bethany&marcello

- Beniamino, húzzál már ki a fürdőből és induljunk. Nem akarok elkésni!
Mintha egy időhurokba kerültem volna, úgy hallgatom végig azt a megszokott menetrendet, amit akár nevezhetnénk a lakótársak kiváltságának is. Ugyanez a fajta társalgás ismétlődött meg legutóbb Jerseyben és azelőtt Milánó sem maradhatott ki az állítólagos felnőtt férfiak hétköznapi problémáiból.
- Első nap a suliban? – szórakozottan és egyben érdeklődően veregetem meg az idegrendszerével küzdő Cristian vállát, majd a magam higgadtságával kapom fel a bukósisakot a kezembe, a Harleym kulcsait pedig leakasztom az átmeneti helyükről. A csapatunk ugyan már a megszokott felállás szerint működik, a város viszont mindig változik. Azt hinné az ember, hogy eme életmód mellett már ragad rá egy-két tapasztalat az emberekre, de elnézve a két házaspárként veszekedő idiótát ez kétségkívül nem így van.
- Pofa be, Conte. – érkezik az értelmes riposzt, én pedig jót röhögök ezen és inkább megkeresem Adát a nagynak ugyan nem nevezhető, de a funkciójának teljesen megfelelő és jelenleg káosztól uralkodó lakásban. Az ajtófélfának támaszkodva mérem végig a háttal álló lányt, aki túlságosan belemerül a pakolásba, hogy észrevegyen, ezért, hogy felpörgessem a dolgokat, mögé settenkedek és elkapva őt vonom magamhoz, melyet egy a nyakára hintett csók is követ. – Tényleg nem akarod, hogy elvigyelek?
A válasz eleinte csak a fejével jelzett nemleges válaszként érkezik, mielőtt szavakban is megfogalmazhatná. – Beszéltem a kórház-igazgatóval és csak egy órával később kell indulnom. – még pár cuccot a táskájába mélyeszt, mielőtt szembefordulhatna velem, és karjaival átfűzné a nyakamat. Ada immáron két éve az életem része és szerencsére nem az a nő, aki viszolyogna attól az élettől, amit választottam/választottunk. Tudja, hogy a végén nemes cél vezérel minket és elmondása szerint legalább olyan tettekkel üti el az idejét, amik megérik a fáradságot. – Ben és Cristian megint egymással harcolnak? – ajkai apró grimaszra formálódnak és rajtam keresi a választ.
- Szokásukhoz híven, de Dafne rajta van az ügyön. – célzok itt a szobába beszűrődő hangokra és egy pillanatra leköt, hogy csókra invitáljam a karjaim közt lévő Adát, mely alatt kizárhatom a csapatunk okozta káoszt.
- Most már minden adott az induláshoz. – engedem el őt végül és a későbbi találkozás ígéretével fordulok ki a szobából. Nem igazán szánok időt arra, hogy elköszönjek a tőlem nem messze álló hármastól, mert úgysem vennék észre, helyette a motoromhoz sétálok ki, hogy a kicsikémmel megkezdhessük az első napot. Apám megalapozta a jövőmet azzal, hogy 18 évesen motorral ajándékozott meg szülinapomon. Édesanyám persze a haját tépte férje vakmerő választásától, engem viszont olyan visszavonhatatlan szerelembe taszított a kétkerekűek iránt, amit ezek után sem tudtam kiheverni. Az első kék és fekete színekkel tarkított Yamaha FZ25-ösöm csak a kezdet volt, amit későbbiekben egy Harleyra cseréltem le, melyet eszem ágában sem volt magam mögött hagyni, utazzunk bármennyit is és ez most Manhattanbe sem fog másképp alakulni.
Egy-két alkalommal megfordultam már a kórházban, amióta idejöttünk így az odavezető út megtétele már nem okoz gondot vagy eredményez eltévedést. A forgalom elkerülése érdekében az autópályára teszem a voksomat, hiszen így kihasználhatom a vasparipa jótékony hatását, nem mellesleg a nyugdíjas tempóban haladó autósok miatt történő mérgelődést is megpazarolom magamnak. Örökletes volt vagy sem, de a vérmérsékletem hagyott maga után egy-két kivetnivalót így azzal kezdeni az első napomat, hogy én juttatok oda valakit, mert képtelen betartani a megengedett sebességet közel sem segít tisztán tartani a hírnevemet. Guido Conte neve nem ismeretlen az orvosi berkeken belül és noha apám foggal-körömmel ragaszkodik Milánóhoz, a tudásának és tetteinek híre sokkal kalandvágyóbb tulajdonosánál. Ámbár kihasználhatnám a közöttünk lévő apa-fia kapcsolat előnyeit, sosem volt ínyemre máson áttaposva feljebb lépkedni a ranglétrán, ahogyan azt sem kenyerem felemlegetni, hogy a Conte név ugyanúgy engem is illet, ahogyan az öregemet. Számomra a saját általam elért sikerek a legfontosabbak, és nem azok, amelyek hátszéllel érkeznek. Valljuk be, imponálóbb a saját tollunkkal ékeskedni, mint máséval. A későbbiekben úgyis észrevehetővé válnak a különbségek, akkor pedig csak annak a neve marad felszínen, akinek hátán felkapaszkodtunk a sikerhez vezető úton.
Az autópályán kényelmes a forgalom és csak néhányan lézengenek, de ez pont elegendő ahhoz, hogy az én idegállapotomat is nyugalmi szinten tartsa. Az egész viszont akkor válik érdekessé, amikor egyre többen tolulnak fel és az autók is lassítani kezdenek, én pedig ezzel szemben kihasználom motorom elférhetőségének előnyeit és a kimaradt helyeken szlalomozok el a sor elejéig, hogy elsődleges szemtanújává váljak a történteknek. A három egymásnak ütközött kocsit az odaérkezésem alkalmával egy negyedik is követi, a sor pedig egyre növekszik, ahogyan az egymásnak ment autók elzárják a lehetőséget a tovább haladásra.
- A picsába! – mordulok fel és a sisakomtól megválva halászom elő a telefonomat, közben viszont közelebb sietek a sérültekhez. – Uram, hogy érzi magát? – első kérdésem a nyakát fájlaló idősebb férfi felé érkezik, akinek az övcsatja okozott sérülést a válla és a nyaka közötti találkozásnál, azonban pont az is tartja őt úgy, hogy a sérülései ne rosszabbodjanak. – Ne mocorogjon sokat, hamarosan érkezik a segítség. Addig ha megkérhetem a fejét hajtsa óvatosan a fejtámlának, a kezeivel pedig engedje el lassan a kormányt. – kérem meg és figyelmesen követem végig a mozdulatot, amíg ezt megteszi. – Nagyon jól csinálja. Csak egy szabály van: nincsenek hirtelen mozdulatok! – azzal fogom magamat és felmérem a többi sérültet is, közben viszont tárcsázok. – Jó napot, itt Dr. Marcello Conte beszél. Tömegbaleset történt a Manhattan felé vezető autópályán. Többen kisebb sérülést szenvedtek, ketten pedig eszméletüket vesztették. Három mentőre biztosan szükség lesz, az érkezésükig pedig elkezdem az ellátást..  – magyarázok, közben pedig rendszerezek. Eleinte csak fejben, hogy elkülönítsem azokat, akik kevésbé sérültek, azoktól akiknek akár súlyosabb vagy maradandó sérüléseik is lehetnek, végül pedig élesben is meglépem mindezt. Felszerelések hiányában sok mindent nem tehetek a mentők kiérkezéséig, de ezzel is megkönnyítem a dolgukat némiképpen.
- Ide üljön le asszonyom. – kérem meg a hölgyet, de tekintetem egy idő után megakad a közelben lévő, enyhén zavarodottan viselkedő fiatal lányon, aki úgy tűnik az epicentruma a történéseknek. Első blikkre nem úgy tűnik, mint aki sok sérüléssel gazdagodott volna, ugyanakkor nyugodtabb lennék, ha ő sem mászkálna el vagy éppen menekülne a helyszínről.
- Kérem, csatlakozzon maga is a többiekhez. – szólítom meg megindulva felé, de egyáltalán nem tetszik a viselkedése. Főleg az, hogy szinte nem is figyel rám. – Hahó, itt vagyok. – integetek kezemmel, hogy elejét vegyem mindennek, következő szavaimat viszont csak úgy ejtem ki, hogy mindaz közöttünk maradjon. – Ivott valamit esetleg? Mert ez esetben jól nézze meg mit művelt.. – folytatom tovább nem túl kedvesen, azonban nem szívesen téveszteném szem elől most, hogy a legfőbb gyanúsítottak listámon ő foglalta el az első helyet és már csak azért sem, mert lehet ő maga is szenvedett sérüléseket, egy orvos pedig nem válogathat, ha életek megmentéséről van szó..

bethany&marcello

A spontán dolgok híve vagyok és nem riaszt vissza, hogyha váratlan akadályok elé kell néznem az életemben, azonban a ma reggel történtekre még én sem tudtam volna érdemileg felkészülni. Az első munkanapom és máris bumm bele egy tömegbaleset közepébe? Mennyi ennek a esélye? Most tehetnék egy kitérőt és elvesződhetnék a számok világában, de jelenleg jobban leköt, hogy felmérjem a sérültek állapotát és azt, hogy milyen mértékben lehetek a jelenlévők segítségére. A motoromat félreállítom, a kulcsomat pedig a zsebembe mélyesztem és így indulok meg az akadályt képező autók kellős közepére. Jelenleg sem egy mentő, sem pedig egy rendőrség nincsen a közelben, habár elnézve az egyre jobban növekvő kocsisort az utóbbi hamarosan a helyszínre érkezik meg, hogy biztosítsa a forgalmat, vele együtt pedig a tovább haladást. Első utam egy idősebb úrhoz vezet, akinek az állapota nem tűnik biztatóan, így amennyire lehetőségemtől kitelik, inkább jó tanácsokkal látom el, mert megmozdítani őt őrültség lenne a részemről, hiszen bármilyen egyéb más sérüléssel is gazdagodhatott, azt megkockáztatni pedig, hogy lebénuljon egy rossz mozdulattól túl nagy vakmerőség lenne. Úgy tűnik a nyakát megrántotta, és az övcsat is okozhatott olyan károkat az ütközéstől, amit szabad szemmel nem láthatok, így pár dologra megkérem és abban reménykedem, hogy a mentők érkezésééig tartja magát ezekhez és mivel az idősebb korosztályt képezi, így úgy veszem észre vele nagyobb probléma nem lesz a szófogadást illetően. A sérültek felmérése után és a mentő értesítése közben az ittlévőket irányítom és az ellátásuk szerint rendszerezem. A könnyebben sérültek jobbra kerülnek, majd így haladunk a bal sáv felé, akik pedig bizonytalanságot szülnek még én bennem is, azok maradnak a kocsiban és ott próbálok rajtuk segíteni. Szerencsére a jobb sávon többen vannak, mint az ellenkező irányba, de a maradék ember állapota nyugtalanító. Mihelyst úgy érzem az első nehézségen túl vagyunk, tekintetemet körbefuttatom és ekkor veszem észre a közelben kóválygó hölgyet is, akit egyből leszólítok, de a kapott válasz többnyire csak elmélyíti a gyanúmat, miszerint nem csak ártatlan angyalkaként lézeng itt közöttünk, hanem nagy a valószínűsége, hogy az ő bénasága munkájának tudható be az itt látható ábra. Első körben úgy tűnik teljesen hidegen hagyja az, hogy neki magyarázok, ez pedig egyenes arányosságban az én érdeklődésemet kelti fel csak még jobban.
- Érti esetleg a nyelvünket? Megkérhetem három másik nyelven is, ha magának kényelmesebb, bár inkább csak lassabban beszélek, hátha így előbb felfogja, hogy csatlakozzon a többiekhez. – nem tudhatom melyik országból jött, milyen nyelven beszél és bár az sem kizárt, hogy több más tudással is rendelkezik, de figyelembe véve a mai rendszert, úgy gondolom már annak örülhetünk, ha a fiatalság képes leírni a saját nevét hibátlanul. Ez a csaj meg mennyi lehet? Saccolnám 18-ra vagy 20 éves körülire. Ez esetben pedig kár pazarolni a levegőt, hogy a tudásomat fitogtassam, úgysem értene belőle egy kukkot sem, ahogyan abból sem, amire megkértem őt körülbelül egy perccel ezelőtt.
- Mit nem értett meg abból, hogy foglaljon helyet a többiek mellett? – újra felteszem a kérdést, de az autójáról magyaráz, ez pedig épp elég nekem ahhoz, hogy odalépjek hozzá és magam vezessem őt el az autótól, egyben pedig oda, ahova magától is eltalált volna. – Nekem meg segítenem kell, márpedig ebben nem akadtam partnerre a személyében, így tegyen egy szívességet és ne hátráltasson ebben. Nem okozott már így is elég bajt? – kezdek feszültebbé válni, de még tartom magamat. A többiek kedvéért és önmagamért. Nem érte, mert nem különösen lenne bűntudatom, hogyha meg kellene mondanom a véleményemet neki arról a viselkedésről, amit tanúsít.
- Most komolyan ez a legnagyobb problémája? Tekintsen körbe légyszíves az ittlévőkön. Úgy gondolom nem egy ideális ismerkedős összeröffenésnek tűnik. – az első mentőkocsi hamarosan megérkezik, én pedig egyből közelebb lépek az autóhoz és megvárom a mentős kiszállását.
- A bal oldalon elhelyezkedők a súlyosabb sérültek. Az egyik nő eszméletét vesztette, de az életjelei stabilak. Valószínű a becsapódás következtében történhetett. – magyarázom el meglátásaimat, de nem tartok a mentőssel, mert a helyszínen most nagyobb szükség van rám. A segítségnyújtás után sétálok vissza csak hozzájuk és a kisebb sérülteket látom el. Az egyik nő a karját fájlalja, így elkérem tőle a kardigánját és annak segítségével rögzítem neki addig, amíg megfelelő ellátásban nem részesül. Páran szédülésre panaszkodnak, míg mások inkább csak megijedtek. Korábbi beszélgetőpartneremhez érek el végül, aki túlságosan is be van zsongva még mindig az autója miatt.
- Mi van abban a kocsiban, ami ennyire fontos? – teszem fel a kérdést, habár egyenes válaszra nem számítok tőle. – Látok itt egy kis fejsérülést, de legnagyobb örömünkre ne aggódjon megmarad. A kórházban ellátják és kap majd egy tapaszt rá, és ha jól viselkedik, talán még gyümölcsös nyalókát is. – az utolsó szavakat halkabban mondom, nehogy a többiek is meghallják ezt és kivételezésnek vegyék.  – Szóval nem ivott. Akkor mi van mégis a dologban…drog? Vagy csak csekkolt pár üzenetet vezetés közben? – nem vagyok nyomozó, arról viszont nem teszek le, hogy ő okozta mindezt és minél tovább vagyok a közelében, annál jobban sántít a története.

bethany&marcello

Az orvosként felcímkézett éveim során volt már dolgom jó pár balesetet szenvedett személyt ellátni, és szembesülni a véletlen közel sem kellemes következményeivel. Még akadtak olyanok, akik könnyen megúszták, mások már kevésbé voltak ennél szerencsések, de még a jobbik eset volt, hogy bekerültek hozzánk, mintsem az, hogy ide sem értek, mert felesleges lett volna bármit is tenni értük. A mi életvitelünk előnye, hogy fel kell készülnünk a váratlan helyzetekre és mikor különböző városok, különböző rendszereit ismered meg ez még inkább elmélyültnek hat. A lehetőségeink között nem játszott az, hogy lefagyjunk. Nem volt időnk arra, hogy együtt érezzünk, mert cselekednünk kellett. Mérlegelni a helyzetet, felmérni a körülményeinket és eszerint kiszámolni az esélyeinket és mikor biztosra megyünk, akkor tesszük azt, amibe az életünket fektettük bele. És igen, jó pár következményével találkoztam a baleseteknek, de szemtanúja még sosem voltam egynek sem, főleg nem egy olyannak, mint a mai nap során mutatkozik meg előttem. Az egyre türelmetlenkedő kocsisor eltörpül az események középpontja mellett, ami az egymásnak ütközött autókat és a sérüléseket szenvedett embereket jelenti. Fejemben cikáznak a gondolatok és megoldásért kutatnak, mégpedig a lehető leggyorsabbért. A kezdő lépéseken túl hátramarad még a sérültek különválasztása, ám mint ahogyan azt már megszokhattunk: semmi sem lehet túlságosan egyszerű. Bevallom, nincs örömömre a kishölgy folyamatos ellenkezése és feleselése, és bár többször is felszólítom arra, hogy üljön le, ez az ötvenedik megszólalásra sem következik be. Azt már tudom, hogy a türelmem véges, ennyire már jól ismerem magamat és még rajta kívül van nem egy, hanem több ember is, akit ellenőriznem kell, nehogy a mentők sorozatos kiérkezéséig nagyobb legyen a probléma, de bármennyire is próbálom figyelmen kívül hagyni őt, egyszerűen nem fér a fejembe miért ennyire eszméletlen makacs. Nem okozott már eddig is rengeteg problémát? Elég csak körül tekintenie, hogy feleszméljen a tetteinek következményére, őt azonban jobban leköti a kocsijának csomagtartója és bár sem érdekem, sem közöm nincsen ahhoz, hogy mi lehet benne, mindenesetre ez a felesleges hisztéria tovább táplálja a gyanúmat és csak még inkább elmélyíti azt, amit eddig is biztosra tudtam.
Addig a pillanatig, amíg az első mentő megérkezik, magára hagyom őt és a fontosabb dolgokra koncentrálok, mégpedig hogy a sérültek minél előbb kórházba kerüljenek. Párat sikerült nagyjából ellátni, amennyire most a körülmények engedték, de ez édeskevés ahhoz képest, amire most szükség lenne. A helyszín sem annak mondható, ami túl sok lehetőséget biztosít arra, hogy kiszűrjük a belső sérüléseket vagy a komolyabb problémákat, így a bennem lakozó idegesség mellett némi megkönnyebbülés is elér az első mentőautó érkezése kapcsán, amelyet szorosan követ egy másik. Csak percek múlva sétálok vissza a többiekhez, ez pedig éppen elegendő ahhoz, hogy a lány kihasználja a figyelmem hiányát és megszerezze azt, amit akar.
- Ahogy magának se volt köze a balesethez?  – ennyire futja tőlem a kérdésem gyanánt, mert a következő pillanatban a rendőrségi segítség is követi a mentősöket. – Tudja mit? Igaza van. Nekem nincsen közöm ehhez, de nekik biztos lesz egy-két szavuk a későbbiekben. – jegyzem meg elhátrálva tőle, hogy segítségére legyek a mentősöknek a továbbiakban, és bár egyfajta elégedettség lesz rajtam úrrá amiatt, hogy kérdőre vonják őt a történtekkel kapcsolatban, mégis a fején lévő sérülés nem hagy nyugodni. Ez pedig bármennyire is nonszensz, a későbbiekben is ugyanígy megmarad, ezért nem tudom miért teszem azt, amire készülök – valószínű elment az eszem -, mégis mire észbe kapok, egyenesen becsatlakozok a királylányunk és a rendőr beszélgetésébe.
- Röstellem, hogy félbeszakítom ezt a számomra megnyugtató csevejt, hiszen mindannyian tisztában vagyunk azzal ki okozta a balesetet, de a méltó büntetésre még várnia kell. – tekintetem egyszer a lányra, máskor pedig a rendőrre siklik, ám mielőtt kérdezősködésbe bonyolódna a dolog, tovább folytatom. – Ragaszkodom hozzá, hogy először ellátásában részesüljön, figyelembe véve a fejét ért sérüléseket. – jegyzem meg, de a rendőr eléggé érdeklődően néz rám és közel sem tetszik neki a dolgok menetele.
- És mégis ki maga? – teszi fel a kérdését, amire ámbár számítottam, mégsem vagyok hajlandó teljes néven bemutatkozni.
- Orvos vagyok, így kötelességem megbizonyosodni a sebesültek jólétéről, márpedig a vak is látja, hogy a maga mellett álló hölgy nem úszta meg sértetlenül a baleset. Gondolom nem akar későbbiekben azzal a felelősséggel szembesülni, hogy megtagadta többszöri felszólításra is a kérésemet, aminek során súlyosbodhatnak a tünetei. Játsszunk el a gondolattal: beviszi az őrsre, de lutri, hogy mennyire sérült meg a hölgy, így eltelik pár perc, meglehet egy óra, másfél és rosszabbodni kezd az állapota. Mit tesz? Maga viszi a kórházba, esetleg mentőt hív, de mire kiérnek mennyi időtartamot foglal magába? Perceket? Egyes sérüléseknél nem percekből beszélünk, hanem másodpercekről, amibe nem fér bele egy kihallgatás. Mihelyst megbizonyosodtunk arról, hogy a hölgy fejsérülése nem gátolja meg a kihallgatást, abban a minutumban teljesen a magáé. Addig viszont a kisasszonyt várja a tökhintója és egy vizsgálat, mert ugyanúgy érintett a balesetben sérültként is, nekem pedig ezt kell figyelembe vennem, így ne gátoljuk egymás munkáját. Addig kikérdezhet engem, mert jelen voltam, ő rá viszont várnia kell még egy kicsit. – azzal a lendülettel a lány háta mögé lépek és a kezemet a hátára simítva irányítom a mentőautó felé. – A fuvar a magáé. Kapott egy kis időt, hogy összeszedje mit mond, feltéve ha nem szökik meg, márpedig tudja hogy az még nagyobb problémával jár. Csak okosan, Bernadette. – ötletem sincsen milyen nevet mondott a rendőr, csak arra emlékszem, hogy valami B betűs, de remélhetőleg a tippem megállja a helyét. – Ne engedje megszökni. Hajlamos ellenkezni, de nem kell figyelembe venni a szavait, mert ő sem teszi fordított helyzetben. Ha beértek a kórházba, valaki végezzen el egy CT-t és csakis akkor engedjék tovább, ha tiszta az eredmény. – utasítom a mentőst, végül a nőre vezetem a tekintetemet. – Ott találkozunk. – integetek neki még egyet, végül becsukom a mentőautó ajtaját.

bethany&marcello

A rendőrök megjelenése akár valami lezárásnak is tekinthető az ügy érdekében, mégis abban a pillanatban, hogy mindez megfogalmazódik bennem és ránézek a lány sérüléseire, félreteszek minden ellenérzésemet vele kapcsolatban, hogy arra koncentráljak, amire felesküdtem. Arra, hogy a munkám nem hozhat magával kivitelezést és egy beteg akkor is ellátásra szorul, még ha az minden egyes másodpercben egyre inkább az ember agyára megy. Nem azért lettem orvos, hogy ítélkezzek mások élete felett vagy olyan döntéseket hozzak, amelyek felett nincs meg a jogom, hogy öntörvényesen döntsek. A lány akkor is ellátásra szorul és mihelyst ezt magam is belátom, közbelépek, mielőtt úgy döntenének a biztosurak, hogy ideje kihallgatni őt és figyelmen kívül hagyni azt, hogy ő is ugyanúgy áldozata volt a balesetnek, mint azok, akiket már korábban beszállítottak a kórházba vagy akik továbbra is várakoznak, hogy biztosan elhagyhassák a helyszínt. A többséget már megvizsgáltam és bár nem láttam nagyobb sérülésekre utaló jeleket, mégis úgy vélem jobb, ha ők is ugyanúgy befáradnak a kórházba és kapnak egy alapos vizsgálatot, mielőtt hazamehetnének. Egyes sérüléseknek jelei csak később mutatkoznak meg és könnyen lehet, hogy utána már késő bármit is tenni vagy rosszabbodhat a helyzet a kezdeti nyugodt állapothoz képest. Biztosabb, ha mindenkit megvizsgálnak és őszintén szólva az én lelki világomnak is jobbat tesz, hogy senkit nem hagyunk hátra. Érveim felhozása után nem késlekedek, hanem egyből a mentő felé vezetem a lányt és a kórház felé indítom őt, hogy ő se maradjon ki a jóból. Én még nem egyből követem, mert a rendőrök ragaszkodnak ahhoz, hogy felvegyék a vallomásomat, ha már az elsőszámú gyanúsítottjukat elszállíttattam a helyszínről. Minél gyorsabban és érthetőbben leakarom zavarni mindezt, mert rengeteg dolgom lenne, ugyanakkor azt sem szeretném, ha később a sitten kötnék ki, mert akadályoztam az igazságszolgáltatást, így félreteszem egyre inkább növekvő türelmetlenségemet és a lehető legnyugodtabban válaszolgatok a kérdésekre, amelyek után első dolgom visszaszállni a motoromra és a Metropolitan kórház felé venni az irányt. Igazán stílusos első napnak ígérkezik, az az egy már biztos és még a papírjaim sincsenek rendben, hogy hivatalosan segíteni is tudjak a sérülteken.
Az épületbe érve az őrület fogad és az ide-oda rohangálás, amiért igyekeznek mindenkit a megfelelő helyre küldeni és ellátni. Gyors léptekben sietek át a folyosón és többszöri eligazítás árán keresném meg az igazgatót, végül azonban azt a választ kapom, hogy a nagyember jelenleg megbeszélésen van, de a papírjaimmal addig keressem meg a helyettesirodát és ott is tudnak átmenetileg segíteni az ügyemben. Hát kösz szépen! Mintha olyan könnyű lenne eligazodni ebben a labirintusban legfőképpen úgy, hogy senkit sem lehet leszólítani a bent uralkodó káosz miatt. A nő még azt javasolja, hogyha a váróba menjek, ő pedig mihelyst talál szabad embert, küld egyet, hogy idegenvezetőset játsszon nekem. Ég a tenyerem a segítségnyújtás kapcsán és legszívesebben beszállnék a többiek közé, de nem kockáztathatom meg, hogy az első napomon kicsapjanak érte. Meglehet sajátos elveket vallunk és szabadabban működünk, mint az egy városban rekedt társaink, de ettől még a szabály ránk is ugyanúgy érvényes. Az a kicseszett protokoll.
Kisebb leleményesség után akadok rá a váróra és ülök le az egyik üres helyre, a dokumentumaimat pedig a kezembe forgatom, hogy eltereljem a figyelmemet az idő csigalassúságban történő múlásáról. A térdemen dobolgatok ujjaimmal, néha átnézem milyen zagyvaságok állnak a nyomtatványokon, és bár büszke vagyok a gyökereimre, legszívesebben lesatíroznám Guido Conte nevét a papírokról, hogy ne vegyenek egy kalap alá minket. Tapasztaltam már nem egyszer és nem kétszer, hogy az öregemhez hasonlítanak, és bár csak súrolom a tehetségének határait, mégis nem az ő nevével szeretnék elismertté válni, hanem a sajátom által. Távcsőt formálok a papírjaimból és éppen azon vagyok, hogy felálljak a helyemről, amikor ismerős vonásokra bukkanok tőlem nem is olyan messze, ez pedig arra késztet, hogy ne ücsörögjek tovább tétlenül, hanem odasétáljak Ber…Brit..szóval a lányhoz. Nem árt majd kerülnöm azokat a témákat, amikben felmerülhet a neve.
- Tud már valamit? – érdeklődök nem éppen az ellenséges módon, habár jól sejtem ő egészen másképp vélekedik rólam, amiért felraktam a mentőautóra őt a beleegyezése nélkül. Nem bántam meg. Sőt mi több újra megtenném, ha visszaforgathatnánk az idő kerekét. A vérvétel úgy tűnik megvolt, a fején lévő sérülés azonban még mindig nem lett ellátva és van egy olyan sejtésem, hogy egy darabig nem is fognak vele törődni. – Mennyire ismeri ezt a helyet? – vetem oda neki a kérdést, azonban tovább folytatom kérdésem bővebb kifejtését. – Megmutathatná hol találom a helyettesirodát, én pedig akár megsürgethetném magának azokat az eredményeket. Jól sejtem nem túl kényelmesek ezek a műanyagszékek és a társaság sem valami bizalomgerjesztő. – az utolsó szavakat inkább halkabban ejtem ki, nehogy magamra haragítsam a közelemben lévő idősebb hölgykoszorút. – Ön menni akar, én maradni. És akár kvittek is lehetnénk a rossz indítás ellenére. – teszem még hozzá, hátha a meggyőzőerőm még nem halt ki teljesen ennyi év után. Ellenben, ha nem vágyik rögtönzött segítségnyújtásra én akkor sem várakozok tovább, hiszen ismerem a dörgést és tudom, hogy itt ülhetnék a hátsómon órákig, akkor sem én leszek az elsődleges, akivel törődni fognak. Pedig ha logikusan belegondolnak, minél előbb szerzem meg azokat a papírokat, annál gyorsabban válhatnék a segítségükre.

bethany&marcello

A kellően eluralkodott káosz közepette az én türelmem is rohamos csökkenésnek indul, ámbár ennek egyetlen jele sem mutatkozik meg arcom vonásain. Az öregem mindig azt hangoztatta, hogy egy férfinek legyen tartása. Az érzelmek fontosak, de nem a külvilágra tartoznak, így bármi is zajlik úgymond a színfalak mögött, az csak és kizárólag a megtapasztalójára tartozik. Ahogyan a nővérembe, úgy rá pár évvel később belém is ezt nevelte, mint valami hagyatékot, amely segít nekünk az életben való túléléshez. A büszkeséget, a makacsul történő ragaszkodást és a végsőkig kitartást. Azt, hogy egy percre se tévesszük szem elől a célt, amelyet kitűztünk magunk elé, annak feladásáról pedig szó se lehetett. És bár nem az zavar, hogy várakoznom kell a többiekkel együtt, hanem leginkább az, hogy tétlenül kell végignéznem mások munkáját, míg én a papírjaim átnézésére várhatok a segítségnyújtáshoz. Ez csak egy egyszerű fecni. Szabály, ami alól mindig létezik kiskapu, főleg ilyen esetekben. De amíg ebben a helyzetben ragadtam, nem feltétlenül akad lehetőségem a kibúvókat kutatni.
A várakozásra szánt terem tolong az emberektől, azonban még számomra is akad egy kósza hely. Egy részem nem szeretne tudomást venni a környezetéről, másik azonban minden apró jelre figyel, amely elegendő ahhoz, hogy a segítségére siessen az adott illetőnek. Lábaim ütemes dobolgatásba járnak a kórház köves felületén, és ezzel a melléktevékenységgel időzöm el a csigalassúságban múló percek során.
Újabb emberek szállingóznak be az egyre zsúfoltabbá vált helyiségbe és egy idősebb hölgynek át is adom a helyemet, mihelyst tekintetem ismerős vonásokon állapodik meg, tőlem nem is olyan messze. Egyelőre csak én fedeztem fel jelenlétét, de talán jobb is így. Utolsó találkozásunk menete közel sem telt el fényesen és van egy olyan sanda gyanúm, hogy most sem szívesen látná a képemet. Nem tartozik legbüszkébb pillanataim közé, amikor odasétálok hozzá, és egy kedvesebb hangnemet ütök meg, meg valami alkufélét is elmormogok, hogy enyhítsem a közénk ékelődött feszültséget. Személyiségem olykor hagy maga után kivetnivalót, ahogyan a hevesen történő reagálásom is, azonban az sose volt jellemző rám, hogy egy rosszul indított találkozó esetében ne adjak második esélyt az embereknek, de a tőle kapott riposzt többnyire megrengeti évek óta jól működő elvem alapjait.
- Maga megsértődött. Annyira tudtam. - szinte szórakozok azon, hogy ennyire felhúzta magát, de kedvem sincs, sőt értelmét sem látom, hogy bizonygassam az elhangzottak ellenkezőjét. Egy papírtól még nem válok orvossá, a tetteim tesznek azzá. A véleménye számomra mellékes, így vitába szállni vele csak azért, mert eldöntötte magában, hogy ellene kapálózok, szintúgy felesleges lenne. Ha így történt volna, valószínűleg már az őrsön csücsülne, a fontos vizsgálatokat kihagyva, és nem engem próbálna kiosztani olyan módon, mintha az összes tudását egy mondatban akarná tudtomra hozni ezzel az észrevételeit hangoztatva. Vagy ahogyan mindazokból lejön, inkább a hiányosságaimat.
- Lenyűgöző kiselőadás volt, Miss.. hogy is hívják? - elhallgatok egy pillanatra, hogy átgondoljam kérdésem, végül eme kis szünet után folytatom. - Bárcsak akkor lett volna ennyire a józan eszénél, amikor az utat kellett figyelnie, de értem én, abban a korban van, amiben a felelősség figyelmen kívül hagyása és a visszabeszélés menő dolognak számít. Ne aggódjon, a kamaszkor gyorsan elrepül és maga is kinövi majd ezt a viselkedést, amelyet még úgy érez nyugodt szívvel megengedhet magának. - egy biztató mosollyal reagálok, mielőtt tovább folytathatnám. - Csak így jó tanácsként a későbbiekre: ha segítséget kérnek, elég válaszolni is. Engem nem hat meg az okoskodás vagy a felesleges kioktatás, de a normális válaszokat baromira tudom értékelni. Gyakoroljon még. Remélhetőleg az őrsön kevesebb spiritusszal fog rendelkezni és több józan gondolatmenettel. - azzal útjára is engedem, hiszen nyilvánvaló, hogy merőben különböző az álláspontunk és tényleg jó lenne már túlesni ezeken a dokumentumokon, ahogyan a szólításból ítélve neki is a vizsgálatokon. Nem egy kellemes személyiség tény, ellenben nem kívánom neki, hogy komolyabb problémája legyen. Már csak azért sem, mert ha egyszer a magával sodorja a kihallgatás során, elég nehézkes lesz onnan elszabadulnia és félő, a normális ellátást is nélkülöznie kell. Ki tudja meddig húzódik vagy fajul el egy ilyen ügy, főképpen akkor, ha bárkinek is komolyabb baja esett. Amúgy is, a jószándék vezérelt vele kapcsolatban, amikor korábban beszélgetést kezdeményeztem vele, de hogy is szokták mondani? Amilyen az adjon Isten... Majd meglátjuk, hogy végződik.
A megfelelő irodába eljutni nem nehéz, habár sikerül két fordulót tévesztenem, bejutni azonban sokkal nagyobb leleményességet igényel, mégis negyed órán belül fogadva is vagyok. Ha még most sem találunk legalább egy nyamvadt átmeneti megoldást, esküszöm a falnak megyek. Meg is kapom a következő úgymond kioktatást, hogy így a protokoll, meg úgy a szabályok, de én csak arra koncentrálok, hogy mikor engednek már utamra azáltal a nyavalyás pecsét és mellé társulandó aláírások által.

bethany&marcello

Az átmeneti aláírások, átmeneti megoldást jelentettek, hosszabb távon azonban nem nyújtottak számomra vigaszt. Jobbnak láttam volna, hogyha az igazgatóval ejtem meg ezt a találkozót, hiszen jó pár átbeszélnivalónk akadt, de elfoglaltsága miatt erre még kezdetben nem volt túl sok lehetőség.  Mindenesetre kiérve az irodából kilépve úgy éreztem végre azt tehetem, amiért ide jöttem és ez felért egy győzelemmel a mai nap eseményei után, melynek utóhatása még mindig erősen érezhető volt a kórház falain belül. Utazásaim során közvetetten részem tömegbalesetben még nem volt, de tisztában voltam vele milyen károkat képes okozni akár testileg, akár lelkileg egy ilyen volumenű esemény átélése, aminek szerencsétlen következményeivel most is találkozhatok. Egy gyors, és nem túl alaposnak ható körbevezetés után, amely tele volt tömény információkkal a feladatom a baleset sérültjeire koncentrálódott, azon belül is az ellátásukra. Révén annak, hogy még friss orvosként vagyok jelen leginkább csak utasításokat adhattam ki, azonban minden mást, ami a kórházon belüli rohangálást igényelt már nem én végeztem, tekintetbe véve azt, hogy egy súlyosabb esetnél meglehetősen szerencsétlenül jött volna le, hogyha még bolyongok jó pár métert keresve a megfelelő helyet. Mindezek ellenére alkalmazkodtam a helyzethez és besegítettem a már jelenlévőknek, amennyire csak lehetett. A baleset miatt a kórházban egyfajta káosz uralkodott, amely magába foglalta a helyszínen sérülteket és mindenki mást, aki azon felül érkezett be a kórházba, így órákkal később sikerült csak csillapítani a helyzet intenzitását és az ilyen időszakokban akár arra is volt lehetősége az embernek, hogy normálisan levegőhöz jusson a pörgő eseménysorozat után. Otthon sem volt ez másképp, azonban minden kórház más és más rendszer szerint igyekszik fenntartani egy olyan stratégiát, amellyel dinamikusan működtetheti a létesítményt. Volt már részem megismerni egy-két különböző elgondolást, azonban csak részletében közelítették meg mindazt, melyet a későbbiekben szeretnénk közösen megalkotni a többiekkel. Apám ennek egy jó példáját mutatta, és a neve már évek óta ott lebegett a felszínen, mint egy árnyékot vetve az én karrieremre. Nem volt még olyan hely, ahol meghallva a családnevemet ne vettek volna egyből szemügyre és adtak volna olyan elvárásokat a kezembe, amelyek úgymond megütötték volna az idősebb Conte szintjét. Elismertem az öregem munkáját, mindezek ellenére túlságosan is fontossá vált számomra az évek alatt mindaz, hogy független maradjak tőle és képes legyek a saját életemet és munkámat úgy építeni, hogy az csakis az enyém legyen és nem egy már kitaposott ösvény által megszerzett hagyomány részese.
Az igazgatóval már csak akkor sikerül összeakadnom, amikor némiképpen csillapodnak a baleset eseményei és az emberek ellátásra kerülnek. Az irodájában foglalok helyet és kifejti mennyire örül, hogy erre a kórházra esett a választásom, hiszen már hallott rólam egyet s mást, és már számolom a másodperceket, hogy mikor kerül szóba édesapám neve, amelyre sokat nem is kell várnom. Mennyi is volt? Fél perc? Ez már amolyan rekordnak számít, mert általában úgy indítunk, hogy bemutatkozok, a visszadobott kérdés pedig egyből az: Te nem Guido Conte fia vagy? Mindenesetre biztatónak találom, hogy rólam, személyesen hallott és nem úgy összességében a családomról von le majd következtetéseket. Szóba kerülnek az utazásaim során elért eredményeim, melyek miatt úgy érzem valójában az én utam kerül előtérbe az apámé helyett, azonban egy 'de' még kiérződik, amivel kapcsolatban tudjuk mi az igazság: ami előtte volt, már nem számít semmit sem.
- Tudja, rengeteg befolyásos személlyel van dolgunk itt a kórházon belül.. - kezd bele, én viszont nem vágok közbe, helyette csak bólintással fejezem ki megértésemet, ezzel kérve arra, hogy folytathatja. - A baleset során egy ilyen ismeretségünknek a gyermeke is sérülést szenvedett. - mintha óvatoskodna a lényeg kimondásával és ez nem sok jót sejtet.
- Ez sajnálatos. De mit tehetek én ez ügyben?
- Éppen akkor volt egy megbeszélésünk, amikor tudomást szereztem a maga érkezéséről is, ezzel egyetemben ő hozzá is ugyanúgy eljutott az információ. Mint kiderült, hallott már a családja munkásságáról, az apjával pedig volt lehetősége egyszer-kétszer személyesen is találkozni. - folytatja tovább, ezzel még zavarosabbá téve az amúgy is merőben érdekes beszélgetést.
- Nagyon hízelgő az apámnak mindez, és ő rengeteg embert ismer, de nekem ehhez pontosabban mi közöm? - ha ő nem tér a lényegre, hát helyette én fogok önként fejest ugrani a mélyvízbe.
- Úgy gondolta a lánya megérdemli a különleges bánásmódot és azt, hogy mikor netalántán visszakerül a kórházba, akkor kellő mértékben odafigyeljenek rá. Úgy vélte maga vehetné át ezt a szerepet és miután megtudta a családi kapcsolatait, nem kívánt letenni arról, hogy külön maga kezelje a lányát. - most már végképp nevetségessé kezd válni az egész és nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el ezen.
- Ugye viccel velem, igaz? Szóval lássuk, hogy jól értem. Bébiszitterkednem kell valaki felett, félretéve az összes többi beteget? - keserű szájízt hagy maga után a kérdés kimondása, és az, hogy egy másodperccel is többet kell töltenem valaki közelében az elvártnál, akit ennyire érintenek a kivételezések. Mégis a velem szemben ülőt elnézve semmi nyoma nincs annak, hogy most robbantotta volna élete legnagyobb poénját a képembe.
Hátamat a szék támlájának vetem és egy akkora sóhaj szökik ki belőlem, hogy a tüdőm is szinte belesajdul. A tény, hogy a készülő kórházunk alapja pont az ilyen prioritást élvező személyek ellen megy elég erős ahhoz, hogy kételkedjek a döntésemben.
- Gondolja át, Dr. Conte. Maga is nyerhet ezáltal, és a kórházunknak is jól jön, hogyha békésen tudunk kijönni az ügyfeleinkkel. - próbál a lelkemre hatást gyakorolni, de megannyi kérdés merül fel bennem emiatt.
- Átgondolom. - zárom le ennyivel, aminek hatására elmosolyodik.
- Kezdetnek ez is elég. Ms. Edenbrooke eredményei már minden bizonnyal elkészültek. Nézze át őket és próbálja a jó döntést meghozni. - fűzi hozzá, amikor már felállok a székből, de ebben a pillanatban meg is akadok a további mozdulatsoraimban.
- Milyen nevet is mondott? - egyszerű kérdés ez a részemről, mégis nem kellene, hogy egy arc is társuljon ehhez a névhez, márpedig ezzel a nővel volt egy-két kellemetlen találkozásom az első napom során.
- Edenbrooke. Bethany Edenbrooke. - válaszol a kérdésemre, de szinte már nevetni támad kedvem ettől.
- Pompás. Jól meggondolom ezt a kihagyhatatlan ajánlatot. Engedelmével. - azzal a lendülettel el is hagyom az irodát, tele kérdőjelekkel és nem létező válaszokkal a fejemben. Egyrészt nem bírná el a lelkiismeretem, ha visszautasítanék egy beteget, másrészt viszont azt sem túlságosan tolerálná, hogyha meghazudtolnám ittlétem legfőbb okát és olyan rendszert támogatnék, ami az elveim ellen megy. Mindenesetre a nemleges válasz még várat magára, így amíg összeszedem a megfelelő döntésre a válaszomat, az eredményeinek megszerzéséért veszem az irányt, hátha ott jobb hírekkel szolgálnak. Elvégre, ha nem nagy a probléma, csak pár alkalommal kell összefutnunk, és mélyen belül ebben az egyben most nagyon reménykedem.

bethany&marcello

Az igazgatói irodát elhagyva sem vagyok képes leplezni mennyire nem rajongok ezért az egész ötletért, ami ugyan a kórháznak jót tenne, nekem kevésbé. Amikor belevágtunk ebbe az egész kórház építő projektbe öten, akkor tudtuk, hogy egy olyan létesítményt szeretnék létrehozni, amely nem szab ekkora szakadékot ember és ember között. Szerettünk volna olyan embereknek is megadni a gyógyulás esélyét, akiknek pusztán egy papíron múlik az ellátásuk, ezen felül azonban jó emberek, csak a rendszer van ellenük. Elvek, elképzelések és határok. Amióta elhagytuk szülőhazánkat és az első komolyabb munkahelyünket, hogy utazásra adjuk a fejünket, egyszer sem voltunk rákényszerülve, hogy átlépjük ezeket és akaratunk ellenére cselekedjünk. Ma viszont egy olyan döntést kell meghoznom, amely nem volt a képletben, mégis több részben képes többnyire megválaszolatlan kérdéseket hagyni hátra. Milyen ember lennék, ha megtagadnám egy beteg ellátását csak mert elveim vannak? Pont olyan, akik megtagadják másokét pár hiányzó dokumentum miatt. Nem tetszik, hogy ilyen mértékben befolyásoló tényezőnek számít a kivételezés beteg és beteg között, de úgy tűnik muszáj félresöpörnöm a haragomat és felülkerekednem a büszkeségemen azért, hogy azt tehessem, amiért ide jöttem.
Az eredmények előkeresésére még várnom kell pár percet, így amíg helyet foglalok, továbbra is a döntésemet mérlegelem. Nézzük a pozitív oldalát: ezáltal csak még inkább arra ösztönöznek, hogy emellett a hely mellett tegyem le a voksomat a későbbiekben, hiszen az eddig látottakkal ellentétben itt nyilvánvaló az, amit máshol próbálnak úgymond fű alatt elintézni. Hosszú út áll még előttünk és a többiek véleménye sem árthat, de az enyém egyelőre egyet áll és ide telepedne le, noha egy nap leforgása alatt nem mondhatom ezt biztosra, pusztán abból ítélkezhetek, amiket eddig láttam és amivel most kell jelenleg szembesülnöm. Annyira elmerülök ebben a gondolatmenetben, hogy már csak az üvegen tett apró kopogásokra kapom fel a fejemet, amelyek az én figyelmemet hívnák fel.
- A kért eredmények doktorúr. – nyújtja ki a miniatűrnyi résen keresztül az üveg mögött álló fiatal hölgy, én pedig megköszönve veszem át és útközben futom végig mivel is van dolgunk. Sorra veszem az értékeket, azonban minél mélyebbre ásom bele magamat a lap tartalmába, annál inkább érzem, hogy lassítanom kell és újra meg újra nekiugranom, hátha valamit nem veszek észre vagy éppenséggel pont az ellenkezője történik és olyanokat látok, amelyek nincsenek ott. Azonban bármennyire is próbálom szépíteni a dolgot, az eredmények ettől függetlenül nem változnak és közel sem olyan biztatóak, mint az az egyszerű fejsérülés, amellyel beküldtem őt a kórházba. Jelenleg azt kívánom, bár megálltunk volna annyinál, de amit a lapon látok sokkal súlyosabbra utal, amely az életére is veszélyes lehet, ha rövid időn belül nem kezelik.
Összecsukva a mappát veszek fel sietősebb tempót, hogy Edenbrooke holléte felől érdeklődjek, de mint az több forrásból is kiderült, ő már a felszólítás ellenére elhagyta az épületet, így más lehetőség nem maradt, mintsem ismételten behívni őt. Segítségem egy Viola nevezetű hölgy, aki készségesen teljesíti a telefonálásra utaló kérésemet, amely inkább parancsként tör felszínre, mintsem kedvesebb elődjeként. Mégis megragad valahol az udvariasság szintjén, nehogy én tűnjek az zöldfülű szarházinak, aki normálisan kérni sem tud a másiktól csak követelni.
- …mondja neki, hogy a laboreredményei miatt jó lenne, ha még ma befáradna a kórházba. – mondom el, hogy mi is lenne a kérésem, mert ha én beszélnék vele telefonon keresztül, valószínű a hangom hallatán bontaná a vonalat. A nő keresgél egy telefonszám után, én közben pedig a pultot támasztom és türelmetlenül dobolgatok ujjaimmal annak felületén. – Próbálja a 18 éves kor alatti bűnözők listáját. – jegyzem meg, mire a nő egy hümmögés kíséretében felpillant rám.
– Mondott valamit? – jön az érdeklődés részéről és egy részem örül, hogy mindezt nem hallotta.
- Csak hangosan gondolkozom. Sikerült? – most én próbálom felgyorsítani a folyamatot, Viola pedig csak bólint egyet.
- Itt is van egy otthoni telefonszám. Máris megpróbálom. – azzal a füléhez emeli a készüléket és kisebb várakozási idő után elregéli szinte szóról-szóra azt, amit korábban kértem tőle. Okos kislány! Az arcán kiülő kifejezések azonban nem arról árulkodnak, mint aki éppen sikereket ért el, és ezt miután visszahelyezi a telefont a helyére szavakban is bebizonyítja.
- Azt mondta holnap, majd letette. – kezd bele óvatosan, én pedig égnek emelem ennek hatására a tekintetemet.
- Az a makacs kis.. – nem fejezem be a mondatot, helyette sóhajtva egyet elrugaszkodok a pulttól és Violára mutatok egyenesen. – Próbálja meg még egyszer. – kérem meg, de csak a fejét rázza miután teljesíti a kérésemet.
- Nem válaszol. – teszi hozzá csalódottan, én pedig összefűzöm tarkómon ujjaimat és így hátrálok egy lépést.
- Mi megpróbáltuk, Viola, igaz? Ő utasított el minket, szóval nem a mi hibánk. És amúgy is, ezek után az eredmények után gyorsabban fogunk találkozni, mint ahogyan azt várnánk. Köszönöm a segítséget. – azzal hátat is fordítok neki, és magamban elmérgelődök még anyanyelvem szépséges szavait hangoztatva, majd csak ezután viszem el a papírokat a megfelelő helyükre, mert úgy tűnik ismét beérkező esetünk lesz, ami meglehetősen leszűkíti esélyeimet, hogy a hercegnő után szaladgáljak.

bethany&marcello

Esetenként képesek vagyunk befolyásoló hatással lenni a páciensek döntésére, máskor azonban jobb szeretik maguk kezébe venni az irányítást. Ezek azok az esetek, amikor higgadtan hozzátesszük, hogy ugyan nem pártoljuk ezt a megoldást, azonban egy aláírás után saját felelősségre, de ellenkezésünk visszafogásával útnak engedjük őt, még ha tudjuk, hogy ez többnyire hibának is bizonyul a részünkről, mégsem tarthatunk itt senkit sem kényszerrel vagy várhatjuk el, hogy a lehető legudvariasabb figyelmeztetés után érezzen magában akkora hajlandóságot, hogy befáradjon a kórházba és ismételten túlessen azokon a javasolt vizsgálatokon. Nem számítottam ennél különbözőbb válaszra Ms. Edenbrooke szájából, hiszen már a helyszínen láthattam egy darabot csökönyös magatartásából, így az sem lep meg túlságosan, hogy javasolt kérésünk elutasításra kerül. Ugyan a vajszívem meg a cérnaszálon ingó türelmem ismételten kezdeményez irányába, hogy ne mondhassa senki: könnyedén feladtam – de a végeredmény hasonlóképpen alakul. Így bármennyire is mérgelődhetnék az eredmények közel sem biztató mivoltán vagy tehetném ki magamat egy újabb, többnyire felesleges vitának, a hölgy döntött és nekünk tiszteletbe kell tartanunk ezt a felelőtlen elhatározást a részéről.
A baleset miatt bőven akad teendő és az újdonság varázsa is könnyedén magával sodor, hiszen még rengeteg mindennel kell megismerkednem a hatalmas intézményen belül, de úgy érzem a legfontosabbakkal már nem lesz probléma. Így délutánba nyúlóan határozottan kijelenthetem, hogy a mai események tekintetében ez az első nap kirívó esetként fog tündökölni a többi kórházi élményem között. Mindig igyekeztünk nagyobb városokat megcélozni, amelyeknek már amúgy is megvolt az alap visszhangja. Könnyebb volt onnan problémákat meríteni és találni rájuk megoldásokat. Kiszűrni azokat, amik majd a továbbiakban szépen belekerülnek egy általunk készített képletes szűrőbe, ezáltal pedig a mit lehet és mit nem kategóriába. Hazudnék, ha azt mondanám, nem húzódik meg egy hatalmas lista a nappalink közepén, rajta pedig egy pro-kontra táblázat ami előszeretettel segít nekünk abban, hogy jobban átlássuk mit szeretnék elérni a közösen létrehozott kórházunkkal. Egyfajta izgatottságot és pluszt ad az, ha ilyen célok szerint éled az életedet főleg akkor, ha már lassacskán kirajzolódik előtted a folyamat, ahogyan az a maga tempójában épül és terjeszkedik. Mámorító érzés. Úgy érzem Manhattan is egy újabb állomása ennek és bár még csak órákba nyúlik az az időtartam, amit itt tölthetek, mégis ebben az időszakban többet nyújtott az elvártnál. Ugyan a csapat megmaradt részével nem volt lehetőségem beszélni a reggeli hadakozás óta, de valahol reménykedem abban, hogy ők sem vélekednek majd másképp. Néha egyszerűen csak úgy érzem jó lenne már tényleg megállapodni egy helynél, aztán rájövök, hogy nem kapkodhatjuk ezt el. Nem lehetünk meggondolatlanok egy ilyen nagy volumenű tervvel kapcsolatban, hiszen a végén nem mondhatjuk azt, hogy megbántuk, mégis egy részem türelmetlen és vágyik arra, hogy végre a végeredménnyel találkozhasson.
A telefonomra csak egy pillantást vetek, de Ada üzenetén kívül, miszerint érdekes egy első napja volt több érdekfeszítő nem történik. Visszaírok, hogy arról én is mesélhetnék, végül kipróbálom a kórházi automata hírhedt koffeinadagját és csak ezután merülök ismét a munka örvényébe, amely jócskán magával sodor és ki nem zökkent egészen egy beérkező esetig. A folyosón haladva végig ér a leszólítás a számomra ismeretlen pasas részéről, aki az orvosi mivoltom felől érdeklődik és bár kijelenti, egyfajta kérdő hangsúllyal teszi mindez. Kedvem támad magamon és azon felül is a szerelésemen végigtekinteni, ami a fehér köpenyen kívül egy a kórházhoz elrendelt kékes árnyalatú egyenszerelést tartalmaz, vele együtt pedig az elmaradhatatlan fonendoszkóp is a nyakamba akasztva kap helyet, mégsem teszem, ahogyan véleményt sem fűzök különösen a szavaihoz, egyszerűen követem őt ki az autóhoz. Ott azonban ismerős arcvonások fogadnak és bármilyen ellenérzés vagy az a bizonyos én megmondtam elégtételszerűség is ötlik fel bennem, nem sokáig marad a felszínen.
- Mióta volt eszméletlen? – az első kérdésemet a vőlegény felé szegezem, végül behajolok a járműbe és kicsatolva a lányt emelem ki őt, majd meggyorsítva lépteimet indulok vissza az épületbe, hogy minél előbb ellátáshoz jusson.
- Egy hordágyra és egy üres vizsgálóra van szükségem azonnal. – a szavaimat intézkedések sora követi, de csak félig vagyok képes az aggódó férfire koncentrálni, mert sokkal jobban leköt Bethany állapota és a fejemben villogó képsorokként felsorakozott eredményeinek listája. – Valaki kísérje a váróba a vőlegényt. Később értesítjük. – ennyit még hozzáfűzök, mert baromira zavar, hogy a nyomomban liheg és megértem, mert ha Ada lenne hasonló helyzetben és nem tehetnék semmit sem az egyéb személyesen érintve vagyok az ügyben téma miatt, akkor én sem viselkednék különbül, de most képtelen vagyok empátiát mutatni felé.
- Kérek egy röntgent és kössenek be sóoldatot. Bethany, hall engem? – felsőjének gombjai könnyedén adják meg magukat ujjaimnak, miközben azon vagyok, hogy még több teret biztosítsak magamnak a vizsgálathoz. Az eddig nyakamban lógó orvosi műszer két felé ágazó vége most a fülemben foglal helyet, a hideg fém megfelelő helyre való illesztésével pedig felmérem szívverésének állapotát, amely sokkalta szaporább a kelleténél. Bethany szájára lélegeztőmaszk kerül, a monitorok pedig az első alaplépések után jelzik az értékeit.
- Hogy a fenébe engedhették el innen? – a röntgen bordatörés jeleit mutatja, a felsőjét eligazítva pedig zúzódás jelei látszanak, ami miatt ultrahangot végzek el rajta. A műszer zselés folyadékkal bekent részét a bőrétől árnyalatban eltérő területhez érintem és olykor mozdítva rajta a bőr felületén térképezem fel a változást előidéző okokat.
- Az ultrahang folyadékot jelez. Szabadítsák fel a CT-t, hogy megállapíthassuk a pontos helyét. – utasítom a körülöttem lévő csapat egyik tagját, de az állapotából és a már így is megtörtént időpocsékolásból ítélve nem ússzuk meg műtét nélkül.

bethany&marcello

Tudatában voltam annak, hogy ez egy hosszú napnak ígérkezik majd, az ezzel járó eseményeket azonban képtelenség volt meghatározni. Eme pillanatokban csak annak örülhettem, hogy a papírjaimmal minden a legnagyobb rendben volt és úgy segíthetek az embereknek itt az épületen belül, ahogyan azt képességeim engedik és nem kell egy dokumentumra hivatkoznom a tetteimet illetően. Mindezek ellenére az igazgató kérése, vagyis sokkal inkább ajánlása továbbra sem hagyott nyugodni. Kimondatlan maradt a beszélgetésünk alatt, azonban tudtam jól, hogy ez egy mérföldkő lehet a kórház történetében, és nem feltétlenül az Edenbrooke-hölgy és a közöttem lévő közös munka, hanem az, hogy újabb társra tesznek szert az idősebb Edenbrooke személyében. Mi csak hozzásegítjük őket ebben és azzal, hogy rábólintok a kérésre, többek között egy felesleges vitát is elkerülhetünk. Nem tetszett nekem ez és legfőképpen azért nem, mert ismételten apám eredményei alapján ítéltek meg. Tudtam jól, hogy egy részemnek örülnie kellett volna ennek. Repesni az örömtől, hogy az öregemhez hasonlítanak és hisznek abban, hogy képes vagyok hozzá hasonlóan végezni a munkámat, mégsem ment. Leginkább azért nem, mert amíg idősebb felem ezáltal még több elismerésre és nagyobb névre tett szert, az enyém fokozatosan homályba veszett és egyre tanácstalanabbnak láttam magamat azzal kapcsolatban, hogy ez bármikor is változni fog. Büszke vagyok édesapámra. Felnézek a munkájára, az elért sikereire és azokra a dolgokra, amit Milánóban tesz az egészségügyön belül. Mégis egy részem arra vágyik, hogy elhatárolódjak tőle és a magam módján építsem fel a jövőmet. Azzal viszont, hogy belemegyek az igazgató kérésébe, csak még inkább bebizonyítom, hogy továbbra sem voltam még képes feljönni a felszínre apám árnyéka alól, hanem még mindig az ő hátán kell felkapaszkodnom önmagam sikeréért.
A késő délután egy-két dolgot leszámítva akár eseménytelennek is nevezhető, de ez hamar megváltozik egy váratlan eset érkezésével – ami lássuk be, nem is tűnik annyira meglepőnek. Mégsem tudok most erre koncentrálni vagy arra, hogy igazamat hangoztassam, mert akinek a fejéhez vághatnám mindezt, az jelenleg rossz állapotban van és nincs itt a helye sem az ideje annak, hogy gyerekesen viselkedjek. Első dolgomként a vizsgálatára fókuszálok és leginkább arra, hogy pontos eredményeket kapjunk a jelenlegi helyzetétől. A korábban látott eredmények adnak egyfajta támpontot, de az órákkal ezelőtti vizsgálatokat mutat, melyek elavultnak számítanak a jelenlegi és bizonyára súlyosabb helyzet függvényében. A felsője kigombolását követően a szívverésére koncentrálok és arra, hogy ezáltal meghatározzam a következő teendőt, melyet a körülöttem lévők tudtára is adok.
- Hamarosan jobban lesz, Bethany. Teszünk róla, hogy így legyen. – nagy ígéreteket nem tehetek, de a szédülése csillapodni fog, mihelyst a szervezetét elérik az értékei által beállított oldatok és folyadék-arányok. Intravénásan elektrolitokban gazdag folyadékot is mellé, amelyek szükségesek, hogy a kezdeti életveszélyt elhárítsuk és megakadályozzuk, hogy bármilyen váratlan komplikáció felmerüljön a műtét közben a későbbiek során. Egy emberként dolgozunk, mégis különböző vizsgálatokat fedünk le, melynek lassan részesévé válik egy Chelsea nevezetű doktornő is, akivel még csak most nyílik lehetőségem legelőször találkozni, de az ismerkedésre vagy egy mélyebb bemutatkozásra nem marad időnk, mégis hogy ne tűnjek totál bunkónak, azért jómagam is válasszal méltatom őt.
- Örültem, Chelsea. Remélhetőleg a későbbiekben többet fogunk hallani a másikról. – ennyit fűzök hozzá, nem gúnyosan, se nem bunkón, hanem egyszerűen és valóban reménykedve abban, hogy nem vesznek egy kalap alá folyamatosan az öregemmel. Ennél többet azonban nem mondok, legfőképp azért nem, mert Bethany állapota rosszabbodik és ha nem kerül minél hamarabb a műtőbe, ez akár végzetes is lehet nála.
A CT eredményei által a későbbiekben pontosabb képet kapunk a vérzés helyéről. Nem nyithatjuk fel őt csak úgy lutrira és tippelhetünk a vérzés helyéről, hátha sikerrel járunk, azonban ez a szükségesnek bizonyuló kitérő egyenes útként vezet minket a műtőbe, ahova Chelsea, majd nem sokkal rá Dr. Norton is csatlakozik. Személyesen vele sem sikerült összeakadnom, de a hírneve megelőzte őt, azonban reményeim szerint ez a későbbiekben változni fog majd. A sapkámat még első körben eligazítom a fejemen és csak ezután végzem el a bemosakodást, majd lépek be a műtőbe a többiekkel együtt.
Bethany az altatást követően két egység transzfúziót kap és úgy igazítjuk el fekhelyét, hogy a törött bordái ne okozzanak még nagyobb kárt a jelenlegieknél, viszont nekünk is lehetőségünk nyíljon megfelelően elvégezni a műtétet. Az allergiáját kiváltó gyógyszereket kerüljük, ezeket azonban ahhoz hasonló, de összeállításában néhol különböző készítmények váltják fel, hogy az eredményeknél ugyanazt a hatást váltsák majd ki a betegből, mint ahogyan azt az elődje is teszi. Mínusz az allergia, amit nem kellene még pluszban megkockáztatnunk a mostani állapota mellé.
A vérzés megtalálása és elállítása az elsődleges célunk, annak érdekében, hogy ne az utolsó pillanatban legyen ebből probléma. Ennek érdekében feltáró laparotómiát végzünk, pontosabban egy nagy bemetszést követően vizsgáljuk meg a vérzés kiindulópontját és szívást alkalmazva távolítjuk el a feleslegesen összegyűlt vért, hogy ezt követően lezárhassuk a szivárgást és az elvesztett vérmennyiséget pótoljuk. Az eredményei ezután apránként javulást mutatnak, de még közel sincs túl a veszélyen. Mindenek mellett az egyik veséje már nem bírta tovább a sorozatos terhelést, így annak kivételét Dr. Norton végzi el, hiszen ez az ő területét képezi, mi pedig Chelsea-vel a megfelelő utasításokat követjük. Ez után a műtét után egy élmény lesz majd Bethanyval megértetni azt a szigorúan betartandó gyógyszeres kezelést és pihenési fázist, amin keresztül kell majd mennie ahhoz, hogy az állapota elinduljon a javulás útján, de már csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy mindent megfelelően végeztünk, ha a hosszabb megfigyelés során sem rosszabbodik majd az állapota.

bethany&marcello

Sok előnyét tudnám felsorolni annak az életmódnak, amit mi követünk. A folyamatos változtatások, új helyek-új emberek megismerése – bizonyos és szigorú keretek között -, és a tapasztalatszerzés, vagyis tanulási lehetőség másoktól. Mert az emberek legyenek bármennyire is okosak, képzettek vagy legyen a hátuk mögött sok évnyi tapasztalat, attól még őket is képesek meglepni a modern változtatások vagy éppen egy olyan felfedezés, amely hozzá még nem igazán ért el. Azonban pro-kontra listánkon az utóbbiból is akad egy pár, közöttük az, hogy a váltás következtében nehéz beleszokni egy rendszerbe és azt elsajátítani, mindezt viszont rövid időn belül kell tennünk, ami olykor nehezebbnek bizonyul az elvártnál. Itt a Metropolitanbe is megvan már a kialakított rendszer, az emberek a maguk területükön és a szokások, amikhez kapcsolódóan akár még zöldfülűnek is hívhatnak, hiába vannak jelentős évek mögöttem. Az viszont már most könnyedén lejön, hogy ebben a kórházban az orvosok közötti rivalizálás nem tartozik a létfontosságú elemek közé, mint ahogyan abban már korábban részem volt, helyette inkább a csapatjátékra utaznak. Legutóbbi alkalommal többet láttam a másik opcióból, mintsem abból, amit Chelsea tanúsít röviden és tömören megejtett ismeretségünk alatt. Benne nincs meg az, mint Floydban, aki a bonyolultabb eseteket orozta el pofátlanul mindenki elől vagy lepaktálta már előre az igazgatóval, hogy melyik műtétekre teszi rá a kezét és ha lehetősége adódott, különböző orvosokat is maga mellé állított, hogy aztán elnyomja őket kiállhatatlan személyiségével. Ezzel viszont magát az ottlétet is megnehezítette mindenki számára, hiszen mellette nem beszélhettünk csapatról vagy hihettük azt, hogy felérhetünk hozzá, hiszen az ő szótárában az Én kapott csak szerepet, más viszont kevésbé. Ezért valahol örülök, hogy Bethany esetében Chelsea jelen van, hiszen amíg én fejben azon vagyok, hogy minél előbb a műtőbe juttassuk Bethanyt, addig ő felfedez egy komplikációt, amit egyből le is reagál. Végtére is a lényeg valahol az lenne, hogy segítsük a másikat, így örülök, hogy ebben a helyzetben mellém szegődött Chelsea és képes volt gyors reakcióval ellátni a lányt.
- Szerencse, hogy maga itt volt és nem vált végzetessé a helyzet. – tekintek még fel rá, ezek után azonban, ha az állapota stabilizálódott és több komplikáció nem lépett fel, a vérzés pontos helyének megállapítását követően már csak a megfelelő gyógyszerek beállítása és a műtét elkezdésével kell foglalkoznunk, hogy minél előbb elhárítsuk az életveszélyt Ms. Edenbrooke esetében.
Kissé sikerül elidőznöm a gondolataimban, miközben már magam sem tudom hányadik kávémat iszom az ittlétem alatt, de legalább lehetőségem nyílik pár orvossal még megismerkedni a műtét után, ez pedig nagy segítségnek bizonyul számomra a továbbiakban. A műtét után Bethany az intenzívre került, az eredményeivel kapcsolatban pedig még sikerült átfogóbb tájékoztatást és képet kapni. Jelen állapotában pusztán annyit tehetünk, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartjuk őt és figyelembe veszünk minden egyes apró változást, ami az értékeivel történik. Mellette pedig elviseljük mindazt a készülendő vihart, amit az idősebb Edenbrooke fog kiosztani kiindulva azokból az információkból, melyeket első körben megtudhattam róla.

Három nappal később -
Lassan kezdte mindenki megtalálni a helyét a csapatban és én sem voltam ezzel másképpen a kórházon belül. Otthon mindenki beszámolót tartott az első napjáról, Ada azonban úgy tűnik neheztelt valamiért, ezt viszont bővebben még a harmadik nap reggelére sem sikerült kiderítenem. Elmondása szerint a munkájában akadtak ellentétek, ennél többet azonban nem mondott, így nem faggattam. Ha megtanultam valamit az együtt töltött idők során, az az, hogyha Ada nem akar valamit elmondani, akkor csak a helyzet romlásnak indul, ha ennek ellenére is tovább kérdezősködöm.
Az igazgatóval félbehagyott beszélgetésem továbbra is nyílt témának számított és úgy tűnt egyikünk sem hozta fel. Talán azért sem, mert még mindig tojáshéjakon járkált Bethany apjával és a szerződéssel kapcsolatban, én pedig nem tettem tiszteletemet, hogy nemes módon jelentkezzem a feladatra, amely elég valószínű már rég a süllyesztőbe lett ítélve.
A szokásos hajnali kávé után a napomat futással kezdem. Egy egyszerű szürke melegítőnadrág, mellé pedig egy kék kapucnis felső és egy edzőcipő dukál, miközben valami ezer éves összeállítás dübörög a fülemben, ahogyan végigfutok a járókelők között. Úgy éreztem szükségem van valami bevett szokásra és ez jól jött, hogy kicsit kiszellőztessem a gondolataimat és tiszta fejjel vágjak neki a napnak. Késésben nem vagyok, amikor belépek a kórház épületébe és mindig úgy számoltam az időmmel, hogy legyen előtte még lehetőségem haza is menni és átöltözni a reggeli edzésem után.
A kék színben pompázó kórházi egyenruhára kapom fel a köpenyemet és még a tükör előtt igazítok megjelenésemen, mielőtt önállósítva tetteimen magamhoz vehetnék egy tabletet és ránézhetnék Ms. Edenbrooke eredményeire, amelyek úgy tűnik eléggé pozitív változtatással kecsegtetnek. Az órámra nézve mérem fel mennyi időm maradt még, végül úgy döntök kitérőt teszek a hercegnő szobája felé, ahova a leírtak szerint ma már merészebben szállították át. Idegeneknek bejutni hozzá túlságosan nem lenne könnyű, de a rajtam lévő fehér köpeny mondhatni felér egy beléptetőkártyával. Lelassítom a lépteimet a szobája előtt, hogy ne ébresszem fel őt feleslegesen, de úgy tűnik ezzel már elkéstem, mert egy nővér éppen bent van nála, így én is bátrabban lépem át a helyiség küszöbét.
- Hogy érezzük magunkat ma reggel? - teszem fel a kérdésemet neki és a nővér válla felett pillantok rá a kezében tartott tabletre, hiszen úgy tűnik jobb színben van annál, mint ahogyan legutóbb láttuk egymást, de nem árt jobban megbizonyosodni erről.

bethany&marcello

Voltak már korábban tapasztalataim a kórházváltásokkal kapcsolatban, azonban mind közül a mostani eset kitűnt mind közül és ezt mi sem bizonyította jobban, mint az első napon történt sűrű és egymást követő események. Mindezek ellenére ez közel sem bizonyult rossznak, hiszen mindig is úgy véltem, hogy nyomás alatt jövünk rá kik is vagyunk valójában. Olyankor annál is többet kell kihoznunk magunkból, mint amennyivel addig számoltunk és szerintem ez több, mint ösztönzően hat. Szerencsére mindig is volt lehetőségem fejleszteni magamat és a legrosszabbra is felkészíteni, de bármennyire is igyekeztünk a legjobban teljesíteni, a nap végén muszáj volt rájönnünk, hogy továbbá is csak emberek vagyunk, akik képesek a hibákra. És minél előbb fogadtuk el azt, annál egyszerűbbnek tűnt tanulni azokból és tovább állni, amikor a szükség úgy hozta.
A közös lakásunk már így az elején egy káosznak bizonyult. Nem voltunk olyan csapat, aki ne szokott volna hozzá ahhoz az életmódhoz, ami a másiknak megkívánt, de mégis minden egyes költözés után kellett egy két hét, amikor is mindenki képes volt normálisan megtalálni a helyét. Orvosok voltunk, zavaros beosztásokkal és cérnaszálon függő idegrendszerrel, amely leginkább a páciensek és a munka körül forgott. Az elején még megesett, hogy többnyire akadályoztuk a másikat és kikészítettük még jobban lakótársunk idegrendszerét, azonban ez átállt idővel egy olyan egységgé, amikor is segítünk és tanulunk a másiktól. Ha egyszer közösen akarunk majd egy kórházat létrehozni, muszáj erősíteni először a közöttünk lévő kötelékeket, hiszen ha mi sem alkotunk erős egységet, hogyan várhatnánk el, hogy majd a későbbiekben a létesítmény talpon is tudjon maradni akár a nehéz, akár pedig a könnyed időkben?!
A harmadik napon már sokkal otthonosabban lavírozok az épületben. Jó érzéssel töltött el, hogy nem tévesztettem egy percre sem szem elől a célunkat és mindig is ott motoszkált a háttérben egy újabb ötlet, egy változtatás, amit meg kell lépnünk. A rendszer állandóan azon bukik el, hogy egy papíron múlik az emberek ellátása, anélkül pedig esélyük sincsen a recepción tovább jutni és a segítségnyújtás elmarad. Azok az emberek vagyunk, akik az életüket szentelték arra, hogy segítsenek másokon, de mikor valaki körülményei nem engedhetik meg, hogy beilleszkedjen és megfeleljen az előírt elvárásoknak, akkor egyszerűen csak hátat fordítunk? Nem akartam ilyen ember lenni és bár leleményesnek kell majd lennünk miképpen fogjuk meghúzni a határokat és a pénzzel meg a támogatókkal is helyesen bánni, de úgy vélem, elsősorban azt a helyet kell megtalálnunk, ahol biztosabbak leszünk a terveinkben. A reggeli koffeinadagomat egy gyors körbetekintés követi, mely egyenesen a VIP részlegre vezet. Ellenérzéseim vannak ezzel a szárnnyal kapcsolatban, de nyíltan nem hangoztatom ezt, elvégre csak egy orvos vagyok a sok közül és a vezetőségnek kirendelt asztalhoz nem kaptam széket és nem is fogok. Még a gondolat is abszurdnak hatott, hogy apám neve által szenteljem a munkám oroszlán részét csakis Bethanynak, de ez időközben elcsendesedett és valahol részben örültem is. Szeretnék segíteni rajta és akarom, hogy jobban legyen, de ez nem azt jelentette, hogy 0-24-ben a figyelmemet csakis rá szeretném fordítani, még ha most azzal, hogy ránézek, valahol pont az ellenkezőjére adok bizonyosságot.
Ez az épületrész nyugodtabb a többinél és arra megy rá, hogy a megfelelő kényelembe tartsa a beteget. Itt nem olyan nagy a zsivaj vagy a nyüzsgés, mint a kórház többi részén és bevallom, ez a csend már önmagában természetellenesnek hat. Belépve a szobájába a kirendelt nővérem találom ott, akinek előjegyzetelésébe nem vagyok rest belepillantani és felmérni mennyit is változtak a lány eredményei az utolsó megfigyelt állapota óta. Érdeklődésemet egy szűkszavú válaszadás követi, melyre egy kezdetleges hümmögéssel reagálok.
- Szóval… jól. – ismétlem meg én is, végül pedig megvárom, hogy a nővér elhagyja a szobát így ketten maradunk csak bent. – Én azért szeretnék bebizonyosodni is erről. Abban hiszek, amit a saját szememmel látok. – lépek közelebb hozzá, de előtte még átnézem az eredményeit. – Úgy tűnik hamarosan esedékesek a felírt gyógyszerei is. – nem telt le még pontosan a két óra, így addig egy rutinvizsgálat mellett döntök, amit a szívverésének meghallgatásával kezdek. – Megtenné, hogy sóhajt egy nagyot? – kérem meg, közben viszont eszembe is jut valami, ami korábban elmaradt. – Nem volt lehetőségünk értelmesen is beszélgetni, de mivel én már tudom a maga nevét, úgy fair, ha én sem maradok el a bemutatkozással. Dr. Conte vagyok. Marcello, de az előbbivel többször találkozik majd. – magyarázom el és csak amennyire a szükség megkívánja, arrébb tolom orvosi műszeremmel a felsőjét, hogy jobban odaférjek hozzá. – Szédülést még egy darabig tapasztalni fog és a gyengeséget, fáradékonyságot is, de gondolom arról már tájékoztatták, hogy egy kiadós pihenés és a betartott kezelés után ezek mind elmúlnak. Ezeken kívül azonban nem tapasztalt más fájdalmat? – sok mindent kell figyelembe vennünk, hiszen egy apró változás is képes nagyobb kárt tenni.