Cornelia & Archibald

Adrian elvitte Dylant, és azóta csak álmatlanul forgolódom, nincs kedvem az újabb támadásokhoz, belefáradtam a harcokba, és amúgy sem illene itt lennem, de valahogyan ez az a terület, ahol magamra találhatok.
- Mrs. Waldorf sajnálom, de még nem vehetjük vissza, még nem telt le a hat hét, és pihenésre van szüksége. A doktor úr most nem tudja fogadni, és a megfelelő iratok nélkül ez nem megvalósítható. A nőgyógyászati látlelet sincs meg, ami a gyermeket, és a szülés utáni ellenőrzést jelenti. Jöjjön vissza két hét múlva, ha gondolja…addigra talán egy időpont is felszabadul Dr. Fultonnál. – a név nem mond semmit, erőtlenül támaszkodom meg a pulton, és idegesen szemlélődöm körbe. Hónapokkal ezelőtt még egy hasonló épület volt a munkahelyem, és a fellegváram is. Sikeresen vészeltem át a gyakornoki vizsgát, és rezidenssé léptem elő. A nehezebb ügyeleteket is elvállaltam annak ellenére is, hogy két gyermeket hordtam a szívem alatt. Sokáig nem derült ki, nem is értettem az okokat, de nem számít az egyikük halva született meg.
- Ki ez a Dr. Fulton? – remegnek meg az ajkaim, mert az újdonsült kollega említése még nekem is meglepetést okoz.
- Mi történt Dr. Castelhoffal, talán megbetegedett? – érdeklődöm enyhén felvont szemöldökökkel, és az ujjaimmal könnyedén zongorázok végig a nővér kiszolgálón.
- Dr. Fulton még új a kórházunkban, egyébként magánpraxist üzemeltett, de hiány lépett fel a nőgyógyászaton, ezért ő is helyettesít. Remek szakember, és ódákat zengnek róla…még olyan fiatal, és helyes. – ebből a pillantásból az is feltűnik, hogy az ügyeletes nővérke oda meg visszavan a főnökéért.
- Köszönöm, de nem akarok időpontot egyeztetni, nekem most kellene egy nőgyógyász, aki azt mondja, hogy visszajöhetek dolgozni, miért olyan nehéz megérteni ezt? – emelem fel a hangomat, de nem érek el vele semmit. Az apám befolyásos politikus, egy hasonló eszement felesége vagyok, akitől hamarosan elválok, ha az égiek is úgy akarják, de egyelőre az idegeim gyenge lábakon állnak, és Tessa sem engedne vissza dolgozni, sőt kiborulna, ha rájönne, hogy bepróbálkoztam.
- Dr. Fulton császármetszésen van, a másik kolléga meg csak rezidens, így ő ebben az ügyben nem hozhat döntést. – ez a lesajnáló nézés olyan ismerős, hogy a hányinger kerülget tőle. Mindenemet elvették, az egyik fiamat, a másikat, és az önbecsülésemet is…mi maradt akkor?
- Dr. Woodward tudja… - hirtelen villannak meg az azúrkék szivárványhártyáim, amint ez a név elhangzik kettőnk között.
- Ő más területen van, ehhez semmi köze, nem érdekel, hogy merre van Jamie. Nekem most… - megint jönne a magyarázkodás, hogy nagyon sajnálja, de roppantul elegem van, hogy semmibe vesznek. Megszoktam, hogy rám figyelnek, hogy a nevem még mond valamit az orvosi berkekben, de tévedtem. A Jones név kihalt, és azzal, hogy Waldorf lettem az összes reményem elszállt, hogy valaha komolyan vegyenek, mert egy üresfejű libának tituláltak. A nyugtatókkal két napja leálltam, de nehéz „józannak” maradni, ha belülről mardos a bűntudat, és egy rakás szeméttel vagyok azonosítva. Elbuktam, mint anyuka, elbuktam, mint feleség. Ki nem állhatom Adriant, bármit is éreztem iránta, megölte bennem azzal, hogy nekem támadt. A szerelem múlandó, az élet is az, de nem adhatom fel. Egyszer már visszahoztak, de nem szeretnék megint abba a helyzetbe kerülni.
- Lisa…dr. Fultonnak kellene két egység vér a műtőbe. 0 RH negatív, és légy szíves siessetek, mert a team aggódik. Az egyik baba még mindig a méhben van, és nem bírta kiszedni. – tiltott mezőn járok, de a hallásommal még nincsenek gondok, és nagyon jól tudom, hogy ez csak egyet jelenthet…több baba van, mint nekem. A valóságérzetem megszűnik, és bár komoly bajba kerülhetek, egyértelmű, hogy nem fogok itt ácsorogni. A két bajba jutott hölgyemény sűrű telefonálgatásokba kezd, így egérutat nyerek, és szépen felszívódom. Biccentek még feléjük, és az információval a birtokomban settenkedek a műtők irányába. A kettes helyiség lesz az, feléled bennem az ösztön, és a teendők listája. A mosakodó melletti szemetesből halászok elő egy köpenyt, meg a sapkát, és megnyomva a fotocellás ajtót, tolulok befelé. Az idegesség mellett, az adrenalin úgy cikázik végig az érhálózatomban, hogy levegőt is alig kapok. Remegve lököm meg a könyökömmel a csaptelet szélét, hogy alátartva a két kacsómat bemosakodjak az operációhoz. Cornelia ezért el is veszítheted az engedélyedet…de nem izgat, nekem ott a helyem. Milyen hiba csúszhatott a gépezetbe, hogy nekem halva született a babám? A szappan többször is megcsúszik a nedves tenyérfelületemen, de kitartok. A homlokon izzadságcseppek gyöngyöznek, a fülemben a véráramlásomnak megfelelően dobszerű hang szakítja meg a normális gondolkodás menetét. Izgalmi állapotba kerültem, de látnom kell…ez lehet a kulcsa annak, amit Jamie, sem Castelhoff nem tudott megmagyarázni. Miért nem élte túl, miért halva emelték ki belőlem? A felső hámrétegemet szárazra törlöm, és kesztyűket cuppantok rá, míg végül a maszkot is felkötöm. Készen állok, hogy belépjek oda, és éppen időben érkezik a vér is.
- Várjon...- szólítom le a folyosón feltűnt nővért, és határozottan odalépek elé.
- Majd én beviszem, a doktor úr már türelmetlenül várja. – be kell nedvesítenem az ajkam peremét, de megállom a kezem remegését, és elhappolom előle a lehetőséget. Zokszó nélkül hagyom magára, és megyek be a műtőbe.
- Itt a vér… - toporgok két méterre az asztaltól, előretartom a tasakokat, amikor összeakad a maszk takarásában a tekintetem az emlegetett nőgyógyászéval…

Cornelia & Archibald

A vakmerőség sok esetben nem ismer határokat, és az elkeseredettség olyan elemi erővel tör rám, hogy muszáj tennem valamit. A társadalom hasztalan tagjának érzem magam, aki kirekesztetté vált, és ehhez még Will és Adrian is hozzájárult. Elvesztettem az önmagamba vetett hitemet, egykoron a legbiztosabban állítottam volna, hogy menő gyereksebész leszek, vagy szülésznő, de most egyik sem fog megvalósulni. A gyerekeim alig egy hónapja jöttek a világra, de abból a szörnyűséges estéből nem emlékszem jóformán semmire, csak arra, amikor felnyíltak a szemhéjaim, és megtudtam, hogy csak az egyikük maradt életben. Nem akartam őket, megrögzötten ragaszkodtam a karrieremhez, hiszen alig tettem le a vizsgát, és léptem egy újabb szintre a kórházi hierarchia lépcsőfokán, és máris bekaptam volna a legyet? Adriannel egy ittas éjjelen estünk egymásnak, mikor a társadalmi elvárások túlmutattak rajtam, és menekülni akartam a saját világomból. Michael Jones lányának lenni a lehetetlennel egyenlő, de úgy hittem, hogy az egészségügy, az orvoslás az én terepem. Hetekkel a tragédia után csak árnyéka vagyok a régi Cornelia Jones-nak, aki az apjával is dacolt volna, mostanra beletörődő, és elesett nő vált belőlem. A kórházban róttam az üres folyosókat, egy nőgyógyászt kerestem, aki felment az otthonlét alól, de túl korai volt…vagyis lett volna, ha nem adódik ez a lehetőség. A nővérek párbeszéde elhalkul, csak követem a szívem hangját, és a kettes műtő irányába kanyarodok el. A kórház légköre ismeretlen, Seattle más volt, ahogyan New York is. Számtalan központban fordultam meg a gyakornoksági éveim alatt, de még Alaszkában is eltöltöttem egy kevés időt. A bemosakodó talán mindenhol ugyanolyan, így nem tétlenkedem, hanem a betanult szisztéma alapján készülök elő, mintha én is a team tagja lennék, pedig ez nem igaz. Otthon kellene ülnöm a gyerekemmel, de már ő is az apjánál van. Adrian szerint rossz anya vagyok, és amilyen lelki támadást intézett felém a legutóbb, egyértelmű volt, hogy lemondok a felügyeleti jogról. Erre vágyott, ez kellett neki. Már nem érdekelt a Megannal felbontott eljegyzése sem, mert én ettől függetlenül házas voltam, és a gyűrű ott virított az ujjamon. A másik ok…a mély csalódás. Hogyan szerethettem őt, ha így megvetett végig? Nem, én már soha az életben nem akarom látni őt. A bemosakodás nem tart sokáig, rutinszerűen húzom fel a kesztyűket is, a zöld köpeny rám tapad, és már a maszkot kötöm fel a szám elé, amikor meghallom a sietős lépteket. Itt az idő Cory. Határozottan adom elő a szakavatott szövegemet, és veszem át a két tasak vért, hogy utána bejussak a császármetszés helyszínére. A vérrel éppen akkor toppanok be, amikor a doktor úr a köldökzsinórral küzd, és a fél csapatot kikészíti a pattogó stílusával. A tekintetünk egy rövid időre összeakad, és az első sokk után be is invitál, ha már itt vagyok, akkor tegyem magam hasznossá. Megcsípném magam szívesen, de életveszélyben van a nő, így odaadom a nővérnek a két tasakot, és megközelítem a műtőasztalt. Az elém táruló látvány nem a legszebb, de nem az első császármetszés, amit látok, mondjuk abban biztos a dobogós, hogy ikrekkel várandós a nő. A nőgyógyász a tűt kéri, én meg ide-oda kapkodom a fejemet, végül megszólalok, de az biztos, hogy nem fog tetszeni, amit mondok.
- Én…itt dolgozom. – nyögöm ki, és kezdem érezni, hogy elterjed bennem az adrenalin, és visszaszerzem a bátorságomat. A kéklő szivárványhártyáim megvillannak, és mielőtt visszavarrná, halkan mutatok a méh területére.
- A méhlepényt még nem szülte meg…szedje ki. – nem tudom, hogy mennyire jó ötlet felülbírálni egy szakorvost, de itt nem halhat meg senki.
- Szedje ki… - remeg meg a hangom, és magamat azonosítom a műtőasztalon fekvő nővel. Kissé szédelgek, ahogyan többen rám merednek. Mit keresel itt Cornelia?