Bátor? - Naná és vakmerő is.
Illemtudó? - Abban az esetben, ha a másik fél megérdemli
Türelmes? - Felejtsd el, nem szeretek a semmire várakozni!
Cinikus? - Nem mondom, hogy nem lenne rá okom, de addig nem süllyedtem.
Hisztis? - Amennyire a család kicsi hercegnője lehet.

Parancsolgató? - Annyira nem, mint a bátyám.
Lusta? - A nap végén igen. Akkor már szabad, nem?
Elnéző? - Sokszor csak ugatok, nem harapok, úgyhogy ez is igaz.
Akaratos? - Láttál te már Sharpe-ot másként viselkedni?
Sikerorientált? - Nyilvánvalóan csak akkor érdekes valami, ha van tétje is.
Engedelmes? - Haha! Sokszor még a bátyámmal szemben sem. Örüljön, hogy beszámolok neki a terveimről!

A többi legyen meglepetés.

- Hallgass!
Vállaimon érzem az erős, feszült szorítást, ami egyenesen a mögöttem lévő falnak szegez. Hiába az erőkülönbség, a dühös hangnem, ami az összeszorított fogakon át préselődik ki a nálam sokkal nagyobb alakból, ő mégis rendkívül kicsinek tűnik szememben. Karjainak bizonytalanságra utaló remegése átsugárzik testemre, újabb árulkodó jelet szolgáltatva számomra. Nem több ő előttem, mint egy felnőttekkel ingerülten dacoló gyerek, hiába hagyta hátra tinédzserkori éveit.
- Miért, mi lesz? – kérdem, szinte arcába köpve a szavakat.
Dühös vagyok, ráadásul vele ellentétben én joggal.
- Először anyánkat ölted meg, de nem szóltam semmit, mert nem a te hibád volt, hogy születésedkor életét vesztette. Legutóbb apánk került sorra, miközben fedezte az első hibádat idekerülésünk után, feláldozva a saját életét. Arra vársz, hogy én legyek a következő? – fojtom vissza hangom, de a méreg még így is túlcsordul belőle. – Mindent képes lennél eldobni érte, nem számít, kit öletsz meg, igaz?
- Azt mondtam, hallgass! – taszít rajtam egyet.
Hátam, de még fejem is koppan a falnál, ez a tompa fájdalom viszont mit sem ér. Arrogánsan nézek fel szemeibe, tekintetem átsiklatva remegő ajkainak látványán.
- Miért, mi lesz? – ismétlem meg korábbi kérdésem – Megölsz? Rajta!
Szorítása gyengül. Jobb kezét azonnal lekapom vállamról, miközben másik mancsommal elveszem az övére tűzött fegyvert és saját testem felé fordítva jobbjába nyomom a pisztoly markolatát.
- Lőj! – suttogom. – Ha továbbra sem tudsz dönteni, mert túlontúl ragaszkodsz az alvilághoz, miközben a fénybe vágysz, úgyis meghalok. Miattad – válok érzéketlenné.
Ujjait a halálos eszközre szorítom. Keze egyre jobban remeg. Remeg? Ez talán már enyhe kifejezés. Látom rajta, hogy ellenkezne, de szavak nem hagyják el száját. Még ennek ellenére sem képes dönteni, én viszont addig nem mozdulok, amíg nem választ. Vagy hátrahagy engem, megszabadulva bűnös életétől, vagy elhagyja a nőt, aki mindannyiunk vesztét okozhatja. Az övét is.
- Mi lesz már? Ha nem tudsz dönteni, csak lőj le, mert én nem fogok amiatt a szajha miatt rácsok mögött sínylődni! – kiáltok rá.
Nem tudom, mi érkezik hamarabb, a fájdalom, vagy a dörrenés hangja? Először tompa mind a kettő, mire azonban felfogom a pisztoly zaját, belém hasít a hangot torkomra fagyasztó kín. Nagyra nyílt szemekkel eresztem el öcsém kezét, hogy a hasamon keletkezett lyukra tapaszthassam ujjaimat. Vérem melegen, lüktetve hagyja el testem. Könnyeim elindulnak a fájdalomtól, lábaim megremegnek, de mielőtt összeesnék, mint egy túlontúl megpakolt ruhaszárító, öcsém elkap.
Egyikünk sem akarta ezt igazán. Remegő, véres kézzel nyúlok arca felé. El akarom mondani neki, hogy nem az ő hibája, hogy mindez csupán véletlen volt. Szavak viszont nem hagyják el lassan színt váltó ajkaim. Üres tátogásra futja csak, mielőtt szemeim lecsukódnak.
- Ennyi! A két szereplőnk marad a helyén! Mindenki készüljön a következő jelenetre! – adja ki a rendező az utasításait.
Most jön a neheze. Legalább fél órán át ájultnak tettetni magam, miközben gyakorlatilag azt tesznek velem, amit akarnak. Jobban mondva, amit a szövegkönyv megkövetel. Ekkor jöttem rá, hogy ez a munka nem nekem való, na nem azért, mert az alakításommal baj lett volna. Merem állítani, hogy megállnám a helyem a szakmában, ha nagyon kellene, csakhogy nem kell. Sok olyan munka létezik, amit még kipróbálhatok és ki is akarok. Eszemben sincs leragadni a színészetnél!


- Hogy nyalná körbe az arcod tíz veszett csivava, te idegesítő hisztis picsa! – ütök egy nagyot az előttem lógó bokszzsákba.
Az ütést még néhány követi egy szépnek azért nem nevezhető sorozatban. Volt már szebb is a formám, de ez egy olyan dolog, amivel most akkor sem foglalkoznék, ha a kibaszott jó Isten jelenne meg előttem és tartana nekem órákat a helyes alapállásról.
- Ha nem tetszik a szereped, és a szakadt jelmezed, amibe beledugtak, ne a sminkeseden töltsd ki a dühöd! Mi vagy te, egy öt éves csitri? Még a gyerekszínészek se viselkednek így!
Ezúttal egy rúgás következik. Igen, az inkognitós színészkedésemből, ami végül véget ért egy egy sorozatos mellékszereplésnél, miközben a Lynsa művésznevet használtam, szörnyen kreatívan megalkotva azt a nevemből, átváltottam a háttérmunkára. Kár volt! Hogy miért? Azért, mert bár imádok embereket, főleg magamat sminkelni, a számat nagyon nehéz befognom. Az előbb kiabáltakat kis híján a főszereplőt alkotó ribi képébe mondtam, ami mondanom sem kell, egyenlő lett volna egy instant kirúgással, amit lassú, mikrós melegítés helyett lángszóróval készítenek el.
Nem mondom, hogy rövid karrierem során én nem kritizáltam a sminkesemet. Megtettem, de mindezt tanító célzattal, nem azért, hogy a dühömet vezessem le szerencsétlenen. Arra ott a bokszzsák szerény apartmanomban, ami egy több emeletes épület pincéjének is nevezhető. Alacsony költségvetésű, nekem pont megfelel arra, hogy aludjak egyet, vagy üssem a zsákot. Más esetben úgysem tartózkodom itt.
Az utolsó ütés után kesztyűimet lerángatom magamról. Azok rendezett kuplerájom közepén, a padlón landolnak, szinte kiáltva, hogy ott majd megtalálom őket. Úgysem pakolja el helyettem senki, én pedig megint nem fogom egy darabig. A havi nagytakarításomig még hátra van… tizenkét nap. Most úgyis fontosabb, hogy keressek magamnak valami más melót.
Tekintetem a falra akasztott parafatábla felé fordítom. A kanapé mellől felkapok egy darts nyilat, azzal kezemben szemezgetek a táblára függesztett cetlikkel, amiken a kipróbálandó állások tömkelege szerepel. Egyre kevesebb van belőlük, nekem pedig egyre nagyobb kihívást jelent vakon eltalálni valamelyiket.
- Lássuk… - motyogom magam elé.
Szemeim becsukom, két lendítés karommal, aztán a harmadik végén eleresztem a nyilat. Kékségeim pihentetése mindössze eddig tartott. Nagy, szökkenő, vidám léptekkel ugrándozom a leendő állásom leírását tartalmazó papír felé.
- Franc! – kiáltom.
Állomállás? Nekem talán igen. Hagyná bárki is a családomban, hogy azt műveljem? Előbb ásnának le a földbe nyakig és etetnének a továbbiakban szívószállal. Ezen okokból kifolyólag magam sem értem, miért tartom a kaszkadőrséget még mindig a falon. Talán ideje lenne levennem. Nem, szó sem lehet róla! Tegyük egy kicsit arrébb, a tábla alsó sarkába. Ott jó helyen lesz!


- Hé Eddy! Tudod, mindjárt itt a szülinapom! Örülj, kitaláltam, hogy mit szeretnék kapni tőled ajándékba! Hát nem nagyszerű? Megkíméltem a csak számokra fókuszáló agyad a gondolkodástól, aminek a végén valami teljesen felesleges és értelmetlen vacakot vennél.
A vonal túlsó végéről sípolást hallani.
- Legalább egy fél mondatot engedtél volna még, te rohadt rögzítő! – magyarázom a telefonnak, mielőtt újra tárcsázom imádott és egyben rendkívül utált bátyám számát.
Valószínűleg úgy bele van bolondulva valami általa kutatásnak vélt hülyeségbe, aminek talán csak évekkel később lesz eredménye, hogy azt is elfelejti, van telefonja. Újra a rögzítővel találom szembe magam. Sebaj, legalább mire végez, lesz egy egész esti mesére való szövegelés a hangpostáján.
- Szóval, az ajándékom. Fényképezőgép. Vegyél nekem egy fényképezőgépet, de nem ám azt a vacakot ami rosszabb képet gyárt, mint a mai telefonok! Profi cucc legyen, érted? Kell a következő melómhoz!
Újra sípolás. Nos, legalább most hagyta, hogy elmondjam, amit akartam. Persze oda bökhettem volna még, hogy „Szeretlek, pusszantás!” meg valami hasonló nyálzást, de meh! Ha meghallaná, biztos kidobná ijedtében a telefont az ablakon. Akkor hogy beszélgetek a hangpostájával?