Azt mondják, hogy ha az ember megnősül, utána szinte úgy tűnik, hogy megáll az idő, annyira lassúnak tűnik. Nos, itt a semmi közepén, mindentől távol, kettesben, a béke szigetén, ahol szinte soha, semmi sem történik, néha tényleg ilyen érzése van az embernek, másfelől viszont hihetetlen belegondolni, hogy máris az első házassági évfordulónkat ünnepelhettük. Igaz, nem épp így terveztük, amikor egybe keltünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog húzódni ez az egész világjárvány mizéria, de igyekezzünk mindenből kihozni a lehető legjobbat, nem igaz? Még ha néha nehéz is… rettenetesen nehéz. Mert ki gondolta volna, hogy amikor megműtöttek, utána is majdnem annyira korlátok között fogok élni, mint előtte? Szerencsére most nem voltam ágyhoz kötve, és ami azt illeti, fizikailag is egészen jó passzban voltam, semmi különösebb panaszom nem lehet – az állandó bezártság és a fertőzéstől való rettegés, túlzott óvatoskodás viszont szép lassacskán rányomta a bélyegét a hangulatomra. Hisz jó dolog a csend, béke, nyugalom, nincs is bajom vele, ha saját döntés miatt élvezi az ember, de amikor külső tényezők miatt kényszerül rá, mert életveszélyes lenne elhagyni a ház néhány kilométeres körzetét… nehéz, na! Az vesse rám az első követ, aki egyáltalán nem érzi ennek a hatását. Valahol pedig vicces belegondolni abba, mennyiben alakult volna másképp az életünk, anélkül a sietős eljegyzés és esküvő nélkül. Eli már rég Kanadában dekkolna, én valószínűleg régi jó barátommal, a depresszióval tengetném közösen napjaimat a Central Park melletti kis lakásomban, és az összes előre tervezett látogatásra keresztet vethettünk volna… Szóval nem örülök a mostani helyzetnek, annak azonban valahol mégis, hogy ha mással nem is, legalább ezzel a döntésünkkel abszolút jól jártunk!
Lassan egy éve, hogy itt élünk a városon kívül, hogy nem találkoztam se a szüleimmel, se a barátaimmal, nem jártam a városban – maximum a kórházban a szokásos vizsgálatok miatt – és bár Eli öröksége révén nem volt égetően nagy szükség arra, hogy dolgozzak, valahogy mégsem bírtam volna elképzelni a napjaimat teljes semmittevéssel. Pláne ilyen hosszú távon! Igaz, most a munka is kevesebb volt, a személyes megjelenéseket, tolmácsolásokat felváltották az online videóhívások, az egyéb fordításokra pedig csak néha-néha, ha volt szükség. Elvégre számtalan hely bezárt, rendezvényekből sem volt már annyi, bevándorlót is kevesebbet engedtek be…  így aztán duplán is megörültem amikor a napokban egy könyvfordítás révén kerestek meg. Ráadásul nem is akárki, hanem egy régi, kedves ismerősöm, a legeslegelső barátnőm a gimis évekből, Lien, akivel azóta is barátok vagyunk, annyira, hogy két éve az esküvőjén is ott voltam Kínában. A novellás kötete nem új, otthon a hazájában két éve jelent meg, és azóta egész jó sikereket ért el, több díjat is sikerült nyernie vele, épp ezért is gondolta úgy, hogy megpróbálja Amerikában is kiadni, így kerültem a képbe én…  Nem is volt kérdés, hogy elvállalom, korábban már én is olvastam az említett kötetet, és már akkor is tetszett, így amint sikerült megbeszélni a részleteket, neki is álltam a fordításnak. Abban maradtunk, hogy először lefordítom a nagyját, és majd később valamikor személyesen is csatlakozik hozzám, hogy második nekifutásra pontosítsunk, egyeztessünk, csiszolgassunk rajta a végleges formája előtt, talán ez a leghatékonyabb megoldás. Napjaim nagy részét így hát újabban az étkezőasztalnál ülve töltöttem, egy rakás szótár és szakkönyv társaságában, miközben bőszen fordítottam, egyik oldalt a másik után, néha-néha Liennel is egyeztetve, ha szükségét láttam. Most is tőle vártam egy hívást, miután egy bizonytalan részhez értem a fordításban, és biztosra akartam menni, hogy úgy adjam vissza a gondolatait, ahogy azt ő elképzelte, miközben papírra vetette őket… ám épp valami megbeszélésen volt, én pedig vártam. S mialatt vártam, a konyhába mentem, hogy főzzek egy újabb csésze teát, majd megnézzem, hogy Eli mit szorgoskodik éppen a nappaliban. Vajon valami tavaszi dekorációval foglalatoskodik? Vagy egy beadandóját rajzolja? Esetleg egy újabb, nappalin átívelő tésztahíd van születőben?
A nappaliban belépve már épp megszólítottam, amikor megcsörrent a telefon a zsebemben, majd bocsánatkérő tekintettel arrébb is mentem, hogy ne zavarjam a tevékenységét a telefonálásommal. Arra azonban én sem számítottam, hogy Lien jól megszokott hangja helyett egy másik hang fog köszönteni a vonal túlvégén.
- Hallo? … Dr. Brierley? - kérdeztem vissza csodálkozva, miután meghallottam a nevet, hisz igaz, egy rakás orvos kezei között megfordultam már, de ő kivételesen nem az én dokim, hanem Elié. Mielőtt pedig rákérdezhettem volna, hogy akkor mégis miért engem hív, már bele is kezd, hogy a kedves feleségemet sajnos két napja nem tudják elérni, akárhogyan is próbálkoznak, ezért gondolták, hogy rajtam keresztül próbálnak üzenni.
- Igen, sajnálom… ez eléggé rá vall. Odaadjam neki a telefont? Mondjuk most elég elfoglaltnak tűnik… esetleg szeretnének üzenni valamit? - kérdeztem vissza, miután belestem a nappaliba, és az említettnek még csak fel sem tűnt, annyira belemerült valamibe éppen.
- Hogy be kéne menni a kórházba? De hisz alig pár napja volt vizsgálaton… Minden rendben? - kérdezek vissza aggódra, mire az orvos bősz nyugtatgatásba kezd, hogy semmi probléma, minden rendben a leletekkel, csak az utolsó vérvizsgálat során találtak egy kis „apróságot”, amire nem számítottak, és arról szeretnének megbizonyosodni, hogy minden rendben. Még vidáman gratulált is, mielőtt elköszönt, én pedig alig bírtam egy „viszlát”-ot kibökni nagy meglepetésemben.
Mégis, mikor? Hogyan? Miért? De hisz úgy volt, hogy Eli szedi a gyógyszert… vagy mégsem? Akkor ezért volt az a tegnap reggeli émelygés is? Meg ezért olyan fáradt mostanában? Vagy a sok beadandónak és az online óráknak köszönhető?
Fel sem tűnik, hogy közben már újra a nappaliban vagyok, és az ajtófélfának támaszkodva, szótlanul figyelem Elit, miközben ezer meg egy gondolat kavarog a fejemben, igyekszem feldolgozni a hallottakat. De abból kiindulva, hogy úgy terveztük, hogy majd évekkel később szeretnénk ilyen hírt kapni, elég nehezen megy egyelőre.