« SERENDIPITY  »

Az a helyzet az iskolai hierarchiákkal, hogy csak ott létezik, ahol elég számottevő különbségek adódnak statisztikai minőségben a különböző csoportok között. Mindenki tudja, hogy így kell működnie a dolgoknak, van egy vezető, az igazi Alfa, a sleppje, és aztán mindenki más, nem annyira erő, mintsem az alapján besorolva, egyetlen tweettel mennyire tudná tönkretenni az életedet.  Befolyás. Mert csak az számít.
Ha egy átlagos tinisorozatot vagy filmet veszünk alapul, ott a hierarchia csúcsát általában a „gazdag srácok” teszik ki, akik megengedhetik maguknak, hogy két hetente óriási partit tartsanak valamelyiküknél, mert a szülők épp üzleti úton vannak vagy Tahitin, olyat, amiről aztán egészen a következő partiig szól a dráma és a pletyka. A filmek alapján elég nagy átfedés akad a pompomlányok és a focisták, valamint a gazdagok csoportjai között – és ők a csúcs.
A valóság persze egy kicsit más. Akkor pedig főleg más, ha olyan magániskolába jársz, mint a Trevor Day Upper School – itt mindenki befolyásos. Talán nem gazdag, az meglehet, elég sokan akadnak itt ösztöndíjjal, de ők is értenek valamihez, különben nem lennének itt. A legtöbben ráadásul egyenesen a Lower Schoolból érkeztek ide, szóval aligha ismeretlenek egymásnak. Én új vagyok, mivel anya még csak most ment hozzá Ralph-hoz és költöztünk véglegesen hozzá; eddig a The Anderson Schoolba jártam, és a tervek szerint a Stuyvesant egyetemi előkészítőbe jártam volna, de anyám és az egyik ágyból a másikba ugrálása szabotálta a terveimet. „Olyan sokáig tartana az új lakásunkból eljutnod Tribecáig! És képzeld el, milyen veszélyes is! Ha télen korán sötétedik, te pedig a különóráidról jönnél vissza, egyedül… Tudod, hogy nem mindig tudnék érted menni, a Central Park pedig veszélyes egy Upper East Side-i lánynak!” Tudtam én, hogy arra nem számíthatok, hogy eljöjjön értem; vagy buliból jönne haza, vagy oda tartana. Egyébként pedig imádta hangsúlyozni, hogy elért a csúcsra: Upper East Side.
Úgyhogy itt vagyok, és próbálok ellavírozni, de cseppet sem könnyíti meg a dolgomat, hogy a hierarchia csúcsán nem áll senki. Mármint, ha az erőviszonyokat elengedjük, akkor ki állhatna politikailag az élre? A sportolók? Ahhoz túl sok a különóra. Az okos srácok? Ugyan, őket nem érdekli az ilyesmi. Reménykednek, hogy kihúzzák majd a középiskola végéig anélkül, hogy bárki fel akarná őket falni vagy meggatyázni (mert pénz ide vagy oda, ez akkor is megtörténik), úgy sietnek végig a folyosókon, mint őzike az avar mélyén, és minden gyanús zajra megmerevednek. A színház-csoport? Belegondolni is nevetséges. A füvesek? Ők azt se tudják, milyen év van. A bandázó rosszak? Ők legfeljebb az iskola oldalát támasztják.
Lényeg a lényeg: itt nincs hierarchia rangsor. Vákuum van ott, ahol egy vezető alaknak kellene lennie;ami nem feltétlenül rossz. Egy beilleszkedni próbálónak, mint én, viszont megnehezíti a helyzetét. Szerencsére van egy anyám, aki helyettem is eldönti az ilyeneket – jószerivel a Trevor Day pamfletjével együtt nyomta a kezembe a Maxime-ot, ahol ott virított Kim Kardashian szuperhíre („Ki lesz az új West? Lapozz a tizenhatodik oldalra!) alatt egy családi fotó négy alakról: „Megvan, hová járnak majd a Marquina-gyerekek!”
New York már csak olyan hely, hogy akarva-akaratlanul sztárokba és a rokonaikba futsz bele. Fogamam sem volt, anya miért épp Őt nézte ki;bár lehet némi köze ahhoz, hogy egy időben igencsak oda volt a teniszért;pontosabba, azért volt oda, ha egy bizonyos valaki játszott ott. Ez önmagában egyáltalán nem fura, mindig akadnak „szerelmei”, akiket megszállottan néz mindenhol és mindenben, szinte vallásszerűen, nagyjából négy hónapig, aztán talál valaki mást. A valódi párjait sem kezeli másként.
Az ő rajongása ezesetben addig terjedt, hogy valahogy kicsikarja az igazgatóhelyettesből Isabel felvett óráit;és természetesen a nagy részében osztoznom kellett.
Így cseppet sem lepett meg, mikor a bioszlabor küszöbét átlépve Ő ott ült az egyik padban. Kivételesen egyedül; ritkán lehetett így elkapni. Legalábbis eddig akárhányszor láttam a folyosón vagy a teremben, mindig voltak körülötte; most viszont egyik lányt se láttam azok közül, akikkel lógni szokott. Azaz itt volt az ideje mozgásba lendíteni a tervet. Megint.
Sajnos viszont nem én voltam az egyetlen, aki szemet vetett a laborasztal melletti üres székre. Egy srác, talán valami Neil, suhant el mellettem az ajtóban, láthatólag sokkal inkább egy alsó testrészétől vezetve, mint én. De engem is kemény fából faragtak, és nem hagyom, hogy az utamba álljon; a földön ott hevert a csontváz egyik karja, valószínűleg az előző tanulócsoport hagyta így szétesni szegényt. Úgyhogy feltűnés nélkül belerúgtam, Neil lába beakadt a sing- és az orsócsont közé, és jókorát taknyolt hátrafelé.
– Úúú, ez fájhatott – emelem a számhoz a kezem, arcomon valódi aggodalom tükröződik. Vagy úgy látszik. – Jól vagy? – Segítő kezet nyújtok ugyan felé, de közben már meg is kerülöm, hogy letegyem a popóm a székre. Innen már senki sem állíthat fel.
Neil végül talpra kászálódik, én pedig láthatóan még mindig aggodalmasan csóválom a fejem, ahogy a táskám a padra teszem, és előkotrom belőle a vizemet. Látszólag abba kortyolgatok, miközben észrevételezem, hogy Isabel Marquina a telefonján épp nem üzenget, hanem valamiféle barátok ellen játszható kvízjátékkal babrál. És már majdnem letelt az ideje, hogy megmondja, melyik híres filozófus mondta ezt: "Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd." – Friedrich Nietzsche – mondom, immár felé fordulva. Már majdnem letelt az idő, így veszem annyira a bátorságot, hogy helyette nyomjam meg a megfelelő választ, ami rövid idő múlva kiderül, hogy helyes. – Olyan, mint egy nem túl szexi német vámpír. Sokat hisztizik és folyton agonizál, hogy nincs Isten. – És nincs természetesebb dolog, mint tizennégy évesen Nietzschéről diskurálni. Végül elmosolyodom és a lány felé nyújtom a kezem. Ahogy egy Nietzsche-fanhoz illik. – Genevieve Sossa, de mindenki csak Jennie-nek hív. Remélem, nem haragszol, hogy ide ültem. Szeretek közelebb lenni a táblához.