- Beniamino, húzzál már ki a fürdőből és induljunk. Nem akarok elkésni! Mintha egy időhurokba kerültem volna, úgy hallgatom végig azt a megszokott menetrendet, amit akár nevezhetnénk a lakótársak kiváltságának is. Ugyanez a fajta társalgás ismétlődött meg legutóbb Jerseyben és azelőtt Milánó sem maradhatott ki az állítólagos felnőtt férfiak hétköznapi problémáiból. - Első nap a suliban? – szórakozottan és egyben érdeklődően veregetem meg az idegrendszerével küzdő Cristian vállát, majd a magam higgadtságával kapom fel a bukósisakot a kezembe, a Harleym kulcsait pedig leakasztom az átmeneti helyükről. A csapatunk ugyan már a megszokott felállás szerint működik, a város viszont mindig változik. Azt hinné az ember, hogy eme életmód mellett már ragad rá egy-két tapasztalat az emberekre, de elnézve a két házaspárként veszekedő idiótát ez kétségkívül nem így van. - Pofa be, Conte. – érkezik az értelmes riposzt, én pedig jót röhögök ezen és inkább megkeresem Adát a nagynak ugyan nem nevezhető, de a funkciójának teljesen megfelelő és jelenleg káosztól uralkodó lakásban. Az ajtófélfának támaszkodva mérem végig a háttal álló lányt, aki túlságosan belemerül a pakolásba, hogy észrevegyen, ezért, hogy felpörgessem a dolgokat, mögé settenkedek és elkapva őt vonom magamhoz, melyet egy a nyakára hintett csók is követ. – Tényleg nem akarod, hogy elvigyelek? A válasz eleinte csak a fejével jelzett nemleges válaszként érkezik, mielőtt szavakban is megfogalmazhatná. – Beszéltem a kórház-igazgatóval és csak egy órával később kell indulnom. – még pár cuccot a táskájába mélyeszt, mielőtt szembefordulhatna velem, és karjaival átfűzné a nyakamat. Ada immáron két éve az életem része és szerencsére nem az a nő, aki viszolyogna attól az élettől, amit választottam/választottunk. Tudja, hogy a végén nemes cél vezérel minket és elmondása szerint legalább olyan tettekkel üti el az idejét, amik megérik a fáradságot. – Ben és Cristian megint egymással harcolnak? – ajkai apró grimaszra formálódnak és rajtam keresi a választ. - Szokásukhoz híven, de Dafne rajta van az ügyön. – célzok itt a szobába beszűrődő hangokra és egy pillanatra leköt, hogy csókra invitáljam a karjaim közt lévő Adát, mely alatt kizárhatom a csapatunk okozta káoszt. - Most már minden adott az induláshoz. – engedem el őt végül és a későbbi találkozás ígéretével fordulok ki a szobából. Nem igazán szánok időt arra, hogy elköszönjek a tőlem nem messze álló hármastól, mert úgysem vennék észre, helyette a motoromhoz sétálok ki, hogy a kicsikémmel megkezdhessük az első napot. Apám megalapozta a jövőmet azzal, hogy 18 évesen motorral ajándékozott meg szülinapomon. Édesanyám persze a haját tépte férje vakmerő választásától, engem viszont olyan visszavonhatatlan szerelembe taszított a kétkerekűek iránt, amit ezek után sem tudtam kiheverni. Az első kék és fekete színekkel tarkított Yamaha FZ25-ösöm csak a kezdet volt, amit későbbiekben egy Harleyra cseréltem le, melyet eszem ágában sem volt magam mögött hagyni, utazzunk bármennyit is és ez most Manhattanbe sem fog másképp alakulni. Egy-két alkalommal megfordultam már a kórházban, amióta idejöttünk így az odavezető út megtétele már nem okoz gondot vagy eredményez eltévedést. A forgalom elkerülése érdekében az autópályára teszem a voksomat, hiszen így kihasználhatom a vasparipa jótékony hatását, nem mellesleg a nyugdíjas tempóban haladó autósok miatt történő mérgelődést is megpazarolom magamnak. Örökletes volt vagy sem, de a vérmérsékletem hagyott maga után egy-két kivetnivalót így azzal kezdeni az első napomat, hogy én juttatok oda valakit, mert képtelen betartani a megengedett sebességet közel sem segít tisztán tartani a hírnevemet. Guido Conte neve nem ismeretlen az orvosi berkeken belül és noha apám foggal-körömmel ragaszkodik Milánóhoz, a tudásának és tetteinek híre sokkal kalandvágyóbb tulajdonosánál. Ámbár kihasználhatnám a közöttünk lévő apa-fia kapcsolat előnyeit, sosem volt ínyemre máson áttaposva feljebb lépkedni a ranglétrán, ahogyan azt sem kenyerem felemlegetni, hogy a Conte név ugyanúgy engem is illet, ahogyan az öregemet. Számomra a saját általam elért sikerek a legfontosabbak, és nem azok, amelyek hátszéllel érkeznek. Valljuk be, imponálóbb a saját tollunkkal ékeskedni, mint máséval. A későbbiekben úgyis észrevehetővé válnak a különbségek, akkor pedig csak annak a neve marad felszínen, akinek hátán felkapaszkodtunk a sikerhez vezető úton. Az autópályán kényelmes a forgalom és csak néhányan lézengenek, de ez pont elegendő ahhoz, hogy az én idegállapotomat is nyugalmi szinten tartsa. Az egész viszont akkor válik érdekessé, amikor egyre többen tolulnak fel és az autók is lassítani kezdenek, én pedig ezzel szemben kihasználom motorom elférhetőségének előnyeit és a kimaradt helyeken szlalomozok el a sor elejéig, hogy elsődleges szemtanújává váljak a történteknek. A három egymásnak ütközött kocsit az odaérkezésem alkalmával egy negyedik is követi, a sor pedig egyre növekszik, ahogyan az egymásnak ment autók elzárják a lehetőséget a tovább haladásra. - A picsába! – mordulok fel és a sisakomtól megválva halászom elő a telefonomat, közben viszont közelebb sietek a sérültekhez. – Uram, hogy érzi magát? – első kérdésem a nyakát fájlaló idősebb férfi felé érkezik, akinek az övcsatja okozott sérülést a válla és a nyaka közötti találkozásnál, azonban pont az is tartja őt úgy, hogy a sérülései ne rosszabbodjanak. – Ne mocorogjon sokat, hamarosan érkezik a segítség. Addig ha megkérhetem a fejét hajtsa óvatosan a fejtámlának, a kezeivel pedig engedje el lassan a kormányt. – kérem meg és figyelmesen követem végig a mozdulatot, amíg ezt megteszi. – Nagyon jól csinálja. Csak egy szabály van: nincsenek hirtelen mozdulatok! – azzal fogom magamat és felmérem a többi sérültet is, közben viszont tárcsázok. – Jó napot, itt Dr. Marcello Conte beszél. Tömegbaleset történt a Manhattan felé vezető autópályán. Többen kisebb sérülést szenvedtek, ketten pedig eszméletüket vesztették. Három mentőre biztosan szükség lesz, az érkezésükig pedig elkezdem az ellátást.. – magyarázok, közben pedig rendszerezek. Eleinte csak fejben, hogy elkülönítsem azokat, akik kevésbé sérültek, azoktól akiknek akár súlyosabb vagy maradandó sérüléseik is lehetnek, végül pedig élesben is meglépem mindezt. Felszerelések hiányában sok mindent nem tehetek a mentők kiérkezéséig, de ezzel is megkönnyítem a dolgukat némiképpen. - Ide üljön le asszonyom. – kérem meg a hölgyet, de tekintetem egy idő után megakad a közelben lévő, enyhén zavarodottan viselkedő fiatal lányon, aki úgy tűnik az epicentruma a történéseknek. Első blikkre nem úgy tűnik, mint aki sok sérüléssel gazdagodott volna, ugyanakkor nyugodtabb lennék, ha ő sem mászkálna el vagy éppen menekülne a helyszínről. - Kérem, csatlakozzon maga is a többiekhez. – szólítom meg megindulva felé, de egyáltalán nem tetszik a viselkedése. Főleg az, hogy szinte nem is figyel rám. – Hahó, itt vagyok. – integetek kezemmel, hogy elejét vegyem mindennek, következő szavaimat viszont csak úgy ejtem ki, hogy mindaz közöttünk maradjon. – Ivott valamit esetleg? Mert ez esetben jól nézze meg mit művelt.. – folytatom tovább nem túl kedvesen, azonban nem szívesen téveszteném szem elől most, hogy a legfőbb gyanúsítottak listámon ő foglalta el az első helyet és már csak azért sem, mert lehet ő maga is szenvedett sérüléseket, egy orvos pedig nem válogathat, ha életek megmentéséről van szó..
• • Freedom is the power to choose your own chains.
Furán nézhetek ki, bár nem sokan látnak be az autóm belső terébe, de hol is kezdjem? Ez egy igazán érdekfeszítő reggel, mert nem csupán egyszerre két helyen kellene lennem, de ráadásul az egyik nem fedi a másikat, és ha az utóbbiról elkések, akkor az apám őrjöngeni fog. Ma van az első megbeszélése a Manhattani kórházzal, tudnom kellene, hogy melyikről van szó, de mostanában túlságosan szerteágazóak a gondolataim. A gondok nem csökkenek, inkább növekednek még azáltal, hogy kereken három hónap múlva fogom kimondani a boldogító igent Thomas-nak. Az eljegyzésünkre nem számítottam, egy ideje már sejthettem volna, mert ment a susmus a hátam mögött, és apával is többször járt ebédelni, mint kellett volna, de mivel befektető bankár, és egy közös cégük is van, ez annyira nem volt kirívó. Az elvesztett gyűrűm azonban hangsúlyosnak kellett volna, hogy legyen, de annyira nem érdekelt egy ékszer eltűnése, hogy az sem hatott meg különösebben, amikor előkerült. A kezemen éktelenkedő hatkarátos gyémántra azonban nem mondhattam nemet, a környezetem is elvárta, hogy két év együtt járás, és egy év együttlakás után bekössék a fejemet. Apa őszintének hatott a köszöntésnél, anya már kevésbé volt meggyőzve róla, hogy Tom lenne a nagybetűs igazi. Colinra rátalált a szerelem Esmé képében, és akkora mákos volt az öcsém, hogy már útban volt a gyerkőc is. A baseball még mindig első helyen állt, de azért érezhetően nagyobb figyelmet fordított a családra is. Megnyugodtam, hogy neki legalább összejött, ha már én nem voltam ilyen szerencsés. Idegesen tekintek a digitális kijelzőre, ahol apa neve tűnik fel a semmiből immár harmadjára. A headset-et benyomom, és végül az öreg hangja visszhangot ver a fülemben. - Neked is jó reggelt apa.. – kezdenék bele, de szóhoz sem hagy jutni. – Azt ígérted, hogy velem reggelizel, és együtt megyünk be a kórházba. Mr. Lancester pontban tíz órára vár bennünket, és már negyed is elmúlt. Elárulnád drága kislányom, hogy mi volt annyira fontos, hogy ne legyél itt? – késdöfésnek érzem az apám szavait, olykor tekintélyt parancsoló, de most inkább fölényes, és érzelmileg akar zsarolni, mert tudja, hogy nem viselem jól, ha kudarcot vallok. – Sajnálom, de közbejött valami, és el kellett mennem Brooklyn-ba. Szólhattam volna előbb is, de reggel kaptam egy fontos hívást, hogy Kínából megérkezett az egyik hatóanyag, és én magam ugrottam el érte. A kutatásom nem fog haladni, ha nem kapom meg időben az összetevőket. – most rajtam volt a sor, hogy visszavágjak, de ez egyáltalán nem fedte a valóságot. Sawyer hívott fel hajnalban, hogy a főnöke látni kíván. Nem mondhattam nemet egy alvilági nagykutyának, akinek már öt éve voltam a csicskása. A kettős életem minden erőmet leszívta, és igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de a szemem alatti karikák nem arról árulkodtak, hogy fizikailag rendben lennék, arról nem is beszélve, hogy a csomagtartómban egy nagyobb adag drog feküdt. Szépen nézünk ki, ha ezt nem rejtem el otthon, és mondjuk úgy megyek be a kórházba, ha netalántán lekapcsolnak a rendőrök, akkor életem végéig a sitten fogok csücsülni, és nemcsak az öcsémet sodróm bajba, hanem az egész családomat. – Rendben, de ez akkor sem mentség. Elmehettél volna később is érte, vagy elküldhettem volna Carlost. Semennyi ideig nem tartott volna. Ott leszel a kórháznál tíz órára, vagy sem? – bármennyire is számoltam, hogy odaérek, még tudtam, hogy le kell zuhanyoznom, és át is kell öltöznöm, mert ebben nem állíthatok be egy tárgyalásra. – Igyekszem apa. – harapom be a szám szélét, amikor elmegy a térerő, és a telefonom lecsúszik a földre. – Az istenit… - káromkodom el magam, és lehajolok, hogy felvegyem, de ez pont elegendő ahhoz, hogy megtörténjen a baj. A pillantásom lassan kapom fel, a reakcióidő késik az oldalamról. Átkanyarodtam a másik sávba, és csak annyi lélekjelenlétem van, hogy elrántsam a kormányt, és átnyargaljak a másik részre. Sodródom egy ideig, amíg nem kapok egy kurva nagy ütést bal oldalról. Az idő lelassul, a nyakam előrebicsaklik, és majdnem bevágom az arcomat, de kinyílik a légzsák, és az csapódik belém. Könnybe lábad a szemem is, de előbb a biztonsági öv mar az oldalamba, aztán a mellkasomban érzem a hatalmas nyomást. Fogalmam sincs, hogy mi történik, mert hiába igyekszem a kezemet a kormányon tartani, nem sikerül, és hátulról is benyelek egy ütést. Kell némi idő, hogy magamhoz térjek, de a térdeim remegnek. Füst száll fel körülöttem, nem látok szinte semmit. Megpróbálom kioldani az övet, de eltart egy darabig, mire kievickélek. Az ajtóm behorpadt, egy kis rángatásra nyílik csak ki. A mellkasom őrülten fáj, sípolok, és muszáj egy kis időre a kezemet ráfektetnem. Mi a fene történt? A hajam takarásában valami meleget érzek, és mire odaérintem az egyik ujjamat, vérvörössé válik. – A picsába… - bicegve szállok ki, és ekkor szembesülök vele, hogy mit okoztam. – Jézusom… - több roncs, egy egész kocsisor a hátam mögött. Az autóm mellé köpök egy adag vért, aztán összeszedem magam, és elindulok ellenőrizni a helyszínt. Mondd, hogy nem halt meg senki…ez nem lehet az én hibám. Lebénulok a jajgatásokra, és inkább félreállok. A telefonom odabent, a táskám…és a csomagtartó. Neee…ijedten pillantok fel. Ki kell szednem, mielőtt ideérnek a rendőrök a helyszínre. Visszabotorkálok az autóig, de valaki az utamat állja. – Mi? – nézek fel az idegenre, de nem értem jól, és a fülem is cseng. Nem állok meg, folytatom az utamat, de elém ugrik, vagy siet, ezt nem tudom felmérni, így muszáj felnéznem a kéklő íriszekbe. – Nem…ittam. – nyögöm ki, de ez a szemrehányó megjegyzés nem segít rajtam. – Híívnom kell…a mentőket…és a re… - elharapom az utolsó szót. – Álljon félre, ki kell vennem valamit, nem várhatok. – kerülném ki, de úgy tűnik, hogy rám szállt a motoros. – Ki a fene maga? – kezdek dühössé válni, miközben ideges is vagyok.
A spontán dolgok híve vagyok és nem riaszt vissza, hogyha váratlan akadályok elé kell néznem az életemben, azonban a ma reggel történtekre még én sem tudtam volna érdemileg felkészülni. Az első munkanapom és máris bumm bele egy tömegbaleset közepébe? Mennyi ennek a esélye? Most tehetnék egy kitérőt és elvesződhetnék a számok világában, de jelenleg jobban leköt, hogy felmérjem a sérültek állapotát és azt, hogy milyen mértékben lehetek a jelenlévők segítségére. A motoromat félreállítom, a kulcsomat pedig a zsebembe mélyesztem és így indulok meg az akadályt képező autók kellős közepére. Jelenleg sem egy mentő, sem pedig egy rendőrség nincsen a közelben, habár elnézve az egyre jobban növekvő kocsisort az utóbbi hamarosan a helyszínre érkezik meg, hogy biztosítsa a forgalmat, vele együtt pedig a tovább haladást. Első utam egy idősebb úrhoz vezet, akinek az állapota nem tűnik biztatóan, így amennyire lehetőségemtől kitelik, inkább jó tanácsokkal látom el, mert megmozdítani őt őrültség lenne a részemről, hiszen bármilyen egyéb más sérüléssel is gazdagodhatott, azt megkockáztatni pedig, hogy lebénuljon egy rossz mozdulattól túl nagy vakmerőség lenne. Úgy tűnik a nyakát megrántotta, és az övcsat is okozhatott olyan károkat az ütközéstől, amit szabad szemmel nem láthatok, így pár dologra megkérem és abban reménykedem, hogy a mentők érkezésééig tartja magát ezekhez és mivel az idősebb korosztályt képezi, így úgy veszem észre vele nagyobb probléma nem lesz a szófogadást illetően. A sérültek felmérése után és a mentő értesítése közben az ittlévőket irányítom és az ellátásuk szerint rendszerezem. A könnyebben sérültek jobbra kerülnek, majd így haladunk a bal sáv felé, akik pedig bizonytalanságot szülnek még én bennem is, azok maradnak a kocsiban és ott próbálok rajtuk segíteni. Szerencsére a jobb sávon többen vannak, mint az ellenkező irányba, de a maradék ember állapota nyugtalanító. Mihelyst úgy érzem az első nehézségen túl vagyunk, tekintetemet körbefuttatom és ekkor veszem észre a közelben kóválygó hölgyet is, akit egyből leszólítok, de a kapott válasz többnyire csak elmélyíti a gyanúmat, miszerint nem csak ártatlan angyalkaként lézeng itt közöttünk, hanem nagy a valószínűsége, hogy az ő bénasága munkájának tudható be az itt látható ábra. Első körben úgy tűnik teljesen hidegen hagyja az, hogy neki magyarázok, ez pedig egyenes arányosságban az én érdeklődésemet kelti fel csak még jobban. - Érti esetleg a nyelvünket? Megkérhetem három másik nyelven is, ha magának kényelmesebb, bár inkább csak lassabban beszélek, hátha így előbb felfogja, hogy csatlakozzon a többiekhez. – nem tudhatom melyik országból jött, milyen nyelven beszél és bár az sem kizárt, hogy több más tudással is rendelkezik, de figyelembe véve a mai rendszert, úgy gondolom már annak örülhetünk, ha a fiatalság képes leírni a saját nevét hibátlanul. Ez a csaj meg mennyi lehet? Saccolnám 18-ra vagy 20 éves körülire. Ez esetben pedig kár pazarolni a levegőt, hogy a tudásomat fitogtassam, úgysem értene belőle egy kukkot sem, ahogyan abból sem, amire megkértem őt körülbelül egy perccel ezelőtt. - Mit nem értett meg abból, hogy foglaljon helyet a többiek mellett? – újra felteszem a kérdést, de az autójáról magyaráz, ez pedig épp elég nekem ahhoz, hogy odalépjek hozzá és magam vezessem őt el az autótól, egyben pedig oda, ahova magától is eltalált volna. – Nekem meg segítenem kell, márpedig ebben nem akadtam partnerre a személyében, így tegyen egy szívességet és ne hátráltasson ebben. Nem okozott már így is elég bajt? – kezdek feszültebbé válni, de még tartom magamat. A többiek kedvéért és önmagamért. Nem érte, mert nem különösen lenne bűntudatom, hogyha meg kellene mondanom a véleményemet neki arról a viselkedésről, amit tanúsít. - Most komolyan ez a legnagyobb problémája? Tekintsen körbe légyszíves az ittlévőkön. Úgy gondolom nem egy ideális ismerkedős összeröffenésnek tűnik. – az első mentőkocsi hamarosan megérkezik, én pedig egyből közelebb lépek az autóhoz és megvárom a mentős kiszállását. - A bal oldalon elhelyezkedők a súlyosabb sérültek. Az egyik nő eszméletét vesztette, de az életjelei stabilak. Valószínű a becsapódás következtében történhetett. – magyarázom el meglátásaimat, de nem tartok a mentőssel, mert a helyszínen most nagyobb szükség van rám. A segítségnyújtás után sétálok vissza csak hozzájuk és a kisebb sérülteket látom el. Az egyik nő a karját fájlalja, így elkérem tőle a kardigánját és annak segítségével rögzítem neki addig, amíg megfelelő ellátásban nem részesül. Páran szédülésre panaszkodnak, míg mások inkább csak megijedtek. Korábbi beszélgetőpartneremhez érek el végül, aki túlságosan is be van zsongva még mindig az autója miatt. - Mi van abban a kocsiban, ami ennyire fontos? – teszem fel a kérdést, habár egyenes válaszra nem számítok tőle. – Látok itt egy kis fejsérülést, de legnagyobb örömünkre ne aggódjon megmarad. A kórházban ellátják és kap majd egy tapaszt rá, és ha jól viselkedik, talán még gyümölcsös nyalókát is. – az utolsó szavakat halkabban mondom, nehogy a többiek is meghallják ezt és kivételezésnek vegyék. – Szóval nem ivott. Akkor mi van mégis a dologban…drog? Vagy csak csekkolt pár üzenetet vezetés közben? – nem vagyok nyomozó, arról viszont nem teszek le, hogy ő okozta mindezt és minél tovább vagyok a közelében, annál jobban sántít a története.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
Mindig óvatosan vezettem, sosem ültem autóba, ha ittam, és nem veszélyeztettem senkinek sem a testi épségét. Most azonban a figyelmetlenségem egy egész láncolatit indít el, és mire észbe kapok, már megtörtént a baj. A mellettem elhaladó jármű nemcsak súrol, hanem belém jön, és meg is érzem annak nem túl jótékony hatását. Az idő lelassul, és az első, amit teszek, hogy rálépjek a fékre, de arra a mögöttem közlekedők nem készültek fel, és emiatt belém jön a másik kocsi, aztán a többiekkel is hasonló történhet, mert a dominó-elv lép életbe, és szépen viszem magammal a pórul járt sofőröket. A biztonsági öv a húsomba váj, olyan erővel ránt vissza, hogy a hátammal szinte beleépülök az ülésbe, aztán előredőlök, és az arcomba csapódik a légzsák. Néhány perc ki is esik, csak azt érzem, hogy zsibbad a két lábam, és az oldalamon is súlyos sajgás szalad végig. A horpadt ajtóval meggyűlik a bajom, mert alig sikerül kioldanom, ahogyan az övet is, mert feszít. Zúg a fülem, a járásom is bizonytalan, amikor kiszállok. Egy apokalipszishez lehetne hasonlítani az autópályát, meg a környező utakat. Ezt én műveltem volna…a mobil miatt? Sápadt vagyok amúgy is, de legalább rajtam van fekete bőrdzseki, és a farmerom sem szakadt el. Leporolom magam, de annyira megszédülök, hogy először meg kell támaszkodnom a Porschem oldalán. Ez van, ha drága márkájú négykerekűje van valakinek. A biztosító térítene, de én voltam a hibás, így maximum a saját káromon javíttatom meg, és még ráadásul hátul van Sawyer csomagja is, amiből alkotnom kell ma estére valamit, különben ugrott az üzlet. A főnökével sosem kellemes a csevej, már a frász kerülget, ha meglátom a férfit, de most hatványozottan érdeklődő, és türelmetlen volt. Valamilyen új vásárlóréteg van kialakulóban, és más versenytársak is megjelentek a piacon, ezért sokkal ütősebb termékkel kell előrukkolnom. A tekintetem issza a káoszt, többen sírnak, van aki csak megijedt, de akad olyan is, aki komolynak tűnik ebből a távolságból. Észre se venném, hogy az a motoros felém tart, ha nem mutogatna a tetejébe. Ekkor esik le, hogy hamarosan rendőrök, és mentősök fogják ellepni a helyet, nekem meg van vaj bőven a fülem mögött. Börtönbe megyek, ha nem tüntetem el a bizonyítékokat. Illene segítenem, de ha magamon nem segítek, akkor a családomnak, az öcsémnek is annyi, és azt most nem kockáztathatom meg. A sérültekért később is fájhat a fejem. Mindenáron fel kell nyitnom a csomagtartót, de az idegen megragad, és az alkaromnál fogva rángat el a járművemtől, mintha ő lenne itt a nagy istenség. – Mit művel? – érdeklődöm felnézve rá, de korántsem örülök abban, hogy gátolni próbál a drog kiszedésében, sőt még a bűntudatomat is növeli. Nem ittam, ki is nyögöm neki, de az él elmarad a hangomból, mert ez nem a helyzet, ahol érdemes lenne felbőszítenem még valakit. Okosan kell eljárnom, majd kimagyarázom magam, úgyis a hírekbe kerül…csak ne émelyegnék ennyire. – Értettem elsőre is, de fontos csomag van ott… - mutatok az autóm felé, de akkor még belém is köt. – Nem hátráltatom a munkájában, mindjárt felhívom a mentőket, de a telefonom is ott maradt. – zavartan nézek el, és ráadásul fázom is. Valami nem okés velem, de nincs időm ezen rágódni. – Körülnéztem, hagyjon már békén. – végre rám talál a hangom is, és védekezően ölelem át magam, mert a sírás kerülget. A távolban egy mentőautó szirénája hangzik fel, így egyedül maradok, és ezt ki is használom, mert ha nem cselekszem, akkor összetörök. Már nem várok, még egyszer körülnézek, de aztán egy kislányon akad meg a kéklő lélektükröm, aki egyedül álldogál a közelben, csak az a baj, hogy a másik sávban még mennek az autók. – Vigyázz… - szólok oda, de mit sem számít. Felgyorsítom a lépteimet, és elrántom őt, így a hasamhoz ölelem. Remegek, akárcsak ő, de sikerült végre valami jót tennem. – Hol az anyukád? – nézek le rá, de nagyon tanácstalannak tűnik, végül meghallok valakit a hátam mögül. – Melaniee…az istenit. – egy molettebb hölgyemény tart felénk, aki egyből magához hívja a kislányt, én meg engedem is. Nem várok köszönetet, hiszen én okoztam a balesetet. A fejemen érzem, hogy folyik a vér, amikor újra beugrik, hogy mi is a dolgom. A Porschem hátuljához megyek, és felnyitnám a tetejét, de a kullancs ismét közbeavatkozik. – Semmi köze hozzá, és köszönöm az észrevételt, de azt hiszem az a sebtapasz ma elmarad. – lökök egyet rajta, és végre feltárom, és megbizonyosodhatok róla, hogy a kis doboz még ott van. Könnyedén emelem ki, és szorítom a mellkasomhoz egy imát elmondva magamban. – Mint mondtam nem sok köze van hozzá. Elkérhetem a telefonját? Fel kell hívnom a rendőrséget… - amint kimondom, már meg is érkezik az első járőr. – Lehet nem is kell. – halkulok el, és lecsapva a csomagtartót az első ajtóhoz megyek, és a táskámat kiemelve, csúsztatom bele a szerzeményemet. – Jó napot…mi történt itt…Bethany? – a hangra fordulok hátra, és úgy tűnik, hogy marha nagy mázlim lesz, mert az unokatestvéremet veszem észre az egyik uniformisban. – Sziaaa Connor. Én…apa hívott, és nem figyeltem oda… - magyarázok úgy, mint aki össze van törve, és el is kezdek mellé sírni is. Nincs más választásom, mert az őrsöt nem úszom meg.
Az orvosként felcímkézett éveim során volt már dolgom jó pár balesetet szenvedett személyt ellátni, és szembesülni a véletlen közel sem kellemes következményeivel. Még akadtak olyanok, akik könnyen megúszták, mások már kevésbé voltak ennél szerencsések, de még a jobbik eset volt, hogy bekerültek hozzánk, mintsem az, hogy ide sem értek, mert felesleges lett volna bármit is tenni értük. A mi életvitelünk előnye, hogy fel kell készülnünk a váratlan helyzetekre és mikor különböző városok, különböző rendszereit ismered meg ez még inkább elmélyültnek hat. A lehetőségeink között nem játszott az, hogy lefagyjunk. Nem volt időnk arra, hogy együtt érezzünk, mert cselekednünk kellett. Mérlegelni a helyzetet, felmérni a körülményeinket és eszerint kiszámolni az esélyeinket és mikor biztosra megyünk, akkor tesszük azt, amibe az életünket fektettük bele. És igen, jó pár következményével találkoztam a baleseteknek, de szemtanúja még sosem voltam egynek sem, főleg nem egy olyannak, mint a mai nap során mutatkozik meg előttem. Az egyre türelmetlenkedő kocsisor eltörpül az események középpontja mellett, ami az egymásnak ütközött autókat és a sérüléseket szenvedett embereket jelenti. Fejemben cikáznak a gondolatok és megoldásért kutatnak, mégpedig a lehető leggyorsabbért. A kezdő lépéseken túl hátramarad még a sérültek különválasztása, ám mint ahogyan azt már megszokhattunk: semmi sem lehet túlságosan egyszerű. Bevallom, nincs örömömre a kishölgy folyamatos ellenkezése és feleselése, és bár többször is felszólítom arra, hogy üljön le, ez az ötvenedik megszólalásra sem következik be. Azt már tudom, hogy a türelmem véges, ennyire már jól ismerem magamat és még rajta kívül van nem egy, hanem több ember is, akit ellenőriznem kell, nehogy a mentők sorozatos kiérkezéséig nagyobb legyen a probléma, de bármennyire is próbálom figyelmen kívül hagyni őt, egyszerűen nem fér a fejembe miért ennyire eszméletlen makacs. Nem okozott már eddig is rengeteg problémát? Elég csak körül tekintenie, hogy feleszméljen a tetteinek következményére, őt azonban jobban leköti a kocsijának csomagtartója és bár sem érdekem, sem közöm nincsen ahhoz, hogy mi lehet benne, mindenesetre ez a felesleges hisztéria tovább táplálja a gyanúmat és csak még inkább elmélyíti azt, amit eddig is biztosra tudtam. Addig a pillanatig, amíg az első mentő megérkezik, magára hagyom őt és a fontosabb dolgokra koncentrálok, mégpedig hogy a sérültek minél előbb kórházba kerüljenek. Párat sikerült nagyjából ellátni, amennyire most a körülmények engedték, de ez édeskevés ahhoz képest, amire most szükség lenne. A helyszín sem annak mondható, ami túl sok lehetőséget biztosít arra, hogy kiszűrjük a belső sérüléseket vagy a komolyabb problémákat, így a bennem lakozó idegesség mellett némi megkönnyebbülés is elér az első mentőautó érkezése kapcsán, amelyet szorosan követ egy másik. Csak percek múlva sétálok vissza a többiekhez, ez pedig éppen elegendő ahhoz, hogy a lány kihasználja a figyelmem hiányát és megszerezze azt, amit akar. - Ahogy magának se volt köze a balesethez? – ennyire futja tőlem a kérdésem gyanánt, mert a következő pillanatban a rendőrségi segítség is követi a mentősöket. – Tudja mit? Igaza van. Nekem nincsen közöm ehhez, de nekik biztos lesz egy-két szavuk a későbbiekben. – jegyzem meg elhátrálva tőle, hogy segítségére legyek a mentősöknek a továbbiakban, és bár egyfajta elégedettség lesz rajtam úrrá amiatt, hogy kérdőre vonják őt a történtekkel kapcsolatban, mégis a fején lévő sérülés nem hagy nyugodni. Ez pedig bármennyire is nonszensz, a későbbiekben is ugyanígy megmarad, ezért nem tudom miért teszem azt, amire készülök – valószínű elment az eszem -, mégis mire észbe kapok, egyenesen becsatlakozok a királylányunk és a rendőr beszélgetésébe. - Röstellem, hogy félbeszakítom ezt a számomra megnyugtató csevejt, hiszen mindannyian tisztában vagyunk azzal ki okozta a balesetet, de a méltó büntetésre még várnia kell. – tekintetem egyszer a lányra, máskor pedig a rendőrre siklik, ám mielőtt kérdezősködésbe bonyolódna a dolog, tovább folytatom. – Ragaszkodom hozzá, hogy először ellátásában részesüljön, figyelembe véve a fejét ért sérüléseket. – jegyzem meg, de a rendőr eléggé érdeklődően néz rám és közel sem tetszik neki a dolgok menetele. - És mégis ki maga? – teszi fel a kérdését, amire ámbár számítottam, mégsem vagyok hajlandó teljes néven bemutatkozni. - Orvos vagyok, így kötelességem megbizonyosodni a sebesültek jólétéről, márpedig a vak is látja, hogy a maga mellett álló hölgy nem úszta meg sértetlenül a baleset. Gondolom nem akar későbbiekben azzal a felelősséggel szembesülni, hogy megtagadta többszöri felszólításra is a kérésemet, aminek során súlyosbodhatnak a tünetei. Játsszunk el a gondolattal: beviszi az őrsre, de lutri, hogy mennyire sérült meg a hölgy, így eltelik pár perc, meglehet egy óra, másfél és rosszabbodni kezd az állapota. Mit tesz? Maga viszi a kórházba, esetleg mentőt hív, de mire kiérnek mennyi időtartamot foglal magába? Perceket? Egyes sérüléseknél nem percekből beszélünk, hanem másodpercekről, amibe nem fér bele egy kihallgatás. Mihelyst megbizonyosodtunk arról, hogy a hölgy fejsérülése nem gátolja meg a kihallgatást, abban a minutumban teljesen a magáé. Addig viszont a kisasszonyt várja a tökhintója és egy vizsgálat, mert ugyanúgy érintett a balesetben sérültként is, nekem pedig ezt kell figyelembe vennem, így ne gátoljuk egymás munkáját. Addig kikérdezhet engem, mert jelen voltam, ő rá viszont várnia kell még egy kicsit. – azzal a lendülettel a lány háta mögé lépek és a kezemet a hátára simítva irányítom a mentőautó felé. – A fuvar a magáé. Kapott egy kis időt, hogy összeszedje mit mond, feltéve ha nem szökik meg, márpedig tudja hogy az még nagyobb problémával jár. Csak okosan, Bernadette. – ötletem sincsen milyen nevet mondott a rendőr, csak arra emlékszem, hogy valami B betűs, de remélhetőleg a tippem megállja a helyét. – Ne engedje megszökni. Hajlamos ellenkezni, de nem kell figyelembe venni a szavait, mert ő sem teszi fordított helyzetben. Ha beértek a kórházba, valaki végezzen el egy CT-t és csakis akkor engedjék tovább, ha tiszta az eredmény. – utasítom a mentőst, végül a nőre vezetem a tekintetemet. – Ott találkozunk. – integetek neki még egyet, végül becsukom a mentőautó ajtaját.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
Az egyetlen cél lebeg a szemem előtt, és az nem más, mint a csomagnak a megszerzése, mielőtt a rendőrök kiérnének a helyszínre. A forgalom legalább húsz perce áll, a mentősök az autópályán, de a másik hivatali szerv sehol. Az én kötelességem lett volna felhívni a 911-et, de valaki megelőzött, vagyis pontosabban az a motoros férfi, aki átvette az irányítást, és csoportokba sorolja a sérülteket. Nem értem, hogy miért van rám szállva, és idegesít, hogy a sarkamban liheg, de szerencsére hamar lecsatolják, mert megy segíteni a mentősöknek. Nekem végre marad egy kis szabadidőm, hogy végezzem a dolgomat, nem felejtettem el észben tartani, hogy a károkat is fel kell majd mérni, legrosszabb esetben a börtönben kötök ki, bevonják a jogosítványomat, és benne leszek a hírekben is. Rossz hírszerzés apám cégének, nem fog kicsattanni az örömtől, ha viszontlát, de az sem kizárható, hogy a média hamarabb ér ide, és akkor még jobban elő leszek szedve. Az idegességen túl az aggodalom is munkál bennem, és egyesek figyelmen kívül hagyva az Államban érvényben lépő szabályt, miszerint egy balesetnél meg kell állni, finoman szólva is szarnak rá. A kislányt majdnem a szemem láttára ütik el, de még időben húzom félre. Az anyukája megijed, nekem is a torkomban dobog a szívem, és kezdem érezni, hogy a szédülés mellé egy kis émelygés is társul. A kocsimig pár méter van hátra, szedelődzködök, és már a táskám mélyére csúsztatnám éppen a drogalapot rejtő kis dobozt, amikor a hátam mögül jön az égi prédikáció. Az előbbi férfi visszatér, és számon kér, mintha ő lenne a főnököm, vagy minimum az apám. Erőteljesen építem le, és nem felelek neki, mert hallom, hogy jön egy szirénázó autó…na és befutnak a rendőrök is. Két járőr érkezett helyszínelni, akik közül az egyik az unokatestvérem. Nagy kő esik le a szívemről, szinte már értékelem is a hamis könnyeimet, de csak félig, mert belül reszketek. A magyarázatomra eleinte nem figyelnek, csak a másik delikvenst nézik, aki végül faképnél hagy. – Kezdjük az elejéről Beth…mi történt? – pillant rám jelentőségteljesen a rokonom, mire a társa előveszi a noteszt, és máris felírja a rendszámomat. – Az igazság az, hogy apa hívott telefonon…és elment a térerő, plusz kiesett a kezemből a készülék…így lehajoltam érte, és mikor felpillantottam…már a másik sávban voltam. Hiába fékeztem le, a mögöttem haladóknak nem sikerült megállniuk. Valaki oldalról belém jött, de nem láttam jól, talán egy ezüst Volvo lehetett. – fújom ki a szuszt, és erősen markolok rá a táskám pántjára. Connor arca elkomorul, mert ez gondatlanságból fakadó baleset, és emiatt tuti be kell vinnie, még akkor is, ha az apja, az én apámnak a testvére. – Elkérhetem a jogosítványodat, a forgalmit, és még a biztosító számodat? – finoman kér, ezért előkeresem a táskából, ügyelve, hogy ne tárjam ki előttük teljesen, aztán a kezébe nyomom, de ekkor jelenik meg a félnótás férfi. Elkezd mesélni, meg olyasmiket hoz fel, hogy orvos, és nekem fejsérülésem van. Az előbb még azt mondta, hogy ez könnyedén ellátható, nem kell aggódni, most meg el akar küldeni? Connor kiakad, de a férfi hajthatatlan, és már engem terel. – Mit művel? Én nem kérek a segítségéből. – ütök rá a kézfejére, de erősebb nálam, így odatol a második mentőhöz. – Ne szóljon bele, és mióta orvos maga? – nehezen tudom elképzelni róla, hogy az életmentők közé tartozna, de lezsírozza a mellettem álló férfival, én meg két percben belül már az autó belsejében ülök tehetetlenül. – A nevem Bethany, és nem Bernadette, az ég adja, hogy ne találkozzunk odabent. – közlöm vele szárazon, majd beugrik mellém a pasi, és elindulunk szirénázva. – A nevem Sam, érez szédülést, esetleg mást? – kérdezi rám lesve, de csak megrázom a fejemet. – Semmi bajom, ott voltak még hárman is. Az egyikük az öreg bácsi, aki komoly sérülést is szenvedhetett. Miért engem? – fürkészően kutakodom a mogyoróbarna szempárban, de csak megrázza a fejét. – Ez a protokoll. – meg sem kérdem, hogy hova visznek, az autó oldalának dőlök, és sodródom az árral. Egy biztos, hogy ennek senki nem fog örülni, és a Porschem is el lesz vontatva. A picsába… a kocsiban maradt a telefonom…
Dr. Alvarez vár rám a mentőállomáson, és ahogyan elnézem nagy készültség van, mert több orvos készenlétben áll, hordágyakkal, meg teljes harci díszben. Miután meglátja, hogy képes vagyok egyedül is kiszállni a kocsiból..hogy is mondjam, de némi csalódottságot olvasok le az arcáról. - Mi a panasza? – már-már fölényesen utasít el, amikor a fejemre bökök. – Ó, akkor jöjjön utánam. – hát köszönöm szépen mindenre számítottam, de arra nem, hogy valaki így bánik velem. Rohanok utána, de már az oldalam is hasogat, és lassabb léptekben tudom követni. Az egyik sürgősségi terembe kísér be, ahol leülni sem hagy, csak odalép, és megtapogatja a fejemet, amitől felszisszenek. – Auch. – érintem oda az egyik ujjamat, ő meg elővesz egy kartont, és felírja a nevemet. – Ms. Edenbrooke szükségünk lesz egy vérvételre, hogy kizárjuk az alkoholos vagy drogos befolyásoltságot. A CT-re várnia kell..sok a sérült. Kérem, maradjon itt, és beküldök egy nővért. Lenne szíves itt aláírni? – tolja a képem alá az iratokat, ahova ráírom a nevemet, meg az adataimat, és máris magamra maradok. Ez aztán a rendszer…ha apám látna. Csendben foglalok helyet, két szekundum, és jön a nővér. Semmi bájologás, de még egy mosoly sem. Belém döfi a tűt, leveszi a vérem, és kizavar a váróba. A vattapamacsot még odatartom a hajlatomhoz, és némán huppanok le az egyik műanyagszékre. A felfordulás óriási, és én még rá is tettem egy lapáttal amiatt, hogy munkát adtam az itt dolgozóknak, és életeket tettem kockára. A családom hírneve is veszélyben, de legfőképpen az öcsém. A telefonom a kocsiban, és ha nem értesítem időben Sawyer-t, akkor baj lesz. Gondterhelten döntöm neki a falnak a hátamat, és hunyom le a szemhéjamat egy pillanatra. Beth...ebből is lesz kiút.
A rendőrök megjelenése akár valami lezárásnak is tekinthető az ügy érdekében, mégis abban a pillanatban, hogy mindez megfogalmazódik bennem és ránézek a lány sérüléseire, félreteszek minden ellenérzésemet vele kapcsolatban, hogy arra koncentráljak, amire felesküdtem. Arra, hogy a munkám nem hozhat magával kivitelezést és egy beteg akkor is ellátásra szorul, még ha az minden egyes másodpercben egyre inkább az ember agyára megy. Nem azért lettem orvos, hogy ítélkezzek mások élete felett vagy olyan döntéseket hozzak, amelyek felett nincs meg a jogom, hogy öntörvényesen döntsek. A lány akkor is ellátásra szorul és mihelyst ezt magam is belátom, közbelépek, mielőtt úgy döntenének a biztosurak, hogy ideje kihallgatni őt és figyelmen kívül hagyni azt, hogy ő is ugyanúgy áldozata volt a balesetnek, mint azok, akiket már korábban beszállítottak a kórházba vagy akik továbbra is várakoznak, hogy biztosan elhagyhassák a helyszínt. A többséget már megvizsgáltam és bár nem láttam nagyobb sérülésekre utaló jeleket, mégis úgy vélem jobb, ha ők is ugyanúgy befáradnak a kórházba és kapnak egy alapos vizsgálatot, mielőtt hazamehetnének. Egyes sérüléseknek jelei csak később mutatkoznak meg és könnyen lehet, hogy utána már késő bármit is tenni vagy rosszabbodhat a helyzet a kezdeti nyugodt állapothoz képest. Biztosabb, ha mindenkit megvizsgálnak és őszintén szólva az én lelki világomnak is jobbat tesz, hogy senkit nem hagyunk hátra. Érveim felhozása után nem késlekedek, hanem egyből a mentő felé vezetem a lányt és a kórház felé indítom őt, hogy ő se maradjon ki a jóból. Én még nem egyből követem, mert a rendőrök ragaszkodnak ahhoz, hogy felvegyék a vallomásomat, ha már az elsőszámú gyanúsítottjukat elszállíttattam a helyszínről. Minél gyorsabban és érthetőbben leakarom zavarni mindezt, mert rengeteg dolgom lenne, ugyanakkor azt sem szeretném, ha később a sitten kötnék ki, mert akadályoztam az igazságszolgáltatást, így félreteszem egyre inkább növekvő türelmetlenségemet és a lehető legnyugodtabban válaszolgatok a kérdésekre, amelyek után első dolgom visszaszállni a motoromra és a Metropolitan kórház felé venni az irányt. Igazán stílusos első napnak ígérkezik, az az egy már biztos és még a papírjaim sincsenek rendben, hogy hivatalosan segíteni is tudjak a sérülteken. Az épületbe érve az őrület fogad és az ide-oda rohangálás, amiért igyekeznek mindenkit a megfelelő helyre küldeni és ellátni. Gyors léptekben sietek át a folyosón és többszöri eligazítás árán keresném meg az igazgatót, végül azonban azt a választ kapom, hogy a nagyember jelenleg megbeszélésen van, de a papírjaimmal addig keressem meg a helyettesirodát és ott is tudnak átmenetileg segíteni az ügyemben. Hát kösz szépen! Mintha olyan könnyű lenne eligazodni ebben a labirintusban legfőképpen úgy, hogy senkit sem lehet leszólítani a bent uralkodó káosz miatt. A nő még azt javasolja, hogyha a váróba menjek, ő pedig mihelyst talál szabad embert, küld egyet, hogy idegenvezetőset játsszon nekem. Ég a tenyerem a segítségnyújtás kapcsán és legszívesebben beszállnék a többiek közé, de nem kockáztathatom meg, hogy az első napomon kicsapjanak érte. Meglehet sajátos elveket vallunk és szabadabban működünk, mint az egy városban rekedt társaink, de ettől még a szabály ránk is ugyanúgy érvényes. Az a kicseszett protokoll. Kisebb leleményesség után akadok rá a váróra és ülök le az egyik üres helyre, a dokumentumaimat pedig a kezembe forgatom, hogy eltereljem a figyelmemet az idő csigalassúságban történő múlásáról. A térdemen dobolgatok ujjaimmal, néha átnézem milyen zagyvaságok állnak a nyomtatványokon, és bár büszke vagyok a gyökereimre, legszívesebben lesatíroznám Guido Conte nevét a papírokról, hogy ne vegyenek egy kalap alá minket. Tapasztaltam már nem egyszer és nem kétszer, hogy az öregemhez hasonlítanak, és bár csak súrolom a tehetségének határait, mégis nem az ő nevével szeretnék elismertté válni, hanem a sajátom által. Távcsőt formálok a papírjaimból és éppen azon vagyok, hogy felálljak a helyemről, amikor ismerős vonásokra bukkanok tőlem nem is olyan messze, ez pedig arra késztet, hogy ne ücsörögjek tovább tétlenül, hanem odasétáljak Ber…Brit..szóval a lányhoz. Nem árt majd kerülnöm azokat a témákat, amikben felmerülhet a neve. - Tud már valamit? – érdeklődök nem éppen az ellenséges módon, habár jól sejtem ő egészen másképp vélekedik rólam, amiért felraktam a mentőautóra őt a beleegyezése nélkül. Nem bántam meg. Sőt mi több újra megtenném, ha visszaforgathatnánk az idő kerekét. A vérvétel úgy tűnik megvolt, a fején lévő sérülés azonban még mindig nem lett ellátva és van egy olyan sejtésem, hogy egy darabig nem is fognak vele törődni. – Mennyire ismeri ezt a helyet? – vetem oda neki a kérdést, azonban tovább folytatom kérdésem bővebb kifejtését. – Megmutathatná hol találom a helyettesirodát, én pedig akár megsürgethetném magának azokat az eredményeket. Jól sejtem nem túl kényelmesek ezek a műanyagszékek és a társaság sem valami bizalomgerjesztő. – az utolsó szavakat inkább halkabban ejtem ki, nehogy magamra haragítsam a közelemben lévő idősebb hölgykoszorút. – Ön menni akar, én maradni. És akár kvittek is lehetnénk a rossz indítás ellenére. – teszem még hozzá, hátha a meggyőzőerőm még nem halt ki teljesen ennyi év után. Ellenben, ha nem vágyik rögtönzött segítségnyújtásra én akkor sem várakozok tovább, hiszen ismerem a dörgést és tudom, hogy itt ülhetnék a hátsómon órákig, akkor sem én leszek az elsődleges, akivel törődni fognak. Pedig ha logikusan belegondolnak, minél előbb szerzem meg azokat a papírokat, annál gyorsabban válhatnék a segítségükre.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
A protokoll szerint ki kell várnom a soromat, és egy szavam sem lehet. Nem is állok neki hisztizni, még annak ellenére sem, hogy az idő sürget. Sawyer nem fog örülni, ha keresztülhúzom a számításait, és én sem, ha ezzel bajba sodróm a testvéremet. A tekintetem az idegeneken pásztázom, nem tudom, hogy ki az, aki órák óta itt ülhet, és ki az, aki még csak most érkezett. Óvatosabban kezelem a helyzetet, magamban mantrázok, hogy nyugodjak meg. A véremben nem fognak semmit sem találni, azonban, ha valakinek súlyosabb baja esett, akkor felelősségre vonható vagyok, és bíróságra vihető az ügy. Nem akartam balesetet okozni, sem másoknak ártani, de ki fogja nekem elhinni mindezt? Zúg a fülem, és le is hunyom a szemhéjamat, hogy kizárjam ezeket a kellemetlen szagokat, és zajokat, melyekkel a kórházak járnak. Felfoghatatlan, hogy itt ülök. A cipőmben megmozdítom a lábujjaimat, de bizseregnek. A mellettem ülőt szólítják, így felszabadul egy szék, ahova azonnal le is pakolom a táskámat, és veszek egy mély levegőt. Idegesen túrok bele a barna hajzuhatagomba, és dőlök előre, a fejemet a két combom közé szúrva. Az apám ki fog akadni, hogy nem jelentem meg a találkozón, ráadásul a kocsimat is el fogják vontatni, nem beszélve arról, hogy a rendőrök is utánam jönnek, ha már felvették a szemtanúk adatait, és a sérültek biztosítása is elér majd hozzám. Nem lesz pénzem, és megint az apám fog kihúzni a szarból. A drogokból nem folyik be elég összeg, szóval nagyot kell dobbantanom, ha elégedettséget várok a főnökömtől. Szomorú mosolyra fakasztom az ajkaimat, amíg észre nem veszek egy ismerős figurát a folyosón. A motoros csávó az a helyszínről, aki beküldött ide. Korántsem úgy néz ki, mint egy orvos, sőt…inkább egy eltévedt gengszterre, vagy modellre emlékeztet. Egy paksamétát lóbál a kezében, amikor ő is felismer, és egyenesen hozzám sétál. Nem kell sokat várni, hogy felnyomja a vérnyomásomat, és magamban káromkodásba kezdjek. - Tudok-e már valamit? – a hajlatomon lévő vattát összegyűröm, és mérsékelve a hangerőmet a táskám oldalsó zsebébe hajítom, aztán a felsőmet is legörgetem. Mondanék neki ezer dolgot, és kérdőre is vonnám, ha nem eme falak között lennénk. Mit gondolt, hogy majd segítek neki, vagy jó arc leszek, és felcsapok amolyan idegenvezetőnek? Enyhén ki vagyok borulva már a látványától is, de ezt még tetézi is azzal, hogy fogalma sincs, hogy merre van, és mit talál itt. – Ezek szerint jobban, mint maga… - szólalok meg némi fáziskéséssel, amikor a hátamat nekivetem a falnak, és a ránk irányuló szempárokat mérem fel. A felhozott alkun először a meglepődés, majd a komplett röhögő görcs jön rám. A mellkasomra kell támasztanom az egyik tenyeremet, már a könnyeim is kicsordulnak, amikor valaki rám mordul, hogy legyek csendesebb, így komolyabbra váltok, és mosoly nélkül intek a pasinak, hogy hajoljon közelebb. A tekintete az enyémbe fúródik, aztán minden kedvességet mellőzve világosítom fel. – Ez egy kórház, nem valami irodaház. A helyettesítés alatt fogalmam sincs mit ért, de ha a gazdasági osztályt keresi, az a hetedik emeleten van az igazgató irodában. Az eredmények megsürgetése nehezen menne, ha még a CT-n se vagyok túl, de tudja mit, ez legyen egy kedves felhívás. A célállomást már ismeri, a lifttel fel is tud menni. Az orvosi mivoltát pedig nekem ne fitogtassa, mert ezek után nehezen tudom elhinni, hogy megszerezte a diplomáját. Ez Amerika, és van egy rendszer, ami felett egyetlen orvos sem állhat. Köszönöm, de majd egy hozzáértő elintézi a papírjaimat, csak kérem, maga ne jöjjön a közelembe. Így is már akkora kárt csinált, amiből nem jövök ki jól. Másik esetben, meg ne intézkedjen. Semmilyen papírt nem tudott a mentősnek sem felmutatni, milyen alapon kéretett ebbe a kórházba? Mi van, ha a biztosítóm nincs szerződésben ezzel az intézménnyel? Nem ismer, szóval kíméljen meg a gyatra tudásától. Ha valóban orvos lenne, nem kérdezne tőlem baromságokat, és nem nevezné ezt a részt bizalomgerjesztőnek. Nem is az, de ez van, ha valaki megsérül, Mr….mert Dr. valahogyan nem szavahihető. Ott a lift, és további szép napot magának is. – fűzöm össze a két karomat a mellkasom előtt. Egy férfi, aki még azt sem tudja, hogy mi az a gazdasági iroda, hogy is mondjam, de…hagyjuk is. – Ms. Edenbrooke? – kilép az ajtón az asszisztens, ezért felállok, és a táskámat felmarkolva megyek be a vizsgálóba. Essünk túl ezen, aztán jöhet a kihallgatás is.
A kellően eluralkodott káosz közepette az én türelmem is rohamos csökkenésnek indul, ámbár ennek egyetlen jele sem mutatkozik meg arcom vonásain. Az öregem mindig azt hangoztatta, hogy egy férfinek legyen tartása. Az érzelmek fontosak, de nem a külvilágra tartoznak, így bármi is zajlik úgymond a színfalak mögött, az csak és kizárólag a megtapasztalójára tartozik. Ahogyan a nővérembe, úgy rá pár évvel később belém is ezt nevelte, mint valami hagyatékot, amely segít nekünk az életben való túléléshez. A büszkeséget, a makacsul történő ragaszkodást és a végsőkig kitartást. Azt, hogy egy percre se tévesszük szem elől a célt, amelyet kitűztünk magunk elé, annak feladásáról pedig szó se lehetett. És bár nem az zavar, hogy várakoznom kell a többiekkel együtt, hanem leginkább az, hogy tétlenül kell végignéznem mások munkáját, míg én a papírjaim átnézésére várhatok a segítségnyújtáshoz. Ez csak egy egyszerű fecni. Szabály, ami alól mindig létezik kiskapu, főleg ilyen esetekben. De amíg ebben a helyzetben ragadtam, nem feltétlenül akad lehetőségem a kibúvókat kutatni. A várakozásra szánt terem tolong az emberektől, azonban még számomra is akad egy kósza hely. Egy részem nem szeretne tudomást venni a környezetéről, másik azonban minden apró jelre figyel, amely elegendő ahhoz, hogy a segítségére siessen az adott illetőnek. Lábaim ütemes dobolgatásba járnak a kórház köves felületén, és ezzel a melléktevékenységgel időzöm el a csigalassúságban múló percek során. Újabb emberek szállingóznak be az egyre zsúfoltabbá vált helyiségbe és egy idősebb hölgynek át is adom a helyemet, mihelyst tekintetem ismerős vonásokon állapodik meg, tőlem nem is olyan messze. Egyelőre csak én fedeztem fel jelenlétét, de talán jobb is így. Utolsó találkozásunk menete közel sem telt el fényesen és van egy olyan sanda gyanúm, hogy most sem szívesen látná a képemet. Nem tartozik legbüszkébb pillanataim közé, amikor odasétálok hozzá, és egy kedvesebb hangnemet ütök meg, meg valami alkufélét is elmormogok, hogy enyhítsem a közénk ékelődött feszültséget. Személyiségem olykor hagy maga után kivetnivalót, ahogyan a hevesen történő reagálásom is, azonban az sose volt jellemző rám, hogy egy rosszul indított találkozó esetében ne adjak második esélyt az embereknek, de a tőle kapott riposzt többnyire megrengeti évek óta jól működő elvem alapjait. - Maga megsértődött. Annyira tudtam. - szinte szórakozok azon, hogy ennyire felhúzta magát, de kedvem sincs, sőt értelmét sem látom, hogy bizonygassam az elhangzottak ellenkezőjét. Egy papírtól még nem válok orvossá, a tetteim tesznek azzá. A véleménye számomra mellékes, így vitába szállni vele csak azért, mert eldöntötte magában, hogy ellene kapálózok, szintúgy felesleges lenne. Ha így történt volna, valószínűleg már az őrsön csücsülne, a fontos vizsgálatokat kihagyva, és nem engem próbálna kiosztani olyan módon, mintha az összes tudását egy mondatban akarná tudtomra hozni ezzel az észrevételeit hangoztatva. Vagy ahogyan mindazokból lejön, inkább a hiányosságaimat. - Lenyűgöző kiselőadás volt, Miss.. hogy is hívják? - elhallgatok egy pillanatra, hogy átgondoljam kérdésem, végül eme kis szünet után folytatom. - Bárcsak akkor lett volna ennyire a józan eszénél, amikor az utat kellett figyelnie, de értem én, abban a korban van, amiben a felelősség figyelmen kívül hagyása és a visszabeszélés menő dolognak számít. Ne aggódjon, a kamaszkor gyorsan elrepül és maga is kinövi majd ezt a viselkedést, amelyet még úgy érez nyugodt szívvel megengedhet magának. - egy biztató mosollyal reagálok, mielőtt tovább folytathatnám. - Csak így jó tanácsként a későbbiekre: ha segítséget kérnek, elég válaszolni is. Engem nem hat meg az okoskodás vagy a felesleges kioktatás, de a normális válaszokat baromira tudom értékelni. Gyakoroljon még. Remélhetőleg az őrsön kevesebb spiritusszal fog rendelkezni és több józan gondolatmenettel. - azzal útjára is engedem, hiszen nyilvánvaló, hogy merőben különböző az álláspontunk és tényleg jó lenne már túlesni ezeken a dokumentumokon, ahogyan a szólításból ítélve neki is a vizsgálatokon. Nem egy kellemes személyiség tény, ellenben nem kívánom neki, hogy komolyabb problémája legyen. Már csak azért sem, mert ha egyszer a magával sodorja a kihallgatás során, elég nehézkes lesz onnan elszabadulnia és félő, a normális ellátást is nélkülöznie kell. Ki tudja meddig húzódik vagy fajul el egy ilyen ügy, főképpen akkor, ha bárkinek is komolyabb baja esett. Amúgy is, a jószándék vezérelt vele kapcsolatban, amikor korábban beszélgetést kezdeményeztem vele, de hogy is szokták mondani? Amilyen az adjon Isten... Majd meglátjuk, hogy végződik. A megfelelő irodába eljutni nem nehéz, habár sikerül két fordulót tévesztenem, bejutni azonban sokkal nagyobb leleményességet igényel, mégis negyed órán belül fogadva is vagyok. Ha még most sem találunk legalább egy nyamvadt átmeneti megoldást, esküszöm a falnak megyek. Meg is kapom a következő úgymond kioktatást, hogy így a protokoll, meg úgy a szabályok, de én csak arra koncentrálok, hogy mikor engednek már utamra azáltal a nyavalyás pecsét és mellé társulandó aláírások által.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
Sokszor érzem úgy, hogy a szavaim hamarabb előznek meg, mintsem elgondolkodnék, hogy mi lenne a helyes megszólalás adott szituációban. A mostani helyzet sem különbözik, mert amikor a fölöttem tornyosuló árnyék még tulajdonost is kap, ráadásul fennhéjázó stílusban érkezik a kérdés, vagy éppen segítségkérés, akkor menten elszáll az agyam. Nem vagyok képes illedelmesen beszélni azzal, aki állandóan baszogat, tudom, hogy balesetet okoztam, és én vagyok a hibás azért, hogy számtalan ember került ma kórházba, de az, hogy valaki a helyszínen dönti el, hogy én vagyok az egyik „súlyos” eset vagy sem, az már nem hagy hidegen. Egy idegen férfiról beszélünk, aki odajött, nem mutatott fel semmit, csak osztotta az észt, és néha segített az embereknek, de úgy érzékeltem, hogy nincs mindenben ott. Például megmozdította azt a bácsit is, akit szerintem nem lett volna érdemes a mentők kiérkezéséig, aztán ott volt az én bajom, amibe többszörösen szólt bele. Először is mi köze van hozzá, hogy mi van a csomagtartómban, vagy miért akarok odamenni a kocsimhoz? Nem menekültem el a helyszínről, sőt még ő gátolta meg az ott tartózkodásomat is. Gyönyörű, ha ma már ki tudja, hogy hányadik alkalommal sodor össze bennünket a szél, de bíztam benne, hogy a búcsúszavai nem lesznek helytállónak. Rák fenéket nem! Tévedtem, és most érzékelem, hogy mennyire rosszul sült el minden. Az eligazításom nem túl kedves, többen elfordulnak a folyosón, amikor szóváltásba keveredünk, még rám is szólnak, de felmegy bennem a pumpa. Milyen orvos az, aki nincs tisztában az etikai előírásokkal? Komolyan ver a víz, és mikor fel kell tekintenem rá, és jön az újabb hullám jó tanács, már remegek. - Nem sértődtem meg, hogy reagáljak a fatális felvetésére. – rázom meg a fejemet, és komolyan mondom, ha még egyszer szembetalálkozunk bárhol is, akkor én leszek az, aki feláll, és keres egy másik helyet, mert nem férünk meg egymás mellett. – Bethany Edenbrooke, és nem Bernadette, de nem is számít. – fordítom el róla a kékjeimet, és a táskámért nyúlok, hogy az ölembe húzzam. Már jó lenne túlesni a CT-n, hogy felvehessék a vallomásomat, elmondhassam az apámnak, hogy mekkorát hibáztam, és a tetejébe még tropára törtem az autómat. – Nem vagyok már gyerek…és pontosan tudom, hogy mit csináltam, nem kell a szememre vetnie még egyszer. – hallgatok el, némi szédülés tör rám, de abban nem gátol meg, hogy válaszoljak még neki, ha nem állt le, és indult meg a lift irányába. – Az őrsön majd jól átgondolom, hogy mit kell mondanom, de aggódjon egy percig sem értem, mert én sem fogok magáért. – az asszisztens hívószava ment meg, így azonnal reagálok rá, és felállok a székről. Az oldalam hasogat, de kár ezen fennakadni, mert bevágtam. Besétálok a terembe, ahol az asszisztensen kívül még két egészséggügyis tartózkodik. – Jó napot.. – kezdenék bele, de az egyikük azt mutatja, hogy üljek le a vizsgálóasztalra. – Ms. Edenbrooke, egy pillanat. – nem kell sokat várnom, szépen helyet foglalok, aztán már oda is jönnek hozzám, és kezdetét veszi a kikérdezés. A fejemen lévő sérülést megtisztítják, de szerencsére csak egy sebösszehúzó tapaszt kapok rá, és az ambuláns kezelésen belül a varrás elmarad. A CT nem tart sokáig, közben már forog a gyomrom is, és azt kívánom, bárcsak ne itt kellene lennem, hanem apával lehetnék a hetedik emeleten. Ki tudja… - Pár óra, és meglesz az eredmény, addig, ha lehetséges ne hagyja el az épületet. – bólintok, de ez nem fog menni, szóval szépen megköszönöm az együttműködést, és elindulok a megfelelő irányba, de két perc sem kell, hogy az édesapámmal akadjak össze, aki totál ki van akadva, és ezt nem is palástolja. – Beth…mi a fene történt? Felhívott Connor, hogy balesetet okoztál, és ide hoztak be, valami orvos rendelt be, de ott kellett volna maradnod. – nagyot sóhajtok, és a vállamra igazítom a táskám pántját. – Nem volt orvos, és éppen téged akartalak megkeresni. Bejössz velem az őrsre? A Porschemat tuti elvontatták, és hátravan még a kikérdezés, meg a jegyzőkönyvek. – tudom, hogy most több mindenért is a nyakamat venné, de aztán mutatja az utat. – Menjünk, és ezt a késés dolgot majd megbeszéljük útközben. – nagyon örülök neki, de vele semmiképpen sem feleselnék. A liftbe szállva a földszintre megyünk, aztán meg a parkoló felé. Apa természetesen Audival jött, ennek is tündökölnie kell. Szótlanul szállok be az anyósülésre, hogy alávessem magam az elmulasztott kötelességeimnek. A rendőrség hiányzott mára, meg ez a jó kis kalamajka.
Az átmeneti aláírások, átmeneti megoldást jelentettek, hosszabb távon azonban nem nyújtottak számomra vigaszt. Jobbnak láttam volna, hogyha az igazgatóval ejtem meg ezt a találkozót, hiszen jó pár átbeszélnivalónk akadt, de elfoglaltsága miatt erre még kezdetben nem volt túl sok lehetőség. Mindenesetre kiérve az irodából kilépve úgy éreztem végre azt tehetem, amiért ide jöttem és ez felért egy győzelemmel a mai nap eseményei után, melynek utóhatása még mindig erősen érezhető volt a kórház falain belül. Utazásaim során közvetetten részem tömegbalesetben még nem volt, de tisztában voltam vele milyen károkat képes okozni akár testileg, akár lelkileg egy ilyen volumenű esemény átélése, aminek szerencsétlen következményeivel most is találkozhatok. Egy gyors, és nem túl alaposnak ható körbevezetés után, amely tele volt tömény információkkal a feladatom a baleset sérültjeire koncentrálódott, azon belül is az ellátásukra. Révén annak, hogy még friss orvosként vagyok jelen leginkább csak utasításokat adhattam ki, azonban minden mást, ami a kórházon belüli rohangálást igényelt már nem én végeztem, tekintetbe véve azt, hogy egy súlyosabb esetnél meglehetősen szerencsétlenül jött volna le, hogyha még bolyongok jó pár métert keresve a megfelelő helyet. Mindezek ellenére alkalmazkodtam a helyzethez és besegítettem a már jelenlévőknek, amennyire csak lehetett. A baleset miatt a kórházban egyfajta káosz uralkodott, amely magába foglalta a helyszínen sérülteket és mindenki mást, aki azon felül érkezett be a kórházba, így órákkal később sikerült csak csillapítani a helyzet intenzitását és az ilyen időszakokban akár arra is volt lehetősége az embernek, hogy normálisan levegőhöz jusson a pörgő eseménysorozat után. Otthon sem volt ez másképp, azonban minden kórház más és más rendszer szerint igyekszik fenntartani egy olyan stratégiát, amellyel dinamikusan működtetheti a létesítményt. Volt már részem megismerni egy-két különböző elgondolást, azonban csak részletében közelítették meg mindazt, melyet a későbbiekben szeretnénk közösen megalkotni a többiekkel. Apám ennek egy jó példáját mutatta, és a neve már évek óta ott lebegett a felszínen, mint egy árnyékot vetve az én karrieremre. Nem volt még olyan hely, ahol meghallva a családnevemet ne vettek volna egyből szemügyre és adtak volna olyan elvárásokat a kezembe, amelyek úgymond megütötték volna az idősebb Conte szintjét. Elismertem az öregem munkáját, mindezek ellenére túlságosan is fontossá vált számomra az évek alatt mindaz, hogy független maradjak tőle és képes legyek a saját életemet és munkámat úgy építeni, hogy az csakis az enyém legyen és nem egy már kitaposott ösvény által megszerzett hagyomány részese. Az igazgatóval már csak akkor sikerül összeakadnom, amikor némiképpen csillapodnak a baleset eseményei és az emberek ellátásra kerülnek. Az irodájában foglalok helyet és kifejti mennyire örül, hogy erre a kórházra esett a választásom, hiszen már hallott rólam egyet s mást, és már számolom a másodperceket, hogy mikor kerül szóba édesapám neve, amelyre sokat nem is kell várnom. Mennyi is volt? Fél perc? Ez már amolyan rekordnak számít, mert általában úgy indítunk, hogy bemutatkozok, a visszadobott kérdés pedig egyből az: Te nem Guido Conte fia vagy? Mindenesetre biztatónak találom, hogy rólam, személyesen hallott és nem úgy összességében a családomról von le majd következtetéseket. Szóba kerülnek az utazásaim során elért eredményeim, melyek miatt úgy érzem valójában az én utam kerül előtérbe az apámé helyett, azonban egy 'de' még kiérződik, amivel kapcsolatban tudjuk mi az igazság: ami előtte volt, már nem számít semmit sem. - Tudja, rengeteg befolyásos személlyel van dolgunk itt a kórházon belül.. - kezd bele, én viszont nem vágok közbe, helyette csak bólintással fejezem ki megértésemet, ezzel kérve arra, hogy folytathatja. - A baleset során egy ilyen ismeretségünknek a gyermeke is sérülést szenvedett. - mintha óvatoskodna a lényeg kimondásával és ez nem sok jót sejtet. - Ez sajnálatos. De mit tehetek én ez ügyben? - Éppen akkor volt egy megbeszélésünk, amikor tudomást szereztem a maga érkezéséről is, ezzel egyetemben ő hozzá is ugyanúgy eljutott az információ. Mint kiderült, hallott már a családja munkásságáról, az apjával pedig volt lehetősége egyszer-kétszer személyesen is találkozni. - folytatja tovább, ezzel még zavarosabbá téve az amúgy is merőben érdekes beszélgetést. - Nagyon hízelgő az apámnak mindez, és ő rengeteg embert ismer, de nekem ehhez pontosabban mi közöm? - ha ő nem tér a lényegre, hát helyette én fogok önként fejest ugrani a mélyvízbe. - Úgy gondolta a lánya megérdemli a különleges bánásmódot és azt, hogy mikor netalántán visszakerül a kórházba, akkor kellő mértékben odafigyeljenek rá. Úgy vélte maga vehetné át ezt a szerepet és miután megtudta a családi kapcsolatait, nem kívánt letenni arról, hogy külön maga kezelje a lányát. - most már végképp nevetségessé kezd válni az egész és nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el ezen. - Ugye viccel velem, igaz? Szóval lássuk, hogy jól értem. Bébiszitterkednem kell valaki felett, félretéve az összes többi beteget? - keserű szájízt hagy maga után a kérdés kimondása, és az, hogy egy másodperccel is többet kell töltenem valaki közelében az elvártnál, akit ennyire érintenek a kivételezések. Mégis a velem szemben ülőt elnézve semmi nyoma nincs annak, hogy most robbantotta volna élete legnagyobb poénját a képembe. Hátamat a szék támlájának vetem és egy akkora sóhaj szökik ki belőlem, hogy a tüdőm is szinte belesajdul. A tény, hogy a készülő kórházunk alapja pont az ilyen prioritást élvező személyek ellen megy elég erős ahhoz, hogy kételkedjek a döntésemben. - Gondolja át, Dr. Conte. Maga is nyerhet ezáltal, és a kórházunknak is jól jön, hogyha békésen tudunk kijönni az ügyfeleinkkel. - próbál a lelkemre hatást gyakorolni, de megannyi kérdés merül fel bennem emiatt. - Átgondolom. - zárom le ennyivel, aminek hatására elmosolyodik. - Kezdetnek ez is elég. Ms. Edenbrooke eredményei már minden bizonnyal elkészültek. Nézze át őket és próbálja a jó döntést meghozni. - fűzi hozzá, amikor már felállok a székből, de ebben a pillanatban meg is akadok a további mozdulatsoraimban. - Milyen nevet is mondott? - egyszerű kérdés ez a részemről, mégis nem kellene, hogy egy arc is társuljon ehhez a névhez, márpedig ezzel a nővel volt egy-két kellemetlen találkozásom az első napom során. - Edenbrooke. Bethany Edenbrooke. - válaszol a kérdésemre, de szinte már nevetni támad kedvem ettől. - Pompás. Jól meggondolom ezt a kihagyhatatlan ajánlatot. Engedelmével. - azzal a lendülettel el is hagyom az irodát, tele kérdőjelekkel és nem létező válaszokkal a fejemben. Egyrészt nem bírná el a lelkiismeretem, ha visszautasítanék egy beteget, másrészt viszont azt sem túlságosan tolerálná, hogyha meghazudtolnám ittlétem legfőbb okát és olyan rendszert támogatnék, ami az elveim ellen megy. Mindenesetre a nemleges válasz még várat magára, így amíg összeszedem a megfelelő döntésre a válaszomat, az eredményeinek megszerzéséért veszem az irányt, hátha ott jobb hírekkel szolgálnak. Elvégre, ha nem nagy a probléma, csak pár alkalommal kell összefutnunk, és mélyen belül ebben az egyben most nagyon reménykedem.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
A kocsiban töltendő idő alatt, melyet az édesapám társaságában kell élveznem, hogy is mondjam, de sok minden megfordul a fejemben, és azokat a kellemetlen kísérő tüneteket sem zárhatom ki, amikkel az ütközés óta küzdöm. Az émelygést felváltotta a verejtékezés, de azt hiszem, hogy ez abból adódik, hogy a táskámban rejteget egy nagyobb mennyiségű betiltott anyagot, amiből aztán később parti drogot fogok készíteni. Őrület, hogy hová vezetett ez a nap eddig. A hasamra fektetem a szabad tenyeremet, és behunyom a szemhéjamat, mert az apám megállás nélkül telefonál, és már azon tevékenykedik, hogy minél hamarabb meglegyenek a sérültek nevei, anyagi hátterük. A gyerekeivel szigorú, sokszor akkora elvárásokat támaszt, hogy a saját határainkat feszegetjük, de hibát vétünk, akkor minél hamarabb le akarja tudni a problémát. Nincsen egyetlen gyorshajtásért járó cetlim sem, pedig néhányszor meggyűlt már a bajom a törvénnyel, de vannak azok a kiskapuk, melyek megnyílnak, ha elegendő pénz van a zsebedben. - Igen, most tartunk az őrsre Samuel, szeretném, ha utánajárnál annak, hogy hányan sérültek meg, minden anyagi kárt az MS Biotech fog átvállalni, igen legyél körültekintő, és ne hagyj ki senkit, még az is kell, aki csak megijedt, nem érdekel, hogy mennyibe kerül az elhallgattatásuk. Ő jól van. – a kérdés elhangzása után egymás szemébe nézünk. Nekem nem eshetett bajom, kizárt, hogy kórházba kerüljek. Már az is kiakasztotta az öregemet, hogy a reggeli hírekben benne volt az autópályás lezárás. A sajnálkozó boci szemekkel elkéstem, miután bontja a vonalat az apám, már le is parkol a kerületi őrs előtt. – Amíg nem ér ide Seth, nem mondhatsz semmit, értettél? Bármit fel tudnak ellened használni. A vérképeddel is bizonyítani fogjuk, hogy ez csak figyelmetlenségből következett be. A priuszt szeretném elkerülni Beth, mert ha ez szerepelni fog a személyes aktádban, senki nem fog komolyan venni a jövőben. Igazán örülnék, ha jobban ügyelnél a jó híredre. Hónapokon belül itt van az esküvőd is, addig legyél jó kislány. – ezzel el is dőlt, hogy az apám megint megold mindent, aztán én leszek az, aki az összes karácsonyi ünnepély, és családi vacsora alatt hallgathatja, hogy mennyire hálátlan gyerekei vannak, mert sosem gondolnak arra, hogy amit ő elért, arra milyen hatással vagyunk. A vér kötelez, és nem lehetek tökéletlen.
A kirendelt magánügyvédünk jól végzi a dolgát. Apa évek óta működik együtt Seth-tel, és egyetlen alkalommal sem hagyta cserben. Nekem szinte csak akkor kellett felelnem, amikor pontról pontra kikérdeztek a baleset körülményeiről. Az ügyvédünk egyből lecsapott az ezüstszínű Volvóra, ami belém jött oldalról, mondván, ha akkor sikerül kikerülnöm azt az autót, akkor nem kell intenzíven a fékbe taposnom, és nem történt volna semmilyen gondatlanságból fakadó bűn. Izzadok, kapkodom a fejem a történtek hallatán, és nem jutok dűlőre azok felett, hogy milyen jogi szavak hagyják el a nagyok száját. Istenverte három órán át vallattak, de végül alkura jutottunk. Az unokaöcsém kemény dió, de őt is meg lehet puhítani, ezért az idősebb Edenbrooke elhívta az öcsém következőmeccsére. Mire nem jó, ha van még egy aranyat tojó tyúk? A többinek a rendezése már nem az én feladatom, érzem, hogy fáradt vagyok. A mosdóban elidőzök, miközben megnézem alaposabban az oldalamat is. – Hát ez nem szép. – érzékeny a felület, ahol megérintem, és már kék, illetve sárga színekben játszik. A táskámból előkotrok egy Tynaltot, és lenyelem simán. El is feledkeztem a telefonomról, mondjuk nem sok esélyét látom, hogy egészben szedik ki a műhelyben a kocsimból. Apának mennie kell, ezért a vőlegényemet rendeli oda, hogy jöjjön el értem. - Beth…jól vagy? – még szinte ki sem lépek az őrsről, de már rohan is felém, és a karjaiba zárva bizonyosodik meg róla, hogy még élek. – Megvagyok Tom, csak fáradt vagyok, hosszú volt ez a nap. Ugye azért jöttél, hogy hazavigyél? – egy gyengéd mosoly után meg is csókolom, de rövidre zárja velem az érintkezést. – Elviszlek haza, de utána vissza kell mennem az irodába Beth, bocsáss meg, de ma van a negyedéves beszámoló. – ráhagyom, biztosítom róla, hogy az mindenképpen fontos, és csak utána ülök át az Audi-ba. A fekete sport A8-as modelltől be volt sózva a segge, de apa megvette neki….sosem értettem, hogy miért az apám költ erre is, de ha neki jó az, hogy a leendő férjemre költ, akkor nekem mindegy. hazadob, aztán csak a füstcsíkot látom utána. A szokásos forgatókönyv, késő estig nem is fogom látni. A táskámmal együtt battyogok fel a lépcsőn, és pötyögöm be a kódot, aztán végül belépek a birodalmunkba. A lakás Manhattan szívében van, közel minden nagyobb intézményhez. - Sziasztok… - leguggolok, hogy megdagonyázzam a kis kedvenceimet, mikor megszólal a telefonom. – Bethany Edenbrooke, miben segíthetek? – érdeklődöm színtelen hangon. – Ms. Edenbrooke a Metropolitan Hospital Centerből keresem az eredményei miatt. Be tudna fáradni még ma? – hát erre nem sok esélyt látok, a faliórára lesek. – Sajnos nem, de majd holnap reggel igen….köszi. – hallom, hogy még beszélne nekem a nő, de bontom a vonalat, és ledőlök a kanapéra a két kutyám társaságában.
Az igazgatói irodát elhagyva sem vagyok képes leplezni mennyire nem rajongok ezért az egész ötletért, ami ugyan a kórháznak jót tenne, nekem kevésbé. Amikor belevágtunk ebbe az egész kórház építő projektbe öten, akkor tudtuk, hogy egy olyan létesítményt szeretnék létrehozni, amely nem szab ekkora szakadékot ember és ember között. Szerettünk volna olyan embereknek is megadni a gyógyulás esélyét, akiknek pusztán egy papíron múlik az ellátásuk, ezen felül azonban jó emberek, csak a rendszer van ellenük. Elvek, elképzelések és határok. Amióta elhagytuk szülőhazánkat és az első komolyabb munkahelyünket, hogy utazásra adjuk a fejünket, egyszer sem voltunk rákényszerülve, hogy átlépjük ezeket és akaratunk ellenére cselekedjünk. Ma viszont egy olyan döntést kell meghoznom, amely nem volt a képletben, mégis több részben képes többnyire megválaszolatlan kérdéseket hagyni hátra. Milyen ember lennék, ha megtagadnám egy beteg ellátását csak mert elveim vannak? Pont olyan, akik megtagadják másokét pár hiányzó dokumentum miatt. Nem tetszik, hogy ilyen mértékben befolyásoló tényezőnek számít a kivételezés beteg és beteg között, de úgy tűnik muszáj félresöpörnöm a haragomat és felülkerekednem a büszkeségemen azért, hogy azt tehessem, amiért ide jöttem. Az eredmények előkeresésére még várnom kell pár percet, így amíg helyet foglalok, továbbra is a döntésemet mérlegelem. Nézzük a pozitív oldalát: ezáltal csak még inkább arra ösztönöznek, hogy emellett a hely mellett tegyem le a voksomat a későbbiekben, hiszen az eddig látottakkal ellentétben itt nyilvánvaló az, amit máshol próbálnak úgymond fű alatt elintézni. Hosszú út áll még előttünk és a többiek véleménye sem árthat, de az enyém egyelőre egyet áll és ide telepedne le, noha egy nap leforgása alatt nem mondhatom ezt biztosra, pusztán abból ítélkezhetek, amiket eddig láttam és amivel most kell jelenleg szembesülnöm. Annyira elmerülök ebben a gondolatmenetben, hogy már csak az üvegen tett apró kopogásokra kapom fel a fejemet, amelyek az én figyelmemet hívnák fel. - A kért eredmények doktorúr. – nyújtja ki a miniatűrnyi résen keresztül az üveg mögött álló fiatal hölgy, én pedig megköszönve veszem át és útközben futom végig mivel is van dolgunk. Sorra veszem az értékeket, azonban minél mélyebbre ásom bele magamat a lap tartalmába, annál inkább érzem, hogy lassítanom kell és újra meg újra nekiugranom, hátha valamit nem veszek észre vagy éppenséggel pont az ellenkezője történik és olyanokat látok, amelyek nincsenek ott. Azonban bármennyire is próbálom szépíteni a dolgot, az eredmények ettől függetlenül nem változnak és közel sem olyan biztatóak, mint az az egyszerű fejsérülés, amellyel beküldtem őt a kórházba. Jelenleg azt kívánom, bár megálltunk volna annyinál, de amit a lapon látok sokkal súlyosabbra utal, amely az életére is veszélyes lehet, ha rövid időn belül nem kezelik. Összecsukva a mappát veszek fel sietősebb tempót, hogy Edenbrooke holléte felől érdeklődjek, de mint az több forrásból is kiderült, ő már a felszólítás ellenére elhagyta az épületet, így más lehetőség nem maradt, mintsem ismételten behívni őt. Segítségem egy Viola nevezetű hölgy, aki készségesen teljesíti a telefonálásra utaló kérésemet, amely inkább parancsként tör felszínre, mintsem kedvesebb elődjeként. Mégis megragad valahol az udvariasság szintjén, nehogy én tűnjek az zöldfülű szarházinak, aki normálisan kérni sem tud a másiktól csak követelni. - …mondja neki, hogy a laboreredményei miatt jó lenne, ha még ma befáradna a kórházba. – mondom el, hogy mi is lenne a kérésem, mert ha én beszélnék vele telefonon keresztül, valószínű a hangom hallatán bontaná a vonalat. A nő keresgél egy telefonszám után, én közben pedig a pultot támasztom és türelmetlenül dobolgatok ujjaimmal annak felületén. – Próbálja a 18 éves kor alatti bűnözők listáját. – jegyzem meg, mire a nő egy hümmögés kíséretében felpillant rám. – Mondott valamit? – jön az érdeklődés részéről és egy részem örül, hogy mindezt nem hallotta. - Csak hangosan gondolkozom. Sikerült? – most én próbálom felgyorsítani a folyamatot, Viola pedig csak bólint egyet. - Itt is van egy otthoni telefonszám. Máris megpróbálom. – azzal a füléhez emeli a készüléket és kisebb várakozási idő után elregéli szinte szóról-szóra azt, amit korábban kértem tőle. Okos kislány! Az arcán kiülő kifejezések azonban nem arról árulkodnak, mint aki éppen sikereket ért el, és ezt miután visszahelyezi a telefont a helyére szavakban is bebizonyítja. - Azt mondta holnap, majd letette. – kezd bele óvatosan, én pedig égnek emelem ennek hatására a tekintetemet. - Az a makacs kis.. – nem fejezem be a mondatot, helyette sóhajtva egyet elrugaszkodok a pulttól és Violára mutatok egyenesen. – Próbálja meg még egyszer. – kérem meg, de csak a fejét rázza miután teljesíti a kérésemet. - Nem válaszol. – teszi hozzá csalódottan, én pedig összefűzöm tarkómon ujjaimat és így hátrálok egy lépést. - Mi megpróbáltuk, Viola, igaz? Ő utasított el minket, szóval nem a mi hibánk. És amúgy is, ezek után az eredmények után gyorsabban fogunk találkozni, mint ahogyan azt várnánk. Köszönöm a segítséget. – azzal hátat is fordítok neki, és magamban elmérgelődök még anyanyelvem szépséges szavait hangoztatva, majd csak ezután viszem el a papírokat a megfelelő helyükre, mert úgy tűnik ismét beérkező esetünk lesz, ami meglehetősen leszűkíti esélyeimet, hogy a hercegnő után szaladgáljak.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
Furcsálltam, hogy a kórházból hívnak, és bár tisztában voltam vele, hogy az apámnak és az ügyvédünknek is mennyire fontos lenne, hogy mielőbb megkapjam azokat a fránya dokumentumokat, valahogyan nem vitt rá a lélek, hogy mások kedvében járjak. A vonal túlsó végén lévő hölgy kedvesen igyekezett szóval tartani, de hamar leráztam, és a második kört már ki is hagytam. Túlságosan hosszúnak véltem ezt a napot, hogy még egy ember kedvére tegyek. Nem akartam goromba lenni, de úgy jött le, hogy akármit is csinálok, én semmiképpen sem lehetek az áldozat. Én okoztam a balesetet, én szóltam be egy orvosnak (vagy nem annak), ez most nem is számít, még az apámmal is kötekedtem, ahogyan az őrsön védekeztem. Belefáradtam a kommunikációba, és arra vágytam, hogy ma hagyjanak békén. Nem érdekelt, hogy az öcsém és a vállalatunk híre veszélybe került, nem bosszantott már fel az sem, hogy nem leszek kész időben a rám bízott feladattal. A kutyáim jelentették az egyetlen vigaszt, miután Thomas fogta magát, és visszament az irodába, hogy befejezzék a meeting-et. Különösebben senkit sem hatott meg, hogy nekem esett-e valamilyen bajom, hogy alig aludtam az éjszaka, és totálisan ki vagyok készülve. Nem óhajtottam mindenkinek a kívánságát teljesíteni, ezért úgy döntöttem, hogy annak a két élőlénynek szentelem a figyelmemet, akik feltétel nélkül szeretnek. Imádtam velük lenni, így jól esett hátradőlni, és magamhoz édesgetni a két ebet. A távirányítóért nyúltam, és elrendeződve a kanapén, hármasban láttunk neki egy Netlixes sorozatnak. Általában ezzel ütöttem el az időmet, ha egyedül voltam, és abból mostanában rengeteg alkalommal repetázhattam. Az órák egymásba kapaszkodva rohantak el, miközben egyre kimerültebbnek éreztem magam. Már eldőlve feküdtem a kanapén, körülbástyázva magamat a kutyákkal, mintha ide lettem volna teremtve. A szám időközben kiszáradt, de lusta voltam felkelni, és meginni valamit. Az ajkaimat harapdálom, mint egy kislány, és megpróbálom nyitva tartani a szememet, de nem megy az olyan könnyen. Nem is ásítok, csak ez a forgás nehezíti meg, hogy a tv-re koncentráljak. A fülem mögé tűröm az egyik tincsemet, és csatornát váltok, amikor kulcszörgést hallok az előtérből. - Tom, te vagy az? – kérdezek rá erőtlen hangon, de nem kapok választ. Az egyik ölebem vakkantással jelzi az idegen ismerős érkezését, mire én is rászánom magamat, hogy felüljek, aztán felálljak, de a mozdulat félremegy. – Mi a fene… - összecsuklok, mint egy rongybaba. Ahogyan földet érek sajnos az oldalamra érkezem, ezért az ütközés pillanatában bent reked a levegő, és a mellkasomat fájlalva nézek körül. A kezemet kinyújtom, és máris egy érdes nyelv szánt végig rajta. – Tom, te vagy az? – kérlelem erőtlen hangon, hogy segítsen felállni, de forgás örvénybe vált át, és azon veszem észre a testem jelzéseit, hogy a bénultságra emlékeztető folyamat következik be nálam. A kezem beszorul a hasam alá, érzem, hogy egyre nehezebben megy a levegővétel. – Segít..ség. – nyöszörgöm megfosztva a porhüvelyemet az utolsó épeszű látványtól, mert mire a vőlegényem odaér a nappalihoz, én már eszméletlenül fekszek a padlón. Egy erős pofon az arcomon, ez térít észhez, vagyis próbálom összetenni az események láncolatát. – Beth…magadnál vagy, hahó? – egy fura lufi fejes férfi szólítgat, de a kezemet nem sikerül megemelnem, vagy máshol van. Lehetséges, hogy kéz nélkül születtem? – Tom…nem kapok…azt hiszem…alszok….anya. – összemosódik a valóság a képzeletemmel. Felrémlik, hogy milyen is volt, ha anya talált rám részegen, mert ez az állapot arra hajaz. Sötét van, úgy érzem, mintha repülnék, miközben valószínűleg mozgásban vagyok, de hogy miképpen történt meg, azt senki ne kérdezze meg tőlem. – Beth, hallasz engem? Mindjárt ott vagyunk a kórházban, ne aggódj. Istenem, ha tudtam volna, akkor nem megyek be arra az átkozott beszámolóra. Mi fáj? – olyan távolinak tűnik a hangja, tudom, hogy ki az, csak nem megy a felelevenítése. Én vagyok Beth, ebben biztos vagyok, de miért kellene, hogy fájjon valami? A számat érzem, szomjas vagyok, erre kíváncsi? – Egy kis vizet…azt kérek. – ecsetelem többszöri nekifutásra, de mintha nem érnének célba a kéréseim. – Vizet? – bólogatnék, ha nem lenne ez a kellemes hűvösség. Finoman kinyújtom a nyelvemet, és megérintem vele az előttem lévő felületet. Sós, és hideg…mint a jég. – Az az ablak… - valaki elrántja a fejemet, és fény villan, de ettől csak még jobban szédülök. Én csak azt tudom, hogy fázok. – Beth, mindjárt megvagyunk. – lassul alattam a mozgás, amikor hirtelen a kellemetlen borzongást a tundra éghajlata váltja fel. A szemhéjamat kinyitom, kényszerítem magam, hogy történjen valami, amikor egy kis simogatás kíséretében közvetlenül a fülem mellől hallom az ígéretet. – Azonnal hozok neked segítséget. – egy kis puszi a számra, és már tova is tűnt az álomkép. Egy párbeszéd részleteit kapom el, miközben szaggatottan veszem a levegőt, és hullámzik a mellkasom is. – Ugye maga orvos, jöjjön velem. A menyasszonyom rosszul van. Ma reggel balesete volt, és nem tűnt úgy, mintha baja lenne, de most félrebeszél. Eszméletlenül találtam rá a nappaliban. – valaki kicsatol, érzem, hogy megdől a testem, amikor az arcom két oldalát egy csapda öleli körbe. – Fázom… - suttogom, mire látok is valamit…vagyis egy ismerős szempárt. – Nagyon. – halkulok, de közben elveszek a barna lélektükrökben.
Esetenként képesek vagyunk befolyásoló hatással lenni a páciensek döntésére, máskor azonban jobb szeretik maguk kezébe venni az irányítást. Ezek azok az esetek, amikor higgadtan hozzátesszük, hogy ugyan nem pártoljuk ezt a megoldást, azonban egy aláírás után saját felelősségre, de ellenkezésünk visszafogásával útnak engedjük őt, még ha tudjuk, hogy ez többnyire hibának is bizonyul a részünkről, mégsem tarthatunk itt senkit sem kényszerrel vagy várhatjuk el, hogy a lehető legudvariasabb figyelmeztetés után érezzen magában akkora hajlandóságot, hogy befáradjon a kórházba és ismételten túlessen azokon a javasolt vizsgálatokon. Nem számítottam ennél különbözőbb válaszra Ms. Edenbrooke szájából, hiszen már a helyszínen láthattam egy darabot csökönyös magatartásából, így az sem lep meg túlságosan, hogy javasolt kérésünk elutasításra kerül. Ugyan a vajszívem meg a cérnaszálon ingó türelmem ismételten kezdeményez irányába, hogy ne mondhassa senki: könnyedén feladtam – de a végeredmény hasonlóképpen alakul. Így bármennyire is mérgelődhetnék az eredmények közel sem biztató mivoltán vagy tehetném ki magamat egy újabb, többnyire felesleges vitának, a hölgy döntött és nekünk tiszteletbe kell tartanunk ezt a felelőtlen elhatározást a részéről. A baleset miatt bőven akad teendő és az újdonság varázsa is könnyedén magával sodor, hiszen még rengeteg mindennel kell megismerkednem a hatalmas intézményen belül, de úgy érzem a legfontosabbakkal már nem lesz probléma. Így délutánba nyúlóan határozottan kijelenthetem, hogy a mai események tekintetében ez az első nap kirívó esetként fog tündökölni a többi kórházi élményem között. Mindig igyekeztünk nagyobb városokat megcélozni, amelyeknek már amúgy is megvolt az alap visszhangja. Könnyebb volt onnan problémákat meríteni és találni rájuk megoldásokat. Kiszűrni azokat, amik majd a továbbiakban szépen belekerülnek egy általunk készített képletes szűrőbe, ezáltal pedig a mit lehet és mit nem kategóriába. Hazudnék, ha azt mondanám, nem húzódik meg egy hatalmas lista a nappalink közepén, rajta pedig egy pro-kontra táblázat ami előszeretettel segít nekünk abban, hogy jobban átlássuk mit szeretnék elérni a közösen létrehozott kórházunkkal. Egyfajta izgatottságot és pluszt ad az, ha ilyen célok szerint éled az életedet főleg akkor, ha már lassacskán kirajzolódik előtted a folyamat, ahogyan az a maga tempójában épül és terjeszkedik. Mámorító érzés. Úgy érzem Manhattan is egy újabb állomása ennek és bár még csak órákba nyúlik az az időtartam, amit itt tölthetek, mégis ebben az időszakban többet nyújtott az elvártnál. Ugyan a csapat megmaradt részével nem volt lehetőségem beszélni a reggeli hadakozás óta, de valahol reménykedem abban, hogy ők sem vélekednek majd másképp. Néha egyszerűen csak úgy érzem jó lenne már tényleg megállapodni egy helynél, aztán rájövök, hogy nem kapkodhatjuk ezt el. Nem lehetünk meggondolatlanok egy ilyen nagy volumenű tervvel kapcsolatban, hiszen a végén nem mondhatjuk azt, hogy megbántuk, mégis egy részem türelmetlen és vágyik arra, hogy végre a végeredménnyel találkozhasson. A telefonomra csak egy pillantást vetek, de Ada üzenetén kívül, miszerint érdekes egy első napja volt több érdekfeszítő nem történik. Visszaírok, hogy arról én is mesélhetnék, végül kipróbálom a kórházi automata hírhedt koffeinadagját és csak ezután merülök ismét a munka örvényébe, amely jócskán magával sodor és ki nem zökkent egészen egy beérkező esetig. A folyosón haladva végig ér a leszólítás a számomra ismeretlen pasas részéről, aki az orvosi mivoltom felől érdeklődik és bár kijelenti, egyfajta kérdő hangsúllyal teszi mindez. Kedvem támad magamon és azon felül is a szerelésemen végigtekinteni, ami a fehér köpenyen kívül egy a kórházhoz elrendelt kékes árnyalatú egyenszerelést tartalmaz, vele együtt pedig az elmaradhatatlan fonendoszkóp is a nyakamba akasztva kap helyet, mégsem teszem, ahogyan véleményt sem fűzök különösen a szavaihoz, egyszerűen követem őt ki az autóhoz. Ott azonban ismerős arcvonások fogadnak és bármilyen ellenérzés vagy az a bizonyos én megmondtam elégtételszerűség is ötlik fel bennem, nem sokáig marad a felszínen. - Mióta volt eszméletlen? – az első kérdésemet a vőlegény felé szegezem, végül behajolok a járműbe és kicsatolva a lányt emelem ki őt, majd meggyorsítva lépteimet indulok vissza az épületbe, hogy minél előbb ellátáshoz jusson. - Egy hordágyra és egy üres vizsgálóra van szükségem azonnal. – a szavaimat intézkedések sora követi, de csak félig vagyok képes az aggódó férfire koncentrálni, mert sokkal jobban leköt Bethany állapota és a fejemben villogó képsorokként felsorakozott eredményeinek listája. – Valaki kísérje a váróba a vőlegényt. Később értesítjük. – ennyit még hozzáfűzök, mert baromira zavar, hogy a nyomomban liheg és megértem, mert ha Ada lenne hasonló helyzetben és nem tehetnék semmit sem az egyéb személyesen érintve vagyok az ügyben téma miatt, akkor én sem viselkednék különbül, de most képtelen vagyok empátiát mutatni felé. - Kérek egy röntgent és kössenek be sóoldatot. Bethany, hall engem? – felsőjének gombjai könnyedén adják meg magukat ujjaimnak, miközben azon vagyok, hogy még több teret biztosítsak magamnak a vizsgálathoz. Az eddig nyakamban lógó orvosi műszer két felé ágazó vége most a fülemben foglal helyet, a hideg fém megfelelő helyre való illesztésével pedig felmérem szívverésének állapotát, amely sokkalta szaporább a kelleténél. Bethany szájára lélegeztőmaszk kerül, a monitorok pedig az első alaplépések után jelzik az értékeit. - Hogy a fenébe engedhették el innen? – a röntgen bordatörés jeleit mutatja, a felsőjét eligazítva pedig zúzódás jelei látszanak, ami miatt ultrahangot végzek el rajta. A műszer zselés folyadékkal bekent részét a bőrétől árnyalatban eltérő területhez érintem és olykor mozdítva rajta a bőr felületén térképezem fel a változást előidéző okokat. - Az ultrahang folyadékot jelez. Szabadítsák fel a CT-t, hogy megállapíthassuk a pontos helyét. – utasítom a körülöttem lévő csapat egyik tagját, de az állapotából és a már így is megtörtént időpocsékolásból ítélve nem ússzuk meg műtét nélkül.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
A számat nyalogatom, mint egy sérült kutya, akit kint felejtettek az esőn, és bárki képes lenne belé rúgni, ha elhaladna mellette. A tekintetem fókuszálatlan, hiszen csak a hideget érzékelem a bőrömön, pedig tudom, hogy kabát is van rajtam. A testem ernyedten lóg, egyedül a biztonsági öv tart meg, és az a remény, mely az előbb a fülemben hangzott el. Tomnak mennyi ideig tart, hogy segítségen hívjon? Üvölteni lenne kedvem, mert nem akartam balesetet okozni, vagy megsérülni, de úgy tűnik, hogy eme dolgok felett nem én döntök. Örvényszerűen tör rám a szédülés, mintha felültetettek volna egy körhintára, és a századik alkalommal tenném meg ugyanazt a szakaszt. A hangokból ítélve nem hazudott, és másodperceken belül már ki is csatol valaki. Egy pillanatra találkozik a pillantásunk, amikor felemelem a fejemet. A barna szempár ismerős, ahogyan a hanglejtése, és a mozdulatai is. Az agyamban kutatok az emlékek után, de nem sikerül beazonosítanom az idegent. A kocsiból kiemelnek, és egy határozottan meleg felsőtesthez simulok hozzá. Az illata kellemes, és biztonságot sugalló, miközben a hőmérséklet is az elfogadható tartományba lép. Baktatunk előre, a tartóm tulajdonosa ukázokat ad ki. Nem szeretnék máshol lenni, lenne kedves így tartani az idők végezetéig? Lassan eszmélek rá, hogy a mellettünk haladóférfi a vőlegényem, de a másiknak a kiléte még rejtély. A beszélgetésüket egy gyors mozdulatsor követi, és máris fekvő helyzetben kötök ki. Mi történik velem? Suhanunk a fénycsóvák alatt, betolnak, vagy visznek, nem is tudom. Túlságosan sok szempár kerül a látóterembe, és csak azt érik el, hogy idegesebb leszek. A hordágyról átemelnek, és máris kicsomagolnak, mint egy karácsonyi, vagy születésnapi ajándékot. Az egyik kékruhás a bőrkabátomat rángatja ki alólam, a másik valami állványt hoz oda, és a harmadik? Ő cipelt, így az sem lep meg, hogy végül neki kell kigombolnia a felsőmet. Az anyukámtól kaptam…nagyon megtetszett, de nem volt időm megvenni, így elment helyettem a boltba, és megvette. A drapp szín illett hozzám, csak…ez rossz. A mellkasom tájékán fájdalom ékelődik belém, amikor valaki kigombolja a felsőmet, és egy hideg fémet nyom oda. - Én…hallok…szédülök. – nyögöm ki, de túlságosan nagy a felfordulás körülöttem. A kezembe tűt szúrnak, így csak egy fél pillantás a folyadékra. Nem értem, hogy mi lelte ezt a sok embert. Buli van, csak engem felejtettek el róla tájékoztatni? Az oldalamnál is matatnak, és ekkor tör rám a pánik. Olyan erős fájdalom hasít belém, hogy összegörnyedni sincs időm. A kis monitoron szürkés csata zajlik, miközben tappancsok kerülnek a mellkasomra, és egy csomó drót ölel körül. A fejem felett egy hatalmas gép zúg, miközben bekönnyesedik a szemem, és már nem bírok figyelni sem ennyi mindenre. Az örvény elvihetne, mert ha még egyszer…ekkor érzem meg, hogy valami kaparja a torkomat. A rám erősített maszkba köhögök bele, mely bepárásodik, de a roham nem múlik el. A hátamon csurog a víz, a homlokomon is gyöngyözik az izzadság. Nem értem, hogy mi van velem. - Dr. Conte…az ott szerintem vér. – közli valaki felettem, mikor egy másik vizsgálatot említenek. – Chloe, kérünk egy újabb vérvizsgálatot. Laktát szint, vérsüllyedés, ionok, és szóljon a vérbankba, hogy készítsenek elő két egység 0-ás vért. A kettes műtőt is tegyék szabaddá belső vérzés gyanúja miatt. Hallottam magáról, és az édesapjáról is. Chelsea vagyok, azt hiszem ma én leszek a másik társa a sürgősségin. Clara mérjen pulzust, és szóljanak Dr. Nortonnak. – ez a sok hang megrémiszt, újabb szúrás, és ekkor már azt kívánom, hogy bárcsak a túlvilágon lennék, mert nem kellemes arra gondolnom, hogy éppen mit csinálnak velem. – Nem kap levegőt… - akad ki valaki felettem, amikor megemelik a felsőtestemet, de már nem igazán vagyok magamnál. – Bethany kap levegőt? – nem, de látszik, te ökör, nem? – Le kell vinnünk a CT-re. – még érzékelem a perifériámról a barna szempárt, amikor fölém magasodik, és belevilágít a szemembe. Ez a pasi….a motoros. Meg akarom mozdítani a kezemet, de elernyed a testem, és szépen elnyel a sötétség is. – A pulzusa nem mérhető rendesen, a vérnyomása esik. – adja mindenki tudtára az egyik nővér, de már a gépek is sípolnak. A tüdeje összeomlóban…
Tudatában voltam annak, hogy ez egy hosszú napnak ígérkezik majd, az ezzel járó eseményeket azonban képtelenség volt meghatározni. Eme pillanatokban csak annak örülhettem, hogy a papírjaimmal minden a legnagyobb rendben volt és úgy segíthetek az embereknek itt az épületen belül, ahogyan azt képességeim engedik és nem kell egy dokumentumra hivatkoznom a tetteimet illetően. Mindezek ellenére az igazgató kérése, vagyis sokkal inkább ajánlása továbbra sem hagyott nyugodni. Kimondatlan maradt a beszélgetésünk alatt, azonban tudtam jól, hogy ez egy mérföldkő lehet a kórház történetében, és nem feltétlenül az Edenbrooke-hölgy és a közöttem lévő közös munka, hanem az, hogy újabb társra tesznek szert az idősebb Edenbrooke személyében. Mi csak hozzásegítjük őket ebben és azzal, hogy rábólintok a kérésre, többek között egy felesleges vitát is elkerülhetünk. Nem tetszett nekem ez és legfőképpen azért nem, mert ismételten apám eredményei alapján ítéltek meg. Tudtam jól, hogy egy részemnek örülnie kellett volna ennek. Repesni az örömtől, hogy az öregemhez hasonlítanak és hisznek abban, hogy képes vagyok hozzá hasonlóan végezni a munkámat, mégsem ment. Leginkább azért nem, mert amíg idősebb felem ezáltal még több elismerésre és nagyobb névre tett szert, az enyém fokozatosan homályba veszett és egyre tanácstalanabbnak láttam magamat azzal kapcsolatban, hogy ez bármikor is változni fog. Büszke vagyok édesapámra. Felnézek a munkájára, az elért sikereire és azokra a dolgokra, amit Milánóban tesz az egészségügyön belül. Mégis egy részem arra vágyik, hogy elhatárolódjak tőle és a magam módján építsem fel a jövőmet. Azzal viszont, hogy belemegyek az igazgató kérésébe, csak még inkább bebizonyítom, hogy továbbra sem voltam még képes feljönni a felszínre apám árnyéka alól, hanem még mindig az ő hátán kell felkapaszkodnom önmagam sikeréért. A késő délután egy-két dolgot leszámítva akár eseménytelennek is nevezhető, de ez hamar megváltozik egy váratlan eset érkezésével – ami lássuk be, nem is tűnik annyira meglepőnek. Mégsem tudok most erre koncentrálni vagy arra, hogy igazamat hangoztassam, mert akinek a fejéhez vághatnám mindezt, az jelenleg rossz állapotban van és nincs itt a helye sem az ideje annak, hogy gyerekesen viselkedjek. Első dolgomként a vizsgálatára fókuszálok és leginkább arra, hogy pontos eredményeket kapjunk a jelenlegi helyzetétől. A korábban látott eredmények adnak egyfajta támpontot, de az órákkal ezelőtti vizsgálatokat mutat, melyek elavultnak számítanak a jelenlegi és bizonyára súlyosabb helyzet függvényében. A felsője kigombolását követően a szívverésére koncentrálok és arra, hogy ezáltal meghatározzam a következő teendőt, melyet a körülöttem lévők tudtára is adok. - Hamarosan jobban lesz, Bethany. Teszünk róla, hogy így legyen. – nagy ígéreteket nem tehetek, de a szédülése csillapodni fog, mihelyst a szervezetét elérik az értékei által beállított oldatok és folyadék-arányok. Intravénásan elektrolitokban gazdag folyadékot is mellé, amelyek szükségesek, hogy a kezdeti életveszélyt elhárítsuk és megakadályozzuk, hogy bármilyen váratlan komplikáció felmerüljön a műtét közben a későbbiek során. Egy emberként dolgozunk, mégis különböző vizsgálatokat fedünk le, melynek lassan részesévé válik egy Chelsea nevezetű doktornő is, akivel még csak most nyílik lehetőségem legelőször találkozni, de az ismerkedésre vagy egy mélyebb bemutatkozásra nem marad időnk, mégis hogy ne tűnjek totál bunkónak, azért jómagam is válasszal méltatom őt. - Örültem, Chelsea. Remélhetőleg a későbbiekben többet fogunk hallani a másikról. – ennyit fűzök hozzá, nem gúnyosan, se nem bunkón, hanem egyszerűen és valóban reménykedve abban, hogy nem vesznek egy kalap alá folyamatosan az öregemmel. Ennél többet azonban nem mondok, legfőképp azért nem, mert Bethany állapota rosszabbodik és ha nem kerül minél hamarabb a műtőbe, ez akár végzetes is lehet nála. A CT eredményei által a későbbiekben pontosabb képet kapunk a vérzés helyéről. Nem nyithatjuk fel őt csak úgy lutrira és tippelhetünk a vérzés helyéről, hátha sikerrel járunk, azonban ez a szükségesnek bizonyuló kitérő egyenes útként vezet minket a műtőbe, ahova Chelsea, majd nem sokkal rá Dr. Norton is csatlakozik. Személyesen vele sem sikerült összeakadnom, de a hírneve megelőzte őt, azonban reményeim szerint ez a későbbiekben változni fog majd. A sapkámat még első körben eligazítom a fejemen és csak ezután végzem el a bemosakodást, majd lépek be a műtőbe a többiekkel együtt. Bethany az altatást követően két egység transzfúziót kap és úgy igazítjuk el fekhelyét, hogy a törött bordái ne okozzanak még nagyobb kárt a jelenlegieknél, viszont nekünk is lehetőségünk nyíljon megfelelően elvégezni a műtétet. Az allergiáját kiváltó gyógyszereket kerüljük, ezeket azonban ahhoz hasonló, de összeállításában néhol különböző készítmények váltják fel, hogy az eredményeknél ugyanazt a hatást váltsák majd ki a betegből, mint ahogyan azt az elődje is teszi. Mínusz az allergia, amit nem kellene még pluszban megkockáztatnunk a mostani állapota mellé. A vérzés megtalálása és elállítása az elsődleges célunk, annak érdekében, hogy ne az utolsó pillanatban legyen ebből probléma. Ennek érdekében feltáró laparotómiát végzünk, pontosabban egy nagy bemetszést követően vizsgáljuk meg a vérzés kiindulópontját és szívást alkalmazva távolítjuk el a feleslegesen összegyűlt vért, hogy ezt követően lezárhassuk a szivárgást és az elvesztett vérmennyiséget pótoljuk. Az eredményei ezután apránként javulást mutatnak, de még közel sincs túl a veszélyen. Mindenek mellett az egyik veséje már nem bírta tovább a sorozatos terhelést, így annak kivételét Dr. Norton végzi el, hiszen ez az ő területét képezi, mi pedig Chelsea-vel a megfelelő utasításokat követjük. Ez után a műtét után egy élmény lesz majd Bethanyval megértetni azt a szigorúan betartandó gyógyszeres kezelést és pihenési fázist, amin keresztül kell majd mennie ahhoz, hogy az állapota elinduljon a javulás útján, de már csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy mindent megfelelően végeztünk, ha a hosszabb megfigyelés során sem rosszabbodik majd az állapota.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
Chelsea Davies egy ideje már a Metropolitan alkalmazottja, a munkája egyik legjobbja, de amikor meglátja az új kollégát, benne is előtérbe kerül a nő, mintsem az orvos. Kinek ne jönne be egy olasz férfi, aki akcentussal beszéli a nyelvet? Nem az elsődleges feladatuk, hogy az ismerkedésre koncentráljanak a sürgősségi ellátás alatt, de úgy véli, hogy Dr. Conte kicsit távolságtartó, és bizonytalan is. Nem kell sokat várnia arra, hogy ez bebizonyosodjon. A lány tüdejének összeomlásakor a másik orvos a CT-t sürgeti, de a beteg keringése leáll, így ő lesz az, aki átveszi az irányítást. - Az a CT várhat egyelőre. Kérek egy tízes szikét. Melyik borda törött el? Valaki mutassa már meg a felvételt, mert el fogjuk veszíteni a beteget. – sürgeti a körülötte álló team-et, mire az egyik nővér az orra alá tolja a tabletet, és a rajta szereplő röntgenfelvételt. – Remek…a hatos és a hetes. Tisztítsa meg a mellkasát, mert addig innen nem megyünk sehová, amíg nem lesz stabil. – megkéri Dr. Conte-t, hogy álljon félre, majd miután a keze alá dolgoznak, szépen vesz egy mély levegőt, és a szike után egy csövet juttat a bal oldali lebenybe. A lánynak az értékei azonnal visszatérnek. – Nem kell a maszk, egy intubáló szettet kérek. – adja ki az ukázt, majd ennek megfelelően, azonnal odalép a páciensnek a háta mögé, és megkezdi a gépi lélegeztetés folyamatát. A további percek azzal telnek el, hogy meghallgassa fonendoszkóppal a tüdejét, és amikor úgy ítéli meg, hogy már készen áll a vizsgálatok folytatására Ms. Edenbrooke, akkor együtt indulnak meg a CT-hez. – Tudom, hogy még új itt kolléga, de ebbe bele is halhatott volna. – közli egy félszeg mosollyal az arcán a nő, végül megtörténik a képalkotó eljárás által a felvétel. Nem sokkal később már Dr. Norton társaságában értékelik ki, aki nem várakoztatja sokáig a csapatot. – A hasüreg tele van vérrel. A jobb oldali terület teljesen sötét. A vese tokja megsérült, és onnan szivárog. Nincs több időnk várni, hívják fel a vérbankot, és a beteget vigyék előkészíteni. Valaki szólna a hozzátartozóknak? – az egyik nővért küldi ki John, aztán máris a sokkoló felé veszik az irányt. A bemosakodás közben a három orvos alig szól egymáshoz, a percek feszült várakozással telnek el. Az üvegen keresztül lehet látni, hogy Bethany-t már betolták, és az aneszteziológus kezei alatt már minden megy a maga útján. A műtőben eltelő órák valahogyan nem a tervek szerint alakulnak. Hiába van jelen két traumatológus, és egy nefrológus, sajnos a jobb oldali vese menthetetlen. A legrosszabb az, hogy a lánynak súlyos gyógyszerérzékenysége van, ezért a narkózist sem nyújthatják el, mégis szükséges lépés volt az operáció megkezdése előtt. Dr. Norton-nak, és a két másik kollégájának hála azonban a kezdeti életveszélyt elhárították. A vérzést megszüntették, de a lány még nem volt túl a nehezén. A kiadott parancsok alapján felkerült az intenzív osztályra, ahol egyelőre két nővér, és az intenzíves orvos felügyelete alatt áll. A műtét után még egy konzultációt tartanak, igaz már éjfél is elmúlt, de egyeseknek most vált nyilvánvalóvá, hogy Ms. Edenbrooke okozta a délelőtti balesetet az autópályán. A hozzátartozók között jelen van a váróban a vőlegénye, a szülei, de még az öccse is a leendő feleségével. A kétségbeesés, és a bizonytalanság érzete nem enyhült odakint. A nagy tanakodások után Dr. Norton lesz, aki végül teljes körű felvilágosítást ad a család részére. Chelsea meghívja egy kávéra addig Dr. Conte-t, és bemutatja néhány másik orvosnak is. Őrület, ami jelenleg a sürgősségin van, de kezd csitulni a hangzavar. John Norton már számtalan alkalommal látott el hasonló feladatot, de most mégis nehezére esik, azonban már tapasztalt rókának számít az orvosi berkeken belül. - Jó estét Mr. és Mrs. Edenbrooke. Dr. John Norton vagyok, és én műtöttem meg a lányukat két másik kollégámmal. Ha jól sejtem, akkor Ön hozta be. – pillant a vőlegényre, aki idegesen bólint. – A lányának belső vérzése volt. A hasi traumát a jobb oldali vese károsodása okozta. Sajnos el kellett távolítanom, de Bethany nagyon erős, és fiatal szervezet. Egyelőre az intenzíven van, és ott nem látogathatják meg, de ha felébred, akkor azonnal értesítjük Önöket. A későbbiekben egyeztetünk a következő lépésekről. – lassan mondja el, direkt nem használja az orvosi szakkifejezéseket, ha érintett személyekkel kommunikál. Nem orvosok, és itt a legtisztább, ha érthetően fogalmaz. Miután mindent elmondott, elindul, hogy ő is megigyon egy kávét az automatából.
Sok előnyét tudnám felsorolni annak az életmódnak, amit mi követünk. A folyamatos változtatások, új helyek-új emberek megismerése – bizonyos és szigorú keretek között -, és a tapasztalatszerzés, vagyis tanulási lehetőség másoktól. Mert az emberek legyenek bármennyire is okosak, képzettek vagy legyen a hátuk mögött sok évnyi tapasztalat, attól még őket is képesek meglepni a modern változtatások vagy éppen egy olyan felfedezés, amely hozzá még nem igazán ért el. Azonban pro-kontra listánkon az utóbbiból is akad egy pár, közöttük az, hogy a váltás következtében nehéz beleszokni egy rendszerbe és azt elsajátítani, mindezt viszont rövid időn belül kell tennünk, ami olykor nehezebbnek bizonyul az elvártnál. Itt a Metropolitanbe is megvan már a kialakított rendszer, az emberek a maguk területükön és a szokások, amikhez kapcsolódóan akár még zöldfülűnek is hívhatnak, hiába vannak jelentős évek mögöttem. Az viszont már most könnyedén lejön, hogy ebben a kórházban az orvosok közötti rivalizálás nem tartozik a létfontosságú elemek közé, mint ahogyan abban már korábban részem volt, helyette inkább a csapatjátékra utaznak. Legutóbbi alkalommal többet láttam a másik opcióból, mintsem abból, amit Chelsea tanúsít röviden és tömören megejtett ismeretségünk alatt. Benne nincs meg az, mint Floydban, aki a bonyolultabb eseteket orozta el pofátlanul mindenki elől vagy lepaktálta már előre az igazgatóval, hogy melyik műtétekre teszi rá a kezét és ha lehetősége adódott, különböző orvosokat is maga mellé állított, hogy aztán elnyomja őket kiállhatatlan személyiségével. Ezzel viszont magát az ottlétet is megnehezítette mindenki számára, hiszen mellette nem beszélhettünk csapatról vagy hihettük azt, hogy felérhetünk hozzá, hiszen az ő szótárában az Én kapott csak szerepet, más viszont kevésbé. Ezért valahol örülök, hogy Bethany esetében Chelsea jelen van, hiszen amíg én fejben azon vagyok, hogy minél előbb a műtőbe juttassuk Bethanyt, addig ő felfedez egy komplikációt, amit egyből le is reagál. Végtére is a lényeg valahol az lenne, hogy segítsük a másikat, így örülök, hogy ebben a helyzetben mellém szegődött Chelsea és képes volt gyors reakcióval ellátni a lányt. - Szerencse, hogy maga itt volt és nem vált végzetessé a helyzet. – tekintek még fel rá, ezek után azonban, ha az állapota stabilizálódott és több komplikáció nem lépett fel, a vérzés pontos helyének megállapítását követően már csak a megfelelő gyógyszerek beállítása és a műtét elkezdésével kell foglalkoznunk, hogy minél előbb elhárítsuk az életveszélyt Ms. Edenbrooke esetében. Kissé sikerül elidőznöm a gondolataimban, miközben már magam sem tudom hányadik kávémat iszom az ittlétem alatt, de legalább lehetőségem nyílik pár orvossal még megismerkedni a műtét után, ez pedig nagy segítségnek bizonyul számomra a továbbiakban. A műtét után Bethany az intenzívre került, az eredményeivel kapcsolatban pedig még sikerült átfogóbb tájékoztatást és képet kapni. Jelen állapotában pusztán annyit tehetünk, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartjuk őt és figyelembe veszünk minden egyes apró változást, ami az értékeivel történik. Mellette pedig elviseljük mindazt a készülendő vihart, amit az idősebb Edenbrooke fog kiosztani kiindulva azokból az információkból, melyeket első körben megtudhattam róla.
Három nappal később - Lassan kezdte mindenki megtalálni a helyét a csapatban és én sem voltam ezzel másképpen a kórházon belül. Otthon mindenki beszámolót tartott az első napjáról, Ada azonban úgy tűnik neheztelt valamiért, ezt viszont bővebben még a harmadik nap reggelére sem sikerült kiderítenem. Elmondása szerint a munkájában akadtak ellentétek, ennél többet azonban nem mondott, így nem faggattam. Ha megtanultam valamit az együtt töltött idők során, az az, hogyha Ada nem akar valamit elmondani, akkor csak a helyzet romlásnak indul, ha ennek ellenére is tovább kérdezősködöm. Az igazgatóval félbehagyott beszélgetésem továbbra is nyílt témának számított és úgy tűnt egyikünk sem hozta fel. Talán azért sem, mert még mindig tojáshéjakon járkált Bethany apjával és a szerződéssel kapcsolatban, én pedig nem tettem tiszteletemet, hogy nemes módon jelentkezzem a feladatra, amely elég valószínű már rég a süllyesztőbe lett ítélve. A szokásos hajnali kávé után a napomat futással kezdem. Egy egyszerű szürke melegítőnadrág, mellé pedig egy kék kapucnis felső és egy edzőcipő dukál, miközben valami ezer éves összeállítás dübörög a fülemben, ahogyan végigfutok a járókelők között. Úgy éreztem szükségem van valami bevett szokásra és ez jól jött, hogy kicsit kiszellőztessem a gondolataimat és tiszta fejjel vágjak neki a napnak. Késésben nem vagyok, amikor belépek a kórház épületébe és mindig úgy számoltam az időmmel, hogy legyen előtte még lehetőségem haza is menni és átöltözni a reggeli edzésem után. A kék színben pompázó kórházi egyenruhára kapom fel a köpenyemet és még a tükör előtt igazítok megjelenésemen, mielőtt önállósítva tetteimen magamhoz vehetnék egy tabletet és ránézhetnék Ms. Edenbrooke eredményeire, amelyek úgy tűnik eléggé pozitív változtatással kecsegtetnek. Az órámra nézve mérem fel mennyi időm maradt még, végül úgy döntök kitérőt teszek a hercegnő szobája felé, ahova a leírtak szerint ma már merészebben szállították át. Idegeneknek bejutni hozzá túlságosan nem lenne könnyű, de a rajtam lévő fehér köpeny mondhatni felér egy beléptetőkártyával. Lelassítom a lépteimet a szobája előtt, hogy ne ébresszem fel őt feleslegesen, de úgy tűnik ezzel már elkéstem, mert egy nővér éppen bent van nála, így én is bátrabban lépem át a helyiség küszöbét. - Hogy érezzük magunkat ma reggel? - teszem fel a kérdésemet neki és a nővér válla felett pillantok rá a kezében tartott tabletre, hiszen úgy tűnik jobb színben van annál, mint ahogyan legutóbb láttuk egymást, de nem árt jobban megbizonyosodni erről.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
Nem sok minden maradt meg az elmúlt napokból. Foszlányok, akárcsak egy álom. Nem voltam abban sem teljesen biztos, hogy mikor voltam éber, és mikor ütöttek ki gyógyszerekkel. Az első igazi momentumom az intenzív osztályon ért. A gépek különös játéka egy egységes dallammá álltak össze, nem értettem miért éppen nekem kell ezt hallgatnom, de amikor kitisztult a fejem, és a látásom is, akkor jöttem rá, hogy kórházban fekszem. Egy kedves női arc úszott be a látóterembe, melyet egy férfié követett. „Ms. Edenbrooke ez még kellemetlen lehet, de amíg nem tért magához, addig nem akartuk lekapcsolni a gépről, így támogattuk a tüdejét, és a szervezetét is, hogy ne terheljük le.” Ehhez hasonló mondatokkal tartották bennem a lelket, holott fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. A szükséges rossz, hogy megpróbáltam egyedül oxigénhez jutni, de a torkomban lévő cső nem tette lehetővé, így a kaparás mellett egyfajta fulladásos roham tört rám. Nem tehettem róla, de olyan intenzíven élt bennem az emlék. Megrázkódtam, és hiába kértek rá, hogy nyugodjak meg, sajnos nem ment. Kimerültem a tiltakozásban, még nem voltam erős, így hamar vették el az irányítást tőlem, és mire a könnyeim elindultak az arcom két oldalán, ismét magába szippantott a mély sötétség.
Szerettem abban a világban létezni. Sokkal csendesebb volt, nem bántottak, nem kérdeztek. Néha hallottam, hogy beszélnek hozzám, de ezek csak átutazó csírák, és mire igazából magamhoz tértem, már nem is emlékeztem rájuk. Fáradtan tudatosult bennem, hogy a kimerültségen kívül a mellkasom, és a hasam tájéka lüktet, mint egy különálló élőlény. Borzalmasan felfordult a gyomrom, minden levegővétel egy késszúrással ért fel. Valaki egy orvos nevét kiáltotta, amikor az infúziós állványra tévedt a tekintetem. Percekkel később egy újabb szúrás, és megszűnt a fájdalom. Hálát adtam érte, hogy nem kell átélnem a végtagjaimból induló sajgást, melyek egy másik ponton teljesedtek ki. Miért nem emlékszem, hogy miért kerültem ide? Mit tettek velem, hogy nem vagyok képes huzamosabb ideig ébren maradni? Hiányoznak a kutyáim, a testvérem, de még a szüleim is. Nem akarok egyedül lenni, de nagyon fáradt vagyok. Újabb órák, vagy napok telnek el a lebegésben, és hol azért imádkozom, hogy aludhassak, máskor meg éppen az ellenkezője mozgat meg.
Szörnyű napok állnak a hátam mögött. A porhüvelyem minden része színes foltokban pompázik, az oldalamra nem tudok átfordulni, és csak félig fektetett állapotban vagyok képes lélegezni. Az itatást az intenzíves nővérek oldották meg, sőt még gyomorszondát is kaptam, mert nem tudtam enni. A karomon feldagadtak az erek, nem bírtam megmozdítani a kezemet, mire úgy döntöttek, hogy átszállítanak a belgyógyászat elfekvő részére, és ott Dr. John Norton, és Dr. Conte gondjaira bíznak. Egyikükkel már sikerült váltanom néhány szót. A férfi kedvesen magyarázta el, hogy mi történt velem, hogy ki kellett vennie az egyik vesémet, de ha betartom az utasításokat, és nem csinálok semmi meggondolatlant, akkor az is elkerülhető, hogy dialízisre kelljen járnom. A szobám tele volt aggatva virágcsokrokkal, üzenetekkel, de még lufikkal is. Senkivel nem találkoztam a családomból, de állítólag tegnap este apa és anya már benézhettek hozzám, és Tom is a váróban virrasztott. Őszinte leszek, de a balesetemből nem derengett semmi, ahogyan az azokat megelőző órákból se. A hajnali vizitet Dr. Norton zavarta le, nagyon tapintatosan vizsgált meg, és elrendelte, hogy kétóránként kapjak fájdalom, és gyulladáscsökkentőt. A falakat bámultam, amikor az egyik nővér belépett hozzám. - Jó reggelt Ms. Edenbrooke. Az édesapja kívánsága alapján én leszek Ön mellett. Dora vagyok, és nyugodtan szóljon, ha kell valami. – már megszoktam, hogy apa mindenből a legjobbat akarta nekem, de ez túlzás volt. – Köszönöm Dora, de… - és már lépett is oda, hogy a hátam mögött megigazítsa a párnákat, és a tabletet az asztalra helyezze. Nem kértem, de így is cselekedtek. Óvatosan pillantottam fel, amikor egy idegen orvos jelent meg a színen. – Jó reggelt… - köszöntem félénken, mert fogalmam sem volt, hogy ki ő. – Jól. – feleltem kurtán, és kimérten, hiszen nem ismertem fel őt. Ő lenne a másik orvosom?
Voltak már korábban tapasztalataim a kórházváltásokkal kapcsolatban, azonban mind közül a mostani eset kitűnt mind közül és ezt mi sem bizonyította jobban, mint az első napon történt sűrű és egymást követő események. Mindezek ellenére ez közel sem bizonyult rossznak, hiszen mindig is úgy véltem, hogy nyomás alatt jövünk rá kik is vagyunk valójában. Olyankor annál is többet kell kihoznunk magunkból, mint amennyivel addig számoltunk és szerintem ez több, mint ösztönzően hat. Szerencsére mindig is volt lehetőségem fejleszteni magamat és a legrosszabbra is felkészíteni, de bármennyire is igyekeztünk a legjobban teljesíteni, a nap végén muszáj volt rájönnünk, hogy továbbá is csak emberek vagyunk, akik képesek a hibákra. És minél előbb fogadtuk el azt, annál egyszerűbbnek tűnt tanulni azokból és tovább állni, amikor a szükség úgy hozta. A közös lakásunk már így az elején egy káosznak bizonyult. Nem voltunk olyan csapat, aki ne szokott volna hozzá ahhoz az életmódhoz, ami a másiknak megkívánt, de mégis minden egyes költözés után kellett egy két hét, amikor is mindenki képes volt normálisan megtalálni a helyét. Orvosok voltunk, zavaros beosztásokkal és cérnaszálon függő idegrendszerrel, amely leginkább a páciensek és a munka körül forgott. Az elején még megesett, hogy többnyire akadályoztuk a másikat és kikészítettük még jobban lakótársunk idegrendszerét, azonban ez átállt idővel egy olyan egységgé, amikor is segítünk és tanulunk a másiktól. Ha egyszer közösen akarunk majd egy kórházat létrehozni, muszáj erősíteni először a közöttünk lévő kötelékeket, hiszen ha mi sem alkotunk erős egységet, hogyan várhatnánk el, hogy majd a későbbiekben a létesítmény talpon is tudjon maradni akár a nehéz, akár pedig a könnyed időkben?! A harmadik napon már sokkal otthonosabban lavírozok az épületben. Jó érzéssel töltött el, hogy nem tévesztettem egy percre sem szem elől a célunkat és mindig is ott motoszkált a háttérben egy újabb ötlet, egy változtatás, amit meg kell lépnünk. A rendszer állandóan azon bukik el, hogy egy papíron múlik az emberek ellátása, anélkül pedig esélyük sincsen a recepción tovább jutni és a segítségnyújtás elmarad. Azok az emberek vagyunk, akik az életüket szentelték arra, hogy segítsenek másokon, de mikor valaki körülményei nem engedhetik meg, hogy beilleszkedjen és megfeleljen az előírt elvárásoknak, akkor egyszerűen csak hátat fordítunk? Nem akartam ilyen ember lenni és bár leleményesnek kell majd lennünk miképpen fogjuk meghúzni a határokat és a pénzzel meg a támogatókkal is helyesen bánni, de úgy vélem, elsősorban azt a helyet kell megtalálnunk, ahol biztosabbak leszünk a terveinkben. A reggeli koffeinadagomat egy gyors körbetekintés követi, mely egyenesen a VIP részlegre vezet. Ellenérzéseim vannak ezzel a szárnnyal kapcsolatban, de nyíltan nem hangoztatom ezt, elvégre csak egy orvos vagyok a sok közül és a vezetőségnek kirendelt asztalhoz nem kaptam széket és nem is fogok. Még a gondolat is abszurdnak hatott, hogy apám neve által szenteljem a munkám oroszlán részét csakis Bethanynak, de ez időközben elcsendesedett és valahol részben örültem is. Szeretnék segíteni rajta és akarom, hogy jobban legyen, de ez nem azt jelentette, hogy 0-24-ben a figyelmemet csakis rá szeretném fordítani, még ha most azzal, hogy ránézek, valahol pont az ellenkezőjére adok bizonyosságot. Ez az épületrész nyugodtabb a többinél és arra megy rá, hogy a megfelelő kényelembe tartsa a beteget. Itt nem olyan nagy a zsivaj vagy a nyüzsgés, mint a kórház többi részén és bevallom, ez a csend már önmagában természetellenesnek hat. Belépve a szobájába a kirendelt nővérem találom ott, akinek előjegyzetelésébe nem vagyok rest belepillantani és felmérni mennyit is változtak a lány eredményei az utolsó megfigyelt állapota óta. Érdeklődésemet egy szűkszavú válaszadás követi, melyre egy kezdetleges hümmögéssel reagálok. - Szóval… jól. – ismétlem meg én is, végül pedig megvárom, hogy a nővér elhagyja a szobát így ketten maradunk csak bent. – Én azért szeretnék bebizonyosodni is erről. Abban hiszek, amit a saját szememmel látok. – lépek közelebb hozzá, de előtte még átnézem az eredményeit. – Úgy tűnik hamarosan esedékesek a felírt gyógyszerei is. – nem telt le még pontosan a két óra, így addig egy rutinvizsgálat mellett döntök, amit a szívverésének meghallgatásával kezdek. – Megtenné, hogy sóhajt egy nagyot? – kérem meg, közben viszont eszembe is jut valami, ami korábban elmaradt. – Nem volt lehetőségünk értelmesen is beszélgetni, de mivel én már tudom a maga nevét, úgy fair, ha én sem maradok el a bemutatkozással. Dr. Conte vagyok. Marcello, de az előbbivel többször találkozik majd. – magyarázom el és csak amennyire a szükség megkívánja, arrébb tolom orvosi műszeremmel a felsőjét, hogy jobban odaférjek hozzá. – Szédülést még egy darabig tapasztalni fog és a gyengeséget, fáradékonyságot is, de gondolom arról már tájékoztatták, hogy egy kiadós pihenés és a betartott kezelés után ezek mind elmúlnak. Ezeken kívül azonban nem tapasztalt más fájdalmat? – sok mindent kell figyelembe vennünk, hiszen egy apró változás is képes nagyobb kárt tenni.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
A balesetről nem igazán került szó, pedig sejtettem, hogy nagyon rossznak kellett történnie, ha a vesém, és két bordám veszett oda, ugyan csak az egyik igazából, de attól még nem voltam jól. Ezernyi felé álltak a gondolataim, és az aggodalom magának tört utat. Miért nem sikerült felelevenítenem azokat a perceket, amikor összeestem, miért nem rémlett, hogy kórházba kerültem, és miért nem láttam egyetlen ismerős arcot sem? Az apámmal nem találkoztam, ahogyan a testvéremmel, de még a vőlegényemmel sem. A virágok, és az üdvözlőkártyák hada jelezte egyedül, hogy féltettek, de a szeretteim közelségére mostanság nem számíthattam. A drága papa azért gondoskodott róla, hogy ne érezzem egyedül magam, hiszen egy nővért rendelt ki mellém. Gyűlöltem a VIP részlegen lenni, úgy kezeltek, mint valami kényes királylányt, és bár megvoltak a magam szokásai, és néha előfordult, hogy lekezelően bántam másokkal, de ezzel zavarba hoztak. Nem akartam még egy embernek esengeni, amikor már így is kiszolgáltatott állapotban feküdtem. A lélegeztető géppel nem óhajtottam közelebbi viszonyba kerülni, élénken élt bennem a legutóbbi találkozás, és a felébredésem szekunduma. Úgy kellett leszedálni, hogy ne érezzem a torkomat szétfeszítő csövet. Az akkori helyzethez képest jobban néztem ki, most már maximum a törött bordavégek nehezítették meg a délelőtti, vagyis a reggeli órákat, mert a vizit előtt szállították át ide. Dr. Nortonnál kedvesebb orvossal még nem találkoztam. Nem nyalta ki a seggemet, inkább normálisan érdeklődött, nem viccelte el a szituációt, és nem is várta el, hogy kicsattanó örömmel fogadjam a híreket. A szemembe könny szökött az elveszített vesém hallatán, mert ez azt jelentette, hogy egészségesen élhetek, de korlátok közé szorítva. Sosem volt különösebb bajom, évente megfáztam, vagy elkaptam valami nyavalyát, de nem kerültem kórházba, és nem műtöttek meg. A kezemből kiinduló infúzió sem volt már kellemetlen, de a drótok, és ez a sok gép megijesztettek. A szobám falai barackszínben pompáztak, a falra egy modern televíziót erősítettek fel, a nővérhívó ott feküdt mellettem a kék takarón. Semmi sem utalt rá, hogy egy átlagos egészségügyi központban lettem volna. Másoknak nem adatott meg, hogy ekkora figyelmet kapjanak. Az édesapámnak neve volt a szakmában, a gyógyszerek világában egy igazi nagyágyúnak számított, és tudtam, hogy nélküle nekem sem lenne jogom itt lenni. Nem tettem le még annyi mindent az asztalra, mint ő…de bíztam benne, hogy a jövőben megtalálom a saját utamat, és nem kell az árnyékában élnem. A hirtelen megjelenő orvos csak tetézi a bajt. Nem ismerem fel, de gyanítom, hogy nem a szél fújta erre a részlegre. Nem gyakoriak a külsős megmentők, általában biztonsági őrök állják el a hívatlan vendégek útját. Ide akár még az elnök is jöhetne, pontosan ezért kerülnek ezek az ellátások annyiba, mint másnak egy havi lakbére Manhattan közepén. A párna a hátam mögött éppen jó helyen van, az előbb igazították el, de a kis párbeszédünket az idegen szakítja félbe. Mit illene mondanom a feltett kérdésére? Nem hazudhatok, ezért szűkszavúan felelek, és reménykedem benne, hogy ennyiben is marad a történet, de a nővérke mögé állva a tableten leskelődik a fiatal férfi. Felvonom az egyik szemöldökömet, amikor megszólal, és arra utal, hogy hamarosan megvizsgál. - Elnézést, de Ön kicsoda? – kérdezek rá újból, de csak közelebb merészkedik a tablet a kezében, aztán átugorjuk ezt a részt, vagyis fáziskéséssel reagálja le. A felsőm alatt matat a fonendoszkóppal, alig érve hozzám. A kérésére megpróbálom mélyebben beszívni a levegőt, de valahol félúton megakad a művelet, és hörgés tör fel belőlem. A nevét hallom, de meg kell támasztania óvatosan, mert kapkodva veszem a levegőt. A mellkasom újult erővel támad be, és a sajgásból egy rémálommá változik át a küszködésem az éltető oxigénért. - Nem szédülök…csak… - egy kicsit előrébb dönt, ettől egy fokkal jobb lesz, de most a hátamon folytatja a vizsgálatot. Nem szólalok meg, hiszen így is felületesen lélegzem, de valamiért köhögni nem tudok. Automatikusan fogom át az alkarját, mert kényelmetlen, de közben jó is, ha előre vagyok döntve, de segítség nélkül nem tudok megtámaszkodni. – Fázom… - érintem össze a két ajkamat, és nagyon finoman súrlódom neki, tényleg nem direkt csinálom.
Kezdőlap
