- nem riad meg az érzelmi hullámhegyektől és -völgyektől, a fájdalomtól; beszél róluk, megéli és átéli őket
- tudásvágya hatalmas, állandó kíváncsiság övezi minden lépését; a józan ész határain belül mindent tudni akar és szeretne
- hű társ/barát; a titkokat nem adja tovább, senkiét sem
- koncentrált, nehezen veszíti el az önuralmát, az öntudatát
- másokat hamar képes kiismerni, jó megfigyelő, analizáló típus
- minden helyzetből képes felállni, megújulni lélekben
- szereti a kihívásokat, gyakran fogad is, és ha képes betartani azokat, akkor büszkeség tölti el, hogy azt az adott dolgot nem nézték volna ki belőle - bizonyít magának is
- szenvedélyes alkat, fontos számára a szexualitás

✘
- nem bosszúálló, de a sérelmeket megtorolja, azokat elraktározza és emlékszik rájuk
- bizonyos szinten agresszív jellemmel rendelkezik, nem tudja a végletekig visszafogni az önuralmát; olyankor megesik, hogy káromkodik, esetleg sírva fakad a tehetetlenségtől, vagy egy-egy tányér bánja a következményeket
- ebből adódik, hogy a látszólagos nyugalma és összeszedettsége mögött sérülékeny lelke van
- makacs és önfejű, néha a végletekig képes kitartani a saját véleménye mellett
- féltékeny olykor
- magáról nem szeret beszélni
- szeret vitatkozni, nem rejti véka alá a véleményét
- nem bírja a kiszolgáltatottság érzetét
- szkeptikus, bizalmatlan másokkal szemben, fél az igazi odaadástól, de mélyen vágyik egy igazi kapcsolatra

✚
- az egyetem 2+2 éves képzés, egy félévet Buenos Airesben töltött, a másik félévet pedig Madridban
- koffeinfüggő; de csak tejjel és cukorral tudja meginni a kávét
- kocadohányos; ha már nem bírja a feszültséget és úgy érzi, összeroppan, akkor rá szokott gyújtani, ennek mennyisége elhanyagolható

- apa: James Marshall - pszichiáter
- anya: Kate Marshall - tanár
- testvér: Lucas Marshall - építészmérnök

- 163 cm, magas sarkúban is maximum 172
- 53 kg
- méretek: 87-61-90

- etnikum: fehér
- hajszín: szőke
- szemszín: kék

- ha több ideje lenne a lakására, szívesen venne magához egy nyuszit, de a munka mellett csak elhalófélben lévő növények találhatóak az otthonában.
- egyedül él

Lomha nyögésbe fulladt a mozdulat, ahogy hátraejtettem a fejem, lelógatva a matracról is. A szemhéjaim lassan emelkedtek fel, ahogy oldalra néztem, az apró füsttornádóra, ami a mennyezet felé igyekezett. Csak egyetlen mozdulat kellett, és már a számban szívtam meg a fehér halálrudat, leengedve egészen a tüdőmig a füstbe burkolt nikotint, ami végigégette a nyelőcsövemet.
- Kurvára szedd össze magad - Carter hangja dörgött végig a hullámzó nyugalmamon, összerezzentem, ahogy a tenyere végigcsúszott a bokámtól felfelé a bőrömön, át a térdem csontjain, hogy sürgető mozdulatsorral a combom belső ívén haladjon tovább. Még arra sem volt erőm, hogy eltávolodjak tőle, csak összébb zártam a combjaimat, hogy nehogy azt gondolja, hogy az ujjai csak úgy elmerülhetnek bennem. Szinte sárkányként köptem ki a szoba levegőjébe az eddig lent és benn tartott füstöt, pamacsokban hagyta el a számat az.
- Mennyire forró vagy - méreg volt minden szava, mintha tőrként döfte volna bele az alhasamba a vágyát, másik kezével is igyekezett, hogy a bőrömet érjék ujjai. Nem mertem lehunyni a szemeimet, de annyira még képes voltam, hogy ne a fülembe csorogjanak a könnyeim, ahogy a borostával fedett arcra néztem, szótlanul könyörögve neki, hogy ne tegye meg, hogy hagyjon békén és engedjen utamra.
Akkor két hónapja voltunk együtt. Tizenöt voltam és szűz. Azután az éjszaka után már nem.

A New Yorki éjszaka sosem volt sötét vagy csillagos a nagy alma éjjeli fénynyalábjaitól, én mégis úgy éreztem, hogy az volt az addig megélt legsötétebbje. Szobormerevséggel ültem a fagyott pad hiányos fáján, figyelembe sem vettem azt, hogy a havat kellene hiányolnom decemberben. A kesztyű nélküli ujjaimból kifutott minden vér, és már az is minimális fájdalommal járt, amikor a tenyeremet felfelé fordítottam, hogy a kézfejemet fektethessem a combomra. A kabát ujja felcsúszott, így a jeges ereim a bőrömet szinte átütve feszültek neki alabástrom bőrömnek a csuklóm vonalánál. Egy karvalyhegyű késsel alácsippentve ki tudtam volna metszeni azokat, feltépni az alkaromból, hogy még csak ne is érezzem őket.
- Kicsim - ráztam meg a fejem a hangra. Csak egy ábránd volt. Már két éve nem láttam őt, és nem is hiányzott, azért sem, mert Kaliforniában kellett volna tanulnia. Ott volt az egész családja, minden oda kötötte. - Eve, hallasz engem? - a hang végigdörgött közöttünk, egyszerre volt parancsoló és kérlelő is, ezért eleget tettem a kimondatlan kérésnek. Felemeltem a fejemet, hogy Carter bozontos hajával találjam szembe magam és a fűzöld szemek még mindig hívogatóak voltak. Akárcsak két éve. Csak most sokkal üresebb voltam, mint akkor, amikor elvette a szüzességem.
- Sajnálom, édes - guggolt le előttem a férfi, mímelt bűntudattal és részvéttel a szemeiben. Kedvem lett volna arcon csapni, de nem ment. Helyette előrenyúltam lassan, hogy a kabátja zsebéből előhalásszam a mindig ott tartott dobozt, hogy a következő másodpercben már a cigaretta átellenes vége lobbanjon narancsos izzásban lángra.
Két hete volt akkor anyám kórházban a végstádium miatt. Már a morfin sem segített enyhíteni a fájdalmát. A daganat legyőzte a szervezetét. Tizenhét éves voltam,  azon az éjszakán veszítettem el édesanyámat.

Aiden McLoughlin magas, ruganyos teste és markáns arca csalt be biokémiára minden egyes héten, és szokásommal ellentétben mindig az első két padsor egyikébe passzíroztam be magam az előadásain, még akkor is, ha késve érkeztem, futva a két épület között.
Hiába, hogy szerinte a peptidkötések nagyon is fontosak voltak, én csak őt láttam, ahogy mozgott, ahogy a projektort kezelte, vagy ahogy éppen beszélt. A hangjától kedvem lett volna elfolyni, a szívemig, az ölemig hatolt a hangja. Istenem, csodás férfi volt, nem is. F-É-R-F-I. Így, nagy betűkkel. Az sem érdekelt volna, ha a szüneteimben is őt látom, és legszívesebben a lyukasóráimon is az ő irodájában ültem volna. Nem akartam tőle semmit, pusztán plátói odaadás volt ez a részemről, egy hangyányi rajongással megfűszerezve.
Akkor rezzentem össze, amikor mögöttem Jen szinte úgy robbant ki a padból, magával cipelve a kabátját, a méretes táskáját, mellettem pedig Joshua is toporogva igyekezett ki a teremből. Utolsóként hagytam volna el a süllyedő hajót, amikor:
- Miss Marshall, egy pillanatra - már az ajtóban jártam, de a nevem hallatán lehunytam a szemeimet és megfordultam Mr. McLoughlin felé, kérdő pillantással. A férfi a táskájában kutatva egy papírt húzott elő, és ahogy lepakolta a seggét az asztalra, csak egy lépést kellett volna oldalra megtennem, hogy a hátsójának ívét szemből szemrevételezhessem. Vagy az izmos combját, esetleg a vádliját. Ember, megőrjítesz.
- Engedje meg, hogy gratuláljak Önnek! - kezdett be McLoughlin, lepakolta a beadandó dolgozatomat az asztalra, maga mellé. Csak öt centi kellett volna, és az ujjaim már a combját érték volna. Helyette felmartam a termodinamikai beadandóm lapjait, megköszörültem a torkomat, csak hogy egészen közelről nézzem meg magamnak azokat a gesztenyeszín szemeket. - Ennyire alapos dolgozatot ebben a szemeszterben nem olvastam még, köszönöm az élményt - mosolyodott el, nekem pedig az a nagyszerű ötletem támadt, hogy bárcsak a telefonszámom kérte volna el ugyanezzel a lelkesedéssel. Nem mintha nem lett volna elég az a fél lapnyi nagy A a dolgozat értékelésénél, de ha már dicsérünk, akkor kapjak egy iszonyúan kövér ludat. Ne az anorexiásat dobják elém.
Két napig írtam ezt a nyomorult beadandót. Tíz oldalt kértek, az enyém tizenháromra sikerült. Tizenkilenc voltam, amikor ez a soha be nem teljesülő vágy végigfolyt a testemen.

Az ujjaim remegtek meg a papírpoháron, a gyomromat a karvalyszárnyú pillangók kaszabolták szét, miközben leginkább csak sírni akartam. Mit sírni?!  Bőgni! Tajtékzani, megolvadni és elporladni. Nem, nem jártam dráma tagozatra soha, csak arra nem voltam felkészülve, hogy a záróvizsgám a diplomamunkám védésével ekkora stresszfaktorral jár. Janice porig alázva, falfehéren jött ki a terem ajtaján másfél órája. Roryból egy szót nem lehetett kisajtolni azt illetően, hogy milyenek a vizsgabiztosok, és csak Peter volt az, aki mintha megváltotta volna a világot, győzelemittas, mámorban úszó pillantással folyt ki az ajtón. Vagy tövig bent volna a nyelve a professzorok seggében, vagy tényleg mindent tudott.
- Jajj, cicám, hát ne aggódj - hányni tudtam volna az affektálásától, a szivárványszínű nyakkendőjét pedig csak kétszer körbetekerni a nyakán, hogy mielőbb zárja el a gégéjét az anyag. Nem voltam pszichopata, de nem bírtam ezt a nyájasságot, ez az ocsmány behízelgést. - Aiden nagyon kis cuki volt, végig a szemeimet nézte, és néha meg is nyalta azt a gyönyörű száját. Ahhh, ha csak egyszer is leszophatnám... - hirtelen mozdulattal toltam ki a széket a fenekem alól, nyikorogva súrolták végig a lábak a padlót. Menten lehányom, esküszöm. Űzött pillantásomat kaptam el Peterről, és mélyen, behatóan kezdtem tanulmányozni Pasteur rajzolt arcképét a falon. Ebben a pillanatban még a nevemre sem emlékeztem, nem hogy arra, hogy egyáltalán milyen kérdések merülhetnek fel a vizsgabiztosokban.
Két órát vártam, hogy bekerüljek a vizsgabiztosok elé. Sokan akarnak maguknak legjobb barátot. Legjobb meleg barátot még többen. Sikerült a védésem. Petert a diplomaosztón láttam utoljára.

A látásom elhomályosult, a tüdőm pedig alig akart megtelni levegővel, miközben Dr. Floyd a fülembe ordította a nő pulzusszámát, a sérüléseit, és mint a lassított felvétel, csak akkor néztem fel a szemeibe, amikor az öklöm már bent volt a sebben, hogy a vérzést elállítsam. A torkomat a sírás fojtogatta és csak egy óvatlan pillanatra engedett a szorításon, a combartéria pedig mint egy bíbor szökőkút, spriccelve öntötte el a körülötte állókat, köztük engem is. Még időben csuktam be a szemeimet és a számat, így a szökőárnak is megfelelő spriccelés nem terítette be az arcomat, csak a mellkasomig borított be vérrel.
Mrs. Porter ezt a pillanatot választotta, hogy a sokkból feléledjen, mint harmadnapon Jézus, a sikítása megfagyasztotta az ereimben a vért is, a saját vörös nedveiben úszó testünk látványára pedig pánikrohamot kapott.
- Az istenit! Carol, fogd már le a picsába, mielőtt lesodorja Evelynt és vérfürdőt rendezünk itt! - Axel, a doki nem volt a türelem példaképe, és még azt is elfelejtette olyankor, hogy kedves legyen a beosztottaival. Ha lehetett, akkor a kávéimat napi szinten a magáénak tudta be, és eszébe sem jutott, hogy egyébként ő a nagyjából négyszer annyi fizetéséből olykor vegyen nekünk egy reggeli koffeinadagot.
- Eve, szólj, ha csillapodik a vérzés. Kurva gyorsan kell cselekednünk és kötöznünk - a gumikesztyűm bólintott helyettem, ahogy fogást váltottam Mrs. Porter combján, el sem tudtam képzelni, hogy a fenében sikerült így, ennyire megsérülnie. A nyomókötés mondjuk sokat segített volna a procedúrában, de ki vagyok én, hogy ötleteljek a felettesem felé vészhelyzet esetén? Muszáj leszek ezután kétszer is zuhanyt venni, mert a köröm alól volt a legnezebb a vértől megválni. A hajam szerencsére megúszta a vérfürdőt, így elmaradt az, hogy Drakulaként vonuljak be a traumatológia történelmébe.
Két perccel később lemászhattam Mrs. Porterről, a lábam csak alig remegett a negyed órás térdeléstől a nő felett és a folyamatos erőkifejtéstől. Axel Floyd szó nélkül nézett utánam, de a következő másodpercben már katonás utasításokkal látták el a sérültet.

Lomha nyögésbe fulladt a mozdulat, ahogy hátraejtettem a fejem. A szemhéjaim lassan emelkedtek fel, ahogy oldalra néztem, az apró füsttornádóra, ami Brooklyn zavaros éjjele felé igyekezett. Csak egyetlen mozdulat kellett, és már a számban szívtam meg a fehér halálrudat, leengedve egészen a tüdőmig a füstbe burkolt nikotint, ami végigégette a nyelőcsövemet.
- Kurvára le kellene szoknod róla  - Axel hangja törte meg a nihilbe burkolt csendemet, s anélkül, hogy ránéztem volna, bólintottam. Igaza volt. Közhelyes, de valamiben meg kellett halnia mindenkinek. Anyám is rákban hunyt el évekkel ezelőtt.
- És mégis fogsz tőlem kérni - nyújtottam a dobozt a férfi felé, aki úgy kapott rá, mint Gollam a Gyűrűre, mosolyogva ráztam meg a fejemet, és mielőtt még a gyújtóért könyörgött volna, azt is nekiadtam.
- Kössz, baby - a gerincét végigropogtatta, ahogy mellém ült a padra, a dobozt is visszakaptam, ahogy függőként ráhajolt a cigire, hogy megszívja azt, mélyen, le a tüdejébe engedve a füstöt. - Jó voltál ma - a dicséret, ha őszinte is volt, nem tettem zsebre. Ezután következtek a de, a mi lenne ha, és a viszont szavakkal kezdődő másodlagos mondatfoszlányok. Felsóhajtottam halkan, a cipőkbe rejtett lábfejeimre néztem ültömben egy köszit elmorogva neki.
- Jenkins belement az áthelyezésembe. A Kings Countyba megyek - dobtam le a cigimet, hogy a cipőm talpával elnyomjam a csikket és hátrahagyjam Dr. Axel Floydot.
Két hónapja történt ez a beszélgetés. Akkor, ott láttam utoljára a Dokit. Nem váltunk el rossz érzésekkel, de épp elég volt belőle annyi, az az öt év, amit a "szárnyai" alatt töltöttem a Brookdaleben.