Joel & Zhanna

"Almost before we knew it, we had left the ground."

Fárasztó dolog végzősnek lenni, főképp akkor, ha az ember még dolgozik is mellette. Bár senki sem várja el tőlem azt, hogy tökéletesen teljesítsek, én szeretném minden módon kihozni magamból a maximumot. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy helyt kell állnom a munkahelyemen és az iskolapadban is. Sajnos rengeteg adósság van a nyakamon, amit szeretnék mihamarabb letudni, aztán vissza adni a nevelőszüleimnek azt a sok segítséget, amit kaptam tőlük az elmúlt években. Ez pedig mind fizikai, mind szellemi, de legfőképp pénzbeni segítség. Így talán az a minimum, ha bekerülök valami normálisabb szakra az egyetemen, amiből a későbbiekben meg is tudok élni majd. Sajnos az utóbbi időben annyira lefoglalt az, hogy felnőjek, hogy elfelejtettem belegondolni abba, mi szeretnék lenni. Halasztani nem nagyon szeretnék, de őszintén fogalmam sincs, hogy milyen terület passzolna hozzám a legjobban. Osztály elsőként sokan azt gondolnák rólam, hogy nekem van ezzel a legkevesebb bajom, hiszen ilyen átlaggal simán bekerülök a legnevesebb egyetemekre is. Én viszont inkább hasznosságot szeretnék, mintsem hírnevet. Más azért nem találja a helyét, mert nem ismeri az erősségeit, én meg csak azért nem, mert képtelen vagyok választani.
Az érettségihez közeledve, a családom nem nagyon nézi jó szemmel, hogy egyre rövidül az alvásra szánt időm, csak azért, mert szeretném kihasználni az előttem álló teljes napot. Ezért mondhatni el is lettem tiltva egy időre a hétköznaponként a munkától. A nevelőszüleim állítása szerint előbb vagy utóbb, de ebből még komolyabb bajom is lehet, így a kávézót hagyjam meg hétvégére, hétköznaponként meg elégedjek meg a korrepetálásokkal és az orvosiban elvégzendő apró kis teendőkkel. Majd a papír megszerzése után ráérek visszatérni huzamosabb időre is a felnőttek világába. Jó, belátom, igazuk van! De azért én sem arról vagyok híres, hogy csak úgy megtudjak ülni a fenekemen, mert közben ott motoszkál bennem a tudat, hogy így mennyivel is hosszabbítom meg a tartozásom élettartamát. Egyszerűbb lenne meglenni a lottót talán kár, hogy nem hiszek a szerencsében, így nem játszom.
Ebéd után egy hatalmas motyóval és két kávéval érkezem meg az iskolaorvoshoz, hogy folytassam a könyvtárban végzett munkámat, ha nincs mára különösebb feladatom. Meglepetésemre most nem üres teljesen a helység és van egy diák is bent. Ritkán téved be ide valaki, akkor is csak egy gyors kezelésre aztán vagy megy a dolgára, vagy ha komolyabb, akkor a kórházba. De inkább csak a lányok osonnak be ide tisztasági cuccokért, vagy fájdalomcsillapítókért, esetleg még azok, akik elakarják kummantani valamelyik órát. Apa nem is értem, hogy bírja itt egésznap ekkora unalomban. Jó, legalább nem kell panaszkodni afelől, hogy annyi beteg van, hogy haza se bír jönni, de azért ennek is biztos megvan a maga hátránya. De lehet, én járok még ide keveset és eddig volt szerencsém elkerülni az izgalmakat. Elvégre is, még csak a tanév eleje van és még csak nem rég kezdtem itt. Olyan viszont még nem volt, hogy full egyedül lettem volna hagyva több órára is, egy diákkal a betegágyon. Elmondások alapján nincs komoly baja, csak a tesin találták párszor fejbe, de ezt majd akkor tudjuk meg pontosan, ha magához tér. Így semmiképp sem szabad magára hagyni vagy elengedni. Addig viszont úgy tűnik, hogy az iskola orvosának akad némi elintéznivalója, így pár órára én kapom meg a teljes felügyeletet.
Úgy tűnik kicsit beszundíthattam a könyveim felett, ugyanis csak egy ismeretlen hangra ijedek fel. Hirtelen azt sem tudom, hogy merre vagyok, vagy, hogy ki szólt. Kell egy kis idő, mire feleszmélek a történtekre és addigra újra meg is hallom az ismeretlen hangját, ami az ágyak felől jön. Ezek szerint végre magához tért, kár, hogy apa még nem tért vissza. Gyorsan igazítok magamon, hogy ne legyen feltűnő az előbbi megpisszenésem, aztán már indulok is a fiú irányába. Már éppen nyúlnék a függönyért is, amikor az hirtelen eltűnik előlem. Kisebb szívbaj következtében kapok is a szívemhez és igyekszek nem menten hanyat dobni magam. Ahogy nézem nincs túl sok baja, ha hangoskodni van kedve. – Nem, tényleg nem vagyok orvos. Kicsit várnod kell még rá, mindjárt jön. – pillantok is rá és gyorsan dobok is egy üzenetet az illetékesnek, hogy amint tud, jöjjön vissza. – Hogy érzed magad? Nem szédülsz vagy érzel hányingert? Esetleg nincs fülcsengésed vagy egyéb szokatlan panaszod? – kezdem is meg a helyzet felmérését, hogy legalább ezekkel túllegyünk, mire jön a szakember. Tekintetemmel közben alaposabban is végig mérem a fiút, hogy lássam van-e valami szembetűnőbb panasz, vagy tényleg jobban van már.