Ez az első nap a rémálmom óta, mikor végre elmondhatom, hogy kifejezetten kipihenten ébredtem fel. Sosem lesz könnyebb újra átélnem annak az éjszakának a történéseit, de hogy még mindig ilyen hatással legyen rám, és az elkövetkezendő napjaimra… az még számomra is meglepő. Ugyanannyira képtelen vagyok aludni, ugyanannyira dezorientált vagyok, és ugyanannyira kiesek a mindennapi ritmusomból. Eleinte borzasztóan frusztrált az inszomniám, de manapság már megtanultam vele együtt élni. Úgy gondolom, hogy azt az évi pár napot-éjszakát kibírja a szervezetem. Bennem van a gondolat, hogy meg kellene látogatnom egy pszichiátert, vagy pszichológust, de ahhoz arra lenne szükség, hogy valakinek megnyíljak a múltamról. Ez a legnehezebb számomra, hogy valakinek meséljek mindarról, aki voltam, mindarról, aki lehettem volna, és mindarról, amit elvett tőlem a tulajdon nagybátyám. Tisztában vagyok vele, hogy a titoktartás kötelezi őket, de azzal is, hogy vannak kivételek – és ha a teljes képet akarom valakivel megláttatni, akkor a történethez hozzá kell vennem a bemártás utáni börtön-létemet, az onnan való kiszabadulásomat, és a halálom megjátszását is. Kit álltatok? Ezt még én sem hiszem el. Ahol van akarat, ott van megoldás is. Én viszont nem akarok beszélni erről senkinek – közben pedig minden vágyam, hogy végre találjak valakit, akivel megoszthatom a múltamat, és aki segíthet legyőzni a démonokat.
Szinte kirobbanok az energiától, és a jókedvtől. Úgy érzem, ennek a mai nap folyamán semmi sem szabhat gátat. Az elmúlt napok melankóliáját éppen ideje volt felváltania egy kis derűlátásnak. A mai szerencsés volt azon a téren is, hogy most nem a tikkasztó melegben kellett dolgoznunk a főnökömmel, hanem az irodájában tekintettünk át egy-egy látványtervet, és igyekeztünk leszűkíteni a kört kettőre, nagyon maximum háromra, amit aztán a megrendelők elé vethetünk. Ezzel a részével egyébként jócskán a betervezett időbeosztáson kívül vagyunk, mert délután háromkor fognak érkezni a fejesek, mi pedig csak tegnap kezdtük el átbeszélni a részleteket.
A délelőtt szinte pillanatok alatt elszaladt, annyira bele voltunk temetkezve a munkába. 11.55-öt ütött az óra, mikor a főnököm megszólalt, hogy tartsunk egy hosszabb ebédszünetet, frissítsük és töltsük fel magunkat energiával, az elménket tisztítsuk ki, és tiszta fejjel jöjjünk vissza, mielőtt prezentálnunk kellene.
Szerencsére az irodától nem túl messze van egy magyar konyhára szakosodott étkezde, ahová körülbelül három hónapja tévedtem be, azóta pedig legalább heti egyszer, de leginkább háromszor-négyszer is megfordulok. Már körülbelül tizedjére voltam ott, mikor kiderült, hogy a hely tulajdonosa, Miklós, az pár éve felbérelte a főnökömet egy építkezés levezénylésére, ami meglepő módon egyben az én első nagyobb munkám is volt. Akkor még csak egyszerű munkásként végeztem a dolgomat, azóta viszont meglátta bennem a potenciált a főnök – de ez most nem lényeges. Összefutnak ugyan a szálak, azt az ajánlatát viszont élből elutasítottam, hogy ha éppen ott ebédelek, akkor kapok egy kis kedvezményt a végösszegből.
Beérkezve odaköszöntem az ismerősebb arcoknak, akik hozzám hasonlóan törzshelyükké fogadták ezt a nagyon otthonos, minimalista, de abszolút igényes étkezdét, majd az egyik ablak melletti asztalhoz leülve fellapoztam az étlapot. Hosszú nap vár rám, ezért biztosan nem valami levest fogok választani, hanem amiben bőven van szénhidrát, fehérje, és zsír is. A csirkepaprikásra esik a választásom, amit a bájos pincérnőnek, Edinának is elmondok, mellé kérek még egy pohár facsart gyümölcslevet, és megköszönöm neki.
Csendben, és türelmesen várok, hogy kihozzák a rendelésemet, addig többnyire az ablakon tekintek ki, és elmeredve gondolkozok el… igazából mindenen, ami csak az eszembe jut. A munkámon, a magánéletemen, a múltamon, a jövőmön, a terveimen. A merengésemből Edina selymes hangja ránt vissza a valóságba, aki már meg is jelent az ebédemmel… vagy legalábbis azt hittem, míg rá nem pillantottam az elém rakott étekre.
- Edina, drágám, szerintem ehhez az ételhez nem kifejezetten passzol a gyümölcslé. Nem kételkedek a tudásodban, csak egy apró megjegyzés - komoly hangnemben adom elő magam, de a játékos mosolyt véletlenül sem törlöm le az arcomról. A leányzó nem tudja elégszer elszégyellni magát, ahogy végigszalad az arcán a felismerés.
- Ó, ne haragudj, David, ez a hölgyé lesz odakint. Kicsit szétszórt vagyok, ráadásul ti is alig pár perc különbséggel jöttetek. Biztos összekevertem a megrendeléseteket - újabb mosolyt villantok felé, majd nyugtatólag szólok hozzá.
- Ne viccelj már, nem történt semmi baj. Kié lesz ez? - érdeklődöm.
- A szőke hajúé, ott - tekintetemmel a teraszra tekintek, ahol meglátom az említett személyt. Elmosolyodom, majd újra rátekintek a pincérnőre.
- Figyelj, hagyjad csak! Kiviszem én neki szívesen, te addig menj be, fújd ki, és szedd össze magad - felvont szemöldökkel néz rám, de ismer már annyira, hogy tudja, felesleges leállnia ellenkeznie velem. Megköszöni, én pedig az elém letettekkel a kezemben lépek ki az ajtón a szabad levegőre, és sétálok el a hölgyhöz, akivel ugyan beszéltünk pár szót az elmúlt hónapok alatt, de a nevét még nem sikerült megtudnom. Azt viszont igen, hogy a madártejért mennyire odáig van.
- Ne haragudj, szia! Ezt hozzám hozták ki, a sorsa viszont határozottan hozzád fűződik - teszem le elé a tányért mosolyogva, miután megállok az asztala mellett.
- De ha már így idekerültem, és mindketten láthatóan egyedül vagyunk, nem gond, hogyha csatlakozom? Már ha nem szándékosan ültél ki ide a teraszra, hogy élvezd kicsit a magányt. Ebben az esetben eszem ágában sincs zavarni - én viszont kifejezetten szeretem a társaságot. Legalább elvonja a figyelmemet, és nem kattogok feleslegesen minden apróságon.

   

David & Snow
   

   Van a csoportban egy kisfiú, aki nagyjából három hónapja kezdett az óvodánkban. Halk szavú, csendes, olyan magának való gyerek, aki naphosszat, az udvaron eltöltött idő alatt, csak áll a kerítésnél, apró ujjaival kapaszkodik bele, és néz kifelé. Látnom sem kell az arcát, szinte a testtartása elárulja, hogy elvágyódik. Talán nem csak az óvodából, hanem ebből a városból, meglehet az országból is.Magyarországról költöztek ide, világosított fel az intézményvezető egy napon, amikor beszámoltam neki aggályaimról ezzel a kisfiúval kapcsolatban. Angolul nagyon jól beszél, meglehetősen árnyalt, alig érzékelhető akcentussal. Érezhető, hogy valószínű pici kora óra kétnyelvűnek nevelték, talán pontosan azért, mert tudták, hogy egyszer idejönnek majd. De a kisfiú nem érzi itt jól magát, egyszerűen képtelen voltam bármivel is a közelébe férkőzni. Engedelmes és szófogadó gyerek volt, ellenben kerülte a beszélgetéseket, szívesebben játszott egyedül.
Aztán egy napon, úgy másfél hónappal ezelőtt közötte és közöttem megtört a jég. A kis játékkonyhában bukkantam rá,éppen serényen készített valamit, boldogan kavargatta a levegőt, amelyet a kis fantáziája mégis tartalommal töltött meg.Lekuporodtam az apró, háromlábú székre, és a kezem az ölembe téve figyeltem mit csinál, majd csendesen megkérdeztem.
- Milyen finomságot készítesz Tibor?- meggyűlt a bajom az elején a keresztnevével, mert még csak hasonlót sem tudtam volna a saját nyelvterületemen találni, és emlékszem mennyit kuncogott a kisfiú eleinte, amikor megkiséreltük Jenny-vel, a másik óvónővel kimondani. Helytelenül persze, de ő türelmesen javítgatott, és csiszolgatott bennünket, míg végül azt hiszem egészen elfogadhatóan ment.
Csak rám nézett, majd visszafordult és készítette tovább az általa elképzelt ételt. Csendben maradt, egy árva szót sem szólt hozzám, de nem is zárt ki a kis világából. Lehetőséget adott bemenni oda, ha megtalálom a megfelelő ajtót. Én pedig nem adtam fel és kerestem azt.
- Az illata nagyon jó.Még sosem éreztem hasonlót.- próbálkoztam tovább, mire végül nagyjából két perc után megállt a keze a levegőben, majd oldalra fordulva, koravén, mégis valamiféle gyermeki bájjal telt mosollyal nézett rám a hirtelen kék szemeivel.
- Hát persze, hogy nem érezhettél ilyesmit Miss Reeves. Ez madártej.- elkerekedett szemekkel néztem rá, és nem is nagyon tudtam értelmezni, hogy mégis miféle étek lehet ez, amikor lassan, komótosan kezdte magyarázni nekem mit csinál éppen. Mit kever össze mivel, mire kell odafigyelni, amikor készítik. Mintha egy felhő úszna  valamiféle vanília óceánban. Azt hiszem így lehetett volna jellemezni ezt a különös, eddig számomra ismeretlen magyar finomságot.
- Honnan tudsz te ilyeneket?
- Az anyukám az egyik magyar étkezdében dolgozik.
- Melyikben?
- A Piros Muskátliban.
Hát így esett meg, hogy nagyjából másfél hónappal ezelőtt először beültem, majd visszajáró vendége lettem a helynek.Nem volt messze az óvódától, kedves és kellemes személyzet dolgozott ott, az étel tökéletes, valódi ízorgiát okozott az ember ízlelőbimbóiban, árban is elfogadható volt, és nem mellesleg volt egy terasz, ahol jó idő esetén ki lehetett ülni. Kovácsoltvas kerítés ölelte körül a teraszt, és mindegyiken barna virágládákban karmazsinvörös muskátlik bólogattak a new york-i nyárban. Az étlapot ennyi idő alatt majdhogynem végigkóstoltam, és volt pár kedvencem, de tény, hogy sokszor egyszerűen képtelen lettem volna úgy távozni, hogy a madártejet ne kóstoljam meg. Lassan megértettem, hogy Tibor miért szereti annyira.
Dél volt. A nyári nap az égen szinte égette a metropolisz felhevült aszfaltját, az emberek hömpölygő tömege színes kavalkádként úszott tovább, néha megállva valaki kivált belőle és másfelé vitte a útja. Sorsok, amelyek éppen az orrom előtt zajlottak, és én mégis kicsit befelé fordultam. A saját dolgaim önző módon előtérbe tolakodtak, bár néha szerettem volna azt képzelni, hogy csupán egy rossz álom közepén vagyok éppen, ahonnan majd jön a kijózanító ébredés. De minden alkalommal amikor a mobilom a legváratlanabb időpontokban megcsörrent, rá kellett jönnöm, hogy nem lesz ébredés. Számomra biztosan nem.Nem voltam éhes, viszonylag későn jutottam oda, hogy egyek, már inkább brunch volt semmint valódi reggeli.Éppen ezért valami egyszerű és laktató finomságra vágytam. Madártej.
Edina, a mindig mosolygós pincérlány azonban szokatlanul visszafogott és csendes volt, és időnként láttam, hogy megáll, elgondolkodik valamin, majd tovább indul. Bájos arcán árnyékok ültek, szinte sütött róla, hogy gondolatban egészen máshol jár. Sietősen rakta le elém a rendelésem, és már éppen nyitottam volna szóra a számat, emelve meg a kezem, hogy jelezzem felé, azt hiszem asztalt tévesztett, amikor is nem volt erre már lehetőségem mert, rohant tovább a benti asztalokhoz is. Sóhajtva engedtem le a kezem és ültem vissza a székembe, tudomásul véve, hogy egy kicsit még várnom kell majd a korrigálásra. Nem vagyok türelmetlen, elvégre van több mint két órám a délutáni kezdésig, addig Jenny boldogul egyedül. A mai nap az enyém a hosszú szünet. Anya mesekönyvei pihennek előttem az asztalon, amelyek még csak a nyers kiadásban vannak, megjelölve azok az oldalak, ahova illusztráció kellene majd. Két fekete mappa és egy sötétszürke kisegér, amit nemrég vásároltam az egyik játékboltban. Iris sírjához. Nem tudom miért hurcolom ki ezeket oda bizonyos időnként. Talán saját magamat is kicsit nyugtatom azzal, hogy megveszem, mintha talán jelentőségük lenne a tárgyaknak. Bárcsak lenne. Bárcsak elhalmozhatnám őt mindenféle apró kis holmival. Bárcsak azért haragudna rám Sun mert az ezredik plüsst is megveszem a lányának….bárcsak lenne erre oka. Inkább szidna ezért ezerszer, és zsörtölődne érte, mint most hallani a hangján a fátyolos ürességet, a tudatlanságot és a valósággal való kapcsolatvesztést. És bárcsak lenne aki segít ezt elviselni. Tony….néha hív, kérdezi mi van a nővéremmel….de tudom, hogy inkább csak kötelességből teszi, vagy azért, hogy a lelkét nyugtassa. Megkönnyebbült, hogy kívülállóként vesz részt az egészben, semmint mellettem állva, valódi támaszként. Szeretném hibáztatni őt, de nem tudom. Nem tudok rá haragudni.
Gondolataimból egy hang zökkent ki, amely az asztalom kellett szólal meg. Felkapom a fejem, még kicsit mindig merengőn nézek fel az ismeretlenül ismerős arcra. Láttam itt párszor. Sok alkalommal ami azt illet, amely okán egy idő után már egy apró mosollyal, és fejbiccentéssel üdvözöltem, később hang is társult hozzá, és köszöntésem udvariasan visszafogott volt. Nem tolakodó, sokkal inkább érdeklődő.Hát nem különös, hogy szinte mindig ugyanakkor járunk erre a helyre? Vagy én tulajdonítok neki csak jelentőséget?
Tekintetem szinte magától siklik a kezében szorongatott tányérra, melyen az oly nagyon áhított és általam rendelt, imádott madártej ide-oda hintázik a vaníliasodóban.
- Szia! Ó….és én még azt hittem, hogy elfelejtették a rendelésem.Ezek szerint Edina csak egész egyszerűen asztalt tévesztett. Ha esetleg te is ezt rendeltél volna…..jah értem…akkor nem, akkor igen, határozottan hozzám fűződik.- figyelem amint a tányér elém kerül, én pedig közben odább tolom a valószínűsíthetően neki szánt tányért.
- Nem dehogy….így legalább nem kell keresned a te rendelésed, mert azt hiszem ezt meg neked szánták….próbáltam volna szólni Edinának, de olyan gyorsan ellibbent innen, mint egy felturbózott kis tündér. Gyere csak, csinálok egy kis helyeeeeeeeee…..- olyan jól sikerül a rendezkedés, hogy amint a tányérját eltoltam, vele együtt sodortam a könyvet, a mappát, és minden egyebet az asztalomról.Hirtelen ugrok fel, hogy elkezdjem összeszedni, minek hatására majdnem sikeresen előre billenek a lendülettől, kis híjján orra vágódva.Ha némi szerencsétlenkedés árán is, de sikerül összeszednem a holmijaimat, és bár kissé bánta a hajam és alapvetően a külsőm ezt az apró kis malőrt, igyekszem úrrá lenni lenni a helyzeten. Visszahalmozom a dolgokat az asztalra, és kiseprem a hajam az arcomból, bocsánatkérő mosollyal nézve a férfira.
- Elnézést, alapvetően nem szokásom ez a kétbalkezesség. Egyébként Snowira vagyok. Snowira Reeves. Nagyon örvendek, ennek a véletlen kavarodásnak köszönhető találkozásnak kedves…..- emeltem fel a hangsúlyt, miközben a megismerkedésünk, pontosabban valódi és nem csak futólagos megismerkedésünk első apró momentumaként a kezem nyújtottam felé.



   

Az életem során rengeteg országban megfordultam. Mikor még a Waterford nevet viseltem, addig többnyire apámat kísértem el az üzleti utakra, de akkor sem hagytuk el a Brit-szigeteket. Az igazi világlátásom akkor kezdődött el, miután a börtönből megszöktettek, a halálomat megrendeztük, és ezzel együtt Connor Waterford neve is feledésbe veszett. Amint megszereztük az apám által gondosan, de általam is ismert helyen elrejtett vagyonomat, igyekeztük azt hasznosítani is. Alkalmi munkákat vállaltunk Európa legtöbb országában, pusztán egy-két hónapnyi ott-tartózkodással. Megismerkedtünk a kultúrákkal, a különböző nyelvekkel, és próbáltuk magunkévá tenni az átlagemberek viselkedési formáit. Veszélyes világ ez a mi szakadár nemesekből álló társaságunknak, ezért magunk mögött kellett hagynunk mindazt, amit ismertünk, amit belénk vertek gyermekkorunkban, és olyanná kellett válnunk, mint bármelyik másik keményen dolgozó polgár. Mindezt úgy, hogy mégse forduljunk ki önmagunkból, és ne felejtsük el, honnan is jöttünk.
Sok országot, és még több konyhát jártam meg. Az olasz, és a mexikói mellett azonban egyértelműen a magyar volt a harmadik szerencsés, amelyik felkerült a dobogóra. A munkahelyemhez ez van a legközelebb, ahol minőségi ételeket is árulnak, ráadásul sosincs tömítve, mindig van hely arra, hogy az ember a saját levegőjét szívja, ne másét. És a személyzetről még nem is beszéltem! A nevek nem voltak idegenek számomra, hisz míg Magyarországon éltem négy hónapig, nagyon sok szokatlan, és számomra kifejezetten nehéz kiejtésű nevet kellett megtanulnom. A kedvenc pincérnőm, Edina testvérével pedig még anno együtt is dolgoztam – illetve volt ott még több is köztünk, de az nem tudom, mennyire publikus kettejük között. Nem is ez a lényeg. Mind a főnökre, mind az összes beosztottjára még ha nem is családomként, de jó barátomként kezdtem el tekinteni abban a pár hónapban, mióta idejárok. Néhanapján még el is szoktunk menni egy kis közös kikapcsolódásra velük, ahol csak még jobban elmélyíthettük a kapcsolatainkat. Edinán is látom, hogy baj van, és beszélni is szeretnék vele erről, de a figyelmem középpontjába most másvalaki került.
Már az első találkozásunk alkalmával is megjegyeztem magamnak, hogy milyen gyönyörű nő ül velem átellenben, és ez azóta sem változott. Van benne egy olyan természetes szépség, ami nem csak kívül mutatkozik meg, hanem érezni lehet az egész kisugárzásából, és ahogy az emberekhez szól. Mivel sokszor találkoztunk az elmúlt hetek alatt, láttam őt már jó kedvében, és rosszban is – ennek ellenére ő neki mindig mosoly volt az arcán, ha kihozták neki a rendelését, vagy ha odaköszöntem neki. Szeretem az ilyen embereket, mint amilyen ő. Hogy akkor miért nem közelítettem meg korábban? Ez egy jó kérdés, de nincs rá konkrét válaszom, csupán egy sejtésem, ami meggátolt a megismerésében – mégpedig az, hogy egy ilyen nő már biztosan foglalt. Még annak ellenére is ez járt a fejemben, hogy minden alkalommal egyedül érkezett, és hogy gyűrűt sem láttam az ujján. Talán tévedek... Nem hiszek ugyan a Sorsban, de ezt az apró baklövést, amit Edinának köszönhetünk, könnyen vehetném annak. Nem veszem, de megtehetném.
- A legjobbakkal is megesik. Bár ahogy nézem, gyümölcslének nyoma sincs. Az már elveszett az éterben - szólalok meg, miután egy gyors pillantást vetettem az asztalra, ahol a két tányéron, és néhány mappán kívül nem láttam egyebet. Pedig milyen jól is jönne most az a friss, hideg üdítő!
Elmosolyodom, és halkan felnevetek az ügyetlenkedését látva, de ebben semmi bántó szándék nincs. - Mintha magamat látnám - biztosítom az előzőekről szavakkal is, és vele együtt mozdulok, hogy a földre zúdult tulajdonának összekaparásában segítségére lehessek. Ha már közvetettt módon miattam verte le őket, ez a legkevesebb, amit tehetek kárpótlás gyanánt. - De úgy néz ki, ez már csak egy ilyen nap. Edina a rendeléseket keveri össze, mert annyira mindenfelé áll a feje, te pedig így próbálod tesztelni, hogy vajon mennyire vagyok úriember, hogy segítek-e, vagy csak végignézem. Ravasz, mondhatom, nagyon ravasz! - játékosan kacérkodok vele, de ha a hangom nem, az arcomon ülő széles, bohókás vigyor egyértelműen elárulja, hogy csak viccelődök vele.
Miután minden a helyére került, és egymással szemben állunk, hozzá hasonló mosollyal pillantok vissza az előttem állóra. - Snowira… - ízlelgetem a nevet, ahogy elfogadom a felém nyújtott kezet. - Gondolom helyénvaló, hogy a szép archoz egy ugyanolyan szép név is társuljon - ejtek meg egy apró, kedves bókot, mielőtt én magam is bemutatkoznék. - Hol van a modorom? David Byrne - amint ezzel megvagyunk, részemről helyet is foglalhatunk.
- Hm... Snow… milyen véletlen egybeesés, mert akár elhiszed, akár nem, a tél, azon belül is a fehér tél a kedvenc időszakom az évben. Ó, néha mennyire visszavágyom Alaszkába… Te jártál már fent a zord Északon? - jegyezték már meg nekem, hogy egyedül onnan tudják, nekem jó vagy rossz napom van, hogy mennyit beszélek. Ha vidám vagyok, optimista, és örömmel teli, akkor borzalmasan közvetlen vagyok, és annyit tudok beszélni tíz perc alatt, mint egy fél család a közös társasest alatt. Ha viszont borús fellegek vesznek körül, akkor ugyan megmarad a kedvességem, de roppant szűkszavúvá válok. A mai egyértelmű, hogy melyik közé tartozik.
- Egyébként nagyon örülök, hogy végre nem egy ismeretlennek kell odaköszönnöm, ha meglátjuk egymást. Mesélj valamit magadról, Snowira, hadd ismerhessük meg egymást még jobban! Milyen titkokat rejtenek ezek a mappák? - középső ujjammal megkopogtatom az egyik fedelét, ahogy őszinte érdeklődéssel, és lágy mosollyal az arcomon teszem fel neki a következő kérdésemet. Azonban mielőtt válaszolna, ismét azon kapom magam, hogy valamiről megfeledkeztem. - Ó, a modoromat tényleg elhagytam valahol, ne haragudj! Jó étvágyat kívánok! - és ha tőle sem érzek ellenkezést, akkor én is hozzálátok végre a saját rendelésem elfogyasztásának. Általában, ha magam vagyok, ormótlanul gyorsan eszek, ami tudom hogy se nem egészséges, se nem jó dolog, de ha van társaságom, akkor máris előkúszik a gyermekkori neveltetésem. A gyorsevést egyébként a börtönben, illetve később a menekülési időszakban eltöltött éveknek köszönhetem. Néhány ragályt pedig nagyon nehéz magunk mögött hagyni...

 

David & Snow
 

  “ Ne légy már ilyen Snow, mutasd meg azt a füzetet! Hónapok óta magaddal cipeled mindenhová! Mi van benne? Talán szerelmes versek? Naaaaa csak megnézem, ígérem nem foglak miatta kicsúfolni, sosem tenném!”
Sun rettentően kíváncsi volt a bordó plüssel borított A4-es méretű füzetem tartalmára, amelyet egy évvel ezelőtt vettem a zsebpénzemen és még egy aranyos Csingiling figurát is ragasztottam az elejére, meg egy ibolya matricát, ami kicsit lekopott az idők során, mert mindig ott volt a mutatóujjam, mikor a füzetet fogtam.Tizenhárom éves voltam és a legtöbbször nagyon magamnak való. Sun valahogy úgy érezte, hogy kötelessége a baráti összejöveteleire engem is magával cipelnie, ahol persze rendszerint nem éreztem jól magam. Nem a többi gyerekkel volt a bajom, mert kedvesek voltak és igyekeztek időnként engem is bevonni a társalgásba, sokkal inkább azért, mert nem éreztem magam odavalónak. Engem más dolgok foglalkoztattak mint a legújabb tinédzser magazin divattipjei, a körömlakk matricák, a kötött-fűzött tiritarka karkötők, a srácok a suliból, a papírból készült szivecskék, amikre ráírták a lányok kibe szerelmesek, és elásták a kertben. Hittek abban, hogy így talán valóra válik és kölcsönös lesz, vagy valami ilyesmi.
Nem akartam megmutatni azt a füzetet, mert valami olyasmi volt, amit egyszerre féltem bármikor is felfedni még Sun előtt is, és persze olyasmi ami mégis büszkeséggel töltött el, hiszen volt valami, amiben jónak éreztem magam. Valami,ami lefoglalt, ami kitöltötte a napjaimat. Végül ha nehezen is, de beadtam a derekam, és hagytam, hogy elvegye tőlem, majd felnyissa, és belelapozzon. Ő volt az első aki láthatta mivel is ügyködöm hónapok óta, vagy talán mondhatjuk, hogy már évek óta, csak valahogy a korai zsengéim mind a szemetesben végezték, vagy elrejtettem őket abba a mélyedésbe, ami a szobánkban volt az ágyam mellett, közvetlenül az éjjeli szekrény alatt a kilazult parketta darabban.
Sun elképedve és elkerekedő szemekkel, némán lapozott egyik oldalról a másikra, néha megállva, ujját végighúzva egyik vagy másik lapon, mintha azt gondolta volna megérintheti ami ott van. Mintha általa bejuthatna a gondolataim közé, amit nem ismert. Mindent tudtunk egymásról, hiszen ikrek voltunk, szinte az álmaink is közösek voltak, mégis számtalan dologban különböztünk. De azokban markánsan. Ebben kifejezetten úgy, hogy az én javamra billent a mérleg. Annyi minden másban ő volt a jobb, ebben úgy éreztem én vagyok az.
“Atyaisten! Ezek zseniálisak, Snow! Anya látta már?”
Csak a fejem ráztam, és elmagyaráztam, hogy még neki is alig akartam megmutatni. Végül rávett, és két nap múlva odaálltam a mama elé, és a kezébe adtam némán a bordó plüss füzetet.Nem volt kérdés számára többé, hogy kinek az alkotásai fogják díszíteni az első könyvének tizedik évfordulós díszkiadását.A füzetben a rajzaim voltak.Azóta is én illusztrálom minden könyvét, és imádom.Úgy érzem a rajzok, amiket én készítek az írónő lányaként, talán jobban visszaadják a művek igazi, szívhez szóló hangulatát.
A legújabb, amin a mama dolgozott, immáron a tizenkettedik mesekönyve volt. Néha nem is értettem honnan jön belőle az a végtelen és számtalan történet, amely egyszerre hasonlóan tanulságos, mégis annyi mindenben különböző. Úgy fejtegeti le az emberi lélekről a szépséges és csodás tulajdonságokat, ahogyan a káposzta leveleit szedjük le. Valahányszor elkezdett egy új könyvet, mindig átküldte a meséket, és várta melyek lesznek azok amelyekhez kedvem, és persze ihletem lesz rajzokat készíteni.Sosem küldte be úgy kiadásra, hogy ne várt volna meg vele engem. A jó munkához idő kell, de a zseniálishoz néha sokkal de sokkal több türelem is egyben, hangoztatta olyan gyakran. És milyen igaza volt. Tulajdonképpen az életben is úgy hiszem így működnek a dolgok, ahogyan a gyerekekhez is éppen így találjuk meg a megfelelő utat: nem csupán idő kell, hanem kiapadhatatlan és végtelen türelem. Ez utóbbiból kell a legtöbb.
És úgy hiszem a különleges és szinte már korábban is a levegőben lógó találkozásokhoz is türelem kell.Mert az efféle találkozásokhoz az idő már adott. Csak talán türelmünk nincs kivárni megtudni kit rejt a különös és világítóan kék szempár, amely gyakorta már hamarabb mosolygott, amikor felbukkantam, semmint annak tulajdonosának ajkai.Kit rejt a benti asztal az ablak mellett, aki időnként köszönt is, de sosem tolakodóan, vagy udvariatlanul. Azért is volt szokatlan, mert megszoktam, hogy a környezetemben, vagy ebben a rohanó világban a férfiakból kivesztek az udvarias gesztusok. Noha legyünk őszinték hölgyeim, erről mi is elég súlyosan tehetünk( a mértéktelenül utat nyert feminizmusnak hála).Én azon nők táborát erősítem azonban, akiket egészen lenyűgöz egy férfi kifinomultsága, udvariassága, miközben a társaságában nőnek érezhetem magam.A külső fog meg, de ezek  a tulajdonságok tartják életben a figyelmem.
Éppen ezért hoz zavarba, az asztalomnál hirtelen felbukkanó ismerős vonásokkal megáldott férfi, akinek fizikai közelsége, a korábbi távolsághoz képest egyszerre lep meg és egyszerre zökkent ki a korábbi merengő gondolataimból.Nem meglepő hát, hogy a zavarom ügyetlenkedés formájában ölt testet, és miközben helyet akarnék neki csinálni, sikeresen verek le mindent.Kész szerencse, hogy az ételek az asztalon maradtak.
- Akkor tegyünk úgy, mintha ezt a rengeteg holmit te verted volna le, és nem az én kétbalkezességem eredménye lenne.- nevetem el vidáman magam, miközben jókedvűen mégis hálásan pillantok rá, miközben segít összeszedni a földre hullott dolgokat. Mikor végre felegyenesedünk és az asztalhoz ülünk, elgondolkodva, homlokráncolva nézek végig az asztalon.
- Tényleg! Hiányos a rendelés. Merthogy innivalót én sem kaptam. Én egy citromos ásványvizet rendeltem. Tudtad, hogy itt tesznek bele bodzát is, ha kéred?- hajoltam kicsit közelebb cinkos huncutsággal, mintha valami óriási és eget rengető titokról rántottam volna le a leplet.Noha az efféle valóban ritkaság a new yorki éttermekben vagy éppen az efféle kis kifőzdékben. Itt valahogy családiasabb a hangulat. Örülök, hogy nemrég rábukkantam a Piros Muskátlira, már csak azért is, mert ezt a furcsa, ugyanakkor roppant érdekes világítóan kék szemű férfit az utamba sodorta.
- Ó, hát most lebuktam! Egek!- tettem a szívemre a kezem játékosan, felvéve az övéhez hasonló gyerekes huncutságot. Nem volt nehéz, hiszen nap mint nap ezt csinálom a gyerekek között: belemegyek a játékukba, miközben hol tűzokádó gonosz sárkány leszek, hol megmentésre váró királylány, hol árnyékszörny, hol pedig kicsi pillangó tavaszi virágzás idején. Csodálatos a gyermeki fantázia ha szárnyal.
- Bizony egy teszt volt, amit minden héten szerdán és pénteken megejtek ezen a helyen.És ha siker koronázza, és valaki kiállja a próbát, azé a fele kezem meg a finom királyságom….vagyis fordítva. A fele királyság és a finom kacsó. Van már nyolc birtoklója a királyságnak és ugyanennyi férjem. Egész hárem. Sajnálom, de most már neked is csatlakoznod kell.- jóízűen nevettem el magam, meglepődve, hogy mennyi badarságot képes vagyok összehordani, csakhogy leplezzem mennyire zavarba hozott, hogy annyi idő után, amelyet csupán némán, vagy éppen néha összenézve töltöttünk el ezen a helyen, most mégis itt van mellettem.
- Nagyon örülök David…hogy most már név is társul…- a csodás kék szemekhez, tettem magamban hozzá, ám a betűket egy apró sóhajjal visszanyeltem, és másképp fejeztem be.Illendőbben.
- …hozzád. Elvégre elég sűrűn láttuk egymást a Muskátliban. Noha szent meggyőződésem volt, hogy magad is ennek a nemzetnek a szülötte vagy. Olyan jóízűen tudtál falatozni mindig. Tudtad, hogy ezt a….uhmmm….hogy is hívják….paprikást miattad kóstoltam meg egyszer?Edina még nevetett is, és azt mondta csak meg ne tudd, a végén mint élő reklám jutalékot fogsz kérni.- végre sikerül mindent visszarendezni az asztalon az eredeti állapotába, és helyet foglalunk. Én közelebb húzom magamhoz a mappát, és a saját tányéromat, hogy helyet tudjak neki is csinálni most már tényleg az asztalnál úgy, hogy lehetőleg ne borítsak le mindent.
- Aspenre gondolsz?- talán félreértem a kérdést, és helyileg ő máshova képzelte északot, nem tudom én mindenesetre ebbe az irányba viszem el először a válaszadást.
- Oda sokat jártunk a családdal. Nomen est omen, ugyebár, szóval igen, én is szeretem a telet. Nem a nevem miatt, sokkal inkább azért mert van benne valami nyugalmas.Ridegnek mondják, pedig szerintem a hótakaró csupán elfedi a mélyen szunnyadó melegséget, amit tavaszra őrizget.- villantok meg egy másodpercnyi gondolatfoszlányt az életfilozófiámból és egyben talán a személyiségemről is. Bár azt hiszem a jelenlegi beszédességem éppen ennek az ellenkezőjéről árulkodik. Nem voltam vagy éppen vagyok mindig ilyen.
Halkan kuncogok, tekintetemmel követem a kezének apró, kopogó mozdulatát amellyel a mappát érinti és csendesen csak megvonom a vállam, ajkam még mindig ebbe a gyermeki pajkos mosolyba kunkorodik felfelé.
- Jó étvágyat neked is!- kívánom viszont mikor falatozni kezd, én azonban még nem teszek hozzá hasonlóan, ugyanis megpillantom Edinát, amint éppen a teraszra tart, és a tekintetünk találkozik. Finoman emelem meg a jobb kezem, jelezve, hogy jöjjön az asztalunkhoz.Pár lépéssel szeli át az asztalok közötti apró kis közlekedőt, majd megáll mellettem a megszokott bájos és roppant meleg mosolyával.
- Snow annyira sajnálom….ne haragudj a rendelés miatt! David volt olyan kedves és felajánlotta….- nem hagyom azonban, hogy befejezze, hiszen félreértett, nem ezért hívtam őt ide. Másról van szó.
- Semmi gond, mint látod megoldottuk. Én inkább egy hiányzó gyümölcslé miatt reklamálnék és egy pohár ásványvíz miatt bodzával. És ha már fáradsz akkor hoznál kérlek még egy tálkát még egy kis kanállal, ugyanilyet, kérlek?- kocogtatom meg finoman a madártejes tálamat, majd mikor Edina sietősen bólogatva,újabb bocsánatkérések közepette távozik, David irányába fordulok.
- Hol is tartottunk? Óóóóó igen, a mappa! Mondták már neked, hogy roppant módon kíváncsi vagy? - ingatom a fejem, de  a hangomban semmi rosszallás nincs az érdeklődése miatt. Jól esik, de mégsem hiszem, hogy szeretném előtte felfedni a rajzokat, amelyeket a mappa rejt. Most még biztosan nem. Ahhoz túlságosan kishitű tudok lenni, az ismeretségünk pedig túl friss.
- Mesélni magamról? Nem is tudom hol kezdhetném. Először is nem vagyok magyar, bár ezt gondolom elég könnyen kitalálhattad. Valószínű csak egy amerikai tud ennyire erőteljesen rajongani egy övétől eltérő kultúra konyhája iránt.- dőlök kényelmesen hátrébb a székben, miközben nézem milyen lassú, megfontolt kényelmességgel falatozik.
- Ízig-vérig new york-i vagyok, egy a sok ember közül, akik statiszta díszletek szoktak lenni az itt forgatott hollywood-i filmekben.Nem vagyok híresség, nem szerepeltem még soha sehol, az iskolás betlehemes és bevállalt buta táncok nem számítanak annak.- persze arról mélyen hallgatok, hogy az édesanyám az Államok harmadik legismertebb írónője,és elég csak bemennie egy könyvesbolt gyermekkönyv részlegére, és fellapozni valamelyik mesekönyvét, az impresszum résznél ott lesz a nevem: Illusztrálta: Snowira Reeves.
- Innen nem messze egy óvodában dolgozom.Óvónő vagyok. Van egy csomó eleven, hangos, de imádnivaló kis lurkó a csoportomban.- elhallgatok, hiszen fogalmam sincs mit mondhatnék még magamról. Érdekesség nincs több velem kapcsolatban. A mélyebb dolgokról pedig nem beszél az ember egy most még majdhogynem vadidegen embernek.
Időközben Edina is megérkezik a két innivalóval és a tálkával, meg a kanállal. Kedvesen és őszinte mosollyal köszönöm meg. Mikor távozik, akkor a saját madártejemet közelebb húzom, megemelem, és a másik tálkába kezdem áthalmozni egy részét. Elfelezem.
- És te? Azt már tudom rólad, hogy szeretsz az ablaknál ülni, hogy nagyon sokszor eszel paprikást, és elég sokszor futottunk már itt össze, és lassan kezdett kissé kényelmetlenül paranoiás lenni a helyzet, hogy mindig találkozunk. Tessék! Ezt desszertként adom. Ne is tiltakozz! Ellenkezést nem fogadok el! A madártejre nem lehet nemet mondani.- tolom végül közelebb az elfelezett finomságot, a sajátomból pedig egy falatot a számba kanalazok.
- Uhmmmm…..hogy lehet valami ennyire finom? Ez egyszerűen isteni!- merülök el egy pár másodpercre az ízorgiában, majd tekintetem elmondhatatlan érdeklődéssel merítkezik meg óceánszín íriszeinek végtelen mélységében.




 

Szokatlan, hogy mennyire könnyedén vagyok képes máshogy állni az emberekhez attól függően, hogy mit szeretnék tőlük. De nem is feltétlenül az emberekhez, hanem a nőkhöz. Az esetek túlnyomó részében nem keresem se a szerelmet, se a tartós kapcsolatokat, mert nem akarom senkire se ráróni mindazt a lelki terhet, amit én nap-nap után magammal cipelek. Jó mélyre elnyomva, már-már behazudva magamnak, hogy nincsenek bajaim, hogy aztán pár hónap múlva előtörjön belőlem az az álom, ami még tíz esztendővel később is szeret kísérteni. Sokkal egyszerűbb, és könnyebb felületes kapcsolatokba kevernem magamat, nem vonva bele magamat se kötöttségekbe, se lényegében semmibe. Egy-egy élvezetes éjszaka ez csupán, ami időkre abszolút képes vagyok kikapcsolni az agyamat, és csakis a másikra figyelni.
Az ismerős ismeretlennel kapcsolatban azonban képtelen vagyok még csak ehhez hasonló gondolatokat is táplálni. Nem érezném illőnek. Ő nem olyan nőnek tűnik, aki erre vágyna, és vele kapcsolatban én sem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretném. Valami megfoghatatlan vonz hozzá, ami arra ösztönöz, hogy próbáljam meg először megismerni, mielőtt bármerre is elhatárolnám magamat vele kapcsolatban. Lehet, hogy ez a mostani beszélgetésünk lesz az első és utolsó. Lehet, hogy barátok leszünk, akik jól fogják magukat érezni egymás társaságában, nem bonyolódva bele a testiségekbe. És azt sem tartom kizártnak, hogy ha a dolgok a legjobb módon alakulnak, akkor talán ő lesz az a személy, akinek végre odaadhatok magamból egy részt. Nem tudom. Túl sok minden múlik azon, hogy ez alatt a rövid ebédszünet alatt mit tudunk meg egymásról, és mennyire kívánjuk az elkövetkezőkben a másik társaságát. Reménykedni ugyan szoktam, mint bárki más, de azt is megtanultam az évek alatt, hogy jobb nem várni semmit, és akkor nem érhetnek csalódások sem. Ettől függetlenül nem úgy fogok odaállni elé, hogy arra gondolok, pár perc és az utamra is küld. Ehelyett úgy jelenek meg előtte, hogy rögtön sikerül is összehoznunk egy kisebb-nagyobb felfordulást, amit aztán közösen igyekszünk helyrerakni.
- Tegyünk úgy. Az igazság pedig vesszen a feledésbe - nevetek cinkosan vele együtt. Lassacskán mindent összeszedünk, és újra visszaáll a világ rendje, illetve a mappái az asztalra.
- Bodzát? Miért pont bodzát? - érdeklődöm felvont szemöldökkel, ha már ennyire konkretizálta. A kérdését pedig ezzel meg is válaszoltam, mert nem, fogalmam sem volt róla. Bár azt is illő hozzátenni, hogy én itt vagy vizet, vagy gyümölcslevet szoktam inni, ha épp egy rossz időszakomon vagyok túl – alias megelevenedik álmomban a múlt -, akkor pedig literszámra a kávét. Általában maradok a jegeskávénál ebben az időben, de ezeken a napjaimon ha kint 40 fok van, akkor is forrón, és feketén fogom betermelni a szervezetembe.
- Kérlek, ebbe a hárembe, melynek te vagy a vezetője, ki nem csatlakozna? - újra nevetésben török ki. Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy mennyire jól esik nekem, hogy sikerült egy rokonlelket megtalálnom benne, már ami a viccelődést illeti. Általában sikerül megtalálnom mindenkivel a közös hangot, de akik az én személyiségemhez közel állnak, azokkal még élvezni is képes vagyok a kommunikációt. Nem akarom elbizakodni magam, de egyelőre úgy fest, hogy emberemre találtam benne.
- Csakugyan? És mesélj, hogy ízlett? Bár látszólag nem eléggé, ha még mindig a desszerted az első és utolsó fogásod - vonom fel az egyik szemöldökömet, de a játékos mosolyt, ha akarnám sem tudnám letörölni az arcomról. - Egyébként nem, nem Magyarországról származom. Jártam már, és éltem is ott pár hónapot, de aztán tovább kellett állnom. Viszont Európában születtem, az igaz - az akcentusomat azonban már régesrégen magam mögött hagytam, így valószínűleg ezért sem lesz könnyű dolga behatárolni, hogy hol születtem.
- Aspen? - nézek rá értetlenül pár pillanatig. - Nem, nem Aspenre gondoltam, hanem amit mondtam is, Alaszka. Fairbanks, vagy mondjuk Anchorage. Na az már zord észak a javából - teszem hozzá mosolyogva. Vagy csak mondani akartam, hogy Alaszkába vágyom vissza, de ez a kobakomon kívülre nem került? Nem ez lenne az első alkalom, mikor úgy beszélek, hogy nem teljesen fogom fel, mit is mondok. Ha ilyen hétköznapi dolgokról van szó, nem ritka, hogy így járok – ha viszont a múltamról van szó, ott nem tudom ezt eljátszani. - Egyébként jártam én is Aspenben még pár hónapja. Ha ott jól érezted magad, akkor biztosra veszem, hogy Alaszkával kapcsolatban is hasonlóképpen vélekednél - legalábbis nem tudom elképzelni, hogy akinek tetszett Aspen, annak ne tetszene legalább annyira Alaszka is. Ha másért nem, már az Északi fény miatt megéri oda felutazni.
Miközben hozzálátok az ebédemhez, fél szemmel figyelem az események kibontakozását. Csak mosolygok az orrom alatt Edina szabadkozását hallva, de nem áll szándékomban kinevetni az ügyetlenségét, ezért igyekszem még ezt is elfedni, és kifelé tekinteni a szabadba, mintha valami roppant érdekeset nézegetnék. Mindenkinek lehet rossz napja, az ő szerencsétlensége pedig a mi szerencsénkké formálódott. Hisz ki tudja, hogy ha ő nincs, akkor mikor vettem volna rá magamat, hogy végre leszólítsam és beszélgetésbe elegyedjek Snowirával?
- Nem kell azt mondani, tudom én magamtól is - nevetek fel válasz gyanánt. A további kifejtés hiányából nem nehéz leszűrnöm, hogy nem szándékozik róla beszélni, ezért inkább nem is bolygatom tovább a témát. Ahogy jött a kérdésem, olyan gyorsan lépünk tovább, és vesszük fel onnan a beszélgetés fonalát, ahol tartottunk. Míg ő mesél, a szememet csak annyi időkre veszem róla, hogy odafigyelhessek arra, nehogy leegyem magam itt előtte, de aztán ugyanolyan lelkesedéssel figyelek a történetére, mint azelőtt.
- Ó, Snowira, ne próbálj nekem olyat állítani, ami nem igaz! Egy ilyen természetes szépségnek, mint neked, biztos nem a statiszták között a helye! - nem óvatoskodok a bókjaimmal, ugyanakkor olyat sem mondok, amit ne gondolnék komolyan. A vak is láthatja, hogy Snowira nem mindennapi szépség – vagy csak én kezdek el egyre jobban belebolondulni ebbe a nőbe még úgy is, hogy alig ismerem? David, ennél lehetnél azért felnőttebb! Nem vagy te már hormontúltengéses fiatal. Mégis… van valami, ami megfog ebben a nőben, és képtelen vagyok rájönni, hogy mi lehet az. Egy biztos: a szívem is megszakadna, ha kiderülne, hogy valaki már elnyerte az övét.
- Óvónő? Hűha! Akkor te aztán jó nagy türelemmel rendelkezhetsz! - nevetek fel kedvesen, és röviden. Egy-két gyerekkel még én is éppen-éppen elbírok, de egy egész seregnyivel? Talán egy rövid ideig, de nem egész álló nap figyelni rájuk. Az óvónőket-óvóbácsikat, és a tanárokat is ugyanezen indokból becsülöm és tisztelem, mert csak elképzelni tudom, hogy ez mennyi stresszel járhat nekik a munkaidejükben – de talán még azon kívül is. Nincs olyan kor, ami könnyebb, vagy jobb a másiknál, mindnek megvannak a maguk nehézségei, legyen szó itt akár az óvodásokról, akár a középiskolásokról.
Felvont szemöldökkel figyelem a csendes, megfontoltnak tűnő ténykedéseit, de nem szólok bele. Kivárom, aztán mikor rájövök, hogy mit szeretne, pár pillanatig bennem ragad a szó. Komolyan gondolom, mikor azt mondom, hogy egyre nagyobb baromnak érzem magam, amiért ilyen soká tartott, hogy leszólítsam Snowirát. Alig ismerjük egymást, ő mégis ilyet tesz. Nem nagy dolog, tudom, de pont ezek az apró gesztusok azok, amik fel tudják dobni egy ember, jelenleg pedig az én napomat. Az elém tolt tálra pillantok, majd vissza rá.
- Rendben van! Nem tiltakozom. Cserébe te sem tiltakozol az ellen, hogy én álljam a mai ebédünket! - kedves, mégis csalafinta mosolyt villantok az előttem ülőre, de semmi más nem utal arra, hogy csak viccelődnék a felajánlásommal. Nem kell minden hónap végén az utolsó filléreimet számolgatni, egy ilyen kellemes társaság pedig több, mint megéri az árát. - Köszönöm egyébként - ha már korábban megfeledkeztem erről a vészesen egyszerű, sokak számára mégis borzalmasan nehéz szavakról. A neveltetésem ellenére az apám sosem hagyta, hogy elszálljak magamtól, és úgy érezzem, hogy valami engem megillet. Nem, ő a bejárőnőkkel, és a takarítónőkkel kapcsolatosan is úgy oktatott ki, hogy mutassam ki nekik a hálámat. Nem kell ezt pénzzel, csecsebecsékkel, néha bőven elég egy őszinte köszönetnyilvánítás is a számukra. Sokan ezen hölgyek közül kemény és nehéz háttérrel rendelkeztek nálunk, így számukra az, hogy egy olyan magas rangú, gazdag ember, mint apám, befogadta őket, és az elvégzett munka akármennyire is munka volt számukra, ő mégis hálás volt érte, ezt pedig nem volt rest kimutatni sem – ez a világgal tudott nekik néha felérni.
- De hogy a kérdésedre is feleljek… nos, hogy mi pontosan a beosztásom megnevezése, arra nem igazán tudnék egyöntetű választ adni. Ahol tudom, kiveszem a részem. Alapvetően építkezéseken szoktam dolgozni, hol egyszerű munkásként, hol annak koordinálójaként, hol pedig az irodában a főnökkel vállvetve. Mint ahogy láthatod rajtam, most éppen az utóbbi van soron - mutatok végig gyorsan magamon, és a világosszürke ingemen, amin a felső két gomb ki van pattintva a helyéről, az ujjai pedig szépen fel vannak hajtogatva a könyökömig. - Mindezek mellett az „ahol tudom, kiveszem a részem” megszólalásom az élet más területein is érvényes. Ha épp nem az építkezésen vagyok, vagy olyan szezon van, mikor kevésbé van ránk szükség, akkor egyéb rövid alkalmi munkákat vállalok, még ha ez abból is áll, hogy felizzítom az Uber profilomat, elmegyek a dolgos embereknek kutyáját megsétáltatni, vagy egy ingyenkonyhába megyek kisegítőnek. Ilyen számomra az agg élet. Csak ne otthon legyek egymagam. Ha mellette még segíthetek is valakiknek, az csak plusz - hogy miért hozom fel a kapcsolati státuszomat, még ha csak elejtve is, azt magam sem tudom. Egy részem valószínűleg azt szeretné, ha ő is elejtene valami ilyesmi információmorzsát, és akkor nyugodtabban hívhatnám el valahova őt az ebédünk végeztével. Korai lenne, hisz még alig ismerjük egymást? Lehetséges. De nem pont erre szolgálnak a randevúk?
- Mit mondhatnék még magamról? Ha éppen nincsen munka, vagy kicsit magammal akarok foglalkozni, akkor általában elmegyek túrázni, vagy csak szimplán sétálgatni a városban. De ha távolabbra akarok menni, akkor kocsiba ülök, és megyek addig, ameddig csak bírom szuflával. Sok helyen megfordultam már a világban, de mindig van valami új, amit fel lehet fedezni. Amerika pedig többé-kevésbé egyébként is ismeretlen számomra. Többet nem láttam ebből a kontinensből, mint amennyit igen, maradjunk annyiban - mert ugyan sok helyen éltem rövidebb ideig, és még többfelé jártam, de jócskán le vagyok maradva azoktól, akik olyan kalandvágyók, mint én, és törzsgyökeres amerikaiak.
- És mondd csak, Snowira, egy ilyen fiatal és bájos óvónő mivel szereti tölteni a szabadidejét? - érdeklődöm tovább, ahogy lassan én is elérek az ebédem végéig. Legalábbis az egyik feléig, a másik még ott vár rám az elém rakott desszert formájában.

 

David & Snow
 

 Sosem rajongtam igazán a keleti konyháért egészen egy évvel ezelőttig. Köztudott rólam, hogy nehezen tudok bárkinek is nemet mondani egy meghívásra, egy kellemes beszélgetésre, vagy úgy alapvetően bármire, amivel a másiknak jót tehetek, vagy szebbé tehetem vele a napját. Nem volt ez másképp akkor sem amikor Chengin, a vietnami származású dadus meghívott, hogy látogassam meg az új éttermet Wakefieldben, ahol ő is élt. Számtalan étterem bújt meg a vörös téglás házak között, amelyek többsége kínai, indiai vagy éppen thai ételeket kínált az oda betévedőknek.
Bevallom, kissé esetlennek és roppant tudatlannak éreztem magam a számomra ismeretlen betűkkel feltüntett ételpult előtt, bár volt angol nyelvű étlap is, mégis az ott leírtak még mindig és továbbra is idegenül hangzottak a számomra.Chengin amiben csak tudott segített, ahogy abban is, hogy megtanuljak pálcikával enni, röpke egy óra alatt. Rémesen sokat szerencsétlenkedtem, mire a végére sikerült elsajátítanom a technikát. A hely kellemes volt, és igazán megkapó maga az a kedves nyugalom, ami áradt belőle. Finom fűszeres füstölők árasztották magukból az aromát, a cserepes bambuszok, és gyékényre festett távoli, keleti tájakat ábrázoló képek pedig még inkább meghitté varázsolták az aprócska éttermet. Ami miatt talán az egész most az eszembe jutott röpke pár gondolat erejéig, leginkább az, hogy életem első szerencse sütijét is itt volt alkalmam fetörni. Ami pedig abban volt úgy hiszem nyugodtan elmondható erre a mostani, kissé különös és váratlan találkozásomra.
“Nincsenek véletlenek, csak előre nem látható dolgok.” állt az apró, halovány barack színű papíron angol nyelven és én emlékszem zavarodottan csak elmosolyodtam. Az én életemben egy ideje már nincsenek véletlenek, hanem a meghatározott és minden szempontból egyetlen ember köré fókuszált mindennapok vannak. Én nem engedhetem meg magamnak a kiszámíthatatlanság, és magánélet tökéletesen általam irányított luxusát, hiszen fogalmam sincs mikor fog megcsörrenni a telefon, ahogy azt sem, hogy utána mennyi ideig fog tartani a beszélgetés, sőt is az előfordulhat, hogy ha Sun megkéri, hogy menjek be hozzá, vagy az orvos azt javasolja, jót tenne neki egy kis beszélgetés, akkor indulok. Teljesen mindegy mennyi az idő, ahogy az is, hogy hol vagy éppen kivel vagyok. Már egy ideje letettem arról, hogy mindezt egy esetleges randevú  előtt elmagyarázzam, úgysem értenék. Csak megértően bólogatnának, biztosítanának arról, hogy semmi probléma, ők igazán együtt éreznek velem, és ebből nem lesz gond. Már tudom, már látom az arcokon, azon ahogy rám néznek, hogy nem fogják megérteni, sőt kifejezetten kényelmetlen lesz nekik a társaságom a továbbiakban.
Pedig mindennél jobban áhítozom a spontaneitásra, arra, hogy velem is történjenek váratlan csodák, az én életembe is legyen valaki, aki a semmiből rabol el magával a jóég tudja hova, talán meg sem kell mondja mi az úticél.Mindennél jobban áhítozom a meglepetésekre, a kiszámíthatatlan másnapokra, amikor talán egy másik helyen ébredve boldogságtól ragyogó arccal fogadom a reggeli ölelést. Mindez azonban csak az én fejemben, az én vágyaim között él, miközben az életem rendezése, vagy éppen az állandósult mindennapok teljesen bedarálnak.Felüdülés néha kiszakadni belőle, beülni a barátnőkkel valahova, olyanokkal, akik ismernek, akik tisztában vannak azzal, hogy bármelyik pillanatban felállhatok és elmehetek,anélkül, hogy bővebb magyarázatot adnék rá miért teszem. Kevesen ismerik a történetemet, kevesen ismerik Sun történtét, még kevesebben tudják, hogy mindez milyen hatással van a családunkra. Az édesanyám hosszú hónapokig képtelen volt akár egyetlen betűt is leírni, a papa pedig csendes hallgatásba burkolózott, esténként elvonulva a kedvenc Sinatra lemezeivel a műhelyébe. A családunkat darabjaira törte a gyász, amelyből azt hiszem azóta sem igazán jöttünk ki, de már képesek vagyunk beszélni róla. Már képesek vagyunk újra élni a mindennapokat, noha a nyomait még mindig megállás nélkül magunkban hordozzuk.
Amikor a mama bejelentette, hogy új könyvet ír, és szeretné ha én készíteném az illusztrációt, tudtam, hogy egyrészt valóban szereti a rajzaimat, másrészt azonban segíteni akar. Feldolgozni, kicsit talán túllendülni az egészen. Valóban segített. Nem túllendülni, hanem elfogadni azt amin nem tudok változtatni és kicsit megnyugodni.Még mindig fáj, még mindig hiányzik Iris, még mindig képtelen vagyok úgy átölelni a testvéremet, hogy ne érezzem az illatán a tettei súlyát, de már nincs bennem az a tehetetlen harag és önvád, ami a legelején. Én is tehettem volna azért, hogy mindez ne történjen meg. Talán kicsit magamat is büntetem azzal, hogy a magánéletemet teljesen Sun-nak rendelem alá.
A mai véletlen, vagy ahogyan azon a papíron állt,előre nem látható találkozásnak köszönhetően azonban elgondolkodom: valóban hagynom kellene az ilyen lehetőségeket úgy tovaszállni, hogy csupán egyetlen alkalomra szólt? Nem lehetne tartóssá tenni azt a mosolyt, amelyet a zafírszín szempár tulajdonosa váltott ki belőlem? Ez a kis félreértés alapot adott egy olyan beszélgetésre, amely már jóideje ott volt kettőnk között, valahányszor egyszerre jelentünk meg a Piros Muskátliban. Talán tudat alatt keresem a lehetőséget, a megfelelő időpontot, amikor lehetőséget adhatok arra magamnak, hogy ugyanakkor érkezzem amikor ő is. És beismerem ha éppen nem látom, csalódott vagyok. Pedig semmi nem történt, pusztán egy néma köszönés, egy szempár találkozás néhány időtlenül édes másodpercre.Most azonban hang is társult a mosolygós szemekhez , és igazán figyelemreméltó közelség mit eszembe sem volt visszautasítani. Sőt!
- Legközelebb majd igyekszem nem magunkra borítani a fél éttermet, és a kelleténél több szempárt magunkra irányítani a bénázásommal. Köszönöm.- hálálkodom a végén, mikor segít felszedni mindent a földről, és némiképp helyreáll a nyugalom.
- Nem tudom. Az első alkalommal, amikor limonádét rendeltem, Edina javasolta, hogy tesz bele egy kis bodzát. Azt mondta otthon a hazájában szörpöt is készítenek belőle. Ami számomra szinte hihetetlen. A virágjából.Nem is hallottam még ilyet.- apró kuncogással és néhány fejrázással kísérem a mondanivalómat.
- Megkóstoltam és ízlett. Méghozzá nagyon! Egyszer próbáld ki! Édes, mégis van valami furcsa illata. Mintha tényleg a virágot szagolnád, aminek mégis a szádban érzed az ízét.- szippantok a levegőbe egy pillanatra lehunyt szemekkel. De most valahogy nem a bodzát érzem, hanem az ő arcvizének az illatát, ami jóleső borzongással tölt el. A nevetését hallva  a megjegyzésemre én is szélesen elmosolyodom, és sűrűn bólogatok.
- Nem tudom, biztosan akad olyan, aki nem akarna ebbe a háremben élni, de tudod….van ám még egy biztos szabad hely.- kacsintok évődve, és jókedvűen, aztán megint elnevetem magam. Tetszik ez a kis játék, azt hiszem kifejezetten tetszik David könnyed és igazán szívet melengető vidámsága. Az előttem lévő finomságra pillantok majd megvonva a vállam tekintek vissza rá, finoman biggyed le az ajkam.
- Hogy ez? Neeeeem….félreérted. Én ma már ettem, és ebben a melegben most kifejezetten jól esik ez a hűsítő édesség. Jó, mondjuk kinek akarok hazudni? Rettentően édesszájú vagyok. - hajolok az utolsó mondatnál egy kicsit közelebb mintha valami különös titkot akarnék neki súgni, aminek a végén megint elnevetem magam.
- Európai vagy? Mondjuk egyáltalán nem gondoltam volna. Úgy értem a beszédeden nem venni észre. Bár sokan akik itt születtek alapvetően sem akcentussal szólalnak meg. De ott van Edina, vagy a lányka aki a pult mögött szokta a kávét főzni….ujjj várj, a nevét sem tudom kiejteni rendesen, bár igyekszem. …Djon-djevér….Djondvér….- igen, leírva már láttam: Gyöngyvér. Egyszerűen nem vagyok  képes ezt a sok betűt egymás mögé pakolni. Mint egy nyelvtörő.Végül feladom és legyintve csak nevetek.
- Szóval rajtuk érezni, mert csupán néhány éve élnek itt. Merről származol? Úgy értem hol születtél?
A telet valóban szeretem, és nem csak a nevem miatt. A télben van valami megnyugtató egyszerűség.Valahogy közelebb hozza az embereket egymáshoz. Alaszka említésére egy nagyot sóhajtok. Ó igen, oda sokszor el akartam már menni, de valahogy nem úgy jöttek ki a dolgok. Most pedig esélytelen, hogy elmenjek. Jó ideig még biztosan nem, amíg Sun-nak szüksége lesz rám. Vagy amíg én nem érzem azt, hogy már nincs rám szüksége, csak én akarom ezzel büntetni és nyugtatni magam egyszerre. Hogy ott vagyok neki…..most igen….bárcsak korábban is lettem volna.
- Van már annak három éve is, hogy Aspenben voltunk. Akkor még volt rá időm és lehetőségem. Most esélytelen már egy ideje. Alaszka. No igen, egyszer még elmegyek oda biztosan. Azt mesélték, hogy volt olyan tél, hogy derékig ért a hó az embereknek. Ezt egyszerűen látnom kell és átérezni.
David a továbbiakban is zavarbaejtően bókol, és bevallom, hogy már mondani sem merek rá semmit, hiszen az ilyesmit az ember csak egy csendes pirulással, és apró mosollyal fogadja. Ahogy én is teszem. Relatív a szépség. Mostanság én magamat sokkal inkább leharcoltnak és kissé fáradtnak érzem. Próbálkozom némiképp rendezni a kinézetemet reggelente, de gyakorta, mire ágyba kerülök, gyűröttebb vagyok mint a ruha, amit levetettem magamról.
Apró közjáték, hogy Edinától kérem a rendelés korrigálását, meg egy tányért, amivel megoszthatom David-el a desszertemet.
- Háh! Az biztos, hogy türelmet igényel ez a munka, másképp nem is lehetne.- szusszanok fel nevetve, és egyben helyeslően, miközben ügyködve nekiállok a kapott tányérra áthalmozni a madártej felét.
- Ugyanakkor a gyerekek mindenkinél hálásabbak. Ahogy rád néznek, amikor beszélsz hozzájuk, ahogy a figyelmedért küzdenek, az elismerésért egy-egy rajzzal vagy éppen aprósággal amit csinálnak. Számukra minden apróság sikerélmény, és annyira áhítoznak azért, hogy te ezt észrevedd. A gyerekek hálája, vagy a ragaszkodása a legőszintébb dolog a világon. A türelem az valami olyasmi, ami feléjük annyira alapvető, mint az, hogy levegőt veszek.- magyarázom tovább és észre sem veszem mennyi őszinte lelkesedés van a hangomban, amikor a munkámról, vagy a gyerekekről beszélek. A kész desszertet elé tolom, és az ajánlatára egy ideig csak összeszorított ajkaim mögé rejtett mosolyommal, és egy mélyen beszívott, bent tartott levegővel felelek. Végül halkan kifújom, és megadóan nevetem el magam.
- Jól van. Nem tiltakozom én sem. Fair ajánlat.- nem szokásom alapvetően ilyesmit csinálni,noha általában a randevúk alkalmával mindig a férfi rendezi a számlát,és ebben én semmi kivetnivalót nem találok. A mai túlgondolt és túlérzékenyített világban úgy hiszem kifejezetten jót tesz egy férfi önbecsülésének, ha egy nő nem kardosodik foggal és körömmel azért, hogy felezzék a számlát. Ez ugyan nem randevú, mégis érzem, hogy David-ben is van valami….régi korok férfijaira emlékeztető attitűd, valami, ami miatt kifejezetten jól tudna esni neki, ha meghívhatna erre a mai, sok szempontból is összekavarodott rendelésre. Nekem legalábbis ez a benyomásom. Van benne valami finomság, valami férfias kellem, amit az amerikai férfiak közelében nem nagyon lehet érezni.
Miközben falatozni kezdek hol a tányérra figyelek, a kanalam mozgására, hol őrá, ahogy beszél. Magáról, arról, hogy mivel foglalkozik. Mikor végigmutat magán, követem a kezének útját, és egy pillanatra elakadok a nyaka tájékán. A szürke ing két gomba ki van bújtatva, és egyszerűen csak könnyed eleganciával terül el két oldalra. Laza, mégis valahogy annyira elegáns, annyira tetszetős. Édesanyám szerint egy férfinak az efféle öltözéket is tudnia kell viselni, és van egy olyan érzésem, hogy David pontosan az a fajta, akin az egyszerű szabadidőruha éppen olyan jól tud állni, mint egy méretre készült  halszálkás öltöny, selyem mellénnyel, apró vörös rózsával a zakójának zsebébe. Leteszem a kanalat egy pillanatra és előre hajolva az asztalon álmodozón könyöklöm rá fél kézzel, az államat a kezemen megtámasztva hallgatom őt. Figyelem és mosolygok, de nem szólok közbe, csak néha bólintással esetleg apró hümmentéssel fejezem ki, hogy a figyelmem az övé.
- Szóval van ez az elegánsabb irodista, meg a kantáros farmeres munkás éned. Különös férfi vagy te David Byrne. Mint egy építkezési Dr Jekyll és Mr Hyde.- nevetem el magam kissé hangosabban, noha máris tiltakozom, hogy nem sértésnek szántam a dolgot, sokkal inkább egy buta viccnek.
- Mármint….érted, hogy értem. Viszont az utazgatásaidat nagyon irigylem. Csak úgy menni bele a vakvilágba. A térképre bökni, vagy csak elindulni és nem számít hol ér az éjszaka…..- sóhajtottam egy nagyot, melyből talán érzékelheti, hogy mindez inkább álom számomra semmint megvalósítható realitás.És mindez nem pénz kérdése.
- Én gyerekkoromban nagyon sokat utaztam a családdal. Mármint Európában még nem, de itt Amerikában szinte mindenhol jártunk már. Legalábbis azokat a helyeket érintve, amelyek érdekesek. Például imádtam New Orleansban a Mardi Gras-t. Ez az a tarka, zenés, latinos fesztivál, amikor az erkélyekről gyöngysorokat és szalagokat dobálnak az emberek, és te is a nyakadba akaszthatsz egyet. Tizennégy lehettem, és emlékszem a papa elfejtett szállás foglalni időben, így aztán a kocsinkban töltöttük az éjszakát. Pontosabban azt a pár órát, ami még volt belőle. A papa teljesen ki volt borulva, mert olyan dolgokat láttunk amiket nem feltétlenül kellett volna, de a mama, aki kicsit hippi beütésű, azt mondta nem számít, mert ezen az egy napon az ember kicsit jobban elengedheti magát. Ó egek, micsoda képek készültek! Tele volt a nyakam van harminc gyöngysorral! Úgy néztem ki mint valami felcicomázott zsúrkocsi.- nevettem jóízűen, mert az emlékek egészen magukkal ragadtak. Sun és én végigbolondoztuk azt a két napot, amit ott töltöttünk, és a végén hosszú hónapokig őrizgettük a nyakláncokat a számunkra legfontosabb helyen.Talán egy-két darab még mindig megvan valamelyik doboz mélyén anyáéknál a padláson.
Pár kanállal még eltűntetek a desszertből, szinte csak a leve marad, amit bevallom én úgy szoktam végül elfogyasztani, ahogy egy másik vendégtől láttam: nemes egyszerűséggel megfogva a tányért és az ajkaihoz emelve megissza belőle a sodót. De most ezt mégsem csinálom…..hiszen nem vagyok egyedül.
- Szabadidő? Mesélj, az micsoda pontosan?- kacagok fel egyszerre kicsit keserűen, egy árnyalatnyival a hangomban, mégis jóízűen. Tragikus ugyan, de meg lehet szokni. Mindennek van jó oldala is, bár nem tudom ennek mi lehetne.
- Viccet félretéve alapvetően szívesen nézek régi filmeket. Nyolcvanas évek, többnyire. Odáig vagyok a nyolcvanas évek világáért. Tudom harsány, de mégis volt benne valami bájosan buta. Nem tudom. Aztán van egy kis fűszerkertem, azzal bíbelődöm. És az egyedülálló nők sztereotípiáit meghazudtoló nincs macskám. Egyrészt nem nagyon vagyok oda értük, másrészt allergiás vagyok a macskaszőrre. Kutyára meg nem lenne időm, pedig azt szeretnék.- egy apró szünetet tartok, mert egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne úgy fogyasszam el a desszert végét, ahogy mindig is szoktam: kikortyolva a tálkából. A kanalat kiveszem és megtámasztom a szalvétán. Két tenyerem megtámasztom két oldalt a tányéron, és bölcsőt formázva emelem meg.
- Ne haragudj, de ezt én így szoktam. Tudom rémesen gyerekes, de…- vonok vidáman és bocsánatkérően vállat, majd nemes egyszerűséggel a számhoz emelem a tálat, és kiiszom belőle a vaníliás híg sodót. Jólesően szusszanok, és nem veszem észre, hogy apró, sárga tejbajuszt rajzolt ajkaim fölé a desszert. Így kezdek neki magyarázni. Rémesen idétlen látvány lehetek, főleg mert mellé még mosolygom is. Valószínű hangos hahotázásba kezdenék, ha most látnám magamat.
- És te hogyhogy egyedül? Mármint azt mondtad, hogy ne legyél otthon magányosan. Egy ilyen humoros és jóképű férfi egyedül….nagyon hihetetlenül hangzik.- magyarázom és így is gondolom. Remélem nem tart indiszkrétnek, hogy így érdeklődöm.



 

Sokszor próbálom megérteni magamat, hogy mit-miért, illetve mit-miért-nem teszek. Néha sikerül válaszokra lelnem, néha viszont másba sem szaladok, csak további kétségekbe. Valamilyen szinten meg tudom érteni, hogy miért nem engedek be akárkit a bizalmi szférámba, de ennek a választott módja hagy kívánnivalót maga után. Ahelyett, hogy hagynám, hogy valakivel közelebbi kapcsolatba kerülhessek, akivel megoszthatnám a titkaimat, a múltam valódi mibenlétét, inkább a távolságot választom. Ellököm magamtól azokat, akik szeretnek, akik törődnek velem, mert képtelen vagyok legyőzni a már-már határokat feszegetően egészségtelen, de egyébként abszolút alaptalan paranoiámat. Változtatni akarok ezen a hozzáálláson, Isten – vagy akárki is van az égben - rá a tanúm, de ez nem olyan változás, ami olyan könnyen kivitelezhető. El kellene fogadnom, hogy a világ, és azok szemében, akik valaha ismertek, halott vagyok, ami már több, mint tizenegy éve van így. Azzal igyekszem hitegetni magamat, hogy csak a megfelelő embert kellene megtalálnom ehhez, de… vagyok vajon olyan elvakult, hogyha előttem állna – vagy ülne -, akkor sem venném észre? Olyasmi ez, amit csak az idő tud megmondani.
- Kérlek, ha legalább ennyi izgalom lenne a mindennapjaimban, akkor meg sem fordulna a fejemben, hogy azt mondjam valaha is: unatkozom. Szóval borítsd csak! Legközelebb azért jobban tedd oda magad, legalább a kétharmadát kérem! - szórakozok vele, bár azt már magam sem tudom, hogy miért viccelődök, továbbá pedig miért beszélek ennyit. Ahhoz kétség sem fér, hogyha a szükség úgy hozza, akkor tudok annyit beszélni pár perc alatt, míg más két nap alatt, de a mindennapokban ez aligha igaz rám. Talán kicsit zavarban vagyok, mert nem akarom elrontani az esélyeimet. Csak nehogy a végén a sok beszéddel ennek ellenkezőjét érjem el.
Értetlenül nézek rá, ahogy a bodzáról, és az abból készült szörpről beszél. Nem az magyarázza a meglepett arcomat, hogy olyan lehetetlennek tartanám, amit mond, hanem szimplán az a tény, hogy ez bevett szokás Magyarországon. Ezzel hogyhogy nem találkoztam az ott töltött időm alatt? Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy inkább a fő-, illetve nagyobb városokban töltöttem el az időm javát, ahol maximum a boltok polcain találkozhattam volna vele, de ezek szerint nem voltam elég szemfüles. Vagy csak rossz helyekre jártam. - Ha legközelebb itt ebédelek, mindenképpen ezt fogom kérni. Felkeltetted az érdeklődésemet - de azt már nem akarom megkockáztatni, hogy a gyümölcslé mellett még több folyadékot borítsak magamba. Nincsenek prosztata gondjaim, pusztán a szilárd ételekkel ellentétben a italokból csak bizonyos mértéket bírok el kényelmesen, hogy ne érezzem magam felpuffadva.  Mit lehet tenni? Nem vagyok már mai csirke.
- Meg lennék sértődve, ha azt a helyet nem nekem tartanád fenn - kacsintok rá játékosan, egy pimasz, mégsem túl pimasz mosollyal az arcomon. Nem hinném, hogy háttérjelentőséget kellene keresnem ezekben a szavakban, és ebben a témában, amivel itt viccelődünk, ahhoz túlságosan… tisztának tűnik Snowira. Képtelen vagyok elképzelni, hogy egy férfifaló nő ülne előttem. Egyszerűen nem ez jön le az eddig mutatott személyiségéből. Bár ahogy az élet is mutatja, néha nem ugyanaz az emberek valódi lénye, mint amit a világnak mutatnak. Ettől függetlenül kiállok az álláspontom mellett. Eddig nem adott okot arra, hogy kételkedjek bármi szavában, vagy rosszat tételezzek fel róla.
Halkan elnevetem magam, mikor úgy hajol oda hozzám, és suttogja elém a szavakat, mintha a világ legnagyobb titkát osztotta volna meg velem éppen. Jókedvűen kacagok még pár sort a jeleneten. - Szóval édesszájú. És mesélj, mit kell tudni erről az édes szájról? Nem, ez nem jött ki jól… - majd újra elnevetem magam, mikor rájövök, hogy ezt a kérdést mennyire könnyen félre lehet érteni. - Szóval azt akartam megkérdezni, hogy mit szeretsz még, mármint milyen édességet? Vagy abból is milyen ízvilágot? De válaszolhatsz az első többértelmű kérdésemre is, ahogy érzed - az arcomról leolvasható mosolyból azonban könnyen leszűrheti, hogy az utolsó mondatot csak apró csipkelődésként szúrtam oda, semmint azért, mert tényleges választ várnék. Nem mintha amúgy ne indítaná be a fogaskerekeket… De ez már az én problémám.
- Gyöngyvér. Rá gondolsz? - mosolyogva kérdezem meg a ritkán hallott, de annál szebbnek vélt nevet. Lehet, hogy rövid ideig éltem csak azon a helyen, de a nyelvérzékemmel sosem volt gond, nagyon könnyedén tudtam mindig is elsajátítani az adott helyi dialektust. Sokat felejtettem az évek alatt, de egy magyar cikket valószínűleg mind a mai napig fel tudnék olvasni, még ha kisebb-nagyobb hibákkal is. Hogy abból mennyit értenék meg, és tudnék lefordítani, az már ismét egy más tészta.
Nem gondolnám, hogy túlságosan veszélybe sodornék azzal bárkit, hogy elmondom a születésem helyét, főleg mert a részletezésbe már nem tervezek belemenni, ezért nem tétovázok sokat. - Írországban születtem, és ott is nevelkedtem - felelem kedvesen, őszintén, bár igaz, csupán a kérdésére válaszolva, nem boncolgatva tovább. Ha további dolgokra lenne kíváncsi, akkor nagyon szívesen válaszolok rá, ebből a hanghordozásom tanúskodik a leginkább, és a testtartásom. Nem zárkózok el a meséléstől, és nyitottan állok az egész helyzethez – még ha nem is feltétlenül a teljes igazság fog a számon kicsúszni.
- Ó, valahol mindig legalább addig ér! - kacagom el magamat, mielőtt érdemben is reagálnék a szavaira. - Ha ennyire vágyódsz iránta, biztosra veszem, hogy élveznéd is. Csak oda ne felejts figyelni, hogy jó meleg ruhában gyere, mert annál rosszabb aligha van a hideggel kapcsolatban, ha lefagynak a lábujjaid. Vagy úgy akármid - nem voltam messze attól, hogy én is így járjak egyszer… azóta inkább megveszem a hatszor annyiba kerülő bakancsot, semmint ezen spóroljak. - Amennyiben időd lesz rá, nagyon szívesen ajánlok helyeket, hogy miket érdemes megnézni ott. Ha szeretnéd, még el is kísérlek mellé - őszinte felajánlás, amit csupán azért nem érzek ijesztőnek, mert mire erre sor kerülne, addigra már valószínűleg mi is jobban ismernénk egymást. Én legalábbis mindenképpen remélem, hogy nem ez a mai találkozás lesz az első, és utolsó, mikor leültünk kötetlenül beszélgetni. A kötetlenül túlzás, mert érezhető, hogy mindketten kicsit óvatosak vagyunk az életünk egyes pontjaival, de ebben aligha van bármi fura, vagy szokatlan. Nem mindenki lehet egy végtelenségig nyitott könyv, amibe bárki beletekinthet, aki csak kíváncsi rá.
- Ha mindenki, aki közvetlen emberekkel és gyerekekkel foglalkozik, a lelkesedésednek csak a negyedével is rendelkezne, sokkal szebb világban élnénk - reagálom a szavaira a továbbra is letörölhetetlennek tűnő mosolyom mögül. - Régen gyermek-, és tinédzserkoromban mindig is arra gondoltam, hogy egyszer mennyire szeretnék gyereket. Valamilyen szinten ez még mindig így van, ugyanakkor… nem tudom. Felnőttem, úgy érzem. Ez az érettebbé válás pedig azzal is együtt járt, hogy beláttam, nem feltétlenül én lennék a világ legjobb apja bárki számára is. Mármint ne érts félre, egész jól elvagyok a gyerekekkel, és nem is ez tart vissza, hanem a gondolat, hogy valakiért magam kívül ekkora felelősséggel tartozom. Talán, sőt valószínűleg ez egyszer átértékelődik bennem, addig viszont igyekszem nem aggodalmaskodni az ilyesmin. Ha el kell valaha jönnie az időnek, akkor aligha tudom megállítani - vannak itt apró nüanszok, amiket szívesen megosztanék vele, ugyanakkor nem akarom a kelleténél sokkal jobban leterhelni. Így is sikerült úgy nekiesnem ennek a témának, hogy igazából rá sem kérdezett, én pedig anélkül is feleltem rá. Halkan fel is nevetek a gondolatra, majd feltartott kézzel szabadkozok. - Ne haragudj, még csak szó sem volt a saját gyerekről, én máris ezzel traktállak! - ahogy mondtam, ha zavarban vagyok, képes vagyok a kelleténél enyhén többet beszélni.
Örülök neki, hogy nem kezd felesleges ellenkezésbe a saját ellenajánlatomat hallván. Apró kedvesség, amiben nincsen semmilyen hátsó szándék, inkább csak hála. Hála, hogy leült velem beszélgetni, hogy nem küldött el még ennyi rizsázás után sem, és hála azért, hogy egyáltalán ilyen kedves teremtményről van szó az esetében, nem egy beképzelt, magáról túl sokat gondoló libáról. Hangozzék akárhogy is, de ezzel hatalmas kő esett le a szívemről.
Nem újdonság, hogy valaki figyel a szavaimra, de az már annál inkább, hogy azt ekkora beleéléssel, és kíváncsisággal teszi, mint ahogy az előttem ülő. Egy pillanatra talán meg is hőkölök, ahogy félreteszi a kanalát, előrébb dől, és kezét az állán megtámasztva férkőzik bele a szemeimbe. Ennek a nyomát azonban igyekszem rögtön félreseperni, hogy aztán ott és úgy folytassam a saját magam beszédét, ahogy abba belekezdtem nem olyan régen. Ettől függetlenül jól esik a figyelme.
Válaszolnék a történetemre adott szavaira, de megtanultam már egy ideje, hogyha nem hallgatjuk végig a másikat, akkor aligha várhatjuk el a magunk részéről, hogy ő is ezt tegye velünk. Valamit valamiért, ahogy mondani szokták. Mosolygok, és a részletezését hallva már-már magam elé képzelem az általa mesélt emléket. Remek történetmesélő Snowira, így már azon sem lepődök meg, hogy a gyerekek miért szeretik őt ennyire. Még ha erre konkrét, kézzelfogható bizonyítékom nincs is, a jelenleg megéltek bőven elégnek tűnnek ahhoz, hogy le tudjam vonni ezt a következtetést. - Vigyázz, Snowira, nehogy egyszer úgy döntsek, hogy elrabollak, és elviszlek valami szép helyre, ahol még nem jártál! - szegezem rá játékosan a mutatóujjamat, majd elnevetem magam. - Egy-két pihenőnap egyébként is kijár mindenkinek, ne mondd azt, hogy nem! Hogy ezt mivel töltjük el, az már a saját magunk döntése. Mint ahogy látod, én azzal teszem, hogy utazgatok, és igyekszem élményeket gyűjteni. Minél idősebbek vagyunk, annál gyorsabban érezzük az idő múlását, és bármikor történhet valami visszafordíthatatlan. Nem úgy akarok visszatekinteni az életemre, hogy mit tehettem volna még, hanem hogy mi volt az, amit megtettem. Nehezebb ezt dolgozó felnőttként beleütemezni a zsúfolt naptárba, de megoldható - hogy mire akarok ezzel kilyukadni, azt én magam sem tudom. - Egy szó, mint száz: amikor csak úgy érzed, hogy rá akarsz bökni valahova a térképen, csak szólnod kell, ha társaságra vágysz, és már indulok is - nem mondanám egy visszautasíthatatlan ajánlatnak, mert biztosra veszem, hogy nálam jobb társaságot is tudna találni, de az biztos, hogy kevesebbet beszélőt alig.
- Tudod mit, Snowira? Beszéljük meg, hogy egyszer ebédidőben eljössz velem sétálni! Mármint… néhanapján szoktam vállalni kutyasétáltatást is. Annyi időd láthatóan mégiscsak van! Bájos jószágok egytől egyig, és biztosra veszem, hogy nem bánná egyikük sem a plusz egy főt. Azon se múljék, hogy nem lesz mit enni, majd készítek be valamit. Még ha a madártej nem is feltétlenül járható út ilyen téren - tudom, ez nem feltétlenül ugyanolyan, mintha a sajátjáról lenne szó, de mégiscsak egy módja annak, hogy kicsit a magáénak érezhesse őket. Én is így érzem. Amíg sétáltatom őket, addig én tartozom értük felelősséggel, és úgy kell viselkednem velük, ahogyan egy gondos gazda tenné. Várjunk már! Azt mondta, hogy egyedülálló? Ezen hogy siklottam át? Nem mintha közvetlenül tudnék vele mit kezdeni, de talán egy kicsit jobban terelhetem a beszédtémát a kívánt irányba.
- Ó, nincs azokkal a filmekkel semmi baj! Ami azt illeti, nekem a Clint Eastwoodos spagetti-western filmek a gyengéim. Egyszerűen képtelen vagyok betelni velük, pedig lássuk be, nem éppen mai darab már egyik sem. Mégis van bennük valami, ami miatt képtelen letenni őket az ember, amint elindítja őket - ez aztán a csajozós duma, mi? Túlzásokba azért továbbra sem tervezek esni, és teljesen eltérni az adott témától, még ha egyébként szívesen is tenném azt.
- Egy kis gyerek mindannyiónkban beleszorult, ezért aligha szükséges szabadkoznod - megvárom, míg végez a folyamattal, a kérdésére azonban nem tudok válaszolni, mert diszkréten ugyan, de szemmel látható nevetésbe kezdek, és lesütött arccal folytatom a hahotázást. Igyekszem rendezni a soraimat mihamarabb, ahogy hátrasimítom a hajamat, és újra ráemelem a tekintetemet. Megrázom a fejemet, és felemelem a kezeimet. - Ne haragudj! Ha régebb óta ismernélek, biztos nem szólnék róla, és inkább hagynám, hogy tovább szórakoztasson ez a tény, de… - koppintok rá háromszor a saját arcomra annak a helyén, ahol az édesség maradéka Snowirán maradt.
- Hihetetlen, vagy sem, de így van. Senkinek sem kellek, mint látod - tárom szét a karjaimat mosolyogva. A szavaimban lehetne önsajnálatnak jele, de mivel nem akarok elrontani semmit, ezért gondosan odafigyelek arra, hogy véletlenül se így érződjön a mondandóm. - Viszont én is kérdezhetném ugyanezt tőled. Egyedülálló, Snowira? Ha ezt tudom, már régebben megközelítelek - nem tartok attól, hogy az őszinteségemmel elüldözném, ezért sem fogom vissza magamat, csak egy bizonyos szintig. Mielőtt felelhetne a szavaimra, újra megszólalok. - Sőt! Ha már így alakult a nap, hogy két ilyen szép, humoros, és tökéletes egyedet összehozott a Sors… - a teatralitást véletlenül sem hagyom ki a tökéletes szóhoz elérve. -… akiket ráadásul senki nem vár otthon… mit szólnál ahhoz, ha tennék ez ellen? Vagy legalább megpróbálnánk. Nagyon szívesen elvinnélek valahova, hogy kicsit jobban, kötetlenebbül megismerhessük egymást - ez nem is ment olyan nehezen, mint elsőre gondoltam. Ahogy azonban a válaszára várok, érzem, hogy egyre inkább kezd rajtam eluralkodni a feszültség. Elsiettem volna? Ugye nem?

 

David & Snow
 

 “Sajnálom, ne haragudj, ezt a telefont mindenképp fel kell vennem!”
“Bocsáss meg, de ez fontos!”
“Igazán röstellem, de talán majd legközelebb, most el kell rohannom!”
“Ugye nem haragszol, ha azt mondom, hogy ezt itt és most le kell zárnunk,mert nekem el kell mennem?”

Ilyen és ehhez hasonló mondatok, számtalanszor hangzottak el tőlem az elmúlt két évben.Nem csupán randevúk alkalmával, vagy olyankor, amikor kicsit megpróbáltam volna kikapcsolódni, jól érezni magam a barátaimmal, de olyankor is, amikor megjelentem valami félhivatalos találkozón.Ha Sun hívott, minden alkalommal Whitney örökzöldje, a “One moment in time” csendült fel. Ez volt az a dal, amely Iris temetésén is szólt mindvégig. Nem feketében voltunk, hanem fehérben, ahogy legtöbbször egy gyermeket szokás temetni, kinek az élete még olyan mint a hófehér lap, amelyre csak nézegeti a sors mi mindent rajzoljon ezerféle színével. Mennyi csodát mérjen két kézzel annak a csöpp embernek. Vannak akiknek nem adatik meg, hogy szerető környezetbe szülessenek, vannak, akiknek nem adatik meg, hogy olyan helyen éljenek, ahol jólét és törődés veszi őket körül. Vannak gyermekek akiknek úgy mondják megváltásként érkezik el idejekorán a halál, és akik hiszen a lélek újjászületésében tán remélik, hogy legközelebb kegyes lesz hozzájuk a sors keze. Iris a mi kincsünk volt. Gyönyörű, hatalmas szemekkel, bájos, ártatlan világgal. Mintha egy mosoly lett volna az égi csodából. Fény volt és remény arra, hogy miért éri meg az embernek küzdeni.Mai napig érzem a saját felelősségem abban a tragédiában, ami végül bekövetkezett.Hiszen Sun az ikertestvérem volt, és noha külsőségekben tökéletesen hasonlítottunk, valójában a természetünket illetően nem is állhattunk volna távolabb egymástól. Egy dolog azonban mindig állandó volt: tudtuk mikor van szüksége ránk a másiknak. Éreztük ha a másiknak fáj, éreztük ha ott kell lennünk mellette, ha nehéz valami. Talán éreztem is, talán tudtam, talán a lelkem mélyén pontosan átéltem mindazt amin a testvérem keresztül ment, csak éppen az időmből nem áldoztam arra, hogy jobban figyeljek. Hogy ott legyek amikor szükség van rám. Kicsit a saját sorsomat irányítottam, kicsit a saját életemet szerettem volna rendezni, törődni a jövőmmel, azzal, hogy végre én is megállapodjak. Foglalkozni a kapcsolatommal, a vőlegényemmel.Mindez azonban másodpercek alatt dőlt össze, és azóta is képtelen vagyok kimászni belőle. Vezeklek azért mert önző voltam, noha anya számtalan alkalommal próbálta elmagyarázni, hogy az embernek a saját életét élni, nem önző dolog, sokkal inkább természetes. Mindenki örül volna, ha a vőlegényem és én összeházasodunk, úgy tűnik azonban, hogy amit én stabilnak, és a legnagyobb gondok és fájdalmak közepette is erősnek hittem, valójában akkor volt a leggyengébb. Szeretném azt mondani, hogy elfogadtam és beletörődtem, de nem így van. Elfogadtam, hiszen nem tehettem mást, beletörődtem, mert ugyan mi mást is csinálhatnék….csak éppen megérteni nem tudtam. A szerelemnek, az igazi szerelemnek mindent ki kell bírnia. Sőt tulajdonképpen a tragédia az amiben igazán megmutatkozik az ereje.Nálunk nem így volt. Jól tudom, hogy Irist már nem hozhatom vissza azzal, hogy a nővéremre irányítom immáron azt a figyelmet, amit korábban nem adtam meg neki. Mégis úgy érzem, hogy képtelen lennék akár egyszer is azt mondani neki a telefonban, hogy nem érek rá, hogy dolgom van, hogy mással vagyok elfoglalva. Túl sokszor hallotta ezt tőlem, amikor várandós volt, amikor ,kétségbeesve hívott Iris születése után, akár hajnalban is, hogy valakivel beszélnie kell. Én meg nem értettem miért nem alszik, miért nem hagy engem is aludni. Nem fogtam fel, hogy szenved, és mégis ki mást hívhatna, ha nem engem, aki a világon egyetlenként tökéletesen érti és érzi őt?
Egy ideje már nem utazom messzire, egy ideje már nem tervezek hosszú távra, egy ideje már próbálom megtalálni a boldogságot az apró pillanatokban, a semmiből megszülető találkozásokban, amelyek lehet csupán pár óráig tartanak, de eljátszom a gondolattal, hogy akár folytatódhatna.Nekem elég csak ennyi. Pontosabban nem elég, ki érné be a másodpercekkel, mikor a végtelen idő is az övé lehetne akár. De nekem ennyi maradt. Pillanat az időben….one moment in time.Ahogy a kicsi Iris élete is ennyi volt.
Nem állítom, hogy boldogtalan vagyok, vagy éppen megkeseredett. Megtanultam elfogadni azt, hogy az emberek nem feltétlenül értik meg azt a fajta életet amire berendezkedtem. Nem feltétlenül értenék meg azt a ragaszkodást, amelyet a nővérem irányába mutatok. Sokan még azt sem tudják róla, hogy egy olyan intézmény ápoltja, ahol hozzá hasonló, bűncselekményt elkövetett személyek mentális felépülését segítik.Ő maga is úgy tudja, hogy egy szanatóriumban van, ahol a szülés utáni depressziója miatt kezelik. Még mindig úgy tudja, hogy Iris él, és én vigyázok rá. Persze nem hazudhatunk örökké, és én egyre többször próbálkozom az orvossal megbeszélni: mondjuk el neki. Korai, kapom a választ.Én pedig közben szépen lassan összeomlok. Mert előtte nem gyászolhatok, neki mosolyognom kell és Irisről beszélni…a nem létező mindennapjairól.
De nekem is kell a kapaszkodó, kell, hogy feltöltődjek, különben képtelen leszek tovább csinálni. A munkám a mindenem, és persze néhanap sort kerítek arra, hogy a barátaimmal legyek. Időnként még randevú meghívásokat is elfogadok, noha tudom, hogy az esetek többségében meg fog csörrenni a mobil és a legtöbb férfi nem igazán fogadja el, hogy akár órákra magára hagyom, hogy elvonuljak beszélgetni.Talán el kellene mondanom az igazat, de mégis hogyan, és honnan is kezdjem a történetet? Túlságosan bonyolult lenne, és abban sem vagyok biztos, hogy egy első találkozáson ilyen erősen kellene indítani. Hát nem reménykedem sosem folytatásban.
David esete miben más? Miért más sok szempontból ez a véletlen, majdhogynem kiszámíthatatlan találkozás? Mert mi tulajdonképpen már csendes ismerősök voltunk. Láttuk egy ideje egymást. Néma, mosolygós köszöntésekkel biccentettünk a másik felé. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy kivételesen egy hozzá közelebb eső asztalt választok. De valahogy megvolt ennek a varázsa, hát nem törtem meg. Jó volt álmodozni, anélkül, hogy a valóság arcul csapott volna. Valahogy azonban most sem engedem benyomakodni ebbe a beszélgetésbe a valóságot. Hogy akár a következő pillanatban is megszakadhat az, ami még el sem kezdődött.Illúzió, de abból is a legcsodásabb hosszú ideje. Szép és megnyerő a mosolya, kellemes a hangja, egészen simogató, karcos mélysége van. Jól esik őt hallgatni, és figyelni rá, bármit is mond. Néha elveszem a tekintete és a szavainak mondanivalója között félúton. Röstellem, be nem ismerném, de ettől még így van. Zavarbaejtően jól esőek a bókjai.Közvetlen, de mégsem érzem tolakodónak. Kicsit talán régimódi, és ez adja meg a varázsát.
Lágyan nevetem el magam a kétértelmű megjegyzésére az édesszájú mivoltomat taglaló kérdésre, és hagyom, hogy valahogyan kiverekedje magát ebből a helyzetből. Összezárt ajkakkal, mely mögött nevetést kortyolok vissza, kissé előre hátra ingatva a fejem bólogatok serényen, félre is billentem, mintha keresném a szavai értelmét. Remekül szórakozom, de ennek semmi bántó éle nincs, de ezt ő is érzi, hiszen velem ellentétben elneveti magát.
- Végül mégis sikerült egész könnyedén kivágnod magad a helyzetből, igazán elismerésre méltó. Álszent dolog lenne tőlem, ha nem vallanám be, hogy mindkét kérdés igazán hízelgő felém. De hogy a kérdésedre válaszoljak, minden jöhet ami édes. Vagy ahogyan az édesapám szokta mondani, aki hozzám hasonlóan szintén képtelen az édességnek ellenállni: “Minden jöhet lányom, ami A betűvel kezdődik….A-csoki, A-cukorka, A-gumicukor,A-nápolyi….”- nevettem vidáman, miközben a szemöldököm játékosan összevontam, ahogyan próbáltam visszaadni a papa sűrű szemöldökét - bár David nem ismerheti - és mélyülő, kellemesen egyszerű, simogató baritonját. Kezem megemeltem, és miközben soroltam az édességeket az ujjaimat egymás után nyitogattam ki. Végül felhagytam a bohóckodással és elnevettem magam fejcsóválva, aztán egy picit komolyabb arcot vágtam. Nem voltam komor, csak a téma abszolút nem adott volna okot nevetgélésre.
- De, hogy még inkább csavarjak egyet a válaszon, hogy mit tudnak ezek az ajkak: például más, idegen nyelvet beszélni. Spanyolul például egész jól megértetem magam, bár még csak egy éve tanulom.Önkéntesnek jelentkeztem egy civil kezdeményezésre létesült kórházba, ahol elsősorban a biztosítás alól kieső anyákat és gyermekeiket kezelik. Ott meg sajnos….főleg ilyen anyanyelvűek vannak és a többség nem beszél angolul. Az activity meg nem opció.- vontam meg a vállam, utalva arra, hogy eleinte bizony sokszor így tudtam velük megértetni magam.
- Bár gyanítom, és a hansúlyodból arra következtetek, hogy valami más válaszra számítottál tőlem. Nem akartalak kiábrándítani.- mosolyodtam el, némiképp visszalavírozva a korábbi, könnyedebb téma irányába. Élvezem, hogy kötetlenül beszélgethetünk,és egy időre még arról is megfeledkezem, hogy a mobilom bármikor megzörrenhet a zsebemben. Kicsit talán elhiszem, hogy erre a kicsi időre, amíg a Muskátli asztala mellett beszélgetünk elszakadhatok a valóságtól, és úgy érezhetem magam mint egy nő, aki felkeltette egy jóképű idegen figyelmét.
- Igen, rá! Egek! Hogy tudod ilyen szépen kiejteni a nevét?- mutatok rá lelkesen, és még picit meg is tapsolom, mint egy lelkes gyerek, aki velem ellentétben tökéletesen ki tudta mondani a nevet, éppen úgy mint a pincérlányok. Igaz, ők mind magyarok. David pedig nem….mégis….és magyarázatot is kapok arra honnan származik.
- Írország?- meglepődöm. Őszinte döbbenettel vegyes mosollyal az arcomon fogadom a szavait,és elismerően vonom félre az ajkaim lebiggyedve.
- Őszintén szólva ez lett volna az utolsó ország amire tippeltem volna. Valahogy az írek nekem zajosak, hatalmas vörös üstökük van, vidámak, állandóan táncolhatnékjuk van, és persze kellően szókimondóak és nagyon patrióták. Csakhogy a kellő sztereotípiákat a nyakadba zúdítsam. És mielőtt félreértenél mindezt bóknak szántam….jaaaaaa és van az az édes manó. Ilyen mókás négylevelű lóherével a kalapján. Egek! Számtalan illusztrációmat megihlette!- szalad ki a számon az utolsó mondat, a lelkesedésem jeleként, abszolút meggondolatlanul és látszólag számára talán értelmezhetetlenül. Illusztráció? Nekem? Hogyan?
Jól esik vele beszélgetni. Jól esik, hogy érdeklődik és belőlem is hasonló érdeklődést vált ki.Amikor a gyerekekről beszélgetünk ő óhatatlanul is kissé belebonyolódik a jövőjét illető kérdésbe,és persze abba, hogy talán családot is szeretne majd, megállapodni. Talán bizonytalan milyen apa is lenne, de számtalan apukához volt szerencsém az óvodában, akik a mindennapokban határozottak, tökéletesen tisztában vannak azzal mire képesek, apaként azonban szinte elpárolog minden önbizalmuk. Pedig nem kellene így legyen.
- Nem nem….semmi baj! Nincs miért szabadkoznod! Kedvelem ha egy férfinak nem csupán a karrierjét, vagy éppen a nőkkel való viszonyát illetően vannak határozott elképzelései. És ne legyél kishitű.Nem ismerlek, de jó emberismerőnek hiszem magam, és te jó apa lennél.Szerencsés lesz az a nő, akiről végre úgy hiszed tökéletes lesz számodra ahhoz, hogy vele képzeld el az örökkön örökké-t.- jegyzem meg őszintén és így is gondolom. Valóban nem tudom milyen ő valójában, nem ismerem, semmit nem tudok róla, de mindenkiről van az embernek egy első benyomása, egy alapvető érzés, amit gondol. Ebben pedig a magam részéről ritkán csalódok. Bár a legnagyobb csalódást maga Tony okozta, amikor egy évvel ezelőtt visszaadta a gyűrűt és úgy döntött nélkülem képzeli el az életét.Őt mondjuk alaposan félreismertem.Illetve azt hittem ismerem. Tévedtem.
- Jó. Egy kutyasétáltatásban benne vagyok.- adom be végül a derekam, egy határozott bólogatással megtoldva, és ezt őszintén is gondolom. Ha úgy alakul, hogy esetleg Sun hívna…akkor sem lenne gond….egy sétából könnyebb kimenekülni,és bocsánatot kérve elmenni ha úgy van.
- Bár közlöm, hogy a nagytestű kutyákkal szemben rémesen előítéletes vagyok. Félek tőlük. Tudom, nem kellene…de…- vonom meg a vállam, miközben bocsánatkérően nagy bociszemekkel nézek rá.Sajnálom, valóban így van. Ösztönösen. Nem tehetek róla.
A film és Clint említésére felkapom a fejem és elkerekedő, vidám tekintettel nézek rá, még tán bólogatok is két kanalazás között, hümmögve adva a tudtára, hogy a színészt én is nagyon kedvelem, bár én elsősorban más műfajban nyújtott alakításai miatt. Igaz a western sem rossz.
- Clint Easwood. Bevallom gyerekként elaludtam egynémely filmjén, ami a papának roppant rosszul esett. Merthogy mégis hogyan lehet elaludni egy Maroknyi dollárért klasszikuson, vagy éppen a Kelly Hősein….jó mondjuk az utóbbi nem western. Én mégis a Madison Megye Hídjaiban imádtam. Persze menthetetlenül romantikus lélek vagyok, de abban csodálatos páros voltak Meryl Streep-el.Ott valahogy elhiszi az ember, hogy a szerelem, tartson bármilyen rövid ideig is, mégis képes nyomot hagyni a szívünkben egész hátralévő életünkben.Egy nő, aki úgy tűnik tökéletesen boldog a jelenlegi életében, pedig valójában csak beletörődött a sorsába, és egy világcsavargó férfi, aki sosem tudott megállapodni, mégis ott hagyott egy darabot a szívéből annál az asszonynál.- ábrándozó kicsit a hangom, hiszen az egyik kedvenc filmemről beszélünk, amit akár ezerszer is képes lennék megnézni. A könyv pedig egyértelműen előkelő helyet foglal el a polcomon.
Inkább azt hiszem jobb ha a maradék madártejet a megszokott módon megiszom, melynek következtében a cicabajusz szépen felrajzolódik az ajkaim fölé, rémesen vicces látványt nyújtva és alaposan mosolygásra készteti David-et is.Először hirtelen nem is értem mit magyaráz, miért kocogtatja a saját szája felett, amikor végül észbe kapok, és riadtan nyúlok a szalvéta után, hogy helyrehozzam a kinézetem.
- Egek! Köszönöm.Legközelebb azt hiszem a dadustól el kell kérnem indulás előtt a partedlit is.-kuncogok, miközben megtörölgetem a számat, és érdeklődve hallgatom ahogy arról beszél, nem kellett ő senkinek. Nem tudom elhinni. Biztosan oka van annak, hogy egyedül él, de nyilván nem most és itt fogunk erről beszélni. Talán soha nem is fogunk.Nem merek abban hinni, hogy ezenkívül lesz másik alkalom. Pedig őszintén szeretném, és a szavai alapján ő is.
- Pedig bizony. Egy éve egyedülálló vagyok. Nem önként választottam, de így alakult.Ahogyan azt se hiszem, hogy te nem kellenél senkinek. Egyszerűen még nem találtad meg a saját cipőfűződet.- jelentem ki nagyon komolyan, majd elnevetem megint magam, mert úgy érzem ez a kijelentés némi magyarázatra szorul. Roppant mókás ami azt illeti.
- Az egyik kis ovisom szerint minden férfi és nő egy cipőfűző, akiket beraktak egy dobozba. És csak akkor lehetünk boldogok, ha a hozzánk passzoló cipőfűzővel együtt emelnek ki bennünket ebből a dobozból. Szóval két neonzöld fűző összepasszol, de milyen idétlen mondjuk egy kék és egy rózsaszín, nem egyformák.Úgyhogy kedves David cipőfűző, te még keresed a tiédet.- vonom meg a vállam, és még mindig somolygok.
A meghíváson néhány pillanatig elgondolkodom. Szeretném. Sőt mi több nagyon szeretném. David az a fajta férfi akivel szívesen találkoznék újra.Nem tudom mi lenne a helyes: igent mondani erre a meghívásra, vagy inkább szabadkozni, esetleg azt mondani, hogy bízzuk ezt ismét a véletlenre. Hosszú idő óta az első kellemes beszélgetésem, az első olyan akivel megismerkednék, akivel el tudnék képzelni egy hosszú sétát, fagylaltot enni valahol Manhattanben. Megnézni a botanikus kertet éjszakai megvilágításban valahol Brooklyn-ban, láblógatni a Hudson felett éjfélkor egy kissé állott hotdogot rágcsálva.De azt is tudom, hogy pokolian érintene a telefonom jelenléte, amely hozzám nőtt, amelytől nem tudok és nem is akarok szabadulni.Mégis óvatos vagyok. Nem miatta, sokkal inkább magam miatt.
- Nos, első körben legyen az a kutyasétáltatás, ha neked jó….aztán ha úgy érezzük, hogy valóban többet akarunk tudni a másikról, akkor beszélünk majd róla. Hogy tetszik a javaslatom?-érdeklődöm őszintén, és úgy érzem sikerült valamiféle köztes megoldást találnunk. Nem akarom, hogy azt érezze elutasítom, mert koránt sincs így. Csak egyszerűen bennem van egy gátlás, amit nem tudok levetkőzni, amitől nem tudok megszabadulni.
- Sőt, ha van időd, megengedem, hogy visszakísérj az óvodához.Lassan mennem kell, mielőtt keresni kezdenek.- tettem hozzá még, remélve, hogy ebből is érzi, szívesen töltenék vele több időt.Ha ez most csak annyira szól, hogy elsétálunk a munkahelyemig.



 

- Bölcs édesapád van - és az édességre adott megjegyzését akármennyire is sokszor hallottam már másoktól, nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magamat. Tetézte a bajt már csupán az is, ahogyan leközölte ezt Snowira. Valami mérhetetlenül bugyuta külleme van annak, ahogy ráncolja a szemöldökét, és érezhetően igyekszik mélyíteni a hangját, utánozva ezzel – gondolom – édesapjának jellegzetes vonásait. - Akárhányszor hallok ilyesfajta válaszokat, valahogy mindig ezt a reakciót hozza ki belőlem. A jó értelemben- pedig, ahogy azt Snowira is be tudja vallani, nem éppen egy mai játékos szófordulat ez. De ha valami működik, és jól működik, minek változtatni rajta? Néhány dolognak nincs szüksége se fejlődésre, se arra, hogy feledésbe merüljön, se arra, hogy megmásuljon – nem, ezeknek pont így marad meg a maga varázsa.
Enyhén felvont szemöldökkel, de kíváncsian figyelem, ahogy a másik nyilvánvalónak tűnt jelentés ellenében egy sajátosat kölcsönöz neki, és von köré egy köntöst, illetve egy rövid történetet. Mikor megemlíti, hogy valószínűleg nem erre gondoltam, és ő ezzel tisztában van, rögtön összeszűkül az egyik szemem, ahogy egyre szélesedő mosollyal pillantok rá, és rázom meg a fejemet, tettetett-rosszallással ciccegve le neki a gondolataimat. - Fogalmam sincs, miről beszélsz - felelem neki spanyolul, már nem csak rosszallást, de még a feltételezés tagadását is megjátszva, ezzel egyetemben közölve vele burkoltan, hogy tőlem sem idegen a spanyol, mint nyelv.
- Kérlek! Ahogy említettem, éltem pár hónapot Magyarországon, azidő alatt pedig sok minden ráragad az emberre, és még több mindent hall. Ezzel a névvel nem gyakran találkozni még ott sem, de nekem éppen elég volt egyszer meghallanom, hogy meg is akarjam tanulni. Szeretem a nyelvi kihívásokat, mint azt valószínűleg sejtheted ebből - azt viszont túlzás lenne állítani, hogy képes is vagyok mindegyiket legyőzni. Vannak olyan nyelvjárások, amelyek kitanulásához egyszerűen elégtelen lenne az az idő, amit egy nem-angolnyelvű országban töltöttem el az évek során. A törzsi nyelvekről pedig még szót sem ejtettem!
- Ráharapnék az illusztrációkra, de valahogy olyan érzésem támadt, hogy köze van neki ezekhez… - kocogtatom meg az ujjaimat az asztalon heverő mappákon. - Amiről pedig látszólag még nem akarsz mesélni. De ne felejtsd, jó az emlékezőm, visszatérünk még rá! - és ahogy az előbb a mappákhoz, úgy most a halántékomhoz érintem oda párszor gyors egymásutánban a mutatóujjamat, játékos mosollyal egészítve ki a cselekvést. - Egyébként ne aggódj, nem veszek sértésnek ebből semmit. A sztereotípiák nem véletlenül alakulnak ki, és nem véletlenül maradnak fenn az emlékezetben. Mondjuk úgy, hogy én más neveltetést kaptam, és az ilyesfajta ír társaságokkal csak futólagosan találkoztam - ami végülis igaz, még ha nem is rágom a szájába a valóság minden morzsáját. - A szókimondóság azonban úgy érzem, rám is igaz. Még ha a többi nem is feltétlenül - mondhatnám a vidámat is, de azzal valószínűleg nem lennék se vele, se magammal őszinte. Szeretem a dolgok pozitív oldalát nézni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez mindig sikerül. De az ember próbálkozik, próbálkozik, egészen addig, míg néha már el nem hiszi, hogy tényleg így érez. Most viszont ténylegesen vidám vagyok, ezt pedig tagadni sem tudnám.
- Ó, kedves vagy, de egyelőre még nem látom behatárolható időn belül, hogy gyerekem legyen, vagy akár csak házasságban összekössem valakivel az életem - és mivel nem tudom, ezek közül mikor fog bekövetkezni akármelyik is, ezért könnyen meglehet, hogy addig még én is változok. Hogy a jó, vagy rossz irányba, azt az élet, és a rá adott reakcióim fogják elsődlegesen meghatározni.
- Á, pedig hiszed vagy sem, a nagytestű kutyák azok, akiktől néha a legkevésbé kell félni! Rosszul lehet egy kistestű pincsit is nevelni, és ezen logikán kiindulva ugyanolyan jól is egy vadászkutyát. Meglátod majd te is - határozottan szólok, ám halvány fogalmam sincs, hogy aznap éppen milyen kutyafajta lesz a szerencsés, akit el kell vinnem sétáltatni. De általános igazságként – bár lehet inkább tapasztalatként elmondható, hogyha valakire rábízzák a gazdák a háziállatukat fél-, vagy több órákra, azok általában jól neveltek, és tudnak viselkedni. Persze ahogy mindig, a kivétel erősíti a szabályt…
- Hm… mintha téged meg engem írtál volna le az imént - halkan kuncogok, mielőtt ki is fejteném a nézőpontomat. - Mármint ne érts félre, csak a nagy vonalú külsőségekre gondolok. Itt vagy te, akiről eddig egyáltalán nem gondolnám, hogy boldogtalan lenne az életében, és itt vagyok én, akinek a neve könnyedén felférhetne a világcsavargó mellé a kéziszótárakban. Az alantas tartalom pedig olyasvalami, amit mindkettőnknek magában kell lemeccselnie - és ezért sem bocsátkozok bele feltételezésekbe, és találgatásokba. Nem az én tisztem eldönteni, hogy érezzen valaki, akit egyébként még alig ismerek. - De ha már ennél a filmnél tartunk, bevallom én is őszintén, és alássan, hogy még nem láttam. Talán egyszer közösen megnézzük - kacsintok játékosan, barátságosan, nem kívánva több tartalmat erőltetni ebbe a megszólalásomba, mint ami valójában elhagyta a számat.
- Ugyan, ne viccelj már! Én sem leszek valószínűleg sokkal tisztább, ha végzek ezzel a tállal itt - aminek kisvártatva neki is látok. Szokatlanul érint az előző étel sósságához képest, de a hűsítő édességét ahelyett, hogy kellemetlenül, ellentmondásosan élném meg, inkább a főétel kiegészítéseként érzem. Fel is hümmögök az első és második falatot követően, elismerően biccentve az ízorgiára. Nem szándékos, inkább ösztönös, berögzött cselekedet ez, amit már észre sem veszek, annyira a részemmé vált, ha valami újat, valami szokatlant, valami finomat kóstolok.
Megáll a kanál a számhoz vezető út felénél, ahogy egy számomra értelmetlen analógiával él az egyedülállóságával kapcsolatosan. Kissé elfordítom az arcomat, és kérdőn felvonva a szemöldökömet nézek rá, ahogy visszateszem az evőeszközt a tálba. - Jól van, ráharapok! Fejtsd ezt ki, kérlek! - és miután ezt kimondtam, mindkét könyökömmel megtámaszkodom a tányér mellett kétoldalt, kezeim ujjait pedig a szám előtt összekulcsolva figyelem. Még véletlenül sem hagyom, hogy a cukorkóma idejekorán elérjen, és rövidre zárjon az agyam. Lesz még lehetőségem folytatni, addig viszont övé a teljes figyelmem.
A magyarázatának végéhez érve enyhén hátradőlök a székemben, egyik kezemet az asztalon hagyom, másikkal az államat vakarom meg, mosolyogva hümmentve egyet és szólalva meg. - Érdekes feltevés egy gyermektől. De nem mondanám azt, hogy teljesen boszorkányság, amit mond - mert miért is ne? Rém egyszerű, szó szerinti gyermeki elképzelés ez a cipőfűzős gondolat, de igazából benne van minden. - Hm… A tépőzáras cipők vajon hogy férnek bele ebbe a képletbe? - mintha valóban elgondolkoznék rajta tekintek el a távolba, tovább simogatva mutató-, és hüvelykujjammal az államat, de hamar lehull az álca, és csendes nevetésben fordulok vissza Snowirához. Nem várom el, hogy válaszoljon, lévén nincs is különösebben mire. Ez csak egy bolond ember bolond felvetése volt, semmi több. Kíváncsi lennék, hogy az én cipőfűző-párom vajon itt ül-e éppen velem szemben, vagy még nem is találkoztam vele. Olyasmi ez, amire csak az idő múlása tud kielégítő választ adni, addig azonban marad a kutatás, és a lehetőségek megragadása.
Én pedig meg is ragadom az egyiket. Lehet túl korai, lehet túl egyenes, de nem vagyok már fiatal, hogy ráérjek a köntörfalazással, és nem hinném, hogy Snowira ezt bánná. Képtelen lennék behatárolni, hogy mennyi idő telik el a kérdésem feltétele, és a válaszának megadása között, de míg egyik pillanatban úgy érzem, egy örökkévalóságig tartott, a szavak hallatán rögtön rájövök, hogy alig pár pillanattal vagyunk előrébb. Fura dolog ez az Idő. Épp ez a megfoghatatlanság, és relativitás az, ami annyira csodálatosan misztikussá teszi. Ha a nemesi család nem kívánta volna meg az üzletek és üzelmek továbbvitelét, valószínűleg a tudományos pálya felé kacsingattam volna. Az apám még ezen a téren sem volt olyan, mint a többiek. Ő megmondta, hogy ha mást akarok csinálni, akkor nyugodtan csináljak mást, nem fog érte megorrolni rám. Én azonban hajthatatlan voltam, és nem akartam sem őt, sem a családomat bármilyen téren is cserben hagyni, ezért a pénzügyi, és kereskedelmi világ rejtelmeibe vetettem bele magamat, amire szintén hasonlóan fogékonynak bizonyultam, mint a tudományra, vagy a nyelvekre. De az már egy másik élet, egy másik világ volt. Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy a régi tudás nem segített – és segít – a mindennapi életben, vagy a munkámban.
- Tökéletes a javaslat. Akkor legyen a kutyasétáltatás! - nem érzem borúsnak magamat, amiért valamilyen puccos hely helyett ezt a mindennapi teendőt választotta a randevú alapjának. Ez két dolgot is elárul róla, amiből az egyik világos, a másik azonban csupán egy nem feltétlenül erős lábakon álló feltételezés. Az világosnak tűnik számomra, hogy nem egy kifejezetten anyagias nővel ülök szemben, azt viszont csak feltételezem, hogy a helyszín választásának hátterében az áll, hogy igyekszik óvatos lenni, és lehetőleg olyan helyen találkozni, ahonnan ha bármelyikünk idejekorán szeretne távozni, meglegyen rá minden lehetősége a másik megsértése nélkül. Lássuk be, ilyen terjedelmesen most először beszéltünk egymással, és ő egy fiatal, csinos nő. Érthető lenne, hogyha inkább találkozna velem nyílt téren, emberekkel körülvéve, mint az éjszakában az autómban. Nem tartom ezt paranoiának, lévén ez tényleg csak egy apró feltételezés a részemről, aminek lehet, hogy semmi valóságalapja nincs, vagy csak tapogatom a felszínt. Hogy biztosra tudhassam, ahhoz jobban kellene mind őt, mind a múltját, és múltbeli kapcsolatait ismernem – amikre remélem, fény is fog derülni előbb-utóbb.
- Ez esetben ezt a pár falatot még gyorsan befejezem, és útnak is indulhatunk - aztán ahogy ezt kimondom, be is kanalazom azt a két kanálnyi madártejet, ami rám várt. Amint végeztem, megtörlöm az arcomat egy szalvétával, és tekintetemmel Edinát kezdem el keresni. Mikor rám pillant, jelzek neki, hogy végeztünk és fizetnénk. Míg ő az éppen megérkezett vendégekkel van elfoglalva, addig visszafordulok az előttem ülőhöz. - Hát ez tényleg zseniális volt. Lehet, hogy ezen a helyen az első, de nem az utolsó alkalom, hogy ilyet rendelek - lágyan elmosolyodom, szemeimben könnyed boldogság szikrája tükröződik. Szokatlan ez a helyzet, amibe kevertem magamat. Más esetben nem szokásom ennyire izgulni a potenciálisan elkövetkezendő kapcsolat lehetőségét, most azonban valami más. Valami szokatlanul ismerős van ebben a nőben, valami, amivel úgy érzem, mélyen, tudat alatt képes vagyok azonosulni. De lehet csak a finom ebéd, és a desszert cukortartalma az, ami ilyen hormonokat szabadított fel bennem, amik ezeket a gondolatokat ültették el a fejemben. Mindazonáltal úgy gondolom, ez a séta nem csak a tele gyomromnak, de ezeknek az felvetéseknek is jót fognak tenni.
Tekintetem Edinára vezetem, aki odaért hozzánk a számlával, én pedig kifizetem mindkettőnk ebédjét, illetve természetesen busásan adok a fiatal leányzónak egy kis mellékest. Rákacsintok barátságosan, és mosolyogva, amolyan „fel a fejjel, vegyél belőle valami apróságot, ami felvidít” üzenetet próbálok közvetíteni neki. Szétszórtnak állította be magát, amit én nem firtattam a kelleténél tovább, ettől függetlenül feltételeztem, hogy valami gond van a háttérben. De ha nem… nos, tőle sajnálom a legkevésbé ezt a kis pluszt, amit jelenleg borravaló címszóként adok neki. Elköszön tőlünk, én pedig felállok ültömből, és amint Snowira is követ, kezemet kitárom magunk mellé. - Mutasd az utat! - jól ismerem New Yorkot, de az óvodák valahogy mindig elkerülték a figyelmemet. A sétáim közben felfigyeltem egyikre-másikra, de kifejezett jelentőséget egyiknek sem tulajdonítottam, mondván nekem még jó ideig úgysem lesz rá szükségem, hogy a megfelelő kiválasztásán gondolkozzak. Azt viszont biztosan el fogom raktározni, ahol ez a szőkehajú szépség dolgozik.
- Mivel foglalkoznál, hogyha nem óvónő lennél? - teszek fel egy ártatlannak tűnő kérdést. Ártatlan is, ha a felszínt tekintjük, az erre adott válasz azonban rengeteg mindent el tud árulni az illetőről. Nem vagyok se pszichológus, se pszichiáter, így nem fogok a mély-pszichébe belebonyolódni, de ezen a kérdésen valószínűleg mindenki elgondolkozik egyszer a pályája, karrierje során. Kellett lennie egy válaszútnak, ami erre terelte, még ha ezt nem is feltétlenül látjuk meg elsőre. De ha nem is volt ilyesmi, akkor is szeret ábrándozni az ember, mert ez az egyik legérdekesebb, ugyanakkor sok tekintetben legjelentéktelenebbnek tűnő kérdés is: „Mi lett volna, ha?” – én azonban nem gondolom irrelevánsnak. Nos, Snowira - te mi lettél volna?