– Lám-lám, Miss Schneider megtalálta a biológiaórát – nézett fel Mr. Kessler a tanári asztal mellett ülve, amint észrevette, hogy behúzott nyakkal próbálok elslisszolni a helyemig. Úgy torpantam meg, mint a lopáson kapott betörő, és hunyorítva, erőltetett mosollyal fordultam a hang irányába.
Alapvetően bírtam Mr. Kesslert és az óráit; a legtöbb tanárhoz képest laza volt, valószínűleg nem is a büntetőcédula lehetett a jele az óvodában, és jellemzően gyakorlatiasabban igyekezett átadni az anyagot, mivel rájött, hogy a huszonegyedik századi fiatalokat már aligha hatja meg a tankönyv varázsa. Most is, ahogy a hosszú padsorokra helyezett tálcákra és a feladatlapra pillantottam a szemem sarkából, tudtam, hogy nem estimesét tervez az érzékszervek szemelvényeiből.
És éppen ezért döntöttem úgy, hogy kivételesen csukva tartom a szám és be se vallom neki, hogy amúgy a legnagyobb tisztelettel lógni kívántam az órájáról, csak a legkedvencebb portásom nyakon csípett a kijáratnál és szépen visszatessékelt. Azt hiszem, még mondott is mellé valami égbekiáltóan botrányos bölcsességet, amit nem hallottam – mert nem akartam hallani.
– És Miss Schneider a helyére fárad, felveszi a fonalat és úgy tesz óra végéig, mintha nem is létezne, tanár úr – idéztem a jólismert szavait ugyanazzal a grimasszal, mint amivel hátra fordultam, majd immáron normális testtartásban és egy „ahogy mondja, Miss Schneider” kíséretében folytattam tovább az utamat az egyetlen üres hely felé.
Rá se néztem a padtársamra – Lee jellemzően már a becsengetés előtt aludt, úgy kellett minden egyes alkalommal kirúgnom alóla a széket, hogy ébredjen már fel –, úgy ültem le, vettem elő a cuccaimat és hallgattam félfüllel a feladatot, figyelmen kívül hagyva, hogy a tálcáról éppen egy disznó szeme néz vissza rám, aztán előkotortam egy tollat, és úgy fordultam Lee felé, hogy az oldalába bökjem.
Csakhogy baromira nem Lee ült mellettem. – Te nem Lee vagy – adtam hangot a döbbenetemnek, még időben megakadályozva a reflexből jövő merényletet a bordái felé; a többiek időközben elkezdték a munkát körülöttünk, és Mr. Kessleren kívül senki oda se bagózott ránk.
Egy lassú mozdulattal fordultam hátra. Ruby ujjain csattant a gumikesztyű, figyelembe se véve, hogy csoportmunka címszó alatt Lee kábé lefolyik a padról. Elismerően bólogatva fordultam az újdonsült padtársam felé. – Nem alszol órán, szóval bírlak. Jo vagyok – nyújtottam kezet. – Te meg új, ha jól sejtem.
Sosem érdekeltek különösebben az iskolai pletykák, főleg, hogy a felükről lesütött, hogy kamu – az új diákokat meg aztán végképp nem lehetett követni. Sokan voltunk, hogy most eggyel többen vagy kevesebben, fel sem tűnt.
– Boncolni vagy feladatlapot szeretnél kitölteni? Nekem mindegy. Mondjuk, kezd idegesíteni, hogy állandóan szemmel tart – vigyorodtam el, ahogy az állammal a szem felé böktem, és ahogy döntött, úgy húztam magam elé a másikat. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de rohadtul utálok csendben dolgozni. Szóval, hogy tetszik eddig a suli?

Remélem használható.   | ⚶