Mentségemül szolgáljon, hogy most tényleg dolgoztam. Nem fogom tagadni, kár is lenne ilyen módszerekhez folyamodni, hogy bizony, nem egyszer megesett már életem során, hogy előadtam fáradt sóhajok közepette, azért késtem, mert dolgoztam, és elhúzódott a munka, nagyon sajnálom, a legjobbakkal is megesik. Most azonban tényleg elhúzódott a munka. Eleve, az egyik ügyfél, aki elég nagy pénzt fizet, csak késő este ért rá jönni egyeztetni, utána pedig még a papírmunkát nyögtem, mivel napközben elmaradtam amiatt, hogy mehettem a bíróságra, és igazából nagyon sokáig tudnám taglalni, mégis mi történt, mitől maradtam el, miért is vagyok fáradt, de egyrészt senki sem kérte számon, hála az égnek, valamint jelenleg nem kívánom a saját agyamat fárasztani ezekkel a részletekkel tovább. Épp elég, hogyha az ember átéli, hát még ha utána tételszerűen listát vezet róla, azzal csak a baj van. Jelenleg csak szeretnék hazaérni, inni egy pohár whiskyt, lezuhanyozni, majd befeküdni az ágyba, és kikapcsolni az agyamat, amivel akaratlanul is folyamatosan eszembe jut, hogy sajnos a holnapi nap sem lesz sokkal jobb. Ha legalább hétvége lenne, avagy jönne, akkor ezt a kis iszogatást egy bárban tölteném, lehet felkeresnék valakit, hogy iszogasson velem, ha ráér. Ha nem, keresnék mást.
Így viszont… marad az, hogy hazamegyek, és mindezt otthon teszem, remélhetőleg nem felkeltve senkit. A gyerekeknek már régen ágyban a helyük, és nem akarnám felzargatni őket. A feleségem meg… nos, őt csak szimplán nem zargatnám, mert azt, hogy ágyban van-e már a helye, megszabni éppenséggel nem fogom tudni, meg nem is akarom. Ellenben tudom, mi a véleménye arról, amikor későn érek haza. Szavak nem társulnak hozzá, de elég egy tekintete, amiből mindent leolvashatok, mit is gondol. Hogy az a tényleges gondolata, vagy pedig az, amit én társítok hozzá, már egy jobb kérdés, de kétlem, hogy nagyon messze állnék a valóságtól, ennyire már ismerem őt. Az évek és a rutin, még ha az utóbbi időben nem is mondhatni, hogy sokat alkalmaztuk ezt a tudást.
Beülök a kocsiba, és kissé pozitívabban konstatálom, hogy ennek az egész sokáig dolgozásnak is megvan az előnye: a new yorki délutáni-kora esti forgalomnak már nyoma sincsen. Ha a lámpák nem tartanának fel, igazából nevetségesen hamar haza is érnék, amit meg tudnék szokni, de tekintve, hogy a hátránya viszont ennek az, hogy az alvási időm jelentősen leredukálom, nem mondhatni, hogy megéri a dolog. Megtehetném éppenséggel, hogy azt csinálom, mint alkalmanként egy-két kollégám, és bent aludhatnék, de kevés szánalmasabb dolgot tudok ennél elképzelni, minthogy az irodámat elsötétítve öltözzek, mossam meg a fogam, mossam meg az arcom, vagy ne adj isten, az alig pár ember által használt zuhanyzót használjam. Edzés után is sokszor azon kapom magam, hogy izzadtan indulok haza. Ha lábgombát szeretnék, vagy bármilyen egyéb, nyilvános zuhanyzóban szerezhető betegséget, akkor majd kipróbálom, de a közeljövőben nem tervezek hasonló dolgot szerezni. Elég csak végignézni az embereken, akik ott megfordulnak néha. Inkább ki is törlöm ezt a gondolatmenetet a fejemben, mert jelenleg csak fintorogni és hányni van kedvem egyszerre, amik közül utóbbi nem valami szerencsés a volán mögött ülve, forgalom ide vagy oda. Az épületek, lámpaoszlopok sajnos még mindig útban vannak, ha esetleg a reflex lehúzná a fejem, és arra koncentrálnék, hogy azt a pár falatot kiadjam magamból, amit elfogyasztottam a mai nap folyamán.
Lepakolok, összeszedem a táskám, kiszállok a kocsiból, reflexszerűen kezdem el igazítani magamon az öltönyt, meg a nyakkendőt, mint valami berögzült mechanizmus részét, mintha még számítana, hogy pontosan hogyan is festek most éppen. Ahhoz képest, milyen magnetikus erővel vonz az ágy, olyan lassú, komótos, megfontolt lépésekkel haladok a lakásba. Egy ideig eltart, mire meglelem a kulcsom, ami persze a táska legaljára keveredett, mint minden alkalommal, végül csak kinyitom az ajtót, és az előbb emlegetett reflex részeként veszem le magamról a nyakkendőt, majd a zakót is, és a karomra terítem, amint megszabadulok a táskától az előtérben. Elindulok befelé, és már ekkor feltűnik, mintha a nappali felől fényt látnék, de jelenleg fáradtsági státuszomnak tudom be, biztos káprázik a szemem. Ránézek az órára, amit gyanúsan jól látok, ahhoz képest, én magam villanyt nem kapcsoltam, kivédve a család felriasztását, ebből is sejtem, nemcsak képzelem az egészet. Valóban ég. De ahelyett, hogy azt konstatálnám, csak égve hagyta valaki, Romilda üldögél a kanapén, és nagyon is ébernek tűnik. Vagy legalább, ébren van, azt elég nehéz ennyiből behatárolni, pontosan mennyire is van magánál. – Te még ébren vagy? – teszem fel a költői kérdést. Nyilvánvalóan ébren van. – Remélem nem azért, mert engem vártál, szóltam, hogy sokáig fogok ma dolgozni – érdeklődöm tovább, miközben közelítek a bárszekrény felé, és kiveszek onnan egy már megbontott whiskyt, és most kivételesen jég nélkül szervírozom magamnak. – Kérsz valamit? – kérdezek rá, mikor rájövök, mekkora faragatlanság lenne részemről, ha nem kínálnám meg. Ha akarna inni, persze biztos már régen kiszolgálta volna magát, vagy meg is tette, de ebből a szögből nem sikerül pontosan megállapítanom, hogy így történt-e. Fáradtan huppanok le mellé a kanapén, kinyújtom a lábam, és kigombolom az ing felső két gombját. Így máris kevésbé akarok megfulladni.

Néha elgondolkodom, vajon én érzem így, vagy tényleg minden alkalommal, amikor hazaérek, akkor olyan, mintha késsel lehetne vágni a feszültséget. Nem tudom megmondani, mikor éreztem életemben először ezt, pontosan biztosan nem, de valószínűleg elég közeli lehet az időpont ahhoz, amikor először félreléptem. Akkor minden bizonnyal a bűntudat vezérelt, és a gondolatok mérgezték meg a hangulatom, melyek szerint vajon feltűnik-e neki. Vajon érzi-e rajtam a másik illatot? Mindig gondoskodom róla, hogy a legkisebb jelét is eltüntessem hűtlenségemnek. A maximális diszkréció egy dolog, de attól még sajnos ott vannak egyéb tényezők is, minthogy egy magára valamit adó nő azért használ parfümöt, amikor úgy hozza a helyzet. Vagy egyszerűen csak ziháltnak tűnhetek, amelyet az ülőmunka, amit végzek nem magyaráz meg. Volt már, hogy úgy érkeztem haza, hogy nem volt semmi időm tusolni, de olyankor mindig behazudtam, hogy edzeni voltam. Láttam mindig is a nejem tekintetén, hogy mennyire elégedetlen, hogy én az edzést választottam a gyerekek helyett. Mit ne mondjak, még én magam is duplán bűntudatot éreztem, hogy mást választottam a gyerekek helyett. Hamar le is tettem erről a hazugságról, és ha öt perccel később is érkeztem haza, de akkor is gondoskodtam a szex utáni higiéniáról. Végtére is, nagy hazugságot nem mondtam ezzel sem: végül is edzettem, csak nem olyan módon, ahogyan egy házasembernek más nőkkel illik.
Vajon ő is érzi ezt a feszültséget, vajon az ő vállát is nyomasztják a ki nem mondott szavak súlya? Nem áltatom magam, tisztában vagyok vele, hogy vannak gondjaink. Nem kevés. Nem fogom tagadni, hogy ezen gondok egy igen jelentős, el nem feledhető része bizony miattam van így. Azzal is tisztában vagyok, és nem fogom magam áltatni, hogy nem boldog mellettem. Én sem vagyok. A sok évnyi együttélés és a két gyerek, akik közül az egyik ráadásul nem is mindennapi jelenség, olyan összekötő kapocs, ami mellett a mi problémáink eltörpülnek. Vagy csak nem szeretnénk róluk tudomást venni, így már egy elefánt méretű problémahalom van a szőnyeg alá seperve, amit gondos mozdulattal kerülgetünk folyamatosan. Sajnos, tekintve, hogy mekkora méretű, és mi valahogy mindig a két különböző végén állunk, nem is látjuk.
Nem mondom, alkalmanként vannak napok, amikor jobb. Néha hetek is. Sőt, volt már olyan is, hogy hónapokig tudtunk harmonikus viszonyban élni, amikor nem éreztük a problémákat. De sajnos valami mindig és mindig közbejött, ami ezt az idillt elrontotta. Egy-egy apró szócsata, ami után a hangulat egyből elromlott, és sajnos nemcsak aznapra, de a későbbi napokra is. Sajnos azonban a szép időszakok egyre ritkábbak, és amikor vannak is, egyre rövidebb terjedelműek. Eddig fejezeteket lehetett volna megtölteni a boldog pillanatainkkal egy könyvben, most már csak sorok jutnak neki. Vajon mikor látjuk be, mikor jön el az a pont, amikor ezt már nem fogjuk tolerálni? Amikor már csak szavak jutnak nekünk? Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy a nagyobb ludas én vagyok, és mint férfi, a kezdőlépést illik nekem megtenni. Nevetséges elvárás, ami talán kimondatlan, és nincs is ennyire egyértelműen megfogalmazva az etikakönyvekben, de attól még érzem a súlyát. Mégis, olyan nehéz magam rávenni. A kényelmes semlegesség, ami körülvesz minket még mindig egy sokkal jobb állapot, mint a feltételezett gyűlölet, ajtócsapkodás, ami minden bizonnyal vár ránk, ha színt vallok. Az egészben pedig az a legszörnyűbb, hogy én úgy érzem – és nem tudom, hogy ezzel csak áltatom magam, vagy tényleg így van -, de valahol még mindig szeretem. Nem akarom megbántani. Nem akarok neki fájdalmat okozni. Ellenben a szeretet már régen nem elég a boldogsághoz. Már régen nem elég ahhoz, hogy azt a látszatot tudjam kelteni, hogy minden rendben, és nekem ez elég.
Egyből veszem a lapot, hogy mit is ért a köszönés mellé szőtt megjegyzés alatt, de igyekszem nem felvenni, nem magamra venni, és tüntetőleg sem köszönök vissza. – Áh. Az jól hangzik. Holnapi ebéd? – kérdezem meg, érdeklődve. Nem szeretem a hülye, egyértelmű válasszal járó kérdéseket, de ahhoz, hogy fenn tudjam tartani a beszélgetést, most muszáj elfogadnom, hogy ilyet kell kérdeznem. Nem kérte, hogy csináljam ezt, éppenséggel, de már becsukta a könyvet, és tudom, hogy kötelességem megkérdezni, mi történt, hogyan történt. Az a része, hogy a gyerekekkel mi volt, még érdekel is. Az is, hogy vele, csak sajnos már nem olyan intenzitással, mint első éveinkben, amikor összejöttünk, és minden apróságot meg kellett osztanunk a másikkal.
- Merem remélni, hogy bort ittál, és nem whiskyt borospohárból – mondom viccelődve. Félig. Nem szeretem, amikor keverve vannak a poharak, mindennek megvan a funkciója, és megtehetjük, hogy minden italhoz való poharat tartsunk a lakásban. Lehet azt mondani rám, hogy ez egy olyan fokú kényszeresség, aminek semmi értelme, és van is benne igazság, sajnos, de a java része szerintem szimpla igényesség, ami a mostani világból amúgy is úgy érzem, veszendőben van, hát azért mi tartsuk meg ezt a jó szokásunkat.
Érzem, hogy az ő kérdése is csak egy szokásos illemkör. Már régóta érzem ezt, hogy a kérdéseink a másik napjáról, még ha érdekel is, csak illemkörként van betudva. Nem véletlen futott át ugyanez az előbb az agyamon. Fáradtan sóhajtok egyet, miközben próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy válaszolni tudjak. Úgy érzem, az agytekervényeim, amikre annyira büszke vagyok, jelenleg olajozást igényelnek, mert nem forognak úgy, mint rendeltetésszerűen kellene nekik. – Nemcsak annak tűnök, annak is érzem magam. Elég bonyolult, vagy hát, nem is bonyolult, de szívós a másik fél, jó ügyvéddel, és nem egy szép válásról van szó. Jelenleg nem látom, hogyan tudnám elérni azt a minimumot, amit az ügyfelem szeretne elérni, az ütőkártyákat nem érzem a mi kezünkben, sokkal inkább a másikéban, és… megoldom majd valahogy, remélem, de leszív teljesen, hogy keressem a fogózkodókat, amikbe kapaszkodhatok – beszélek rébuszokban, mert az illemkérdéshez az dukál, ha konkrétumokat nem mondok. Amúgy is köt a titoktartás, amivel régen ennyire nem foglalkoztam, mert hát, Romilda mégiscsak a feleségem, és név nélkül mondhatok, mint precedensteremtő ügyet. Hivatalosan csak zárás után etikus, de a nejének, férjének minden ügyvéd beszél, gond sosincs belőle, mert nem derül erre fény. Ellenben tudom, hogy ennyire részletesen nem érdekli a dolog. Ha újra nagyon elkezdene érdeklődni az ügyeim részleteiről, a módokról, amiket alkalmazok, vagy az ellenfél használ, gyanakodnék, hogy valamit tervez. Nem szeretek gyanakodni a magánéletemben.
- Ez nagyon jól hangzik. Akartam is kérdezni, mi újság a gyerekekkel, csak gondoltam kifújom magam – mondom mosolyogva, majd kortyolok egyet a saját italomból. Szabad kezemmel megvakarom kicsit a halántékom, majd közelebb ülök hozzá, hogy alaposan megnézzem, mit is olvas éppen. Nem méltatom szavakkal, de jó tudni. Szeretek tudni dolgokat, még ha hasznát nem is feltétlenül veszem. Ellenben nem tudok elmenni amellett, hogy vajon mennyi megvetéssel közölte velem ezt. Ha nincs is benne, de akkor is kihallom a „mi ünnepeltünk, már megint nélküled, mint szinte mindig” hangsúlyt. – Sajnálom, hogy nem voltam itt. Ha írtál volna, biztos dobom a munkát, és nem érdekel, hazajövök egyből. Szívesen itt lettem volna – mondom neki, miközben finoman átvezetem a háta mögött a karomat, és közelebb húzom magamhoz. Amolyan idilli pillanat teremtése céljából, elvéve az élét a kijelentésemnek, mely mögött ő pedig azt érzékelheti, hogy számon kérem, miért nem szólt. Kicsit pontosan ez történik. Nehéz visszafognom magam, ösztönből jön. – És te, hogy vagy? A nagy főzésen, ünneplésen kívül. Jól telt a napod? – kérdezem meg, miközben megpuszilom a feje búbját, amit éppen érek.

Elgondolkozom, mit is kellene felelnem. Nem mintha amúgy nem csomagolni minden alkalommal nekem ebédet, akkor kivéve, mikor külön felhívom a figyelmét, hogy most ne tegye, mert megyünk valahová a kollégákkal, vagy pedig olyan fontos ebéd lesz, hogy felesleges lenne. Nem szeretek pazarolni. Legalábbis, az ételekkel semmiképpen sem, mert egyéb dolgokkal kapcsolatban sajnos már beleestem a hibába párszor, vagy éppenséggel sokszor. Megszámolni sem tudom, hogy mennyi olyan kacat van otthon, amire amúgy semmi szükségem nincs az életben, de mégis megvettem, mert akkor nagyon okos dolognak tűnt. Most viszont nem jut eszembe semmi sem, amiért ne csomagolhatna, nem lesz semmi olyan jellegű programom hála istennek.
- Megköszönöm, ha megteszed – válaszolok formálisan a kérdésére, és még egy halvány mosolyt is az arcomra erőltetek. Nem mintha nem lenne alapvetően kedves gesztus tőle. Tisztában vagyok az erényeimmel, de sajnos ugyanúgy tisztában vagyok a hátrányaimmal is. Igaz, hogy nem vagyok egy odaadó férj. Tudom magamról, hogy apaként is lehetnék sokkal több és jobb, de sajnos, az időm nem mindig engedi meg, hogy minden létező apró pillanatban itthon lehessek. Nagyon boldog lennék, ha több időm lenne a gyermekeimre. Imádom őket és tűzbe mennék értük, de ettől függetlenül, sajnos nem engedhetem meg magamnak. Az, hogy szép és jó gyermekkoruk legyen, amiből nem kell nélkülözniük igazából semmit, nemcsak annyiból áll, hogy itt vagyok folyamatosan, még ha alapvetően ez is a látványos része. Idővel majd meglátják ők is. Szerencsére nem sokszor van a fejemhez vágva semmi sem, ezzel kapcsolatban, de azért a feleségem részéről érzem az elítélést érte. Sajnos, ez rengeteg munkával is jár, hogy az anyagi hátteret ehhez meg tudjam valósítani. Valamint, ahhoz is, és bár ezt sosem vágtam a fejéhez, és sosem fogom, mivel a helyzetünk a kis Amy miatt elég speciális, de attól még… bizony, ahhoz is eleget kell dolgoznom, hogy az a jövedelem is meglegyen, amit amúgy Romilda keresne meg. Mindezektől függetlenül szeretem, hogy ezek az apró kis figyelmességek még megmaradtak a kapcsolatunkban.
Nagyon sok minden parttalan, és csak hánykódik a vad vizeken, de attól még, vannak olyan dolgok, amik megmaradtak, és ezért hálás is vagyok. Néha úgy is érzem, ha csak ezek az apróságok lennének az alapvető, egyéb problémákon kívül, akkor még megmenthetők is lehetnénk. Sajnos azonban nemcsak ennyiből áll az életünk, és bár még mindig hiszek abban, hogy menthető a kapcsolatunk, attól még sajnos vannak rosszabb napok, amikor érzem, hogy ez csak egy hiú ábránd. Ma éppen olyan napomat élem, amikor látom a fényt az alagút végén, hogy ez is elrendeződik majd. Ehhez mondjuk magam részéről is egy alapos lelkiismerettisztításra lenne szükség, amihez nem vettem még fáradtságot, de majd kiderül, mikor borul minden, amikor már nem tudom tovább áltatni magam, hogy ez így tartható.
- Szegény pohártervezők pedig mindenhez kitalálják a tökéletes formát, amit abból ildomos inni, és valaki meg lázadozik ezellen – forgatom a szemem, de halványan azért elmosolyodom, mert viccelek. Egy kicsit. Amúgy pedig tényleg nem szeretem, amikor valaki keveri ezeket a dolgokat. Nem fogok miatta kardomba dőlni, nem fogom nyilvánosan megalázni, pláne, mivel tisztában vagyok vele, hogy Romilda, nevezetesen ismeri a szokásokat. Ettől függetlenül azért egyértelműen tudtára adom, hogy azt bizony nem abból kellene fogyasztani. Aztán vagy megfogadja ezt a tanácsot, vagy nem. Nem mindenki olyan kényszeres személyiség, mint én vagyok, ezzel teljesen képben vagyok. Nem is zaklat fel már régen, hogy a világ nem úgy működik, ahogyan én szeretném, pedig jobb hely lenne.
- Nem is félek tőle, hogy ne találnék. Meg néha jól is esik a sok egykaptafa munka után, amikor van egy kis kihívás – vonom meg a vállaimat nemtörődően, de nem tudom átverni. Mindennek ellenére a feleségem nagyon is jól ismer. A nemtörődömség nagyon távol áll tőlem, egyszerűen, ha nem tudok, nem értek, vagy csak szimplán nem megy valami, addig töröm magam, amíg nem lesz valami eredménye, nem értem meg a dolgot.
Nem akart zavarni. Régen emlékszem, minden aprósággal felhívott, ami történt. Akkor még minden rendben volt. Amikor pedig nem tudtam felvenni, első dolgom volt egy ráérős percben visszahívni, hogy mosollyal az arcomon hallgassam végig a mondandóját. Manapság már észrevettem magamon, nem ez az első dolgom, sajnos. De a hívások is ugyanúgy elmaradtak. Amikor valami fontos, vagy sürgető, úgyis többször megpróbál felhívni, és olyankor nekem is prioritássá válik a dolog. Akár egy megbeszélést is félbeszakítok, mert érzékelem, hogy nagyobb gond van annál, minthogy Michael megint kettes hozott haza matekból, mert nem volt idő felkészíteni őt. Se neki, mert Amyvel volt elfoglalva, se nekem, mert én meg dolgoztam. Persze, ezeket az utóbbiakat nem mondja ki sosem hangosan, de attól még érzem, szinte kihallom a hangsúlyából, hogy szeretné hozzátenni, egy megvetéssel, hogy akár én is lehettem volna ott, hogy segítsek neki szorozni-osztani.
- Szerintem sem fogják visszautasítani a lehetőséget. Meg igen, akár el is mehetünk valamerre, ha úgy akarja az időjárás is. Akár valamerre kirándulni is, vagy vidámparkba, ilyesmi helyre. Nem tudom, nyitva vannak-e most – gondolom végig, mik a lehetőségeink. Persze, elmehetünk az apjához is, de most a gyerekek ünnepléséről van szó, nem egy rokonlátogatásról. Meg amúgy sincsen nagy kedvem oda menni, mit ne mondjak, valahogy nem érzem magam abban a hangulatban, hogy családdal foglalkozzak, tágabb értelemben. – Jövő héten pedig elmehetünk akár oda is. De ha te most szeretnél inkább menni, akkor mehetünk most is – teszem hozzá. Össze tudom magam szedni, de jövő hétre még jobban.
- Ez eléggé fenyegetően hangzott, mi ne mondjak – nevetek fel. – Esetleg láthatom az előzetes prototípust, vagy meglepetés lesz teljesen? – kérdezem meg tőle, most először az este folyamán őszintén vigyorogva. Természetesen, ha nagyon ronda lenne, akkor nem hordanám, maximum előtte, tiszteletből, de amúgy, amint nem lát, első dolgom lenne elrejteni. Ezek olyan dolgok, amiket ő is sejt, tud, de attól még nem mondjuk ki. Ennyi titok még elég és tartható is lenne egy házasságban. A többi, amit hordozok, az már annyira nem, sajnos. – Kiskutyát? Megint szóba került a téma? Mike valamelyik osztálytársának van, hogy ez folyamatosan visszatérő téma? – kérdezem meg akkor már, mert ez kevésbé kellemes téma. Nem tudom, nem vagyok a kutyák ellen, de szerintem nem valók egy lakásba. A munkám miatt márpedig célszerű, hogy itt éljünk, és ne egy külvárosi részben, és csak ezért nem fogok többet utazni a kelleténél munkába, hogy legyen egy kutyánk. Amúgy sem tudom, hogyan reagálna egy ilyenre Amy szervezete, és nem akarok kísérletezni. Van éppen így is elég gondunk.