporodtak itt az emberek, amíg valaki nem dobja le magát mellém. Egek, a munkahelyen is ennyire kivert kutyáknak néztük ki?
A mai nap délután kellett bemenjek, ellenőrizni valamit. Az előtte lévő időmet azonban nem egyedül töltöttem, Lucy-val ebédeltem. Előre megbeszélt találka volt, most nem az emlékeiről faggattam, hanem a balesete előtti mindennapokról. Először találkozva vele, nem hittem, hogy bármi ilyesmi alakulhat majd közöttünk, nem szoktam a munkahelyi ügyeket keverni a magánélettel, ezért is vagyok jóban Stormie-val. A kellemes csevegésnek egy telefonhívás szakított véget, ami behívott. Nem tudtuk befejezni a találkát, azonban engesztelésképpen máshová is meghívom a jövőben. Ilyen személyiséggel szívesen futok össze bármikor. A telefonhívás természetesen több órára ott tartott, és egész nyúzottan szabadultam el abból az épületből. Későn kelltem, de arcomon látszik a nyúzottság, így megdörszölöm a szemeimet, és megengedem magamnak, hogy a vacsora ma valami egészségtelen legyen. Néhány alkalommal az én szervezetemnek is szüksége van a szemétre, a napokban úgyis ledoglozom. A legközelebbi Subway-be indulnak lábaim, ahol két adagnyi menüt rendelek egy főre. Ismerem magamat, hogy mennyi vagyok képes a hasamba vinni, lehet ez sem lesz elég. Szeretek lassan enni, miközben a telefonomat basztatom, jelenleg egy sorozatot nézek, nem a Facebook-ot görgetem. Bármennyire is szeretem ezeket, egyedül unalmas az idő, és szeretem a társaságot, így a mai este (sem) fogom otthon tartani. Bármennyire is jól alakul a kapcsolatunk a kínai nővel, még nem bízik meg benne annyira, hogy eljöjjön velem valahova, főleg nem kocsmába, bárba. Felvetettem neki a koktélozás lehetőségét, mégis visszautasította, máskorra hárította. Otthon lerakom a motort, amire ráfér a tankolás, és elindulok egy szimpatikus helyre. Itt még nem jártam, nem ismerős kinézetre, de annyi új helyre találtam az évek alatt, nem emlékezhetem mindre. Belépve rögtön leintenek, köszönnek nekem, haverként üdvözölnek. Sajnos én nem emlékszem a tagra, biztos összekever valakivel, ami nem nehéz. Részegnek nem tűnik, talán kettő vagy három sört ihatott, valószínűleg egy kínai taggal kever. Bólogatok, ahogy magyaráz, nem rontom el az estéjét, minek legyek vele bunkó. Nem sokáig szórakoztat, meglát valaki mást, és már hűlt helye. Őt is hatalmas lelkesedéssel köszönti, neki ölelést is ad. Most legyek féltékeny, amiért én nem kaptam? Lehet mégsincs szükségem piára, olyan szórakozott, fáradt vagyok. Leülök a bárpulthoz, rögtön rendelek egy hűsítő nedűt, természetesen alkoholosat. Amint megkapom, és nagyot kortyolok belőle, és oldalra pillantok, hátha tényleg ismerős arcot pillantok meg. Mellettem meg is pillantom a tökéletes személyt, szinte a nullával egyenlő, hogy pont itt bukkanjunk egymásra, de ilyen véletlenek vannak. - Helló Adaline! Milyen kicsi a világ! – kezdem meg a beszélgetést egy sablonos mondattal. Körbenézek, hogy ő is egyedül van-e, nehogy a pasija elverjen, amiért „rámásztam” a nőjére. Megpillantom a kezében a piát, amit én is fogyasztok, majd mosolyogva nézek rá. - A következőt én állom, engedd meg – ez egy felkérés, hogy élvezhessem a társaságát, amíg itt vagyunk, és közösen fogyasztjuk az italokat.
May the bridges I have burned light my way back home
Nem kifejezetten érdekel, hogy milyen ütemben telik az idő. Az emberek figyelése pedig az itt tartózkodásom ideje alatt egyre unalmasabbnak tűnik. Mert a munkahelyi ártalom az az ami, hiába próbáljuk cifrázni. Ezért sem meglepő, amikor párszor néhány pillanatra elbambulok. Az viszont már annál inkább meglepetést okoz, amikor az aktában látott rémképek újra és újra visszaköszönnek. Megrázom a fejem, majd a halántékomat kezdem el masszírozni. Előszedem a telefonomat a zsebemből, de csak játszadozom vele, ahelyett, hogy bármi lényegesre használnám a készüléket. Aki ismer, az persze kitalálhatja, éppen vívódok, megérne-e ez egy telefont a tesómnak, vagy nem. A józan eszem tényleg azt diktálja, hívjam fel. Bár, a legkevésbé szeretném emlegetni a ma történteket. Akkor meg mi értelme lenne a hívásnak? Elvégre, ha nem is tudatosan döntöttem így, de felejteni szeretnék, amit meg perpillanat csinálok az minden csak nem az. A hajamba túrok egy sóhajtás kíséretében, és a félig teli poharamba kortyolok. A pultos srác is furán méreget, az én idegrendszeri kapacitásom pedig kezd véges lenni. Legalább is, abból a szempontból biztosan, hogy a beszélgetésnek milyen lehetséges kimenetelei lehetnek. Majd az éppen mellettem helyet foglaló idegenre nézek, aki nem is olyan idegen. Meglepetten pislogok egyet, mert az hagyján betévedtem az első kétesnek nem igazán tűnő helyre. Na, ha arra kellett volna fogadnom, hogy itt találkozom egy ügynökkel… Hát… Az a fogadás nem valami kedvező kimenetellel kecsegtetne. - Annyira kicsi, hogy még fogadni sem mertem volna rá. – nevetem el magam, talán a mai nap folyamán először. – Szebb estét, amúgy. Bocs, ha elsőre bunkón viselkedtem volna. – szemezek újra a sörrel. – Azt hiszem kicsit lemerültek az elemeim. – vonom meg a vállamat, miközben a reakcióit figyelem. Nem mintha tartanom kellene Danny-től, dolgoztunk már együtt, meg futólag összefutunk az épületen belül. Meg az olyan dolgok, mint amit az átlag kollégák szoktak csinálni. - Nem marad viszonzatlanul. Ha van szerencsém, akkor a harmadik sörödet én állom. – mosolyodom el a piákra mutatva. – Régen volt már az a közös meló, nem? Mióta is? Fél éve? – gondolkodom el, a poharat az ajkamhoz emelve. – Mi a helyzet veled azóta? – kedvem lenne megfogni a fejemet, hogy közhelyeket közhelyek hátára halmozok. Attól függetlenül, bízom benne, hogy nem azt a látszatot keltem, miszerint a munkáról szeretnék beszélni. Jó volt vele a közös munka, de tekintve, mindketten itt kötöttünk ki, van az a sanda gyanúm, bármiről szívesen beszélgetnénk a melót kivéve. Csak egy beszélgetést egy kedves ismerőssel könnyebb elindítani közhelyekkel tarkítva. Általában.
Kezdőlap
- Szarul nézel ki. – közli az anyám, amint belépek a nappaliba. Diesel körbe futkos, majd visszabújik az anyám mellé.
