You're talkin' to me like I'm dumb. Well I've got news, I've got a lot to say, There's nothing you can do to take that away. You're talkin' to me like I'm hurt, At least I'm not six feet in the dirt. And I'll still kick your ass even in my skirt. You're talkin' to me like a child, But I'm not a helpless baby Not waitin' on you to come save me

seth and jennie

Az egész lakásban sötétség honol, egyedül az ágyam fölé akasztott fényfűzér kacskaringós ledvilágítása és a laptopom fénye töri meg, no meg a kintről érkező utcai világítás. Ha jobban menne az irodalom, talán tökéletes példát is tudnék mondani erre a szimbolikára; a világom sötét, egyedül a képernyőmön lévő dolgok azok, amik utat mutatnak, meg az a „wishboard” ami az ágyam fölött van kivilágítva. Az egész nyaram ezzel telt; azzal, hogy el vagyok veszve. Hogy nem tudom, mit kezdjek magammal. Amikor Hutch bátyja megmutatta nekem ezt az oldalt, aztán mesélt a saját karitatív munkájáról az Orvosok Határok Nélkülben, valahogy minden helyre pattant. Rögtön géphez ültem és rákerestem, hetekig szörföltem a wikipédia oldalak, a Google Maps és a HelpGoAbroad hirdetései között. Az emberek vajon tudják, mennyi mindenre lenne szükség? Aligha. „Megfizethető önkéntes programok havi 260 dollártól”. 260 dollár. Van, aki egy pólóra többet költ ennél.
„Sikeres átutalás!”, villan fel a szöveg, hogy aztán visszairányítson a kezdőlapra. Már jön is az értesítés, hogy emailem érkezett. „Tisztelt Genevieve! Köszönjük hozzájárulását az International Volunteer HQ karitatív programjához. Az alábbi linkeken…”
Végigfutom az egész szöveget, ahol számtalan fontos információt leírnak, illetve ajánlanak olvasmányokat YouTube videókat korábbi résztvevőkkel. Külön kiemelik a következő eligazítás időpontját – azzal, hogy most befizettem az összeget, még nem muszáj rögtön elmennem, minden hónap elsején és 15-én indulnak turnusok. Mintha valami fura tábor volna.
Visszakapcsolok az Instagrammra a megnyitott oldalak között. A legtöbben bőszen posztolnak és kommentelnek a gólyatáborokról, a főiskolai kollégiumokról. Számtalan felvételi videó is kering, best of reakciókkal és filterekkel. Nekem egyik se adatott most meg; próbálkozhattam volna, bár a Columbiára biztos nem vesznek fel, de nem nyújtottam be a jelentkezésem. Anyának azt mondtam, elgondolkozom majd a keresztféléven, de tudtam, hogy nem fogok.
Nem voltam benne biztos, hogy mit fogok csinálni, de azt igen, hogy valamit, aminek több jelentősége van, mint az ő fél éves „tanulmányútja” Párizsban. Mondjuk nem is tizennyolc volt, mikor főiskolára járt, még az előző férje fizette neki. Kiikszelem a lapot, aztán visszanézek a honlapra; oldalt számtalan kép van, a legtöbbön vidáman doboló ghánai nőkről vagy az önkénteseket (és elég könnyű meglátni, mert csak ők fehérek) kézen vezető kisgyerekekről. Ezek a képek mindig mindenkinek, aki ilyen körülmények között él, olyan távolinak tűnnek. Még nekem is; pedig az egyik közelgő hónap 15-től ez lesz a valóságom.
A kutyák már alszanak, és nem is esik nehezemre otthon hagyni őket, mert anya épp itthon van. Próbálom tudatosan szeparálni őket magamtól; bármennyire jól is esne, hogy elvigyem őket, vagy legalább az egyiküket, nem lenne elég időm rájuk, ráadásul a saját lelki kényelmemért tenném ki őket mindenféle veszélyeknek. Önző vagyok, de nem ennyire. Épp csak annyira, hogy bár tudom, hajnali egy lesz, mire odaérek taxival, mégis odavitessem magam a Kershaw-ház elé.
Hé. Itt vagyok a ház előtt.
Gyere le mielőtt bedobom egy téglával az ablakodat
Vagy valaki másét
Az utóbbi egy hetem a csendes gondolkodás jegyében telt, előtte pedig rákészültem a tüntetésre, úgyhogy majdnem három hete nem nagyon beszéltem Seth-tel, szóval valószínűleg nem számított arra, hogy pont most fogom keresni. Mondhatnám, hogy remélem, nem haragudott meg, amiért ghostingoltam, de igazából joga van hozzá. Szóval nagyrészt csak reméltem, hogy annyira azért nem haragszik, hogy ott hagyjon lógva a ház előtt; nyilván elég rendezett környék volt, de azért a taxis mégis furcsán pillantott rám, mikor minden holmi nélkül beszálltam hátulra, aztán meg leültem a járdát szegélyező kőkerítésre. Nem volt messze a Central Park, és bár már közel sem olyan veszélyes, mint régen, azért még mindig nem ildomos a belvárosban egyedül járkálni sötétedés után. Ez ráadásul elég félreeső utca volt ahhoz, hogy a lakókon kívül ne is nagyon legyen itt forgalom.
Nem akarom túl feltűnően nézegetni a telefonomat, de épp eleget ülök a kövön ahhoz, hogy fázósan jobban magamra húzzam a bőrdzsekimet. Egy kicsit már hűvösebb van így nyár végén, főleg éjjel, a kintebbi területeken. Rémlik valami óráról az „urban heat isand”-ről, aminek éreznem kéne a hatását, de nem sokat segít. Gondolom, Ghánában majd ritkán fogok fázni.
Már félig mégis kicsúsztatom a zsebemből a telefonomat, amikor hallom a bejárati ajtó kattanását. Gondolom, más nem nagyon lehet már ébren, azért óvatoskodott ennyire, még a folyosón se kapcsolta fel a villanyt, vagy csak én nem vettem észre.
– Hé! – biccentek felé lagymatag mosollyal, félig odafordulva a kerítés sarkánál. Ellököm magam tőle, hogy aztán zsebretett kézzel felálljak. – Azt hittem, hagyni fogod, hogy idefagyjak. Dobáltam volna köveket az ablakodnak, meg minden, de félúton rájöttem, hogy a tiéd a másik irányba néz, szóval…
Kissé kellemetlenül érzem magam, ahogy ott ácsorgok a járdán, ami meglehetősen ritka érzés nálam. Általában semmit sem bánok meg olyan szinten, hogy aztán azon idegeskedjek. Most mégis úgy érzem, hogy indokolatlanul seggfej voltam Seth-tel, amiért csak úgy figyelmen kívül hagytam az utóbbi időben. – Olvastam az üzeneteid. És… bocs, hogy nem válaszoltam. Volt egy-két dolog, ami egy kicsit… Hogy mondjam. Félresiklott. Képzeld, letartóztattak! Köztulajdon rongálásáért és zavargásért, aztán elengedtek, de azért az is számít, nem? – Valószínűleg ennek nem kellene ennyire örülnöm, főleg a nyílt utcán. Végül nem lett belőle ügy, mert a mostohaapám elég jól elsimította, a nevem se fog bekerülni sehová, de azért nem vagyok büszke rá. Az egész estére, igazából, és az elmúlt nyárra.
– Ha nem vagy túl álmos, van kedved beszélni? Láttam, hogy ott van egy játszótér. Rég hintáztam – biccentek a fejemmel az utca vége felé. Mivel mint említettem, jó környék, gondolom eldobott használt heroinos tű sincs a homokozóban. Az mindig jó jel.

884 kusza szó | ⚶

You're talkin' to me like I'm dumb. Well I've got news, I've got a lot to say, There's nothing you can do to take that away. You're talkin' to me like I'm hurt, At least I'm not six feet in the dirt. And I'll still kick your ass even in my skirt. You're talkin' to me like a child, But I'm not a helpless baby Not waitin' on you to come save me

seth and jennie

Jogosan haragszik most rám. Alapvetően úgy gondolom, hogy az emberek nagyjának érzelmei a maguk módján jogosak, meg amúgy is mindenki azt érez, amit akar, de azért ha olyanról van szó, aki számít neked, és épp a rólad alkotott véleményéről, akkor mégiscsak reméled a legjobbakat. Most például egy futó gondolat erejéig reménykedtem abban, hogy akut amnéziában szenved, és elfelejti az elmúlt heteket, de gyorsan kiderül, hogy erről nincs szó. Pech, de azért fair.
– Nagyon vicces – jegyzem meg vigyorogva az érezhetően szarkazmusba áztatott kérdésére. – De azért fair.
Nem azért mondom el neki, hogy letartóztattak, mert azt akarom, hogy sajnáljon, vagy mert azt gondolnám, hogy emiatt majd okésabb lesz a ghostingolásom. Nem azért nem írtam neki vissza, mert szobafogságban lettem volna, vagy ilyesmi. Meg amúgy is, ez csak két hete történt. Inkább jel volt, semmint okozat. – A hivatalos megnevezés köztulajdon rongálása és zavargás. Tudod, voltak azok a tüntetések egész nyáron a jogállamiságért meg az egyenlőségért… Ott voltam az egyiken, ami elharapódzott. Néhányan bedobták a kirakatokat kukával meg összetörtek néhány autót, én meg nem futottam elég gyorsan. Megteltek a fogdák, úgyhogy akit lehetett inkább elengedtek. Nem volt kedvük papírmunkázni, gondolom – vonom meg a vállamat.
Igen, én is látom az egész öniróniáját. Azzal kezdődik, hogy egyenlő jogokat mindenkinek, aztán megúszom gond nélkül, mert gazdag fehér tinilány vagyok.
– Seth…! – kezdenék bele sóhajtva valami „ne is gondolj ilyenekre” dumába, de elég átlátszó lenne, mert kábé igaza van. Nem abban, hogy akarok valamit, hanem hogy ez így szokott működni. Nekem elég nehéz fenntartanom a kapcsolataimat, mert tudom, hogy így megy, és mindegy, mennyit küzdök érte, általában a másik fél úgyis elengedi, akkor meg miért akarnám egy kicsit is köré építeni az életemet? Seth-tel egy kicsit más. Nem tudom, azért-e, mert tudom, hogy nem nagyon nyit mások felé, vagy mert mint ahogy megállapítottam, egyáltalán nem része annak az „elit” körnek, ahová anya azt akarta, hogy bekerüljek, vagy akiknek a véleménye annyit számított volna a későbbiekben. Már abban sem vagyok biztos, hogy lesz-e bármiféle „későbbiek”.
Szívesen elsütném a poént, miszerint, de, terhes vagyok, gondterhes, de inkább nem tromfolok rá. – Nem azért nem válaszoltam, mert már nem akarok tőled semmit, és nem azért jöttem vissza, mert most akarok. Nem tudom, mennyire számít, hogy mindenki más elől is eltűntem – emelem meg a vállam kissé tétován. Gondolom, nem sokat. – De a magántanár az jó. Bár ha nem szimpatikus a tanítási módszere, lehet, hogy érdemes volna másikat keresned, vagy megkérni rá Jocelynékat. Tudom, hogy nem túl szimpatikus lehetőség, de még mindig nem késtél le arról, hogy főiskolára járj. Lehet, hogy nem a Columbiát kell megcélozni vele, de… Ha mást nem, a diákmelók jobban fizetnek, mint a simák.
Nem én leszek az egyetemek hasznosságának legnagyobb szószólója, az biztos. A társadalmunk túlzottan is elvárja a továbbtanulást, miközben viszont a munkaerőpiac meg azt, hogy 25 éves frissdiplomás legyél tíz év tapasztalattal. Agyrém az egész. Inkább el kéne mennünk lakni Alaszkába, mint abban a sorozatban a Discoveryn. Szerintem Seth-nek is tetszene az ötlet. Bár ki tudja. Azt se néztem volna ki belőle, hogy érdekli a fantasy.
– Örülök. Az elfek ráadásul sokáig élnek, szóval nem kell aggódnod, hogy túl sok temetésre kell majd járnod – bólogatok. – Kivéve, ha Szauron megint előkerül… – Tényleg örülök, attól függetlenül, hogy egy egészen kicsit nevethetnékem támadt, de egyébként én is szeretem a Gyűrűk Urát. Nem annyira, hogy játszak vele, de érdekes. A szocializáció pedig minden egészséges ember jellemfejlődésének alapja.
– Remélem, erre nem azt várod, hogy rámutassak egy szemeteszacskóra, hogy „arról” – vonom fel a szemöldököm. Gen Z humor. Furák vagyunk, de szerintem az alfások még furábbak lesznek. Leülök a másik hintára, és szórakozottan lököm el magam a földtől. Tényleg régen hintáztam utoljára; valamikor olyankor, amikor még minél magasabbra akartam menni vele. Most csak elfoglalom magam. Vajon azért ilyen megnyugtató, mert az anyai dajkálásra emlékeztet? A macskák is ezért szeretik a simogatást. Mintha az anyacica tisztogatná a bundájukat. – Nos, azon túl, hogy letartóztattak… Még nyár elején az emelt SAT vizsgán kiugrottam az ablakon. Mármint, a földszinten volt, szóval technikailag felmásztam és kiléptem rajta, de az osztályfőnököm nagyon drámaian adta elő az anyámnak, aki már azt kérdezgette tőlem, hogy mióta vannak öngyilkos gondolataim – forgatom meg a szemeim. – Nem tudom, mi ütött belém, csak úgy éreztem hogy jó messzire kell mennem onnan, úgyhogy… mentem. Egy Wendy’sig. Remélem, ez nem a jövőképemre akar utalni, bár megismerkedtem ott egy Lucky nevű sráccal, de nem tűnt úgy, mintha túl szerencsésnek érezte volna magát, hogy ott lehet.
Szeretnék beszélni neki arról, hogy mennyire úgy érzem, nem élek fel az emberek elvárásaihoz, hogy nem látom értelmét küzdeni valamiért előre, hogy teljesen tanácstalan vagyok, de akkor igaza lenne: azért jöttem, mert akarok tőle valamit. Hogy meghallgasson, az nem kerül sokba, de nem akarom kihasználni.
– Jelentkeztem egy önkéntes programba. Tudod, házakat építenek a szegényeknek, segítenek adományt osztani, ilyesmi. Ghánában van. Az… Afrika – segítem ki. Úgy rémlik, a földrajz nem a kedvenc tárgya. – Elsején lesz egy eligazítás, aztán… Tizenötödikén már ott leszek, ha minden igaz és sikerül lepapírozni. Kilenc hónap, mint egy terhesség.
Nem muszáj, hogy érdekelje, de valahogy szeretném, ha mégis, ami azért is fura, mert nem gondoltam rá, mikor beadtam a jelentkezésemet. Senki másra sem gondoltam, és ez csak most esik le igazán, a hintában lógva. – Még senkinek sem szóltam róla. A szüleimnek sem. Tizennyolc vagyok, nem szükséges beleegyezniük – vonom meg a vállam. – Bár jó lenne, ha lenne hová hazajönnöm, és nem dobozban kell aludnom, de… Nem tudom. A sikeres vizsgám nélkül nem vesznek fel egyik jó egyetemre sem, valamit kezdeni akartam magammal. Bár gondolom maradhattam volna, hogy minden nap halálosan berúgjak, de nem tűnt túl jó mókának… Szerinted hülye ötlet volt?

917 kusza szó | ⚶