Joon & Zhanna

"Almost before we knew it, we had left the ground."

Egy fiatal életében a kapcsolatok a legfontosabbak. Legyen szó akár szerelmi életről, barátságokról, vagy az üzleti életben az előrébb jutást szolgáló kapcsolatokról. Bár számomra is fontosak ezek, valahogy mégsem vagyok jó a kapcsolatok kialakításában. Elég kevés baráttal rendelkezem és őszintén, a párkapcsolataim sem valami tartósak. Eddig úgy éreztem, hogy minden sínen van, de kezdem úgy érezni, hogy megint csak rám untak.
Most éppen a kedvenc kávézómból lesegetek kifele, hátha megpillantom azt a férfit, akire várok. Akiről kéne szólnia ennek a napnak és lehetőleg pozitív értelemben. Úgy volt, hogy ma ünnepeljük meg Joon szülinapját, mivel ma történetesen mindketten ráérünk. Igazából már reggel elgondolkoztam azon, hogy lemondjam e vagy sem, de talán jobb mihamarabb túlesni rajta. Nem is tudom, lehet csak én gondolom túl a helyzetet. Kedden, vagyis a szülinapján úgy volt, hogy nem érek rá, de végül mégis hamarabb elszabadultam, így gondoltam meglepem az ünnepeltet, így biztos nem számít rám. Hát az biztos, ahogy én sem arra, hogy ő éppen egy másik lánnyal fog enyelegni. Sosem voltam az a féltékeny fajta és most sem lennék az, ha nem lenne a hülye számára is egyértelmű, hogy mi történt. Az első gondolatom az volt, hogy oda megyek és az arcukba nyomom a tortát, de az elég gyerekes lett volna, na meg jókora pazarlás is. Így hát hazamentem és mérgemben/bánatomban lenyomtam egyedül az egészet! Tény, hogy az sem volt a legjobb ötlet, de már lényegtelen.
Unottan szürcsölgetem a csokis shakemet és várom, hogy végre betoppanjon Joon, ha még egyáltalán ide is talál ma és nem felejtett el engem. Az sem igazán lepne már meg. Jelenleg tíz perc késésnél tart még, szóval azt a forgalomra fogom bár, ha én képes voltam tíz perccel hamarabb jönni a megbeszéltnél, akkor elvárnám, hogy ő se késsen sokat. Türelmetlenül kopogtatom a körmeimet az asztal lapjához, néha-néha lecsekkolva az üzeneteket, hátha legalább annyit rám ír, hogy „bocs, de nem megyek”. Már azt sem értem minek cipelem magamnál az ajándékát, mikor meg sem érdemli. Már lassan az italom végén járok, mikor végre feltűnik a színen és helyet foglal az asztalomnál. Igyekszem nem egyből torkon támadni, de nehéz visszafogni magam. -Késtél… - kezdem el látványosan is szürcsölni a pohár alját, amit a szívószállal már igen nehéz felszívni. Most nincs kedvem semmi fizikai kontaktushoz vele, így, ha meg is próbálja azt én csak egyre inkább arrébb húzódom. Nincs kedvem herpeszt kapni tőle. Mondjuk, jobban belegondolva már mindegy is, hiszen ki tudja mikről maradtam le a rózsaszín köd miatt. Elvégre, ha kedden nem végzek hamarabb, ezt sem tudom meg.
-Már azt hittem elfelejtetted a mai találkozónkat. – dőlök hátra végül és gyanús szemekkel vizslatom, hátha valami szokatlant is jobban észreveszek már rajta. -Hogy telt a heted? – teszem karba a kezem és igyekszem érzékeltetni vele, hogy most valami nagyon nem oké és ez nem csak egyszerűen valami női hiszti, vagy havibaj. -Mostanában alig írsz vissza, mintha kerülnél. Történt valami, ÉDESEM? – nyomom meg az utolsó szót egy felvont szemöldök kíséretében. Tuti majd csak a sulira fogja, de talán jobban járna azzal, ha az igazat és csakis az igazat mondaná. Nem húzná tovább ezzel egyikünk idejét sem. De ha most is játssza a jó fiút, ám legyen! Ma egy csodálatos randit kap egy csodálatos pofára ejtéssel a végén, csak úgy utolsó ajándék gyanánt. Ő dönti el melyiket szeretné. Majd most talán megtanulja, hogy a nőkkel nem lehet úgy bánni, mint holmi ruhával.