A modellügynökségtől nem messze van egy kávézó, ahová ha nem is minden reggel, de viszonylag igen gyakran betérek. Nem vagyok olyan kávé-őrült, mint a New York-iak többsége, de időnként nekem is nagyon jól tud jönni egy erős fekete, tejjel vagy tejszínnel, esetleg vaníliával, amely felpörget, új löketet ad a nap folytatásához, a fotózásokhoz, vagy eleve azzal kezdem a reggelt. Ez a hely pedig közel áll a szívemhez, nem csak azért, mert nagyon hangulatos, vagy mert nem kell messzire menni érte, hanem azért is, mert igazán kedvelem a tulajdonost. Az talán még erős kifejezés, hogy barátnők vagyunk Aimeevel, hiszen a legtöbbször csak akkor találkozunk, ha beülök hozzá tíz-tizenöt percre, egy kicsit beszélgetünk, aztán már rohanok is. De mindig úgy éreztem, hogy hasonló gondolkodásúak, beállítottságúak vagyunk, és ha az időnk jobban engedné, vagy bármikor úgy alakulna, akár barátok is lehetnénk.
Valójában az az igazság, hogy amióta itt van Charlotte, nem sok olyan ismerősöm maradt, akikkel igazán közeli viszonyt ápolnánk. A világ hatalmasat fordult velem, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, és a legtöbben igen hamar elmaradoztak mellőlem, nem illettek bele az új életvitelembe. Még a saját szüleim is majdnem kitagadtak, mert nem értették, miért akarnám megtartani egy vadidegen ember gyerekét, és egyedül felnevelni, amikor a huszonhármat is épp hogy csak betöltöttem. Előttem állt még az élet, sok-sok lehetőséggel, a sulival és az álmommal, hogy apám nyomdokaiba lépjek, és én is nyomozó lehessek, és készen álltam mindezt félredobni az apró kis jövevényért. Azt hiszem, a szüleim úgy vélték, ha nem támogatnak, majd meggondolom magam. Persze tudom, hogy csak a legjobbat akarták nekem, főleg miután a gyerekkorom nagy részében olyan sokat kellett nélkülöznünk édesanyám betegsége miatt. Felnőtté válva pedig még túl korainak tűnt, hogy ismét másnak szenteljem az életem, amikor még olyan keveset éltem magamért. Utólag persze megbánták, hogy elfordultak tőlem, sőt, azt hiszem, egy kicsit szégyellték is magukat még elég sokáig, de a lényeg, hogy időközben nagyon megkedvelték az unokájukat, és mindig besegítenek, amikor csak tehetik. Tisztában vannak azzal is, hogy ezt én választottam, önként, és kiállok a saját döntéseim mellett. Tény, hogy soha, egy pillanatig sem bántam meg. Bár ez nem azt jelenti, hogy soha nem reméltem volna, hogy az apa egyszer csak előkerül majd, tudva azt, hogy Charlie mennyire szeretné őt megismerni. Most azonban, hogy Becks derült égből villámcsapás módjára egyszer csak felbukkant, nekem meg lehetőségem volt ráborítani az igazság terhét, igazából magam sem tudom, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban.
Nos, a történtek fényében mindenesetre határozottan úgy vélem, hogy kijár nekem egy pohárral a kedvenc kávémból, a kedvenc helyemen, ezért alig várom, hogy véget érjen a mai fotózás, és betérhessek a kávézóba. Miután leadom a rendelésemet a pultnál, ott helyet is foglalok, és csak figyelem csendesen a vendégeket, illetve a személyzetet, majd egy idő után feltűnik valami furcsa Aimeevel kapcsolatban. Valami más rajta, valami megváltozott, mégis valahogy ismerős az egész, ahogy mosolyog, ahogy ragyog, a szemeiben valamiféle érthetetlen szomorkás boldogsággal és sok mással, a kezei pedig időről időre önkéntelenül végigsimítanak a hasán. Ő maga ezt talán észre sem veszi. El fog a deja vu érzés, mintha magamat látnám nyolc évvel ezelőtt. Másnak talán nem tűnne fel ilyen hamar, de én már ismerem a jeleket, és elég régóta ismerem a lányt is ahhoz, hogy észrevegyem a változást. Azt viszont nem tudom, hogy van-e valakije. A kíváncsiság hajt, és kicsit talán az együttérzés is, amikor újra megszólítom őt a pult felett.
- Helló Aimee! Hogy vagy? Tisztában vagy vele, hogy ragyogsz? - kérdezek rá mosolyogva, aztán ha közelebb jön, kicsit halkabbra és bizalmasabbra váltva hozzáteszem. - Valószínűleg a terhesség teszi. - Cinkos tekintetemhez őszinte mosoly párosul, és remélem, nem veszi tolakodásnak a megjegyzésemet.

Aimee arcán kedves, örömteli mosoly jelenik meg, amikor megpillant, majd oda is lép hozzám, és barátságosan megölel. Jóízűen felnevetek a bókjára, amivel az enyémre válaszol, aztán csak legyintek. Nem hiszem, hogy sokat adhatnék hozzá a hely fényéhez, ez a kávézó így szuper, ahogy van, beleértve az ő figyelmes kiszolgálását is, amivel a vendégei felé fordul. Látszik, hogy szereti ezt csinálni, szeret emberekkel foglalkozni, és hogy értékeli azokat, akik ide betérnek.
- A hormonok teszik szerintem, megváltoztatják a kismamákat, sok mindenre hatással vannak... Én sem gondoltam volna, amíg nem lettem terhes – mosolyodom el magamban el is tűnődve a témán. Nekem is sokan megjegyezték, amikor áldott állapotban voltam, hogy csak úgy ragyogok, hogy mennyire megszépültem, persze minden jó indulattal, nem abban az értelemben, hogy előtte csúnyácska lettem volna, hanem úgy, hogy anyai örömök elé nézni... ez hozzáad valamit a külsőnkhöz is, a növekvő pocakon kívül is. Kezdetben én is szkeptikus voltam, de miután többektől újra és újra hallottam a bókokat, lassan én is kezdtem elhinni. Állapotosnak lenni valóban varázslatos dolog, de azt hiszem, hozzá sem fogható ahhoz az érzéshez, amikor az első hónapokban a karjaidban tartod az újszülöttedet, láthatod, amint fejlődik, és közben képtelen vagy felfogni, hogy annak a gyönyörű csöppségnek te adtál életet, hogy általad létezhet, hogy valami csodásat adtál a világnak, ami onnantól fogva a szemed fénye is lesz. Megváltoztat, más lesz az életed, máshogy látod a világot, és magadat is benne. Persze vannak néha nehezebb napok, percek, időszakok, de maradéktalanul megéri.
- Ó, köszönöm, de én már meg is rendeltem, és úgy néz ki, mindjárt kapom is – pillantok el Aimee mellett a pult mögött segédkező felszolgáló felé. - Vaníliás a kedvencem egyébként, de a karamellás kávétok is isteni – teszem hozzá, mielőtt valóban megkapnám az italt, majd visszaterelődne a szó a terhességére.
- Hmm... hát nem is tudom, vannak apró jelek, ami talán nem tűnik fel mindenkinek, de olyanoknak, akik ezen már átestek, hamarabb szemet szúrnak. Egy kicsit... más vagy. Azon kívül, amit mondtam, például... hogy is mondjam... óvatosabbnak tűnsz. És ahogy a pocakodra téved a kezed olykor-olykor, ez a mozdulat is tipikus. Azt hiszem, ezt csak az anyák, és a leendő anyák érthetik, milyen érzés – mosolyodom el kissé ábrándosan. Nem voltam könnyű helyzetben annak idején, az apa és a szüleim támogatása nélkül, egyedül, de mégis végig akartam csinálni, mert attól a pillanattól fogva, hogy tudtam, felfogtam, hogy egy apró élet növekszik bennem, tisztában voltam azzal, hogy bármit megtennék, hogy megvédjem, és hogy jó élete legyen majd.
- Lehet, hogy már tudod is, vagy láthattad velem, de nekem is van egy lányom. Most nyolc éves, már iskolás. A babadolgai így már régen dobozokban vannak a pincében, de szívesen átkutatom neked őket, hogy találunk-e olyasmit, aminek ti is hasznát vehetitek... - ajánlom, majd magamból kiindulva úgy vélem, ilyenkor minden apróságnak, minden kis ajándéknak örülni tudunk. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem lenne pénze magának megvenni, amire szükségük lehet, hanem mert ilyenkor talán még elképzelni sem tudjuk, mennyi mindenre szükség lehet, amikor a pici már megérkezett.
- Hanyadik hónapban is vagy? Remélem, nem veszed rossz néven a faggatózásomat – mondom aztán kissé visszakozva, hisz nem szeretném beleütni az orrom semmi olyanba, amihez semmi közöm.

Vannak olyan esetek, amikor a legnyilvánvalóbb dolgot sem vesszük észre, pedig ott van az orrunk előtt, és talán éppen azért, mert ott van, vagy mert nem számítunk rá. Talán így van ez Aimee családjával is, de ha elég jól ismerik őt, előbb-utóbb fel fog tűnni nekik is a változás. És most természetesen nem a növekvő pocakra gondolok. Azt már bárki idegen észreveszi, ha eljön az az idő. De ha el akarja titkolni a terhességet, talán pár hétig még könnyen palástolhatja, megfelelő ruhákkal. Nem mintha sok értelme lenne, nem igaz? Az új kis élet annyi változást hoz, amit visszafordítani már nem lehet. Nos, mindenesetre, még ha felkészületlenül is éri a családját az örömhír, remélem, ott lesznek mellette, és támogatják, és nem fordítanak neki úgy hátat, mint ahogy az enyémek tették velem.
- Na, igen, Charlienak máris mindenről van véleménye. Bár szerintem ez ilyen generációs dolog. A mai gyerekek olyan határozottak mindenben – nevetek fel. Gondolom, ez nem olyan meglepő. Ma már sok szülő más elveket vall, másféle nevelést alkalmaz, ellentéteset ahhoz viszonyítva, mint ahogyan mi nevelkedtünk. Legalábbis én úgy vélem, a kötődő nevelés és a tekintély elvű nevelés közötti egyik lényeges és szembetűnő különbség, hogy a fiataloknak hamarabb lesznek önálló gondolataik, amelyeket ki is mernek mondani. De azt hiszem, nem feledkezhetünk meg az tévé, az internet, és az okos telefonok mindennapi használatáról sem, hisz azok is nagy hatással vannak a gyerekekre, a személyiségük kialakulására. Néhány dologról túl hamar szereznek tudomást, véleményem szerint, és ezt sajnos nem is igen lehet megakadályozni már.
- Várj! Azt mondtad, ikrek? - kérdezek vissza meglepetten. A terhességet még ha észre is vettem, a dupla öröm már számomra is újdonság. - Nos akkor tényleg jól jöhet minden segítség – teszem hozzá mosolyogva, kissé tréfásan, de remélem, nincs ebben semmi bántó. Nem is megijeszteni akartam ezzel, én csak magamból indulok ki, és abból, hogy tudom, néha egy babával is tényleg nagyon nehéz tud lenni. Főleg az első időszak, az éjszakázások, amíg hozzászoksz az új helyzethez, és fel tudsz venni egy bizonyos ritmust.
- Viszont komolyan gondoltam, bármikor szívesen segítek, ha tudok, vagy hívj fel nyugodtan, ha valamiben tanács kell. És nyugodj meg. Elhiszem, hogy néha ijesztő, de minden rendben lesz. - Tapasztalataim szerint a kismamák egy része sokáig bele sem akar gondolni, hogy mi vár majd rá, ha elérkezik a szülés, vagy mi történik attól a pillanattól, hogy a kezében tarthatja a babáját, míg mások minden eshetőségre fel akarnak készülni, mindennek utánaolvasnak, utánakérdeznek, és persze mindig vannak, akik részletekbe menően elmagyaráznak mindent. Én valahol a kettő között voltam, de nem volt hiány olyanokból a környezetemben, akik tréfásan riogatni próbáltak a „rideg tényekkel”. Utólag viszont azt gondolom, ugyan jó bizonyos mértékig felkészülni, de minden más, amikor saját magunk tapasztalhatjuk meg. Ha egyszer már belekerültünk egy konkrét szituációba, már nem is annyira ijesztő, és vezetnek az anyai ösztönök.
- Hatodik hónap? Hát igen, akkor már nemigen fogod tudni elrejteni, főleg mivel ikrek. Sajnálom, hogy bonyolult a helyzet az apjukkal. Remélem, hamar megoldjátok. És ne aggódj, egy percig sem untatsz. A családi bonyodalmakat én is tökéletesen meg tudom érteni – mosolyodom el halványan. Aztán rákérdez, mit tettem amikor tudomást szereztem a terhességemről, és hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak. Az én helyzetem sem volt túl egyszerű, és bevallom, kicsit szánalmasnak érzem elárulni, hogy a gyerekem apja után kezdtem rögtön nyomozni, de amint őszintén kiönti nekem a szívét, rájövök, hogy bízhatok Aimee-ben. Egy bátorító mosollyal megérintem a vállát.
- Ne aggódj, nem vagy ezzel egyedül. Felfogni, hogy egy – vagy esetedben kettő – élet növekszik benned, hogy az egész életed ezzel felborul, hogy anya leszel... Ez már magában is érzelmileg elég nehéz lehet, és a hormonok közreműködésének hála sem lesz könnyebb. Ha pedig még az édesapával vagy a családdal is komplikált a viszony... - Sóhajtok, aztán megvonom a vállam. - Charlotte egy egy éjszakás kalandból fogant, a férfit pedig nem is láttam többé újra... néhány héttel ezelőttig. A szüleim azt gondolták, ezzel tönkreteszem az életemet, azt akarták, hogy vetessem el a magzatot, de én makacs voltam. Szóval... hidd el, megértelek. De a jó hír, hogy idővel minden kialakult – vonom meg a vállam, és az arcomra ismét széles mosoly kerül.

Aimee-vel együtt nevetek, amikor felnevet, és tudom, hogy csak tréfál, részben legalábbis, de azt is megérteném, ha közben részben komolyan is gondolná amit mond. Még ha kissé számomra alaptalannak is tűnik az aggodalma.
- Az, ha egy gyerek határozott, szerintem igazából nem rossz dolog. Végül is az életre neveljük őket, jó, ha ki tudnak állni az igazukért, és van véleményük. Persze néha nem könnyű kezelni egy-egy szituációt, de mire az ikreid olyan korba lépnek, amikor vitába szállhatnak veled, már megtanulod, hogyan urald a helyzetet. - Biztatom mosolyogva, és komolyan így is gondolom. - Nem beszélve arról, néha mennyire szórakoztató dolgokat tudnak kitalálni, el sem hiszed, amíg nem látod. És az ikrek... néha talán dupla gondot és dupla idegeskedést jelentenek, máskor viszont dupla örömöt, dupla szeretetet, dupla boldogságot – teszem hozzá, és a mosolyom kiszélesedik. Ha őszinte akarok lenni, bevallhatom magamnak, hogy a lelkesítő beszédem hatására valahol mélyen legbelül még én magam is elkezdek vágyni arra, hogy egyszer majd legyen még egy gyerekem. Imádom Charlie, és jelenleg a teljes szívem az övé, és egy kicsit még nehéz is elképzelni, hogy képes lehetek még valakit annyira szeretni, mint őt, de ha lenne egy kis tesója, biztos örülne neki, én pedig megtalálnám a módját, hogy a szívemet a kétszeresére növesszem.
- Tényleg? Van egy ikertestvéred? - lepődöm most meg, mert ez az információ még teljesen új a számomra. Nem is tudom elképzelni, hogy kettő lenne Aimee-ből, de persze lehet, hogy nem egy petéjű ikrek. Sőt, akár fivére is lehet nővér helyett. Ez mindenesetre jó dolog. Sokszor kívántam én is, hogy bárcsak lennének testvéreim. Főleg tiniként, amikor annyiszor magamra voltam utalva. Volt néhány elég magányos évem. - Én egyke vagyok – árulom aztán én is el az igazat.
- Megértelek. Tudod, a szülés, mind tudjuk, nem kellemes dolog, de az sem tart örökké, és az segíthet, ha úgy állsz hozzá, hogy vége is lesz hamarosan, és aztán végre a karjaidban tarthatod a babáidat. Amikor először rád helyezik a kicsiket, és érzed a pici súlyukat a mellkasodon, ahogy izegnek-mozognak, vagy csak szuszognak békésen megnyugodva a közelségedtől... ez az érzés leírhatatlan. - Nem véletlenül mondják, hogy az anyaság az egyik legszebb dolog az életben. Ha nem a legszebb. - Nem hazudhatok, az első hat hónap tényleg nehéz, nem beszélve az első pár hétről, de... azoknak is megvannak azok a gyönyörű, csodás pillanatai, amelyek erőt adnak. - Vannak dolgok, amelyek ösztönösen jönnek, míg másokat ki kell tapasztalni, megtanulni, és ez egy kis időbe telik. De egy csecsemő is ahogy idősödik és erősödik, kezdi megszokni a környezetét, úgy lesznek vele egyre könnyebbek a hétköznapok is.
- Sajnálom, hogy ilyen komplikált a helyzet a családoddal – mondom együttérzéssel, miután végighallgatom. - Talán jobban megértem, mint gondolnád. Az én szüleim is ki akartak tagadni. Vagyis... meg is tették. Miután megmondtam, hogy nem fogom elvetetni a magzatot, többé nem akartak hallani rólam. De Charlotte születése után meggondolták magukat. Amikor már ott az az édes kis csöppség, minden más, ők sem tudtak sokáig távol maradni – mesélem el őszintén, most is egy apró, biztató mosollyal az arcomon, mert ha most úgy is tűnik a számára, hogy minden ijesztő és borzalmas, később még rendbe jöhetnek a dolgok.
Érdekes érzés – de egészen jó értelemben – találkozni valakivel, akivel ennyi a közös bennünk, akivel hasonló a sorsunk, és ezért ilyen könnyen megérthetjük egymást. A gyerekvárás, a családi nehézségek, az egyszeri alkalomból származó gyerek, és az ez utáni felelősségvállalás, amellyel egyedül kell, illetve kellett szembenézni. Lehet, hogy nem nevezném az életemet a legjobbnak, hisz még mindig rengeteg dolog van, amit szeretnék elérni, megvalósítani, de értem, mire gondol. Végül minden kialakult, és jóra fordult.
- Igen, felbukkant. Ugyanazon a rendezvényen dolgozott biztonsági őrként, amelyen modellként nekem is dolgom volt. Azt hiszem, sokkal jobban fogadta a hírt, mint én azt vártam. Persze először, azt hiszem, eléggé lesokkoltam, ami nem meglepő. De azóta láthatóan igyekszik Charlotte életének részévé válni. Bár igazából ez a helyzet még mindhármunknak új, tudod... - Magyarázom neki a helyzetet. Aztán kicsit eltűnődöm a helyzetünkön, és végül lesz egy ötletem.
- Figyelj, ha bármikor úgy érzed, hogy szeretnél egy időre megfeledkezni a családi gondoktól, az aggodalmaidtól... szívesen várlak beszélgetni egy kicsit... vagy mondjuk egy csajos estére, te, én, és még esetleg Charlie, egy nagy adag forrócsoki, vagy... alkoholmentes koktélok – vonogatom a szemöldökeimet mosolyogva, mert tekintettel kell lenni a kismamára – egy tál popcorn, és Netflix barátunk... - nevetem el magamat a végén. A lényeget szerintem már érti. Kell néha a kikapcsolódás, kiszakadni a megszokott dolgokból, főleg az ő állapotában, és én szívesen ott leszek neki, ha erre lesz szüksége.