– …szóval lényegében a konszenzus az, hogy a déjá vu abból fakad, hogy van egy másodperc törtidejét felölelő késés, amíg az információ átér az egyi agyféltekéből a másikba, így lényegében kétszer kapja meg az impulzust, és az agy úgy érzékeli, hogy már megtörtént. Mintha… Az agyad egy nagyon szar Mac lenne, ami kétszer nyitja meg ugyanazt a lapot. De szerintem ez egy nagyadag lószar, és csak a modern emberi ódzkodás mellékterméke a bizonytalanságtól. Valamiért kevésbé félünk az agyunk félreműködésétől, mint a potenciáltól, hogy több idősík létezik… Hé, az egy meki? Akarok chicken nuggetset. És Sethnek nem volt választása, hogy szeretne-e chicken nuggetset enni hajnali háromkor, amikor már fél órája sétáltunk a tíz fokos tavaszi éjszakában, mert kitaláltam, hogy ma épp nem bízok a taxikban, és amúgy is ráérek, és még fáradt sem voltam, csak nem akartam ott maradni abban az idióta buliban. Szerintem Seth már rég eljött volna onnan, ha nem tartom ott. Mármint, nem miattam volt ott, csak ott volt, és lehet, hogy csak én képzeltem, de mintha egyre többször tűnt volna fel ilyen helyeken. Volt egy halvány érzésem, hogy nem szórakozásból, hanem üzleti céllal, de igazából nem nagyon kérdeztem rá, mert nem érdekelt. A gyorsétterem úgy világított az éjszakában, mint valami fényoszlop, ami magához vonzotta a molylepkéket. Meg engem. Nem mi voltunk az egyetlenek bent, mert ez New York, és ki kell használni, hogy hajnali háromkor is ehetsz friss chicken nuggetset. Vagy amennyire frissnek lehet nevezni az ilyet. Vagy csirkének. – Te mit kérsz? – fordulok felé, mikor odabent már a nagy kivilágított táblákkal szemezek oldalra biccentett fejjel. A kihangosítóból egészen halkan valami populáris zene szól. Talán Dua Lipa, de nem vagyok biztos benne, sőt, abban sem, hogy tényleg szól-e, vagy csak én hallom. Egy egészen keveset ittam, inkább alibinek, hátha akkor senki se szól hozzám. Nem volt hozzá humorom. És szívtam is, de azt hiszem, kezdek rezisztens lenni. Vagy az összes idegsejtem egyszerre gyilkolta meg magát. Épp fölöttünk az egyik lámpa halványan villog, és baromira idegesít. Pont, mint az a pittyegő hang, ami fogalmam sincs, honnan jön. Ja, hogy a telefonom! Kapta néhány üzenetet. Pár tucatot. Egy részük anyától jött; biztos ma értek vissza a nyaralásból. Muszáj volt nekik, biztos nagyon elfáradtak a telelésben. „Hol vagy?” „A barátommal. Mekizünk. Majd megyek, ne várj.” „Megint együtt vagy Axellel?” „Ki az az Axel?” Sóhajtva csúsztatom vissza a telefont a kabátom zsebébe. Seth nem volt a barátom a szó tradícionális romantikus értelmében, bár elég sokszor kellett hallgatnia a szövegelésemet, de ezt anyának nem kellett tudnia. Meg senki másnak se; addig is békén hagytak. – Amúgy zavar téged? Hogy azt mondtam Essie-nek, a barátom vagy – pillantok rá, míg az előttünk állók rendelnek. – Nem kérdeztem még. És nem azt mondom, hogy ha zavar, akkor abbahagyom, legfeljebb udvariasan bocsánatot kérek. És veszek neked egy McFlurryt. Hé, most már én is akarok egy McFlurryt. Amúgy hogy állsz az év végével? Tervezel egyáltalán vizsgázni? Vagy maradni? Sok kérdés egyszerre, mi? – vigyorodom el. Talán többet ittam, mint egy egészen kicsit. – Nem kell válaszolnod rájuk. Kivéve az elsőre, az érdekel. Nem azért, de elég jól jársz velem, ki más beszélgetne veled hajnalban az idő és a kvantumfizika kapcsolatáról? Még nem tettem meg, de ha megkaptam a csirkefalatkáimat, meg fogom.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Csüt. Május 21 2020, 21:38
Jennie & Seth
Nem sokat tudok a lányokról. A kvantumfizikáról meg a franc tudja még miről pedig még annyit se, úgyhogy lényegében semmit se voltam képes felfogni abból, amit mondott. Az egyszerű dolgokhoz vagyok szokva, amiket megtudok érteni. Ha valami nem ilyen, az bekaphatja. Azt például képes voltam felfogni, hogy az apám nem kevés pénzzel lógott nem kevés embernek, mielőtt úgy döntött, hogy örökre vízszintesbe helyezi magát. Anyám dettó, miután egyedül maradt kevés lett a pénz, így kölcsönöket kellett kérnie, hogy fizetni tudja a lakást, ami most kurvára üresen áll. Ha nem járnék oda, hogy takarítsak, valószínűleg már jó pár csöves befészkelte volna oda magát. Így legalább távol maradnak, és a szomszédok is látják, hogy nem lesz ez mindig így. Anya majd kijön és egy tiszta lakásban élhet, ezúttal tisztán. Remélem. Addig pedig… rendbe szedem. Szereztem és vettem pár új cuccot, és fizetem a tartozásaikat. Apránként, de talán úgy kétszáz éves koromra sikerül nullára kihoznom. Beszarás, hogy az apám még a síron túlról is képes kibaszni velünk. Az is jobb lett volna, ha valami rohadt banknak adósodik el, de nem, neki azokkal kellett kezdeni, akik pisztolyuk csövével kavargatják a müzlijüket reggelente. Hagytam, hogy Jennie magával húzzon, sok választásom egyébként se lett volna. Sokat lógtam mostanában vele, és nem csak azért, mert a legtöbb buliba betudott vinni. Továbbra se nagyon bírtam ezeket, de azok igen, akik kellettek nekem. Ha pedig részegek, a számokhoz se értenek olyan jól, úgyhogy többet lehet kiszedni belőlük. Csak arra kell figyelnem, hogy akiknek én fizetek, ne tudják meg, hogy mennyit nyerek ezzel az egésszel, mert úgy baszhatom és azt is lenyúlják. - Amit te. Meg egy Big Mac-et. És csokis shake-t. És egy almáspitét. A fűtől kajás leszek – vontam meg a vállam magyarázatképp, és hacsak nem ragaszkodik ahhoz, hogy ő fizessen, a tárcámat előhalászva készülök majd kicsengeni én az árát az egésznek. Volt pénzem, de ügyeltem arra, hogy ne legyen sose túl sok nálam. Egyrészt, mert Jocelynék bár nem ismerték be, de észrevettem, hogy időnként áttúrják a szobámat. Valószínűleg mostanra vették észre, hogy egy-két dolog hiányzik. A rejtegetésben viszont jó vagyok. Ha megtudnák, hogy füvet árulok, valószínűleg még mélyebbre dugnának vissza, mint ahonnan előástak. - Hát, amióta … - kezdenék bele az első kérdésre adott válaszomba, de hamar elakadok, mikor újra megszólal és beszélni kezd. Jó sokáig. Ami végül is nem rossz, én nem vagyok éppen az a szófosó alkat, ő pedig, ha iszik, vagy szív, csak még inkább beszél. Inkább, minthogy kiakarjon rámolni egy mekit. – Kedves tőled – jegyzem meg kissé grimaszolva mosolyogva, majd az eredeti tervekhez még hozzáadok két McFlurryt a rendelésnél. – Fizetek. Jocelynék direkt azért adták, hogy meghívjalak valamire. Átnézik a cuccaimat, akkor meg magyarázkodnom kéne, hogy miért nem voltam udvarias meg jó fej – amire a standard válaszom az, hogy „semmi közöd hozzá és kapd be”, de ezt mégse mondhatod azoknak az embereknek, akik tetőt raknak a fejed felé, igaz? – Nem zavar – feleltem végül a kitudja már milyen régen feltett első kérdésére, a pultra könyökölve, míg vártunk. Essie kissé furán néz, de mióta elszólta magát Jocelynéknek, sokkal… engedékenyebbek. Ritkábban kell kiszöknöm, tovább engednek el – mint például most. Habár már órákkal ezelőtt vissza kellett volna érnem, szóval megfogom kapni a kötelező fejmosást, de a fűnek ez is az egyik nagy előnye. A problémáid hirtelen mind leszarod tőle. – Több pénzt is adnak. Csak sokat kérdezgetnek, meg Essie is – de szerencsére az emberek előbb-utóbb rájönnek arra, hogy nem szeretnek velem beszélgetni. Nem, mintha ez őket visszatartaná, de nem viszem túlzásba a válaszadást. - Muszáj leszek. Úgyse megyek majd át – vontam meg a vállam a vizsgákkal kapcsolatban, majd, ha hagyta, akkor fizettem és a tálcát felkapva követtem Jenniet valamelyik üres asztalhoz. – Szarul állok. Tudtad, hogy lehet 1,0 alá is menni? – horkantottam fel, kissé túlzottan is erősen döfve a szívószálat a shake-be. Legalább valami újdonságot is mondtam neki. A hogyanra viszont nem tudok válaszolni. – Nem hagyják, hogy kibukjak, külön órákat kell vennem, meg minden. Talán tíz év múlva is ott szívok még – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Sose foglalkoztam a sulival, mert nem volt értelme. Mei-ék szerint azonban bekerülhetnék egy egyetemre, ami kurvára nevetséges gondolat, de ők a fejükbe vették, hogy segítenek, amiben csak tudnak. Néha már azt várom, hogy mikor derül ki, hogy az egész csak átverés és megy az internetre. - Miért érdekel az idő meg a kvantumfizika? – néztem fel rá, őszintén kíváncsian. Jennie fura volt. Jó értelemben, de fura. – Az egyik miatt csúnya leszel majd, a másik pedig olyan kicsi szarokkal foglalkozik, amit nem is látsz – fejtem ki a talán nem túl átgondolt álláspontomat, de nem neki akarok beszólni. Én is ronda leszek majd. Sőt, sokak szerint már most úgy nézek ki, mint egy menyétbe oltott patkány. Ő nem, és mégis úgy beszél, mint az a kerekesszékes csávó a Simpson Családból. – Mondjuk jobb, mintha kockahasakat vetnél össze, ne értsd félre – nem mondtam neki eddig, de talán sejti, hogy eleinte egy felszínes libának hittem. Azóta kiderült, hogy tévedtem. Ami nem olyan meglepő, ezért produkálok történelmi átlagot fizikából. – Jess néha néz valami sorozatot. Egy faszi egy telefonfülkével repked ide-oda az űrben, meg időben. Lehet, hogy jól kijönnétek – vontam meg a vállam, haloványan elmosolyodva. Nem igazán értem Jess dolgait, de szerintem senki sem. Valószínűleg a telefonfülkés csávó hozta magával a bolygójáról, csak itt hagyta. Egy időgéppel lazán megoldható.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Vas. Május 24 2020, 23:40
think i could love you
but i'm not sure
– Átnézik a cuccaid? Mi a szar? Hol laksz, Guantanamóban? – nevetek fel komolytalanul, bár talán ebben a pillanatban mégis úgy érzem, ez a világ legviccesebb dolga, amit hallottam. Aztán azért leesik, hogy komolyan gondolja, de továbbra is csak vigyorgok. – Asszem nekem még mindig jóval több pénzem van, mint neked, de eszembe se lenne útját állni a lovagiasságodnak. – Ezen a ponton produkálok egy túljátszott meghajlást, aztán végignézem, ahogy a pénzét számolja. – Legközelebb ha ilyen fölösleged marad, nyugodtan adakozhatsz belőle. Ismerek néhány jó menhelyet, ha gondolod. Embereknek ne adakozz, nem éri meg. És ez, nagyjából, a legőszintébb életfilozófiám. Azért valahol tényleg elég mulatságos, mennyivel másképp állnak az emberek ahhoz, ha egy fiú közöl ilyesmit, mármint, hogy jár valakivel, azt megünneplik, jószerivel az egész falu kivonul, hogy örömtáncot járjon, ha egy lány, akkor pedig töviről hegyire elmesélik neki a Szexuális Úton Terjedő Betegségek nagylexikonát, megspékelve egy „Miért ne legyünk terhesek?” monológgal. Spoiler: nem jó se az egészségnek, se az idegeknek, se a pénztárcának. Persze Seth és az én esetem más volt. Nem tudom például, hogy egyáltalán mennyire kezelték őt családtagként. Már nem a fogadott testvérei, róluk tudok, hanem a két Matriarcha. Szóval gondolom inkább a kedvesebbik gondolt egyáltalán ilyesmire. Én pedig… Hát, én akár orgiákat is tarthatnék minden szombaton délután kettőkor, akkor se tűnne fel senkinek. Anya szerint egyébként is akkor teljes az életed, ha van benne egy férfi. Vagy több. A lényeg, hogy ne tudjanak egymásról. – Nem rosszból, de Essie mindig furán néz. Kicsit fura lány. Kedves, de fura. A legtöbb buliban előbb smárol egy lánnyal, mint pasival. Mármint, megértem, meg gondolom te is, csak emellett állítólag még csak nem is biszex. Persze, a címke csak felesleges beskatulyázás. Szerintem az ember azt smárol le, akit akar. Meg aki benne van. – A konszenzust semmilyen elfogadás sem tolhatja hátrébb a tornasorban, természetesen. Seth például fogalmam sincs, mire bukik, bukik-e egyáltalán bármire, de valamiért úgy érzem, nem is szívesen válaszolna erre. Meg általában semmilyen személyes kérdésre. Ami nem azt jelenti, hogy ne raknám fel őket, csak előbb vegyen magához egy kis kaját. – Hát… Azon kevesek egyike vagy, akiknek az anyjuk nem csak abból tudja, mi kell egy nőnek, hogy ők nők – vigyorodom el kajánul a gondolatra. Egy kicsit még nevetek is, azt hiszem. – Vagy amik neked Jocelynék. Bocs. Nem akartam feltételezni semmit. Gondolom ez kényes téma. – Megvonom a vállam; nem azért, mert nem érdekel, csak ha esetleg mégis belenyúltam volna és szeretne egy kicsit mérges lenni, na, az nem érdekel. Tekintve, hogy a saját anyámmal való kapcsolatom milyen, sosem értettem egészen a kicsit egészségesebb, de legalább anyaként elfogadóbb kapcsolatok dinamikáját. Nem sokat tudok Seth anyjáról, konkrétan semmit, de feltételezem, ha nevelőszülőkhöz került, akkor nem lehetett az év anyja. Míg Seth fizet, én körbenézek a kajáldán, keresve egy szimpatikus helyet az egyik ablak mellett. Ez van a lehető legtávolabb a két, rágójukat pukkasztgató és körmeiket az iPhone-juk képernyőjén folyamatosan, szinte géppuskatüzet utánzó módon kopogtató lánytól. Egy kicsit sajnálom, hogy itt fix ülőhelyek vannak, mert most valamiért nagyon bennem van, hogy szívesen forognék ide-oda evés közben, mint az irodai székeken. – Mondtam már, hogy igazán pozitív szemléletű ember vagy, Seth? – pillantok fel rá a krumplim felett somolyogva. Én sem mondanám magam annak. Az élet szar, a világ pusztul, a ketchupból pedig spórolják a paradicsomot, ami talán nem is baj, mert úgyis GMO-s. Már annyira feladtam minden álmot ezzel kapcsolatban, hogy nem tud meghatni se a pozitív, se a negatív behatás. Épp beleiszok a shake-embe, amikor kijelenti az átlagát, amitől majdnem megfulladok. Már nem döbbenetemben, hanem nevetnék, ha nem fulladnék meg. – Azt meg hogy csináltad? Őszintén nem tudom elképzelni, de valami matematikai zseni lehet, amolyan Esőember. – És úgy érzem, hogy ezt te rossz dologként éled meg? – vonom fel a szemöldököm, miután sikerült megmentenem magam a mellkasom ütögetésével a fulladásos haláltól. Sok dolgot szeretnék kipróbálni, de a különböző halálnemek épp nincsenek köztük. – Az idősebb pasik bejönnek a legtöbb lánynak. Szóval lehet, hogy egyszer majd te leszel a suli alfahímje. Nézd mindig a jó oldalát. – Hogy őszinte legyek, én valahol szívesebben élnék abban a tudatban, hogy örökre a középiskola rabja leszek, mint a mostaniban, miszerint halvány lila gőzöm sincs, mi a francot kezdjek magammal. Persze ilyenkor jön a válasz: bármit. Köszönöm. Nagy segítség voltál. A kérdésére először nem válaszolok, csak elmosolyodom, és beveszek négy szál krumplit a számba, aztán bedarálom, mint egy… daráló. – A sültkrumplitól is csúnya leszek, ettől függetlenül inkább tartom az istenek eledelének, mint a mannát. Ami, teszem hozzá, egy hegyi zuzmó volt, ami elszáradáskor leválik a sziklákról és a szél így legurítja az alsóbb részekre. Valószínűleg így lett a mannaeső. Tudod, mint a Bibliában. – Fogalmam sincs, hogy tudja-e, de arra tippelnék, hogy a legkevésbé sem érdekli. Kedves sztereotípia, hogy a szegényebb sorból származó emberek buták, és egyúttal mániákusan vallásosak is, de speciel ha nekem lenne szar sorsom, nem hiszem, hogy azt gondolnám, majd egy láthatatlan deitás megvéd, ha elég szépen imádkozom, és nem csábítom el felebarátom feleségét. – Hívjuk intellektuális tinédzserkori lázadásnak. A kvantum-világ olyan, mint valami underground hardmetal banda, amitől az anyád eltiltott, mert túl veszélyesnek gondolta. Csak épp nem az anyád, hanem a fizikai létezésünk síkja tart vissza minket. Fejjel lefelé fordítja a determinisztikus fizikai elképzeléseinket. Tudod, azok a baromságok, amiket a tanárok mondanak, hogy az erő nem vész el, csak átalakul? – Egy csirkefalattal hadonászva rázom meg a fejem. – Erre mondja a kvantumfizika, hogy „faszt nem”. Gyönyörű és egyszerű és más. Tisztán matematikai, mert ha megpróbálod valóságalapra helyezni, problémákba ütközöl. Logikailag és papíron működnie kéne, de a valóságban tele vannak paradoxonokkal. Tudod, mi az a szuperpozíció? Például, képzelj el valamit. Egy elektront. – Mutatom fel a kezembe fogott falatkát, aztán kiborítom a dobozából a többit, és ezt az egyet belerakom, majd rácsukom a tetejét. – A koppenhágai értelmezés nevében az elektron bárhol lehet a dobozon belül, mert a hullámfüggvénye betölti az egészet. Te, mint a mi fizikai síkunkról lévő szemlélő, nem tudnád megmondani, hol van; az elektron nem áll meg egy helyben, hanem folyamatosan mozgásban van, mint… egy cápa. De a mozgása szabálytalan. És csak akkor áll meg, mikor ránézünk. Nem azért, mert megijed, hanem a megpillantáshoz szükséges fény részecskéi hatással vannak rá. Például, ha most egy légmentesen zárt szobában lennénk, ahol se fény, se hang nincs, és mondjuk a dobozban lenne egy detektor, ami ismeretlen időpontban megvizsgálja a doboz egy szegletét, mondjuk ha nem találja ott, akkor nem történik semmi. Ha viszont igen, akkor mérget enged ki a szobába, ami megöl. A logikád azt diktálná, eszerint vagy meghalsz, vagy nem. A kvantumfizika szerint viszont mivel egyetlen külső szemlélő sem látta az esetet, ezért egyszerre vagy élő és halott. Tökéletes tükre az emberek ambivalenciájának. Ne mondd, hogy nem lenne elég poetikus Insta-komment. Természetesen nem gondolom komolyan, és az sem lep meg, ha már az első mondatnál elvesztette az érdeklődését, én akkor is végigmagyarázom. Színjózanul nem jutna eszembe; úgy általában senki véleménye sem érdekel. – Ha választhatok a valóság és az „elvont” között, akkor utóbbit választom. Ha arra vagy kíváncsi, miért töröm magam, hogy értsek dolgokat, ha egyszer szép vagyok és elég lenne mosolyognom, hogy megkapjam, amit akarok, arra nem tudok válaszolni. És legjobb tudásom szerint a tudósok sem. Bár az anyám mentségére szóljon, ő nagyon próbált másra nevelni. – Tudom, hogy általában nem úgy hangzik, de szeretem anyát. Majdnem annyira, mint a sültkrumplit. Csak épp legtöbbször írtó nagy idiótának tartom. – Dr. Who – bólintok a csirkén rágódva. – Sosem néztem, de régóta el akarom kezdeni. Szeretem a brit akcentust, de ki nem? – A shake fölül hunyorgom rá Seth-re az asztal másik oldalán. – Már le akarsz passzolni a tesódnak? Szép, mondhatom. Pedig fel akartam ajánlani, hogy segítek. Már az iskolai cuccokban gondoltam. Állítólag okos vagyok. És a tinifilmekben az együtt tanulás mindig nagyon romantikus. Szeretnéd, hogy cuncimókusnak hívjalak?
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Kedd Jún. 02 2020, 16:51
Jennie & Seth
‑ Úgy valahogy. Múltkor találtak egy cigis dobozt, azt hiszem azt akarják, hogy ne rontsam el a gyerekeiket – vontam meg a vállamat. Ilyenkor nem éreztem úgy, mint aki odatartozna. Értem, hogy mitől félnek, de az ikreket nem kínáltam meg egy spanglival egyszer sem, szóval nem vágom mire fel ez az egész. Így is kurva figyelmes vagyok, mert nem szívhatok náluk, és elmegy emiatt minden pénzem a rohadt rágógumikra. – Elméletben csak az a pénzem van, amit ők adnak. Addig jó, míg ezt hiszik – vontam meg a vállam. Bizonyára feltűnt nekik, hogy korábban eltűnt egy-két cucc, de akkor még nem voltam hivatalosan is örökbe fogadva, szóval úgy voltam vele, hogy tanulva az előző tapasztalatokból, megszedem magam, mielőtt meggondolják magukat és visszadugnak oda, ahonnét előbányásztak. Ha pedig tudnának a fűről meg a többiről … jó nagy szarban lennék. – Azt hittem a gazdagok nem adakoznak. Hogy gazdagok maradhassanak – mondtam, ahogy a számolás végére értem. Nem rosszindulatból mondom ezt. Másnak talán, neki nem. Az adakozásból én csak azt az oldalt ismerem, ami kap. Főleg lyukas, szakadt cuccokat, amik a kuka helyett az árvaházhoz kerültek. Mindenki mondogatta, hogy ennek is örülni kell, de … nem őket baszogatták aztán minden óra után a szünetekben, hogy kint van a térdük a nadrágból. Kissé meglepve pillantok Jenniere, mikor Essieről beszél. Pontosabban, Essie … csókolózási szokásairól. Bólintok ugyan, de nekem ez inkább a közönyömből, semmint megértésemből ered. Ami igazából lehet megértés is, elvégre nem zavar a dolog. Szóval ezt megértem. Azt már nem, hogy minek minden bulin smárolni valakivel. – Ma már mindenféle szexuális izé van. Heteronak lenni a fura lassan – vonom meg a vállamat. Jocelynék is melegek, igazából nem is lenne olyan meglepő, ha a gyerekek, akiket nevelnek kiskoruk óta, szintén nem heterók lennének, hanem bármi mások. Ott, ahol én nőttem fel, ez elég sok bajt jelentene, de az ő közegükben, semmit sem. – Amíg nem találja ki, hogy üvegházat csinál a szobámból, felőlem tűzcsapokkal is smárolhat – vonom meg a vállamat mosolyogva. A környékünkön ezt nem pont így gondolják. Ha meleg is vagy, jobb, ha nem tudják, mert ez elég ok, hogy megverjenek. Ha ezen kívül még fehér is vagy, hát … valószínűleg nem sokáig húzod. ‑ Az anyám elvonón van. Megint – felelem Jennie-nek némi habozást követően. Nem hinném, hogy tovább adja ezt bárkinek is. Egyébként is, ha valaki tudja, hol születtem, valószínűleg könnyen összerakja a képet. A többség arra drogozik, jobb esetben. – Ha ki is jön, mindig visszaesik. Szóval… nem ártana hozzászokni, hogy anyáim vannak – ennek ellenére ugyanúgy fizetem a számlákat meg a tartozásokat, de tudom én is, hogy valószínűleg felesleges. De kitudja, talán, ha anya kijön, végre összeszedi magát. Csak…szednie kéne a gyógyszereket és elköltöznie, valahogy. ‑ A fájóan realistát jobban szeretem – vontam meg a vállam mosolyogva. Elég hamar megtanultam, hogy nem érdemes fejjel a falnak rohanni újra meg újra. Mindig lesznek nálam erősebbek, okosabbak, akik majd elállják az utam és sehogy nem tudom őket félretenni. Ahonnét én jövök, nem sok Nobel-díjas érkezett. – Gondolom zseni vagyok. Mr. Dickins szerint F helyett L-t érdemelnék inkább. Micsoda egy fasz – szó szerint, és tényleg így hívják a fazont. Bizonyára ezért viselkedik így. Nem, mintha én lennék a legszorgalmasabb diák, de rohadtul nem értek semmit se abból, amit tanít. Szerintem legalább három évvel le vagyok maradva hozzájuk képest. ‑ Nem, szeretek én lenni a degenerált hülye gyerek, aki még olvasni se tud – ironizáltam grimaszolva. A többség azt hiszi, hogy nekem ez így jó. Nem jó, de nem sok mindent tehetek ellene, szóval… megvagyok lőve. – Igen, majd… harminckét éves gondnokként, aki estin tanul, zaklathatom a gimis lányokat. Ez nem is rossz kilátás – csak viccelek persze, de az igazán vicces az, hogy tényleg ez a legjobb kilátás, ami reálisan adódhat nekem, a jelen pillanatban. ‑ Én úgy tudtam az valami pontrendszer, amiből varázsolni tudsz – de ez egész biztosan nincs benne a Bibliában. Bár, sok faszságot összehordanak benne. – Jess múltkor tanított szerepjátékozni. Az elfeknek több mannája van, mint az embereknek. És tovább is élnek. Nem vágom ki akar ember lenni – sem azt, hogy ork. De Jess egy kék, erősen hüllőfejű alienbe van belezúgva, szóval isten igazából nem tudom min lepődöm meg. Az első néhány mondatnál még próbálom követni Jenniet, de onnantól kezdve túlzottan is belendül, én pedig már azt sem tudom megmondani, hogyan tagolja a mondatokat. Lepillantok a tálcámra, de nincs rajta kés. Tudom, az is csak műanyag lenne legfeljebb, de jobb esélyem van vele megölni magamat, mint egy műanyag kanállal. Mr. Dickins minden bizonnyal imádja Jenniet, ha ilyeneket tud összehordani, bár lehet, csak kamuzik. Simán kinézem belőle, hogy rohadtul nincs is értelme annak, amit mond, csak tudja, hogy néhány hülye szó, és simán elhiszem, hogy ez fizika. Vagy matek. Vagy fasz tudja. Pont, mint a kínai nyelv. Tuti sok kínai is csak össze-vissza beszél és nagyokat bólogatnak egymásnak, mert nem akarják beismerni, hogy rohadtul nem is értik egymást. ‑ Talán mégis beszélhetnél a kockahasakról – sóhajtottam fel vigyorogva, és egy nagyot haraptam a BigMacembe. Nem tudom, hogy folytatni akarja-e ezt, de ha igen, inkább kajával a számban hallgatom. – Lehet, hogy nem hiszed magadat elég szépnek – tippeltem, konyha pszichologizálva. Nem értek hozzá, és őszintén szólva, nem hinném, hogy van jelentősége. Szép és okos egyszerre, megnyerte a lottót. Innentől kezdve adódik a válasz: cseszd meg. ‑ Ami azt illeti, mindig is arra vágytam, hogy így becézzenek – bólogattam, még teli szájjal. – Aztán szeretném, ha lenyúznák a bőrt az arcomról és azzal fojtanának meg, miután annyit kellett hallgatnom Ariana Grandét, hogy meg is süketültem – folytatom nyájasan mosolyogva. – De talán tényleg segíthetnél. Ártani úgysem árthat. Jocelyn és Mei megnyugodnának, én pedig talán nem bukom meg – ami bár igyekszem, hogy ne tűnjön úgy, mintha érdekelne, de ettől még én sem úgy fekszem le minden éjjel, hogy „ma is én voltam a leghülyébb, de kurva jó vagyok”. ‑ De semmi cuncimókus. Cserébe én sem cicázlak, vagy adok szerenádot az erkélyed alatt – úgy tippelem, hogy az is kissé kínos lenne. Az én hangommal legalábbis biztosan. Nem tudom van-e erkélyük, de … milyen gazdag családja volna, ha nem lenne? – És ne hozz füvet, ha átjönnél hozzánk. Még csak olyan szaga se legyen a táskádnak. Ben olyan, mint valami drogkereső kutya, rohadt jó szaglása van. Múltkor is kis híján lebuktatott – aztán eldobtam a játékát, ami után kirohant a szobámból. Ha minden gyerek ilyen, egy bottal simán túlélhető az első tizenegy-két év. ‑ A legtöbb tanár nem bírja a képem. Ha írnék egy kettest, szerintem azt is lehúznák. Pedig úgy csak még tovább járok hozzájuk, a hülyék. De a zenetanár, az a fura hajú, akinek mintha baglyok laknának a fején, adott egy szórólapot. Valami sulis darabról. Nem tudom ő mit szívott, hogy engem talált meg vele – de jó erős volt, az egészen biztos. Senki nem akar engem a saját szakkörére sem. Mei volt az, aki erőltette, hogy mindenképp járjak valami fakultatív izére, hogy lássák, próbálkozom. Egy hét alatt háromból dobtak ki. – Te viszont megpróbálhatnád. Ha énekelni is tudsz, akkor megnyugodhatsz, szinte tökéletes vagy. A szüleid is biztos imádnák, a művészeti egyetemeket is felírhatod a listádra – vonom meg a vállam, mielőtt újra teletömném a szám.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Szer. Jún. 17 2020, 16:07
think i could love you
but i'm not sure
Seth legtöbbször egy kicsit az afrikai kontinens elmaradottabb helyeire emlékeztet, ahová a „modern társadalom” túl erőszakosan és túl gyorsan akart benyomulni valahol a 19-20. században, ennek pedig az az eredménye, hogy a mentalitásuk nem változott, csak most már nem csak botokkal és íjakkal hadonásznak, hanem egész falvakat tudnak gépfegyverekkel kiírtani. Persze Jocelyn Kershaw tette, azt ismerve, amit róla elmondanak, jó szándékból történt, de nem vagyok benne biztos, hogy feltétlen azt érte, éri el vele, amit akar. Amennyire tudom, Seth újdonsült testvérei közül nem mindegyik felhőtlenül boldog. Főleg az idősebbik. Hasonlón én is átmentem már, még anya előző férjével; nálam néhány évvel idősebb volt a legkisebb gyereke, de az idősebb testvérei mind úgy tekintettek anyára, mint egy átlagos gold digerre, és nem mondom, hogy ne lett volna legalább egy kicsit igazuk. Ez által pedig velem sem törekedtek a legharmónikusabb kapcsolatra. Nem sirattam meg a szétszakadó családunkat, mikor végül elváltak. Seth anélkül került át ebbe a világba, hogy lett volna ideje vagy kedve felkészülni rá. Úgyhogy nem lep meg túlzottan, hogy nehezen illeszkedik be. Az ellenséges hozzáállása gondolom a védelmi mechanizmusa része, de kevesen elég türelmesek vagy éreznek bármiféle késztetést arra, hogy megpróbálják ezt elfogadni. Én se teszem, szimplán szórakoztatónak találom. Lényegében olyan dolgokat is mondhatok vagy tehetek vele, amit a többi barátommal nem, mert… Nos, jobb kifejezés híján, az ő véleménye nem számít a nagy közösben. Nem az én szemszögemből, csak úgy általában. Hogy ez kihasználás-e? Valamilyen szinten biztos. De nem úgy tűnik, mintha zavarná. – De, eléggé annak hiszem magam – harapok bele a korábban még elektronnak használt csirkefalatkába. – Tudod, fájóan realistán látom a tükröt. A fizikai szépség csinos, de üres, és mint ilyen, csak hasonlóan üres dolgokat vonz maga után. Ha belegondolsz, a pénz sem más, mint valami elvont fogalom, ami mégis a világot irányítja. A szépség… Olyan, mint a kis kuzinja, aki megpróbál a nyomába lépni. De minkettőt elég könnyű elvenni a másiktól. – Mármint, áltatni persze nem akarom magam, meg őt se; ha úgy nézne ki, mint Ashton Kutcher, már rég az iskolájuk legmenőbb lánya akarna lógni vele. A jóképűség az a faktor, ami a férfiaknál sok nő szemében elválasztja a csóróságot a különegestől. Seth semmiképp sem tudná letagadni a Bronxot, a pórusaiba ivódott, de egy megfelelő imidzs hatására inkább előny lenne, mint hátrány, gondolom. Szerencsére nem így van; ha túl mainstream lenne a vele való haverkodás, nem lennék itt. – Sosem tudod, amíg nem próbáltad, nem? – vigyorgok közelebb hajolva, mintha komolyan gondolnám, és nem akarnám a saját kezembe szúrni a műanyagvillát a szomszéd asztalról a gondolatra. – Minek vinnék hozzád füvet? Az olyannak tűnik, mintha a boltba magammal vinném az ennivalómat… Bár azt jobb, ha nem tudom, a kissrác honnét tudja, milyen a fű szaga, gondolom. Mintha te lennél az egyetlen, aki használja. Érted, azért nem épp crack… – De maradjunk annyiban, hogy nem én leszek az, aki megszegi a szabályokat. Szeretem, ha a szülők kedvelnek. Onnantól kezdve valahogy minden sokkal, sokkal könnyebb; ezért szeretem a tanárokat is mindig lenyűgözni. Az elején kicsit túltolod, aztán onnantól a zsebedben vannak a későbbiekben. – Valahogy van egy halovány sejtésem, hogy nem próbáltál a kedvükbe járni. A felnőttek olyanok, mint a vadállatok. Érezniük kell, hogy ők az alfák, különben kihívónak vesznek, és megpróbálnak megölni. Csak azt épp tiltja a törvény, szóval simán köcsögösködnek – vonom meg a vállam,, mintha annyi tapasztalatom lenne vele. Inkább csak másoknál láttam; és mindig megállapítottam, mekkora idióták. Mint Seth. Attól még kedvelem, de tényleg az. – Nagyon cuki vagy, mókuska, de ugye emlékszel, hogy nem egy iskolába járunk? Igen, direkt hívtam így. Fight me. – Nagyon gáláns ajánlat, bár a hangom leginkább azokhoz a baglyokhoz hasonlít, amik a zenetanárod hajában élhetnek. Mondjuk a filmvilágban ritkán kell énekelned is. Van egy musical… Elég régi. Oké, valamikor az ötvenes évekből való, Macsók és macák a neve, Marlon Brando van benne meg Frank Sinatra. Utóbbi a főszerepet akarta, de Marlon jobb színész, csak épp énekelni nem tudott. Utána utálták egymást. – Nem tudom, ezt miért osztottam meg vele, mert ha el tudok képzelni valamit, amit Seth talán úgy igazán, szívből gyűlölhet a cuncimókus megnevezésen kívül, az egy ötvenesévekbeli musical fun factje. – Te miért nem akarod megpróbálni? Nem muszáj főszerepre pályáznod. Lehetsz fa, vagy valami. Én mindig a technikai részben segítettem még általánosban, bár abban az is benne van, hogy az anyám mániákusan azt akarta, legyek a drámacsapat része, csak épp katolikus suliba jártam, úgyhogy az összes előadott darab bibiliai témájú volt. Egyszer voltam Lót felesége. Nem volt szövegem, mert csak sóoszlopként kellett ácsorognom. De ez volt a legtöbb. Anyám szerint viszont nagyon hiteles sóbálvány lettem, és mindenképp tovább kellene mennem ezen a vonalon. Elvégre, ő is „színésznő”. Néha a nyelvemre kell harapnom, mikor majdnem kimondom az ilyen eszmefuttatásai során, hogy legfeljebb pornóban. – Neked még van egy éved vissza, nem? – nyúlok megint a shake után. – Akkor még van lehetőséged. Meg nem is az, hogy lehetőséged, de… A te érdekedben jobb, ha megtalálod a közeged. Nekem már nem számítana, az évvégi vizsgák után már úgyis sínen leszek. – Nem aggódtam túlzottan. Több tárgyból, emelt töriből és angol irodalomból már tettem előrehozott vizsgákat, és a matekom is meglett. Lényegében már csak a plusz tárgyaim vannak vissza; főleg tudományosak. Kevesebb órám is van, amit alapvetően a versenyekre való felkészüléssel töltök, de valójában csak próbálom elfelejteni az egészet. Hamarosan be kellett adni a végleges jelentkezéseket az egyetemekre. A Columbia felkészítőjére jártam már, de az nem jelentett semmit. – Vagy valami olyasmi – morgom az orrom alatt. Még mindig fogalmam sincs, mit kezdjek az egész egyetem-szituációval, de nem hiszem, hogy Seth fog nekem utat mutatni egy McDonalds közepén hajnali háromkor. – Te gondoltál már erre? Hogy mit csinálsz utána? Azért ez nem épp a vadnyugati Bronx, hogy örülnöd kell, ha túlélted a napot… – Mondjuk azt elég magabiztosan mondanám, hogy nem fog egyetemre menni. Nem gonoszságból. Csak minek? Ha már a középiskolát is ennyire utálja, felesleges erőszakoskodni egy papír végett. – Visszamennél? Ha lenne lehetőséged választani. – Eléggé úgy tűnik, hogy ott talán nagyobb biztonságban érezné magát, vagy valami hasonló, de visszamenni olyannak tűnik, mintha leugranál az egyik híd tetejéről. Vagy túléled, vagy nem, de amúgy is minek másztál fel? – Nem mondanám, hogy ne néznélek hülyének. De meg tudom érteni, ha nincs kedved örökre Kershaw-ék nyakán élni. Van valami, amit szeretsz csinálni? Tudod, a fűzbiszniszen kívül. Bár az elég rohamosan fejlődő üzletág, szóval ki tudja.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Csüt. Júl. 09 2020, 00:24
Jennie & Seth
‑ Képletesen. A valóságban a rablás meg a lopás bűntény. A plasztika viszont nem. Csak drága – vonom meg a vállamat. Bár talán már nem is annyira, franc tudja. Nem hinném, hogy a pénzről ugyanolyan kép él bennünk. Neki az valami olyan, amit konfettiként is szórhatna. Én meg az vagyok, aki próbálja felszedni a lehető legtöbbet, mielőtt más is rájön arra, hogy milyen könnyen megtömheti a zsebét. Nekem a pénz valami olyan, ami rohadt nehezen jön és, gyorsan elmegy. ‑ Passz, nálam szokott lenni – szóval alighanem okosabb, mint én. Bár ez eddig sem volt valami hétpecsétes titok. – Kitudja, talán Essie egy időben termesztette őket, mert azt hitte petrezselyem – az fogjuk rá hogy viszonylag fűszerű. De viccelek, Essie bár nagyon természetmániás, ennyire sajnos nem. Pedig sokat segítene, ha tudna egy kisebb melegházat üzemeltetni a marihuánánknak. – Ezt próbáld meg nekik beadni. A tökéletes családba nem fér bele egy díler – kissé erős túlzás magamat annak hívni, de lényegében kicsiben ezt csinálom. Ami egészen biztosan az ajtó kevésbé kellemes oldalát jelentené, ha Jocelynék rájönnének. Elnéznek dolgokat, de ez olyasmi lenne, amit nem bocsátanának meg. Egyébként se hinném, hogy megértenék. Attól, hogy velük lakom, még nem oldódott meg minden. Erről pedig magamnak kell gondoskodnom. ‑ Hogy járjak a kedvükbe? Csináljak nekik kifestőt? – elég hülye kérdés, de őszintén fingom sincs arról, hogyan kéne a kedvükbe járnom. Sose kellett ilyet csinálnom. Inkább én foglalkoztam anyámmal is, mintsem fordítva. Úgy jártam a kedvében, hogy életben tartottam. – Állítólag valami kollaboráció – vonom meg a vállam, és igen, kicsit büszkén. Nem azt mondom, hogy ezzel le is nyűgöztem, de sok új szóval egészítettem ki a szótáramat. A mókuskát viszont határozottan nem vettem fel ide. – Tudod, nyuszómúszó – pillantottam rá, elégtételt vége. Ezt a szót, mióta hallottam, emlegették rémálmaimban. ‑ Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy csak szerénykedsz. De tudom, hogy nem szokásod ‑amit egyébként kedveltem benne. Nem, mintha olyan rossz tulajdonság lenne, de néha elég álszent tud lenni. – Fa? És álljak ott, mint egy fasz? – igen, ez valahol vicc is akart lenni. – Nem igazán akarok okot adni arra, hogy itt is cseszegessenek. Kétlem, hogy a musicalek itt olyan menő dolognak számítanak – a régi sulimban pedig végképp nem. Ott ilyenek egyébként se voltak, de ha valaki fel is vetette volna az ötletet, szerintem még aznap kórházba juttatják. Ez egy … felvilágosultabb iskola, úgymond, de nem különösebben vonz, hogy fát alakítsak. Vagy úgy egyáltalán bármit is, annyi ember előtt. ‑ Nem hinném, hogy van közegem. A legjobb haveromnak az a srác számít, akit év elején kiengedtem a szertárból, ahova bezárták. Azóta jön és követ mindenhova. Biztos imádnád – jegyeztem meg mosolyogva. Igazából nekem sincs vele bajom, de … nem igazán vagyunk egy világ. Kicsit sajnálom, amiért nincsenek barátai. Ironikus, hogy ő meg úgy néz rám, mintha valami példaképe lennék, pedig olyan vagyok, mint ő, 1-2 évvel később. ‑ Elég fasza sültkrumplit tudnék csinálni itt – vonom meg a vállam vigyorogva. Nem is állok olyan távol a valóságtól. Olyan sok virágzó lehetőség nem néz ki nekem a jövőre. – Attól függ. Ha Jocelynék kiraknak, akkor… nem is tudom. Nem sok mindenhez értek. Ha anyámat kiengedik a rehabról, pénz fog kelleni, kurva drágák a gyógyszerek. Gyorsan kéne sok pénz, jót tenne neki, ha jobb környéken lakna, azt hiszem – egy kis lakás is megtenné neki, a lényeg, hogy olyan helyen lakjon, ahol nem minden második ember tol az orra alá valami olyat, ami megölheti. ‑ Nem. Csak, ha muszáj. Azt ismerem, ennyi. De … nem volt valami jó ott nekem – finoman szólva sem, de nem igazán akarom részletezni. Általában megvertek, vagy ilyesmi. Nem túl vidám sztorik, és a többségükben elég szánalmasan is festek, szóval … ja, az ember nem vágja maga alatt a fát, ha van egy kis esze. – Már gyerekkorom óta csinálom, tudod? Arrafelé ez elég megszokott. Ha elkapnak egy gyereket, azt nem tarthatják bent. Ha nem köp a srác, akkor megjutalmazzák, mikor kiengedik. Nem sok fehér van arra, szóval… vannak dolgok, amiket muszáj csinálni, különben szarul jársz – de önmagában ez kevés. Mindig is kinéztek engem, beszóltak, megvertek. Néha adtam rá okot, néha meg nem. Arrafelé ez tökmindegy. – Egyébként is, de lehet elég szar, meg kevésbé szar. A legtöbb szülő a környéken drogos, vagy alkesz. A gyerekeiket verik, vagy le se szarják, szóval azok haverkodnak a többi ilyennel, majd megtalálják őket azzal, hogy nem akarnak-e gyors pénzt keresni. Csinálják, és úgy érzik, hogy van családjuk. El van baszva az egész – sóhajtottam az arcomnak nyomva a shake-m. Jól esett a hideg. – Az apámnak egy rakás tartozása van, anyámnak is. Valakinek törlesztenie is kell. Az övéké a cucc, amit szívsz, meg amit a többi seggfejnek adok. Perkálok, vagy ledolgozom a tartozást. De nem vagyok annyira hülye, tudom, hogy csak úgy nem léphetek majd le. De amíg anyám ott lakik… nem sok mindent tudok csinálni. Szóval nem, nem vágyok oda vissza. Csak … franc tudja, valahogy nem érzem, hogy ide tartozom. Mintha eltévedtem volna. Nem panaszkodom, nem rossz azért így, csak … bizonyos értelemben ugyanaz, mint volt – elég magányos, de nem akarok túl érzelgős lenni. És egyébként is, csak megkapnám, hogy miért nem keresek barátokat. Ha valami bajom van, általában ez volt rá a válasz. Miért nem teszek ezt, meg azt. Miért nem kapja inkább be mindenki? ‑ Lesz valami… karriernap. Gondoltam, hogy arra elmegyek majd, hátha mondanak valamit. Van valami egyéni tanácsadás is, de kétlem, hogy az sokat használna. Te már voltál ilyenen? – kicsit meglepne, ha igen. Olyannak tűnik, aki már tíz éve tudja, hogy mit fog csinálni holnap. Vagy csak túl dimenziálom őt. Ez is csak Jenniet dicsérné. – Jocelynék biztos azt akarnák, hogy egyetemre menjek. Gáz lenne, ha én lennék az egyetlen a képeslapon, aki a középiskolát se végezte el – ha egyáltalán addig megtartanak. Kedvesek hozzám, de megfordultam már pár nevelőszülőnél, és tudom, hogyan megy ez. Néha csak addig kell a gyerek, míg nem születik meg egy saját. Máskor meg egyszerűen elmúlik a rózsaszín felhő és lecserélnek egy jobb kölyökre. Elég szarul hangzik, de ez az igazság, amit nem reklámoznak a szórólapokon.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Hétf. Júl. 20 2020, 13:31
think i could love you
but i'm not sure
– Például ne nézz rájuk úgy, mintha legszívesebben kihúznád a beleiket, hogy azzal fojtsd meg őket, aztán magadat is. Az kezdésnek egészen jó – ajánlom. Megértem, miért nincs kedve jópofizni; az én alapvető arcbeállításom is eléggé üres, amitől egészen konkrétan fapicsának tűnök, úgyhogy eléggé meg kell erőltetnem magamat, hogy néha mosolyogjak. Persze nekem egyszerűbb, mert mint azt mindketten megállapítottuk, szép vagyok. Az emberek a szép emberektől sokkal több dolgot eltűrnek, mert azt szeretnék, hogy kedveljék őket. – Meg mondjuk ne rágózz órán, ne hintázz a széken, csinálj úgy, mintha figyelnél a tanár magyarázatára… Ezeket eléggé bírják. Ha pedig nagyon be akarsz nyalni, akkor még próbálj válaszolni is a kérdésekre. Mivel nem egy helyre járunk, így nem tudhatom, hogy egyébként mit csinál órán, de elég valószínűnek veszem, hogy ő ez a típus, és valószínűleg megpróbál minél hátrébb ülni. Nem ugyanabból a célból, amiért az osztály legismertebb arcai szóltak, hogy jót tudjanak röhögcsélni a hátsó sorban, hanem hogy minél inkább kívül essen mindenki látómezején. Talán még a füzetei is tele vannak értelmetlen firkákkal, mert unatkozik, de figyelni nem akar. Vagy alszik. Ahhoz mondjuk kell egy adag bátorság, de most például én is szívesen aludnék, ha nem lenne előttem még jó sok nuggets. – Ó, de kedves. Szóval figyelsz rám – támasztom rá a fejem a tenyeremre, a könyökömmel az asztallapon. Magamban elég jót szórakozok az előadott rajongásomon, amit számos kortársamtól láttam már, ha életük férfiját figyelhették (mert ugye ők bizonyára így gondoltak rá, mintha nagy esélye lenne, hogy maradandó kapcsolatuk lesz középiskolában, na persze), miközben az felettébb ízlésesen tömte magába a második dupla hamburgert is, és a mustár végigfolyt az állán. Aztán általában az ominózus mondat is elhallatszott: „azt megeszed még?” – Szóval a logikád az, hogy jobb, ha mindenki egységesen utál vagy nem ismer, minthogy mondjuk adódjon egy társaságod, gondolják azt bármilyen bénának is mások? – vonom fel a szemöldököm. Megértem, hogy akadnak személyek, akik jobb szeretnek egyedül lenni. Pontosabban, inkább nincs preferenciájuk, az önmagukban levésben is megtalálják a jót, meg abban is, ha valakivel vannak, csakhogy általában elég válogatósak abban, kivel is. Ezért jobb egyedül. Eddig ahányszor új helyre kerültem, sosem próbáltam meg a drámaklubbhoz kerülni, ez igaz. Általában a felső középmezőnyt választom, miután felmértem a terepet. Olyat, akire hallgatnak, akinek majd szép dolgokat írnak a végzős évkönyvükbe, de nem mondhatnám, hogy feltétlen bálkirálynőnek választják. – Nulladik óra – nevetek fel magamban, amikor az új legjobb barátját említi. – Lehet, hogy ennek kéne az új életcélodnak lennie. Suli után végigjárni a folyosókat, hátha találsz még pár bezárt szerencsétlent, akiknek te leszel az Istenük, ők pedig a te minionjaid. Aztán szép lassan, csendben, átveszitek a hatalmat az iskola felett… Be se tudom fejezni a képet, annyira viccesnek találom. – Sage nem egy suliba jár veled? – Mintha úgy rémlene, hogy igen, és hogy nincsenek olyan rosszban. Oké, hogy nem akar lógni a fogadott testvérén, de ebben a szituációban szerintem sokkal rosszabbul nem járhat, ha próbálkozik, mintha nem. Úgy legalább lenne valaki, aki levágná mondjuk ha felkötözik a focikapura, vagy ilyesmi. – Nem hiszem, hogy ki fognak rakni – vonom meg a vállam és csóválom meg a fejem. De ez nem azt jelenti, hogy neki feltétlen maradnia kell. Ami engem illet, én élvezem ugyan azokat a privilégiumokat, amiket anya gazdagabbnál gazdagabb férjei jelentenek, de nem akarom erre építeni az életemet. Akkor sem, ha megtehetném. Igazából alig várom, hogy legyen valami más lehetőségem, hogy végre ne kelljen függenem senkitől. Csak egyelőre még azt nem tudom, hogyan fogom megoldani, és legfőképp, hogy miből. Magamnak meg tudnám oldani, de a kutyáknak nem, és ők fontosabbak nekem nagyjából bárkinél és bárminél. Sejtettem ugyan, hogy van valami… adósság-dolog a sztoriban, bár azt nem feltétlenül, hogy szó szerint arról van szó. Gondoltam simán csak belekeveredtek ott valamibe, meg ahogy hallottam, annak ellenére, milyen diszfunkcionálisnak tűnnek ezek a függőkkel teli családok, mégis magukhoz láncolják valahogy az embert. Van abban valami szomorú mód szép, hogy Seth mindennek ellenére akar segíteni az anyjának. Én inkább az „aki hülye, haljon meg” érvrendszer szerint élek, úgyhogy nincs túl sok szimpátiám a drogosok felé, de azt tudom, milyen, ha az ember valahogy egyszerre utálja az anyját és szégyenkezik miatta, de mégse tudja úgy igazán utálni. Mert mégiscsak az, aki, nem? És miatta vagy olyan, amilyen. Elgondolkodva iszom ki a kólámat. – Elmehetnél dolgozni – vetem fel az ötletet. – Suli mellett, esetleg hétvégén, vagy nyáron. Az apámnak van egy étterme… vagyis, négy. Az egyiket Jennie-nek hívják. Valahol nagyon aranyos, de a megnyitása óta nem voltam ott, mert… Mindegy. Szóval ők mindig keresnek kisegítőket meg ilyesmiket. Aztán ha elég jól mosogatsz, akkor még krumplisütővé is előléphetsz, hogy beteljesítsd az álmod – vigyorodom el. Tudom, hogy Seth is olyan típus, aki nem szereti, ha mások charity case-nek tekintik, de nem hiszem, hogy ez különösebben jótékonykodás lenne. Nem egy köteg százast nyomtam a kezébe lesajnáló ajakbiggyesztéssel, csak felhívtam a figyelmét egy munkalehetőségre, ami épp legális is, és viszonylag jó pénzt lehet keresni vele, amivel kicsit előrébb jut. Ha mellette ugyanúgy nyomja is még egy darabig a marihuána-bizniszét, akkor csak-csak összejön majd, hogy segíteni tudjon az anyjának, nem? – Egy próbát megérne. – Ha meg szarul dolgozik, úgyis kirúgják. A kérdésére felpillantok ugyan, de előbb végül bedobok egy csirkefalatkát, mielőtt válaszolnék, némileg lassan. – Voltam. Lószart se ér. Mármint, minden baromsággal hitegetnek, hogy bármi lehet belőled, és eléred, amit akarsz, de… Arra senki nem tud mit mondani, hogy mi van, ha nem tudod, mit akarsz. Elvárni, hogy tizenhat-tizenhét évesen tudd, mit szeretnél csinálni egész hátralévő életedben… Faszság – rázom meg a fejem. – Előbb meg kéne tudnod, hogy ki vagy, nem? Mármint, van, aki szerint okkal és céllal születünk a világba, és csak meg kell találnunk a nyomokat, amik elvezetnek odáig. De én nem hiszek ebben. Mármint, mi célja volt annak, hogy épp mindkettőnk szülei legalább egyszer bizonyítottan szexeltek védekezés nélkül? Hogy aztán transzzsírokat zabáljunk hajnalban egy mekiben? – Hogy magamat idézzem: faszság. – Szerintem mindannyian baromira céltalanul születünk, aztán vagy találsz valamit, vagy nem. De ha találsz is, a világban lassan nyolcmilliárd ember van, hét kontinens, több, mint kétszáz ország… Mégis hogy lehetne elvárni, hogy abban a kis egérfasznyi földrészen találd meg, ahová épp születtél? Nem jön össze a matek. És ezen jobban felhúzom magam, mint szeretném. – Az apám azt mondta, hogy talán ki kéne hagynom egy évet. Utazgatni, meg ilyenek. Megtalálni önmagam. De kezdem azt hinni, hogy ha egyszer elmegyek, soha többé nem jövök vissza. – Nem tudom, miért mondom ezt neki, nem mintha okom lenne feltételezni, hogy hiányoznék neki, vagy ilyesmi. Még ha valahol egy egészen kicsit jól is esne. – De ha meg maradok… Akkor előbb vagy utóbb olyan dolgokat mondok ki, amit mindenki titkolni akar. Elég szarul, mert én észrevettem, de őket biztosan lefoglalja, hogy a saját szarjaikat takarítsák, és nem érnek rá másokat figyelni. Például – veszek fel egy sültkrumplit, hogy belenyomjam a ketchupba – , kiderült, hogy az apám nem is az apám. Vagy az anyám nem az anyám, de asszem túlzottan hasonlítok rá, hogy le tudjon tagadni. És nem derült ki, mert csak én jöttem rá, de fogalmam sincs, hogy elmondjam-e bárkinek is. Nem akarom bántani az apámat, mert ha biológiailag nem is ő az, akkor is… Szóval az. Érted? De ugyanakkor meg te nem akarnád tudni az igazat? Arról nem beszélve, hogy én tudni akarom. Lehet, hogy ha tudnám, ki az, akkor minden szarnak… több értelme lenne. Érted? Mert én nem.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Pént. Júl. 31 2020, 23:10
Jennie & Seth
‑ Te ezt szoktad? Mindegy, mert te lány vagy. Titeket…jobban bírnak amúgy is – ez tény, hiába vitatkozna vele. Ha egy lány csinál valamit, csak megcsóválják a fejüket, de ha egy fiú, akkor már kirúgással fenyegetőznek, meg hasonló szarságokkal. Ha fekete lennék, legalább hivatkozhatnék a bőrszínemre, és semmi gondom nem lenne az életben. De még ez se jött össze. ‑ Lehetetlenség nem figyelni rád – jegyzem meg, fapofát vágva, de végül elmosolyodom. Jennie időnként ugyan kicsit sok volt, de … nem idegesítő módon, hanem… furán. Néha már szinte hiányzott, ha éppen nem beszélt. – A logikám az, hogy jobb nekem és másoknak is, ha … nem vesszünk tudomást egymásról. Az előző sulimban az volt a baj, hogy fehér voltam, itt meg az, hogy nem bírok olvasni – és ezt mindenki gáznak gondolja. Engem is beleértve, de … kapják be, nem én döntöttem úgy, hogy így maradok, egyszerűen csak ez van. Pont, mint az, hogy ők seggfejek. Néhány dolog csak úgy megtörténik. ‑ Legalább hoz nekem mindig ebédet. Az ingyen kaja nem rossz, a kedvencem – vonom meg a vállam vigyorogva. Nem használom ki azt a srácot, mert én nem kértem ilyesmire. Egyszer csak leült mellém azzal, hogy hozott nekem is kaját. Azóta pedig ezt csinálja szinte minden nap. – De, csak ő… ő is el van magának. Az első napomon azt hittem, hogy megsajnált és leült mellém, de mint kiderült, csak pont az ő helyére ültem le – ami egy faszság, mert nincs ráírva a neve, de úgy tűnik ez itt így megy. Az előző sulimban is volt valami hasonló, csak ott meg kellett a dolgokért verekedni. Itt kicsit kulturáltabban intézik a dolgokat. ‑ Meglátjuk. Nem vagyok olyan, mint a többiek. Beléjük már sok munkát, meg pénzt öltek, belém nem – és minden bizonnyal nem is érné meg nekik. Jocelyn felvetette a múltkor azt, hogy fizetnének nekem valami dokit, aki segítene a diszgráfia kapcsán. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi lenne egy ilyen, azt mondta, hogy hagyjam csak rá. Ez annyit jelent, hogy sokba fájna. Ha pedig nincs eredménye, kidobtak egy csomó pénzt az ablakon miattam. Oké, van nekik még bőven, de azért van, mert jól bánnak vele. Én ebbe kevésbé esek bele. ‑ Van egy étterem, amit rólad nevezett el és el se mész? Pedig tuti ingyen kajálhatnál – és mint mondtam, az a legjobb fajta kajálás. Bár neki oly mindegy, ha olyanja van, szerintem akár bálnát is rendelhetne magának. – Oké – vonom meg a vállamat végül, magamat is meglepve. – Ha kirúgnak, max lenyúlom a pénzt a kasszából. Előre is bocs, de az apádnak jól megy, szóval… ‑ csak viccelek persze. Lopni sem ilyen egyszerű sajnos. Már mindenféle lopásgátló rendszer van, ami előbb tudja, hogy lopni fogsz, minthogy kitalálnád. Tudom, mert buktam már le párszor. Ez a munka dolog viszont talán annyira nem rossz ötlet. Ebből nem kéne visszaadnom semmit, csak az enyém lenne. ‑ A szexnek amúgy sincs célja, csak eredménye. Az is csak akkor, ha elbaszod. Azért ez vicces – nevetek a saját gondolatmenetemen, mielőtt hangosan kortyolni kezdenék. – Szóval logikus, hogy ne legyen célunk. Felemelő érzés – sóhajtok fel. Nem, mintha eddig ne éreztem volna úgy, hogy semmire nem vagyok jó. Oké, ez így nem igaz. Egész jó díler vagyok, gyorsabban számolok, mint az átlag, de ezt mégsem írhatom bele egy önéletrajzba – Hét kontinens? Mi a szar? El kéne menned egy kvízműsorba, ott ilyeneket kell tudni, biztos aratnál – szeretem az ilyen műsorokat. Általában kiderül, hogy vannak emberek, akik még azokat se tudják, amiket én. Mindig jó érzés, ha az ember látja, hogy van, aki hülyébb nála. És az okosabbakat is jólesik gyűlölni, mindenfajta következmény nélkül. Megállok a rágásban néhány pillanatra, mikor az apjára terelődik a szó. Azaz… az a nevelő apjára, ezek szerint. Sosem értettem azt, hogy mások miért panaszkodnak a szüleikről. Ha nem veszi el a pénzüket és issza el, vagy hozz a fejedre egy rakat tartozást, annyira nem is lehet szar ember. De azóta rájöttem, hogy az emberek sokféle módon lehetnek köcsögök és nem mindig direkt. Néha csak a dolgok szarok, ha mögéjük látunk. Mint most. Eddig ez fel se merülhetett benne, de most, másra se tud gondolni. Pedig mi változott? – Kétlem. Mármint… az igazi apáddal max a sejtjeitek azonosak, nem? Lehet, hogy a fickó egy világi seggfej. Belőle nem tudod levezetni magadat. Én egyik szülőmre se hasonlítok, szóval csak azt mondom, amit tudok – még csak ránézésre sem. Apám egyszer célozgatott arra, hogy valaki más valójában az apám, de nem vettem komolyan. És őszintén szólva? Leszarom. – Szóval akkor a nevelőapád nem vágja azt, hogy igazából nem is az apád… ez aztán szar ügy. Ha elmondod neki, biztos bántani fogja. Egy éttermet is elnevezett rólad – kicsit leragadtam ennél az infónál, de nem véletlen. Rólam az apám azt nevezte el, mikor úgy fingott, hogy beszart tőle. A kettő azért nem pont ugyanaz. ‑ Szerintem… maradnod kéne – pillantottam fel rá a sültkrumplimból. – Ja, mert tudod… a szar dolgok nem múlnak el, ha elmész. Csak másokat hagysz benne, az pedig eléggé… szemét dolog. Amúgy se ők tehetnek róla, nem? Legalábbis, az apád tuti nem. Az, amelyiket eddig annak hitted. Szóval, ha elmész és kiderülne, akkor valószínűleg ő beszélni akarna veled, de te nem itt lennél, hanem… mondjuk Madagaszkáron, és ott eléggé szar lehet az internet, úgyhogy folyton akadna, ha Skype-n beszélnétek. A telefonszámla is biztos durva, ha van ott egyáltalán telefon. Csak az animációs filmet láttam Madagaszkárról – mint valószínűleg mindenki más, gőzöm sincsen, hogy élnek-e ott. Az tuti, hogy pingvinek nincsenek ott valójában, mint kiderült. ‑ Szerintem el kéne mondanod neki. Úgy is kiderülne, ha meg mástól tudja meg, úgy lehet rosszabb. Tekints rá úgy, hogy inkább megvéded, semmint bántod. Később egyébként is elutazhatsz, nem kell most. Hajléktalanná nem fogtok válni, és jobb esetben is legalább 20 évet biztos élsz még, az meg… elég sok idő azért. Egyébként is, mit segít az utazás rájönni arra, hogy ki vagy? Majd az Eiffel torony megvilágosít, vagy mi? Az pont árnyékol, nem? – nem épp a legjobb viccem, de nem is tartanak sokan viccesnek, szóval legalább csalódást nem okozok. – És… hogy tudtad meg? – néztem rá kíváncsian. Azért ez nem olyan dolog, ami csak úgy kibukik. Vagy, ha mégis, akkor még neki se jön össze minden.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Szomb. Aug. 15 2020, 21:26
think i could love you
but i'm not sure
– Ha olyan lennél, mint a többiek, pont úgy nem barátkoznék veled, mint velük – vonom meg a vállam. Azt nem mondom, hogy ha hülyeséget csinálna, ne tennék ki a szűrét, de nem mindenki így reagálna? Amennyit hallok arról a családról, nem feltétlen gondolnám rossznak, ha oda kerülnék. De megértem, hogy a bizonytalanság miatt bizalmatlan. Jobb nem felesleges hitbe ringatni magad a pozíciód biztonságát illetően. Én is élvezem az egyke-lét előnyeit, és nem biztos, hogy könnyű dolgom lenne, ha mondjuk anya véletlen szülne még egy gyereket. Mit szépítsek rajta, borzalmas lenne, mert őt alighanem a macskával ellentétben jó darabig nem vinnék magukkal, ami azt jelenti, hogy abbahagynák az utazgatást. És együtt laknánk. Szeretem az anyámat, és jól kijövök vele; míg távol vagyunk egymástól. Lehet, hogy ha megint New York lenne a világa közepe, inkább elköltöznék vissza a Nagyihoz, akkor is, ha minden este úgy kéne csinálnom, mintha imádkoznék. – Elmegyek – rázom meg a fejem – , csak nem sokszor. Az ingyen kaja nem prioritás számomra. De kicsit fura ott enni úgy, hogy ő meg egész nap dolgozik. – Nem mintha panaszkodnék, csak nem akarok úgy tűnni, mintha megpróbálnám kihasználni apát. Aki ugye… Nem is az apám, legalábbis gyakorlatias szempontból. Mindegy, a lényeg, hogy ő túl kedves arc ahhoz, hogy „az apámé a hely és kirúgatlak ha csúnyán nézel rám” gyereke legyen. Tudom, milyen fontos neki a munkája, olyan, mint egy második család; eszemben se lenne rosszat kavarni neki ott. Valahol egyébként egy kicsit meglep, hogy Seth annak ellenére van mellettem, nem csak most, de úgy általában sem igyekszik annyira lerázni, hogy mindaz, ami neki luxus, nekem szinte… teher. #FirstWorldProblems. Megérteném, ha hisztis gazdag picsának tartana, és azt is teljesen érthetőnek gondolnám, ha csak kihasználná, mennyire nem érdekel a pénz. Tripla áron is adhatná nekem a cuccot, az se vágna vissza. Ő csak túlél azzal, amivel tud, nekem meg úgyis több van, mint kell, meg amúgy nem is az enyém. Ha kérné, csak úgy is adnék neki pénzt, de persze ehhez túl hülye büszke, mint minden hímnemű, akit ismerek. Szóval bár megérteném, ha amúgy titokban ki nem állhatna, azért jól esik, hogy bókol. Akkor is, ha azzal, hogy szerinte rám nem lehet nem figyelni, vagy hogy céloz arra, hogy okosabb vagyok az átlagnál, nem annyira nekem szól, mint talán… Saját magát gondolja kevesebbnek, vagy ilyesmi. Melyik ember nem szereti, ha legyezgetik az egóját? – De ha megtudnád, hogy mondjuk nem is az ő gyerekük vagy. Nem lennél kíváncsi? – emelem meg a vállam tétován. Csak tippelek, de nem úgy tűnik, mintha túl szoros lenne a viszonya velük. Az, hogy ezt az egész dílerkedés dolgot azért csinálja, hogy az anyjának segítsen, hát… Nem tudom, nem tűnik őszinte szeretetből fakadónak, még ha ő annak is gondolja valahol. Inkább amolyan berögződés. Kötelezvény. Ő az anyád, és szeretni kell. (Az enyém mit tett értem? Kell bármit egyáltalán?) De legalábbis gondoskodni róla; ez a dolgod. – Han Soloról is elnevezett egyet – jegyzem meg, némileg védekezve, némileg pedig hitetlenkedve. Apa nem túlzottan… apás. Mármint, inkább az a fajta, akit mindenki akarna magának. Feltétel nélkül szeret, segít, ahol tud, de nem kérdez túl sokat, nem próbál jófejkedni ott, ahol nincs keresnivalója, na meg amúgy ellát tonnányi kajával, ha akarod. Sosem volt szigorú velem, vagy azért, mert nem volt lehetősége, vagy azért, mert nem kellett. Esetleg szimplán nem ilyen, mégis mindig úgy éreztem, hogy tartozom neki azzal, hogy magammal szemben is szigorú vagyok. Felértem az elvárásokhoz, pedig akkor sem hiszem, hogy nagyot csalódott volna, ha nem teszem. De ez… Ez a hír, úgy éreztem, hogy teljesen összetörheti. – Hm? – Bár feltettem kérdéseket, valahogy nem számítottam válaszra. Ez lehet a pia, a fű, meg a fáradtság hatása is. Mintha a válaszadásnak nem lenne értelme. Vagy csak Seth-től nem vártam őket, ami elég seggfej lenne tőlem. Azért a magyarázatát hallgatva prüszkölve felnevetek, már-már vihogok. Biztos nem kellemes hang, de nem is kell annak lennie. Elvégre, azért vagyok itt, nem pedig mondjuk Mandyékkel, mert velük még most is figyelnem kéne, addig figyelni saját magamra, a válaszokra, a mozdulataimra, míg annyira el nem fáradok, hogy elsorvadok. És azon a legdrágább kézkrém se segítene, ha mazsolává aszok. – Kezdem azt hinni, hogy csak szeretnéd, ha maradnék – közlöm vele magabiztos vigyorral, miközben hátradőlök a boxban. Már nincs sok krumplim, meg csirkém se. – Nem az a lényeg, hogy az Eiffel-torony megmondja neked a választ. Bár amúgy a németek használták rádiókommunikációs átjátszótoronyként a világháborúban. Inkább… az, hogy tapasztalsz. Ismeretlen dolgokat, ismeretlen embereket, kultúrákat… Kitörni a mindennapokból. Nem tudom, sose csináltam még, szóval nem tudom, hogy megy ez a megvilágosodás dolog. Tényleg baromságnak tűnik, ha így gondolunk bele. A legtöbb ilyen túra végig híres városokon vezet, hotelekben, turistaként, nem gondolkodva. Esetleg megpróbálsz minden országban felszedni valakit, mindenképp megtanulsz káromkodni, és nincs az az isten, hogy ne rúgnál be legalább egyszer. A másik verzió viszont… Beszél hozzám, úgymond. De nem akarok úgy járni, mint az a srác, az Út a Vadonba főszereplője. Nem hiszem, hogy vagyok elég bátor egyedül nekivágni. Ráhajolok az asztalra, és ha nem lenne zsíros, a félig üres tálcám jó párna lenne. – Te is velem jöhetsz – ajánlom neki, nem egészen komolyan. – Mondjuk neked vissza van egy éved, de ugyan, mire jó a középiskola…? Nem, viccelek. Érettségizz le. Ne hallgass rám. Egyél vitamint. Lehet, hogy igaza van egyébként. A titkok nem sokáig maradnak azok, és ha utólag kiderül, hogy te már rég tudod… Ugyanakkor ha látnám apát sírni, szerintem meghalnék belül. Márpedig biztos sírna. Gyenge vagyok? Biztos. Talán úgy kéne igazítanom, hogy véletlenül jöjjön rá…? – Voltam vért adni. Nem stimmelnek a kombinációk. Anya és apa vércsoportja alapján nem lehetek az, ami. Olyan… banális dolog, ezen felbukni… – inkább megrázom a fejem, mert érzem, hogy kezdek emocionális lenni, ahogy az alkohol és a fáradtság győz az érzéseim felett, amiket amúgy nagyon jól, kimondatlanul elnyomok magamban. Lassan viszont az ő kajája is elfogy, úgyhogy kényszerítem arra a lábaimat, hogy mozogjanak, és összeszedem mindkettőnk kiürült dobozait és zacskóit, hogy a tálca alján lévő kalóriatáblázattal (nevetséges) együtt a kukában landoljanak. Kicsit olyan érzés a kajáldából kilépni, mintha a kételyeim is ott maradtak volna. De őket ismerve úgyis utolérnek. – Aludhatnál nálam – ajánlom fel, tekintetemmel az egyik autó sárga lámpafényeit figyelve, ahogy elhúznak a járdához legközelebbi úton. – Nem akarok egyedül lenni, és a kutyák is örülnének a társaságnak, rajtam kívül. Neked nincs néha eleged belőle? – Seth felé fordulok. – Nem az örülésnek. A magányból. Szar lehet egész nap a suliban, bár jobb, mintha mindenkit utálnál, gondolom. Ha oda járnék, belőlem is eleged lenne. Már ha nincs eleged máris…?
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Pént. Szept. 04 2020, 22:08
Jennie & Seth
Megvontam a vállam, ráhagyva a dolgot. Már megjártam pár nevelőszülőt, és eleinte ott is minden tökéletes volt. Aztán szép lassan ráébredtek, hogy ők nem ilyen gyereket akarnak. Ez a jó az örökbefogadásban. Megválaszthatod, hogy milyen kell. Fehér, fekete, sárga, normális, debil … mint valami kicseszett kiárusítás. Jocelynék nemcsak gazdagabbak, de rendesebbek is, mint akiknél eddig voltam, de … sosem rendezkedtem be egy helyen sem sokáig. Néhány cuccom még most is ott van a sporttáskában, amivel érkeztem hozzájuk. ‑ De, viszont az én apám egy gyökér volt. Ha az igazi apám egy telehányt kuka lett volna, annak is jobban örülnék – aminek akár még esélye is lehetne, mert az apám párszor célozgatott arra, hogy nem az övé vagyok. Anyámmal erről nem igazán lehetett beszélgetni, de azokat a fickókat elnézve, akikkel apám halála után találkozgatott, és amilyen gyakran… nem lepne meg, ha ő se tudná, hogy ki a franc az igazi apám. Nem, mintha számítana. – De a tieid rendesek, nem? Az apád, mindenképp. De az nem gáz, ha kíváncsi vagy, csak vágod, szerintem nem számít. Nem volt ott, lecsúszott arról, hogy apának hívd – és valószínűleg nem is akarná, de az, aki felnevelte, valószínűleg nem élné meg túl jól ezt az egészet, ha meg is értené. Mert azt szerintem meglehet, ha az ember kíváncsi azokra, akik a biológiai szülei. Csakhogy az önmagában kurvára nem ér semmit. – Akkor tényleg jó arc lehet – jegyzem meg vigyorogva. A Star Wars azon kevés filmek között volt, amik meg voltam apámnak, és nem tette őket tönkre. Mikor pár éve moziba került egy újabb vágatlan kiadás, akkor be is szöktem rá. Az egyetlen dolog, amit értek abból, ha Jess beszél, a Star Wars utalások. ‑ Te most kiröhögsz? – először csak meglepve, de aztán mosolyogva néztem rá. Sosem voltam valami jó … ebben. A beszélgetésekben, meg a hasonló dolgokban. Nem igazán voltak barátaim, inkább csak ismerőseim, akik vagy elvertek, vagy nem. Attól függött épp mennyire baszta a csőrüket, hogy ők feketék. Szóval ez az egész segítek, tanácsod adok dolog elég új. – Nem, dehogy, ezek után menj csak – ráztam meg a fejemet vigyorogva, de persze nem gondoltam komolyan. Őszintén szólva, ha Jennie egyik napról a másikra eltűnne, eléggé egyedül maradnék. Szó szerint nem igazán van, akivel beszélnék rajta kívül. ‑ Szerintem ez akkor is hülyeség. Pont, mint a meditálás. Belső béke a faszom, csak marketingszöveg – nekem ne mondja senki, hogy attól jobb lesz neki, ha valami elbaszott törökülésben nyomorog félórán át, miközben a világegyetem nagy kérdésein töpreng. Ha érne valamit a dolog, akkor azok a tojásfejű csuhások már rég feltaláltak volna valami világmentő szarságot, nem? Aztán mégis annyit tudnak felmutatni, hogy tudnak évekig koplalni. Egy pillanatra megdermedek rágás közben, és a szám elé kell kapnom a kezem, hogy ne essen ki a kaja a számból. Sejtettem, hogy csak viccel, de annyira rohadt abszurdnak tűnt, hogy egy pillanatra elhittem. – Az Eiffel-toronynál majd találkozunk. Azt nem lehet eltéveszteni – vigyorogtam. Abban egészen biztos voltam, hogy jó eséllyel soha a büdös életbe nem jutok ki Amerikából. Nem, mintha különösebben vágytam volna rá. New York-on kívül se voltam még. Nem igazán érdekel az utazás. Beérném azzal is, ha eggyel kevesebb dolog lenne, amit cipelek. Akaratlanul is felprüszköltem, mikor meghallottam a banális szót. Tudom, hogy ez valószínűleg csak nekem vicces, így gyorsan egy elnézést kérő pillantást vetek Jennie felé. Nem a gondjainak szólt ez, inkább csak a … nem is tudom, fáradság az, ami így ütközik ki rajtam. Bár nem is igazán fáradt voltam, de zsibbadtnak éreztem az agyam, amin a shake és a szénsavas üdítő csak kicsit tudott segíteni. Meglepve nézek felé, mikor felajánlja a … nem is tudom, padlóját? De ha nincs is kanapé a szobájában, biztos nagyon kényelmes szőnyege van. – Ha odajárnál, lehet szóba se állnál velem. Nem lenne időd a sok dolgod és barátod mellett – vonom meg a vállam, arrébb rúgva egy félredobott üres flakont. – Fura, de nincs – pillantok rá mosolyogva. – Rajtad kívül egyébként se beszélek senkivel se. Kevésbé vagyok magányos így, mint mondjuk … akármikor máskor – vonom meg a vállam. Oké, az esetemben nem volt valami magasan a léc, de őszintén szólva, engem sosem zavart. Mármint… nem ismerem az érem másik oldalát, szóval sosem pocsékoltam azzal az időmet, hogy azon kattogtam, mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok. ‑ Oké, alszom nálad. Jocelynéknek majd azt mondom, előbb mentem suliba, mint ahogy felkeltek – már, ha egyáltalán holnap van suli. Kissé szétesett az időérzékem. Bár lehet még örülnének is neki, elég nehéz rajtuk kiigazodni. Az biztos, hogy a graffitit nem különösebben szeretik. Pedig jobbakat fújok, mint amit modern művészet néven adnak-vesznek. – Hány kutyád is van? – kérdeztem, a járda szélén egyensúlyozva. – Egyszer megharapott egy. Szerintem kokót adtak neki, mert olyan vad volt, mint egy veszett medve. Bemásztam egy kerítésen, mert… igazából tökmindegy, és ott volt előttem – a tekintetemből kiolvashatta a történet folytatását: én összeszartam magam, ő pedig megérezte. Az egyik cipőmet le is ráncigálta rólam, de olyan erővel, hogy a fogai olyan nyomot hagytak a lábfejemen, amik most is látszanak, ha kicsit jobban megnézi az ember. De mégis ki a faszom csekkolja más emberek lábát? ‑ Na és te? – fordultam felé hirtelen, kis híján az úttestre lépve, de még időben visszanyertem az egyensúlyérzékem. – Hiányzom neked a sulidban? – igazából csak vicceltem, de ahogy kimondtam, már komolyan érdekelni kezdett. – A gettó patkány megismerkedik a szép gazdag lánnyal és rossz útra tereli. Ha elkapna az egyik szülőd a fűvel, szinte filmbeillő dráma lehetne a történetünkből – és minden bizonnyal mennék vissza a javítóba arra a néhány hétre, míg kénytelenek lesznek majd elengedni. Jocelynék előtt szinte mindenki biztosra vette, hogy kibekkelem a hátralévő időt már és elhúzom a csíkot. Kétlem, hogy sokat vártak volna tőlem. ‑ De most komolyan. Eleinte azt hittem csak azért lógsz velem, mert … tudod, újdonságot jelentek a megszokotthoz képest – de azóta eltelt annyi idő, hogy ez megdőljön, legalábbis szerintem, szóval…. azt hiszem jók vagyunk. Remélhetőleg szerinte is. - Sokan csináltak hasonlót régen. Tudod, jöttek jótékonykodni, hogy azt érezzem foglalkozzanak velem. De egy nevelőszülő se akar ilyet, ők csak azzal az eggyel akarnak, aki kell nekik. Mintha valami rohadt közért lenne, kinéznek egyet és örülj, hogy lekerültél a polcról - ahogy én is lekerültem, pedig senki nem fogadott volna rám. Igazából mind tudtuk, hogy amint lehet, elfogok onnan húzni. Nem is igazán foglalkoztak velem a vége felé. Azt hiszem ezt hívják mázlinak. Csakhogy tudom, ha be is jön valami, az csak a szarlavina előzetese.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Szer. Szept. 23 2020, 19:21
think i could love you
but i'm not sure
– Csak hogy tudd, így is nagyon sok barátom van – jelentem ki, némileg védekezve. Ha egy dologban bővelkedik az efféle, magasabb rangú középiskolai közeg, akkor az a felszínes barátságok kialakítása. Ha én jeleskedem valamiben, akkor az ezen barátságok gyűjtése. Nem nehéz mindig kitalálni, hogy a másik mit szeretne hallani tőled; csak lelkileg fárasztó. Ha pedig azt mondod, amit hallani akarnak, kedvelne. Elég egyszerű képlet. – Szándékosan ignorálom őket. És szerintem mindig mindenki magányos a nap végén. Tudod, a fejedben egyedül vagy – kocogtatom meg a halántékom. – Aki nem érzi magát annak, az csak próbál minél kevesebb időt a fejében tölteni. Nem hiszem, hogy legalább félig intelligensen gondolkozó emberek számára létezik olyan, hogy önfeledt boldogság, legfeljebb az illúziója. A legtöbb, amit megtehetsz, az az, hogy próbálsz minél tovább… nem egyedül lenni. Gondolom másoknak alapvetően elég a tudat, hogy a családjuk otthon van, még akkor is, ha egyébként nem nagyon kedveli őket, de mégiscsak ott vannak. Én legutoljára akkor éreztem ezt a bizonyosságot, mikor tíz évesen a nagyinál laktam. Seth bármennyire nem érzi magát jól otthon, azért valahol biztos jobb tudni, hogy ott horkol körülötted tizenhat másik ember (nem tudom, hány gyerekük van) minthogy egyedül a hűtő búg. – Akkor nem lehet, hogy csak azért volt vad, mert bemásztál a területére? Hé, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye! – Kedvelem én Seth-et, nem arról van szó, de ha kutyákkal próbálja szembe állítani magát, esélye sincs. Mint senki másnak se. A kutyák túl tökéletesek, szemben az emberekkel. – Öt van. Épp most. De a legnagyobb veszélyt azzal jelentik, hogy halálra nyalogatnak, meg én néha átesem rajtuk, mikor este próbálok kimenni a fürdőbe. Ha nagyon megijedsz tőlük, elbújhatsz mögém. Eleinte a bejárónőnk is félt tőlük, főleg Daisy-től, mert hát dán dogként mégiscsak hatalmas. Mindig megdermedt, ha a kutya ránézett, aztán keresztet vetett és El Diablának hívta; vagy engem hívott így, nem vagyok benne biztos. De mára már ő is felengedett, egészen szeretetteljesen hívja ördögöcskének. Szegény Daisy indokolatlanul torpantja meg az embereket. Ha valakitől férni kell, az Cara, a mopszunk. Szeret bokán harapni. Ösztönösen nyúltam Seth után, mikor hirtelen az úttest felé vándorolt, de magától is vissza talált. Szerencsére, mert a térérzékelésem kissé oda lett, és amúgy teljesen rossz irányba nyúltam. Kell néhány másodperc, hogy a szavai kissé késleltetve elérjenek hozzám, és hogy a választ is összerakjam a fejemben, aztán elvigyorodom. – Szóval szépnek tartasz? – billentem felé a fejem. Jó, azt közölte, hogy szerinte talán nem gondolom magam eléggé annak, de az másféle kinyilatkoztatás. És amúgy meg is cáfoltam. Ha Anya egy dolgot a fejembe sulykolt, az az, hogy nagyon szép lánya lettem, és ezt ki is kéne használnom. Még ha Seth nem is lenne olyan háttérből való, ahonnét, valószínűleg akkor sem értené meg a dolgot, mert nem tradicionálisan jóképű, ahogy azt ő elvárná, és amilyen például Axel volt. Anya szereti a szépet mindenben, emberek, tárgyak, szavak. Nem mondom, hogy én nem, mert de, csak az én szépségről alkotott fogalmam eléggé elkülönül az övétől. És az is, hogy ez rangban hol áll. Az érdekesség sokkal előrébb való; és ha ezt elmondanám Seth-nek, lehet, hogy azt hinné, valami fura állatkerti látványosságként kezelem. – Azt hiszem, ha valami tipikus Árva Angyal szerű szituációra gondolsz, akkor nem azt hazudnánk, hogy kapcsolatban vagyunk, hanem az ellenkezőjét. És természetesen kellene lennie egy srácnak, akit a szüleim mellém szántak, és hozzá kell mennem, de nem akarok. – Ami, ugyebár, teljesen racionális és valóságos szituáció a szappanoperák szerint így a 21. század modern társadalmaiban. – Ha úgy érzed, hogy jótékonykodni próbáltam bármikor is, akkor nem szóltam be eleget. Feltétlenül javítom – vigyorodom el végül, majd fel is nevetek. Sok dolgot mondtak már nekem, de azt, hogy túl kedves lennék és emiatt gyanús, nem. De értem, hogy miről beszél, legalábbis el tudom képzelni. – Annak ellenére, mennyire más háttérből jövünk mindketten, nem különbözünk annyira, mint gondolnád – vonom meg a vállam. – Neked is folyton hazudtak az emberek azért, hogy jól jöjjenek ki belőle társadalmilag, és nekem is. Vannak ilyen… Hogy mondjam? Íratlan szabályok az olyan rétegekben, mint az anyám új férjei meg Kershaw-ék. Az egész csak büdös nagy színjáték, nem több. Miért vagyunk még mindig ilyen rohadt messze? Nyűgösen toppanok meg a járdán, úgy nézve a távolba, mintha ugyan látnám az ezernyi magasépület között azt, amelyikben én lakok. Nem voltunk annyira messze, úgy fizikálisan, de bőven messzebb, mint amit a szokásosnál jóval nehezebbnek tűnő végtagjaimmal meg kívánnék tenni. – Hívok egy Ubert. – És ezt meg is teszem, rámenve az első elérhető opcióra. Annyira elérhető, hogy a számláló szerint tíz perc múlva itt is lesz, ami New York-i idő szerint lényegében egy pislantás. És úgy is érzékeltem; amint leültem a padra, egy estére megengedve magamnak a luxust, hogy ne gondoljak bele, miféle baktériumok lehetnek rajta (le se tudnám írni a baktérium szót), az a tíz perc egy pillantásnak tűnt. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy amúgy mondtam valamit, mert amint elkezdett rezegni a telefonom, magamhoz tértem, és a szám még mindig mozgott. Szép új kocsi, amilyet el is várna az ember. Kissé a visszapillantóba hunyorgó sofőr, amit annyira nem; valószínűleg nem tetszett neki, hogy amikor az övemet kapcsoltam be, kicsit jobban Seth-nek dőltem, mert a cím újracsekkolása után megszólalt. – Bírjátok ki hazáig, jó? Igazából nem vagyok benne biztos, hogy tényleg várt-e választ a kérdésre, és nem-e csak dünnyögte, de így már értem, miért csak három és fél csillag. Tisztaságmiániás idióta. Mondjuk nem tudom, arra célzott-e, hogy ne hányjak be, vagy ne használjuk pornhubos FakeTaxinak a hátsülését. – Nem lesz könnyű, de kibírom a kedvedért, Jerry. – John vagyok. Tökmindegy. Valószínűleg nem ez az első rodeója anya-apa pénzén élő, illegálisan tudatmódosító szereket és/vagy alkoholt fogyasztó tinédzserekkel, de mégiscsak belőlünk lett ilyen baszott szép kocsija, úgyhogy nem sokat mondhat. Amúgy is megköszönheti, mert négy csillagot adtam neki, mikor végül kiszálltunk, pedig amúgy tök csendben volt végig. Mármint, még a zene sem szólt. Miféle Uberes az, aki egész nap furikázik, és még csak zenét sem hallgat? Mivel lassan már inkább van korán, mint késő, az ajtónálló a műszakja végén lehet, azért próbálja az egyenruhája díszes mandzsettás gombja mögé rejteni az ásítását, és tesz úgy, mintha két pillanat alatt akarna kijózanodni, mikor meglát. Szerencsére ő is belőlünk kapja a pénzét. (És néha fizetek az unokahúgának, nem is keveset, hogy sétáltassa többször a kutyáimat nap közben, úgyhogy nem panaszkodhat.) – Azért lógok veled, mert neked mindegy, hogy mit mondok. Nem kell hazudnom – jut eszembe, immár a liftben. Az is lehet, hogy ezt egyszer már elmondtam, mondjuk abban a tíz percben, ami kiesett. – Mármint, tök jól tudok hazudni, és nem esik morálisan se nehezemre. De mint megállapítottad, hülye se vagyok, úgyhogy nem akarom a saját életemet nehezebbé tenni azzal, hogy őszinte vagyok másokkal. A legtöbben nagyon nem preferálják. Ha neked mondok valamit, amivel halálosan megsértelek, kisétálsz az életemből és ennyi. Nem tűnsz annak a… bosszúálló típusnak. Ha elmész, elmész, és ennyi. De azért inkább ne menj. – Mielőtt kiszállnék a liftből a folyosón, megbököm a vállát. Ez majdnem olyan, mint az ölelés. Nem szeretek ölelkezni, hacsak nem kutyákról van szó. Amint közelebb érünk az ajóhoz és elkezdem a zsebeimet átkutatni a kulcsomért, hallom az ajtó túloldalán a padlóról felkelő és a kanapéról leugró tappancsok körmeinek kopogását a parkettán, majd egy izgatott vakkantást. – Ha szeretnéd, be tudom őket csukni az egyik szobába. Nehogy PTSD-s rohamod legyen és cipő nélkül szaladj hazáig, aztán Kershaw mami felhívja az én mamimat…
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Pént. Okt. 23 2020, 17:02
Jennie & Seth
Sok barátja van, ezt tudom. Sok gyökér. Nem vagyok valami nagy hívője a ”ne ítélj előre” mozgalomnak, szerintem, ha valaki ránézésre egy gyökér, az jó eséllyel tényleg az. Főleg, ha még ki is van tömve, úgy hatványozódik a dolog. Jennie-nek pedig a legtöbb barátja pénzes, tudom, mert lenyúltam a múltkor pár cuccukat, amit elég jó áron passzoltam tovább. Pedig ilyenkor alapból a tárgyak ára alatt kell értékesíteni. – Ez elég lehangoló duma. Azt hittem te sokkal… tudod, élet pozitívabb vagy – nálam egészen biztosan, de tévedtem már vele kapcsolatban pár dologban. A ne ítélj elsőre dolog is megdőlt az ő esetében, de abból nem adok alább, a kivétel ott csak a szabályt erősíti. – Na és a hangok a fejedben? – vigyorogtam rá. – Lehet csak túl sokat gondolkodsz – vontam meg aztán a vállam, komolyabban is hozzá szólva. – Mármint, ki akar sok időt tölteni a fejében? A jó dolgok nem ott vannak – sőt, általában a jó dolgok még csak nem is tesznek jót. Nem sok mindent tanultam a szüleimtől, de egy dolgot a sajátommá tettem a példájukból. Az embert a démonjai kizsigerelik. ‑ Nem vad volt, hanem totál zakkant! Nemcsak simán harapott, szét akart tépni – amilyen a gazda, olyan a kutya, mi? Vagy valami ilyesmi, de azon se lepődtem volna meg, ha a gazdája emberhússal etette volna. Az a fickó nagyon elborult egy alak. – Öt? Jó sokat … ‑ ehetnek és szarhatnak, de nem biztos, hogy erről akar beszélgetni és abban sem vagyok biztos, hogy ő takarítja el utánuk a nem túl illatos végtermékeiket. Bár, ha van kertjük, végülis trágyának számít. Kis híján megint sikerül elesnem, mikor kérdez. Nem hinném, hogy különösebben meglepné, de sose voltam az a kiköpött Casanova. A leghosszabb beszélgetéseim lányokkal szinte mind vele voltak, vagy valami atom felesleges foglalkozáson az intézetben. – Annak. De mintha nem tudnád – ez az, amit a jóképű gazdag haverjai biztos nem éreznek. Nem kéne fura legyen, hogy ezt így kijelentem. Van tükre, gondolom több is, szóval látja, hogy milyen, nekem pedig van szemem. Talán azért érzek így, mert … franc tudja, elárultam magam. ‑ Szóval nincs egyetlen gazdag ismerősötöknek sem gyereke, akivel szívesen látnának? – kérdezem talán kicsit kíváncsibban a kelleténél. Amennyit az anyjáról hallottam, nem lepne meg a dolog. – Az emberek általában elkerülnek. Gyanús, ha valaki nem – vonom meg a vállam. Őt nem ítéltem meg túl jól elsőre. Általában viszont jól megy. Tudom, hogy mit gondolnak. Én vagyok a szakadt cuccokba járó, fura arcú gyerek, aki megy a sarokba eret vágni. Volt olyan nevelőszülő, akik szinte berontottak, mert féltek attól, hogy ilyet teszek. Pedig csak kurvára nem akartam megenni azt a tetves brokkolit. Szívesen rávágnék valamit arra, hogy téved, de igazából több a közös dolog bennem Jennie-vel, mint mondjuk az apámmal volt. Ha egyáltalán az volt, de ezt már sose tudom meg. Ahogy azt sem, hogy pontosan milyen messze vagyunk, mert halvány lila gőzöm sincsen, pontosan hol is laknak, és még kevesebb, hogy most éppen hol a francba vagyunk. Jerrynek viszont szerencsére volt GPS-se, aki cserébe John volt valójában. Fasza dolog ez az Uber, ha lenne pénzem biztos használnám is. A mi környékünkön ez a ”kell egy kocsi” dilemma általában úgy végződik, hogy megüresedik a parkolóhely, ahova előző este beállt az ember. Csak vigyorogva pillantottam ki az ablakon a rövid beszélgetést hallva. A fejemet kissé hátradöntöttem, de nem hunytam le a szemem, nehogy itt ájuljak be. Nem voltam olyan fáradt, de ismerem már magamat, ha szívok. Ha kicsit tovább van lekapcsolva a lámpa, mint kéne, akkor a rendszer úgy érzi ideje totál kikapcsolni. ‑ Ez… jólesett – bólogattam vigyorogva, miután vállon bökött és kiléptünk a liftből – Nem terveztem. Sőt, ha Kershawék kirúgnának, arra gondoltam, hogy meghúznám magam az egyik gardróbodban – csak vicceltem persze, de ha így alakulnának a dolgok, talán még valóra is váltanám. Nem tudom, hogy hány gardróbja van, de az egyikben biztosan elférek, nincsenek nagy igényeim. Mondanám, hogy ezért számított a csótány a becenevemnek a környékünkön, de egyszerűbb volt az ok. ‑ Vicces, na nyisd ki azt az ajtót! – grimaszoltam mosolyogva. Akkor is elég sokan röhögtek rajtam, hogy milyen töketlen vagyok, de akkor lettem volna az, ha ott maradok. – Huh, ezek tényleg nagyok. Csak szagold, alulról – nem számítottam arra, hogy engedelmeskednek a kutyái, de nem mondom, hogy kicsit sem voltam ideges. Nem arra számítottam, hogy leharapják tőből a kezemet, de a tapasztalataim nem voltak túl jók eddig a kutyákról. – Nem eszik meg a cipőmet, ugye? – néztem Jennie-re, ahogy megszabadultam tőle, anélkül, hogy lehajoltam volna. Egyrészt nem igazán fértem el, másrészt nem akartam az arcomat is nyalási felületként tálcán nyúltani. Előtte legalább hívjanak meg vacsizni. ‑ Szóval nincs itt senki? Csak úgy egyedül lehet őket hagyni? Megehetnek… kábé akármit – mondtam, miközben átléptem az egyikükön, miután nem vette a lapot, amikor kicsit próbáltam arrébb tolni a lábammal. – Bírnám, ha egyszer én is egyedül lehetnék. Jocelynék meg a többiek jó arcok, de … tudod. Mindegy, aligha bíznának rám bármit is – amiért nem is hibáztatom őket, de az egészen biztos, hogy bulit nem rendeznék. Amennyi embert ismerek és jóban is vagyok velük, még könyvklubnak se menne el a dolog. ‑ Ilyenkor szoktak bulit rendezni, nem? Ne rendezz, nem úgy értettem! – szólalok meg gyorsan, követve őt… igazából akárhova, miután túljutottam a kutyákon a bejáratnál. – Csak mindig így kezdődik. A szüleim nincsenek otthon… a srác szokta mondani, akiről meséltem. Engem ritkán hívnak meg – azaz soha. Nem, mintha neki jobb lenne a rátája, de míg az én szuperképességem, hogy az emberek utálnak, addig az övé az, hogy nem veszik észre. Lényegében mindent hall, ami egy jó dolog, hasznát is veszem néha. ‑ Van valami innivaló, ami nem alkohol? Eléggé kiszáradtam – és alighanem ő is, max nem vette észre. Előfordul, ha szív az ember. A pia viszont nem olyan dolog, amit bírok. A fű ellazít, az alkohol csak… fasszá teszi az ember.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Szer. Nov. 11 2020, 21:33
think i could love you
but i'm not sure
– Kedvellek, de azért ne ringasd magad abba a hitbe, hogy feladnám miattad a gardróbomat – húzom fel az orrom, mintha komolyan gondolnám. Ha nagyon muszáj lenne, talán beengedném oda. Persze a ruháim maradnának. Azoktól nem vagyok hajlandó megválni, mindegy, milyen felszínesnek tűnik; de lássuk be, azokon túl nem sok mindenem van. Csak a kutyák. Ha bármikor bárki megpróbálná elvenni tőlem akár csak az egyiket is, kikaparom a szemét. – Vigyázz, Daisy különösen vérengző kedvében van ma – súgom oda neki a vállam felett, ahogy elhaladok mellette. Daisyt mindig kicsit jobban érdekelték az idegenek, mint én; mondanám, hogy egy kicsit fájt, de teljesen kárpótolt, hogy a másik négy inkább rám figyelt. Egy darabig. Amint elkezdtem levenni a tornacipőm, rájöttek, hogy itthon maradok, és odasomfordáltak Seth-hez, már amennyire a folyosó engedte. – Áruló – sziszegem oda Cubának, aki veszi a fáradtságot, hogy rám pillantson egy lanyha farokcsóválás erejéig, míg én a cipőfűzőmmel babrálok, aztán vissza is fordul az új érkező felé. Mély sóhajjal kapcsolom fel a villanyt a nappaliban, rögtön a folyosó végén; az étkező és a konyha légtere is egyben van vele, így rögtön a fél lakás fényárba borul. – Felajánlanék egy idegenvezetést, de… Azt hiszem, látod a lényeget. Kanapé, ablak, hűtő. Az elsőre nem megyünk cipővel, a másodikat nem hagyhatjuk nyitva a kutyák miatt, a harmadikban pedig van kaja. Azt hiszem. Egy ideje nem néztem. Nem tudom, mikor lettem ilyen fáradt, de csak azt várom, hogy valamiféle legalább részben vízszintes felület közelébe kerüljek és elaludjak, úgyhogy a kelleténél jobban vonszolom a lábam a padlón. – De nem eszik. Ha megtanítasz nekik valamit, akkor tartják hozzá magukat. Nem olyanok, mint a tinédzserek – sóhajtom, nem túl elegánsan ülve le a kanapéra. Tulajdonképpen borulok. Holnapra fájni fog a fejem, ebben biztos vagyok. – Kérdezted valaha? – nézek fel rá, kicsit nyakatekert pózban a kanapéról. Nem mintha attól félnék, hogy sunyiban elrakja az alumínium cukrostálat, csak szeretném tudni, ha fintorog. – Hogy egyedül maradhatnál-e. Ha nem tetted, akkor nyilván nem is fogják hagyni. Vagy hát gondolom, hogy ez így megy. Nyilván. Mert nekem a nagyi óta nem igazán volt, aki azt mondta volna, Na, most takarodó van, vagy el kell mosogatnom, vagy házit írnom. A tény, hogy legalább félig funkcionáló felnőtt vagyok, az a nagyi gyerekkori nevelésének és a valamiért átlagosnál nagyobb felelősségtudatomnak köszönhető. Nem tudom, Seth rendelkezik-e akármelyikkel. Bár talán jobban, mint bevallaná. A gyorsan hozzátett pontosítására elvigyorodom. – Nem fogok, ne aggódj. Veled együtt már bőven magasabb az egy négyzetméterre jutó emberek száma, mint szeretem. A lakásomba nem nagyon szoktam felhívni másokat. Szeretem, ha… Kevesebben vannak itt. Ha nem félnék, hogy összetöröm vele apa szívét, Alaszkába költöznék. Mondjuk azt nem mondom, hogy sose rendeztem még bulit, de mindig más akarta; főleg Hutchék, amikor fel akart szedni egy új lányt, és feltétlen ezt az egy opciót látta lehetségesnek a találkozásra. Szerinte a házigazdák az ilyen bulikon olyanok, mint a vőfélyek az esküvőkön, mindenki őket akarja. – Mármint az a srác, akit be szoktak gyűrni a szekrénybe? – jut eszembe. Kíváncsi vagyok, ő mégis miféle partikra lehet hivatalos. – A hűtőben. Az a nagy… fém doboz. Benne a sok kisebb fém dobozzal. Hozz nekem is. – Ezt valamiért elég mulattságosnak találom ahhoz, hogy felnevessek, ahogy valahogy a kábé-irányába mutogatok a hátam mögött. Cara közben mindenáron megpróbál felmászni a kanapéra, de a tömpe lábaival és még tömpébb testével ez elég nagy kihívás, úgyhogy megkönyörülök rajta, és felemelem rá. – Szeretnél a kanapén aludni? Elég… Kutyaszőrös. Felajánlanám neked anyáék szobáját, de nem szeretik valamiért. Előtte be kéne mutatnom téged nekik. Ami senkinek nem tenne jót. Szóval én a saját szobámat ajánlanám neked. Ha nem félsz attól, hogy rád mászok. Nem vagyok… egy ölelkezős-érintkezős személy. Úgy alapjából. De úgy vettem észre, hogy egészen ritkán és egészen válogatott személyekkel van rá hajlamom, hogy a társaságukban legyek. Az egyik ilyen Isa. Egészen néha szinte már akarom megölelni. A másik apa. Mondanám, hogy szülő dolog, de anyától nem várom különösebben az öleléseket, tőle igen. És úgy tűnik, hogy lassan Seth is ilyen lesz. Pedig ő se tűnik túlzottan touchy-feely embernek. Mondjuk lehet, hogy azt a Bronx teszi. Le kéne zuhanyoznom, azt hiszem, de mindenképp átöltöznöm, gondolom. De most, így a „bunkerem” biztonságában tudom, hogy amint besétálok a szobába, semmi más nem fog érdekelni, csak hogy aludjak. Úgyhogy amint kiiszom a dobozos és minden bizonnyal cukormentes üdítőmet (anya csak olyat hajlandó vetetni, a bejárónő pedig nem ellenkezik vele), összegyűröm, amennyire össze tudom a kissé béna ujjaimmal – egy pillanatra abban is biztos leszek, hogy egészen atomi szintekig gyűrtem az alumíniumot; teljesen súlytalannak tűnik, de aztán csak-csak a szelektívben landol –, és megindulok a szobám felé. Út közben csekkolom, hogy a kutyák táljaiban elég víz van-e (ott sorakoznak a fal mellett, név szerint, mintha aztán nem mindegyik Daisy vizét inná meg), aztán felkattintom a villanyt magamnál, hogy némileg rendbe szedjem. Nem azért, mert különösebben rumli lenne, nem szeretem a rendetlenséget alapvetően, de a meglehetősen nagy ágyam felét díszpárnák és plüssök foglalják el. Mindegyiknek van valami története. Mindegyik ugyanolyan méltóságtalanul landol a padlón a sarokban. Valahol az utolsó darab plüssmacskánál – ez apa ajándéka volt, Pocak az egyetlen macska, akit eltűrök – jut eszembe, hogy továbbra sem én teszek szívességet Seth-nek. Nem azért hívtam fel, mert messze lakik, hanem azért, mert nekem így volt kényelmes. Mert nem akartam egyedül maradni, megint. Amikor Seth bejön – és nincs nagyon választása, mert ha a kanapén akar aludni, akkor is kérnie kéne egy takarót vagy valamit, hacsak nem Daisy-vel akar takarózni, méretre mondjuk megteszi –, a takaró alatt ülök az ágytámlánál. Nem tudom hová tűnt a korábbi jókedvem. – Te aludtál már el úgy, hogy tejesen biztonságban érezted magad? – szegezem neki a sokadik létkérdést. – Nem csak fizikálisan. De úgy… mindenhogy. Hogy minden ott és úgy van, ahol lennie kell. Hogy minden és mindenki a helyén van. Tudod, olyan… Nem is tudom. Egésznek érezve a világot.
Re: something tragic but almost pure | jennie & seth
Hétf. Dec. 21 2020, 18:41
Jennie & Seth
Csak szopat. Sejtettem, mert egyik kutya sem tűnt olyannak, mint amilyenekkel eddig találkoztam. Azok egyből leakarták tépni az ember arcát, ha elég közel kerültek. Ráadásul a Daisy nem is az a véresen hangzó név. Úgyhogy végül a tapasztalataimból gyökeredző óvatosságomat megpróbáltam félretenni, hogy megsimogassam. Nem volt bajom az állatokkal, egyszerűen csak a legtöbb nem bírt engem. A környékünkön a kutyák folyton megkergettek, a macskák is csak zabálni jártak hozzánk. Kershawéknál meg ott van Daniel. ‑ Téged mindennap látnak, én meg érdekes vagyok – vigyorogtam rá, és már egész kezdtem élvezni a kutyák figyelmét. Így, hogy egyikük sem próbálta levadászni a bokámat, nem tűntek olyan nagynak, mint amilyenek egyébként voltak. ‑ Szerintem korai lenne. Ennyire nem hiszem, hogy bíznának bennem – vonom meg a vállamat, míg kicsit körbejárom a nappalit, míg Jennie ül. Nem mondanám, hogy ne érteném meg Jocelynéket. Így is néha rám tör a lelkiismeret-furdalás, mert néhány cuccokat még a legelején lenyúltam és zaciba adtam. Szerencsére a lelkiismeretem nem különösebben akadályozó tényező. Bennem nem tudott kifejlődni igazán. ‑ Akkor meg vagyok tisztelve, igaz? – vigyorogtam rá. – Ott rohadt hideg van, hogy napoznál? – igazából csak megszokásból kötözködöm és kérdezek, de Jennie inkább tűnik nekem a napozós típusnak, semmint … fasz se tudja mit lehet a hóban csinálni. Hógolyózni, gondolom. ‑ Aha. Olyan gyíkbuli féle, nyomják a szerepjátékot, ilyen kockadobós valami. Sárkányok, varázslók, ilyesmi. Állítólag menőbb, mint ahogy hangzik – vonom meg a vállamat, idézve azt, amit nekem is mondtak. Meg is hívtak már párra, de eddig magamhoz képest egész udvariasan passzoltam is a lehetőséget. Kedvelhetőbbek, mint azok a tökéletes fogsorú seggfejek, akikkel például Jennie-t is látom néha lógni, de ez még nem jelenti azt, hogy kötelezően barátkoznunk is kell. Bár a jegyeim érdekében lehet nem ártana elkezdenem. Inkább ők, mint valami gyökér magántanár. ‑ Van kólátok? Mondjuk, hülye kérdés. Éljen minden ami cukormentes– mondtam, ahogy kivettem a hűtőből. Jocelyn egyszer rám szólt, hogy este jobb, ha nem iszok kólát, de ha egyszer jólesik, mit tegyek? A kávé se igazán hat rám, ihatok bármennyit, ugyanúgy ásítok és kidőlök, mint anélkül. Amióta náluk lakom, egészségesebben élek, bár igazából nem volt túl nehéz. Azelőtt lényegében bármit megettem, ami volt, nem vagyok túl válogatós. Az üdítős dobozt viszont majdnem sikeresen kiejtem a kezemből, de szerencsére még időben kapcsolok. És még inkább szerencse, hogy ebből Jennie semmit se látott, mert egészen biztos kiröhögne, amiért már ennyitől kikapcsol a koncentrációm. Ami egyébként sem funkcionál valami jól. – Oké, akkor nálad – bólintottam, majd miután ittam a dobozból felé nyújtottam. Csak ekkor ugrik be, hogy ő talán az a poharas fajta inkább, aki nincs oda azért, ha egymás után isznak az emberek, de … ebben az esetben csak bocsánatkérésképpen megvonom a vállamat. Sok bajom van, de fertőző nem vagyok. Kicsit megkésve követem Jenniet a szobába, aminek a legfőbb oka az volt, hogy nem tudtam eldönteni: itt, vagy ott vetkőzzek le. Igazából tökmindegy, mert így is úgy is ugyanannyit lát belőlem, de valamiért úgy éreztem, hogy elég kellemetlen lenne előtte, szóval még a nappaliban levettem a farmeromat meg a pulcsimat, így végül egy szál boxerben meg pólóban mentem be. Ami nem kevés, de mégiscsak annak éreztem. ‑ Ez egy elég komoly kérdés így estére – jegyeztem meg, mikor találtam egy olyan pontot, ahova úgy éreztem, hogy lerakhatom a cuccom. A szék háttámláját. – Szerintem nincs olyan, hogy… minden úgy van, ahogy lennie kell. Inkább csak minden úgy van, ahogy van. De azt hiszem sose gondoltam erre. De kétlem, szerintem nem aludtam még úgy – felelek a kérdésére is. Otthon … hát, időnként féltem, de aggódtam is, szóval a biztonság nem érvényesült. Kershawéknál pedig még mindig kissé úgy érzem magam, mint egy betolakodó, aki lebukott, de befogadják, viszont eljön majd az a pont, amikor valamit elbasz és kirakják. ‑ Miért, nem érzed magad biztonságban? Elég masszív ajtótok van, meg a kutyák is. Na meg itt vagyok ‑vigyorodtam el, mintha én valamiféle garancia lennék. Nekem venné a legkevésbé hasznomat egy vészhelyzetben. Saját magamat se bírom felhúzni a rohadt kötélen, kétlem, hogy másnak akkora segítséget jelentenék vészhelyzetben. Egyébként is, inkább elfutnék. Jennienek meg fognám a kezét, hogy fusson velem. ‑ Így … jó vagyok? Azt hiszem éjszaka szoktam rúgni. Szóval… előre is bocs – mondom, az ágyára ülve, óvatosan befordulva mellé. Őszintén szólva remélem, hogy így értette a szobájában alvást, mert elég gáz lenne, ha a földre gondolt volna, én meg csak így beugrok az ágyába. De akkor csak kidobott volna a földre legalább egy plédet, nem? Vagy kutyát. ‑ Én még nem … aludtam így másnál. Úgy, hogy tudtak is róla – mondom, bár igazából magam sem tudom miért. Nyaranként, mikor mindenki nyitva hagyta az ablakot, néha bemásztam egy-kettőn, mert ott nyugisabb volt. Apámék ilyenkor vagy ölték egymást, vagy totál be voltak állva, én meg nem voltam rá kíváncsi. Ha nem vettek észre, kitudtam mászni az ablakon, ha igen, akkor… jól elvertek. Aztán otthon apám is. – De tudod… kösz – fordulok kissé félszegen felé. Ami azt illeti, igazából nem is tudom pontosan mit. Megfogalmazni is fura kissé, olyan … franc se tudja, nem a kellemetlen a jó szó rá, mert nem az, nem úgy, ahogy a kellemetlen dolgok kellemetlenek. Inkább csak… szokatlan, új. Nem voltam senkihez sem úgy közel, mint Jenniehez, főleg nem lányokhoz. Jó érzés, hogy … ezúttal nem én vagyok az ”egyedül járja a várost” srác. Jó lenni valahol, valakivel, akit… bírsz. Én pedig bírom Jenniet. De azt hiszem elég gáz lenne ezt így hangosan kimondanom most. Majd holnap, vagy azután. Igazából akármikor, amikor nem egy rohadt alsónadrágban feszítek.
Kezdőlap
tűnt volna fel ilyen helyeken. Volt egy halvány érzésem, hogy nem szórakozásból, hanem üzleti céllal, de igazából nem nagyon kérdeztem rá, mert nem érdekelt. 
| 
