A tükör előtt állva igazítom meg százegyedik alkalommal a fekete nyakkendőmet, és villantok egy olyan mosolyt, melyért nők ezrei borulnának térdre. Érzem, hogy a mai napnak tétje van, és ráadásul a karácsony is közeledik. Tudtam, hogy mit vállalok azzal, hogy a nyilvánosság előtt Briana Doherty pasija lettem, mert én szedtem rá egy fogadás keretein belül, hogy játsszuk el a tökéletes párt. Nem éppen így képzeltem el a kalandunkat, és az elején még szórakoztam is a tényeken, hogy mennyire bepalizható a kislány. Odahaza az óceán másik felén még könnyedén lavíroztam, nem hittem volna, hogy súlya van a kimondott szavaknak. Elmentem vele egy őrült párterápiára is, holott sosem akartam a párja lenni. Ki szeretne egy olyan nővel együtt élni, aki állandóan lefekszik az alkalmazottakkal, a zűrös ügyeitől zeng a sajtó? Még, hogy ő lenne a családja nagy reménysége? Ír létére nagyon messze esett a fájától, és tisztán emlékszem még rá, hogy milyen volt ifjú korában. Mindenen rinyált, stréberként a tanárok kedvenceként tartották számon, nem beszélve arról, hogy mennyire nem csíptem, de a szüleink jóban voltak. Nem ér, hogy beházasodott a drága mama egy jobb családba, már ott elbuktak, hogy a szülei elváltak, és Briana hirtelen egy dán, elit családba csöppent, mintegy mellőzve a felmenőit, és elfelejtette, hogy honnan jött. A fejébe szállt a dicsőség Jasmine oldalán, aki azóta már valami újságíróval kavar, és bevállalta, hogy a közös cégük európai arca lesz. Amszterdamban még nevettem a helyzet komolyságán, hiszen Bree-t nem tudtam elképzelni, hogy irányítani tudna egy ekkora céget, de már ott a fejébe vette, hogy belevág egy önálló részbe, és az online társkeresés forradalmára lesz. Úristen, és ebben benne volt a kezem? Nem merek rágondolni, hogy milyen hatással vagyunk egymásra. Mire észbe kaptam, már újságok címlapján mutatkoztunk együtt, én nyíltan játszottam el, hogy a barátja vagyok, de közös lakásba sosem tértünk haza a nap leszálltával. A kis vöröske még mindig a mostohatestvérével osztozkodott, aztán felgyorsultak az események. A párterapeutánk azt javasolta (a mai napig nem értem, hogy minek jártunk hozzá, mikor NEM VAGYUNK EGY PÁR), hogy költözzünk össze. A sznob barátai természetesen visongtak, és ezután már csak azt vettem észre, hogy feladtam a londoni albérletet, és összebútoroztam azzal a nővel, aki gyerekkorom óta ki nem állhatok. Mi hajtott, hogy mégis belemenjek? A pénz, aminek várományosa lett. Kimondani is szörnyű, de olyasmik jutottak vissza hozzám, amit a szüleim palástolni akartak. A családi business nem ment, és eladósodtak, de a büszkeségük nem engedte, hogy segítsek, ráadásuk ott volt a húgom, és az öcsém is. Mit tehettem volna? Nem hagyhattam, hogy elússzon a dolog, nagyban kellett terveznem. A kezemet az öltönynadrágomra vezetem, és megérintem a kidudorodó részt. Megvan a kis ékszer, ma este meglépnem, amit a legmerészebb álmomban sem hittem volna. Ország és világ előtt fogom megkérni a kezét, és immár a színjáték valósággá válik. Küzdünk mind a ketten, mert egyértelmű, hogy az összeköltözés csak a kezdet volt…miután New Yorkban kötöttünk ki? Igen, ezért akartam annyira meggyűrűzni ma este, mikor hivatalosan is bemutatkozik a piacon a Stardust, és kinyitja a kapuit az amerikai társadalom előtt is. Ki leszek én? Az új társtulajdonos, a pénz másik örököse. Megmenthetem a családom, és ehhez nem kell sokat tennem, csak elviselnem egy vörös bigét, aki az idegeimre megy. A mosdó ajtajára pillantok. Jó lenne, ha itt lennének a barátaim, valaki, akit ismerek, de sosem kellett félteni, mindenhol megtaláltam a magam számítását. Még akad egy kis idő a kezdésig, az utolsó gombokkal is elkészülök, az új fogkrém reklám arcaként, haha…csak viccelek, de ellenőrzöm a mosolyomat, és már megyek is kifelé. Idekint már nagy a nyüzsgés, megjelent az elit krémje, akad itt bankát, befektető, agglegény, sportoló, és még ki tudja, hogy ki, aki arra vár, hogy megismerje a két új arcot, vagyis engem, és a leendő Mrs. Higgins-t. Elnézést kérek az egyik hölgytől, akinek nekimegyek, finoman súrolom a kezemmel a vállát, látom is a huncut fényt a szemében, mikor elfordulok, és a tekintetemmel a karzaton áthidalva a tömegben keresem Bree-t. Reménykedem benne, hogy nem ismételjük meg a tegnapi estét, mert akkor a szállodát választom lakosztályul az éjszakára. A kékjeim elsiklanak jó pár ember felett, mire kiszúrom két középkorú nő társaságában. A mézesmázos stílusa másoknak megnyerő, de én már átlátok rajta, esküszöm többet hisztizik, mint az öcsém. A földszinten van, én már sietek is lefelé, kettesével szedem a lépcsőfokokat. A tenyeremmel hátulról érintem meg a lapockáját, és húzom végig a pőre bőrén az ujjaimat. - Szép jó estét…már be sem mutatsz, szívem? – nézek rá, de tudom, hogy szíve szerint megfojtana egy kanál vízben. - Jó estét…micsoda társaság, még a végén azt hiszem, hogy csakis szépségekkel akarod körbevenni magadat. – igen, a kedves női egyedek már majdnem a bugyijukba pisilnének, de ez csak látszat.
Egy részem mindig is irigységgel vált el azoktól a pároktól, akiknek segítettünk. Látni a boldogságukat, a reményt, melyet kaptak, hogy újrakezdjék és valami egészen szépet, és egyben már a valóságtól elrugaszkodót kibontakozni kellemes nyomot hagyott maga után, mindazonáltal ezt a megmagyarázhatatlan ürességet is. Mintha a tapasztalat, melyet korábbról összeszedtem túlontúl kevésnek bizonyult volna azokhoz a vágyakhoz, amelyeket magamnak is féltem ilyen nyíltan bevallani. Féltékenység, ami sosem múlt el, mert ez a bizonyos része az énemnek más sem akart, mint átélni ugyanazt a boldogságot, amit az előtte lévők. Most viszont, hogy Jayden az életem része lett és úgymond partnerként élünk egymás mellett azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időbe, hogy képen töröljem ezt az énemet. Őszintén, mire van szükségem nekem ebből? Higgins egy barom..végig torka szakadtából üvöltő nagybetűkkel és neonként villogva. Az elmúlt időszakban, amióta mi eljátsszuk a hű de nagy boldogságot mást sem csinált, csak az agyamra ment. Megesett, hogy azon kaptam magamat a nap végén, hogy a tükör előtt bámulok a visszaköszönő képre, és keresem az öregedés nyomait, ami rohamos sebességben ért utol, amióta ő az életem része. Ugyan minimálisan látszódik meg, de belül úgy érzem, vele egy plusz 10 évet biztos magamra szedtem. Hogyan is érezhettem akár egy cseppnyi érzelmet is iránta? Létezett valami elfuserált darabja, amelyet korábban vonzónak véltem és képes voltam elkönyvelni úgy magamban, mintha érdekelnie kellene? Magam sem tudnám ennyi év távlatából megmondani, mert ami most bennem zajlik le, annak köze sincsen a rózsaszín ködben fuldokló mámorhoz, amit általában szerelemként címkéznek fel. Talán pont ez a 650. ok, amiért nem éppen felhőtlen a hangulatom, holott cégünk egy olyan pontjához érkezett, amelynek sikere miatt lubickolnom kellene a boldogságban. Ehelyett magamban mérgelődök, mert ez a fontos momentumot muszáj megosztanom Higginssel, mióta a sajtó úgy keblére vonta a kapcsolatunkat, mintha az a tulajdon gyermekük lenne. Szinte már fojtogató volt ez a törődés, a reggeltől-estig tartó színjáték és az, hogy akár egy másodpercre is színlelt érzelmekkel vesszek el Jayden szemeiben, míg belül másra sem gondolok csak arra, hogy minél előbb megszabaduljak tőle. Körültekintek az épületbe, és az embereken, akik a cég miatt gyűltek össze. A cégünk, a magunkénak vallott csodánk miatt, amely ez idő alatt naggyá cseperedett és egészen más városban bontogatja szárnyait. Londont nehezebb volt ott hagyni, mint korábban a szülővárosomat, New York viszont a maga nemében egy újabb lehetőséget nyújtott számomra, ami minél tovább kavarta fel a bennem lévő érzéseket, annál biztosabban ültette el a gondolatot a fejemben, hogy mindez kihagyhatatlan. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy egészen más közönség előtt kell bebizonyítani, hogy a Stardust nem valami átlagos applikáció a kapcsolatokra vágyó személyeknek, hanem egy biztosabb pont annál. Éppen ezt próbálom szavakban előadni két nálam idősebb nőnek, akik korábban már említésszinten hallottak a cégről, most viszont hogy testközelből válhatnak a részesévé, jobban felkeltette az érdeklődésüket. Mosolyogva, és lelkesen vezetem be őket a világomba..a világunkba, és már éppen sikerül elfelednem életem zavaros problémáit, amikor a legnagyobb mind közül egészen felénk közeledik, és bár magamban azért könyörgök kikerüljön, tudom jól, hogy erre az esély egyenlő a lehetetlennel. - Jay.. - boldog mosollyal fogadom és a megszokáshoz híven egy csókkal is köszöntöm. - Már azt hittem, nem is látlak ma, úgy elvesztél. - nem csak a hittem, inkább kívántam, sőt, könyörögtem érte, de tessék, újra itt van! Mint egy bumeráng, csak ez a típus éppenséggel egyfolytában arcon talál. Tenyeremet a mellkasán pihentetem, miközben visszafordulok beszélgetőpartnereim felé, hogy szegényeket is megismertessem magával az ördöggel. - Evelyn, Esmée, ő itt Jayden Higgins, a párom. - keserű pirulaként marja végig torkomat ez az apró szösszenet, de ahelyett, hogy tudomást vehetnék róla, inkább tovább folytatom a bemutatkozás levezénylését. - Kicsim, a két hölgy a városban ugyanúgy céget vezet, csak éppenséggel a divat területén. Éppen arról beszéltünk, mielőtt megérkeztél, hogy egyszer akár közösen is alkothatnánk valamit, nem mellesleg Evelynnek jól jönne egy új kapcsolat. - direkt jegyzem meg cinkosan a nőre mosolyogva, mire az említett elneveti magát, és csak ezután szolgál felelettel. - Az én koromban egy kis löket sosem árt, és elég jót hallottam ahhoz, hogy részt vegyek benne. - erősíti meg az általam elhangzottakat, de az én mosolyom mindeközben már félő, hogy ebbe az állapotba formálja ajkaimat. - Édes, neked lenne ötleted amivel akár Esméet is egy kicsit még győzködhetnénk? - Jaydenre futtatom fel a tekintetemet, hátha most is előáll valamivel. Bár a kéretlen vélemények jobban mennek neki, egy esély sose árt, hátha ezen a téren is remekel.
Milyen egy tökéletes kapcsolat? Szerintem olyan, amikor két fél nem találkozik egymással, vagy még jobb, ha távkapcsolatban élnek. Mit számít néhányezer kilométer? Mindenki boldogan őrizheti meg a szuverenitását, és lubickolhat a szabadság mámorító vízében. Nekem bejön az online ismerkedés, ez a mai világ legnagyobb találmánya. Akárki lehetsz a gép másik végén, és arcot sem kell feltétlenül társítanod ahhoz, ha kicsit szórakozni akarsz. Bárki lehetsz, ha egy könnyed flörtre vágysz, de persze csak addig, amíg a másik nem egy zaklató típus. Én régebben néhány partneremet így szedtem fel, sőt akadtak Írországban olyanok is, akik felajánlkoztak nekem már az első üzenet után. Nem mondom, hogy ehhez nem kell tehetség, meg egy kis rafináltság, de ha, valakinek egy kicsivel is több esze van, mint az átlagnak, akkor olyan nőt szedhet fel, amilyet akar. Először is meg kell találni a megfelelő beszédkészséget. Nem szeretik, ha sokat nyáladzunk, de azt sem, ha taplón őszinték vagyunk. A kettő között lavírozva akadunk rá a tökéletes egyvelegre, és onnan szinte már nyert ügyünk van a bugyi felé. Nem kell feltétlenül ígérni, azt mindig meghallják, és vissza is élnek vele. Egyszerűen lazán kell irányítani a beszélgetést, és meg tanulni olvasni a sorok között. Nekem bejött, és szívesen átadom a tudásomat másnak is. A kreatív igazgatóval már beszéltem róla, hogy tartanék szemináriumot, de csakis hímneműeknek. Kereslet lenne rá, és így még nagyobb haszonra tenne szert a cégünk…ízlelgetem a szót, mert egyelőre csak kishal vagyok a tóban, de Jasmine kedvel, és azt hiszem jó úton haladok afelé is, hogy megpuhítsam a drága mostohapapát, aki a fejős tehén. Nem állítanám azt sem, hogy a lányoknak nem sikerült már saját pénzre szert tenni, de még mindig a papa áldozza a legnagyobb összegeket erre. Nekem meg itt van az aranyat tojó tyúkom, és eszem ágában sincs elengedni a kis kezét, nehogy aztán másik ház tájékán kereskedjen a tojásaival. Egy szó, mint száz, de ma eljátszom a tökéletes barátot, aki támogatja a csaját, még hátszelet is ad neki, csak nehogy a végén beleboruljon a tengerbe szegény. A mosdó után a tekintetemmel kutatom a kis vöröskét, de egyelőre nem lelem sehol, aztán kiszúrom a korláton kihajolva két idősebb nő társaságában. Elkalandoztak a gondolataim, de nem árt, ha szem előtt tartom, nem szeretném, ha mással szűrné össze a levet. Hajlamos a kicsike a botrányokra, a sofőrökkel éppen ezért hagytunk fel, és ha szükséges, akkor én viszem el napközben vásárolni is. A múltkor direkt három, egymástól távol eső boltba hurcolt el, és nyávogott, hogy egyik ruha sem jó rá. Jó arcot vághattam hozzá, aztán este „véletlenül” bezárult a fürdőajtó, és másfél órán keresztül bent rostokolt. Sajnáltam a végére, mert a vörös egy dolog, de a rákra hajazó már nem. Könnyedén megyek lefelé a lépcsőn, hogy csatlakozzam hozzájuk. Fél füllel már hallom is, hogy miket beszél, aztán hátulról támadom be a kicsikét. Végigsimítok a hátán, élvezem, hogy megrázkódik, de ez csak nekem tűnik fel. Jaj, de unom már most ezt a két nőszemélyt. Az arcukra van írva, hogy nem kefélte meg őket a férjük már ki tudja, hogy mennyi ideje, ha van egyáltalán. A szemem végigsiklik mindkettőn, és levonja a konklúziót. A csók már túlzás, de meg kell hagyni, hogy ajakbalzsamot tud választani. Még nekem is édeskés lesz a szám tőle, kénytelen vagyok megnyalni. A kis bestia nem az első alkalommal jár el így. - Tudod, hogy annál szívósabb vagyok. – kacsintok rá. A többiek ámuldoznak rajtunk, de ő tudja az igazságot. Ennyire könnyen nem szabadul meg tőlem, és arra várhat, hogy simán lepattanjak. Milyen férj válna belőlem később, ha ennyire sem vagyok képes? - Örvendek a hölgyeknek. – na most figyeljenek! Előrébb lépek, és Evelyn kezére csókot lehelek, amitől máris látom rajta, hogy meghódította a szívét. Mennyire egyszerűen megy az olvasás a másik nemben. - Ó, a divat az egyik szenvedélye az én Életemnek, ugye Bree? – nézek rá futólag, aztán a tekintetem útjára is engedi, a kezem azonban nem. – Tudják, nagyon szeret vásárolni, és pénzt költeni, de melyik nő, nem. – legyintek egyet, aztán meghallgatom a beszélgetés eme fonalát is. Új kliens a láthatáron? - Ez nincs korhoz kötve…Evelyn. – mosolyodom el hamiskásan, és Esmét veszem szemügyre. Merev testtartás, fapina. – Hmm…hát ehhez már ketten kellhetünk, de lennének ötleteim, ha partnert keres. Egy izgalmas kaland, mi lenne, ha eljönne holnap külön időpontra Esmé…és bemutatnám egy másik ügyfelünknek. – pillantok mélyen a szemébe, és szerencsére kezd zavarba jönni. - Nem lenne gond hölgyeim, ha elrabolhatnám ezt a kis angyalt? – kérek bocsánatot, és már húzom is magammal Bree-t. - Tíz perc, és jön a nyitóbeszéd…közvetítjük a neten is, szóval…felkészültél? – fürkészem őt, és az ujjammal az ajka szegletéből törlök le egy foltot. – Légy ízléses, de ne kurvás. – mosolygok rá.
Senki sem mondhatja, hogy nem igyekeztem. Nem állíthatja, hogy ne tettem volna kezdeményezéseket annak irányába, hogy megkedveljem Jaydent a közösen eltöltött idő során, de akárhányszor belevágtam, minduntalan csalódottan jöttem ki az egészből. Amikor már azt hittem, hogy képesek vagyunk értelmesen egymáshoz állni, egyszerűen önmagát adta, márpedig figyelembe véve az elviselhetetlen személyiségét ez pont nem az, ami jobb irányba fordítaná a beszélgetéseink menetét. Egyszerűen bele kell törődni, hogy nem változunk. Ő ugyanaz a gyerek marad, aki fiatalként tönkretette az életemet, én pedig? Nos, remélhetőleg nem menekülök világgá, ha újra bepróbálkozik ezzel a viselkedésével. A megnyitó egy fontos eseménynek ígérkezik, legfőképp számomra, mégis utánfutóként ő is csatlakozik hozzám. Szinte már szimbiózisban élünk. Én nem lehetek nélküle, ő nem lehet nélkülem, és ez kegyetlenül idegesítő. Tettetni, hogy a ruhám olvadásnak indul, akárhányszor megpillantom őt vagy szerelmesen pillázni az irányába, amikor egyszerűen csak szeretném a magassarkúmat megismertetni a hátsójával, de olyan lendülettel, ami visszarepíti őt oda, ahonnan érkezett. Manapság egyik örömömet abban lelem, hogy elképzelem, kiválasztom a legmegfelelőbb lábbelit erre a jeles alkalomra, bízva annak sikerességében, de tudván, hogy erre eléggé csekély az esély, inkább visszatérek a jelenbe, és eljátszom a hűséges barátnőt, a szerelmes nőt, aki élete legboldogabb párkapcsolatában tölti el mindennapjait. Még szerencse, hogy ideérkezésünk után akad egy kis időm, hogy levegőhöz jussak, így ki is használom ezt az ismerkedésre. Természetesen két nővel állok le beszélgetni, mert a férfiakat kerülnöm kell a jó visszhang érdekében. Hihetetlen, hogy minden egyes szórakozásomban lekorlátoz. Még arra is képes volt, hogy megváljon a sofőrömtől, nehogy az ismételten kísértésbe vigyen, márpedig ez volt ennek az egésznek a célja. Egy olyan életben, amelyben az újságok minden apró pletykára cápaként harapnak elég nehéz bármilyen szórakoztató dolgot is tenni anélkül, hogy ne kerüljön nyilvánosság elé, de amikor sikerül ezt kiviteleznem, akkor is elveszik tőlem. Ebből a szempontból Higginsnek természetesen semmi haszna. Nem mintha annyira vágynék arra, hogy átvegye a sofőröm helyét, de azért néha eljátszom a gondolattal. Aztán rosszul leszek ettől, és inkább rájövök, hogy nincs az a pénz, amiért ennyire messze mennék a színjátékunkban. Őszintén szórakoztatónak találom az eszmecserét, melyet a két nővel sikerül lefolytatnom Jayden távollétében, hiszen annyira közvetlenül adják a tudtomra kapcsolati státuszukat vagy annak a hiányát, hogy szinte türelmetlenül várok még több szaftos kis részletet, amely izgalmat vihetne az életembe. Talán mások segítése helyett, magamon kellene alkalmaznom a cégünk előnyeit, csak az a probléma, hogy ezt meglépve eléggé csúnya következményeknek lennék a részese. Talán egy nyilvános hiszti segítene a helyzetemen? A lelkivilágomon biztosan, de minden más egyenes romlásnak indulna. Így csak tűrök, és tűrök, ami egyre nehezebben megy Jayden visszaérkezésekor, mégis úgy teszek, mintha oda meg vissza lennék tőle, meg a jelenlététől. Hogyan fajulhattam idáig? Bújni hozzá, édesen becézgetni és kikérni a véleményét, mintha egyébként érdekelne is. Nagy önfegyelemre van szükségem ahhoz, hogy ne forgassam meg a szemeimet az egész úriemberre hajazó viselkedésnél, amit a társaságainknál játszik el, így el is fordítom a tekintetemet, hogy egy apró sóhajként bukjon ki belőlem a késztetés, ami szinte üvöltözve vár a kitörésre. Lássuk be, ez azért olyasmi segítség volt, mintha sebtapaszt ragasztottam volna egy éles vágásra. - Bűnösnek vallom magamat. - halk nevetés bukik ki belőlem, két kezem védekezően pedig a magasba lendül ezzel is jelezve, hogy az egyik szenvedélyemnek vallható a divat, meg annak a kacifántos, egyben csodával egyenlő világa. Milyen édes, hogy ennyire figyel rám! Kár, hogy semmi érzelmi töltet nincs ebben, egyszerűen a színjáték kedvéért tanulmányoz, de hogy ne sérüljön az érzékeny lelkivilágom, fordítva is megteszem ugyanezt vele. Nem is ő lenne, ha ne hozakodna fel a pénzköltési szokásaimmal, mire csak egy apró mosollyal reagálok, bennem viszont könnyedén fogalmazódik meg a költői kérdés, miszerint: nem vághatom egyszerűen pofán? Mert az mindenesetre megfizethetetlen lenne... - Látja Evelyn? Ne higgye, hogy ki kellene maradnia egy kis mókából. - kacsintok rá, de inkább csendben követem a beszélgetés fonalát, melynek során persze Jayden ismét hozza a formáját, és zavarba hozza Esméet. - Én a helyében Esmée, nem hagynám ki. - szólok még vissza neki, mielőtt Higgins elrabolhatna, hogy ismételten esélyem se lehessen másokkal is lenni rajta kívül. Átvehetném esetleg Esmée helyét? Egy kis kaland, meg egyéb extrák. - Nézzenek oda, megérkezett az én személyes hősöm, aki mindenre figyel. - elalélva sóhajtok egyet, karjaimat pedig a nyaka köré fűzöm és közelebb lépek hozzá. - Aggódsz netalántán picim, hogy elszúrom és oda lesz a hírneved? - biggyesztem le az ajkaimat, mintha sajnálnám is őt ezért, de persze nem is ő lenne, ha ne élne valami megjegyzéssel az irányomba. - Elég sokkal volt már dolgod, hm? - viszonozom a mosolyát és eligazgatom közben az egyik tincset, amely nem túl feltűnően, de szabadulni vágyik a többitől. Mennyire átérzem! - De ha már jó tanácsokat osztogatunk a másiknak, akkor remélem te is visszaveszel az arcodból erre a kis időre. Lehet, hogy egyelőre szépen mutatunk, de a kamera előtt tekerem ki a nyakadat, ha elszúrod ezt nekem. - suttogom a fülébe, végül visszanézek a szemeibe, és még egy édes mosollyal is megajándékozom mellé, hogy érezze a törődésemet. Hát ki a legeslegjobb barátnő, ha nem én?
Nem is tűnt el, csak el akart bújni a szemem elől, de már ismerhetne, hogy a mocsárból is előkerítem, ha annyira akarom. Bree nem az a fajta lány, akinek sikerült volna még legyőznie, azt nem állítom, hogy csatát nem nyert velem szemben, de háborút sosem. A hű katonáink állandóan sorban állnak, és a kész vezényszóra hajlanak. A tekintetem a trió között időzik, nem hiszem el, hogy vannak még nők, akik elhiszik, hogy az ő korukban a fiatalabb férfiak zsákmányai lehetnek. Evelyn még határeset, ha a hajszínét egy kicsit megváltoztatná, és ne beszélne ennyire választékosan, akkor egy magamfajta is felfigyelne rá, de így még nem látok benne potenciált. A másik Esme…na ő az a tipikus, aki otthon ül, ballettre jár, és megállás nélkül adományokat gyűjt a rászorulókra. Eléggé pöcshervasztó, nem gondolják? A mostani világban a saját magunk menedzselése a legfontosabb, ha a piacon akarunk maradni. A boldog párkapcsolatban élők elhíznak, egy illúzióban tengődnek, és azt hiszik, hogy velük sosem fordulhat elő, hogy megcsalják őket, vagy lelépjenek mellőlük. A statisztikák mellettem szólnak, egyszer mindenkinek lejár a szavatossága, és a nagyanyáink idejéből ismert holtodiglan már csak a mesekönyvek hasábjain tűnik fel. A pillantásom a mézesmázos partneremre vándorol, aki megállás nélkül magyaráz, néha megérint, hogy éreztesse, az álcánk működik, de egyébként szarik rá magasról, hogy ott vagyok-e, vagy sem. Micsoda remek páros vagyunk, az emberek szemében összeillő, a szemünkben ellentétes pólusok. Ki mondta azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Biztosan be volt tépve, de nem is rabolom a saját időmet effajta gondolatok kifejtésével. A puszi és az egymásba kapaszkodás már émelyítő nekem is, de megtartom a vöröskét, és nem mozdulok mellőle. Hallgatom a bemutatkozásokat, a távollétemben felmerült pletykákat, de azért én sem vagyok rest beleszólni, ha már jelen vagyok, és alkalmam nyílik, hogy egy kicsit a leendő menyasszonyomon köszörüljem a nyelvemet. A vásárlás a mániája, ha valakiről mintázni lehetett volna az Isla Fisher által alakított „Boltkórost”, akkor tuti Briana Doherty lett volna az. Nem is tudom, hogy melyik este kukkantottam be az engedélye nélkül a szentélyébe. Az a mennyiségű ruha elegendő lenne fél Afrikának, hogy ne fázzanak, vagy takarókat varrjanak belőle északon. Komolyan elhűltem a mennyiségen, de a minőség volt aztán a hab a tortán. Prada, Dolce & Gabbana, de ezek csak egyek a legnevesebb márkák közül. A kabátjai között akadt szőrme is, nem firtattam, hogy igazi-e, mert akkor még abból is veszekedés robbant volna ki közöttünk, de az ő döntése, hát vállalja bátran az igazi énjét a nagy közönség előtt is. - Szívem másban is bűnös vagy, de ne osszuk meg az összes titkunkat, nemde? – kacsintok rá, és hátán csúsztatom fel a kezemet, hogy a cipzárja mentén játszadozzam. Nem véletlen, hogy ezt a nyavalyás ruhát vette fel, amiből kilátszik az egész háta, lassan jegyet válthatnának a bugyijába is. Hogyne, visszavág, és máris a munka irányába terel. Megértem, hogy ez nagy lépés London után, és a két cég között fogunk ingázni a következő időszakban, de attól még nem kell mindenkit bevonni az ügyfelek világába. Esmé nekem valóban kihívás lenne, hogy egy dugható nőt csináljak belőle, de bízzák rám, és csodák születnek rövid időn belül. A hallgatásom jelenleg arany, nem firtatom tovább, hogy a nyitóbeszéd következik, és mint tulajdonos ezt Bree-nek kell megtennie. Néha elfelejti, hogy milyen teendői is vannak, és ekkor, mint jó barát én figyelmeztetem rá. Kimentem a hölgyek társaságából, de a búcsúzás pillanatában is könnyeden idomul a szerepéhez. - Azért vagyok, drágám. – mosolygok rá, de akkor le is hervad a számról, mikor közelebb hajolva suttogja a mérget nekem. – Az én hírnevem a te bukásoddal fog járni, ez benne a szép. – eltávolodva már nem érzem, hogy muszáj lenne mindenáron levennem a lábáról, így ellépek, de a rúzsfolton akad meg a tekintetem. Magabiztosan törlöm le, és ajándékozom meg néhány útravalóval, de a kislány nyelve csípős és visszavág. - Te fogsz beszélni, nem én. Elhiszed, hogy minden szempár rád fog szegeződni, és arra várni, hogy valami hülyeséget mondj? Nem mondom, hogy nem vagyok az ellenséged, de én legalább nyíltan teszem, és nem a hátadba szúrom a kést…édes. – fölé magasodom, de az egyik alkalmazottunk a mikrofonon keresztül szólítja Bree-t. - Hölgyeim és uraim következzen most az est háziasszonya Briana Doherty… - a vastaps nem marad el, és pedig úriember módjára hajolok be előtte, és mutatom az utat, hogy merre induljon el. Ó, micsoda meglepetés lesz neki, már alig várom!
Nem akarom látni őt. A közelébe lenni, hallgatni a felém intézett gúnyos megjegyzéseket, sem szembenézni az arcára kiült elégedettség és kárörvendés egyvelegével, ami pusztán azért jelentkezik vonásain, mert kifogott rajtam. Tudja jól, és én is tudom és bármennyire is kapálódzok, kiáltozok a felszínért, egyszerűen csak mélyebbre süllyedek abban a nevetséges életben, amelyet Jayden társaságában kell töltenem. A megnyitó egy különleges alkalom lett volna, és másra sem vágytam, csak arra hogy ezt egyedül vihessem végig. Biztos vagyok benne, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik olyan kapcsolatban élnek, amely nem is nevezhető kapcsolatnak, hiszen a két fél nem tudja elviselni egymást, plusz zsarolják a másikat, és mégis együtt vannak. Ha esetleg éreznék valamit iránta; tiszteletet, szerelmet, bármit, akkor úgy volnék vele, hogy rendben, legyen. Osszuk meg egymással ezt az élményt, legyünk részesei valami nagynak, ami éppenséggel most bontakozik ki másik város fényei alatt. De mi sosem leszünk ilyenek. Nem fogunk teljes önszántunkból boldogként létezni egymás mellett, hiszen minden egyes érzelmi kifejezés csak megjátszás a részünkről, és bármennyire is élvezem, hogyha kettesben vagyunk, akkor mindezt levezethetem rajta, mégis kimerítő egész nap szerelmesen vigyorogni, a közelében lenni és megérinteni, mintha valójában az érzelmeim irányítanák mozdulatsoraimat. Ezért is esik jól úgymond levegőhöz jutni és beszélgetni másokkal is. Meglehet nem éppen az a társaság, akikkel most elszórakoznék, de kezdetnek megteszi. Idegenek, és ez a lényeg. Mélyebben megyek bele az aktuális témába és ittlétünk okába, és különös elégedettséggel lát el, hogy a meggyőzőképességem nem hagyott még most sem alább. Elég csak pár percet eltöltenem a két idősebb hölgy társaságában, és sikerült újabb potenciális ügyfeleket szereznem a cégnek, akik szívesen tapasztalnák meg saját bőrükön milyen is, amikor a társkeresés egy újabb szintjébe vesznek részt. Mosolygok, bájolgok és ez egészen addig nagyon is jól megy, amíg meg nem jelenik Jayden, vele együtt pedig a harag és minden kellemetlen érzés együttese, amelyet csak és kizárólag akkor tapasztalok, amikor a közelében találom magamat. Édesen mosolygok fel rá, játszom a csodálatos barátnő szerepét, aki oda meg vissza van a párjáért, miközben egészen másképpen zajlik le ez a fejemben. Kérdésére apró és egyben megjátszott nevetés hagyja el az ajkaimat, amely végül egy mosolyban végződik. - Igazad van. Ha mindent elárulunk, mi marad nekünk? - adom vissza a kérdést, és a válasz reménytelien a semmi lenne, de ugye ez csak gondolatként létezhet tovább, másképp nem. Olyan jó lenne, ha egyszerűen úgy ismernének minket, mint ő és én, és nem úgy, mint mi. Nem érezném úgy, mintha fojtogatnának vagy egyéb kellemetlenségeket, amelyeket ez a szituáció vált ki belőlem. A nagy eszmecserék után kettesben maradunk, és természetesen már egyből visszatérünk önmagunkhoz. Szinte megkönnyebbülés így viselkedni, mert mikor éppen a szerepemet játszom, attól félek, hogy valójában érezni kezdek iránta és azt a katasztrófát nem hinném, hogy túlélném. - Csak, hogy tisztázzuk, arról a hírnevedről beszélünk, ami nélkülem nem is létezne? - kérdezek vissza a félreértések elkerülése végett és egyben kíváncsian, és bár legszívesebben felképelném, mégis mosollyal ajándékozom meg. - Mert ez esetben az is lehet, hogy te lennél az egyetlen, aki veszítene. Elvégre egy kis botrány mindig különös színezetet ad valaki hátterének. - enyhén vállat vonok tanácstalanságomban, de nem engedem el az általam fogságba ejtett kék szempárt. - Ha én bukok, te is velem. És bár nem tudom beteg elmédben mi forog éppen, biztosan nem ez lenne a végkifejlet, amit valójában akarsz. Kölcsönösen tesszük tönkre a másikat és ez a mi kapcsolatunkban a szép, nemde? - fűzöm azért hozzá gyorsan, de a kötelesség szólít, így nem árt újra felvenni az eddig is tökéletesre formált álarcot és kiállni a közönség elé. Ezt a felhajtást különösen szerettem. A rám irányuló figyelmet, amikor is központi szerepben tetszeleghettem, és egy olyan dolgot tudtam adni másoknak, ami számomra is fontossá vált az elmúlt időszak során. A szívügyemnek tekintettem mások megsegítését, még ha nem is olyan módon történt, mint amire az emberek számítanak segítség gyanánt. Manapság egyre nehezebben tudnak kapcsolatot kialakítani az emberek, így akik értelmetlennek találják a cég mondanivalóját, többnyire fel sem fogják mekkora terhet emel le ez a hozzánk érkezők válláról. Mellesleg szerettem ilyen módon eladni magamat, így épp ennek okán könnyedebben ment a nyitóbeszédem előadása, amelyben elsődleges célom az volt, hogy a cégünk lényegének megértése mellett mosolyt is csaljak az emberek arcára. Sokan hangoztatták, hogy minél kedvelhetőbbnek mutatkozunk be, annál szívesebben térnek vissza hozzánk. Most már csak azt a kellemetlen érzést kellene figyelmen kívül hagynom, ami folyton eszembe juttatja Jayden jelenlétét, vele együtt pedig a lehetséges rosszakat, melyekkel közbevághat a beszédem során, és tönkretehet mindent, amit ezidáig elértünk.
Bárcsak egy olyan lányt szemeltem volna ki, aki kezes bárány, és azt csinálja, amit mondanak neki. Ellenben a mellettem álló vöröske mindenben a másik oldalt képviseli, ha lilát említek, akkor neki a kék kell, ha meg nem szereti, sem számít, végső soron az érdekli, hogy neki legyen igaza. Az állandó szájalása lefáraszt, olykor azt hiszem, hogy én vagyok a felnőtt, és ő a gyerek. Anya úgy szereti, sőt rajong azért, hogy „összejöttünk”. Drága mama, ha tudná az igazságot, akkor nem repesne az örömtől, és máris az első idetartó géppel tenne helyre, hogy ne avatkozzam közbe. A kocsma az ő problémájuk, és nem a gyerekeiké. Nem veszik figyelembe, hogy szinte ott nőttünk fel, ott csattant el az első csókom, ott rúgtam be életembe először. Nekem azok nemcsak emlékek, hanem az otthonomat szimbolizáló történések helyszíne. Egy gazdag család miatt veszítenének el mindent, amiért tisztességesen dolgoztak, ami Belfast szíve, és jelképe is. Nem hagyhatom, hogy száműzzenek bennünket a városból. Apa nem szólt semmit a kapcsolatunkra, neki azt számított csak, hogy ír lány legyen mellettem. Nem is értem az ősöket…miért nem jó egy amerikai, vagy egy angol? Emlékszem, mikor hazavittem egy svéd lányt, hogy bemutassam, a szüleim totál kiakadtak. A vallás nálunk szent és sérthetetlen, akárkivel ágyba bújhatok, de csak komoly jelöltet invitáljak meg a fészekbe. Többet nem is vittem haza senkit, inkább megoldottam az ügyeimet házon kívül, és mindenki boldogan térhetett nyugovóra. Egyelőre az még nem dőlt el, hogy a mostani édesapja mennyire csíp, de az igazitól már megkértem a kezét. Adjunk a hagyományokra, a gyökereimet nem fogom megtagadni. A pillantásom többször állapodik meg a dekoltázsán, meg a ruha aljánál. Nem bírta ki, hogy ne vegyen fel legalább egy öt centis cipőt, még a végén azt hinném, hogy ő Törpilla Aprajafalváról. A haja színe még eredeti, de idő kérdése, hogy bekattanjon, és átkenje valami borzadályra. Sosem mondtam neki, de szeretem, hogy ilyen szeplős, és természetes, ha nem éppen egy kiló vakolat van rajta, és úgy akar éppen kinézni, ahogyan a mostani átlag. A kettesben eltöltött időnek is megvan a maga varázsa, így nem szükségeltetik, hogy színdarabot játsszunk, és őszintén villanhatnak elő a fogsorok is, hogy megmutassa a valódi oldalát. Közelebb állok, hogy ne halljon bennünket a vendégek zöme. Kívülről úgy tűnhet, hogy segítőkészen igazítom meg a sminkjét, de aki tud szájról olvasni, annak az is lejön, hogy finoman kiemelem az utcalányra hajazó jellemvonásait, és külsőségeit. - A te hírneved sem a tiéd…könnyű, ha beáll a mama egy gazdag politikus mellé. Nem felejtetted el véletlenül, hogy honnan jöttél, Bree? – komorodom el, és az ajkaitól indulva mérem végig az arcát. Sosem hittem volna, hogy egy párt fogunk alkotni, nekem túlságosan is piperkőc, és idegesítő is, de nem szabad válogatni. Ezt brandeljük ma este, hogy mindenkinek van esélye a nagy szerelemre. Kár, hogy annak a fele hazugság, a másik fele meg szerencse kérdése. - A botrányoktól ma este tekints el, mert nem lesz holnapod sem. A cégeddel játszani nem jó móka, mert sokat bukhatsz. Ezt tanították neked az iskolában? Komolyan úgy érzem, hogy sokszor több eszem van, mint neked. – egy mosolyt villantok a mellettünk elhaladó fotósra, aki zavartan kapja el a zöldjeit rólam, és majdnem sikerül nekimennie a közeledő pincérnek. - Mit nevezünk pusztításnak? – letörlöm a rúzsfoltot, és az útjára engedem, mert várják odafent a színpadon. Egy kis taps, és máris elvegyülhetnék a tömegben, de most jött el az én időm. Megvárom, hogy elpapolja a statisztikákat, megköszönje a résztvevőknek, hogy elfogadták a meghívásunkat, és kicsit elhúzza a mézesmadzagot is. Nekem kapóra jön, ha a szerelmet emlegeti, így sokkal könnyebben válok természetes Rómeóvá mellette. A kezemet feltartva a magasba jelzem, hogy szót kérek. - Elnézést. – mutatom a két karommal, és fellépdelek mellé, egy kis meghajlás közepette. A legtöbben kíváncsian mérnek végig, de nincs bennem lámpaláz, szeretem a rivaldafényt. - Bocsáss meg. – szakítom félbe, és kikapom a mikrofont a kis kacsójából. – Mindannyian tudják, hogy miért vagyunk itt. A szerelmet keressük, ki így, ki úgy. Természetesen rengeteg összetevő, viselkedési forma kell ahhoz, hogy két ember passzoljon, de mi következik utána, ha már megtaláltuk, akit kerestünk? – nézek körbe, de senki nem felel. – Bizony…az élet. Nem ott áll meg a kerék, ahol megleltük a párunkat, hanem…ahol képesek vagyunk megtartani is. Bree és én néhány hónapja habarodtunk egymásba, de ez a szerelem más, mint a többi. Gyerekkorom óta ismerem, sosem tudott igazán jól játszani előttem. Kicsit szeleburdi, és feledékeny is… - többen felkacagnak a teremben, aztán mély csend telepszik ránk. Én fél térdre ereszkedem, és úgy pillantok fel rá. - ..minden hibáját mellőzve mégis tudom, hogy ő kell nekem. Minek várjunk hát? – kihúzom a zsebemből a gyémántot, és feltárva előtte suttogom a kérdést a döbbent közönségünkkel egyetemben. – Briana Doherty leszel a feleségem? – megugrik az ádámcsutkám, vajon mi járhat a fejében?
Akárhányszor Jayden Higgins a közelemben van, mindig úgy érzem, mintha egy emberiséget elpusztító katasztrófára kellene felkészülnöm rettenetesen szűk időkereten belül. Az egyetlen különbség az, hogy a természet egyszerűen csak a dolgát végzi, Higgins viszont pont az ellenkezőjét annak. Igaz ha nem is az egész világot képes sakkban tartani ez a két lábon járó természeti csapás, de az enyémet biztosan, és ez önmagában elég nagy problémának bizonyul, amikor az ember lányát minden oldalról a média világa veszi körül, akik szinte éheznek mások bukására, köztük az enyémre is. Mára már kevésbé leszek feszült, ha a sajtó figyelme alá kerülök, régebben viszont ez nem mindig volt így. Szerény körülmények ölelték körbe az egész gyerekkorom, ami egy csapásra megváltozott, amikor a családi kötelékek összekuszálódtak. Sosem felejtettem el honnan jöttem, de ha a megszeppent kislány képet adom el magamról, a média egy idő után ízekre szed. Jayden hiába vágja a fejemhez minden egyes alkalommal ezt, a lényegen akkor sem változtat, hogy ebben a játszmában csak azok maradhatnak felszínen, akik maguk is jól keverik a lapokat. Nem nehéz önmagunkat adni mihelyst kettesben maradunk, inkább a neccesebb feladatnak az bizonyul, amikor azt kell hitelesen éreztetnem a külvilággal, hogy kedvelem őt. Régen talán így volt, mára viszont minden jószándékra hajazó érzelmet kiölt belőlem. Apró sóhajtásra telik tőlem, ahogyan a szülőket keveri bele ebbe, de nem érzem szándékát annak, hogy egy pillanatig is megmagyarázzam neki a tetteimet vagy szabadkozzak olyan miatt, amihez egyáltalán nincs közöm. - Esélyem se lenne elfelejteni, annyiszor hozod fel. - az égnek emelem a tekintetemet, de a folytatás előtt ismét a kék szempárra koncentrálok. - Netalántán bántja az érzékeny lelkivilágodat, hogy kezdtem magammal valamit? Belfast az otthonom, és az is marad, de a jövőm ebben a cégben van. Lehet egy alapod Jayden, de ahhoz, hogy valami létrejöjjön, neked is hozzá kell adnod egy pluszt, és én ezt tettem. Adtam magamból a cégbe, és ezután is fogok. Ehhez pedig semmi köze sincs annak, hogy honnan jöttem! - javítom ki a tévképzeteit, miszerint a Belfasthoz való hűségemet kellene előtérbe helyeznem bármi nemű dolog előtt. Adott volt egy lehetőség és én megragadtam, de az vesse rám az első követ, aki nem cselekedett volna ugyanígy a helyemben, és ez alól Jayden sem kivétel. Úgy tűnik egyszerűen képtelen arra, hogy visszatartsa a megjegyzéseit, ezzel pedig kezd az agyamra menni. Sóhajtok egyet, de nem esek ki a szerepemből. Átkarolom a nyakát, olykor-olykor megérintem, de fejben egészen hevesebben zajlanak le ezek a mozdulatok. Elkomolyodok egy pillanatra, és elfordítom róla a tekintetemet. Egyszerűen gyűlölöm, amiért fogást talált rajtam. - Ha több eszed lenne, mint ahogyan azt te is hangoztatod, tudnád mikor kell leállni. Márpedig egyszer hibázni fogsz, és én ott leszek, hogy végignézzem, ahogyan a nagy önbizalmaddal magadat teszed tönkre. - véleményezem a szavait, de a cégre nem térek ki. Ha annyira okos, miért nem azzal foglalkozik, hogy valamelyik jelenlévővel egyezkedik, ahelyett, hogy engem készít ki idegileg? Igaz is, a másét könnyebb elvenni, mintsem sajátot felhúzni a semmiből. - Téged? - kérdezek vissza egyszerűen, és egy édes mosollyal az arcomon, mielőtt elengedhetném őt, mert a színpadra szólítanak. Míg egy részem csakis a beszédre, addig a másik Jaydenre összpontosít, aki biztosan készül valamire. Belemerülök a beszédembe, de mivel untatni sem szeretnék senkit, így igyekszem a lehető legrövidebbre zárni. Már csak az utolsó sorok maradnak hátra, amikor Jayden jelentkezni kezd a tömegből, én pedig a homlokomra simítom ujjaimat. - Édes jó Istenem... - suttogom magam elé a szavakat, és egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben egyenesen feljön hozzám a színpadra. A mikrofont átnyújtom neki, ugyan lehet pont ezzel a vesztembe rohanok. Már szinte lepörögnek előttem azok a rémképek, amikor is a céget és engem igáz le a szavaival, de egészen más veszi kezdetét, amire gondolni sem mertem. És nem feltétlenül a vágyaim netovábbjaként nem tettem meg ezt. Csendben, és egyben valahol feszültséggel és minden más egyéb érzéssel telve hallgatom végig mondandójának felvezetését, ami egyre inkább fordul át az őrültségbe, míg végül eléri annak csúcspontját. Minden porcikám tiltakozik ez ellen, legszívesebben torka szakadtából üvöltené a nemleges választ, mégis képtelen vagyok rá, hogy megtegyem itt mindenki előtt. A közönség feszülten figyelve a válaszomra vár, ez a marha meg itt térdel előttem, hogy viccet csináljon abból a kérdésből, ami minden nőnek valahol az álma szokott lenni, és mélyen belül nekem is az volt. De nem így; Egy megjátszott kapcsolatban, zsarolva és egyáltalán nem gondolva komolyan. Ez így nem helyes. Legszívesebben hagynám, hogy térdeljen még órákon keresztül, mégis egy hatalmas igennel gazdagítom ezt a szimbolikus pillanatot, de belül a valóság visszafele halad bennem, amiért képes voltam rábólintani erre. A mosoly, ami eddig is ott tündökölt az arcomon, boldogabb ívet követel az előírások szerint, és észre sem veszem, hogy elmerengésem következményeként egy könnycsepp folyik végig arcom mentén, melyet több másik követ. Örömkönnyek ezek vagy a szomorúság miatt törnek felszínre, amiért igent mondtam neki? Bármelyik is legyen a helyes válasz, egy valami biztos: Hozzámegyek Jayden Higginshez, bármilyen készülő katasztrófát jelentsen is ez a jövőmre nézve.
Esküszöm, megpróbálok értelmes képet vágni, amikor a kettőnk bukása kerül terítékre. Nem tudom elégszer kihangsúlyozni, hogy akinek nagyobb esélye van a pusztulásra az nem én vagyok, hanem ő. Nem álltam eddig reflektorfényben, és a nevemet is elfelejtenék, ha szakítanék vele, mondjuk a családom nem örülne neki, és anya biztosan kitagadna, vagy pár hónapig nem szólna hozzám, de azért az igazi vesztese a majdnem kapcsolatunknak Bree lenne. A szülei elváltak, ez már amúgy is istenkáromlás az írek szemében, de ha még egyetlen pasit sem lenne képes megtartani, akkor bebizonyosodna az is, amit már számtalan bulvárlap lehozott róla: Egy könnyűvérű nőcske, aki nem hisz a szerelemben, és havonta cserélni az állítólagos nagy szerelmeket. Hosszabb távon jót teszek neki, sosem ismerné be, de a New Yorkban megnyitott iroda is azt példázza, hogy mellettem a magasságokba emelkedhet, és elérheti azt a vágyát, hogy ne csak a médiában, de a szakmában is elismerjék. - Dehogynem…sokkal több köze van hozzá, mint gondolnád. – komorodom el, miközben fogva tartom a zöld íriszeit. - A családod mélyen vallásos, és ezt a fajta sikert nem fogják olyan mértékben elismerni, mint a családalapítási szándékaidat. A két bátyád már házas ember Bree, és te sem leszel már fiatalabb. A cég te vagy egy bizonyos mértékig, de ez akkor is állni fog, ha te már nem leszel. A nagyszüleid vajon ettől lesznek boldogok, vagy a szaladgáló unokáktól? Tudod, hogy mit jelent írnek lenni, akkor ne szégyelld a származásodat. – villantok rá egy nem túl meggyőző mosolyt, mikor elhalad mellettünk egy fotóriporter, és a derekán is végigzongorázok az ujjaimmal, hogy végül ismételten kizárjuk a minket körülölelő hazug valóságot. - Mindenki hibázik…csak élni kell a lehetőséggel, nézz magadra. – engedem útjára, mert a kreatív manager már a seggébe csinált, és nem is a gatyájába, hogy megtartsa a drága üzletasszony a mai nyitóbeszédet. Megigazítom a csokornyakkendőmet, és meg is hajolok néhány ember előtt, és megérintem a nadrágomat. A gyűrű a helyén van, az első felvonással meg is volnánk. Micsoda pazar rendezvény, még a televízió is közvetíti élőben. Anyáék nem hiszem, hogy nézik, de abban biztos vagyok, hogy Bree szülei igen. Az édesapja majdnem kiugrott a bőréből az áldáskérés alkalmával. A tekintetem rászegezem, és elfojtok egy kárörvendő vigyort, aztán magabiztosan tartom fel a kezemet, hogy megszakítsam ezt az unalmasnak, és émelyítőnek tartott szavalást. A mikrofon az én kezemben landol, nem szoktam előre megírni a beszédjeimet, így most is improvizálok. A lányok isszák a szavaimat, a delíriummal sosem lehet mellényúlni, és már látom a csillogó tekinteteket. Emidáig direkt kerültem a leendő menyasszonyom pillantását, hogy ne essen le neki, mire is készülök. A szekundum elérkezik, én fél térdre ereszkedem előtte, és felteszem a nagy kérdést. A közönség is elhallgat, lélegzet- visszafojtva várják a feleletet, akárcsak én. Fogalmam sincs, hogy mi játszódik le a fejében éppen, nem is akarom tudni, mert mindketten rosszul járnánk. Egy kis időre megfordul a buksimban, hogy nemet mond, és megaláz, de nem merné megtenni. A hatalmas igen másodpercekkel később robban ki belőle, és nekem is óriási kő gurul le a mellkasomról, hogy nem kell tovább itt lennem, mármint kiszolgáltatottan. A könnyeket nem bírom mire vélni, nem szokása a sírás, de az is lehet, hogy olyan jó színésznő, hogy neki ez zsigerből menjen. Szomorú lennék, ha számított volna rá ma este. Az ujjára csúsztatom a platinafoglalatba helyezett szív alakú gyémántot, és felállva fel is kapom őt. A vakuk kattannak, a közönség éljenez, én meg eljátszom, hogy nálam szerencsésebb férfi nincs a planétán. A sarkak a színpadon koppannak, és átölelve oldalasan egy puszit nyomok az arcára. - Köszönjük szépen, ennél boldogabb nem is lehetnék ma este. Életem hölgye igent mondott nekem. – nem is engedik, hogy tovább beszéljünk, csak azt hallom odalentről, hogy mindenki a „Csókot” kiáltozza ütemesen, és egyre hangosabban. A mikrofont átadjuk az egyik ott álló kollégának, és kicsit megszeppenve, vagy éppen kiesve a szerepemből, magamhoz húzom. A tekintetünk kétségektől gyötrelmes, fáj a megjátszott kézfogó, de nem vagyok rest a legjobb lenni benne. Óvatosan csúsztatom az ujjamat az álla alá, és úgy merülök el a zöldjeiben. - Ez a jövőd záloga. – suttogom bele a duzzadt, és mézédes ajkaiba, lecsapva a lehetőségre, hogy egy kis szenvedélyt hozzak vissza Belfastból, a múltunkból. Most kell erősnek lennie, és annak a lánynak, aki egy életen át harcolna az igazáért.
Egy részem mindig is abban a kislányos hitben fog élni, amire a szüleim neveltek. Abban az elképzelt valóságban akar majd érvényesülni, amiről annyit meséltek neki, amivel igyekeztek elnyerni a figyelmét, hiszen tudták, hogy az a kislány erre vágyik majd a későbbiekben. Egy biztos pontra, egy férjre, vele együtt pedig egy boldog és kiegyensúlyozott életre, amelyet a családja környezetében élhet át. Egy részem sosem fog lemondani erről, mégis szerencse, hogy a másik, aki megtapasztalta a valóság kegyetlen mivoltát túlságosan erős ahhoz, hogy elnyomja őt. Az, amit akár ígéretnek is vehettem volna, nem létezik és ennek tökéletes példája az előttem álló férfi, aki minduntalan arról próbál meggyőzni, hogy bármit is értem el, a szüleim számára egy csalódás leszek, hiszen azokba az elvekbe, melyet megköveteltek, közel sem esek bele. Nem akarok hinni neki, mert egyszerűen ő ilyen. Ott próbál tönkretenni, ahol csak tud. Soha, egyetlen kedves szava nem volt hozzám, és ha volt, akkor pár másodperc múlva elrontotta valamivel. Ő ilyen...mi ilyenek vagyunk. Nem jók egymáshoz, inkább mérgezőek. Ezeket figyelembe véve mégis hogyan ragaszkodjak egy olyan ábrándképhez, ami több sebből is vérzik? - Mielőtt engem oktatsz ki, talán egyszerűen önmagadat is kielemezhetnéd, kezdve azzal, hogy mit is keresel itt valójában. Miért vagy velem? Ez még belefér abba a hihetetlen nagy elveidbe? - kérdezek vissza, de szerencsére a felmentő sereg megérkezik, így egy kis időre kizárhatom Jayden közelségét, még ha a szavait nem is a fejemből. Nem hiszem el, hogy ennyi év után is képes még mindig ezt tenni velem. Elérni, hogy annak a kislánynak érezzem magamat, akinek teljesen lerombolta minden önbecsülését. Aki egy kicsit is érzett iránta valamit, bízott abban, hogy egyszer majd másképpen fog rá tekinteni vagy ez is valami kacifántos módja a törődésének, amit egyszerűen nem tud kifejezni. Annak a naiv és buta kislánynak, aki sírva rohant haza miatta, mert ismételten olyanokat vágott a fejéhez, amelyeket nem tudott csak úgy félretenni, mert mélyen belül tudta, hogy igaza van. Nem akarom ezt érezni, mégis ezt érzem. Egyszerűen nem tudom szavakban megfogalmazni mennyire ellenszenvet vált ki belőlem és haragot az, hogy újra az életem része lett és nem tudok mit kezdeni vele, mert sarokba szorított. Mindezeknek viszont jelét a színpadon nem mutatom, mert ennek egy olyan estének kell lennie, ami a cégről szól és nem róla. Sokszor érte el, hogy ő legyen a középpontban, ezt ma nem engedhetem meg. A beszéd sikeresen lezajlik, a közönség rajong az újításokért, az ötletekért, amelyeket nagyvonalakban próbálok felvázolni, noha még rengeteg munka vár a kiteljesedésére. Jó érzéssel tölt el, hogy ezt az enyémnek vallhatom, és hogy ennyi érdeklődést látok felcsillanni a résztvevők szemeiben. Már szinte el is feledkezem mennyire kellemetlenül érzem magamat egyes személyek jelenlétében, akinek első számú egyede ismételten tesz arról, hogy ez sose történjen meg. Félve és egyben belül hevesen tiltakozva nézem végig, ahogy felsétál a színpadra és szinte lejátszódik előttem a jelenet, ahogyan véglegesen búcsút inthetek a cégnek. Ennyi volt. Mindaz, amit jóként könyveltem el az életemben másodpercek alatt kártyavárként omlik majd össze a szemeim előtt, és ez az érzés egyszerűen felemésztően hat rám. De ami a színpadra érkezését követi, az még engem is váratlanul ér. Jó párszor eljátszottuk már, hogy mennyire oda vagyunk egymásért és olykor-olykor az is megesett, hogy szép szavakkal illettük a másikat, de Higgins már kezd átesni a ló túloldalára. Rossz érzés kavarog bennem, egyszerűen nem tudnám megmondani a kiváltó okait, de elég erősen uralkodik rajtam el ahhoz, hogy közel se tudjak a cégre vagy az este fontos elemeire koncentrálni. Épp annyira elegendőek, hogy csak és kizárólag arra az egy személyre tudjak figyelni, aki mindezt kiváltotta belőlem, és aki örömmel fokozza azzal, hogy a kapcsolatunkat jellemzi, végül pedig térdre ereszkedik előttem. Ez valami vicc lehet csak, igaz? Egy rossz rémálom, amiből hamarosan felébredek majd és rájövök, hogy ő sose tért vissza, ez pedig sose történt meg, mégsem vagyok képes egyiket sem meglépni. Nem fogok felébredni, mert nincs miből, hiszen ez a valóság és az a pillanat, amikor is igennel felelek a leánykérésre, a gyűrű pedig rákerül az ujjamra, ezzel is szimbolizálva, hogy most már másképpen is összeköt minket a sors. Egy erősebb köteléket, ami még inkább elszakíthatatlan lett annak érdekében, hogy minél előbb megszabaduljak tőle. Szinte szorít a rajtam lévő ékszer, úgy érzem egyre szorosabban öleli körbe ujjamat, hogy sose tudjak megválni attól a ténytől, hogy hozzámegyek Jaydenhez. Próbálok boldogságot színlelni, örömöt kipréselni magamból, bármit amit normális esetben az emberek szoktak, de túlságosan erőltetettnek hat a sokk hatása alatt, amelyben vagyok. A tömeg már nem egy sikeres képnek hat, hanem fojtogató és követelőző embermasszának, akik többet kérnek ebből a mocskos hazugságból. Felpillantok Jayden szemeibe, a mosoly ott tündököl az arcomon, de úgy érzem belülről egyre üresebb vagyok és ezt ő tette velem. Kívülállónak érzem magamat a saját életemben, és tehetetlennek abban a katasztrófában, ami még csak most vette kezdetét és egyre szélsebesebben hajt le velem azon a bizonyos lejtőn és csak egy kérdést hagy hátra a fejemben: Megéri mindezt ez az egész? A körülöttünk lévők nem tesznek le arról, hogy minket csókra bírjanak, és bár annyiszor játszottuk már el a magunk szerepét, mégis nehezebbnek érzem ennek megtételét, mint bármi mást. Bátorságom és józan eszem utolsó szálaiba kapaszkodva hagyom, hogy a várva várt csók megtörténjen, holott minden sejtem ellene tiltakozik. Közelebb húzódom hozzá, kezem az arcára simul és próbálom kizárni azt a belső izgatottságot, amely kegyetlenül éled fel bennem tiltott pillanatunk során. Kettős érzések lesznek rajtam úrrá. Egyik részem többet akar, másik menekülőre fogná a dolgot, mégis fogva tartom még pár végtelenségig tartó másodpercig a kék szempárt, ahogyan elszakadunk egymástól. Gyűlölni akarom őt. Minden sejtemmel utálni, amíg elég erős nem leszek ahhoz, hogy kitaláljak valamit ellene. Ezek után a nagy gratulációk fogadása marad, én viszont alig várom, hogy kettesben legyünk. Szerepemhez méltóan bájolgok, a vőlegényemhez simulok és a kezét fogom, de abban a pillanatban, hogy egy kis időnk marad, egyből magammal vonszolom az egyik üres helyiségbe, és magunkra zárom az ajtót. Úgy teszek, mintha az előbbit akarnám folytatni, ehelyett viszont mihelyst elég közel érek hozzá, egy pofonnal jutalmazom. - Neked teljesen elment az eszed, Higgins? - akadok ki, de itt még nem végeztem. - Mi ez az egész, hm? - tartom fel a kezemet, amin a gyűrű is látható, amelyet legszívesebben már most eltüntetnék onnan, de mégsem tehetem. - Hogy képzelted ezt? - ismételten kérdéssel fordulok irányába, noha az előzőekre se hagytam neki lehetőséget, hogy válaszoljon.
Én meg akarom értetni Bree-vel, hogy mit jelent a család fogalma, de ő is visszaszúr, és erre már nem sikerül reagálnom, vagyis tudnék, ha őszinte akarok lenni, de csendben maradok, mielőtt ostobaságot követnél el. Most először gyullad fel bennem a kétely aprócska szikrája, hogy mi van, ha nem a jó utat járom? Mármint fordítva is igaz, hogy egyszerűbb megoldás lett volna, ha elé állok, és elmesélem a szüleim válságát. Talán még segített is volna, hogy megtarthassuk a kocsmát, de abba meg a szüleim haltak volna bele, hogy egy idegentől fogadjanak el pénzt. Nekem veszítenivalóm ugyanúgy lenne, de kisebb sérülésekkel, mint neki. A lelkiismeretem nem lesz tiszta, ha színt vallok előtte, és megkérem a kezét, de majd meg tanulok élni vele, rosszabbat is elkövettem már, nem most fogok kardomba dőlni. A szavak még ott lengenek körülöttünk, mikor elválunk, és felfárad a színpadra, hogy megtartsa a nyitóbeszédét. A kamerák forognak, több ezren ülnek odahaza, hogy értesüljenek New York legfrissebb tárkereső cégéről. Európában már teret hódított a vállalat, de most új vizekre evezünk, és ebben az én kezem munkája is benne lesz. Elmosolyodom, hogy mennyire naiv a kis vöröske, hogy mennyire más színben látja a világot. A szerelem nem létezik, mármint amiről beszél, de mindenki azt akarja hallani, hogy van egy férfi, vagy éppen egy nő, aki csak arra vár, hogy rátaláljon. Kiábrándító a szösszenet, de bezavarok, és kezdetét veszi egy izgalmasabb móka. Bree nem tudta, hogy meglepetéssel készülök, az arcára van írva, hogy nem számított egy hátsó támadásra, de az benne a szép, hogy én sem terveltem ki előre, mármint, hogy pont ma este kérem meg, de az idő sürgetett, és kénytelen voltam megvásárolni a gyűrűt, vagyis elkérni otthonról, mert arra nem lett volna pénzem, hogy ilyen méregdrága ékszert vegyek neki. A tekintetem végighordozom a közönségen, és belemerülök a delírium felvezetésébe. Az iskolában sem volt panasz arra, ha én beszéltem, mert a meggyőző erőm óriási, és kifejezetten üdítő, hogy ennyien figyelnek rám. A bevezető nem tart sokáig, és hamarosan már fél térdre ereszkedve várom, hogy igent mondjon nekem. A másodpercek csigalassúsággal telnek, nem nekem találták ki a lánykérést, de azt hiszem, hogy ki merne nemet mondani nekem ennyi ömlengés után? A kis boszorka megvárat, de azzal meglep, amikor könny csordul ki a szeme sarkából. Nem hatódhatott meg, vagy mégis? Többeknek leesik az álla, odajön hozzám, és sikerül felhúznom a gyémántot a kis kacsójára. A vakuk kattognak, és integetünk, mintha mi lennénk az Elnök meg a First Lady. Sütkérezem a rivaldafényben, de túlságosan átjárja a vendégek lelkét a gratuláció, és csókot követelnek tőlünk. Nem az első alkalom, hogy meg kell ízlelnem az ajkait, de tudva, hogy éppen a pokolra kíván, sokkal élvezetesebb. Az állát megragadva fordítom magam felé, és suttogok a szirmaiba, hogy érezze a törődést. Lehunyja a szemhéját, és a színésznői tehetségével brillírozva még engem is meggyőz róla, hogy tetszik ez a fajta közeledésem. Nem értem, hogy mitől lesz ennyire melegem, de hirtelen a szívverésem is megugrik, de azt hiszem ennek az az oka, hogy túl sokan szemtanúi az intim pillanatunknak. Az éljenzés a fülemben cseng, és alig bírok moccanni, mert elvakítanak a kattogások, és ketten is odaállnak, hogy mutassák az utat lefelé a színpadról. A kezemet nyújtom kifelé, hogy védjem őt, de alig kapunk levegőt az átnyúló karok fogságában. - Ms. Doherty és Mr. Higgins…erre. – az egyik biztonsági emberünk int, hogy kövessük őt, és én nem is ellenkezek, mert a levegő mindennél jobban fontos lenne. A tekintetem a nagy debellát célozza be, és perceken belül egy csendesebb teremben kötünk ki. Az ajtó még be sem csukódott, de már csattan is a pofon az arcomon. Még csillagokat látok az előbbiek után, de felkészülhettem volna a vipera oldalára, nem mintha eddig nem láttam volna már. - Az eszem a helyén van. – simítom meg az arcomat, és megmozgatom az állkapcsomat is. hogy a helyére álljon, ami meg is történik egy nagy reccsenés kíséretében. – Nem vagy analfabéta, sem hülye…akkor tudod mit jelent. A feleségem leszel, nem világos? – a mosoly nem játszik, csak nézem őt meredten, és az újabb hullámot várom. - Simán. Megtettem, az édesapád is áldását adta rá. Nincs visszaút, már a családjaink is tudják. Bele kell törődnöd, hogy a férjed leszek, ami új szabályok felállításával fog járni, de ne rontsuk el a mai napot ezzel, vagy van még benned egy kis düh? – megvárom, hogy reagáljon, aztán megragadom a kezét, és a legközelebbi falig hátrálok, hogy odapasszírozzam a saját testemmel. - Többet ne emelj kezet rám. Az erőszak nem a kenyerem Doherty, és nem emelek rád kezet, de ezt vissza is várom, különben a holnapi napod is már a pokol egy kisebbik bugyra lesz. Méltóságteljesen is viselhetnéd a dédnagyanyám gyűrűjét. – engedem el, és megigazítom az öltönyöm egyik gombját. - Ha lehiggadtál, akkor visszamehetnénk a vendégekhez. Hosszú éjszaka lesz ez még. – nyújtom a karomat, de nekem az is jó, ha kiront.
Az egész olyan szürreálisnak tűnik. Hallgatni Higgins szavait egy olyan szerelemről, egy kapcsolatról és kötelékről, amely soha nem létezett, pusztán a képzelet szüleményének tudható be. Látni a kedves tekinteteket, az érzelmektől átrendeződött arckifejezéseket, ahogyan mindezt egy az egyben elhiszik neki, miközben belülről szétfeszít az érzés, hogy világgá kürtöljem mennyire egy ámítás az egész. Mi nem vagyunk ilyenek, sosem leszünk. Évek alatt masszává gyúrt utálatunk vezetett ide és kényszerített egy olyan helyzetbe, melyet egyikünk sem akart, mégis a részesévé vált. Őrült lennék? Talán. Mindennél fontosabbnak tartom mindazt, ami eddig megtörhetetlen erődként épült és a tény, hogy bárki is veszélyeztetné, pusztán a saját maga szórakoztatásáért arra késztet, hogy mindent megtegyek ennek elkerülésének érdekében. Nem mondhatok semmit, nem tehetek semmit, mert csapdába kerültem, és bármilyen megmozdulás ezek közül végzetes lehet a cégre és rám nézve. Meglehet butaság a részemről és meggondolatlanság is egyben, de ha ezzel azon a talajon tarthatom a Stardustot, amelyen igyekszik egyensúlyozni az évek során, akkor ennyit csak képes leszek elviselni. Még ha gyűlölöm is. Ha egyszerűen képes lennék megfojtani egy kanál vízben, és nem bírok megmaradni sem a közelében, de ha ez a feltétele, akkor legyen..elviselem. A hangja olyan távolinak tűnik, ahogyan egymás után sorakoztatja fel a minket egységben tartó érzelmeket, melynek végeztével egy nem várt fordulatot csempészik az este menetébe. Kell egy kis idő, hogy feldolgozzam mire készül pontosan, holott tudatában vagyok cselekedetei jelentésének. A rosszullét kerülget, úgy érzem másodpercek választanak el attól, hogy összeesek itt mindenki előtt, mert a világom éppen a két szemem előtt áll a feje tetejére, a hatását viszont önmagamon tapasztalhatom meg. Nehezen találom meg a hangomat, a könnyek viszont előbb törnek utat és gördülnek le arcom mentén, melynek ösztönös jelentkezését én sem tudom mire vélni. Talán belül magam is vágytam erre a pillanatra? Hittem még a csodák létezésében, és abban, hogy létezhet az a bizonyos kivétel? Nem tudnám biztosra megmondani, mégis egy részem úgy érzi, még ha hittem volna is mindebben, ő akkor is ezzel a lépéssel egy életre tönkre vágta azt. Színjáték vagy sem, ha az érzelmek szerepet játszanak, őket már lehetetlen becsapni. Minden ezernyi szálon kavargó gondolatom ellenére is magamon érzem a körülöttünk lévők várakozó tekintetét, azt a lélegzetvisszafojtva megtörténő eseményt, amikor a válaszom képzi számukra majd az újabb levegővételt. Az igen, mint egy egércincogás, úgy bukik ki belőlem, vele együtt pedig a színlelt boldogság is megjelenik. Egyszerre történő fellélegzésnek leszek tanúja, tapsviharnak, amely elnyomja a bennem lévő csalódottság érzést. Vajon minden nő így érez, akinek megkérik a kezét? Elég lehangoló, mondhatom. Szívem szerint a földre kuporodnék, és hisztis kislány módjára balhéznék, hogy én ezt akkor sem akarom! Nem akarok vele lenni. Nem akarom a gyűrűjét viselni, mégis tehetetlen vagyok a velem történő eseményekkel szemben, és amíg mindenki a csókot követeli, nem telik el egy másodperc se, hogy ne azon törjem a fejemet, miképpen is lenne lehetőségem megszabadulni tőle anélkül, hogy a cég hírneve ezt bármilyen úton-módon is megérezné. Esetleg elköltözhetnék valami távoli szigetre. Névváltás, hajszín, minden. Tehetnék róla, hogy sose találjon meg, a cég vezetését meg majd valamilyen leleményes módon a távolból megoldom. Lehetne a nevem Natalia és akár férjes asszony is lehetnék. A vele való kapcsolat-féle színjáték is működik, akkor ez miért ne? Vennék egy mély levegőt, de a közönségnek egyből lejönne, hogy baj van a Paradicsomban, így inkább ragaszkodok ahhoz az énemhez, akinek mellette kell lennem. Előveszem boldogságom összes megmaradt darabkáját, és megragadom az alkalmat, hogy kiélvezzem csókunk minden kínzó másodpercét, amely csakugyan gyötrelmesen hat a szívverésemre, és talán még hevesebben is kezd el dobogni a maga fogságában. Lehet a rosszullét következő fázisába léptem? Itt ér a vég a cég megnyitó partiján? Lehetne rosszabb is. De hiába várok, az csak nem ér el. Higgins még mindig túl közel van, a csókunk még mindig az este nagy szenzációja, az a fránya gyűrű pedig eltöri az ujjamat az oda nem illősége miatt. Ennek véget kell vetni. Ezt valahogy le kell vezetnem rajta, de csak akkor, ha kettesben maradunk. Milyen kegyetlen nőszemély lennék, ha elrontanám a hirtelen nagy örömöt? Így, hogy kifejezzem számára a bennem rejlő hatalmas nagy érzelmeket, csak az ajtó becsukódása után ajándékozom meg egy pofonnal, magamat pedig egy valójában őszinte érzelemmel. Sokkal nyugodtabbnak érzem magamat, de tudom, hogy ezek után képtelen lesz visszafogni magát és nem a nyakamba zúdítani a vihart, amelyre csak ő képes. - Biztos vagy te ebben? - kérdezek vissza, mert számomra ez egészen másképpen jön le. - Így viselkedsz, mikor minden rendben van fent abban a hülye fejedben? - becézgetem tovább kedvesen, mégis mérgesen fújtatok egyet, amikor kimondja, hogy a felesége leszek. - Nem is értem Higgins. Annyi nő van a világon, aki az egyik karját is odaadta volna azért, hogy a feleségednek vallja magát, de te mégis engem teszel tönkre idegileg, akinek ez nem kell. Nem lehettél volna esetleg egy kicsit kreatívabb? - próbálok rájönni a miértekre, valami megoldást találni arra, hogy örökre búcsút intsünk egymásnak, de amit egyszer ez a majom a fejébe vesz...nos, az eltéved a sötétségben vagy belehal a magányba. Nagyokat pislogok apám említése kapcsán és a kezemet a homlokomra simítva fújom ki az eddig bent tartott levegőt. Valószínű ez volt az egyetlen, ami még féken tartotta az egyre inkább elhatalmasodó agyvérzésemet. - Ez tényleg valami vicc. Ilyen nincs, hogy tényleg elment mindenkinek az esze körülöttem. - ennyivel reagálom le kezdetben, de a kérdésére már fogalmam sincsen mit mondhatnék. Ajkaimat szólásra nyitom, de abban a pillanatban rájövök, hogy felesleges. Kár lenne magyarázkodnom, megértetnem vele, hogy ez miért nem helyes, hiszen úgysem értené. Meglepettség fut végig rajtam, amikor elzárja előlem a menekülőutat és rettenetesen kényelmetlenül érint ez. Szabad kezemet a mellkasára tapasztom, és próbálom eltolni magamtól, de a tekintetét kerülöm, egészen addig a pillanatig, amíg sikerül annyira összeszednem magamat, hogy minden kavargó érzésem fojtogató hatására is megszólaljak. - Bármiért is teszed ezt, remélem legalább neked piszkosul megéri. - nem tudok másképp nézni rá, csak azzal az ellenséges érzéssel, amelyet kivált belőlem minden egyes tettével. Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna ha más körülmények között találkozunk? Ha részben megváltozott volna? Lett volna akár egy pillanat is, amikor képes lettem volna kedvelni? Úgy gondolom, ezt soha sem tudjuk majd meg. - Essünk túl rajta. - karolok belé kelletlenül. - Minél előbb kerülök távolabb tőled, annál jobb. - fűzöm még hozzá, mielőtt kiléphetnénk ismételten a vendégek közé, és abban a pillanatban el is engedem őt, mihelyst lehetőségem nyílik rá. Helyette egy pezsgőt emelek le a felénk nyújtott tálcák egyikéről, hogy bármit is hozzon magával ez az este, legalább ilyen szinten felkészült lehessek rá, melynek első szintjéhez tartozik, amikor egy közös fotóra invitálnak minket, mikor is újra azzá a párossá kell válnunk, kik oda meg vissza vannak egymásért.
Minden a tervek szerint halad, mondhatnám, hogy Hamupipőke történet, amikor ráhúzom az ujjára a gyűrűt, és megkönnyebbülök, hogy nem rendez jelenetet a színpadon, mert tudom, hogy mire számítsak, ha innen lemegyünk. Briana Doherty sosem volt az a fajta lány, aki a sarokban sírt volna egész álló nap, nem mondom, hogy nem sirattam meg, de aztán felállt, és visszavágott valamivel. Az évek elteltével valahogyan megedződött az iskolában is, és habár a stréberek táborát erősítette, még úgy tekintettem rá titkon, mint egy amazonra. Nem véletlen, hogy ennyire jól megy neki a színésznői megmozdulások, Oscar díjat érdemelne a könnyekért, mert az biztos, hogy nem a meghatottság miatt sír. El tudom képzelni, hogy a fejében most darabol fel, és elszaval egy verset, miközben apró késekkel vágja le a tökömet. Megédesíti a reakciója az én estémet is. A vakuk villannak, én a derekára simítom a tenyeremet, mikor már egyenesbe jövök, és mosolyogva adok egy puszit is neki, de a csók résznél azért a fejem tetején is az égnek állnak a hajszálak. Máskor egyszerűen letudjuk annyival, hogy összeér a szánk, és azt hiszik, hogy valóban elmerült a nyelve adta mennyországban, de ez egyáltalán nem igaz. Most viszont nem kerülhetem el, hogy valóban bedugja a nyelvemet, és megízleljem a pezsgője, meg a gyümölcsös rúzsa zamatát, tetézve azzal, hogy szinte az ikrei is kibuggyannak a ruhából, és felém köszönnek, mint két csintalan kutya. Hát be kell ismernem, hogy elgyengülök, és majdnem elhiszem neki, hogy élvezi, de a kis vadmacska a végén bele is harap az ajkamba, és úgy kell a biztonsági főnökre figyelnünk, hogy levegőhöz jussunk. A kezemmel védelmezem őt, túl sokan akarnak gratulálni, mert kérdezősködni, de kell egy kis szünet, mert felrobban mellettem a kicsike, és a gyűrűt is nagyon igazgatja. Meg fogom ölni, ha elhagyja, vagy arra készül, hogy eladja, mert a dédmamámé volt az ékszer. Sóhajtva tárom ki az ajtót, és kísérem be az első szabad terembe, de ahogyan elnézem ő is rángat, mert az arcára fagyott a mosoly, és nem tudja, hogy mit tegyen. Elmondom kislány, hogy mi lesz. Úgy válik el tőlem, mintha megégettem volna a puszta érintésemmel, és kikelve magából egy pofonnal jutalmaz. Eltűröm a hiszti első hullámát, de utána már nem vagyok együttműködő, mikor ócsárol, és ostoba kérdésekkel traktál. Elég egyértelmű, hogy eljegyeztem, még le is térdeltem, hogy hivatalos legyen, de olyanokkal zaklat, hogy mint is lehetséges ez. Egy óvodás is felfogta volna már, hogy jegyben járunk, de neki ehhez több idő kell, vagy most fogja fel igazán, hogy mivel jár az igenlő válasza. A béketűrésből hamar kihoz, de most még annál is jobban, hogy egy szó nélkül hagyjam. A falnak passzírozom, a testi erőmmel bírom hallgatásra, és még a kezét is lefogom, hogy vegye a lapot, most túl messzire ment. Nem vagyok a játékszere, sem a bokszzsákja, és ha még egyszer kezet emel rám, azt is megbánja, hogy megszületett. A keze a mellkasomnak vetül, egy kicsit talán meg is ijed, mire rájön, hogy ezzel nem ér el semmit nálam. – Tudom, hogy mivel jár, ha elveszlek. Mások valóban örülnének, ha eljegyeztem volna őket, de nekem éppen az kellett, hogy te legyél az. Némi jó modort is tanulhatnál, mert nem leszünk jóban a jövőben, ha így fogsz nekem esni. – még nem hátrálok, tartom vele a szemkontaktust, miközben lassan megrebegnek a szempillái. Kicsit elhallgatok, aztán némán ellépek tőle, és az egyik székig hátrálok, hogy összeszedje magát, és valami hasznossal álljon elő, mert több száz vendég vár ránk odakint. Én tudom, hogy a következő napok zsúfoltak lesznek, de vajon ő felkészült rá, hogy interjúkat adjon, és megőrizze a hidegvérét? Látom, hogy a légzésére koncentrál, aztán mikor felvetem, hogy lassan kimehetnénk, akkor odajön, és belém karol. - Ez a beszéd. Mosolyogj, mert nem így néz ki egy boldog menyasszony, mint te. – suttogom neki közelebb hajolva a füléhez, és az alkarján táncolok végig, hogy aztán összekapcsolódjunk. A teremből még ki sem lépünk, de már keresi is az egérutat, és az alkoholba fojtja bánatát. Én halkan káromkodom el magam, de elengedem, és az egyik testőrrel diskurálok az este további részéről, hogyha indulni szeretnénk, akkor időben legyenek készen, mert nincs kedvem még azzal is foglalkozni, hogy épségben kijusson a kisasszony, és ne a hátamon kellej vinni, ha túlnyomná a szerepét. Az egyik fotós közeledik felém, és elragadtatva a levegőben ad két puszit. Mennyire buzis, de állom a sarat, és ezerwattos mosollyal viszonzom a gesztust. - Hogy milyen szép pár vagytok. Bree remek feleség lesz, és mekkora kampány indul a cégnek ezzel. Mondhatom remek lépés. – veregeti meg a vállamat. – Bree, fotó. – intek neki, megjátszva a szerelemittas tekintetet, de a legszívesebben már bedobtam volna az autóba. - Gyere édesem. – ha lenne nála méreg tuti, hogy megitatná velem. – Louis egy fotót akar. – a fenekére csúsztatom a karomat, és a jobbomra állítom. – Viselhetnél kevésbé kihívó ruhákat, hogy ne a melleidet bámuljak. – rivallok rá halkan, de csakis úgy, hogy ő hallja.
Ennek a ma estének több szempontból is különlegesnek kellett volna lennie, de minden egyes elemét a cégnek kellett volna kitennie, és nem annak az eseménysorozatnak, amivel úgy döntött Jayden Higgins, hogy meglep engem is és a közönségünket is. Alig kapok szikrát, ahogyan szakaszosan, a hangomat alig megtalálván mondom ki az igent, és még utána sem vagyok képes helyretenni magamat, ahogyan a körülöttünk lévő tömeg gratulál, őrjöng, Higgins pedig felhúzza az ujjamra a gyűrűt. Mintha egy rémálomba keveredtem volna, amiből sosem leszek képes majd felébredni. Itt állok, lefagyva és szótlanul a történtek előtt, és mosolygok, mert boldognak kell tettetnem magamat, mikor egyszerűen csak őrjöngeni tudnék a dühtől és a tehetetlenségtől, ami egyszerre szakad a nyakamba. Mégis hogyan akarhatnék hozzámenni ahhoz a férfihez, aki tönkretette fiatalabb éveimet? Aki mindig azon volt, hogy kihasználja a gyengeségeimet és mindenki előtt megalázzon általuk? Biztosan elment az eszem, amiért mindebbe belementem, mert más magyarázat erre nincsen. Semmilyen értelmes gondolatmenet sem lenne képes kiváltani azt a tényt, hogy Higginshez készülök feleségül menni. Ugyan a magamban való mérgelődéssel nem érek el semmit, mindenesetre megkönnyebbülést érzek, hogy elképzelek számtalan és kreatívabbnál-kreatívabb verziókat arra az esetre, amikor is megszabadulok tőle. Jóllehet ennek a valóságban nyoma sincsen, bennem annál inkább intenzívebben él, és így még a csókot is képes vagyok könnyedebben elviselni. Nem mintha úgy érezném, hogy tiltakoznék ellene minden porcikámban vagy eltolnám őt, amikor ajkaink egy óvatlan pillanatban egymáshoz érnek. Egy részem, ami még sosem volt hajlandó felébredni gyerekkori kábulatából élvezi mindezt, csak éppenséggel egy nagyobb és egyre inkább elhatalmasodó kellemetlen érzés háttérbe szorítja mindezt, mielőtt bármilyen jelentőséget is tulajdoníthatnék neki. Higgins sosem lesz igazán az enyém, és én sem az övé. Az egész színjáték csak arra megy ki, hogy egyikünknek se legyenek kéretlen problémái, de még ezt figyelembe véve is egyszerűen keserű pirulaként marja végig torkomat a kimondatlan vallomás, hogy mindez velem történik. Bővebb véleményemet már csak akkor fejtem ki, amikor kettesben maradunk és bár szavakkal szerencsésebb lett volna kiadni magamból, mégis abban a pillanatban, hogy már nem vetült ránk a figyelem, képtelen vagyok parancsolni tetteimnek. A pofon ösztönszerűen csattan az arcán, és bár lényem egy leheletnyi időre elégtétellel gazdagodik, abban a pillanatban el is múlik mindez, ahogyan kimutatja igazi énjét. - Jó modort? Feléd? - kérdezek vissza meglepetten, végül egyszerűen csak sóhajtok egyet. - Mindketten tudjuk, hogy mi nem ilyenek vagyunk, Jayden. - emlékeztetem rá, hogy minden színjátéknak nevezett műsor ellenére mi még mindig ugyanazok a személyek vagyunk, akik képtelenek megmaradni egymás közelében. Ezen közel sem fog változtatni egy gyűrű vagy az, hogy én miképpen töröm magamat annak érdekében, hogy normálisan kezdjek el vele társalogni. Elvégre nekem miért kellene, ha a viszonzás így is elmarad? Égnek emelem a tekintetemet, ahogyan megemlíti a boldog menyasszony szerepét, de már nem élek véleménnyel eziránt. Inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy milyen módon nehezítsem meg a dolgát, mert ha rajtam múlik egy cseppnyi jó modort sem kap, de az biztos, hogy ezerszeresen megbánja még azt, hogy ilyen lépésre szánta el magát. - Így már megfelel? - mosolyodok el bájosan, mintha én lennék a világ legboldogabb nője, amiért a Higgins által felhúzott gyűrű ott ragyog az ujjamon. Utálom, hogy mindezek ellenére egy részem még mindig valami kellemesebb érzést is társít a történtekhez. Tudatában vagyok annak, hogy kint már nem szabad mutatnom ellenkezésem egyetlen szeletét sem, de annyira nehéz visszafognom magamat attól a vallomástól, ami sok mindent megváltoztatna. Lehet megszabadulnék tőle, de ezzel búcsút inthetnék a cégemnek is. Megőrjít, hogy ennyire sarokba vagyok szorítva általa. Egy pezsgőt emelek el, hogy valami jót is érezzek az este további menetével kapcsolatban, és bár feltételek nélkül kellene élveznem azt, amit a cég nyújt számunkra, egyszerűen képtelen vagyok, mert Jayden tettei beárnyékolják mindezt. Éppen beleiszok az arany színben pompázó italba, amikor fotóra leszünk hivatalosak, így a poharamat leteszem egy olyan helyre, ahol a későbbiekben is megtalálom, majd csak ezután csatlakozok hozzá. - Ó, közös kép? Máris jövök...! - igazgatom el a ruhámat, a hajamat és közelebb bújok a partneremhez a boldogabb kép érdekében. Tenyerem a mellkasán köt ki, a szemeim pedig az ő kék íriszeit kutatják addig a pillanatig, amíg megjegyzéssel nem él a ruhám felől. - Édesem, rajtad kívül senki sem a melleimmel van elfoglalva, ha nem vetted volna észre. - beharapom az alsó ajkamat miközben a szemeit fürkészem, de a beszélgetésünkből sokat a fotós nem feltétlenül érzékel, mert jobban leköti őt, hogy olyan képet csináljon rólunk, ami miatt borsos összeg üti a markát majd. Dögkeselyűk. - Nagy bajban leszünk szívem, hogyha csak így fogsz tekinteni rám a továbbiakban, mert ha tetszik, ha nem, sok ilyen ruhát fogsz még látni rajtam. - édesen elmosolyodok, és kicsit lábujjhegyre állok, hogy egy puszit adjak az arcára. - Hol marad a mosoly? Nem így néz ki egy boldog vőlegény. - biggyesztem le az ajkaimat célozva itt az előbbi megjegyzésére, amit én kaptam tőle. Ezt a játékot ketten játsszuk vagy netalántán tévednék?
Sok reakcióra felkészültem, de arra nem, hogy még hisztizni is fog. Megértem, hogy nem készült fel rá, hogy a nagyközönség előtt vállalja fel a kapcsolatunkat, de ideje volt már komolyabb vizekre eveznünk, és neki is jót tesz a jövőben, ha kilép ebből a bugyuta, és elkényeztetett fruska szerepéből. Nem kívántam ragozni a hisztérika fogalmát, de nálam is elszakadt a cérna. A modorán lenne mit javítani, és tippeket is adnék neki, ha nem lenne ennyire felhúzva. A gyűrű ott csillog az ujján, nekem meg az is nehezemre esik, hogy visszafogjam a bennem tomboló állatot. Még sosem fordult elő, hogy megütöttem volna egy nőt, de most túlságosan közel kerültem eme állapothoz. A fenyegetésem nem üres, jó lenne, ha észbe kapna a kislány, és visszavenne a Duracell nyuszi módból, mert velem fog meggyűlni a baja. - Igen, azt. Nem tanítottak meg színészkedni? Az elmúlt hetekben úgyis olyan jól ment, hogy még engem is meggyőztél róla néha, ha nem voltunk kettesben, hogy odáig vagy a kettősünkért. Az eljegyzés megtörtént. Törhetsz és zúzhatsz is, ha hazaértünk, de ma este ne öld meg a cégünk renoméját. Tudom, hogy nem fog nehezedre esni egy kis enyelgés még. Ihatsz egy keveset, ha attól oldódsz, csak ne essél át a ló túloldalára. – közlöm vele, és ha belém karol, akkor a hátunk mögött hagyhatjuk ezt a vitát, és úgy térhetünk vissza a vendégek közé, mint New York legszerelmesebb álompárja. Hányni tudnék ettől, és nekem sem kellemesebb, de hát ez van. Abból kell táplálkoznunk, amit ketten megfőztünk. Az első gratulálók már gyűlnek is körénk, ezért kénytelen vagyok elengedni a kezét, és a bájvigyorral egyetemben elmesélni, hogy miként történt a családi elkérés. Nálunk ez sarkalatos pont, szerintem a nagyszülei keresztre is feszítettek volna a régi ismeretség gyanánt, ha nem személyesen kértem volna el. Minden ír lány álma, hogy ilyen kézfogója legyen, tele meglepetésekkel, és nem várt fordulatokkal. Megrándul a szám széle, amikor a sarokban fedezem fel egy pohár pezsgő társaságában. Az utamat felé irányítanám, de egy fotós feltart, és máris arra pályázik, hogy kiszedjen belőlem valami szaftos részletet. A kedvem kezd alábbhagyni, és azon vagyok már, hogy félretolom, és a vállamra kapva az ifjú menyasszonyt, elmegyek vele haza, de tudom, hogy ezt nem tehetem meg. Intek neki, hogy vegyen már észre, és hajlandó legyen a közelembe jönni. A fenekét riszálva merészkedik oda hozzám, a parfümje már megelőlegezte az érkezését, ahogyan a mellei is. Miért nem vettem eddig észre, hogy szinte kibuggyannak a ruhából? Szörnyűség, hogy az öregeknek erre áll fel. A jobbomra igazítom, és meg is osztom vele a véleményemet, de a tűzrőlpattant menyecske style még nagyon ott van benne, ezért visszavág. - Ó, de Életem…az öreg kujonok már a nyelvükkel is beléd hatoltak. Nem tudom, hogy csak a vakság áll-e neked jól, vagy már a szelektív hallás is. – tekintek bele a smaragd íriszekbe, és a képnek adózva egy örökké tartó szerelemre éhes férfivé avanzsálódik úgy három másodpercre. A játékosság a vérében van, és még rá is tesz egy lapáttal, amikor egy puszit nyom az arcomra. Nem vagyok felhőtlenül vidám ma este, de azért még egy ezerwattos mosoly belefér, és mielőtt lelécelne a leendő arám, szépen az alkarjára kulcsolom a kis kacsómat, és a mellkasomhoz rántom. - A mai móka véget ért. Megyünk haza, drágám. – a pillantásom éppen találkozik a biztonsági főnökével, és ha már vette a lapot, akkor az árgus szemek elől takarva, húzom magammal a vöröskét a kijárat felé. Nem vagyok rest a szabadba való kilépés előtt még levenni a szmokingomat, és ráfektetni a vállára. – Nehogy megfázz. – a szem és fültanúknak szól ez a színjáték. Pár percben belül a parkolóban várakozunk az autóra, és végre el is eresztem. – Máskor kevésbé villogtasd meg a ribancos énedet, mucika. A feleségem nem holmi ágyas lesz. – vészjóslóan nézek a szeme közé, és ha elénk gurult a limuzin, akkor kitárom neki az ajtót.
Legszívesebben képen törölném Jaydent itt mindenki előtt, amiért képes volt ilyen őrültséghez folyamodni. Kegyetlenül kétségbeesettnek kell ahhoz éreznie valakinek magát, hogy elvegye azt a nőt, akihez évek óta gyűlöleten kívül semmilyen érzés nem fűzi, de nézzük a jó oldalát: ezt legalább tudom viszonozni. Nem is értem, hogy mindezek után mégis hogyan várhatja el a kedvességemet vagy a jókedvemet. Jóllehet el kell játszanom a boldog menyasszony szerepét, és úgy kell tennem, mintha oda meg vissza lennék leendő férjemért, de a harag olyan szinten hatalmasodik bennem, amit még sosem éreztem. Szívem szerint kitálalnék a nem létező kapcsolatunkról, de a tény, hogy mit kockáztatnék ezzel sokkal inkább befolyásol, mintsem a színjátékunk további állomásai. Sértődöttségemet leplezni is képtelen lennék, és a pár percet felkaroló kettesben eltöltött időnk csak még inkább rányomja erre bélyegét. Nem vagyunk egy pár, de még jóban sem egymással. A mi kettőnk között kialakult érzelmek olyan időkre nyúlnak vissza, amelyeknek bőven volt lehetőségük megmérgezni a múltunkat, és most ugyanezt teszik a jelenünkkel. Eszem ágában sincsen újra átélni mindazt, amit akkor okozott nekem, csak mert őt ez éltette, az én tönkretevésem. Azonban rájövök, hogy minél tovább megyek bele a játékába, annál inkább sodródok mélyebbre azoknak a feszült perceknek a mocsarában, ami körénk gyűlt az együtt töltött napok alatt. Tudom, hogy mindezzel csak neki kedvezek, és csak az ő kezére játszok, ezt az elégtételt pedig nem adhatom meg neki. Ha már sorban mindent elvesz tőlem, legalább legyen valami, amit a saját irányításom alatt tudhatok. Elfordítom róla tekintetemet a szavainak hatására, mert jelen pillanatban rá sem bírok nézni és van egy olyan érzésem, hogy ez a későbbiekben sem fog enyhülni. Az ő engedélyét kell kérnem ahhoz, hogy megigyak egy pohár pezsgőt? Ne tegyem tönkre a cégünk nyitóestéjét? Haver..ébresztő...te voltál az, aki az egészet hazavágta, és nem én! Már nem is érzem, hogy bármit is hozzá kellene fűznöm ehhez, mert mindkettőnknek megvan a véleménye minderről, ami pedig teljes ellentéte a másikénak, így bármennyiszer is futunk neki, úgysem fogunk közös nevezőre jutni. Kelletlenül ugyan, de belekarolok és hagyom magamat kiirányítani azok közé az emberek közé, akik csakis arra éheznek, hogy valami részletet kihúzzanak belőlünk. Egy pillanatra engedek a csábításnak, hogy eljátszadozzam az ötlettel, milyen módon vallanám be az igazságot és a felszabadultság enyhe érzete szinte éledezni kezd bennem. Beleiszok az előbb szerzett pezsgőmbe, és élvezem azt a pár másodpercet, amikor is az általam kreált világ magával vonz, és enged olyan vizekre elevezni, amelyekhez sose jutok majd el a valóságban, mert előtte belefulladok a Jaydennel kialakított kapcsolatba. Enyhe szusszanással reagálok, amikor próbál odaédesgetni magához, mégis megadom magamat, legalább elkerülöm az embereket, akik éppenséggel arra kíváncsiak, ami nem is létezik. Milyen szomorú. Annyira éheznek arra, hogy boldogságot vagy éppenséggel egy kis drámát lássanak, hogy közben észre sem veszik a nyilvánvalót, még akkor sem, ha két kézzel kapálózva jeleznék miatta. Tudhattam volna, hogy nem bírja ki megjegyzések nélkül az este további részét, mert ő neki mindig feleslegesen kell magyaráznia olyan dolgokról, melyeket egyszerűen figyelmen kívül is hagyhatna. Meg is osztom vele a véleményemet, ő meg persze nem bírja ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Nagy szerencsétlenségére én is hasonlóképpen vagyok ezzel. - Felfordul tőled a gyomrom. - célzok itt az értelmetlen magyarázatára, holott elég lenne neki végignéznie a tömegen ahhoz, hogy észrevegyen körülbelül öt másik nőt, akik még kihívóbb ruhában érkeztek nálam is. De természetesen én vagyok a céda, akire az öregek éheznek! Általában véve tökre jól elvagyok az ilyen helyeken, most viszont úgy érzem megfojt a tömeg, és leginkább egy csendes szobára vágyom, ahol egyedül lehetek, és ahova Jayden nem követ. Abban egyetértek vele, hogy a ma estének itt és most véget ért, így nem is kell kérlelnie abban, hogy kövessen, de bennem van a késztetés, hogy csak úgy szeretetből bokán rúgjam, mielőtt beszállhatnék a limuzinba. - Szívem, még mindig lefújhatod ezt az egészet, ha nem bírod a gyűrődést. Én nyugodt szívvel elengedlek. - helyezem mellkasomra a tenyeremet, és még egy mosolyt is megengedélyezek magamnak a beszállás előtt. Melyik esetben úszhatnám meg könnyeben: ha a limuzinban fojtom meg vagy mikor már hazaértünk? Végtére is, a szerelem őrültségre késztet, és én le sem tagadhatnám már mennyire oda vagyok Jayden Higginsért!
Kezdőlap
