Bree & Zhani

"Almost before we knew it, we had left the ground."

Az emberek többsége úgy hiszi, hogy egy bizonyos kor után már semmi izgalmas, nagyobb volumenű esemény sem történhet és csak addig szép az élet, amíg az ember fiatal. Pedig szerintem nem a kornak kéne meghatároznia azt, hogy kinek milyen az élete. Tele vagyunk mérföldkövekkel, amiket a halálunk végéig folyton elhagyunk. Csupa olyan első alkalmakban lehet részünk végig, amik igen is hozhatnak az emberi létbe újat. Kicsiként az első szavak és léptek, majd az első kihullott fog, első iskola váltás, első szerelem, első nagyobb volumenű vizsga, első munkahely, első gyerek és az azzal járó új világ. Sokáig lehetne sorolni, hogy mi miért nevezhető egy meghatározó pontnak és ezek egyike sem korhoz kötött, elvégre nem állandó dolgok ezek. Nekem is sok első dologban volt már részem, de ezek még mindig csak egy töredékei annak, amik rám várnak a jövőben.
Mondanám, hogy most is egy első alkalomnál járok, ahogy belépek az egyetem ajtaján, de igazából nem először járok az épületben. Igaz, eddig csak vendégként bolyongtam itt, így sok mindent nem tudok, hogy merre lelnék meg, de annyira elveszett sem lennék már itt. Mégis, ha őszinte akarok lenni, sosem voltam nyílt napon. Eddig valahogy feleslegesnek tartottam őket. Mit tudnak mondani, ami nincs fent az iskola honlapján? De látva, hogy mennyire vészesen közelít az érettségi, rá kellett jönnöm, hogy annyira csak nem fáj nekem elnézni egy ilyen eseményre sem.
Mindig is a jó tanulók közé tartoztam, de anya halála után még inkább csak bennem volt a teljesítési vágy. Egyszerre akartam jól tanulni és dolgozni, hogy mihamarabb kiegyenlítsem a számlát és esélyem legyen a továbbtanulásra is. Sajnos a jelen helyzetben semmiképpen nem engedhetem meg magamnak azt, hogy fizetős képzésre menjek, így mindenképp az ösztöndíjra szeretnék hajtani. Ebbe minden szép és jó, csak hogy még magam sem tudom, hogy pontosan milyen szakban kéne gondolkodnom. Sok tanártól hallottam már azt, hogy a gazdasági vonalon biztos sok sikerem lenne – és tény, hogy a matekkal sincs kimondottan bajom -, de manapság már nem tudom mennyire éri meg a szenvedést. A fogadott családom előszeretettel emlegeti azt, hogy az orvosin is biztos megállnám a helyem. Tény, hogy mos néha leápolok egy-két gyereket a suliban, de komolyabban nem hiszem, hogy tudnám űzni. Nem is a nagy dózisú tudással lenne itt a legnagyobb gondom, hanem azzal, hogy gyakorlati helyzetben nem tudnék tökéletesen teljesíteni mindig. Az meg, hogy milyen sok idő kell ahhoz, hogy orvos legyen belőlem és normális fizetésben és bánásmódban részesüljek… Alapvetően, ha nem lenne olyan nagy a tartozásom, lehet egy sportorvosit még be is vállalnék egyébként. Lényegében mindenféle területen ellehetne engem képzelni, így nem túl nagy segítség a pontos szak leszűkítésében.
Persze, az is lehetne, hogy most kihagyok egy évet és inkább pénzt keresek, meg kitalálom mihez kezdjek, de… Valahogy tartok attól, hogy ha egyszer kiesek a mókuskerékből, akkor a későbbiekben már nehezen mászom vissza. Tudom, hogy nem kötelező egyetemre sem járni, de azért talán jobb életfeltételeket tudnék biztosítani magamnak egy felsőfokú képzettséggel. Meg igazából én is szeretném, így nem muszájból teszem, csupán tanácstalanul.
A belépésnél mindjárt a kezembe is nyomnak egy kistérképet, rajta hogy melyik stand merre található. Előkotorok a táskám aljáról egy tollat és jobban szemügyre veszem. Csillaggal elkezdem megjelölgetni a szóba kerülhető standokat, majd minden meglátogatott helyszín után teszek egy pipát, hogy tisztább legyen a kép számomra is. Igyekszem minden hallott információt feljegyezni magamnak legalább címszavakban, hátha ezáltal könnyebben kitudom szűrni a végén, hogy hogyan tovább. Konkrét haladási tervem nem nagyon van, csak megyek arra, amerre a tömeg visz. Az biztos, hogy sláger szakmákért nem szeretnék versengeni, mert annak jó úgy sem lehet a vége.
Szédelgésem közepette úgy érzem magam, mint egy chemotoxos légy, aki azt sem tudja, hogy jobbra vagy balra húzzon inkább. Aztán végül elérem az állomásaim legkérdőjelesebb pontját: nyelvek. Igazából a gimiben egész jól megvoltam velük és sokakkal ellentétben nekem még a franciával sem gyűlt meg a bajom. De még sosem gondoltam bele abba, hogy valamilyen módon, kicsit komolyabban foglalkozzak velük. A bölcsészet kicsit a listám vége felé van, de mégsem gondoltam azt, hogy ha már itt vagyok, akkor lenne értelme kihagyni. Nem is tudom, hogy melyik nyelvre kéne jobban ráugranom Tulajdonképpen elég nyitott vagyok a világra, az új nyelvekre és kultúrákra is. De lehet inkább már ismerős nyelvekkel kéne foglalkoznom, azokkal nem nyúlhatok mellé. Ajkamat harapdálva haladok inkább középen és hol az egyik hol a másik oldalon elterülő asztalok felé pillantok, keresve, hogy merre vannak kevesebben. Ha egy helyen nagy a tobzódás, akkor ott az információk fele el fog veszni úgy is.
Közben érzékelem, hogy egy lány ki is szúrt engem, ahol még sokan sincsenek, így bátorságot veszek magamon és egy halvány mosollyal az arcomon kicsit közelebb merészkedek hozzá. – Helló! – biccentek felé egy aprót és nyújtom is a kezem, hogy a már kitudja hanyadik szórólapot is begyűjthessem, csak hogy kevésbé érezzem magam sikertelennek. – Öhm, nos én… - kezdenék is bele a válaszba, de valahol útközben el is vesztettem, mit szerettem volna. –Tulajdonképpen, lehet, hogy esélyes lenne, de még nem igazán tudom, hogy mit szeretnék. De, ha már itt vagyok… – vakarom meg a tarkómat zavaromban és inkább igyekszek valami normális kérdést is előkotorni, amivel megbizonyosodhatok arról, hogy van itt keresnivalóm. – Mennyire vészes az első két félév? Túl lehet élni a száraz alapozó tárgyakat is? – zavartan nevetem is el magam, mert nem vagyok biztos abban, hogy ezzel a kérdéssel szerettem volna kezdeni úgy igazán. De talán hülyeséget úgy sem kérdeztem. Persze, ki milyen beállítottságú, kinek mi a vészes és mi az élhető, nem?