Nem én voltam a középiskolám legjobb tanulója, de nem is tartoztam a katasztrófálisak közé. Talán, ha kicsit jobban megerőltettem volna magam, még az élvonalba is kerülhettem volna a jegyeimmel, de én szerettem a minimumra törekedni. A minimum ugyanis számomra egyenlő volt azzal, hogy a szórakozásra is marad elegendő időm. A léhűtő életmódom ellenére ösztöndíjjal bejutottam a Cornell Egyetemre, ami talán engem lepett meg a legjobban. A rajzkészségeim miatt kaphattam ekkora elismerést, aminek kezdetben őszintén örültem. Talán életemben először úgy is éreztem, hogy a szüleim büszkék arra, amit elértem.
A suli kezdetén jöttem rá, hogy valójában mivel is jár New York második legnívósabb építész képzésére járni. Megsúgom a kezdők számára, hogy rohadt sok tanulást igényelt, ami egészen távol állt az eddigi teljesítményemtől. Egészen hamar ráeszméltem, hogy itt a minimállal nem érhetek el olyan könnyen sikereket, és a tanárok se voltak elájulva a rajzaimtól, ami ismét újdonságként ért. Az egész teljesen más volt, mint amit elvártam volna tőle. A legtöbb óra dögunalom volt, a maradékról meg nem tudok nyilatkozni, mert azokra be se jártam.
Elég nyilvánvalóvá vált számomra pár hónap után, hogy ideje búcsút mondani a felsőoktatásnak. Csak azt kellett eldöntenem, hogy mivel állok majd anyáék elé, miután közlöm, hogy otthagytam az egyetemet. Kézenfekvő volt, hogy a rajzolással folytatom a karrierem, amivel már egy ideje kerestem némi pénzt, de pontos életcél csak később fogalmazódott meg bennem.
Hát fogtam magam, és még a vizsgák előtt az emlékét is felszámoltam magamban az egyetemnek. Ezzel több idő jutott a baráti körömre is, akiket úgyszintén lesúlyott a felsőoktatás terhe - már, akit nem vittem bele a rosszba, ami valójában a legkirályabb dolog volt az elmúlt években.
Lolitaval sem igen talákoztam, akihez talán az egyik legkülönösebb kapcsolat fűzött. Annó, mikor még felhőtlen gyerek voltam, és még csak sejtettem mi fán terem a szexualitás, valamikor a gimnázium idején szúrtam ki magamnak. Már akkor is bájos pofija volt, és a suliban a legtöbb srác arról beszélt, hogy mit csinálna vele legszívesebben. Nem akarom a hőst játszani, én is ugyanúgy bekapcsolódtam a fantáziálásba. Megvoltak azok a lányok az évfolyamunkon, akiket nem volt nehéz kategorizálni egy tízes skálán. Lolita többnyire nyolc, kilenc körül végzett, a kinézetén túl sokat nyomott a lantba, hogy ő volt az egyik legnehezebben megkapható a szülei miatt. Hát, ha valakit, akkor az én fajtámat ki nem állhatták az eminens szülők. Valamiért mindegyikőjük féltette tőlem a gyermekük nagyszerű pedigréjét, holott én még könnyű eset voltam néhány haveromhoz képest, akik komolyan függtek mindenféle illegális cucctól. Szóval mikor először szemet vetettem Lollyra, amelett, hogy vonzónak találtan, nagyszerű kihívásnak bizonyult.
A kapcsolatunkban nyertem is meg vesztettem is, nem sok ember tud róla, hogy még egy csókot se tudtam belőle kiszemvedni, pedig én próbálkoztam. Sajnos, akkoriban még a nem ment olyan kiválóan a hódítás, mint napjainkban, bár Lolita se könnyített a helyzetemen. Végül egészen megkedveltem a naív lelkét, és talán kicsit féltettem is tőle, hogy a szűzies viselkedése miatt a végén valami faszkalap megerőszakolja az utcán. Akkoriban talán még az is bennem volt, hogyha már az enyém nem lehet, ne legyen másé sem. A rövid kapcsolatunk vége után pont ezért igyekeztem továbbra is a közelében maradni. Így lettünk barátok annak ellenére, hogy egy hozzá hasonló eminenskével se vagyok napi kapcsolatban a batyáimat leszámítva. A manapság mégis nehéz lenne elképzelni Lolly üzenetei nélkül a mindennapjaimat. Ő az egyetlen, akiről úgy gondolom, őszintén kedves velem, ami kicsit megrázó, de pont ezért melegeti meg a szívem.
Gondoltam nem üzenetben újságolom el neki, hogy otthagytam a Cornellt, úgyhogy írtam neki, hogy találkozzunk. Nagyon sok szabadidőm lett hirtelen, és kellett valaki a lelkemnek, aki támogatja az ötletiem. Bíztam benne, hogy ezúttal se hagy cserben ilyen téren.
Kivételes alkalmak egyike, hogy sikerült időbe érkeznem, sőt még egy kicsit rá is hagytam a megbeszélt időpontra. Télikabátban, mégis fagyoskodva álltam Lolly ablaka alatt, miközben vártam, hogy reagáljon a telefonhívásomra. Nem sokkal később szemetgyönyörködtetően alulöltözötten lépett ki az erkélyére. Felvontam a szemöldököm, de mielőtt szólhattam volna ismét eltűnt. Talán jobb is, hogy nem engedett szóhoz jutni, mert lehet valami obszcén csúszott volna ki a számon, ami bántotta volna a fülét.
Várakozás közben a földet bámultam, és egy kavicsot rugdostam a cipőm orrával, amiben kezdtek elfagyni a lábujjaim, ugyanis egy egyszerű vászon sportcipő volt. Még akkor is a követ tanulmányoztam, mikor Lolita feltűnt, így kissé váratlanul ért, hogy karácsonyfadíszt játszott, én meg valami érthetetlen oknál fogva fenyőfa lettem. A reflexeim szerencsére jól működtek, úgyhogy szinte azonnal átfogtam a derekát, hogy meglegyen az egyensúly, és nehogy mindketten a földön végezzük. Jó érzés volt, mint mindig, látni őt. Kicsit már hiányzott ez a túltengő boldogság.
- Szia - mosolyogtam rá, és vigyorom csak még szélesebbre húzódott, mikor közölte, tanulnia kéne. - A kellene a kulcsszó, de te jobban vágod az ilyen nyelvtani cuccokat. Amúgy is, ma este már elígérkeztél egy jóképű gentlemannek  - mutogattam magamra, és igyekeztem takaréklángra venni a nagyképűségem.
Esélytelen volt, hogy én hajnal kettőnél előbb vissza engedjem a magánzárkájába, ahol nagy és ijesztő történelem könyvek leselkednek rá. Egész estés szórakozás várt rá szerény személyem társaságában.
- Mert pont úgy nézel ki, mint aki, öt órája egyhuzamban tanul, és akkor lehet, hogy alábecsültem - mértem végig gyanakvó tekintette. - Szükséged van rá, sőt igényled, hogy szórakozz egy kicsit. A szüleid nem jönnek rá, már biztosan nyolckor lefeküdtek aludni. Ígérem előbb haza érsz, mint hogy felkelnének.
Nehéz volt érvelni valaki olyannak a tanulással ellen, akinek ez kötötte le az ideje nagy részét. Ezt csodáltam benne, hogy képes leülni, és addig tanulni,míg nem biztos a tudásában. Nekem ez sose ment, mindig elsumákoltam a tankönyvek fölött töltött időt.
- Persze menj vissza nyugodtan tanulni, ha nem szeretnéd megtudni, hogy mit találtam ki most tényleg csak kettőnknek - hansúlyoztam ki a kettőnknek szót, ugyanis néhányszor megesett már, hogy a közösen töltött időnk nagyrészében a gyökér haverjaim is jelen voltak. Nehezebb volt tőlük megszabadulni, mint a lapostetütől.
- Egyébként nem is értem mire tanulsz, én már végeztem a vizsgáimmal - mondtam huncut mosollyal arcomon, miközben megindultam a metró irányába, abban reménykedve, hogy követi a példámat.

A Cornellen ha már építészetből semmit sem tanultam, legalább szereztem nagyszerű élettapasztalatokat. Az első számú az volt, hogy nehéz és drága túlélni anyám főztje nélkül. A második, hogy egy idő után egy sárban dagonyázó malac szagát üti meg az ember, ha nem tudja használni a mosógépet. A harmadik, hogy ismerősökkel mindenütt össze lehet futni, és ez a kurva világ túl kicsi ennyi embernek.
Néhány haverom ugyanúgy, mint én a Cornellen képzelte el az élete következő szakaszát, így ők nem okoztak meglepetést, ők voltak az én biztos pontjaim. Na, de amikor Lolly idétlen vigyorú barátnője, valami Maya, szembejött velem azon a hatalmas kampuszon, legszívesebben megjátszottam volna, hogy nem ismerem. Erre nyilván esélyem se volt, mert ahányszor találkoztunk, mindig odajött hozzám. Fura, és szürreális beszélgetések voltak ezek egytől egyig. Többnyire arról kérdezett, hogy van-e épp barátnőm, és ha van mi a neve, milyen színű a haja, és hol lakik. Igyekeztem kitérni a válaszadási elől, mert a hideg futkosott a hátamon a lánytól. Sokszor tesztelgetett, hogy tudom-e mi van Lolitával. Keresztkérdéseket tett fel a tanulmányaival és a lelki állapotával kapcsolatban, néha csak egy lépésre voltunk attól, hogy Lolly aznapi fehérneműjét tárgyaljuk ki. Talán még az utóbbiban jeleskedtem volna leginkáb. Egészen megizzasztott egy egy ilyen vizsgáztatás során. Legbelül tartottam attól, ha rosszul válaszolok, Lolita megharagszik rám, vagy kiborul, vagy hisztizni kezd, vagy amit a lányok szoktak csinálni. Lehet, hogy nagy átlagban jól válaszoltam, vagy elvesztek az éterben a szavaim, de valamilyen csoda folytán ezek a beszélgetések sose ütöttek vissza rám. Lolita egyszer sem kérte ki magának, hogy nem tudtam megmondani a barátnőjének, hogy van-e harmadik neve.
Nyilván azzal is tisztában voltam, hogy ő se igazán rajongott az baráti társaságomért, akik mindig feltűntek, ha valami közös programunk lett volna. Láttam Lolitan, hogy nehezen viseli a haverjaim sajátos stílusát, sokszor szemembe is mondta a ártatlan szavaival. Mondanám, hogy legalább én ott voltam neki, de állandó jelleggel előtört belőlem a férfiállat a fiúk közelében. Annyi éven át szivattuk a srácokkal egymást, hogy egy jól bevitt gyomrost se hagyhattam ki, ha a beszélgetés úgy hozta. Ez nem a legbájosabb arcom volt, de hát ez is én voltam. A gimis hímekhez hasonlóan az én társaságom se hagyhatta ki soha, miután Lolly lelépett, hogy kitárgyalják a formás idomait. Végül mindig rajtam csattant az ostor, hogy miért nem volt még mindig meg a dögös baba arcú lány. A friend zonet meg egyenesen kínosnak, és nevetségesnek találták, szerintük kiváló lábtörlő lett belőlem. Mikor ezt a szemembe mondták, mindig felszökött a pulzusom, és már majdnem igazat adtam nekik. Annyi lehetőségem lett volna valami többre rávenni Lollyt. Bár az ő apja kitiltott az otthonunkból, nálunk még mindig szívesen látták, és a szüleim nem érdekelte, hogy zárva tartom az ajtóm. Megfordult a koli szobámban is a Cornellen, ahol csak ketten voltunk, mert a szobatársam hazautazott azon a hétvégén. Számtalan esélyem lett volna, de soha, még csak eszembe se jutott, hogy le kéne vetkőztetni. Ezt realizálva a vérnyomásom is visszaállt a helyére.
Lolita barátságát a haverjaimnál csak az éppen aktuális barátnőim kérdőjelezték meg jobban. Még mielőtt haza jöttem az egyetemről szakítottam az előző lánnyal, mert a távkapcsolatot a legrosszabb ellenségeimnek se kívántam, meg amúgy is kattos volt a csaj. A szóbanforgó lányzó már Lolita nevére rímelő szavaktól is féltékeny lett. Nem mondhattam ki például a közelében, hogy moziba megyek, mert véresszájú kopóvá vált. Egyszer elszóltam magam ebédnél, hogy megnézném Floridát, erre a képembe öntötte a krumplipüréjét. Már akkor sejtettem, hogy érik a szakítás, de valamiért pont a latin vére kerített transzba. Vele minden olyan forró volt, olyan szenvedélyes, de ez is kihűlt röpke másfél hónap alatt.
Ez a vége is egy új kezdetet jelentett, ahogyan az összes többi barátnőm esetén. Mindig jött valaki új, valaki még szebb, hogy percek alatt a szívembe lopja magát a hófehér mosolyával -, ugyanis a szájhigiénia abszolút szexi volt. Az egyetemmel kapcsolatban már abban nem voltam biztos, hogy ez valami új kezdetét jelenti majd. Nyilván, elindítottam a startup céget, de egy jó ideig iskolát távolról se akartam látni. Az úton Lolitáékhoz pedig pont azon agyaltam, hogyan lehet valami ilyen nagyszabású döntést elmesélni, hisz még a szüleim se tudták. Ők azt hitték csak a vizsgaidőszakra költöztem haza, és Lollynak is előzetesben valami hasonlót említettem. Még azt se tudtam, hogy neki, hogyan tálaljam, mert őt nem csak a saját tanulmányai érintették érzékenyen.
- Minek kérdezed, ha tudod? A “nem” egyébként is nemzetközi megegyezés alapján, a női igent jelenti, szóval tudat alatt üzentél, hogy mentselek ki - billentettem el hozzá képest tükörben én is a fejemet.
- Csúnyán alábecsültem. Ha te hetet mondasz, megvan az tizenhét óra is - kissé hátra húztam a fejem, mikor mutogatni kezdett, túl közel álltunk, és én féltettem a szemeim. Közben a kezemet finoman ráraktam az övére, hogy visszanyomjam egy biztonságosabb övezetbe, ahol nem jelent fenyegetést a látásomra.
- Lasange? Sok sajttal? Ne csináld ezt velem - mondtam enyhén szólva szenvedő hangon.- Ma csak egy zacskó kekszet ettem ebédre. Anya nem főz azóta, hogy csak a húgom van otthon - ez amolyan féligazság volt, mert főzött, de csak hétvégente, viszont a nagy vasárnapi ebédre elég rendesen odatette magát. Hétköznap révén aznap nem készült kaja, és én még rendelni is lusta voltam, így maradt a zacskó édes keksz, amit valószínűleg a húgom akart félrerakni magának a hónap nehezebb szakaszára tekintve, hogy ez volt a kedvence.
- Nem jön senki, ígérem, a szavamat adom, vagy, amit akarsz - lustán megforgattam a szemem. Jó, néhányszor elrontottam a közös programjaink a barátaim jelenlétével, de ha egyszer azt mondom nem jönnek, akkor nem jönnek.
- El lehet stoppolni Peruig?  - kérdeztem vissza, miközben már elindultam a metró felé. Nem féltettem tőle, hogy véletlen lecsúszna az útról, egészen biztos voltam benne, hogy bármit kérdezhetnék a vizsga témái közül, mindet tudná szóról szóra. Ha valami hirtelen nem jutna eszébe, az is csak azért lemne, mert ő is közben rájönne, hogy igazam van.
- Jól kell tudni beosztani az idődet. Mindent érdemes első héten letudni, az se baj, ha több vizsgád kerül egy napra. Tulajdonképpen egész félévben treníroznod kell magad erre a döntő pillanatra, hogy mikor eljön az idő minden beadandód meglegyen, és a vizsgákra istencsászárként léphess be - én se tudtam pontosan miről beszélek, de lelkesen magyaráztam, és nagy, monumentális mozdulatokkal illusztráltam a szavaim. Közben egészen eltávolodtunk Lollyék utcájától, és már látóhatáron belülre esett a a metró ikonikus jelzése. Drámai szünetet tartottam, és vigyorogva hallgattam végig a kiborulását. Mikor befelyezte, hirtelen a közepébe csaptam a mondandómnak.
- Na én mind ezt nem csináltam, helyette inkább otthagytam az egyetemet - felé fordultam, látni akartam az arckifejezését. Ötletem se volt, hogy miképp reagál majd, de nagyon kíváncsi voltam.
- Nem hallottad még, hogy az ilyen kíváncsi lányok hamar megöregszenek, és szőrös öregasszony lesz belőlük? - sanditottam rá. Nem akartam elmesélni, hogy a világ történelem legjobb téli tevékenységét fogjuk űzni alig néhány perc múlva. Tavaly amúgy is nyaggatott, hogy miért nem viszem el egyszer őt is korcsolyázni. Eljött ennek is az ideje. New York legnagyobb korcsolyapályáján éppen retro estet tartottak, ami a zenéken túl nagyszerű hangulatra is utalt. Kicsit fájt beismerni, de rajongtam a retro zenéért, ám a korcsolyázásért meg még annál is jobban. Még általánosban hokiztam, na de nem úgy, hanem tényleg jéghokiztam másfél évig. A pályafutásom végét egy törött kéz okozta, ami megtörte lelkesedésem is.
- Rossz zseb - reagáltam rögtön, majd a másik oldalról előkaptam a pillecukrot, aminek az illatát se tudtam elviselni. Puha volt, édes, és valami furcsa utóízt éreztem mindig a számban. Lolita kedvéért azonban megvettem, mert tudtam mennyire rajong érte. Én maximum sütve viseltem el, de akkor is csak az égett részét. A zacskó kalóriabombát a magasba tartottam, hogy ne tudja elérni. - Mi a varázsszó? - nyilván nem arra vártam, hogy a kérem és köszönöm szavakat használja, sokkal jobban tetszett volna, ha végre egy káromkodás elhagyta volna a hidegtől kipirosodott ajkait.
A piros metró vonalat néztem ki magamnak előzetesben. Egyébként is sokat használtam ezt az útvonalat tekintve, hogy keresztül ívelt egész Manhattamen. Otthonról például Clyde NYU közeli lakásába ezzel jutottam el leggyorsabban.
Nehéz volt felzsúfolódni a metró kocsira, mert késő este ellenére rengetegen voltak, ez a város éjjel-nappal ébren volt. Most is, ahogy mindig láttam néhány fura alakot, akiket  valahonnét a szeméttelep legmélyéről szalajtottak a szaguk és a kinézetük alapján. Viszonylag közel álltam Lollyhoz, bár ha akartam volna, se tudtam hátrálni a tömeg miatt.
- Már van ötleted hova megyünk? - érdeklődtem, hátha kezdi kapisgálni a helyzetet - Remélem melegen öltöztél - tettem hozzá kissé megkésve, ugyanis ha nem öltözött fel kellőképp, ezt még korrigálhatta volna a házuk előtt. Korcsolyázás közben ugyan kimelegszik az ember, de ha a minuszöt felé görbül a hőmérő mutatója, akkor talán nem szerencsés izzadtan, ugyanabban a ruhában haza baktatni,  hogy aztán egy kellemes megfázás legyen a vége. Régebben ezt állandóan eljátszottam, és annyiszor hiányoztam az iskolából telente, hogy anyukám megpróbálta keretek közé fogni a hóbortomat kisebb nagyobb sikerekkel.

Létezik az a hatalmas kérdés, ami minden ember agyát megmozgatja: Vajon létezik-e a világon fiú lány barátság? Jó kérdés, erről mindenki másképp vélekedik. Vannak, akik szerint már csak a feltevés is őrültség, mások szerint nagyon is működő dolog. Nem találkoztam még olyan emberrel, akinek ne lett volna meg erről a konkrét véleménye. Ehhez köthető a több mint barátság kérdéskör is, hogy valaki minden bizonnyal többet érez egyszerű haveri köteléknél. A húgom rajongott egy show műsorért néhány évvel ezelőtt, ami arról szólt, hogy a többet érző fél meghívta randira a legjobb barátját. Sose értettem teljesen, de ő állította, hogy ez nagyon nagy romantikus gesztus. A műsorban szereplőknek körülbelül a fele reagált pozitívan a meglepetés vacsorára, és azok nagyrésze is szétment a narrátor szerint pár hónapon belül. Ilyenkor egy kicsit mindig belegondoltam a nagybetűs kérdésbe. Nem, nem „a hozzám jönnél-e” kérdéskörre utalok, hanem a korábban említett „létezik-e fiú és lány között barátság” feltevésre. Én azok csoportját erősítettem, akik szerint ez egy működő és létező dolog. Valószínűleg, ha Lolita nem lenne, én is az ellenkező csoportba tartoznák, hiszen a nők gyönyörűek, vonzóak, és az ember szíve egyenesen megáll tőle, ha egy huncut mosoly kerekedik az arcukon. Lolly viszont szexuálisan olyan semleges, mint egy ivartalanított macska. Imádtam, őszintén nem találkoztam még egy ilyen naiv lánnyal, aki minden vonzerejét semlegesíteni tudja a gyermeki ártatlanságával. Én meg nem vagyok pedofil, hogy kislányokra verjem ki egy parkban.
Jól emlékeztem Lollyval közös csillaglesésünkre, ami már-már romantikusnak is tűnhetett volna egy laikus számára, bár ez inkább volt a hencegésem helyszíne, mintsem az érzelmek kitárulásának tetthelye. Nagyon örültem a fejemnek, amikor kiderült, hogy valamit végre jobban ismerek, mint a kis tudálékos barátosném. New York gyönyörű város, egy baj volt vele, hogy a fénye kioltották a csillagok ragyogását. Kiskoromban mindig szerettem volna meglesni az ég apró égköveit, mert anyukánk sokat mesélt nekünk A kis herceg című könyvből, aminek a borítójára milliónyi kis csillagot rajzolt a tervező. Ezt követően én is mindig rajzolgattam őket, végül apukám lepett meg egy túrával a planetáriumba, ahol elmondtak mindent a csillagképekről. Sose akartam csillagász lenni vagy hasonló, csak érdekesnek találtam, hogy mindenféle mintákat lehet belelátni a sok izzó gömbbe az égen. A felhőket lesni is ezért imádtam négy-öt évesen. Alaposan megfigyeltem őket, és papírra vetettem, amit a szél a kék festővászonra rajzolt. Én csak lelkesen másoltam, amit a környezet megteremtett. Később előszeretettel kezdtem a nagyobb grafikusi munkáimba beleszőni a csillagképeket, aminek manapság akkora hypeja van. Mind ezt a csekély tudásom a világról előszeretettel mutogattam meg Lolitának egy áramszünet idején, mikor a város egy nagyobb része sötétbe borult.
- Ezek szerint az én hangomba vagy szerelmes, ha minden áron az én válaszom kell? – kérdeztem vissza sunyi vigyorral arcomat, még a szemöldököm is fel-alá huzigálom, hogy átütő hatást érjen el.
- Most épp megint nagyon belemerült a könyvébe – összekaroltam a kezem magam előtt, és egy nagy adag levegőt fújtam ki a tüdőmből, ami gomolygó páraként csapódott le a levegőbe. – A vasárnap amúgy is más, akkor kivétel nélkül hét fogásos lakoma van – pontosítottam feltevését. Ugyanis valóban, anyukám szívét lelkét bele tudta tenni a főzésbe, és nem esett nehezére valamit varázsolni az ő csemetéinek. De voltak időszakok, mikor magával ragadta a könyve, és igyekezett még azelőtt gépre vinni az ötleteit, mielőtt elszállta volna az ihlete. Ezt egyértelműen tőle örököltem. Képes voltam mindent félredobni, ha eszembe jutott egy rajz ötlet, vagy megláttam valamit, amit azonnal a magamévá akartam tenni. Senki ne gondoljon rosszra, ez csak egyfajta emlék megőrzés kétdimenziós minőségben. Több sketchbookot is képes voltam megtölteni pár hónap alatt, így mindig örültem, mikor valaki valamilyen eseményre azt vett nekem ajándékba, mert amilyen gyorsan fogytak, épp olyan drágák voltak.  Szinte az összes füzetemben volt Lollyról is egy-két portré. Voltak jobban sikerültek, de néhány teljesen vállalhatatlan volt, annak ellenére, hogy ő lelkesedett érte, hogy milyen élethű. Nekem a személyes kedvencem róla az a pár perces skicc, mikor elaludt a szobám közepén lévő a szőnyegen a feje alatt egy történelemkönyvvel. Ez azután történt, hogy hosszú órákon keresztül próbálta a fejembe verni a történelem anyagot, hogy ne húzzanak meg töriből. Az Isaackel történt incidens után ugyanis a kiválóság közelében is csak kettest kaphattam ebből a tantárgyból.
Nehezemre esett visszatartani a nevetést, mikor megláttam az arckifejezését azután, hogy közöltem, otthagytam az egyetemet. A kibukás annyira nem lepett meg, még rosszabbra is számítottam. Míg egyetemre jártam ott volt annak az esélye, hogy a szülei kicsit megszeretnek, ha már építészmérnök hallgató vagyok, de az egyetemmel ezt is eldobtam. Na nem mintha úgy vágytam volna Lolly szüleinek rajongására, fura embereknek tartottam őket. Ha nekem lettek volna ilyen szüleim, biztos kardomba dőltem volna. Az én apám kellően laza volt, néha már túlzottan is, és ezzel a tulajdonságával totális ellentétben állt Lolita apjával, aki olyan volt, mintha lenyelt volna egy gerendát keresztbe, és az tartaná görcsben a testét.
- Igen, otthagytam – nyugtáztam szavait. – Mindenki azt mondta, hogy az egyetemi éveim lesznek a legjobbak, de nekem annyira nem jött be. Halál unalmas volt mindenféle bazilikákról tanulni – ezen a téren még találkozott is a választott egyetemi szakunk Lolitával, ugyanis a régészeti kutatásokhoz mindenképp szüksége volt némi ismeretre a görög városok felépítésére, ami nyilván nálunk is tananyag volt. Nem is értem, hogy ő hogyan nem pusztult még ebbe bele.
- Hát ez most jól megkaptam – tört ki belőlem a nevetés, így könnyedén ki is kapja a kezemből a cukrot, pedig még szívesen nyúztam volna hasonló kérdésekkel. Egészen elképesztő látvány volt látni, hogy egy ekkora lányba mennyi cukor fér bele egyszerre. Őszintén nem mertem volna odanyúlni, hogy elvegyem tőle, mert félő lett volna, hogy egyenesen a kezembe harap bele bosszúból.
Hitetlenkedve megingattam a fejem, mikor a kérdésem se hallotta meg a cukormámortól. Mintha a pillecukor a hallójárataiba ragadt volna belülről. Bár már hozzászokhattam volna ehhez a jelenséghez, de minden egyes alkalommal meg tudott vele lepni.
- Egy melegen öltöztem, Oliver, is megtette volna válasznak – sóhajtottam fel, miután már az egész ruhatárát felsorolta nekem. – Ugye tudod, hogy a pingvinek a déli sarkon élnek, északon csak jegesmedvét tudunk nézni. Bár ez se egy rossz program ötlet, na majd legközelebb – ki nem hagyhattam, hogy hencegjek egy sort azzal, hogy én jobban tudom nála, hogy melyik sarkon melyik állat él. Kicsit mindig megugrott az egóm, mikor túlszárnyalhattam Lolitát, mint a csillagos esetnél.
A metró közben haladt megállóról megállóra, és a tömeg hatványozódva nőtt. Mi is egyre jobban összeszorultunk Lollyval, de mintha ő magától is közelebb húzódott volna. Igazából nem tulajdonítottam neki semmi extra jelentőséget. Feltételezem, csak nem akarta, hogy agyontapossák, vagy ha igen, akkor legalább engem is tapossanak vele együtt.
- Most – feleltem válaszul, mikor a megfelelő állomásra értünk. Feláldoztam magam a nemes cél érdekében, úgyhogy utat törtem magunknak vállal, hogy le tudjunk szállni a metróról. Lolitát pedig a kezénél fogva rántottam ki. Csak akkor engedtem el kecses kis mancsát, mikor már mindketten a peronon álltunk.
- Igeeeeen – sikítottam vele, hogy ezzel hívjam fel rá a figyelmét, hogy ez a hangszín már túlzottan magas. A körülöttünk lévő metróra várakozó utasok egy emberként fordultak felénk. Valahonnét a büdös kölykök felkiáltást is hallottam kiszűrődni. De ez engem teljes mértékben hidegen hagyott, csak a hallásom épségében reménykedtem – Na örülsz, te kis majom? – játékosan megborzoltam a haját. – Én mondtam, hogy a hieroglifáknál sokkalta jobb programot találtam ki neked – megnyugvással töltött el, hogy most tényleg sikerült a kedvére tennem. Ez amolyan neked nekem játék volt, ha egyszer elszúrtam, akkor utána valamivel kénytelen voltam vigasztalni, na meg már előre biztos voltam benne, hogy még sokszor el fogom szúrni, így már előrre enyhítettem a fájdalmát.
A föl alól kijőve a Central Park késő esti nyüzsgése fogadott minket. Jó néhány ember még a napi bünti köreit futotta még a karácsonyi bűnözést megelőzően, mások pedig a kutyáikkal sétáltak. Mi is szépen elvegyültünk a tömegben, és a vezetésemmel nekiindultunk a jégpályának. Odaérve levettem a hátamról a táskám, mert ha egyszer jégre megyek, akkor nem tehetem ezt a saját korcsolyám nélkül, amit nagy gondossággal tapostam ki hosszú évek során.
- Elhoztam neked a húgom korcsolyáját, remélem jó lesz rád. Ja, és ezt ne említsd meg neki légyszi, ha összefutnátok – valószínűleg élve felnyársalna, ha megtudná, hogy csak úgy lenyúlom a cuccait az engedélye nélkül. A személyes tárgyira legalább olyan érzékeny, mint a közösségi média profiljai makulátlanságára.

Gyerekként rám sose összpontosult túl sok figyelem. Talán életem első két és fél évében, mikor a húgom még csak gondolat volt, tündököltem némi rivaldafényben. De senki sem emlékszik azokra az időkre, mikor járni és beszélni tanult pelenkásan, úgyhogy még csak halvány fingom sincs róla milyen érzés, mikor a szülők minden figyelem rám irányul. Sokáig hiányzott, talán kicsit még napjainkban is, hogy apám büszkén hátba veregessen, vagy hogy lássam anya szemében megcsillanni a büszkeség apró jelét. Utáltam, mikor a bátyim mind ezt megkapták, és én pedig külső szemlélődővé váltam a saját családomban. Valószínleg mind ez vezetett odáig, hogy a két idősebbik testvérem vérmérséklete össze se hasonlítható az enyémmel. Már óvodás korom óta én voltam a rossz kölyök négyünk közül. Én ráncigáltam lányok haját, verekedtem össze az osztálytásaimmal, feleseltem a tanárokkal, késtem el az összes létező óráról, és hívatták be mind ezért a szüleim az aktuális intézmény igazgatójához. Sokszor hallottam, hogy bezzeg a testvéreim miatt sose kell megszégyenülniük. Ezek a szavak azonban csak még jobban bepöccentettek, és igyekeztem még intenzívebben folyatni az életmódom, mert ha mással nem, hát ezzel legalább a figyelmük középpontjába tudtam kerülni. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném a szüleim, mert imádtam apa könnyed stílusát, és anya irodalmi körmondatait, egyszerűen nekem hosszabbra sikerült a lázadó korszakom. Egyszer kis híján felfüggesztettek még a gimi korai éveiben. Elkaptak tanítási időben, mert a suli mögött dohányoztam néhány évfolyamtásammal. Sokáig könyörögtem aznap a felügyelő tanárnak, hogy ne hívja fel a szüleim, mert összetörne a szívük. Ugyanis a mi családunknál mind ez nem volt szokás, ami azt illeti én se dohányoztam, inkább amolyan alkalmi dohányos voltam. Ha úgy alakult elfogadtam egy-egy szál cigit, de főként kerültem. Sikeresen kikönyörögtem, hogy ne függesszenek fel, de cserébe két hétig minden délután elzáráson ülhettem, és az említett tanárnak lógtam egy húsz oldalas esszével a dohányzás káros hatásairól.
Szó mi szó sose voltam mintagyerek, mindent kipróbáltam, ami szembejött velem. Igen, egy két tudatmódosító szer is megfordult a testemben, de sose váltam semminek a függőjévé. Néha kifejezetten érdekes dolgokat produkáltam némi kannabisz elszívását követően, tulajdonképpen öröm volt józanul ránézni a beszívott rajzaimra. Van jó néhány munkám, aminek vázlatait egy egész más univerzumban készítettem. Mintha a zsákot a fejembe, amibe a kreativitásom zárták, egyszerűen kifordítanák, majd a tartalma elszabadulná, és ezzel kitágulna az egész világ. Új színek, hangok illatok.  Nyilván ezekről az élményeimről nem meséltem Lollynak, mert egészen valószínű volt, hogy megriadt volna. Nem akartam hallgatni, amit én is tudok, hogy nem használhatok drogokat. Nem tehetem ezt saját magammal, mert ez nem vezet sehova, csak tönkretesz. Tisztában voltam vele. Hogy teljesen őszinte legyek, mégis csak volt egy rövid időszakom, mikor egészen ráfüggtem a fűre, és heti többször is kitágult pupillákkal értem haza késő este, így senkinek nem tűnt fel. Végül a baráti köröm, akiktől Lolitának borsódzott a háta, térített észhez. Közölték, hogy muszáj leállnom, mert kezdek úgy kinézni, mint a mosott szar. Leálltam vele. Utána hetekig előtört belőlem a vágy, hogy elszívjak egy bűnös szálat, de megálltam. Igyekeztem minden mással lekötni a figyelmem. Azóta elővigyázatosabb vagyok, és ritkán engedek meg magamnak ilyen jellegű szórakozást. Ez az én édes kis titkom, amiről egy családtagom se tud, és Lolita se, csak a srácok a bandából.
Csak egyetértően bólogattam, mikor közölte, hogy anyukám finoman főz. Kétségtelen, nem volt párja az ő burgonyapüréjének és sült pulykájának a hálaadási vacsorán. Volt valami teljesen megmagyarázhatatlan az ételeiben, amit csak ő tudott produkálni. Minden hús, amit sütött zamatos volt, és sose szárította ki. A köretei pedig fűzeresek voltak, de csak annyira, hogy az embere ízlelőbimbói is elaléjanak a gyönyörtől.
Nyűglődve felsóhajtottam szavai hallatán. Nem vártam kioktatásra – de azért számítottam rá. Csak el akartam mesélni, hogy mi van velem. Még a szüleim se tudták, se a testvéreim, így gyanús volt, hogy ők is hasonlóan reagálnak majd.
- De minek tanuljak a bazilikákról, ha azokat a román korban meg a barokkban építették, ez meg a rohadt huszonegyedik század, a technológia kora. Manapság senki sem építkezik reneszánsz stílusban, vagy ha mégis, egészen elvetemült. Nem azt mondom, hogy nem szépek ezek az épületek, de nem ez a legfontosabb napjainkban – fejtettem ki saját véleményem, amit még további érvekkel is nagyon szívesen alátámasztottam volna, ha nem hajlandó egyetérteni velem. – És ne irigykedj, mert te meg egy kis zseni vagy. Nem is értem, hogy ekkora koponyában, hogy fér el egy ekkora agy – úgy csináltam, mintha a kezemmel méregette volna le távolról a feje körméretét. Még a nyelvemet is kinyújtottam a nagy koncentrációban. Valóban néha féltékeny voltam rá, hogy milyen könnyűszerrel, milyen sok információt tud zsúfolni az agyába. Isaacre is ugyan ezért volt teljes mértékben féltékeny. A két zseni, bár mindketten kicsit máshogy voltak tudálékosak.
Megköszörültem elég erőteljesen a torkom, miután végzett a monológjával.
- Ugye tudod, hogy éppen most játszottad el a két lábon járó lelkiismertem, na nem mintha hatással lenne rám – közöltem, és mélyen elrejtettem a nadrágom zsebében az ujjaim. A tekintetem metrókocsi túlvégére szegeztem, hogy ne akadhasson össze az övével. Felsóhajtottam, majd ismét rápillantottam – Ez volt életem legjobb döntése, de őszintén. Megpróbáltam az egyetemet, nem ment, nagy ügy. Hoz mást az élet, amihez nem kell könyvek felett görnyedni, és oszlop stílusok nevét magolni – ezen a ponton már én se tudtam, hogy őt vagy magamat akarom meggyőzni arról, hogy helyesen cselekedtem. Talán kicsit magamat győzködtem az igazamról. Elszánt voltam a céggel kapcsolatban, de valahol mélyen legbelül rettegtem, hogy mi lesz, ha mégse jön össze. Mi lesz, ha kicsúszik az irányítás a kezeim közül, és minden álmom elszáll. Akkor én is az az ember leszek, aki a helyi szupermarket pénztárgépét ütögeti, miközben még negyven évesen is a szülei házában lakik.
- Ne bánts – mondtam a fejem ingatva, miközben kioktatott, hogy ő is ugyan azt, mondta, mint én. Ez volt a végszó, mert közben átverekedtük magunkat a tömegen, és már a peronon álltunk. Sokkal jobban éreztem magam, hogy az egy négyzetméterre jutó emberek száma háromról negyedre csökkent. Sokat jártam mindenféle szűkös helyekre -, most mindenki értse úgy, ahogy szeretné -, de azért jobban kedveltem a szelős területeket. Hidegen hagyott az emberek szúrós tekintete, miközben Lollyval egyszerre sipákoltunk. Míg az ő hangja édes volt, az enyém inkább egy döglődő szarvaséra hasonlított. Ezúttal viszont már nem ért annyira váratlanul, hogy rám ugrott. Rutinosan kaptam el, és még meg is emeltem kicsit, hogy a derekamra tehesse a lábait, és egyensúlyba legyünk, na meg úgy nekem is könnyebb volt tartani. Jó néhány lány csimpaszkodott már így rám, elég nagy tapasztalatom volt a témában, bár így egészen közel került az arca az enyémhez. A visításának hatására, viszont akaratlanul is hátra döntöttem a fejem.
- Megtennéd, hogy lejjebb veszed a hangerőt? – kérdeztem rá, úgy körülbelül a második igen után, de nyilván, ha már elkezdte, akkor be is fejezte az örömködést. Nem mondom, hogy nem csalt mosolyt az arcomra, hogy ennyire boldog, de ezt igazán tehette volna kevésbé dobhártya szaggató módon. Az ehhez hasonló a pillanatokban nyernek mindig értelmet azok a szituációk, mikor valaki megkérdezi tőlünk, hogy mi most akkor együtt vagyunk-e. Az emberek valahogy képtelenek voltak leakadni a témáról, hogy én meg Lolly, miután így láttak minket. Szerencsére erre az abszurd kérdésre már jó sok begyakorolt válaszom volt: „Igen.” „Nem.” „Szakadj le Lollyról.” „Persze, holnap lesz az esküvő.” „Kuss, te idióta.” Attól függ, hogy melyiket válaszoltam, hogy ki kérdezte. Ha egy potenciális barátnő faggatott, akkor mindig „nem” volt a válasz. Ha pedig valaki olyan érdeklődött, aki Lolita után koslatott, akkor hirtelen „igen” lett a válaszom. Ilyen szempontból hasonlított a húgomra, mert a körülötte legyeskedőket is szerettem, egy giga légycsapóval hazáig lódítani.
A hieroglifás megjegyzésére olyan komoly fejet vágtam, hogy tisztán értse, azonnal hagyja abba a saját érdekében. Ezen túl nem is óhajtottam szólni a témával kapcsolatban. Nem azért hoztam el otthonról, hogy aztán ódákat zengjen nekem a tananyag apróbetűs részéről. Egy pillanatra talán még az is megfordult bennem, hogy otthagyom, és inkább egyedül megyek tovább.
- Én is így gondoltam – bólintottam szigorúan a mehetünk korcsolyázni kommentjére. Nem sokon múlt, hogy kihúzza a gyufát a történelemkönyv lapjai közül.
Nem rég jártam utoljára a korcsolyapályán. Szerettem a barátaimmal csúszkálni a jégen, de ha egyszer rám jött a hét perc, akkor egyedül is kimerészkedtem. Jó volt néha egyedül lenni, mozogni, miközben a friss levegő kitisztította a fejemet a mindennapok zűrjeitől. Az egyik alkalommal mikor már majdnem bejelentettem otthon, hogy kijelentkeztem az egyetemről, inkább ide menekültem, és hosszú órákon keresztül fel-alá száguldoztam. Megnyugtató volt, béke a káoszban, mint maga a Central Park, egy falat természet az épített környezetben.
- Amiről nem tudok, az nekem nem fáj – néztem rá huncut tekintettel. Nyilván, ha bármivel kapcsolatban beárult volna a testvéremnek, én lettem volna az első, aki megtudom, mert Courteney kicsit megcibálta volna a hajam. Ettől függetlenül szerettem húzni Lolita agyát, így ezt a magaslabdát se hagyhattam lecsapás nélkül.
- Most muszáj valamit elmondanom neked, mert nincsenek testvéreid. Mi nem szoktuk egymással közölni, ha elvesszük a másik cuccát, és azt végkép nem jelentjük be utólag, ha elvettük, csak csendben visszarakjuk a helyére. Úgyhogy felejtsd el, hogy erről valaha tudomást szerez Courteney. Ezt a titkot már a sírba visszük – az utolsó mondatot egészen halkan suttogom a füléhez hajolva, hogy még drámaibb hatást érjen el. Szerettem fokozni a hangulatot, és tudtam, hogy Lollyra rá tudom hozni a frászt, ha úgy tartotta kedvem. Azt hiszem ezt hívják köcsögségnek, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy etikátlan szópárbaj.
Sehova nem mentem a saját korcsolyám nélkül. Ennek két fő oka volt, egyrészről drága volt a bérlés, másrészről csak a hoki korit bírtam elviselni a lábamon, ami sokkal könnyebb volt, mint a vacak műanyag korcsolyák. Ebben lehetett száguldozni, éles irányváltásokat csinálni, és úgy lefékezni, hogy közben a pályáról letakarítottam a hó nagyrészét. Ennek ára viszont az volt, hogy hosszabb ideig babráltam a fűzőkkel, hogy stabilan álljon a lábamon, úgyhogy Lolly már a jég szélén állt, mikor én megkötöttem az utolsó masnit.  A lusta természetemnek hála, nem sétáltam el a két méterre levő bejáratig, csak átcsaptam a lábaim a palánkon, és beugrottam a jégre.
- Isaacékkel – akit ő is jól ismert nem csak a baráti társaságomból, hanem még a gimis éveinkből – alapítottunk egy grafikus céget. Főként tervezünk mindenféle dolgokat, logókat, plakátokat, könyvborítókat, de foglalkozunk animáció készítéssel. Rövid meséket csinálunk gyerekeknek többnyire – egészen beleéltem magam a mesélésbe, így közben Lolly előre haladt a jégen, én pedig ott maradtam a palánk mellett. Csendben néztem ahogy tova siklik a jégen nélkülem, és magam is meglepődtem rajta, hogy ilyen jól megy neki. Talán többször kellett volna a két ballábas haverjaim helyett őt hoznom magammal.
Néhány nagyobbat löktem magamon, így hamar utolértem, és bevágtam elé, majd tolatva kezdtem menni előtte.
- Miért nem említetted soha, hogy tudsz korizni? Már egészen beleéltem magam, hogy a földről kell majd felnyaljalak – nevettem el magam. Komolyan nem tudtam erről a rejtett képességéről. Oké, gondolhattam volna rá, hiszen balettozik meg minden, de én se látok a búrájába.

Nem könnyű mindig önmagunknak lenni. Annyi dolog befolyásol a hétköznapokban,hogy talán lehetetlen is minden dologhoz egy arccal hozzáfogni. Egy új társaság, egy váratlan életszituáció, mind előhozzák a legrosszabbat, és megmásítják a valódi személyiségünk. Általános probléma, amibe mind belebukunk.
Akkortájt, mikor sokat verekedtem a testvéreimmel, akik állandóan kiprovokálták a napi pofon adagjukat belőlem, anyám elvitt pszichológushoz. Félt, hogy dühkezelési problémáim vannak, pedig csak utáltam, mikor a két bátyám szívta a vérem, és ezt az agresszió nyelvén kommunikáltam le velük. Nem tudom mennyi időt tölthettem az agyturkásznál, de mivel még kicsi voltam játszottunk, és aközben beszélgetett velem. A családról faggatott, hogy velük miképp viselkedek, és arról is megkérdezett más emberekhez, a kis barátaimhoz hogy viszonyulok. Vele is próbáltam megértetni, ahogy anyával korábban, én jó gyerek vagyok, a testvéreim gonosz kis ördögök. Sose hittek nekem azelőtt, de a nő mégis azt mondta, ő tudja, hogy nem hazudok. Anyám szoknyája alá bújva hallgattam az szakorvosi diagnózist, amiből egy szót se értettem. Meg voltam rémülve az ijesztő felfújt szavaktól, egyedül anya biztonságot nyújtó karja nyugtattak meg, ahogy a fejemet simogatta.
Később lett csak világos számomra, hogy figyelemzavaros kisgyerek voltam, és a mai napig cipelem a megfelelési kényszer terhét, ahogy a reflektorfény iránti szenvedélyt is. A pszichológus szerint legalábbis azért verekedtem, mert több figyelemre vágytam a szüleimtől, és közben szerettem volna hasonlítani valaki másra, Clydre vagy Conniera. Manapság nem akarok rájuk hasonlítani és a gizda kis testükre, bár az élet bizonyos terén igenis irigy vagyok rájuk. Anya azóta csak többet beszél róluk, hogy elköltöztek, és mindketten sikeres egyetemisták. És mi jutott nekem? A reggeli szeretetteljes ölelések, és a melléjük ékelt mondatok, hogy ezt vidd át Connienak, és ha arra járnál, Clydenak dobd be amazt.
Mindig igyekeztem megfelelni az embereknek. Ezért ahány társaságom van, annyi mosolyom létezik. Egész életemben próbáltam mindenkivel kijönni, de nem üthetem meg mindenkivel ugyanazt a hangnemet. Nem káromkodhatok a családi fészekben, és guríthatok le csak úgy egy sört a testvéreimmel, ahogy a haverjaim előtt sem cenzúrázom egy gondolataim. Mégis vannak csoportok, emberek, akik környezetében jobban önmagam lehetek, mint máshol. Ilyen Lolita, ilyen Isaac még akkor is, ha az ő közelükben is árnyalt különbségeket lehet megfigyelni a habitusomban.
Ezzel nem vagyok egyedül, ahogy említettem, mind bele szaladunk ezekbe a farkas hibákba. Pont ezért csal egy őszinte mosolyt az arcomra, mikor Lolly egy egészen visszafogott káromkodással reagálja le a mondatom. Annyira különösen cseng ez az ő szájából, minta egy kisgyerek dobálózna számára üres szavakkal. Bájos, ezért nehezen állja meg az ember, hogy ne kezdjen el hangosan kacagni rajta.
- Megismételnéd? Nem hallottam teljesen jól, amit mondtál. Milyen huszonegyedik század? - ráncolom a homlokom a fülem mellé téve a kezem, hogy szemléltessem a nagyothallásom. Hosszú évek munkája van benne, hogy Lolitat annyira felizgassam egy-egy témával, hogy elkapja a szenvedély. Ilyenkor annyira szabad szellemben képes magyarázni, hogy közben kellemes ránézni, és hallgatni dallamosan csengő szavait. - Én azt szeretném, ha a káromkodás élné nálad a reneszánszát, mert egész dögösen áll - kacsintok rá szórakozottan. Továbbra is inkább egy gyermeteg szójátékhoz tudtam volna hasonlítani, de szerettem húzni az agyát. Gonosz módon mindig feldobódtam a zavarát látva, pedig nem volt nehéz ezt az állapotot előidézni. Ez amolyan baráti szívesség arra az esetre, ha egyszer majd valaki -, kizárólag a jóváhagyásommal - kiveti rá a hálóját, akkor könnyen bele tudjon simulni a szituációba. Bár kétlem, hogy a kis naiv lelke kibír egy bókfüzért elpirulás nélkül, és akkor a szaftos intim kérdésekről még nem is beszéltünk.
A peronon állva fél szemmel méregetem csak a minket becsmérlő tömeget. Fiatalság bolondság, egész biztosan a zsémbes nénik is voltak fiatalok, így ezzel ők is tisztában vannak. Pont ezért én nem hunyászkodom meg, ahogy Lolly teszi lesütött szemmel. Fájt látni a szégyenét. Az egy dolog, hogy én megkérem, hogy ne szaggassa szét a dobhártyám, de erre mások nincsenek felhatalmazva. Bosszúból produkálva magam a közönségnek, megemelt hanggal kezdek bele mondandómba:
- Erről most eszembe jutott egy dal - annó a kishúgom falt mindenféle zenét arra hivatkozva, hogy még nem alakult ki semmilyen téren az ízlése. Ezt a bizonyos szám nem dübörgött sokat a házunkban, de annál emlékezetesebb volt. Már akkor is Lolly ugrott be róla, és korábban sokszor fel is emlegettem neki - She said to me: Forget what you thought 'Cause good girls are bad girls that haven't been caught. So just turn around and forget what you saw. 'Cause good girls are bad girls that haven't been caught. - énekelem hangosan, ráadásul rájátszok, hogy a lehető leghamisabban hangozzon. Közben pedig, mint egy igazi rocksztár a kijárat felé hátrálok, és látványosan pengetem a léggitáromat. - Szóval mindketten tudjuk, hogy a tanulás csak kamu, és imádsz elszökni velem - felugrok a lépcső első fokára, majd a másodikra és a harmadikra is. Onnét nézek vissza rá. - Ha szeretnéd, nagyon ráérek mostanában, szívesen kikérdezlek a hieroglifákból, vagy bármilyen fura és érthetetlen töri anyagból - valamit valamiért. Lehet, hogy a tanulási idejét rabolom, de cserébe nagyon szívesen kikérdezem, bár ha rajtam múlik a könyvben vastagon szedett részeket se kell tudnia, elég ha a kötet címére emlékszik. Tudom, hogy ez neki fontos, de számomra már komolyanvehetetlenül teper a jó jegyekért. A helyében már tűzre vetettem volna az összes ősi írásjelet.
A jégpálya melletti kis szóváltásunk már majdnem bűntudatot kelt bennem. Sajnos, ha a tesóimról van szó, akkor nehezen vagyok meggyőzhető a véleményem ellentétéről. A korcsolyázó tömegre pillantok, ahogy végig száguldanak a pályán, majd tekintem megpihentetem a morgolódó lányon.
- És mi van, ha valaki ki akar rabolni? Megkérdezi, hogy mennyi az idő, te meg alázatosan előveszed a telefonod, és gyakorlatilag átnyújtod neki, mert nem tudod azt mondani, hogy lemerültem? És ha megcsúszol a dátumokkal, és azt kell mondanod egy fontos beadandónál a professzornak, hogy leadtad időben a dolgozatod, még tegnap, aztán becsempészni az asztalára a lapok közé. Akkor mi lesz, Lolly? Majd ilyenkor is igazat mondasz? - kérdezem félrehajtva a fejem egy pillanatra, majd egy erőset rántok a korcsolya fűzőjén, hogy a masszív anyag felvegye a lábam formáját. Felelősségemnek éreztem, hogy néha szembesítsem Lolitát a való világgal, hogy nyitott szemmel járjon, és ne tudják könnyedén becsapni. Édes, hogy hisz az ember jóságában, de sajnos annál sokkal mocskosabb világban élünk, hogy a hit megmentse a niv lelkeket. Miután magamra applikálom a korcsolyát, csak könnyedén beugrok a jégre.
- Brit tudósok bebizonyították, hogy a lusta emberek okosabbak az átlagnál. A lustaság pusztán a találékonyság egy negatív töltetű szinonimája - mondom, miközben letesztelem a kori élét egy előre-hátra tett mozdulattal. Közben megilletődötten figyelem, hogy Lollly milyen flikfakokat lenyom. A jégkorong által nekem is volt érzékem a korcsolya használatához, de én sokkal robosztusabb mozdulatokat tanultam annó az edzőimtől Egy triple axelt nem tudtam volna hirtelen kivitelezni, de bármikor lesodortam az ellenfelet a jégről fürge cseljeimmel.
- A többiek pont azok, akik együttvéve se olyan okosak, mint Isaac - vigyorodom el megvillantva a fogsorom - Ismered mindegyiküket. Zayden a gazdag, obszcén és harsány srác. Ő adja a tőkét a vállalkozásnak. És van a szerelmespárunk, akik folyton veszekednek. Tudod, a lánnyal, aki furcsa becenevekkel illet állandóan engem - magyarázom számára a lehető legvilágosabb módon. Valószínűleg ha pusztán neveket mondanék, akkor halvány fingja se lenne róla, hogy kikről van szó.Talán úgy jobban rémlik neki, hogyha a legikonikusabb karakterjegyeikkel jellemzem őket, amiktől Lolita a farra tud mászni, már csak abból ítélve milyen hamar lelép az ő társaságukból.
- Nem tetszett az egyetem. Hiányzott a rajzolás, mert azzal igencsak keveset foglalkoztunk. És ugye korábban már csináltam ismerősöknek alkalmi munka szerűen grafikákat, és mindenkinek nagyon bejött. Itt vágott egybe a kép, és feldobtam az ötletet a srácoknak, akiknek tetszett. Szóval így történt - mesélem zsebrevágott kézzel közben finomakat lökve magamon a korcsolyával. Lassan beérem a szeleburdi lányzót is, aki még megjegyzést is tesz a nyugdíjas tempómra. Úgy teszek, mintha ez szíven szúrt volna, így a mellkasomhoz kapok. Hitetlenül ingatom a fejem.
- Akkor kapj el, ha tudsz! - megfogom a vállát ezzel jelezve, hogy ő a fogó, majd elrugaszkodók szinte a talajtól, és már ott se vagyok. Úgy cikázok az emberek között, mintha bolyák lennének az akadálypályán. Néha hátra pillantok meggyőződve róla, hogy Lolly mögöttem jön. Végül, kifarolva állok meg felverve a pályán heverő hóréteget. Ezt követően jegyzem meg Lollynak, hogy meglepően profi a korcsolyázásban.
- Ők ilyenek, Lolly, ne is vedd magadra - mondom kissé meglágyult hangszínen, és hagyom, hogy húzzon maga után, habár nem lenne rá szükségem. Régen a szüleim húztak mindig így a jégen kicsiként, imádtam, hogy erőbefektetés nélkül szelhettem ketté a levegőt. Nem véletlen választottam végül a hokit a sportágamnak, a korizások még mindig szép emlékként élnek bennem. - Pontosabban úgy általában a férfiak ilyenek. Ne aggódj, nem csak barátaim mondanak rólad ilyesmiket, de ez egyfajta fura bók. Mintha azt mondanák, hogy szép a hajad, csak ők csavarnak egyet rajta. Tudod, mi fiúk nem szeretjük nyíltan felvállalni a gondolataink - ugyan erről most én is itt beszéltek Lollynak, de én se vagyok kivétel. Én is küldözgetek kompromittáló üzeneteket, és súgdosok nem túl finom dolgokat lányok fülébe. Lolita más, de azért a lányok egy nyomós része kedveli a rosszfiú álarcot, ha az ember tud egyszerre nőként és egyfajta kihívásként bánni velük. Fura kettősség, de általában nyert ügyem van vele, ha ezzel közeledek a dekoratív nőszemélyekhez.
Megállok vele szemben a palánknál, és ragyogó mosolyra húzom ajkam szavai hallatán. Az őszinte jellege a szemem melletti apró gödröcskékből olvasató ki. Azok tényleg csak az igazán feddhetetlen pillanatokban jelennek meg a arcomon, ami most egészen vörösre csípett a hideg.
- Ígérem - az ujjaimmal mutogatom el, hogy fogok megörbülni, ha most hazudok neki. Amúgy se nagyon van, akivel megoszthatnám a titkait, de mikor volt, se adtam senkinek tovább. - Hát nem tudom, hogy én egy ilyen nemes feladatra készen állok-e. Egy ilyen alkotásra valaki tapasztaltabbat kellene keresned - megfogom a kezét, és most én kezdem el húzni a jégen magam után. -, de ha tényleg nekem szeretnéd adni. Megpróbálok nem csalódást okozni, és valami jobbat alkotni, mint amiről valaha álmodni tudnál - úgy is szükségünk van történet alapanyagokra az animációkoz, ez egy áldás lenne Lollytól. A gyerekek egész biztos rajonganának mindenért, ami az ő fejéből kipattan. Arról ne is beszéljünk, hogy mennyire meglágyítja a szívem a gondolat, hogy valami számra ilyen fontosat rám mer bízni. Bízik bennem. Ez egy olyan elképesztő érzéssel tölt el, amit ritkán tapasztalok. A mosolyom még mindig olyannyira lemoshatatlan, hogy gyanús, már csak egy görcs tartja ott.
- Jaj, te lány már nagyon hiányoztál - magamhoz húzom, hogy megöleljem a korcsolyapálya kellős közepén. Sose voltam az az ölelgetős fajta, ha lehet kerültem ezeket a szituációkat. A mi esetünkbe, is Lolita szokott a nyakamba borulni a helyzetek túlnyomó részébe. De most hosszú percekig önszántamból el se engedem. Az se zavar, hogy minket kell kerülgetniük az embereknek, csak élvezem a pillanat szürreálisságát és szépségét.

Elment a picsába! Ez volt az első káromkodás, ami elhagyta a számat mikor még olyan kicsi voltam, hogy a tojáshéj se hullott le a seggemről. Anya számtalanszor felemlegeti a pillanatot, mikor fogtam, kivettem a számból a kék autós cumit, amihez évekig ragaszkodtam, és benyögtem egy teljesen abszurd helyzetbe az unokatesóinktól korábban elhalott mocskos szót. Elvileg anya és a nagyi között arról folyt a társalgás, hogy hol tanulnak majd tovább az akkor kiskamasz unokatestvéreim, és mivel én fültanúja voltam korábban annak, hogy az egyik szórakozottan elküldte a másikat a picsába, így könnyedén felemlegettem a szófordulatot az ideális pillanatban. Mert ugye hova máshova mehetne jobb helyre bárki is, mint a picsába? Anya leírása szerinte, aki elképesztően szeret nosztalgiázni, és felemlegetni a gyerekkorunk, na meg hogy milyen hamar felnőttünk, ott akkor egy pillanatra sokkot kapott, mikor levált az ajkamról ez az ártatlan mégis trágár kis kifejezés. A visszaemlékezés alapján ezt követően fogtam magam, visszatettem a cumit a számba, és tovább tologattam az autópálya mintás szőnyegen a kis metchboxom, amin állandóan összevesztünk a bátyáimmal. Még rám szólniuk vagy hangosan felnevetni se volt idejük, mert én már egész máshol jártam, mikor kifakadtak volna. Persze ennek meglett a böjtje.
A szüleink mindig is rettentően odafigyeltek, hogy csak diszkréten és válogatott kifejezésekkel beszélgessenek körülöttünk. Ezt követően az unokatestvéreink figyelme is fel lett rá hívva, hogy nem kéne rossz példát mutatni a csöpp rokonaiknak, mármint nekem és a testvéreimnek, mert aktuálisan mi voltunk a legkisebbek. Ha valahogy mégis fültanújává váltunk valamijen obszcén kifejezésnek, ne adj isten használni is mertük, anya mindig csicsergő hangon hívta fel rá a figyelmünk, hogy ezt nem szeretné ismét hallani. Szóval egy idő után megtanultam, hogy nem szabad otthon a ház négy fala között káromkodnom, mert még véletlen összetalálkozik anya tenyere a tarkómmal. Ennek ellenére párszor kaptam szülői legyintést szitokszavakért, de inkább az gyakori, hogy egy zajosan hazaérkezést követő másnapon, mikor a világomat se tudom, anya kicsit helyre rakja a fejem. „Már megint hol voltál?” „Miért ilyen későn jöttél?” „Miért nem veszed fel a telefont, ha hívlak?” „De ne kapcsold ki!” „Ne forduljon még egyszer elő!” „Főzök neked egy kis húslevest…” Ez a sokszor eljátszott forgatókönyv, aminek a végén két aspirintől eltompulva kábán magam elé bámulok az ebédlőasztal mellett, és szinte monoton merem a számba a frissen főtt húslevest, ami mindig hatásos a kínzó másnaposság ellen. Anya képes megbocsájtani minden hülyeségem követően, és bármennyire is mérges, mikor hajlandóságot mutatok az alkoholizmusra, végül csak megsimogatja a fejem, miközben önkívületi állapotban szürcsölőm a gőzölgő ételt, és nyom egy csókot a fejem búbjára. Megismétli a szavait, mintha a saját visszhangja lenne, hogy nem szeretné, ha bajom esne, sokkal jobban kéne vigyáznom magamra. Még egy utolsó szeretetteljes simogatás a lapockáim mentén, és már el is eredt a saját alkotói közegébe. Nélküle az év nagyrészébe valószínűleg hatodnapos lennék -, csak azért nem hetednapos, mert egy nap még nekem is kell a pihenés, ha a nagy góré megtethette a világteremtés idején, akkor nekem is kijár. Összegezve anya nélkül sokszor elveszett lennék, és valószínűleg szívinfarktust kapna, ha hallaná sokszor, hogy beszélek, és milyen elvekkel élek együtt. Mint mondjuk most.
- Jó, akkor nem dögös, hanem szexi, vadító, erotikus - ha van téma, amiben megközelítőleg Clyde szókincse fölé tudok lőni, az mindenképp az imént említett szexualitás. Kifejezetten művelt vagyok a témába, bár ezt a jellegű szókincset nem nehéz gyarapítani. Az utcai szleng, a fórum oldalak topikjai, amiben mindenkit az érdekel, hogy a női testből milyen hangokat tud kiadni, sokat dobott a szókészletemen. Persze ez továbbra se azt jelenti, hogy bármit is szeretnék a gyermeki ártatlansággal megáldott Lolitától, pusztán versenyszerű sportot űzők a zavarba ejtéséből.  Egy hatalmas, kikerekedett mosolyt eredményez a reakciója ezúttal is részemről. A fejem enyhén félre biccentem, és úgy fürkészem elvörösödött arcát, ez az egész helyzet eléggé megdobja az egóm. Szeretem, ha rajonganak értem, márpedig a rajongás egyfajta megnyilvánulása a zavar, a vörösség.
- Ezt akartam hallani – mondom egy elégedett vigyorral társítva. – Az egóm bármit elbír, ne aggódj érte. Itt van egy belőle, meg itt is – mutatok rá a jobb bicepszemre, majd a balra minden nemű feszítés nélkül, mert közben túlzottan el vagyok foglalva a lépcsőn való ugrándozással. Más esetben biztos megállok és villogtatom az izmaim, amiket az elmúlt időben erősen hanyagoltam. A falmászás helyett újabban inkább a Netflix kap teret az életemben.
Lusta szemforgatással konstatáltam a kijelentését, hogyha majd segítek neki tanulni, akkor végre valami hasznosat én is tanulok. Ebben én erősen kételkedek. A történelem olyan távol áll tőlem, hogyha még messzebb lenne, akkor már ismeretlen galaxisnak hívnánk. Nem mindig utáltam jobban a múlt történeteit, mint az összes többi órán tanult tényeket. Az általában még abból is hoztam a lustaságomból eredő gyenge hármast, ami simán lehetett volna kitűnő is, ha egy kis időt és energiát belefeccölök. A szüleim mindennemű unszolása ellenére sem hajtottam magam sose túl, mi több nem is erőlködtem. Ezeket a dolgokat meghagytam Connienak és Clydenak, akiknek a hírneve még a tanáraim szájából is kísértett. A pedagógusok első körben általában megörültek, mikor meghallották, hogy Easton vagyok, és elragadtatottan áradoztak a testvéreimről, miközben bíztak benne, hasonlóan jó képességekkel rendelkezem én is. Sajnos, elég hamar kiderült számukra, hogy nekem mindig megeszi a nem létező kutyánk a házimat, mi több bioszámológép se vagyok, mint Conrad. A történelem tanár is imádta a bátyáim, aztán egyik pillanatról a másikra én lettem az élete megrontója, miután miattunk (Isaac és én miattam) felfüggesztették. A visszatérése drámai volt. A bosszújával egyenesen arányosan romlottak a jegyeim és érdeklődésem a tantárgya iránt. Így lehetséges, hogy harmadéves gimnazistaként majdnem elbuktam a kreditjeimet a hülye történelem miatt.
A jégre lépve hallgatom következő kommentárját, aminek hatására egészen erős késztetést érzek egy újabb szemforgatásra. Visszatartom, és egy szenvedéssel teli pillanatra lehunyom a szemem. Lassan beszívom az orromon a levegőt, majd magamba fojtva minden kioktatást felelek.
- Én komolyan nem tudom, hogy vagy még életben. Ha így folytatod, akkor egyszer valaki leüt, és elrabol. Na akkor, ha egy sötét pincében remegsz majd a félelemtől, akkor majd gondolj vissza erre a beszélgetésre. Pedig milyen jó lenne egy ilyen szituációban egy Oliver, aki előre szól… Ja, hogy az már megvan – morfondírozok el a távolba nézve, ahol a csupasz fák egy-egy nagyobb széllökés hatására megrázzák magukat. Zsebre dugom a kezem, kicsit összébb húzom magam, hogy a hideg levegő még véletlen se tudjon bejutni a kabátom alá. Reménykedem benne, hogy egy kis mozgás majd felfrissít, pontosabban inkább felfűti minden egyes kis porcikám.
A következő pillanatban már azon kapom magam, hogy egy korcsolyás fogócskát indítottam el. Régen imádtam ezt játszani a csapattársaimmal. Sokszor meggyőztem anyáékat, hogy edzésen kívül is hozzanak le a jégre a közönségkorcsolya idejére is, ugyanis a bukdácsoló emberek jelentették már akkor is a legnagyobb akadályt. Ráadásul a csaptatásaimmal, akik közül a legjobb barátaim kerültek ki, imádtunk a jégen cikázva fogócskázni, miközben az emberek között szlalomoztunk. Mindig kaptunk néhány szúrós pillantást, főleg mikor akarva akaratlan felborítottunk néhány szerencsétlent. Most süvítve a jégen ugyan ez az érzés jár át, ahogy váltott lábbal lököm meg magam, és a kori éle belekapaszkodva a tükörsima felületbe csúszik előre. Akkor zökkenek ki a száguldás mámoros érzésből, mikor feltűnik, hogy Lolly lemaradt, mint a borravaló. Egy éles mozdulattal megállok, és bevárom a jég szélén.
A feltett kérdései nagy részére sajnos én se tudom a választ. Nem látok minden férfi fejébe, de részemről ki lehet jelenteni, hogy én sose a lányok háta mögött nyáladztam rájuk. Ha volt adandó alkalom, akkor mindig igyekeztem közelebbről megismerni őket. Ami pedig a „bókot” illeti:
- Ilyet csak a kanos kockák mondanak – mondom egy visszafojtott nevetéssel, ami igencsak kitörni készül belőlem. Végül sikerül magamban tartanom, ellenben halál komoly arccal keresem meg tekintetemmel az övét.  – Egy normális fiú valahogy úgy bókól, hogy „imádni való, mikor apró gödröcskék jellenek meg nevetés közben a szád sarkában” – ezt annyi lánynak mondtam már életemben, hogy akkor se tudnám összeszámolni, ha a lábujjaimmal is bevetném. Voltak elég gyökér elképzeléseim a hódításról, beismerem, de az gyakran inkább már átfordult a humor irányába. Ha igazán akartam valamit, vagy inkább egy vadászati szituációban valakit, mindig rátaláltam a hangomra. Megvoltak azok a kis mondatok, szófordulatok, amitől a legtöbb lány elcsöppen, ha mellé elég szépen néz az ember.
- Maya és Kate most nagyon megsértődnének – tippelek a barátnői neveire. Sose sikerült megjegyeznem őket, ahogy a nyolcvan százalékát elfelejtem annak, amit mond. Ez nem az ő hibája, inkább az én szelektív memóriámé, mert Isaac faszságait se tudom mindig megemészteni rendesen. Meggyőződésem, hogy a barátnői alaposabban ismerik, mint én valaha fogom. Persze egy fiú lány barátság teljesen más. Az se igaz ebből adódóan, hogy sose hagytam még cserben. Jó párszor választottam helyette a baráti társaságom. Megesett, hogy bűntudatom volt, miután elment, és én nem futottam utána megkérdezve, minden rendben van-e vele. Mondtam le másnap a korábbi napon esedékes találkánkat, és felejtettem már el olyat is, ami neki a szívügye lett volna. Mind ezekben sose voltam jó, persze talán, ha kicsit jobban erőlködnek néha…
- Nem kell a habcukrod – mosolyodom el, miközben ellök magától. Szemmel az egy emberként mozgó tömeget nézem, és próbálom kiszúrni azokat, akik megjegyzéseket tettek, de hamar feladom a kutakodást, és ismét Lollynak szentelem a pillanatot. Arra leszek figyelmes, hogy még mindig engem fürkész, úgyhogy összehúzom szemem, mint a cowboy filmek főszereplői. Ez se tart ki túl sokáig, mert megragadja a kezem, és magával ránt a jégen, amire nem vagyok felkészülve, úgyhogy az utolsó pillanatban nyerem vissza az egyensúlyom.
- Még nem tudják, majd elmesélem nekik is nemsokára – nem lehet olyan nehéz egy családi ebéd keretein belül bejelenteni, hogy otthagytam az egyetemet. Körülbelül akkor szeretném, mikor már a főétel háromnegyedét elpusztította mindenki, mert akkor már senki se farkaséhes, de a rossz hír kesernyés ízét még le tudják fojtani anya isteni almáspitéjével. Majd megkérem külön, hogy süssön azt, mert se apa se Clyde nem tudnak neki ellenállni, és az ő haraguk tud a legpusztítóbb lenni, viszont a süti krémes belseje és roppanós tésztája majd megnyugtatja őket is. – Lollipop Company, tudod arról a fura dalról ugrott be – elkezdem dúdolni a dallamot, és a nem túl bonyolult szövegét ritmustalanul motyogni. A szöveg azon részeit pedig, amik nem rémlenek, csak szimplán átugrom, ebből adódóan csak a refrént dúdolgatom.