Fekete Cadillac Escalade-ben húzódunk a járda mellé, de olyan vészfékkel, hogy a bisztró ablakában díszelgő fószer kis híján félrenyel. Harmincas feje van, úgyhogy biztos került már párszor két tűz közé élete során, de ezt azért kikérem magamnak: nem vagyunk mi vadállatok, hogy csak úgy lehúzzuk az ablakot, és szitává lőjünk egy redvás kis Bronx-széli kifőzdét. Addig biztos nem, amíg nem vehetjük tutira, hogy tényleg csövezik odabent pár Trini hülyegyerek, akikért érdemes volna az egész éttermet az asztalok fedezékébe ugratni. „Ellentétben a bűnözői személyiséggel, a törvénytisztelő állampolgár felelősségteljes és toleráns az embertársai iránt, cselekvés előtt mérlegeli tettei lehetséges következményeit” – ezt valami agyturkász csóka vetette papírra, asz’szem, még a kilencvenes években.
Hogy én honnan tudom ezt, kérded te? Onnan, hogy a sitten egy éjszaka alatt elejétől a végéig benyaltam a könyvét, mert kurvára tudta, miről dumál. Nem semmi egy tarkopasz fehér papától, mi? Nem is ismerjük egymást, de mégis olyan volt, mintha a fejemben olvasna, mintha egy az egyben rólam írta volna az egészet. Valakinek amúgy azt is kéne már; lepengethetnék egy szellemírót, de öt gramm gyorsító, és én is firkantok nyolcvan oldalt csak a délutánomról, úgyhogy majd megejtem egy szabad keddemen. Na szóval, amint szabadultam a Rikersből, az Amazonon kosárba is dobtam a fazon három kötetét, és azóta is a polcomon sorakoznak, az érdekes részeknél behajtott sarkokkal. Betéve tudom az egész elméletet, de néha azért átnyálazom megint, mert rohadtul fontos, hogy az ember néha magába nézzen, vágod? Bazira ismerned kell magadat meg a magaviseletedről jelentést gépelő agyturkászaidat ahhoz, hogy elkerüld a hűvöst. Kurvára nem fogok még egy Karácsonyt lehúzni anélkül, hogy megcsókoljam a mamát, sz'al megfogadtam a dilidoki tanácsait, és láss csodát – itt vagyok, ragyogok. Szabadlábon már öt hosszú éve, és ez még csak a kezdet, tesó. Örülsz, mi?
Na, de nem hülyíteni próbállak, úgyhogy beismerem, anno a bisztrókra lődözés nem is állt olyan messze tőlem. Azóta megreformáltam magam: az önsegítő könyvek, a sitt, a köptetőszirup új emberré faragtak, én mondom. Kinőttem az olyan gyerekjátékokból, mint a lövöldözés. Ebben a ligában már olajozott fogaskerekekkel űzzük az ipart, és láss csodát, csak úgy szárnyal a karrierem, akár a sasmadár. Az a fehérfejű, amerikai, amelyik a drogpiac felett köröz, és lecsap az olyan gyáva nyulakra, mint Timothy Palmer. Míg az a parányi kis agya a földhöz köti, addig akármilyen gyorsan is iszkol az én Teslámban, sosem lesz olyan gyors, hogy megmeneküljön attól, aki felülről csap le rá, pont, mint Isten szokta. Tőle aztán nem futhatsz és el sem bújhatsz, haver, elöl és hátul is röntgenszemei vannak, ahogy nekem is, mikor bélyeget nyalok. Lényeg, hogy a sors igazságot fog teremteni – és nem is valami kis szirénázó taxisofőr, hanem énáltalam –, mert Timmy telibe szarta az univerzum szabályait, és most meg fogja fizetni az árát. A karmája egy kiegyenlítetlen számla, és ha én egy dologban profi vagyok, akkor az a számlák rendezése.
Semmi szükség az ajtó feletti csengettyűre, mert a nép így is felpillant az ázott burgereiből, amikor Purple a színre lép. Talán segít a turizott műszőrme, a fejemet lehúzó három réteg fuksz, vagy a három talpig-Adidas pótkerék, akik a nyomomban nordic walkingoznak, de így sem csinálunk túl nagy műsort a belépőből, éppen csak az ízlés határain belül csörtetünk. Kivéve az új srác, Rico, aki útközben csipegetni is kezd az asztalokról, ahogy elhaladunk mellettük. Még mindig Észak felé mutat a slicce, mióta túlesett a beavatáson és teljes értékű tag lett nálunk, úgyhogy most valami kurva nagy számnak képzeli magát. Egy mexikói fazon felkapja rá a fejét, de amint felismeri a védjegyünket a tarkónkon, még azelőtt lenyeli a felhördülését, hogy eljárna a szája. (Látod? Neki van annyi esze, hogy ne akarjon szarozni egy ’Gadóval, amit a mi kis Timmy Choonk sajnos nem mondhat el magáról.)
– Rico, Rico, Rico... – ciccentek, miközben lazán átvetem vállán a karom. Még mielőtt abba a cserpes szájába tömhetné a sültkrumplit, kiverem a kezéből, majd a vállait körülölelő kezemmel arcon csapom egy kicsit, anélkül, hogy egyetlen pillantást is fecsérelnék rá. – Hát nincs benned semmi kibaszott tisztelet? Moderáld magad, de nagyon gyorsan, mert még egyszer nem akarok ilyet csinálni. Kínában éheznek, baz’meg.
Miközben elengedem, magamban eldöntöm, hogy Ricótól jobb lesz hamar megszabadulni. Rühellem azt az ocsmány vigyorát; olyan, mintha valami pisis filctollal színezte volna ki minden második fogát. Meg egyébként is, hogy a picsába bízhatnék meg valakiben, aki képes idegen emberek szottyadt sültkrumpliját a szájába venni? Az ilyen mindenre képes, a pofátlanságáról nem is beszélve. Tudod, hogy szól a közhely: madarat tolláról, embert barátjáról. Ezt egy másik fehér kopasz okoskodta egyszer, Plátónak hívták. A bátorság nem más, mint tudni, mitől nem érdemes félni – ezt is ő mondta. Nagyon ott volt a pali.
Na mármost, ez Amerika, itt nem szeretünk egymás képébe bámulni, ezért a falakból és félfalakból kinövő asztalokat titokzatos tejüveg választja el egymástól. Ezen keresztül kopogok a helyén békésen ücsörgő tyúk fülébe is. – Szabad, Miss? – kérdem, de mire felnéz, már le is csücsültem vele szemben, udvarias mosollyal a képemen. Ez is Timmy hibája, mivel nekem általában nem kell erőltetni a mosolygást; én mindenkinek kibaszottul örülök, de az ő hugicájáról ezt most erős jóindulattal sem mondhatjuk el. A szomorú igazság az, hogy zabos vagyok, és a mai napom ezennel el is van rontva. Igen, Timmy elrontotta a napomat, kizökkentett a ritmusból, lehozott a hullámhosszomról, és én azt nagyon, nagyon nem szeretem. A környezetem még kevésbé, bár általában leginkább az elkövető issza meg a levét, de úgy, hogy egy életre megemlegeti. Kurvára sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, de Timmy sajnos nem bírt magával, és most azzal kell töltenem a drága időmet, ezt a szabadnak induló és szépnek ígérkező estét, hogy halálos fenyegetésekkel együttműködésre kényszerítsem azt a drága kishúgát. Senki nem távozik jókedvűen az ilyen beszélgetésekből, de néha muszáj megejteni őket, mert olykor egy-egy porbafingó elfelejti, hol a helye. Így megy ez nálunk.
Az asztal kétszemélyes, úgyhogy Rico és a másik kettő eloszlanak a mögöttem lévő szabad helyeken, és székükben ajakbiggyesztve máris a menüt kezdik forgatni, mintha mind csak vacsizni jöttünk volna. Én az ócska márványasztalra könyökölök, és tenyeremben ábrándosan megtámasztom mosolygó jobb orcám, laposakat pislogva Timmy világosbőrű húgocskájára. – Hát magácska egyedül költené el a vacsoráját, vagy vár még valakit? Nem kell tovább várnia, itt vagyunk. – Az utolsó mássalhangzó kiemelt gúnnyal kattan le a szájpadlásomról, ahogy ernyedt arcizmok mögül meredek Miss Palmerre, miközben a fiúk röhécselnek egy sort.
Folytatnám, de a képbe hirtelen beáll egy kötényes pincérlány, és már kattint is a tollán. – Hozhatok valamit az uraknak? – kérdi egy mulya kisegér hangján. A főnöke nyilván leordítaná a fejét, ha nem venné fel a rendelést minden betérő vendégtől – akkor is, ha olyan börtönviselt pofájuk van, mint az enyém –, szóval nem hibáztatom, sőt, könnyed mosollyal pillantok fel rá. Abból, ahogy a jegyzettömbjéből visszanéz rám, látom, hogy épp most szarta össze magát. A (teljesen alaptalan) előítéletei ellenére könnyed mosollyal jelentem ki: – Egy eperturmix rám férne, szívem, köszönöm.
Mivel én is szépen és udvariasan szóltam hozzá, így a fiúk is irtózatos igyekezettel makogják el a rendelésüket. Mindent beleadnak, hogy rendesen kinyalják a seggem, ahogy kell. A csaj incidens nélkül iszkol el a tejturmixainkért, úgyhogy zökkenőmentesen visszatérek oda, ahol az előbb abbahagytuk: Miss Palmernél és a kámforrá vált öcsikéjénél. Ujjaim közé csippentek egyet az asztal szélére bisztró-stílusban kirakott fogpiszkálók közül.
– Mintha kicsit meg lett volna illetődve a csaj, nem? – szűröm vicsorgó arany szemfogaim mögül, miközben céltalanul böködöm vele az ínyem. Most már tényleg rám férne az az öt gramm, amit korábban említettem, mert két napja nem szunyáltam, és mindjárt lefejelem az asztalt. Egyedül a Timmy iránt égő felebaráti szeretetem tartja nyitva a szemeimet. – A kurva élet, ilyen csúnyák volnánk? Mondja már, maga is csúnyának tart, Miss Palmer? Vagy hívjam inkább Mrs Fitz-Lloydnak? – Ráharapok a fogpiszkálóra, ahogy összevonom a szemöldökeimet. – Milyen név már ez? Miért nem lett Mrs Fitz? Mrs Lloyd? Mrs Lloyd-Fitz? – Elvigyorodom, a háttérben a fiúk is röhögnek. Közelebb hajolok a csajhoz; a fogpiszkáló nyele hintázik a szám sarkában, ahogy beszélek.  – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy hamarosan újra Miss Palmer lehet?
Így is majd szétvetheti az ideg a csajt, és én a világért sem akarnám felizgatni, úgyhogy feloldom a feszültséget, és hátradőlök a székemben. – Olyan hiányérzetem van, nektek nem, fiúk? Magának nem, Miss Palmer? Mint mikor elkóborolt a kutyám, Flipper. Két napig bőgtem, baz’meg, erre kiderül, hogy elütötte a szomszéd. – Felmutatom az alkaromat, és aki szemfüles, az kiszúrhat egy fakulóban lévő tetoválást a csuklóm fonákján, ami dőlt betűkkel így szól: R.I.P. FLIPPER. Hamarosan visszaejtem a karom, és mélázva szopogatom tovább a fogpiszkálómat, az asszonyságot vizslatva. – Kurva szomorú. Elveszíteni valaki... mármint valami fontosat. Rendesen le tud hozni az életről, ember, én mondom.
Az arcomra először mosoly ül ki, aztán rendesen elröhögöm magam, de csak ezen az elhaló hangon, fejemet a mellkasomra ejtve. Még mindig mosolygok kicsit, amikor visszanézek a csajra. – Lehet, feltűnt neked, hogy az öcsi elfelejtett angolul, mikor iderendelt téged. Megmondjam, miért? – Hüvelykujjammal magam mögé bökök, és félig nyitott szemeim köré ismét nevetőráncok gyűlnek. Céltalanul a székem háttámlája mögé nyúlok karon csapni Ricót, hátha eltalálom. – Mert az nem az nem az öcsi volt, hanem Rrrrico! Ennek a kreténnek fél éve magyarázom a különbséget a „your” és a „you’re”, vágod, az aposztrófos „your” között. Nem fogja fel, baz’meg.
– Dehogynem – szólal fel Rico. – Az egyik brit, a másik amcsi. Nem?
– Ez hülye – horkanok fel, és hátranézek a háttámlán átvetett karom felett, hogy összeröhögjek a fiúkkal. – Vigyázz, öcsi, mert még egy nap eljön érted a természetes szelekció.
Ha a nő forgolódni kezdene, hogy segítséghívásra nyissa a pici száját, esetleg próbát tenne a lelécelésre, fejem alig észrevehető csóválásával nemleges hümmögést hallatok. Pont, mint anyám tette régen, a száját biggyesztve, felemelt mutatóujjal. Ilyenek voltak az anyák a telepen: egyet hümmögtek, és tudtad, hogy ha nem fogadsz szót, el lesz verve a segged. Itt, Manhattanben a kis Braiden a saját anyját anyázza, és cserébe iPhone a jutalom. Hová fajul a világ, mi?
– M-mm, nem megyünk sehová, aranyom, addig nem, amíg kvittek nem vagyunk. Van nálad valami, ami az enyém. Már bocs, de kétlem, hogy van rajtad kapásból ötven rugó, úgyhogy jobban teszed, ha elkezdesz mesélni az öcsiről. Győzz meg róla, hogy nem voltál benne, és talán megúszod kevesebbel.

Cipőm sarka hangosan koppan a betonon miközben a parkolótól az étkezdéig próbálok eljutni. Kislány koromban nagyon szerettem ezt a helyet, a családdal mindig ide jártunk hétvégén palacsintázni, aztán később, már a barátaimmal látogattam rendszeresen vissza, mostanában azonban egyre ritkábban fordulok meg itt. Amióta Manhattanbe költöztem, Bronxba csak a kötelező családi látogatások alkalmával látogatok el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem hiányzik, hiszen ezeken az utcákon szaladgálva nőttem fel és bármennyire is vártam, hogy kiszabaduljak innen, azért jó érzés néha-néha vissza járni és felidézem gyerekkorom boldog pillanatait. Amint megkaptam Tim üzenetét, minden késlekedés nélkül pattantam autóba, hogy találkozhassak vele. Hetek óta nem beszéltünk már, és az üzenetét olvasva nyugtalanság fogott el. Csak egy üzenetet hagytam Tristannak, hogy ne várjon a vacsorával és minden további késlekedés nélkül indultam útnak. Bátyáim közül Tim volt mindig a leginkább távolságtartó, ő tökéletesen elvolt a maga kis világában és bárkit nehezen engedett be a saját maga által épített falak mögé. Ő mindig is az a tipikus magányos farkas típus volt, kissé ön-centrikus és egoista, azt hiszem nem véletlen, hogy soha nem nősült meg, de amennyire az én emlékeim visszanyúlnak még barátnőt sem igazán ismertem mellette. Azt hiszem nincs normális felfogású nő, aki hosszú távon kibírná az egóját.
Az ajtó fölé szerelt csengő jelzi az érkezésem, mosolyogva intek a pincérnő irányába, akit már hosszú évek óta ismerek, nem mondanám barátomnak, de nem sétálunk el egymás mellett, ha találkozunk az utcán. A nap ezen szakaszában soha nincs zsúfolásig telve a hely, bőven akad üres, kétszemélyes asztal amit bortokba vehetek, miközben a testvérem várom. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy mi lehet a hirtelen üzenetének és találkozónknak az oka. Remélem, hogy nem keveredett bajba, bár minden negatív tulajdonsága ellenére nagyon okos férfi, kétlem, hogy olyan ügyekbe keverné magát, ami nem méltó hozzá.
- Szia! Kérsz valamit? lép az asztalomhoz az előbb említett felszolgáló, sárga köténye zsebében ott lapul a jegyzetfüzete, sötétbarna tincsei kesze-kuszán keresztezik egymást feje tetején. Látszik rajta, hogy fáradt, hirtelen hálát érzek, hogy nekem nem kell egy ilyen jellegű helyen dolgoznom, és most, ahogyan végignézek rajta szerencsésnek érzem magam az én főszerkesztő helyettes munkámmal.
- Szia. Igen, kérek egy limonádét és sajtburgert légy szíves. mosolygok rá, majd miután bólint és távozik a karórámra pillantok. Timnek már itt kellene lennie, utálom, ha valaki késik, azt meg pláne, ha az a valaki történetesen a saját testvérem, aki tudja nagyon jól, hogy mennyire türelmetlen és pontos vagyok. Az már biztos, hogyha megérkezik nem fogom szó nélkül hagyni, a jelenleg több, mint öt perces késését. Kissé ideges mosollyal az arcomon köszönöm meg az elém tett limonádét és jobb híján belekortyolok a kellemesen savanykás és hideg italba. Nagyon régen ittam már limonádét, és most eszembe juttatja azokat a napokat, amikor tiniként, az első pasimmal suli helyett itt töltöttük a napot, limonádét szürcsölgetve és krumplit zabálva. A bisztró csengője ismét jelez, én pedig automatikusan az ajtó irányába fordulok, Tim helyett Purple és pincsikutyái lépnek be az ajtón. Jól ismerem ezt az arcot, szerintem nincs ember Bronxban – vagy azon túl – aki már ne látta volna legalább egyszer élete során, vagy aki nem hallott már róla. Szeretem elkerülni a zűrös alakokat, úgyhogy visszafordulok az időközben elém pakolt sajtburger felé és megpróbálok úgy tenni, mintha láthatatlan lennék, miközben éppen egy krumplit tömök a számba. Nem vagyok bolond, pontosan tudom, hogy a hozzá hasonló embereket jobb elkerülni, látszólag a bisztró összes vendége tudja, mert mindenki szótlanul figyeli a figyelemfelkeltő akciójukat. Bizonyos értelemben vakmerőnek nevezném magam, imádom az adrenalint, imádok őrült dolgokat csinálni, folyamatosan aktív lenni és hát a saját igazamért is mindig kiállok, de nem bolondultam meg teljesen, hogy a Purple-hez hasonló emberekkel mérjem össze magam. Szerintem hamarabb pofozna fel, minthogy kettőt pislantanék. Éppen emiatt nyelek egy hatalmasat, amikor az előbb említett férfi minden udvariaskodás nélkül foglal helyet velem szemben. Tim helyén. A kezemben tartott krumpli visszahull a tányéromra és kikerekedett szemekkel nézek végig, a bizalomgerjesztőnek nem nevezhető arcvonásokon.
- Ami azt illeti igen, várok valakit. Valaki mást. szólalok meg végül, miután szívem már nem akar kiugrani a mellkasomból és bár hangom kissé megremeg, azért remélem, hogy nem tűnök túlságosan határozatlannak. Segélykérő pillantásokat küldök a pincérlánynak, igazából nem is tudom mit remélek? Hogy majd mindjárt előkap itt egy kis bicskát és a megmentésemre siet? Ugyan már, szerintem ő jobban fél ebben a pillanatban, mint én magam. Szeretném azt hinni, hogy minden a legnagyobb rendben van, de valami belső hang azt súgja, hogy itt bizony kurvára nincs rendben semmi. Csak bámulom a lány távolodó alakját, fejemben menekülési útvonalat szövögetve, Tristan nevét hallva azonban pillantásom ismét megtalálja a velem szemben ülő férfit. Szívem egyre vadabbul verdes a mellkasomban és hirtelen az egész bisztró forogni kezd velem.
- Minden bizonnyal azért, amiért önből sem lesz Amerika következő elnöke. Mit akar tőlem? igyekszem erősnek mutatni magam, de a mondat végére hangom elcsuklik, és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy fel kell hívnom Tristant, meg kell bizonyosodjam arról, hogy jól van, hogy most éppen otthon ücsörög a kanapénkon és valami hülye lovaspóló meccset bámul, miközben azért duzzog, hogy egyedül kell vacsoráznia. - Tristan került bajba? halkítom le a hangom, miközben a férfi tetoválásain szalad végig tekintetem. Bárcsak érteném, hogy mi a franc történik éppen, és hol a pokolban van már Tim? Nem jellemző rám a tanácstalanság, de most úgy ülök a fenekem, mint kiskoromban, amikor anya szigorú tekintetével rendre parancsolt, én pedig mozdulni sem mertem, mert tudtam, hogy a büntetésem megsokszorozza, ha valami olyant mondok vagy cselekszek, ami éppen nem tetszik neki. Hallgatom a színjátékot, őszintén, nem lep meg, hogy a Ricconak nevezett alak borsószemnyi aggyal rendelkezik. Miközben mozdulatlanul ülök és figyelem őket, hirtelen minden kezd értelmet nyerni a fejemben. Az, hogy ismeretlen számról kaptam üzenetet, hogy lassan fél óra késés után sem bukkant még fel a testvérem, az, hogy hetek óta csak most hallottam hírt felőle. Az viszont még mindig nem tiszta, hogy a bátyámnak milyen köze lehet ezekhez az alakokhoz itt előttem. Amennyire én tudom nincs megszorulva anyagilag, úgyhogy kétlem, hogy pénzzel tartozna nekik. Hirtelen rám tör az érzés, hogy minden bizonnyal nem is ismerem a testvérem, és ebben a pillanatban csak szeretném megtudni, hogy mi a fene történik.
Elmennék, segítségért kiáltanék, de szavai és vészjósló tekintete megállásra kényszerít. Kezeim ernyedten hullnak az ölembe és értetlenül figyelem őt.
- Nem értem, hogy pontosan mit is keres, vagy, hogy egyáltalán nekem ehhez mi közöm van. Pénzt akar? Nekem nincs miből adnom... veszek egy mély levegőt, hogy nyugalmat erőltessek magamra. - Nem tudom mibe keveredhetett Tim, de nekem az egészhez semmi közöm. Hetek óta nem beszéltem vele, fogalmam sincs, hogy hol van vagy mit csinált. nem tudom, hogy mennyit hisz el szavaimból, vagy, hogy egyáltalán érdekli-e amit mondok, de az igazat beszélem, fogalmam sincs, hogy mi ez az egész.
- Ha pénzzel tartozik Tim, rossz ajtón kopogtat, nekem nincs, és, ötven rugó biztosan nincs. Kétlem, hogy a bátyám tisztességtelenül viselkedett volna...amennyiben mégis...én nagyon sajnálom, de nekem valóban fogalmam sincs arról, hogy mi a fene történik éppen.

~    ~1160 ~ ✩ ~

Nem foglak hülyíteni, egyenesbe’ bevallom: kezdem élvezni a szitut. Lehet, hogy Timmyfiú most akasztott le rólam ötven rugót, de mindig mondom, hogy az életnek a napos oldalát kell nézni, különben meggárgyul az ember, aztán mehet a fehér házba. Talán megússza a sárgával, ha a kirendelt aktakukacának sikerül beszámíthatatlanságra hivatkoznia. Az én ügyvédemnek nem sikerült, azt mondták, nem vagyok elég debil, de szerintem nem velem volt a baj, hanem azzal a köcsöggel. Nem vicc, az nyálgép még az öltönyén is rajta hagyja a blokkot, hogy tárgyalások után visszavihesse az egydolláros turiba. Jól van, ez csak kamu volt, de én mondom, soha a rohadt életbe’ ne szerezz jogi védelmet a TeleShopból, mert rád küldenek egy ilyen tagot. Tegnap még házról házra járt, és alzheimeres tatákra próbált kuponokat rátukmálni, ma meg már „okleveles jogász”, mi? Én meg a dalai láma vagyok. Mondtam is neki, hogy hagyja el az államot, mert amint szabadultam, megkeresem és felteszem tamponnak. Az a szerencséje, hogy előbb elvitte a hererák, pedig rohadtul siettem, magaviseleten hamarabb el is eresztettek.
Na sz’al, el tudnék képzelni egy rosszabb péntek estét is ennél, Miss Palmer szempontjából meg pláne. A saját érdekében remélem, hogy hamarosan megered a nyelve, mert amit eddig produkált, az bizony édeskevés. Van a tarsolyomban egy-két kedvcsináló, amitől általában mindenkinél megindul a szófosás, de az ilyen eszközökhöz túlságosan vár idekint a friss levegő meg a szarból épített váram. Arra aztán várhat a tyúk is, meg az a próbanéger bátyja is, hogy engem miattuk vágjanak vissza a hűvösre. Timmy seggén egyébként is jobban fog állni a narancs pizsi, a fiúk odabent imádják a hozzá hasonló Hófehérkéket, jó dolga lesz.
A csaj mindeközben úgy pislog ránk, mint a ma született bárány, ó, egyem a zúzáját! Esküszöm, majd’ beszarok, úgy megesett a szívem a manhattani lotyón. Egyetlen eladott üvegcipellőjéből jól lakna egy kambodzsai falu, aztán teszi itt a fejét nekem. Ismét az asztalra könyökölök, tenyeremben megtámasztom az arcom, és felvont szemöldökeim alól sajnálkozó mosollyal figyelem, ahogy Miss Palmer magától eljut A-ból a B-be. Na tessék, nem olyan hülye ő, mint tetteti! Az ilyen burzsuj gádzsik sosem azok, különben hogyan csapnának a hónuk alá olyan Gucci-papucsokat, mint Mr. Lloyd-Fitz? Tudja ő jól, hogy hol a bagó, és épp ez a szerencséje. Így talán sikerül idejében megkerítenie mind az ötven rugómat, amit a tesa lehúzott rólam.
– Halljátok ezt, fiúk? Nincs miből adnia. Mindjárt sírok! – Búval baszott ajakbiggyesztésem szimpátiát színlel, és a háttérben Ricóék siránkozásba kezdenek, de a színlelt bőgés hamar debil röhögésbe fullad. Majd’ lesül a pofám tőlük, és egy pillanatra el is önti a szar az agyam, ami meglátszik az arcom üres kifejezéséből.
– Nektek mostantól kuss van, amíg azt nem mondom, hogy lehet pofázni. Értve? – Enyhén oldalra fordítom a fejem, hogy szemem sarkából úgy nézhessek rájuk, mint két plecsni madárszarra. Mindkettő ért a szóból, bár látom a dzsuvás pofájukon (főleg Rico összeharapott állkapcsán), hogy gondolatban már tizenöt golyót a hátamba eresztettek. Álmodozni lehet, akkor egy nap talán valóra is válik, de addig mindkét pisis úgy csicskul, ahogy én fütyülök.
Feszes mosollyal fordulok vissza Miss Palmer felé, miközben azon agyalok, mégis mi a rákot kezdjek vele. Gyűrűkkel teleaggatott ujjaim szinte már elfehérednek, ahogy egymásnak dörzsölöm őket, pedig rajtam aztán nem sok minden szokott elfehéredni. Még testfelépítésre is kenyai hosszútávfutóra hajazok, ami többször megmentette már a seggem a hűvöstől. (Igaz, ami késett, nem múlott, ugyebár.) Máig kilométerhiányom támad, ha megüti a fülem a sziréna, viszont a kezdeti bolti lopások óta sokat nőtt az agyam, a gandzsa kitágította a tudatomat, és ma már tudom, hogy a zsaruk elől futni emeletes baromság. Inkább elkerülni kell őket, de azt úgy, mint a pestist.
– Olyan nincs, hogy én rossz ajtón kopogtatok, aranyom. Olyan van, hogy ha az ajtó nem nyílik, akkor betörjük az ajtót. – Unottan a szájfalamba tolom a nyelvem, és rápislogok. A szünetet azért tartom, hogy biztosan átmenjen az üzenet.
Kiveszem a számban egyensúlyozott fogpiszkálót, épp jókor, mert a hátam mögül előtűnik a pincércsaj, és lepakolja elénk a rendeléseinket – beleértve az én babarózsaszín eperturmixomat. Itt aztán minden szar van: tejszínhab, meggy, szivárványszínű drazsé, csíkos szívószál, ráadásul talpas pohárban szolgálják fel. Miközben a csaj remegő hangon kérdezgeti végig a fiúkat, hogy melyik pohár kihez tartozik, én békésen beleszippantok a sajátomba. Bólogatva hümmögök egyet, és megjegyzem Miss Palmer irányába:
– Ez a legjobb kibaszott eperturmix, amit valaha pipáltam. Nem semmi, öregem. Ez igazi eper, mi? – Kérdőn felpillantok a pincérnőre, akitől már csak valami hebegésre van ideje, mielőtt én sugárzó mosollyal széttárnám a karjaimat. – Hát, ez kurva jó. Ide visszajövünk, fiúk! Ezt maga csinálta, kedves?
– Nem, a... a konyhában csinálták, én csak felszolgáló vagyok.
– Akkor akárki is csinálta ezt az eperturmixot, mondja meg neki, hogy ez a hivatása, el ne menjen telefonközpontosnak! Én mondom, minden második köcsög annak megy, aztán kapom itt az automata hívásokat.
A csaj zavartan elmakog még valami válaszfélét, de az már nem érdekel, engem csak az eperturmixom érdekel. Sokak szerint kicsit labilis a hangulatom, de kinek ne dobná fel a napját egy eperturmix? Máris sokkal jobb kedvem van, és ezt még Timmysrác se tudná elrontani nekem.
– Milyen a sajtburesz, fiúk? Miss Palmer? Az is valódi hús? Beszarok, hát van még Amerikában igazi kaja!
Én nem tudhatom, évek óta fehér porokon meg szárított növényeken élek. Röhögve elszörcsögök még magamban egy ideig, aztán mikor a pohár aljára értem, elengedek egy elégedett sóhajt. Ennél már csak egy tekercs saláta volna jobb, de ahhoz előbb zöld ágra kell vergődnöm ezzel a luvnyával. Talán nem is hülyít, talán tényleg fingja nincs az egészről, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet a hasznomra.
– Na, akkor ide figyelj, szivi. Úgy látom, mindkettőnknek fontos dolgok hiányoznak az életéből. Neked a bátyád, nekem a járandóságaim. Én így nevezném, merthogy vért pisáltam azért a dohányért, minden egyes petákért, vágod? Pont, ahogyan ezért is. – A nyakamban lógó fukszok egyikét villantom fel neki, mintha nem szúrná ki a szemét így is a bling. – Tudod, ez micsoda, hm? Már azon kívül, hogy fajtiszta Swarovski. Ez egy ankh. Ankh. Az élet jele, az ókori egyiptomiak szerint. Tudod, hogyan nézhetett ki egy igazi fáraó? Hát, most már tudod. – Hátra dőlök a székemben, és megdöntöm kissé a fejem, hogy Palmernek biztosan leessen, kiről beszélek. Végül hangtalanul elnevetem magam. – Mhm. Az egyiptomiak feketék voltak, mint az éjszaka, csak ez persze kimaradt a törikönyvekből.
Időközben elfelejtettem, hogy ezzel hol akartam kilyukadni, de nem is baj. Minél inkább össze vannak zavarodva, annál jobb. Könnyebb az embereket hazudozáson kapni, ha sosem adsz nekik lehetőséget előre felkészülni, és egyébként is szeretem hülyíteni a népet. Végül mégis úgy döntök, hogy megkegyelmezek a csaj agyának, és rátérek a lényegre.
– Na szóval, azt pofázza itt ez a kettyós – utalok itt magamra harmadik személyben –, hogy mi ketten együtt vagyunk benne a szarban. Timmy lelépett egy elég fain Teslával együtt, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem csak a sarki fűszereshez ment. Én az életben nem gondoltam volna arról a jólfésült búrájáról, hogy teker. Az még hagyján, hogy az én farmomon növesztette a cuccot, de a franc se gondolta volna, hogy a köcsögje egyszer majd belekeveredik valamibe, és a végén én szívom meg. Pont azért vettem fel, mert olyan ártatlannak tűnt. – Sumák félmosollyal a mellkasomra tapasztom a tenyerem, és figyelem, mit szól erre az új hírre a hölgyemény. – Úgy látom, te is annak hitted, úgyhogy nyugi van, megbocsátok neked. Talán még jóban is leszünk. Maya.