Határozottan Carpe Diem típus vagyok. De tényleg. Most már. Meg félős is kicsit, mármint attól, hogy összekössem az életem egy negyvenes éveiben járó Casino tulajdonossal, határozottan berezeltem. Igen, tudom, hogy volt akinek ez bejött, de nem akarok a nyomdokaiba lépni, noha első látásra még egy olyan lánynak is titulálhatnál. Pedig abszolút messze áll ez tőlem, lévén pénzem világ életemben volt, vagyis apuéknak, és szimplán csak szeretem a szépet. Szeretek is szép lenni, ez csak nem lehet akkora vétség.
Olyan vagyok, mint az összes többi "azok a mai fiatalok", és talán a lázadókor is most ért el, hát... nos kicsit késett.
Aránylag nagyon normális neveltetésben részesültem, vagyis hát mások szerint furcsa ez a házasság előtt nincs szex dolog, de engem fel is kötöttek volna az első fára, ha ezt megszegem, szóval igen. Elmondhatom magamról, hogy huszonegy évesen nemhogy a fél város, de még senki nem járt bennem, bár van egy olyan érzésem, ezt inkább titkolni kellene.
Pörgök, mintha a vérem helyett Red Bull folyna az ereimben, és nagyon szép hangom van. És tudom, hogy egyszer majd az egész világ ezt fogja hallgatni, csak arra még kicsit várni kell.

- Menni fog - suttogom az ijedt arcnak a tükörben. Ennek kellene életem legjobb napjának lennie, meg a mindennek, amiről egy nő álmodhat, én mégsem az oltár elé készülök rohanni, hanem el innen.
Nem tudom, mikor borult el apuék agya, hogy hagyják, hogy egy negyvenes férfihez menjek hozzá. Ennyire nem mehet agyukra a pénz, bár anyám szemében az ajánlatot hallva, szinte peregtek a dollár jelek, de én? Mégis csak engem akarnak áruba bocsájtani, én meg hagyjam, hogy nemes egyszerűséggel eladjanak? Nos, a hajcihőt a leendő férjem intézte, szóval a szüleimet csak a repjegy árával meg némi túlélési pénzzel károsítottam meg.
- Nyugi, csak én vagyok... tényleg elmész? - Matt még most is hitetlenkedve pislog rám.
- Miért? Mit kéne tennem? Sétáljak ki vidáman, és menjek hozzá... ahhoz, aztán éljek boldogan, amíg meg nem halok? Matt... - akarom, hogy értsem meg, és tudom, hogy meg is ért, csak az ilyen húzás merőben szokatlan tőlem, főleg, hogy mindennek előtt, bőszen bólogattam és helyeseltem, és adtam a boldog, elégedett menyasszonyt.
- És mi lesz ott?
- Megszedem magam, és irány a Julliard, tudod... ez volt a tervem világ életemben - vonom meg a vállam, hisz attól nem félek, mi lesz, ha már Amerikában leszek, attól félek, elfogok-e jutni odáig.
- Sikerülni fog... tudom... itt a taxi, Dori tereli a nép figyelmét, szökhetünk - hálásan rámosolygok, majd megragadva a kezét, hagyom, hogy a hófehér hercegnős ruhámban, meg a fátylamban kiszöktessen az épületből.

- Minden oké - veszi fel már első csörgésre, pedig otthon bőven éjjel van.
- Lefújták az egészet, mindenki aggódik, az az arrogáns fasz meg dühöngött és ordibált apádékkal, hogy nem ez lett megbeszélve - egy kósza pillanatra elszégyellem magam, de aztán rájövök, egyáltalán nem kell, hogy lelkiismeret furdalásom legyen.
- Dina még hozzámehet, nem volt ilyen opció? - a barátnőm mindig is egy ilyen férjre vágyott, hát előtte a lehetőség.
- Te és akkor tényleg keres?
- Igen, öt perce is megnéztem, ma is fent volt, de nem szedte le a hirdetést, elmentetted a címet?
- Naná, leteszem, ezt a taxit elfogom.

- Melyik templomba lesz? - teszi fel unottan a kérdést, mire én zavarba jövök.
- Igazából... erre a címre...

Mindenhol bámulnak, nem is csodálom, és tényleg hozzászoktam már. Jattolok a taxisnak, mert mégis csak segít kikászálódni a kocsiból, ami az abroncsoknak köszönhetően, nem megy olyan könnyen, aztán összeszedve minden bátorságom, a bejárati ajtóig lépdelek, majd csengetek is.
- Üdv, az álláshirdetésre jelentkeznék - veszem elő a legszikrázóbb mosolyom, majd tűrök el egy rakoncátlan tincset. Ennyit a tartós frizuráról, ugye. Ami szemet szúrhat, teljesen európai vonásokkal rendelkezem, mégis hibátlanul, akcentus nélkül szólalok meg. Nos, ha az ember lánya hét nyelven beszél anyanyelvi szinten, ez előfordul.