Liam & Romilda |

Never gone get away, never gone get away, never gone break the chains, I'm running out of options, and they know

A saját tapasztalataimból kiindulva az ikerség többször hazudtolta meg az interneten keringő, finoman túlromantizált legendákat, mint ahányszor azok igaznak bizonyultak – néha persze sírtunk gyerekként, ha a másik elesett, de már nem tudnám megmondani, mennyire éreztünk ténylegesen fájdalmat, és mennyire vágytunk figyelemre -, ettől függetlenül volt példa egynéhány olyan alkalomra is, ahol vagy a véletlenek simultak össze kísérteties pontossággal, vagy a Liammel való „kötelékünk” érezte szükségét a közbelépésnek. Ilyen volt egy középiskolai évfolyamtársunk házibulija, amikor azelőtt benyitott, mielőtt a kísérőm erőszakoskodni kezdett volna velem, de az eljegyzése is, aminek a hírére fél órával az üzenete előtt számítani kezdtem. Nem tudom, azt minek a számlájára írjam, hogy utóbbit nem találtam túlságosan megfontolt, és ebből adódóan kifejezetten jó ötletnek sem, ugyanakkor lehet, hogy ezt csak a józan észnek és az öcsém ismeretének köszönhetem.
Liam nem volt rossz ember, azokban a dolgokban nem, ahol igazán számított, bármennyire is szeretett rájátszani a "seggfej" szerepére, amibe néha már-már úgy érzem, önmagát skatulyázza, ha másért nem is, hát apa bosszantásáért, de ha két szót nem lehetett róla egyazon mondatba rakni, akkor az a „magánélet” és a „megfontoltság” volt. Nem valami kedves ilyet mondanom, de Liam nem házasságra termett; még semmiképpen nem. Talán egy kicsit később, talán valaki mással, de nem most, és nem Grace-szel, legyen bármennyire is bűbájos lány.
Azt sem állíthatom azonban, hogy olyan helyzetben lennék, amiből bárkinek is párkapcsolati tanácsokat osztogathatok anélkül, hogy hipokritának fessem le magam. Anno, a saját eljegyzésem idején, úgy gondoltam, működni fog a dolog; lehetett bármennyire is elsietett és kényszer szülte az egész, amikor kimondtam az igent, nem az aggodalmaim voltak többségben, hanem a reményeim.
How the turn tables, ugyebár. (Michael agyszüleménye, nem tudom, hol hallotta, de próbálom tartani a lépést a szlengjével, mielőtt azon kapom magam, hogy nem értem, amit a fiam mond nekem.)
A Sushi By Bou-ba foglaltam magunknak asztalt Liam ebédszünetére, amit ő ajánlott nekünk a munkahelyéhez való közelsége miatt, de ha nem így történt volna, az étterem berendezése láttán is ő lenne az első, aki eszembe jut. Aztán Shane, aki valamivel kevésbé szerette a halat, mint Liam, de a szép – és lehetőleg drága – dolgok iránti szeretetük ugyanazt a magas szintet ütötte meg. Néha nehezen tudom eldönteni a férjemről, hogy tényleg őszintén kedvel-e bizonyos ételeket, italokat, netalántán hobbikat, amikről azt vallja, hogy igen, vagy az árak nagysága láttán félredob minden más kétséget és puszta akaraterővel megszereti őket. Bőven volt hozzá elég makacs, ebben biztos voltam.
Engem valamivel kevésbé vonzott a luxus, és emiatt kissé mindig úgy véltem, hogy hiába vagyunk Liammel ikrek, a személyiségem sokkalta inkább Reedével volt hasonlatos, első blikkre mindenképp. Szerényebbek vagyunk a magunk módján, kevésbé vágyunk úgy a figyelem középpontjába, mint a középső testvérünk, valószínűleg ezért is funkcionáltunk (többnyire, olykor megkérdőjelezhetően) szerető testvérhármasként. Mindenkinek más volt az igazán fontos és a preferált, nem sokszor kellett versengenünk egymással.
Valamivel korábban érkeztem, mint amire számítottam, de nem bántam. Ritkábban volt lehetőségem manapság egy fokkal elegánsabban felöltözni (ami régen kosztümöt jelentett volna, ma már csak magassarkút és egy inget, egyik sem az a fajta ruhadarab, amit gyerekek mellett ajánlatos viselni), hát még arra, hogy beüljek valahova és csak élvezzem a viszonylagos csendet egy más által elkészített – és ezáltal sokkalta finomabb - jegestea szürcsölgetése közben, szerettem hát kiélvezni az adandó alkalmakat.
Liam tíz perc késéssel nyit be, amit más esetben megemlítenék neki, de mivel munkából jön, nem teszem, így csak a kissé hirtelen elkapó irigységgel kell megbirkóznom magamban. Mint mindig, ha őszinte akarok lenni.
Nem nevezném magam kifejezetten intoleráns személynek, de a munkára való hivatkozás volt mindig is a gyengém. Túlóráznod kell? Sebaj. Le kell mondanod a családi ebédet? Legyen, de legközelebb nálad tartjuk. Ha a családomnak van egy kis esze, a munkára fogva próbál meg lerázni, és apa mindig szíves-örömest hangoztatta, hogy abban a Hudsonok sosem szűkölködtek. Hozzávetőlegesen harminc évre volt szükségem, hogy érezni kezdjem, a gond nem az általános intelligenciánkban rejtőzhet, hanem az érzelmiben.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a karrierista beállítottságom-e az oka annak, amiért már nem hat meg, hogy Shane is minden második-harmadik este jóval később esik be az indokoltnál, vagy szimplán csak elértük a mélypontot. Érdekes lenne ezt boncolgatni, de nem fogom. Eddig se éreztem a késztetést, és ez nem most fog megváltozni.
- Hello, 12 perccel fiatalabb öcsém – köszöntöm, az államat az összefűzött kezeimre hajtva. Személy szerint nem igazán érdekelt, melyikünk az idősebb, és melyikünk a fiatalabb (és ha ezzel a szüleink tisztában vannak, amíg babák vagyunk, szerintem inkább azt hazudják nekünk, hogy Liam az idősebb, és megúsznak némi fejfájást), de Liamet mindig bosszantotta legalább egy kicsit, ha bevallotta, ha nem, úgyhogy időről-időre felhoztam. Miféle nővér lennék, ha nem így tennék? – Az ott egy ősz hajszál? – intek a természetesen tökéletesen fixált és amennyire látom, ősz hajszálaktól mentes haja felé, mielőtt felállnék, hogy egy öleléssel is köszöntsem.
- Kértem neked is egy teát, de az ebédedet nem mertem megrendelni – tolom felé az italát és az étlapját is, miután újra leültünk. – Hogy telt eddig a napod?

az idősebb ikertől a fiatalabbnak <3 | 811, öltözet | ⚶

Liam & Romilda |

Never gone get away, never gone get away, never gone break the chains, I'm running out of options, and they know

- Három? – kérdezek vissza, csodálkozva oldalra döntve a fejem. Nehezemre esik eldönteni, hogy mi volt ezzel a köszöntéssel a célja, hogy vajon meg kellene-e finoman sértődnöm (vagy úgy tennem, mint aki finoman megsértődik), vagy sem. Valószínűleg pont ennek a zavartságnak köszönhetem, hogy nem borzongok meg az ötlettől. Sose voltam gyerekellenes, de amióta megvannak a sajátjaim, némán, de annál lelkesebben vallom én is, hogy egy gyereknél csak kettő rosszabb, kettőnél pedig három, és így tovább és így tovább. – Tudsz valami olyat, amit én nem, vagy csak kreatív módon akartál lekövérezni? Esetleg ez a nagybácsis megfelelője a „kistestvért akarok karácsonyra” nyavalygásnak? Sajnálom, ha újabb unokahúgot vagy öcsit szeretnél, most Reed a soros.
Azt az opciót nem teszem hozzá, hogy esetleg megfeledkezett róla, hogy még mindig csak két gyerekem van, Michael és Amelia, mert ebből a szempontból kegyes vagyok. Néha nekem is többnek érződnek. Amy önmagában egy fejlesztett kihívás, mintha rögtön két gyerek lenne egy helyett. Nagyjából annyit is van otthon, mint két gyerek összesen.
Nem kell ikreknek lennünk, hogy megérezzem a Liam felől áramló feszültséget, és ahhoz is csak minimálisan kell ismernem, hogy értékelni tudjam, ahogy látványosan visszafogja magát, hogy ne rajtam vezesse ezt le. Már amennyire Liam képes visszafogni magát. Nincs a világon olyan téma, amiről az öcsém ne tudna negatívan szólni, ha másért nem is, hát a vita kedvéért. Ezt a tulajdonságát mellesleg nem tartottam rossznak, épp ellenkezőleg, úgy véltem, érdekes diskurzusokra adott lehetőséget, ha mindkét fél nyitott volt rá, más kérdés, hogy Liam előszeretettel lépett a saját szájába a témaválasztásaival.
- Feltételezem, nem mondok újat, ha taplónak nevezlek. Az ajtókinyitás egyszerű udvariasság, és nem feltétlenül csak a nőkkel szemben. Nincsenek idős szomszédjaid? – kérdezek vissza, szórakozottan megkavargatva a poharamban úszkáló jégkockákat a szívószálammal. Nem veszem magamra a szavait, elsősorban azért nem, mert tudom, az indulat szól belőle, nem pedig a kőbe vésett gondolatai, másodsorban pedig azért nem, mert, ahogy ő is mondja, elmentem szülni. Én legfeljebb a hozzám hasonló, nagybevásárló anyukáknak jelentek konkurenciát, amikor bevágok eléjük a bevásárlókocsimmal. Aki nem mer, az nem nyer, Karen.
- Ha dühöngeni szeretnél, tedd azt, de ne kérdezz ostobaságokat, főleg PR-osként ne. Te is tökéletesen tisztában vagy vele, hogy manapság mennyire értékes az emberek jóindulata és támogatása. Közösségi média és társaik, ugyebár – pillantok fel a poharamból félig felvont szemöldökkel. - Nem mondom, hogy fair, vagy tökéletes megoldás átesni a ló túloldalára, ugyanakkor a mi generációnk életében még túlzottan jelen volt neveltetés szempontjából a fiú-lány megkülönböztetés, amit tudatosan nem is biztos, hogy észlelünk a jelenben. Az alkalmazottak nemére és bőrszínére való odafigyelés egy nem feltétlenül igazságos, de hatásos módja, hogy az előítéleteinktől függetlenül adjunk esélyt másoknak. Jobb esetben idővel megtaláljuk az egyensúlyt, addig viszont próbáld meg visszanyelni a privilégiummal teli gondolataidat, mielőtt meglincselnek, és az ég áldjon meg, Liam, soha ne helyezd bele ebbe a gondolatmenetbe a bőrszínt!  
Nem hiszem, hogy megtenné. Annyi érzékenység még Liambe is szorult. Legalábbis őszintén remélem, különben tényleg csak idő kérdése és búcsút mondhatok az ikertestvéremnek. Liamhez illő vég lenne, ha a szája keverné bajba, mert képtelen neki megálljt parancsolni.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire idealista vagy. Úgy beszélsz, mintha az élet alapvetően igazságos lenne – teszem hozzá, miközben én is magam elé húzom az étlapot. Nem mintha kifejezetten szükségem lenne rá, kiválasztom azt a sushi kombinációt, amiben a legtöbb nigiri van, és én ezzel meghozottnak tekintem a döntésemet.
- Mindenképp küldj képeslapot, a gyerekek örülnének neki. Amúgy megvannak – dőlök hátra a székemben, amikor megtalálom az ideális menüt. – Mike jegyei szépen-lassan javulgatnak, legalábbis egyelőre úgy tűnik, szóval talán megint szóba kerülhet valami délutáni elfoglaltság. Az azt jelentené, hogy több időm van Amyre otthon, az pedig sose árt – vonok vállat. Ha nem beteg, akkor az ADHD és annak fejlesztése miatt, ha pedig beteg, akkor amiatt. Elég rágondolnom, hogy elfáradjak, és manapság a gyerekorvosok megnyugtató szavai sem igazán segítenek, amik arról biztosítanak, hogy minél nagyobb, annál kisebb probléma lesz az immungyengesége. Csak ki kell várnunk, amíg kinövi a legnehezebb időszakot. Bárcsak ott lennénk már. Akkor talán visszatudnék menni dolgozni, és megpróbálhatnék komolyabban is foglalkozni a házasságom problémáival. Vagy legalább könnyebben elterelhetném róla a figyelmemet.
- Hogy van Grace? – kérdezek vissza, miután a pincérünk jött, felvette a rendelésünket, és távozott. – Van már dátumotok, vagy az még mindig korai?

az idősebb ikertől a fiatalabbnak <3 | 695, öltözet | ⚶

Liam & Romilda |

Never gone get away, never gone get away, never gone break the chains, I'm running out of options, and they know

Kevés dolog tud úgy igazán, személyesen megérteni. Mindig is jól tudtam elszakadni a saját, nem mellesleg elég nyugodt érzelmeimtől, hogy eltávolodjak az adott témáktól, és objektív véleményt próbáljak meg formálni, sokszor épp az ment nehezebben, hogy beleéljem magam valamibe.
Az anyaság témája kapcsán nem voltak ilyen problémáim, és még nem találkoztam olyan sorstárssal, aki ne értelmezett volna bizonyos kérdéseket és kijelentéseket személyes sértésként. Néha jogosan, néha nem. Anyának lenni önmagában nem jogos.
Az elkerülhetetlen körforgás volt a kedvencem. Ha kapcsolatban voltál, azt kérdezgették, mikor házasodsz meg. Ha megházasodtál, azt akarta mindenki tudni, mikor jön a baba. Ha megszületett a baba, arról érdeklődtek, mikorra tervezitek a következőt. És ha már két gyerek mellett táncoltál az őrület és a végelgyengülés határai között, késlekedés nélkül érkezett a milliót érő kérdés is: ha már kettő van, miért nem vállaltok be egy harmadikat is?
Értelemszerűen, nálunk kimaradt az első két kérdés, tekintve, hogy a házassághoz még bőven korán volt, amikor mégis belevágtunk a terhességem okán, de egyet se kellett félnem, alig vették a kezükbe a távolabbi rokonok Michaelt, kapott egy-két bókot, és máris azt akarták tudni, mikor jön a következő. Amynél ugyanígy történt. Aztán a hangok valamelyest elhallgattak, amikor kiderült, hogy Amy problémásabb lesz.
Liamet persze az ilyenek sose zavarták, de tőle más. Tudom, hogy nem gondolja komolyan. Jolene néniről ugyanezt már nem tudom elmondani.
- Akkor lenne mindegy ezen a ponton, ha három kezem lenne kettő helyett. Sajnos nem vagyok úton a poliplét felé, úgyhogy nem az – húzom el sajnálkozva a számat. Rémesen bánom, hogy nem kell még egy kókuszdiót kitolnom egy szívószálon, és azért is meghasad a szívem, hogy nem csatlakozik még egy heg Amy császárának nyoma mellé. Bár, miket beszélek, a szülés a gyereknevelés legegyszerűbb lépcsőfoka, még akkor is, ha minden nő meg akar halni egy kicsit a folyamat közben.
- Lehet, hogy messziről sütött rólad, hogy nehezedre esik a „köszönöm” szó használata – felelek piszkálódva. – Esetleg nem akarták félbeszakítani a műsort. Biztos komikus látványt nyújthattál a szenvedéseid közepette. Főleg, ha káromkodtál is. Komolyabbra fordítva a szót, valószínűleg csak nem vettek észre. És ne mondd, hogy a férfiak nem nyernek az ajtónyitásból – forgatok szemet. Az egyik legelső, amit minden nő megtanul, amikor elér egy bizonyos kort és fizikai megjelenést, hogy sose pillantson vissza az ajtót tartó irányába, mert a mozdulat valahogy elveszti a varázsát, ha a gáláns férfiember szemei eltéveszthetetlenül egy testrészedre tapadnak.
- Helyes. Csak megkértelek, hogy ne is tedd – bólintok, és felé intek a szívószálammal. – Egy szóval se mondtam, hogy hülye vagy, csak ismerlek. Nem tudod, mikor kell feladni és taktikai visszavonulót fújni. A kitartás szép és jó, főleg a mi… a te pályádon, de néha féltelek is miatta, vesd nyugodtan a szememre.
Ha nem rossz megjegyzést ejt el rossz helyen, akkor túlhajtja magát. Tagadhatja, és elhiszem, hogy Liam fele akkora problémának sem éli meg ezeket, már ha egyáltalán felfogja, hogy azokról van szó, ettől függetlenül így van. Eszem ágában sincs beleszólni abba, hogyan éli az életét, van elég gondom a sajátomban, de azt a minimális aggodalmat akkor se tudnám lerázni magamról, ha akarnám. Jobb esetben alapból jelen van, ha testvérekről van szó.   
- Persze, hogy tudják. Kapni még nem kaptak, de jártak már szuvenír boltban. – Miért árulnak még egyáltalán képeslapokat? Ki veszi meg őket, és milyen célból? Nem tudom elképzelni, hogy valaki azokat még feladja.
- Nem igazán van más választásom – vágom rá a jegyek témájára egy fokkal élesebben. Az anyaság egyik másik remek kéretlen eleme a „hogyan neveld a saját gyereked” utalások. - Az iskola mindenképp stresszeli, bármit is teszek, én csak motiválni próbálom, abba pedig ugyanúgy beletartozik a negatív, mint a pozitív megerősítés. Lehet, hogy neked szerencséd volt, de nem tudhatjuk, mi lesz akkor, amikor ő menne egyetemre. – Tudom, hogy Liam teljesen másképp gondolkodik, mint én, és gyerekek híján az a fajta felelősség is hiányzik belőle, amit ők igényelnek, de a kép, amit lefest, bosszantóan együgyű. Egy gyerek nem fogja megérteni, miért kell tanulnia, ezért van szüksége motivációra, és nem minden, korábban érdektelen diák tudja behozni a lemaradásait az utolsó években, mert észbe kap. Már ha utóbbi megtörténik egyáltalán. Általában nem szokott.
Megváltás Liam eljegyzésének témája, úgyhogy erőt veszek és megpróbálom elfelejteni, hogy anya vagyok. Nyolc éve próbálkozok, előbb-utóbb csak sikerül.
- Figyelmeztetlek, ezt egy szóban megkötött szerződésnek értelmezem, és ha ezek után nem én kapom az első meghívót, elmesélem Grace-nek az összes rólad szóló, kínos történetemet. És Reedet is megkérdezem, szeretne-e csatlakozni – támasztom meg a fejemet a bal kezemben egy visszafogott, de vidám mosollyal.
A tanulmányainkat inkább nem kommentálom; valamilyen formában, de mindkettőnk számára érzékeny téma. Liamet frusztrálta, ha jobban teljesítek, engem frusztrált, hogy a szüleim néha látványosan engem preferáltak. Nem arról van szó, hogy nem értékeltem a büszkeségüket, mi több, örültem volna én a figyelemnek, ha éppen nincs két kistestvérem, akikre ez kihatott. Sosem jó érzés, ha anélkül neheztelnek az emberre a testvérei, hogy egy rossz szót szólt volna hozzájuk.
- Ha visszaemlékszel, nem volt egy túlságosan nagy esküvőnk. Szerintem egész olcsón megúsztuk, lehetett volna sokkal drágább is – vonok vállat, és ahogy az emlék engem is elönt, az asztallap valahogy preferáltabb látvány lesz az öcsém arcánál. Nem akarom, hogy bármit is kiolvasson belőlem, főleg nem azt, hogy problémáink vannak. Kinek nincsenek? – És az idő is szorított minket, úgyhogy inkább az volt a fontos, hogy minden meglegyen, nem is nagyon vitáztunk a dolgokon, hamar megtaláltuk a közös hangot. Szeretném azt hinni, hogy még közelebb is hozott minket egymáshoz. Ki tudja. Sok férfitól hallok a tiédhez hasonló véleményt, szóval gondolom ez is természetes. Majd a saját legénybúcsúdon felelevenedsz.

az idősebb ikertől a fiatalabbnak <3 | 910, öltözet | ⚶