Nem vagyok oda a karácsonyért. Nem azért, mert vitában állok az egyházzal és a vallással, de még csak nem is valamiféle gyerekkori rossz tapasztalat miatt, amiből ki kéne engem gyógyítani. Bár többek szerint is akad bőven ilyen, de ez nem fűződik a karácsonyhoz. Az igazi oka annak, hogy nem veszem ezt többnek, mint bármely más napot az évben, annyi, hogy … sok elvárással jár. Például, az ajándékok. Sose voltam valami jó abban, hogy megajándékozzak másokat, hiába igyekeztem. Nana általában örült annak, amit tőlem kapott, de mindig mások segítettek kiválasztani, így nem veszem ezt a saját érdememnek. Még gyerekek voltunk, mikor egy jól láthatósági mellényt kapott tőlem születésnapjára. Akkoriban sokat bicikliztünk, ő sokszor éjszaka is, szóval gondoltam jó, ha látják. A nagybátyámék viszont azt mondták, hogy innentől kezdve majd segítenek. Nem értem, hogy egy parfüm miért jobb ajándék, de rájuk hagytam. Őket többen kedvelték, biztos jobban értenek tehát hozzá, mint én.
Ráadásul elvárják, hogy feldíszítsünk egy fát, amit egyébként rém nehéz felcipelni az embernek egy olyan lakásba, ahol kicsit a lift. Tudom, mert Aya addig nyaggatott ezzel, míg végül fel kellett tuszkolnunk egy fát, amiből a fele el is tűnt, mire bevittük a lakásba. A díszítéskor ráadásul folyton beleszólt abba, hogy mit hova rakjak. A lakást is fel kellett, ami nem jó ötlet, mert a kutyák mindent lerántanak úgy is. Ez így is lett.
Legutolsó sorban pedig, a tömeg. Nem szeretem a tömeget. A legtöbb ember nem igazán érdekel, de ha sokan vannak egy helyen kifejezetten … ellenszenvesek. Vagyis, inkább csak kényelmetlenül érzem magam köztük. Mindenki beszél, nevetnek és nagyon hangosak, én pedig próbálok csendben ülni, de még csak gondolkodni sem tudok a zaj miatt. A nagybátyámék is gyerekkoromban mindig lehívtak a szobámból, hogy együtt töltsük az ünnepeket, pedig szívesebben lettem volna a szobámban.
Az, hogy végül is kimozdultam, mostanra többször is megbánt döntés lett. Aya annyi segítséget adott, hogy megmondta, hol vegyek neki ajándékot, de mivel nem volt otthon, hanem éppen valamelyik barátjánál volt, nem hagyhattam otthon a kutyákat. Már csak azért sem, mert Mozart sem lesz fiatalabb, ő pedig az utolsó dolog, ami a nagyszüleimből maradt. Scooter miatt egyedül biztos agyvérzést kapna szegény.
Ahogy én is. Csak néhány pillanatra fordultam el, mikor valaki hátulról nekem ütközött és többször is igen bántó hangnemben említette az anyámat, de mire visszafordultam, Scooter már sehol sem volt. Mozartra már nem kellett póráz, nem volt olyan kondiban, hogy csak úgy elfusson, a nagyszüleim ráadásul jól tanították. Scooter viszont … ő még tanult. Nagyon is tanult.
Sokan elég furán kezdtek el nézni rám, mikor Scooter után kezdtem kiabálni, de ezúttal nem foglalkoztam velük. Nagyon zavart volna, hogy mind engem néznek, ha nem Scooterről van szó. A húgom eltűnésén nem lepődnék meg így. Az se lepne meg, ha kiderülne, hogy tud teleportálni.
-  Scooter! – kiáltok fel, mikor megpillantom őt a szőke lány kezében, akit sajnos elsőre nem igen mérek fel, egyedül a kezében tartott kutyát látom, aki amint a lábamhoz fut, már egyből le is hajolok, hogy elkaphassam és a hámjára csatoljam a pórázt. – Csak egy pillanatra fordultam el. Nem szokott előfordulni – magyarázkodtam, bár őszintén szólva én sem tudtam kinek és miért. Rossz beidegződés. A nagyapám miatt lehet, kaptam tőle egyszer egy hörcsögöt, aki sajnos eltűnt és azután hiába kértem állatot, sose kaptam, arra hivatkozva, hogy az előzőre se tudtam vigyázni. – Bonnie, igen, emlékszem, te vagy a … szőke lány. A kedves – teszem hozzá, mielőtt még rosszat gondolna rólam. Bár az is igaz, hogy így a nem túl kedves szőke lányt megbántom, de ő nincs itt. – Még elég neveletlen, csak nemrég van nálam – mondom Bonnienak, bár ami azt illeti, elég ideje van velünk Scooter, hogy … nos, ennél azért megfontoltabb legyen. – Oh, ő Mozart. Igazi úriember, a nagyszüleimé volt még. Nagyon jól nevelt – bólogattam, megsimogatva a fejét. Őszintén szólva, sokszor éreztem úgy, mikor Mozartra néztem, hogy nagyot hibáztam, mikor elmentem. Sokkal több időt kellett volna töltsek itt. A nagyszüleimmel, és Nanával is. Ha itt vagyok, talán a menhely sorsa is jobban alakul, talán át is vehettem volna tőlük. Sőt, biztos, ha még így is rám hagyták. – Ez ügyes, nálam is szokott lenni, sose lehet tudni. Ami azt illeti, egész jó illata is van, ha nagyon éhes lennék talán még rá is fanyalodnék. Persze, csak úgy, hogy ők nem látják – pillantottam a kutyák felé. Volt egy rövid időszak, amíg ettem kutyatápot. Nem tudom pontosan, hogy miért, de nagyon dühösek voltak rám, mikor kiderült.
-  Én nagyon köszönöm, nem is tudom, hogy …   kezdenék bele a végtelen hálálkodásba, mikor felteszi a kérdést, amire igazából válaszolni sincsen időm. Ezt vajon minden nő tudja, vagy tanulják? Pár pillanatig még egy helyben állok, a tekintetem kapkodva ide-oda, de… végül is van időm körbe nézni. Ma amúgy sem dolgozom, úgyhogy ráér az eredeti célom teljesítése. A forrócsoki pedig finom. – És hova raktátok utána? Egy csoki szökőkútnak biztos nagyon speciális hely kell – bár fogalmam sincs, még sosem volt, és nem is valószínű, hogy lesz. Talán majd a bátyámék esküvőjén, ő elég jól keres, hogy ezt megengedhesse magának. Én a jobb fajta zacskós levest sem tudom megvenni.
Kissé megriadok, mikor egyszer csak megérzem Bonnie karját az enyémen, de szerencsére elég váratlanul ért, így nem ugrottam akkorát, hogy az… nos, mindenkinek kellemetlen legyen. – Honnan tudtad? – pillantok meglepve Bonniera. Ha nem is az egész családomnak, de a családom egy tagjának jöttem ide ajándékot keresni. Talán mégiscsak igaz az, amit Aya és Nana is mondanak. A nők tudnak a férfiak fejében olvasni. Bár egyikük szerint se éri meg. – Szerintem valójában te se szeretnéd. Engem se szeretnek, úgyhogy … oh – esik le a dolog, mikor Bonniera pillantok. Tehát ez egyfajta szerepjáték, hogy hazudva kihasználjuk az adódó lehetőséget némi spórolás érdekében. Nos, még szerencse, hogy lényegében nincstelen vagyok, így nehéz a dologból lelkiismereti kérdést csinálni. – Csak vicceltem, a családom nagyon … nagy – pillantottam vissza a nénire, miután az láthatóan furcsállva nézett.   Sokféle ember és szokás, meg kölni és parfüm, ami keveredik … elég régimódiak. Ami azt illeti, nehéz ne izgulni miattuk – felelem kissé félszegen, bár ez az egy dolog igaz. Én sosem mutattam be nekik senkit, szóval nem tudhatom, de a bátyám az állítása szerint elég izgatott volt. A húgom pedig… nos, ahány embert bemutatott, mint élete szerelmét, nem hinném, hogy van min aggódnia. A nemi betegségeken kívül. – Egy forró csoki nekem is jólesne – bólintottam aztán végül. Elsőre elnézve az előttünk álló hölgy arcát, nem úgy tűnik, mint akit meggyőzött az, hogy mi ketten együtt vagyunk. Ami nem meglepő, mert borzalmas színész vagyok, ha kapok némi felkészülési időt, akkor se biztos, hogy jól játszom a szerepemet. Az iskolában egy halottat kellett játszanom az egyik ünnepi darabban, mert a tanár szerint úgy nehéz elrontanom bármit is. Meglehetősen mozgékony halott voltam, nagyon kényelmetlen volt a parketta.
Végül azonban úgy látszik, hogy úgy dönt, jobban jár, ha nem kérdez semmit, mert szó nélkül fordul el, hogy aztán két pohár forró csokit tegyen le elénk, amit gyorsan ki is fizetek. Vagyis, az egyiket. Azt már a fejembe verték a nagybátyámék, hogy az ilyen helyzetekben illik meghívni a nőket. Plusz, nem rajtam múlott a dolog.
- Sajnálom, nem rögtönözök túl jól. És nem is igazán hívtak még eddig Életemnek, úgyhogy… kicsit meglepett a dolog – volt már kapcsolatom nőkkel, de nem egészen olyan, mint … ami megszokott, azt hiszem. Nem tartottak túl sokáig, és nem is voltak túl boldogok, amennyire megtudtam állapítani. Főleg abból gondolom, hogy általában felemelték a hangjukat, az egyikük pedig megpróbált eltalálni egy naranccsal.
- De remélem a családomat nem akarod tényleg megismerni. A többségük elég rémes ember. Bár ők is ezt mondják rólam – tettem aztán hozzá elgondolkodva. Rémes embernek azért nem hívnám magam, inkább csak… magának valónak, azzal nincs problémám. A rémes viszont túlzás. – És nem ellened szólva, de nem hinném, hogy kedvelnének. A húgom szerint is főleg az olyan embereket kedvelik, akiknek nincs lelke – ami persze egy megfoghatatlan és tudományosan nem bizonyított dolog, de azt hiszem azt kimondhatom ezek tudatában is, hogy Bonnienak van lelke. Már csak azért is, mert nem hagyta magára Scootert. Plusz, aki kedveli az állatokat, úgy gondolom nem lehet rossz ember. Ők egy jó szűrőrendszer lehetnek ilyen szempontból.
- Na és … hogy vagy? Éppen ajándékokat veszel, vagy… tudod, nézelődsz? – ez utóbbit nem igazán tudnám megérteni, de csak azért, mert valamit én sose csinálnék, nem jelenti azt, hogy más nem leli benne örömét. Ezt is sokáig kellett magyarázni nekem, de mostanra azt hiszem megértettem.

Little Saddie | ⚶