Világéletében az a lázadó típus volt, akitől az apák a falra másznának legszívesebben. Gyerekkorában szinte még a széltől is óvták, így aztán a tinédzser korszak igencsak megviselte a szüleit. Olyannyira, hogy az anyja lelépett, ő maga pedig még kicsapongóbb lett, rengeteg fejfájást okozva ezzel az apjának.
Mindig is fiúra vágyott a legidősebb Perkins, így annak híján Eveből lett az első számú örökös. Megvolt a magához való esze, és elég korán felismerte már, hogy mi az, ami érdekli, tudta, hogy mit akar az élettől. Az pedig nem a családi vállalkozás volt, de nem ám. Saját életet akart, saját célokat kitűzni és elérni, méghozzá a pénz nélkül, önállóan. Csak ő egyedül, hogy az ő érdeme legyen és ne a nevéé, vagy az apjáé.
Mindent pontosan úgy csinált, hogy arra az útra terelje az életét, amerre szeretett volna menni. A kicsapongásai átváltottak céltudatosságba, és az apja minél erősebben szerette volna ráhagyni a cég vezetését a jövőben, ő annál keményebben ágált ellene. Nem kellett neki a pénze, nem kellett semmi más sem. Túl öntudatos, makacs és karakán nőszemély ahhoz, hogy elfogadja az anyagi segítséget. Két lábbal áll a földön – általában -, és az adrenalin az, ami hajtja, természetesen a rejtélyek felderítését leszámítva.
Mostanra eljutott oda, hogy a hobbija az élete, azzal foglalkozik, amivel mindig is szeretett volna. Nem erőszakos egyébként, de vannak dühkitörései és kissé hevesebb megnyilvánulásai, de ilyen a vérmérséklete. Látszólag könnyen vesz mindent, valójában azonban jól átgondolja mindig az adott helyzeteket, és mérlegel, hogy számára mi a legjobb, miből hogyan jön ki a végén. Nem számító, de előrelátó annál inkább. Kitartó, az esetek 90 százalékában eléri, amit akar. Ha nem, akkor pedig addig próbálkozik, amíg úgy nem lesz.
Egyébként szigorúan ragaszkodni szokott az elveihez, a kissé különös erkölcseihez. Ha valakit ki kell osztania, akkor nem rest megtenni.
A lövés olyan hangosan dördül el, hogy visszhangzik a fülem még percekkel később is. Ajkaimra tapasztott kézzel, egészen a falhoz simulva próbálok láthatatlanná válni, még ha nem is megy olyan egyszerűen. A félhomály azonban nekem kedvez, így láthatatlan maradok a tettes szemei számára. Bárcsak ő is az maradt volna az én számomra…

Verejtékben úszva, rettegve tértem magamhoz a fojtogató emlékből. A szívem úgy kalapált, hogy kis híján kitört a mellkasomból. Először pánikszerűen nyíltak fel szemhéjaim, majd éppen olyan lassan vissza is ereszkedtek, mintha így akarnám kizárni a külvilágot. Most már ismertem ezt a plafont, majd’ két hete ezt láttam, amikor egy-egy rémálomból magamhoz tértem.
Még mindig ugyanúgy kísértettek a lassan két hete történt eset emlékképei. Rémképei inkább, ha pontosak akarunk lenni. Mindig bátornak, igazi „tökös” lánynak gondoltam magam, de ez most rendesen feladta a leckét. Soha nem gondoltam volna, hogy valami rám tudja hozni a frászt, de az az este megtette a hatását. Azóta sem sikerült teljes mértékben magamra találnom, habár a józan eszemet igyekeztem továbbra is megőrizni. Másképp nem ment, és legalább a külvilággal is igyekeztem elhitetni, hogy minden rendben van. Pedig a fejemben hatalmas káosz volt, szerintem tizennégy éves korom óta nem tapasztaltam ilyet, amikor Joe Barrows csapta nekem a szelet, nekem meg fogalmam sem volt arról se, hogy mi fán terem a csók. Kellemetlen helyzet volt.
A mostanira ezt a kifejezést használni azonban balgaság lett volna. Ez nem pusztán kellemetlen volt, hanem egyenesen szörnyű. Borzalmas. Lehet ezt még fokozni?
- Nyugi kislány, semmi baj! Csak egy rossz álom volt… - jött a sötétből a megnyugtató hang, mire rémülten odakaptam a tekintetem. Aztán egyből meg is nyugodtam, hogy nem azok találtak rám, akik miatt most száműzöttnek éreztem magam, hanem csupán a személyes „védőhadseregem” pózolt a sarokban.
- Ez nem álom volt, a fenébe is! – szorítottam ujjaimat a lüktető halántékomra, mintha attól jobb lenne. Oldalra fordultam az ágyban, és a kintről beszűrődő éjszakai zajokat hallgattam, meg az utcai lámpák bevetülő fényét tanulmányoztam. Ez eltartott néhány pillanatig, amíg végre a szívverésem, és a légzésem is kezdett a normálishoz közelíteni. – Miért ülsz ott a sötétben? – kérdeztem végül, és mivel már hozzászokott a félhomályhoz a szemem, nagyjából ki is tudtam venni a férfit a fotelben. – A frászt hoztad rám! – adtam is hangot a nemtetszésemnek. Ehhez már hozzászokhatott, mert elég sokszor tapasztalhatta az elmúlt néhány napban, amióta összesodort bennünket a balsors.
- Csak a munkámat végzem, vigyázok rád. – tárta szét a karjait, ezzel jelezve, hogy ennél mi sem természetesebb a számára.
- Nem hinném, hogy pont Manhattan lenne az a hely, ami a legalkalmasabb arra, hogy elbújtassatok… - újabb fordulás következett, igyekeztem megtalálni egy kényelmesebb testhelyzetet. Igazából már csak kínomban csináltam az egészet. – A filmekben a tanúkat mindig egy isten háta mögötti helyre viszik, valahol a világvégén. – nem voltam túl járatos a tanúvédelmi programok terén, úgyhogy csak a filmek világára tudtam hagyatkozni. Talán nem a legjobb referencia.
- Nagyon jól tudod te is, Virágszálam, hogy ez a mostani egy kicsit speciálisabb eset. Ha nem robbantál volna bele az éppen folyamatban lévő ügyünkbe, akkor te is lehetnél ott, ahová vágysz. Így azonban kénytelenek vagyunk tovább csinálni ezt, és előadni, hogy te vagy az én életem választottja! – vigyorodott el a sötétben, amitől valahol mélyen fellobbant bennem a harag lángja. Azok a fránya tökéletesen csillogó fogak még az éjszaka ellenére is látszottak.
- Nézd, én nagyon hálás vagyok nektek, csak… - közben felültem, és felkapcsoltam a mellettem lévő lámpát. Egy kicsit hunyorogni kezdett a kedvenc ügynököm, amitől némi elégedettség hullámzott végig rajtam. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tetszik a csali szerepe. – közöltem vele határozottan az aggályaimat. – Ne érts félre, nagyon hálás vagyok azért, hogy megmentettétek az életem, de a fenébe is, megölték a legjobb barátnőmet, és még arra sem volt időm, hogy összeszedjem magam! – csaptam az ágyra tehetetlenségemben.
- Hidd el, nekem sem tetszik, de nincs más választásunk. Egyszerűbb lett volna, ha nem kell belevonni ebbe téged, de tudod, azt hagyd szem előtt, amit a legjobban szeretnél elrejteni. – okoskodott efféle sallangokat bevetve, de én csak a szemeimet forgattam. – Pihenj inkább, holnap nagy napunk lesz! – emlékeztetett újra, amire nagyon nem akartam gondolni se.
- Ne is mondd! Semmi kedvem ahhoz a fogadásra, sohasem szerettem ezt a fajta rongyrázást. Nem érzem magam otthonosan… - nyűgösködtem tovább, látványosan elhúzva a számat.
- Attól még kénytelenek leszünk előadni a szerepünket. Cortez eddig érinthetetlen volt, és te most beleköptél a levesébe azzal, hogy láttad őt olyat tenni, amit nagyon nem kellett volna. Nem fogja sokáig ölbe tett kézzel várni, előbb-utóbb elő fog bújni a rejtekéből. – vélekedett hű őrző-védőm. Igaza volt, ezt be kellett látnom, de egyáltalán nem fűlött még ettől a fogam ehhez a színjátékhoz. Még akkor sem, ha így maradhattam csak életben. Másképp amúgy sem mentem volna bele, de hálás voltam az életemért, és a legkevesebb volt, hogy nem hátráltattam a már folyamatban lévő nyomozásukat. Az pedig, hogy kimenekítettek Kolumbiából, a szerencsés véletlennek volt köszönhető, semmi másnak.
- Tudom. – mondtam végül beleegyezősen. – Akkor megpróbálok még aludni. – jelentettem ki, aztán visszacsúsztam a takaró rejtekébe, de a lámpát égve hagytam. Rég voltam már gyerek, aki fél a sötétben, de most megnyugtatott a világosság. Elég volt így is behunynom a szemeimet ahhoz, hogy megelevenedjen előttem Jessica élettelenül aláhulló teste. Bárcsak ne akartuk volna befektetőnek azt a férfit. Bárcsak ne keveredtünk volna bele ebbe az egészbe…