“I have come to accept the feeling of not knowing where I am going. And I have trained myself to love it. Because it is only when we are suspended in mid-air with no landing in sight, that we force our wings to unravel and alas begin our flight. And as we fly, we still may not know where we are going to. But the miracle is in the unfolding of the wings. You may not know where you're going, but you know that so long as you spread your wings, the winds will carry you.”

Gregory még Közép-Olaszországban szerette meg a pizzát valamikor 1995 körül. Előtte veszettül tartotta magát az egészséges étrendhez, de akkor valami teljesen elszállt nála. Az iraki háborúk óta hallgatom azt, hogy megmutatja nekem New York legjobb pizzázóját, merthogy végre megtalálta azt az ízt, amire Olaszország óta vágyott. A hely elvileg azóta egyszer már bezárt, de most, hogy újra kinyitottak, Gregory személyes sértésnek venné, ha nem ott találkoznánk.
- Mi volt Szudánban? - kérdezi, miután túlestünk a négysajtos pizza dicsérő sorain. Betolom még a kezemben lévő szeletet, aztán a szalvétáért nyúlok.
- Rendben zajlott a kimenekítés. De érezhető volt a feszültség, nagyon meg kellett válogatni az útvonalakat - felelem majd megtörlöm az olajos tésztától koszos számat. Elmesélek egy-két sztorit, tudom, hogy szereti az ilyen kalandos történeteket. Annak idején ő is rengeteget mesélt nekem a kiképzésem során. Egyszerre gyűlöltem a kegyetlensége miatt és szerettem, amiért mentálisan is próbált minket felkészíteni a különleges műveletekre. Most pedig, hogy lényegében felhagyott a fronton való szolgálattal, ilyen kajás alkalmakat kell szerveznünk, hogy ápoljuk azt a jó viszonyt, amit az elmúlt lassan húsz év alatt felépítettünk. Gregory elég merev ember volt mindig is, a vele való barátság azt jelenti, hogy ha kell, szigorúan nemet mond, amennyiben viszont lehetősége van, segít, ha erre kérjük. Még a Szudán kimenekítés előtt kérdeztem őt, hogy tud-e egy olyan személyt, aki partnerem lehetne a nővérem eltűnését illető ügyben. Nem tudott. Most viszont az utolsó sztorim után előhúz egy noteszt. Nem nagy, a nadrágzsebében éppen elfért.
Gyanútlanul nyúlok érte, hogy belelapozzak. Nagyon sok feljegyzés van benne, több oldalon keresztül tartó adatokat látok, amikből összerakom, hogy mi a notesz tartalma, de mielőtt még számonkérhetném, hogy ezeket tényleg az elmúlt hetekben írta-e össze, megelőz.
- Bizonyára sok információt tudsz már, de én ennyit tudtam tenni. A hátulján van egy név és telefonszám. – Az utolsó oldalra lapozok, hogy lássam, miről beszél.
- Ismerem. - Jelentem ki határozottan a név láttán. A számra mondjuk nincs meg, de pontosan látom magam előtt a férfi arcát, akit szintén az iraki háború alatt ismertem meg. Ettől függetlenül nem beszéltem vele már nagyon régóta. Nem is értem, hogyan tudna ő nekem segíteni az 1991-es gyerekrablások ügyében.
- Miért ő? Miben tud segíteni nekem?
- Magánynyomozó. - Ezen a ponton meglepetten magasba szöknek szemöldökeim. Oké. Meglepett ugyan, mert én még katonaként ismertem őt, de ez az új információ nem zökkent ki. Bezárom végül a noteszt és zsebre teszem.
- Mivel tartozom?
- Én tartoztam ezzel apádnak. - Azzal tisztában voltam, hogy ismerték egymást már mikor kiköltöztünk is, erről az adok-kapok játékról mondjuk nem tudtam. De rendben. Az évek alatt megtanultam, hogy ilyen nagyon kényes miértekbe teljesen felesleges belemennem, mert az én szempontomból nem releváns az, hogy milyen kommunikációk mentek apám és Gregory között.
- És mi volt az, amivel kapcsolatban a tanácsomat kérnéd ki? - veti fel lényegében az eredeti okot, ami miatt találkozunk, miközben a következő pizzaszeletért nyúl. Benyálazom ajkaimat és a tekintetét keresve veszek egy mély levegőt.

Nem volt sok időm a rákövetkező napokban, de közel egy hét után felhívtam a telefonszámot és lebeszéltem egy találkozót Queens egyik teljesen átlagos, számomra ismeretlen kávézójába.
Ahogy bentebb lépek a nem túl világos, falépekkel borított fallal rendelkező helyiségben, megérzem, hogy valószínűleg oka van, amiért ide hívott engem a délutáni időkre. Ebben az órákban a beülős helyeket rendszerint elözönlik az iskolából kiszabaduló diákok, vagy a munkából hazainduló „de még egy kávé belefér a barátokkal” elvet valló férfiak és nők. Itt viszont nincsenek sokan. És ahogy látom, még Julian sem.
- Két eszpresszó kérnék - mondom a baristának anélkül, hogy itallapot kérnék, aztán leülök az ajtóval szemben. Míg várom a férfit, előcsúsztatom telefonomat, bepötyögök egy gyors választ Soranak. Meglepően hamar érkezik is tőle a reakció, amire azonban én már nem tudok válaszolni, mivel perifériából megpillantom az ugyan ismerős, de igencsak megváltozott arcot.
- Szia! - állok fel, hogy kezet fogjak vele. - Kösz, hogy eljöttél - ülök vissza a helyemre, merthogy közben jön is kávé.
- Tehát magánnyomozó... - Nekem az utolsó információm róla az, hogy az NSA-hoz került, persze az sem most volt már. Nyilvánvalóan mindkettőnkkel történtek dolgok 2011 óra.

Nagy meglepetés ért nem is olyan rég. Felkeresett egy régi katona társam, akivel még 2011-ben váltak el útjaink. Nem is igazán beszéltünk, mondhatni az utóbbi években egymás létezéséről sem tudtunk. Elvégre tizenegy-tizenkét év telt el. Hát nem ma volt, nekünk meg megvolt a magunk élete, amit kezdtünk.
Én az NSA-nál dolgoztam, ő pedig tudtommal a sportnak él manapság, diplomázott és próbálja az egyszerű emberek életét élni, már, amennyire ez lehetséges egy hozzá hasonló számára. Nekem sem sikerül, igaz, nem is próbálom. Már nem.
Negyvenhárom éves vagyok, már nem tudnék egyszerű átlagos ember lenni, aki mondjuk egy bolt pultja mögött ül és próbál jó eladó lenni. Nekem kell az állandó inger, a gondolkodás, az impulzusok, egy életcél. Már mindent elvesztettem, ami eddig volt, az egyetlen, ami maradt nekem, hogy a magánnyomozói munkában próbálom kiélni magam és keresni a jobbnál-jobb eseteket, hogy azokból hozzam ki a legjobbat. Nem mindig akad igazán jó kaland, de van egy-két jó ügy, ami átmegy gyilkossági nyomozásba, igaz, akkor a rendőrséggel is meg kell vívnom.
Nem tudom mennyi időm lehet még hátra, mikor halok meg, de ameddig még élhetek és lehetőségem van dolgozni, addig teszem. Hiányzik az NSA, hazudnék, ha azt mondanám nem, de nekem már csak ez jutott. Egy szinten magamnak kerestem, én tehetek róla, hogy ide jutottam, de már nem tudom visszacsinálni.

Úgy tűnt Timnek segítség kell. Ki vagyok én, hogy egy régi bajtársamnak nemet mondjak? Telefonban nem igazán beszélt nekem, amit meg is értettem, én pedig nem kíváncsiskodtam. Annyit elárult, személyes érintettsége van benne, így a helyszínt is úgy választottam meg, hogy közel legyen az egyetemhez, de ne legyenek ott sokan.
Kora délután érkeztem meg a kávézóhoz, kicsit késve, de megérkeztem. Egyszerű fekete zakó, nadrág, cipő, mellé fehér ing, nyaknál kigombolva. Oldalamon egy laptop táska lógott, benne a gépemmel és egy füzettel, pár papírral, tollal és persze a laptop töltőjével.
Elnyomtam a cigim a kávézó kőfalán, majd bementem. Ő elég jól nézett ki még most is, én voltam az, aki elégé megzuhant állapotban volt. Mentségemre szóljon, nem is feltétlen a cigi meg a pia az oka, hanem, hogy nemrég épültem fel a tüdőrákból.
Elegáns mosollyal az arcomon fogtam vele kezet.
-Szia! Ugyan, semmiség. Egy régi bajtársnak bármikor.
Leültem, majd a kávéra pillantottam, a kávéról pedig Timre.
-Köszönöm.-Mondtam neki is, meg a felszolgálónak is. Belekortyoltam, majd a munkámra való megjegyzésére elmosolyodtam. Kellemetlen mosoly volt, mivel kicsit kínosnak éreztem a helyzetet. Ő még nem tudja mi történt.
-Igen, nos... Nemrég épültem fel egy tüdőrákból. Mikor megtudta az igazgató, hogy beteg vagyok, a kezelés idejére a felépülésig felmentett a szolgálat alól én meg... hát dühömben összekaptunk és összetörtem a negyed irodát... gondolom a következmények nem szorulnak magyarázatra...
Leakasztottam vállamról a táskát és félre tettem a székláb mellé.
-Azóta szabadúszó nyomozóként dolgozom. Ez sem egy rossz munka és szerencsére van egy pár rendes ex-kolléga, akikre még számíthatok.-Jegyeztem meg és magamban felidéztem annak a maréknyi segítőmnek az arcát, akikre még ma is lehet számítani, segítenek nekem mind a munkában, mind a privát dolgaimat illetően.
-Na, és veled mi a helyzet? Hogy megy a sport? Nők?-Kérdeztem hisz kissé le voltunk maradva a privát információkat illetően, majd azért az itt létem okára is rákérdeztem.-Mit szeretnél, miért kerestél fel? Nem mintha nem lenne jó látni téged, csak nem most volt 2011.-Eresztettem meg egy szolid mosolyt.

“I have come to accept the feeling of not knowing where I am going. And I have trained myself to love it. Because it is only when we are suspended in mid-air with no landing in sight, that we force our wings to unravel and alas begin our flight. And as we fly, we still may not know where we are going to. But the miracle is in the unfolding of the wings. You may not know where you're going, but you know that so long as you spread your wings, the winds will carry you.”

Valahogy a gimis és egyetemista barátaim életét könnyebben nyomon tudom követni a közösségi médiában, vagy szájhagyományok, (értsd: pletykák) útján, mint azokét, akikkel a hadseregben szolgáltam egykor, mindegy is, melyik hadosztályban. Hiába tűnődtem el időként, hogy vajon mi lehet velük, ennek ellenére sosem invesztáltam sok időt abba, hogy érdemben is megtudjak róluk konkrét információkat. A tudatom azt súgta, hogy nem kellene utánuk érdeklődnöm, mert ha netán kellemetlenebb hírrel találnám szemben magam, akkor ki tudja, mekkora behatással lennének rám. Feleslegesen sosem terheltem magam, így is volt már a munkám során, hogy elég erős gyomrosok után nehezen kapartam össze a valódi személyiségemet. Mindezek alapján meg sem lep, hogy egy olyan Juliannak találkozok, akit én már nem kifejezetten ismerek. Nem is a viszonyunkra értem ezt, inkább az életére. Én egy katonát ismertem meg benne. Hollywood elhitette ugyan az emberekkel, hogy egy katona mindig kigyúrt, magas, fürge és fizikailag. Ez nyilván nincs így, viszont Julianon egyértelműen megmutatkozik az életmódváltás, még ha nem is tudom megmondani első látásra, hogy milyen éveken lehet túl.
A telefonban nem akartam részletezni, hogy miért keresném meg őt. Túlságosan jól ismerem a rendszert ahhoz, hogy bízzak benne és bár nem vagyok olyan személy, aki elsőként szerepelne a lehallgatandók listáján, mivel tudom, hogy az állam számára kellemetlen ügyről van szó, biztosra megyek.
Alapvetően nem vagyok olyan személy, aki ne merne belemenni kellemetlenebb szituációkba is. Tisztában vagyok azzal, hogy roppant személyes találkozó ez és bár régen jó viszony ápoltuk, a múltunk még nem jelenti azt, hogy a nővérem helyzetét feltételek nélkül, vakon rábíznám. Nem rosszindulatból, nem feltételezek róla semmi negatívat, de egyszerűen túl személyes téma ez nekem. Ha pedig ehhez az kell, hogy ne csak a napsütésről váltsunk szót, hanem az elmúlt évek nehézségeiről is (amiből neki nem kevés jutott, ahogy elnézem), akkor hát legyen. Az első pillanatok viszont teljesen könnyedén zajlanak, míg leülünk, emlékek sokasága tör rám. Aztán a következő másodpercben, ahogy mesélni kezd, jön a hidegzuhany.
- Az igen! Nem kímélt meg az élet. - Nézek mellkasára egy pillanat erejéig, már csak az említett szerv miatt is. Természetesen nem kell már magyaráznia, hogy mi miatt fogyott le ennyire, majd ahogy ismerem őt, a tüdőrák miértje sem feltétlenül ismeretlen. Bár amennyi bagós van, egészen keveseket ér el a tüdőrák ilyen fiatalon. Mit mondhatnék, tényleg nem szorul magyarázatra az, hogy mi lett tettének következménye, ellenben nagyon szívesen lettem volna légy a falon míg ő szétverte az irodát.
- Kirúgtak, egyértelmű. Viszont az szép, hogy legyőzted a tüdőrákot. Mennyi ideig kezeltek? - kérdezem, míg magam elé veszem az egyik kávéspoharat, a szemkontaktust nem szüntetem meg.
Világos, hogy hogyan lett végül belőle magánynyomozó, a kíváncsiságom ellenére viszont nem megyek bele abba, hogy vajon ezt az életet jobban szereti-e, mint az előzőket, mert tudom, hogy az élet nem mindig csak „szeretni-nem szeretni” kérdésekből áll. Úgy tűnik, Julian ezzel tökéletesen el van, én pedig örülök, hogy nem egy vadidegen nyomozóval kell megosztanom azt a történetet, amiről a háborúk során is legfeljebb fél mondatot meséltem a társaimnak.
- Hobbiként remekül megy, még mindig szoktam bringázni, amikor erre lehetőségem adódik, illetve időnként úszok is, de versenyeken már jó rég nem voltam. Ha akarnék sem tudnék mit kezdeni a húsz évesek ellen. - Ez van, de én ebből nem csináltam sosem problémát. - Nők pedig jöttek-mentek az elmúlt években. Egyik középiskola barátom bemutatott nekem egy lányt nagyjából négy hónapja, imádnivaló, komolyan. Sok közös témánk van, voltunk múlthéten moziban, meg Long Islandben tekerni is. - Annak ellenére, hogy felvázolok egy tökéletes kezdeti fázisban tartó kapcsolatot, szemeim mégsem csillognak az emlékektől és ez a kettősség a szívemben is jelen van. Imádok vele tölteni időt, a gondolataimat azonban mégis egy másik nő foglalja le, amiért egyszerre érzek bűntudatot és zaklatottságot. De ez most nem számít.
- Egyébként még mindig a légierőnél vagyok, bár valószínűleg az utolsó éveimet töltöm a Különleges Alakulatban. - Persze a pozícióm változott 2005-höz képest többször is, nem is maradtam volna felderítőként ennyi évet. Beleiszok a kávémba.
Mikor szóba hozza a találkozásunk okát, a hangulat egy fokkal komolyabbá válik. Visszahelyezem a kávéscsészét az asztalra, majd hátra dőlök a székben amolyan „oké, akkor tényleg a lényegre” testbeszéddel.
- Valóban nem most volt 2011, viszont ami miatt hozzád fordulok, azt akkoriban is csak pár szóval említettem neked. A nővéremről van szó - pillantok szemeibe, hogy megtudjam, emlékszik-e még arra a történetemre, amit valahol Bagdadtól délebbre meséltem neki, de ha nem várom meg a válaszát, mert úgyis ezúttal is mindenre kitérek. - 1991-ben tűnt el egy gyerektábor utolsó napján. Azokban a napokban több másik gyereknek is nyoma veszett Franciaországban. A tettesek máig nem kerültek elő, de teszek én a tettesekre, engem a tesóm érdekel. - Veszem szentimentálisra az esetet, bár hogy is tudnék objektív lenni egy ilyen helyzetben. Ha nem viselném ennyire szívemen, már rég nem forgatnám fel érte Amerikát. - Amit tudok, hogy a rendőrség elzárkózik az esettől, de a katonaságtól sem tudtunk meg többet apámmal. Ennek ellenére sem én, sem pedig ő nem tudunk megbékélni ennyivel. - Eszembe kell juttatnom magam, hogy ne vesszek el a lényegtelen információk között, így hát veszek egy nagyobb levegőt. Rápillantok a baristákra, megpróbálom leolvasni róluk, hogy mennyire figyelnek, de a köztünk lévő távolsággal kalkulálva nem igazán hallhatják ki a szavaimat.
- Azt már kiderítettük, hogy az elkövetők, ha nem is közvetlenül, de az amerikaiak voltak, ebből gondoljuk, hogy talán az elrabolt gyerekek itt nőhettek fel Amerikában. - Ki kell mondanom, hogy mi a célom? Szerintem már felesleges, úgyis érti.

-Hát nem. Az egész élet egy kiképzés, egy háború, nekem pedig meg kell vívnom ezt a harcot és ki kell bírnom a kiképzést.-Mondtam katonai nyelven. Az életben folyamatosan vannak megpróbáltatások, akár csak egy kiképzésen. Akadályok, nehézségek, próbatételek, vizsgák. Át kell rajta esni, meg kell felelni. Az élet megpróbál minket legyőzni egy csatában, de mi nem hagyhatjuk ezt. Ahogy ő sem hagyja magát.
-Egy műtét és négy hónap kemo.-Válaszoltam kérdésére, majd én is kérdeztem, amire megkaptam a választ. Az ő dolgairól kellemesebb volt hallani, mint az én dolgaimról mesélni. Nem szívesen beszélgettem a rákról és a múltbéli csalódásokról, kellemetlenségekről. Az ilyesmit szerettem elfelejteni, inkább a jelenre koncentráltam, abban is csak a szépre és a jóra igyekeztem összpontosítani, hogy legalább a maradék életkedvem megmaradjon. Annyit már elértem, hogy késő délutánonként ne igyam magam le negatív gondolataim hatására. Mára már megtanultam mértéket tartani.
Persze Tim sem volt teljesen pozitív, noha igaz, már negyven körül van, fiatalabb nem lesz. Én is lassan félúton vagyok az ötvenhez, le is vagyok már kicsit gyengülve. Lehet én sem sok eséllyel indulnék egy harminc éves jó erőben lévő ellenfél ellen puszta kezes harcban. Hiába voltam ránézésre fiatalos, azt csak a genetikának köszönhettem. A régi erőm már nem volt a régi. Végtére is jó nekem már a magánnyomozósdi. Jó kis nyugdíjas munka. Már nem az a fickó vagyok, aki két német katonát is összever egy rakétaállomáson, majd kiszereli a nukleáris töltetet a robbanófejből. Az az idő már a múlté, ahogy az ő sportkarrierje is csak múltidő. Hát hiába, megöregedtünk, én "betegeskedő" is lettem. Elszálltak az évek.
Mesélt nekem nő ügyeiről. Ő szerencsésebb, mint én. Igaz, én sosem kerestem a nőket, a kapcsolatokat, sosem terveztem komolyan összeállni senkivel. Voltak kalandjaim, kavarásaim, de sosem volt komoly kapcsolatom. Viszont örültem, hogy neki sikerült valamit összehoznia.
-Na, ez jó hír. Sok boldogságot.-Kortyoltam a kávéba és küldtem felé egy biztató mosolyt.
-És, utána teljesen leszerelsz, vagy csak átmész valami másik pozícióba, másik szervezethez?-Kérdeztem, mert nem volt egyértelmű, hogy a Különleges Alakulat után mihez szeretne kezdeni. Bár az alapján, ahogy beszélt saját kiöregedéséről, lehet ő is fel fog hagyni a szolgálattétellel. Még egy kortyot ittam, majd lassacskán szóba hoztam, hogy miért is kellett találkoznunk. Ha nem munkáról lett volna szó, akkor is eljöttem volna, hisz bajtárs volt, de így, hogy munka volt egy szinten mardosott a kíváncsiság vajon miben tudok én neki segíteni.
Rémlett, hogy Délnyugat-Ázsiában mesélt nekem valamit arról, hogy eltűnt a testvére, de sose ment bele jobban. Némán bólintottam neki, hogy tudom miről beszél, de nem mondtam semmit, hogy ne zökkentsem ki.
Figyelmesen hallgattam, mikor felvázolta nekem, hogy miről is van szó. Hallottam már az esetről, de sose ástam bele magam igazán. Akkoriban húsz éves voltam, csak a hírekből értesültem róla, főleg a külföldi esetekkel foglalkozó újságokból, híradókból, hisz még a tanulmányaimat folytattam, utána pedig katona voltam. Az NSA-nál később újra hallottam az esetről, valamiért elő vették, de nekem akkoriban millió más munkám volt, a szabadidőmet pedig nem a gyerekek utáni nyomozásra fordítottam. Ez az eset amúgysem ránk tartozott, hiszen nem sértett nemzetbiztonsági érdekeket. Az Franciaország szuverén dolga volt.
Nem kerülte el figyelmem, hogy egykori katonatársam szemei folyamatosan a teret pásztázták. Bizonyára nem szeretné, ha valaki hallaná miről beszél. Azt is észre vettem, ha nem is annyira, mint egykoron, de még mindig megrendül az eseten. Ez azért érthető volt. Az viszont meglepett, hogy az ő információi szerint a kormányunk volt a tettes. Pontosabban "amerikaiak", de nem mondta ki nyíltan, hogy a kormány, de kiéreztem a szavaiból, a szövegkörnyezetből. Vajon miből gondolja? Milyen információi lehettek? Ez ilyen formában tényleg elég privát téma volt, lehet tényleg nem kéne másoknak is hallaniuk, már csak azért sem, mert sose lehet tudni kik azok, akik civilben a kormány emberei, vagy más kormányok emberei. Ennek mondjuk akkor van valós kockázata, ha a feltételezés igaz.
-Értem. Segítek neked, persze. Megpróbálom neked előkeríteni a testvéredet. Ha itt van valahol Amerikában, akkor biztosan meg fogom neked találni, ha elég adatot tudok összegyűjteni. Igyuk meg a kávét, aztán menjünk fel a lakásomra, ott már négy szem közt tudunk beszélni róla. Nyíltabban. Meg teszem a tőlem telhetőt.

“I have come to accept the feeling of not knowing where I am going. And I have trained myself to love it. Because it is only when we are suspended in mid-air with no landing in sight, that we force our wings to unravel and alas begin our flight. And as we fly, we still may not know where we are going to. But the miracle is in the unfolding of the wings. You may not know where you're going, but you know that so long as you spread your wings, the winds will carry you.”

 - Milyen szép párhuzam - emésztem magamban a szavait. Kemény, egy betegség épp olyan kemény, mint a frontos harcolni és mindketten tudjuk jól, láttuk saját szemünkkel, hogy egyáltalán nem biztos, hogy túléljük. Egy tüdőrák is ilyen lehet… ha túlságosan elhúzódik, vagy későn veszik észre, a halál egyre valószínűbbé válik.
- Viszont ez esetben sikerrel helyt álltál. - Egy műtét, négy hónap kemo… még könnyen meg is úszta, gondolhatnám ezt amennyire súlyos esetek jönnek szembe velünk évről évre, több évnyi kemohoz képest négy hónap semminek tűnik és mégis, itt előttem Julian teste tökéletesen szemlélteti, hogy mit jelent ekkora küzdelem.
Alapvetően tisztában vagyok azzal, hogy mindent el tudnék mesélni szörnyen negatív hozzáállással és igazán pozitívval is, így összességében én magam dönthetek arról, hogy mit gondoljanak rólam. Én is valahol a „minden rendben” és a „szar az élet” egyenletes egységekre felosztott lineáris skáláján mozgok, melyik nap épp hol vagyok, de ma úgy döntöttem, hogy nagyjából okés vagyok. Mondjuk tízes skálán egy erős hetes, legalábbis ma.
- Köszönjük! Mondjuk esküvői meghívót egyelőre nem hiszem, hogy küldeni fogok - kortyolok én is a kávémba. Nem akarnék jobban belemenni ebbe, pedig egy pillanat erejéig megfordul fejemben a gondolat, hogy elsztorizgathatnánk ebben az amúgy sem túl forgalmas kávézóban, beszélhetnénk a nőkről, mert róluk mindig lehet, így vagy úgy, de lehet. Nekem pedig ami azt illeti, van is miről, belebonyolódhatnék abba, miért érzem azt, hogy a jelenlegi még nagyon friss kapcsolatomat miért érzem zsákutcának és ugyan egy ártatlan beszélgetést követően hogyan is járhat ennyiszer fejemben a húsz évvel ezelőtti exem. De nem, ahogy látom nehéznek tűnő váltáskával jött ide Julian, bizonyára munkából érkezett, nehéz napja volt, én pedig megtanultam már a katonaságban, hogy először a lényeg, a munka, aztán az önfeledt személyes sztorizgatás. Mert nálunk így szokás.
- Mindkettőt el tudom képzelni, de utóbbit jobban magaménak érezném. Múlthéten beszéltem egy ismerősömmel arról, hogy milyen lehetőségeket lát a különleges alakulatnál, vagy a tág értelemben vett légierőnél, meglátjuk, hogy szükség van-e rám esetleg kiképzőként. De ha nem, nem esek kétségbe, ha váltani akarnék, van „b” és „c” terv is. Mondjuk elmegyek egy légitársasághoz pilótának. - Szándékosan nem mondom ki a nevet, a férfit, akivel múlthéten beszéltem, mivel ismerve, milyen nemzetközileg is kényes ügyről fogok beszélni Juliannal a következő percekben, jobb, ha nem dobálózók feleslegesen nevekkel. Ennek ellenére, ha visszagondol, össze tudja rakni a képet magában, hogy múlt héten milyen nagyobb körökben mozgó katonai múltú férfival beszéltem, ami után felhívtam Julian és most itt vagyunk egy megbízás során, valaminek a kezdetén.
Azt tudom, hogy nem teljesen ismeretlen neki a történet, de nem hagyatkozhatok az emlékeire, így gyorsan összefoglalom, mit érdemes tudni az ügyről dióhéjban. Vagy épp mi az, amit itt, ilyen fél-biztonságos környezetben megoszthatok vele. Hiába tűnik úgy, hogy a kutyát sem érdekeljük, vagy elsőre nem látszik egy lehallgatókészülékkel gubbasztó ember sem, de nem árt vigyázni.
- Köszönöm! - Érzem, ahogy a történettől befeszült izmaim úgy engednek ki beleegyező szavai hallatán, mint egy gáztartály lefuvatószelepe túlnyomás esetén. Ha elég adat lesz… ha lesznek információk, akkor Julian meg fogja tudni találni a nőt. A nehéz rész persze nem egy ember megtalálása, hanem pont, hogy az információgyűjtés.
- Rendben, menjünk. - Bólintok ötletére, szívesen veszem a meghívást, ebben az esetben különösen. Az eszpresszó előnye, hogy három másodperc alatt meg lehet inni, nyeléssel és levegővétellel együtt. Persze egyúttal ez a legnagyobb hátránya is, én még az utóbbi miatt aggódtam, mikor kikértem belőle kettőt, de végül jól döntöttem. A csészéket az asztalon hagyom, úgy sincs sok dolguk a baristáknak, gondolván, majd kifelé haladva még azért kifizetem a kávékat, ezúttal készpénzzel. Utálom a készpénzt, de ezúttal emellett döntöttem, biztonság kedvéért.
- Volt már hasonló nyomozásban részed? - kérdezem ahogy csilingel az nyitódó ajtó és kilépünk az utcára. Nem akarok erős témát boncolgatni itt az utcán, de ez a kérdés teljesen megszokottnak tűnik. Pont jó lesz addig, míg felérünk Julian lakására.

-Nos, remélem, hogy van valami lehetőséged még a szervezetnél. Ameddig lehet, ki kell tartani. Legalábbis, amikor még megtehettem, én is a végsőkig akartam húzni, hogy onnan tegyenek koporsóba. Mármint engem az NSA-tól, de hát ez van. Szurkolok neked, hogy ne kelljen feladni. Valahogy téged sem igazán tudlak elképzelni a civil életben.-Mosolyogtam.
Ahogy témát váltottunk, automatikusan gondolkodni kezdtem. Megfordult a fejemben néhány név, hogy kikkel beszélhetett Tim, de nem akartam rákérdezni. Ha el akarta volna mondani, megtette volna, biztos okkal nem mondta el. Lehet csak "védeni akarja" a személyazonosságát egy ilyen kényes ügyben, amit meg is értettem. Egyelőre nem éreztem fontosnak tudni ki Ő, így nem firtattam, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez így is marad. Lehet egyszer tudnom kell majd a nevet. Ez még kissé képlékeny.
Ha átlag ember lennék, aki nem ismeri a kormányunkat, akkor azt hinném egy paranoiás őrült, de az volt a helyzet, hogy én is jól ismertem az Egyesült Államok szervezetét. Sőt, én jobban, mint ő, hiszen míg ő a katonaságnál szolgált, nem látott bele igazán, ellenben én ott voltam azok között, akik két gomb megnyomásával bárkinek meg tudják nyitni a számítógépét és két kattintással rá tud csatlakozni bárkinek a telefonjára. Tudtam jól, néha a legátlagosabb kinézetű személy, akin mindenki átnéz, ő a legjobb kém. Ezek ott voltak mindenhol. Én tudtam csak igazán, hogy senki nincs teljes biztonságban és senkinek nem igazán van privát tere. Óvatosnak kell lenni.
Edward Snowden nem volt sem bolond, sem kókler. Amikor annak idején elárult minket és kiteregette a szennyest, akkor nem hülyeségeket mondott.
Természetesen elfogadtam a megbízást. Nem csak azért, mert hittem a sikerben és nem is csak azért, mert egy régi barát volt, hanem mert nacionalista voltam. Számomra az USA volt a minden. "Életem és Vérem a hazáért." Ezt pedig mi komolyan vettük. Ha a nemzetem, ha a kormányom ilyet tett, akkor meg kell tudnom. Sajnos tisztában voltam vele, hogy Amerika tett szörnyűségeket, de általában mindig volt rá értelmes indok. Az, hogy éppen rossz viszonyban volt a két ország, az számomra nem volt elfogadható indok a gyermekrablásokra, az esetleges gyermek gyilkosságokra pedig még annyira sem. Ilyesmire talán nincs is elfogadható indok.
Ha tényleg a kormány volt a ludas, akkor azt tudnom kell. Tudnom kell, hogy egy olyan vezetőséget szolgáltam, akik "szörnyetegek".

Miután megittuk a kávét, Tim fizetett, végül elhagytuk a kávézót. Kifelé menet még kérdezett, a parkolóban pedig feleltem neki.
-Hasonlóban már igen. Az NSA-nál sok mindent meg lehetett tanulni. Például azt, hogy nem léteznek titkok és rejtett információk. Mert bizony minden információt meg lehetett szerezni, ha meg voltak a megfelelő eszközök hozzá.-Kinyitottam neki a Cadillac ajtaját, majd beültem a volán mögé és félre tettem a táskámat.-Lényegében a legtöbb nyomozás menete ugyanaz, csak a megszerzendő információk és a végcél más. Vannak nehezebben megszerezhető adatok, de minden adat kinyerhető.
Elindítottam a kocsit, majd kikanyarodtam.
-A szervezeten belül már rengeteg féle megbízásban volt részem. Nem csak terepmunkáim voltak, gyakran dolgoztam együtt az adathalászokkal is, akiktől sokat tanultam. Bár a civil életben nem mindet lehet alkalmazni. Voltak már cégek a célpontjaink, magánszemélyek, politikai felek, szervezetek, bűntársaságok. Szóval elég vegyes volt a paletta, hogy kiket kellett lefülelni.
Mikor megérkeztünk a mélygarázsban leparkoltam, fellifteztünk a megfelelő szintre, ahol a lakásom volt, majd a mágneskártyát lehúztam és a lakásajtó kinyílt. Előre engedtem, követtem.
Az első, ami szembetűnő lehetett, hogy kicsit kupi volt, erre-arra pedig voltak üres whiskeys, vodkás és más tömény alkoholos üvegek. Sörös-boros nem. Cigarettafüst illat volt, több helyen is csikkel teli hamutál hánykódott. Ablakot nyitottam, táskám letettem, a konyhából pedig hoztam be két poharat és whiskeyt.
-Kérsz valamennyit?-Kérdeztem rá nem-e inna velem. Én minden esetre azért szerettem volna egy keveset inni. Amennyiben kért, töltöttem neki, amennyi jól esett neki, majd leültem a magaméval a kanapéra és rágyújtottam.
-Na, most, hogy privát helyen vagyunk, ássuk bele magunkat jobban.

“I have come to accept the feeling of not knowing where I am going. And I have trained myself to love it. Because it is only when we are suspended in mid-air with no landing in sight, that we force our wings to unravel and alas begin our flight. And as we fly, we still may not know where we are going to. But the miracle is in the unfolding of the wings. You may not know where you're going, but you know that so long as you spread your wings, the winds will carry you.”

Kétféle ember létezik, már az én nézőpontomból. Az egyik típus mindent megtesz, hogy ne engedjen a katonaságba, vagy ha már beléptem, valahogy kiszedjen onnan, míg a másik azt tanácsolja, hogy ki ne lépjek, amíg fizikailag képes vagyok még mozogni. Julian éppenséggel az utóbbi kategóriába tartozik és ezzel nincs egyedül, még ha az ismerőseim nagyobb része inkább távol tartana a töltényektől. A válaszára szám egyik sarka felfelé szökik, nem mosolygom, de mindenesetre elszórakozok egy másodperc erejéig azon a gondolaton, hogy újabb lökést kapok, ami befelé tol engem a légierőhöz. Julian történetét ismerve persze aligha lehetne ezt a tanácsot megkérdőjelezni. Mindenki a saját tapasztalatát tudja csak alapként venni. Nekem meg bár pozícióváltásom volt már, a „munkahelyem” kvázi változatlan maradt, eddig. Kiderül, mi lesz.
- Elvileg van lehetőség, de még nem ástam bele magam ebbe a témába. Még csak felvetődött bennem a gondolat, aztán elkezdtem puhatolózni. Túl sok kiküldetés jött az utóbbi fél évben, nem volt lehetőségem normálisan mérlegelni. - Avagy naponta változik az érvelésem és mindig más opció mellett teszem le a voksom, de összességében nem sürgetem magam ezzel. Tudom, hogyha meghozok egy döntést, akkor az végleges és határozott lesz.
Szeretem túlbiztosítani magam, ez az igazság és ezt pont azért teszem, mert nem tudom, hogy kivel állok szemben, vagy egyáltalán van-e bárki, akinek gondot jelente az, ha újra feleleveníteném ezt a kényes esetet. Nem tudom, ezért úgy kell védenem magam, mintha bármikor előlépnének és tudtomra adnák, hogy álljak le. Én pedig nem akarok ezúttal leállni, nem úgy, ahogy apám miután őt megfélemlítették párszor.
Fizetek, majd távozunk is. Hamar rájöttünk, hogy tán újbóli találkozásnak kiváló a kávézó, de ha bele akarunk merülni a témába, akkor biztonságosabb helyre kell mennünk.
Bevallom, az, hogy az NSA-nál dolgozott nagyban megerősített engem, hogy vele talán valóban előre tudok lépni a keresésben, hiszen olyan információk és kapcsolatok birtokában lehet, amik számomra rendkívül hasznossá válhatnak.
- Igen, csak nekem eddig az volt a gondom, hogy nem adták meg az információkat, hiába tudtam, hogy tudják. - Nem azzal volt a gondom, hogy ne tudtam volna, hol keressem az adatokat, hanem azzal, hogy legális keretek között nem tudtam hozzájutni. Ezért van szükségem Julianra és ahogy hallgato őt, bizakodok, hogy neki mások az eszközei. Én nem mertem illegális eszközökhöz folyamodni, mivel túl sok mindent kockáztattam volna vele.
- Valóban, kérdés csupán, hogy milyen áron. - Julian vajon meddig hajlandó elmenni egy-egy információért? Erre ennyire direkt módon nem szándékozok rákérdezni, mivel nem azért fordulok hozzá, hogy az életét is feltegye a nővérem megtalálálásra. Nyilvánvalóan annyit nem ért az ügy, ezt még én is belátom. Beülök az autójába, végignézek a típusán, mert ezt minden autónál megteszem. Mivel kocsival van, gondolom vagy munkából jött és közel vagyunk a lakásához, vagy közel van a munkahelye.
- Látom, nem kevés ügyet tudsz már magad mögött. Egyszerre többet is vállalsz, vagy nem hagyod, hogy megosszák a figyelmed? - Nem gondolnám, hogy egy eset lefoglalná annyira a figyelmét, hogy ne tudna mellette másikat is bevállalni, főleg ha elhúzódik nagyon egy. Az én esetemben pedig ez könnyen előfordulhat, úgyhogy érdekel, hogy hogyan dolgozik. Mindenesetre profinak tűnik első hallásra és ismerve a múltját, minden eszköze és tulajdonsága is megvan rá, hogy annak mondhassa magát.
Ezzel szemben az otthonába lépve első blikkre meghökkentés ér a látványtól. Egy rosszul átbulizott este után az én lakásom is hasonlóképpen néz ki, viszont beugranak azok a történetfoszlányok, amiket elejtett nekem még a kávézóban. Összeszorul a gyomrom ahogy végignézek a cigicsikkeken és az üres, egykor tömény alkoholt rejtő üvegeken. Viszont nem mondok semmit, azontúl, hogy láthatja rajtam, hogy minden valószínűséggel ezúttal is olvasok a környezetem látványából. Nem érzem azt, hogy bármit is mondanom kellene, mert nincs közöm ahhoz az életéhez, amit otthona falai között művel magával. Mindazonáltal úgy éreztem, hogy tán jobb, ha én is megiszok valamit.  
- Jah. Egy pohár jól esne - mutatok rá a már kezében lévő whiskeyre. Nem felttétlenül a gyomrom kívánja, inkább az élét tanított már meg arra, hogy ilyenkor jobb nekem is innom. Magam lelki állapota miatt is, meg a társalgás sikere miatt is. - Kösz! - Leülök vele szembe. Belekortyolok az italomba, majd a poharat a köztünk lévő asztalra helyezem, hogy előhúzzak egy papírt a zsebemből.
- Összeszedtem a 91-ben eltűnt gyerekek névsorát. Természetesen egyiket sem találtam meg az ismert nevük alapján, úgyhogy AI-program segítségével próbáltam kideríteni, hogy hogyan nézhetnek ki most. - Ekkor mutatkozik meg, hogy a kezemben tartott lap lényegében egy összehajtott boríték, amit ezúttal az asztalra helyezek és elé csúsztatom. Ha kibontja az egyébként lezáratlan borítékot, akkor megtalálja a névlistát és hozzá az egymás mellé szerkesztett gyerekkori, illetve mesterséges intelligenciával elkészített felnőttkori képeiket. - Egyetlen egy személyen kívül nem találtam meg őket ezidáig. Dan Brown néven ismert férfi 2004-ben követett el öngyilkosságot, legalábbis állítólag. Annyit tudok róla, hogy a kelet-brooklyni lakásában felakasztotta magát. Elvileg tényleg voltak pszichés bajai, úgyhogy akár még igaz is lehet. De hogy valóban francia származású volt, azt még nem tudtam kideríteni. Elvileg árvaházban nőtt fel, úgyhogy adok egy esélyt annak, hogy a mesterséges intelligencia jól alkotta meg az arcát. - Úgy voltam vele, hogy ha már részletek, akkor kezdjük ezzel.

-Sosem volt bajom a figyelem megosztásával, de ha őszinte akarok lenni, jobb szeretem, ha egyszerre három esetnél nem kell többen dolgoznom. Minél több a munka, annál kevesebb az esély a sikerre. Mint a főzés. Ha egyszerre több étel készül egy kéz alatt, könnyen megeshet, hogy leég az egyik. Nyilván ez attól is függ, hogy mennyire nehéz, komplikált esetek. A te esetedben azért nem egy féltékeny férj vagy, aki a feleségét kukkoltatja velem.-Nevettem el magam.-Vannak esetek, amik képesek az ember napját felemészteni, van, melyik nem. Például, ha valaki megkér, hogy nyomozzak utána egy cégnek, nyerjek ki adatokat, stb, akkor bátran vállalok akár négy hasonló esetet is, hiszen nem köti le az egész napom, de ha sokat kell terepről terepre menni, mondjuk egy eltűnt személy miatt, akkor ott már nehezebb több ügyre is oda figyelni és időt szánni rá, főleg, ha el kell hagyni a várost is.
Mikor hazaérünk, akkor látom csak mennyire meg van rökönyödve, én pedig mentem magyarázkodni kezdek, nehogy félre értse.
-Ez nem egy nap termése.-Mondtam határozottan, hiszen valóban nem tegnapról maradtak itt.-Azért ennyire nem vagyok lesiklott. Csak még nem jött a takarító nő. Nekem sem kedvem, sem időm nincs rá, hogy vigyem a háztartást. Holnap jön majd Gladys és puccba rakja a lakást. Addig ilyen lesz. Folyamatosan jövök-megyek, fáradt is vagyok nap végére, nem állok neki rendet teremteni. És nem csak azért, mert kényelmes ember volnék.
Töltöttem neki, utána odaadtam és letelepedtünk.
Átvettem tőle a borítékot és elismerően bólintottam mellé egyet.
-Szép munka. Ez nekem már nagy segítség.-Mondtam, miközben végignéztem a boríték tartalmán. A program általában pontos szokott lenni és sok esetben szép eredményeket hozott. Az önakasztás, amiről Dan esetében mesélt érdekes volt. Hittem benne, bár a fiú neve nekem nem csengett franciásan.
-Hát a neve alapján inkább brit, vagy amerikai. Viszont, ha emigrált amerikai családtól született, akkor is hivatalosan már francia állampolgárnak könyvelik el, hiszen francia területen született. Szóval... viszont akkor is furcsa, hiszen vér szerint amerikai. Érdekes.-Estem gondolkodóba, hogy vajon ez mégis mi lehet. Megfordult a fejemben, hogy ezzel a húzással csak az USA magáról akarja elterelni a gyanút, de az is meg fordult a fejemben, hogy ez az amerikai, vagy brit leszármazottakkal rendelkező fiú talán a családja miatt bűnhődött. Esetleg a család elkövetett valamit, ami miatt a kormány órólt rájuk és példát akartak statuálni.
A névsorra néztem, megkíséreltem eljátszani a gondolattal, hogy utána járjak a családjuknak, a hátterüknek, de az nem kevés munka lesz. De szükségem volt egy statisztikára. Utána, ha az megvan, akkor a '91-ben tevékenykedő NSA és CIA alkalmazottak körmére fogok ránézni és megpróbálok kapcsolatot találni a családok és a vezetők, ügynökök között. Ha van kapcsolat, egyszerű dolgom lesz, ha nincs, akkor kénytelen leszek komolyabban elmélyedni a nemzet ügynökei és vezeti életében, hogy megtudjam kik lehetnek sárosak.
-Esetleg a szüleikről van valami adatod? Sokat segítene.

“I have come to accept the feeling of not knowing where I am going. And I have trained myself to love it. Because it is only when we are suspended in mid-air with no landing in sight, that we force our wings to unravel and alas begin our flight. And as we fly, we still may not know where we are going to. But the miracle is in the unfolding of the wings. You may not know where you're going, but you know that so long as you spread your wings, the winds will carry you.”

Miközben hallgatom a tapasztalatait, felnevetek a féltékeny férj esetére, amit elsőre el sem tudok képzelni nyomozandó ügyként a szituáció cinikussága miatt, de aztán magasba szöknek szemöldökeim, amikor Julian nyomatékosítja, hogy bizony ilyen esetei is előfordulnak. Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindig válogatni a feladatok között és jó pénzért még én is belemennék más feleségének kukkolásába, ha nyomozó lennék, de valahol mindig kijózanító, hogy mennyire sokfelé ember létezik.
- Világos. És úgy sejtem, az én ügyem az utóbbi, mozgalmasabb kategóriába tartozik majd. - Nem az én feladatom ezt mérlegelni, de erőteljesen úgy gondolom, hogy ha nem is kell az ügyemmel töltenie minden percét - ilyen, egyébként sem kérnék tőle -, azért aligha lehetne megoldani egy számítógép előtt. Ha meg lehetne, én lennék a legboldogabb, de a nővérem esete túlságosan komplikált ahhoz. Nem is kérnék fel bármelyik nyomozót rá, Julian azért meggyőző számomra, mert egyrészt, van közös múltunk, így jobban megbízok benne, hogy megtartja a bennfentes információkat, másfelöl pedig elér a keze USA állami szerveihez is.
Nála aztán pont olyan szobakép tárul elém, mint akinek nem sok ideje van kiegyensúlyozott és egészséges életet élni. A látványtól nehezen tudom elnyomni előítéleteimet, de úgy is fogalmazhatok, hogy tapasztalataimat, mert éltem már én is hasonló körülmények között, amikor apám elméje borult meg  gyerekkoromban, szerencsére, mint kiderült, nem tartós ideig.
- Nem tartozol felém magyarázattal, Julian. - Persze megértem, hogy tisztázni akarta magát, feltételezem azért, mert Irakban sok időt töltöttünk együtt és egyértelműen akkoriban nem ilyen elhanyagoltnak ismertem meg.
- Ha egy nap termése lenne ez itt mind… - teszek odébb egy üres üveget -, akkor sem ítélnélek el. Pláne azok után, ami keresztül mentél. - Egy kissé személyesebbre veszem a beszélgetést, hiszen annak ellenére, hogy egy bizonyos ügy miatt vagyok itt, kettőnknek azért van közös múltja is, ami sokkal emberibbé teszi ezt a találkozást, mint puszta tények latolgatása.
Ettől függetlenül természetesen áttérünk a találkozónk témájára és amellett, hogy átadom neki a képeket és a füzetet, elmondom, mire jutottam eddig.
- Valószínűnek tartom, hogy a legtöbb elrabolt gyermek új, amerikai nevet kapott. A nővérem legalábbis biztosan nem létezik a nyilvántartásban a született nevén, ezt apám kutatásai és több legálisan és illegálisan működő adathalász is bebizonyította. Franciaországban eltűntnek nyilvánították és hivatalosan sosem jelent meg sem ő, sem a többi francia gyerek tudtommal Amerikában. - Ezen a ponton pedig megdörzsölöm ráncosodó homlokomat, mivel elöntenek az érzések. Nem tudom, mi történhetett vele, velük, de ha Dan valóban eredetileg francia volt, akkor bele sem merek gondolni, min mehettek át ezek a gyerekek. Kis ideig csendben maradok, jár az agyam nekem is, de nem kevés érzelem dúsult fel bennem, amiket próbálok nemes egyszerűséggel lenyelni, mintha csak felesleges lány lenne a számban.
- Az én családomról megkapsz minden adatot, ma este összeírom és a következő találkozásunkkor átadom, ha az neked is jó. A szülőkről egészen sok adat van egyébként, mivel a gyerekeik eltűnésekor számos információt osztottak meg magukról az amúgy is nem túl visszafogott életükön kívül. Gabrielle szülei például a híres BNP Paribas bank vezérigazgatói, Théo apja a párizsi Le Monde napilap főszerkesztője volt, amíg a fia elrablása után abba nem hagyta az újságírást. Esteban pedig az akkor hatalmon lévő Szocialista Párt egyik miniszterének fia. Lena szülei is politikusok voltak, ha jól emlékszem, de ha minden igaz, ezeket az adatokat is megtalálod a füzetben. - A két név említésekor a noteszre pillantok, mintha puskáznék, pedig tudom fejből a neveket és azt, hogy ki kinek a fia.
- Azt még érdemes tudni, hogy nem mindegyik gyerek egyszerre, egy helyen tűnt el. - Ha ezek a gyerekek egy helyen és időben lettek volna, biztosan akkora fegyveres kísérlet őrizte volna őket, hogy esélytelen lett volna köréjük férkőzni. - Lena a nagyszülőknél nyaralt Cannesben, Jean Pierre magánórákat vett Lyonban, mikor hazafelé menet eltérítették az autót. A már említett Gabriellet a dadusa hagyta magára két percre a kertben, mikor betörtek hozzájuk.

Figyelmesen hallgattam a barátomat, miközben elmondja azokat az információkat, amikhez hozzá jutott. Mind-mind segítség volt és könnyített a dolgomon. Persze így is kemény munka lesz, de már lesznek alapok, amiken el tudok indulni.
- Tehát elmondható, hogy az elrabolt gyerekek hozzá tartozói mind gazdag és fontos emberek voltak, befolyásos emberek, akik akkoriban nagy hatással lehettek az emberekre, a médiára, vagy épp a gazdaságra - állapítottam meg és tovább hallgattam. - És mondd csak, mikor elrabolták őket, voltak érdemi szemtanúk, akik láttak bármit is? De tovább megyek kicsit ennél is: Sérült meg bárki is, vagy a legnagyobb körültekintéssel, céltudatosan elrabolták őket, de senki nem lett áldozata az emberrablásnak? Mivel teszem azt, az emberrablók akkor csaptak le, amikor senki nem volt a gyerek közelében, vagy ha volt is, nem ártottak neki, csak a lehető leghamarabb betették a gyereket egy kocsiba és már mentek is.
Az alkoholomba ittam és a füzetebe lapoztam.
- Tudod felmerült bennem a kérdés, miért történt meg mindez és miért nincs holttest. Az emberrablók, akik ráadásul ennyi gyereket szednek áldozatul szinte kivétel nélkül megölik őket. Emlékszem, amikor a '79-es - '81-es Atlantai gyermekgyilkosságok esetét tanulmányoztam... huszonkilenc gyereket rabolt el a tettes és ölt meg, de ott voltak holttestek. Ez a különbség. Ha ezeket a '91-ben eltűnt gyerekeket megölték, miért nem kerültek elő a testek soha? Ha előkerültek, miért titkolták el? Ha nem kerültek elő, hol van ennyi holttest és miért nem bukkant még rájuk soha senki? - pillantottam rá. - Ha még élnek, akkor hol vannak és miért nem tudunk róluk? Ugye? Az első '91-es gyermekrablás óta 32 év telt el. Ez elég hosszú idő, tehát az elrabolt gyermekek most olyan 40 év körüliek lehetnek. Ha azok a gyerekek még élnek, már biztos nem a fogva tartójuknál vannak, hanem szabadon és ha igazad van és minden kutatási eredmény helytálló, akkor itt vannak valahol az államokban. Hány évig lehettek fogságban és mikor szabadulhattak a gyerekek?
Az nyilvánvaló, hogy az emberrabló tudatosan célozta meg a Francia Köztársaság felsőbb köreit, tehát azokat, akiknek a gyerekeit elrabolták. Ha a kormány van mögötte, akkor biztosan politikai, gazdasági alapon választottak, illetve az indokuk ilyesmi lehetett.
Rá fogok nézni azokra a CIA és NSA ügynökökre, akik ezekben az években, de főleg '91-ben olyan pozícióban voltak, hogy lehetőségük volt véghez vinni az elrablást, illetve parancsot adhattak ki rá és meg fogom nézni mely ügynökök utaztak Franciaországba akár küldetés miatt, akár magánjellegű célokkal, mert közük lehet az esethez. Talán még a Navy Seals embereit is megnézném, de nem hiszem, hogy ebben az időben francia fennhatóság alatt lettek volna. Kérdés az is mennyire lehetett ez üzenet akár Rocard miniszterelnöknek, akár Cresson miniszterelnökasszonynak, hiszen belegondolva, amint elkezdődtek az esetek '91-ben, nemsokra rá, hogy Cresson asszony b eült a székbe, ő már '92-ben le is kellett mondjon. Igaz, hivatalosan más oka volt, hiszen akkoriban elég rossz viszonyok uralkodtak, lásd munkanélküliség, ráadásul a szocialisták is rossz helyzetben voltak, de akkor is gyanús, hogy a gyermekrablások megkezdése után François Mitterrand máris lemondásra kényszeríti... de lehet ezt csak én akarom belelátni, de szerintem erősen politikai és gazdasági háttere van az esetnek. Elég nagy horderejű és rejtélyes és elég zavaros körülmények is övezik, hogy azt mondjam, nem egy megszokott emberrablásról van szó és a holttestek hiánya miatt is arra gondolok, még élnek az elraboltak. Ha tettes gyilkos is lenne, akármennyire is legyen profi, legalább egy-két gyerek testének, vagy csontjának elő kellett volna kerülnie és biztos lenne nyom is, ami a tettesre utalna. Mindig van. De itt nincsenek. Egyértelmű, hogy két lehetőség van. Vagy a rendőrség nem végzett rendes munkát: a hatóságokat vagy megfenyegették, vagy a francia kormány adta parancsba, hogy nem avatkozhatnak bele az emberrablási ügybe, vagy a másik lehetőség, hogy profi Amerikai kémek a felelősek, akik nyom nélkül rabolták el és csempészték át a gyerekeket Amerikába.