Nem titok, hogy előbb volt lehetőségem megismerni Sophiet, mint a bátyát, s mivel mi egészen jóban lettünk kezdetek óta, mely talán a közös érdeklőési körünknek is az érdeme, így akadt is belőle egy kisebb félreértés. Ez az apró pletyka azonban olyan szó- és érzelemlavinát indított el Christopher és köztem, ami azt eredményezte, hogy egy párként tekinthessünk kettőnkre, így a szívem mélyén mindig is hálás voltam Sophienak azért, mert anno nem lökött el magától és megvárta, míg Chris következtetéseket von le rólunk. Hogy szándékosan erre játszottam-e? Egyáltalán nem, sőt, akkoriban nagyon gyorsan változtak az érzelmeim Christopher iránt, így jóformán azt sem tudtam, hogy szeretem vagy gyűlölöm, s mondhatni pont akkor alakult ki köztünk annak az alappillére, mely most köztünk van, mikor a legkevésbé számítottam volna rá. Azóta már háromnegyed éve együtt vagyunk, de mégsem lehet ezt a számot soknak venni, mivel nagyon-nagyon lassan fedezzük fel egymást mentálisan, fizikailag pedig főleg és én ezt kicsit sem bánom. Két napja azonban az egész életem felfordult, hiába számítottam arra, hogy ki fog derülni a kapcsolatom apám előtt, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ilyen kimenetele lesz és majd pont Christopherhez fogok költözni, márpedig jelenállás szerint nagyon úgy tűnik, hogy ez a helyzet. Még szokom a változást, nem igazán merek még nagyon egyedül mozogni a miénkhez hasonlóan nagy villában, mindössze Philip mellett, akinek már sikerült megjegyeznem a nevét, igaz, kimondani helyesen még nem megy. Ez az első nap, hogy Chrisnek dolgoznia kell, s korán elment, olyan korán, hogy fel sem keltem rá, amiért borzasztóan mérges vagyok magamra, pedig mellőlem kelt ki az ágyból. Fáradtan dörzsölöm a szemeimet és mélyeket sóhajtok, ami nem feltétlenül az elalvás miatt történik, sokkal inkább… minden miatt. Szerencsére nem vagyok hajlamos depresszióra, rohamokra annál inkább, de az elmúlt két nap kissé úrrá lett rajta a melankólia leginkább a tanácstalanság következtében. Kivettem egy hét szabadságot - bár diákként dolgozok a kórházban, így igazából semmit sem vesztek, ha nem megyek be segédkezni, illetve ők sem vesztenek velem olyan sok mindent -, úgyhogy nem kell azért aggódnom, hogy majd az utcán szembe találkozok valamelyik családtagommal, ide pedig biztosan nem fogják betenni a lábamat. Nem akarom terhelni jelenlétemmel Chris szüleit, de azt sem szeretném, ha anyámék halmoznák el őket üzenetekkel. Az elmúlt huszonnégy órában már lecsillapodott bennem a harag annyira, hogy már ne zavarjon, ha tudnak rólam, ám találkozni még nem szeretnék velük. Felkelek az ágyból és az új, még igencsak vendégérzetet keltő szekrényemből kiveszem a mai ruháimat. Nem tudom, ki van ma itthon - vagyis Chrisék otthonában itt -, de szeretnék nem borzalmasan kinézni, ha már az arcomról nem akar elmúlni az a néhány lila folt, mely emlékeztet apámra. És ha már a tükröt bámulom fogmosás közben… lassan be kell vallanom, hogy nem csak a sebek kezdenek apámra emlékeztetni, hanem az arcom is, ennek felismerésétől pedig menten kiköpöm a számban tartogatott habot. Nem gondolva erre többet végül kilépek abból a helyiségből, ami szigorúan Chrishez tartozott eddig. Azt nem tudom, hogy ki van itthon a Namok közül, de hogy Philip elsőként jelenik meg előttem a folyosón, halvány mosolyával jóreggelt kívánva, az szinte meg volt írva a nagykönyvekben. - Jó reggelt Önnek is! - mosolyodom el, bár nem igazán tudom hosszúra nyújtani a lelkesedést. Odamegyek hozzá és hogy ne menjen tovább, felé fordulok és megtorpanok. - Nem tudja… érkezett valami üzenet, vagy bármiféle hír a szüleimtől? – nézek rá komoly arccal, még egy kicsit kómásan a reggeltől. - Legjobb tudásom szerint nem, de ha gondolja, utána nézek! - Csak amennyiben nem bolygatom fel vele a mindennapokat… - Hogy mire gondolok, mikor ezt a választ adom, azt nem tudom, de sokkal átfogóbb értelemben közlöm vele, mintsem a kérdést illetően és ezt szerintem Philip is jól megérzi, mivel biztató arccal érinti meg vállamat. - Emiatt tényleg ne aggódjon! Bársonyos, enyhén mély tónusú hangja néhány percig még visszhangzik bennem miután mindketten tovább haladunk, ő a dolgára, én pedig azt hiszem, reggelizni. Már ettem párszor nálunk, azt hiszem minden kíséret nélkül menne ez nekem anélkül, hogy fájdalmasan behúznám fülem-farkam a vendég-érzettől, de azért hálát adok minden istennek, hogy Sophie szobája felé közeledvén meglátom, hogy az ajtaja nyitva van. Megállok az ajtajánál és belesek, majd ahogy találkozik a tekintetünk, rádöbbenek, hogy elég illetlenség volt, ha már ez az ő szobája, az ő magánszférája, gondoljam kettőnk viszonyát bármennyire is jónak. - Öhm bocs, én csak épp erre sétáltam… szóval gondoltam hátha itt vagy és… - próbálom kimenteni magam tarkómat vakargatva, de közben rájövök, hogy ez irtó béna és semmi értelme. Sóhajtva leejtem a kezemet és kissé meggörnyedve fordulok a lány irányába. - Ah, totál katasztrófa vagyok, ne is figyelj rám. Izé, ettél már? - támasztom neki homlokomat az ajtófélfának miután testbeszédéből arra következtetek, hogy nem zavarja a jelenlétem. Még jó, hogy nyár van és Sophienak sincs iskola, nem tudom mi lenne velem, ha a költözés - amit én még mindig nem nagyon tudom annak felfogni, annyira váratlanul történt - mondjuk olyan ősz közepe táján esett volna meg és itt maradnék egyedül ebben a házban, leszámítva persze a komornyikot.
Nagyon szeretem az egyetemet, de tényleg! Már csak azért is, mert ezt én választottam. Tudom, furcsán hangzik, hogy egy ilyen családban a legkisebb gyerek építészmérnöknek szeretne menni, hiszen könnyedén mondhatták volna nekem, hogy márpedig a cégnél fogok dolgozni. Nekem mégis szabadkezet adtak, így ez maradt. Én nem vágyok arra, hogy bevonjanak, hogy olyan életem legyen, mint a bátyámnak, hiszen pont látom, hogy neki ez mennyire nehéz. Ráadásul abba sem vagyok biztos, hogy tényleg egészen ezt szeretné, de mivel ő ezt mondja, így én elfogadom, hiszen mi mást is tehetnék. Maximum még annyit, hogy támogatom, amit meg is teszek persze. Most ellenben nem kell foglalkoznom a beadandókkal, vagy vizsgákkal, de még csak az órákra sem kell készülnöm, ugyanis nyár van. Bár normális esetben alig várnám, hogy bemenjek az egyetem falai közé és mindenféle újról tanuljak, hiszen ez a lényeg, most örülök a pihenésnek. Fontos, hogy oktatást kapjak, hogy aztán a munkában majd könnyebben elhelyezkedjek, hogy megfelelő képzettséggel menjek oda. Ugyan sokszor mondják, hogy bele kell tanulni mindenbe, hiszen az egyetemi gyakorlati óra nem mindig az igazi, én viszont határozottan úgy gondolom, hogy az sem éppen elengedhetetlen, hogy az elméletet tökéletesen elsajátítsuk. Illetve annyira tökéletesen, amennyire csak tudjuk, mert hát az emberek sem azok, valamint a suli mellett a kikapcsolódás sem maradhat el. Hiába járok oda, ahová akarok, ha nincs szabadidőm, akkor meg fogom utálni az egészet a végén. Gyanítom ezért is adnak szünetet a diákoknak, hogy feltöltődjenek. Nekem is nagyon jól esik, hogy relatíve sokáig alhatok, persze nem pihenhetek egészen délig, hiszen még így is van dolgom, mennem kell a hegedű órákra most is, meg a franciát sem szeretném elhanyagolni, ha már egyszer olyan jól haladok. Nagyot sóhajtok még az ágyban heverészve, mikor erre gondolok. Aiden olyan szépen beszéli a nyelvet. A legelső alkalommal már lenyűgözött, meg persze repestem az örömtől, hogy hozzám hasonlóan Ő maga is szereti Párizst. Ellenben neki valós tapasztalatai vannak a várossal kapcsolatban, nem pedig csak a puszta képzeletén alapul minden. Egyszer majd én is el akarok menni oda, hogy én magam is megnézzem azokat, amiket a képeken látok, vagy hogy éppen olyan eldugott helyekre leljek, amiket nem örökítenek meg. Igen, az valóban izgalmas lenne. Az ötlettől máris mosolyra húzódik a szám, és az arcomat a párnámba fúrom. Emiatt azonban rögtön eszembe is jut, hogy esetleg nem ártana végre felkelni. Igaz, ma pont nem kell mennem sehová, vagy legalábbis nem tudok még róla. De csak azért is megfordulok és felkelek. Mivel elég meleg az idő, így egy rövidujjú fehér blúz és szoknya mellett döntök a mai napra. Majd átöltözök, ha esetleg nem találnám később megfelelőnek. Amint pedig átöltöztem elhúzom a függönyöket, hogy a hajamat is megigazítsam és az arcomat is rendbe rakjam. Bár nincs vele különösebb gond, de egy kevés smink mindig jót tesz. Ettől amúgy is felnőttesebbnek nézek ki, így akár még komolyabban is vehetnek, igaz a viselkedésem nem mindig mutatja ezt. Nem is készülődök sokáig igazából, így egyből mehetnék is le reggelizni, előtte azonban még elidőzök a szobámban. Leginkább a telefonomat nyomkodom, hogy válaszolhassak az ismerőseimnek, valamint megnézzem, hogy milyen hírekről maradtam le, amíg aludtam. Igazából ez egyfajta reggeli rutin már, mert ilyenkor még szabad, ilyenkor még nem szólnak rám, hogy társaságban ezt nem illene. Egyszóval marad az, hogy amíg nem kell megjelennem inkább ezzel töltöm a szobámban az időmet. De persze ez sem foglalhat le örökké, mikor minden érdekes végére érek, akkor lerakom a telefonomat és megindulok az ajtó felé. Amúgy is már egy picikét éhes voltam, így még jó is, hogy sikerült elszabadulnom a kütyütől. Már ki is nyitom az ajtót, valamint meg is indulok, de eszembe jut, hogy a hajamat nem kötöttem fel. Tényleg meleg van, így jobbnak látom, hogyha lófarokba teszem, éppen ezért fordulok vissza, ellenben az ajtót már nem zárom magamra, úgyis csak egy perc az egész, addig meg csak nem jön erre senki, ki is tenné, hiszen szinte teljesen üres a ház. Meglepetésemre azonban megjelenik Aiden, amit nem bánok, hiszen amúgy sem csinálok semmi különösebbet, csak a hajamat fésülöm, de ő persze egyből magyarázkodni kezd, mire én csak elmosolyodok és mikor végeztem már felé fordulva adok választ. – Jó reggelt neked is! – kezdek is bele egy kicsit kuncogva. – Most az egyszer elnézem neked, hogy ilyen vagy. Egyébként nem, még nem ettem, éppen reggelizni készültem. Talán te is? – mondom miközben közelebb lépek az ajtóhoz, és ha engedi, akkor ki is megyek a szobából, majd magam után be is zárom. – Egyébként hogy vagy? Jól aludtál? – Többet nem kérdezek, ha szeretné, majd úgyis mesél nekem, addig pedig csak kedvesen érdeklődök, hogy eddig minden rendben van-e vele.
Nagyjából ötéves voltam, mikor megtanultam, természetesen tapasztalatok és szidások keretén belül, hogy egy nyitott ajtó még önmagában nem jelent szabad bejárást, ehhez pedig nagyjából tizenegy-tizenkét évesen kapcsolódott hozzá a dadusom tanítása, miszerint nem illik lányok szobájában leskelődni. Nem értem, miért verte ezt annyira nagy dobra, pedig csak az unokatestvérem aludt éppen nálunk, akihez át akartam akkor menni játszani, csak már kissé késő volt és nem tudtam, hogy ébren van-e még. Mindenesetre nagyon jól a fejembe vésték, hogy mi az, ami kívül esik az illem határain és úgy érzem, talán most is túlmentem rajta valamelyest. Nagyon érdekes érzés kerít hatalmába, hiszen már ismerem egy ideje Sophiet, ebben a házban is jártam, sőt aludtam is már nem egyszer, mégis, ezúttal mindenre és mindenkire más szemmel nézek. Elvileg ideköltözhetek egy ideig, aminek tudata egyszerre kellemes és ijesztő. Még kétségtelenül nagyon vendégnem érzem magam és tudom, hogy egy darabig ez nem fog változni. Szerencsére Sophie hangja nem tűnik haragosnak, bár egy kicsit nem tudom eldönteni, hogy mennyire ironikusak és mennyire valósak a szavai. Kellemetlenül vakarom tarkómat, még egy kicsit akkor is, mikor tekintete rám szegeződik a válaszomra várva. - Igen, ami azt illeti, nem ártana harapni valamit. - Ha már a tanácstalanság teljes zuhataga veri a vállamat. Tanulhatnék, de most nincs mire, dolgozni mehetnék, de szabadságon vagyok és bármennyire is kellemetlen, hogy Chris elment munkába, én meg itt tanyázok náluk, mégis csak jobban meg tudok birkózni ezzel a tudattal, mintsem azzal, hogy a kórházban csípjenek nyakon. Valahogyan elütöm az időt, egyébként is lenne mit beszereznem, ha már a tegnapi nap úgy elsuhant, mintha nem is történt volna meg. Hátrébb lépek, hogy ne legyek neki útban, s próbálom magamat jobb fényben feltüntetni. - A bátyád mellett? - vigyorodom el, mit sem leplezve, hogy elég szerelmes vagyok a testvérébe. - Csodálatosan. - Sophie azok közé tartozik, aki elsőre leszűrte, hogy valami kibontakozóban van kettőnk között, jóval előbb is, mint hogy én magamnak beismertem volna. Már sokszor mondtam neki, de napról napra egyre hálásabb vagyok azért, hogy támogat minket, így hát nem is látom értelmét, hogy ne avassam be a Chris-szel közös életembe. Az egyetlen hátráltató tényező, ami visszább fogja a szavakat, az az, hogy lehet a bátyától illene hallani a részleteket előbb, mintsem tőlem, de hát... elnézve Christ, meg aztán elnézve engem nem nehéz megtippelni, hogy melyikünk az, aki nehezebben beszél az érzéseiről és melyikünk az, aki nem tudja magában tartani azokat. - És te? - Mellette megyek le a lépcsőn, miközben közben eszembe jut, hogy tegnap itt lettem rák vörös zavaromban, amiért Christopher semmit sem leplezve megfogta a kezemet. Nem voltam rá túlzottan felkészülve, de nagyon jól esett. - Kellene rendelnem egy-két dolgot. Lap-top, ruhák... tudod. Nem akarom mindenben Christopherét használni, hiába olyan nagylelkű, hogy mindenét megosztja velem. - Tulajdonképpen hangosan gondolkodom, de most, hogy majdnem biztosra elhatároztam magam, hogy ezt fogom tenni ma délelőtt, Sophiera nézek. - Ráérsz ma? Nincs kedved webshopolni velem? - Magamat ismerve biztosan kétszer annyi időt töltenék el egy darab póló kiválasztásával szimplán azért, mert nem tudom, hogy milyen felületek a megbízható, na meg milyen márka a jó. Feltételezem, amiket eddig hordtam ruhák nagy része olyan minőség, amit nem lehet csak úgy megvenni online, de nem értek hozzá, nem véletlenül kérem a lányt, hogy dobjon nekem mentőövet a személyében. Közben a konyhába érve levedlem magamról azt a kicsi izgalmat, ahogy meglátom, hogy valóban nincsenek itt a szülei. Fura, nagyon fura a helyzetünk Chris-szel a szülők előtt és bárhogy próbálom, nem tudok nem a saját családomból kiindulni, akiknél világ szégyene lennék és feltehetőleg nem engednék, hogy egy légtérben legyek Christopherrel. - Mit eszel? - Mert pont azt fogok én is enni, legyen az bármi. Nem fogok elkezdeni étlapokat túrni náluk egy átlagos reggelen, szóval teljesen igazodok Sophiehoz.
Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy Aiden egy jól nevelt fiú és abszolúte semmilyen hátsó gondolata nem volt, mikor benézett a szobámba. Pláne úgy, hogy tudom, a bátyám érdekli. Semmilyen mértékben nem veszem rossz néven, sőt még inkább mosolygok is rajta. Valószínűleg tartom, hogy inkább csak azért vette magának a bátorságot, hogy benézzen, mert éppen nyitva volt. Amúgy sem csináltam semmi különöset, egyszerűen a hajamat igazgattam. Ha olyan lett volna, nyilvánvalóan becsuktam volna, akkor pedig gyanítom, előbb kopogna, és csak utána nyitna be. Egyszóval nem haragszom rá, láthatja az arcomra kiülő mosolyból, valamint a hangom sem arról árulkodik, hogy éppen bajom lenne ezzel. De ahogy látom őt nem győztem meg erről, mivel még mindig a tarkóját vakargatja, pedig igazán nem kéne zavarban lennie. Gyanítom ezért is tér át a reggelire. Jó is, hogy mondja, egy pillanatra teljesen ki is ment a fejemből, hogy ezért indult. -Akkor menjünk is. Nehogy itt éhezz nekem. – Meg persze már én is érzem magamon, hogy korog a gyomrom és jót tenne neki, ha végre valamivel megtömném. De persze ő az elsődleges, hiszen ő a vendég. Vagy talán nem is annyira az. Elvégre ki tudja, meddig marad itt, talán még annyira meg is szokom, hogy ő is itt lakik velünk, hogy a végén az lenne, furcsa, ha nem köszönthetném minden reggel. Következő mondatára egy hatalmas mosolyt és egy csillogó szempárt kap. – Olyan boldogan mondod ezt! Örülök, hogy így egymásra találtatok. – Tényleg jó hallani, hogy valaki ennyire szereti a testvéremet. Mind a kettőjükön látszik, hogy szerelmesek, ami nekem csak jó. Christopher végre talált magának valakit, ami meg kifejezetten szerencsés, hogy Aiden az. Már a legelső alkalommal megkedveltem őt, de ha lehetséges, akkor most csak még inkább. Meg hálás is vagyok, amiért a bátyám mellett van, talán vele végre képes lesz elengedni a munkát és lazítani is fog. Bár nem feltétlenül erre szerettem volna rákérdezni, hanem inkább arra, hogy úgy minden rendben van-e vele. Természetesen, ha nem kíván erről velem beszélgetést indítani, akkor én nem fogom erőltetni. Ha úgy gondolja, hogy meg akarja velem osztani, akkor meg fogja, de csak nyaggatni nem érdemes. Akkor inkább jobban bezárkózik, amit nem szeretnék. -Jól vagyok köszönöm. Bár kissé éhes. – teszem hozzá még nevetve. De szerencsére már sétálunk lefelé a lépcsőn, így hamarosan az konyhába érünk. Következő megszólalására akaratom ellenére is nagyobb vigyor jelenik meg az arcomon és igazából nem is tudom magamban tartani a gondolataimat, így csak kimondom őket. – Szóval a bátyám MINDENÉT megosztja most már veled? Remélem azért nem túl durva. – Azt hiszem, pontosan tudja, hogy mire gondolok. Persze csak viccnek szántam, bár… ki tudja, még a végén komolyan veszi, és akkor megtudok valamit. – Hmm?- nézek rá először egy picit zavarodottan. Elvesztem a gondolataimban egy pillanatra, de azért hallottam őt. –Dehogynem! Amúgy is szívesen töltöm veled az időmet. – És mivel nincs semmi egyéb teendőm a mára, így bőven tudok neki segíteni, akár egész nap. Vagy amíg Chris nem ér haza. Utána gyanítom már lesz megfelelő társasága Aidennek. Bár arra még kíváncsi leszek, hogy én magam mennyire fogok tudni segíteni, hiszen igaz, vásároltam már neten, de nem mondanám magamat akkora szakértőnek. Minden esetre igyekszem magamból a legjobbat kihozni majd és tanácsot adni neki. Közben pedig végre belépünk a konyhába. Az agyamban egyből forogni kezdenek a kis kerekek, hogy ma mihez is lenne kedvem. Elég sok elképzelésem támadt, de sajnos csak egyet választhatok, és már csak Aiden kérdése miatt is döntenem kell. – Hmm… French toast? – nézek rá kérdő tekintettel, hogy neki vajon mi a véleménye. Ha nem tudom, két opció közül melyik legyen, akkor általában megkérek valakit, hogy mondja el ő miképp választana. Ez már csak azért is jó, mert akkor én könnyebben dönthetek arról, hogy igazából melyiket preferálnám.
Kedves mosollyal felelek a már-már felkiáltásnak nevezhető örömére, talán egy kissé belepirulok, mivel mégis csak fiúk vagyunk és Sophie Chris testvére, de már sok hónap van mögöttünk és vagyok annyira szerencsés, hogy ne most ismerjem meg Sophie hozzáállását a témához. Tényleg kezdem nagyon megkedvelni a Namokat, noha kezdetben jócskán féltem tőlük, mivel azt hittem, hogy olyan család, mint a miénk, de időközben kiderült számomra, hogy ez csak a látszat, sokkal elfogadóbbak és kedvesebbek, mint mi, valóban látszik, hogy a koreai chaebol gyökereket megcsípte náluk az amerikai mentalitás. Ami engem illet, én nagyon jól érzem magam itt Amerikában, legalább annyira jól, mint Párizsban. - Nélküled nem sikerült volna – mosolygom, és bár sablonosnak tűnik, egyáltalán nem az. Sokszor volt, hogy megfogadtam magamnak, soha többé nem akarok találkozni Christopherrel, s akkor találkoztam Sophieval, aki nem hagyta, hogy sértődöttségem felül kerekedjen az elszántságomon. Ráadásul Sophie rengetegszer segített megfejteni Christophert, míg ő viselte a maszkját és egyszerűen úgy éreztem, hogy nem tudom meglátni rajta az érzéseit. Úgyhogy igen, nem túlzást azt állítani, hogy a közreműködése nélkül nem jöttünk volna sosem össze és nem állíthatnám ennyire biztosra, hogy csodálatos Christopher mellett aludni. Azt szeretem Sophieban, hogy egy csettintésre tud átváltozni a hercegnőket is megszégyenítő kimért és úrihölgy magatartásából egy abszolút játékos és közéletszerű személlyé. Azért nem egyszer lepett már meg ilyen hirtelen fordulatokkal, de talán most érzem leginkább, hogy kezdek elvörösödni a szavait hallva és nem rossz okból, egyszerűen csak köpni-nyelni nem tudok. De azért a mosoly nem tűnik el arcomról még így sem. - Hát, öhm, ő azt mondta, hogy mindenét megosztja velem és… szóval… Sophie? Te most miiiiire gondolsz? Durva??? Miért, Chris durva?? - Mivel még sosem tapasztalhattam meg, ezért ez most új nekem és magamhoz hűen azonnal beindul a fantáziám, elvégre a húga úgy tudja, hogy Christopher durva, csak kérdés, hogy mennyire… Micsoda? Pislogok míg leérünk a lépcsőn, de még nem tudok megbarátkozni ezzel a gondolattal, teljesen lesokkolt. Azt mondta, hogy nem igazán volt közte és Samantha között testi viszony, vagyis volt, csak azok elvileg annyira nem voltak jók, ha jól emlékszem. Lehet azért, mert… nem, nem tudom elképzelni, hogy Christopher egy szadista vadállat lenne az ágyban, ez túl mutat a fantáziámon. Vadállat lehet, de szadista semmiképpen. Szó mi szó, azért nem akarom mindenét eltulajdonítani, úgyhogy ideje lenne beszereznem néhány teljesen saját holmit, amit a saját fizetésemből veszek meg. A pénzzel tulajdonképpen nincs is baj, viszont fogalmam sincs, hogy laptopból például melyik márka a legjobb. Szerencsére Sophie tud, vagy legalábbis megpróbál nekem segíteni és ezért végletekig hálás vagyok neki, arról nem is beszélve, hogy szívemet melengetik szavai. - Ah köszi! Nem tudom, mi lenne velem nélküled - felelem még mielőtt beérnénk a konyhába, ahol már csak egy kérdés van: mit együnk? Jelenleg nem érzem magam olyan állapotba, hogy kívánságaim lehetnének, ők adják nekem az ételt és én nem szeretnék válogatni. Annak egy kicsit örülök, hogy nincsenek itt a szülők, akik már szintúgy pontosan tudják, hogy ki vagyok és elvileg áldásukat is adták ránk, úgy ahogy, de ettől még rendkívül kínos érzés velük egy térben lennem. Remélem idővel ez elmúlik majd. Sophie ajánlatára felcsillan a szemem, nem feltétlenül az említett étel ízére - noha azzal sincs gondom -, hanem a szavakra, s velük együtt a rengeteg emlékre, ami visszataszít az időben. - C'est très savoureux! - Jelentem ki, hogy az nagyon kedvemre való. - Tudtad, hogy a francia pirítóst a franciák elveszett kenyérnek nevezik maguk között? Ne kérdezd miért, bárkitől kérdeztem, csak vállat vont és azt felelte, hogy egyszerűen csak ez a neve és kész. - Én is vállat vonok, miközben leülök az asztalhoz és hagyom, hogy Sophie tudassa a konyhában dolgozókkal, hogy mit kérünk enni. - És egyébként… voltak köztetek olyan igazi testvéri szituációk? Például amikor csak úgy piszkáltátok egymást, rosszalkodtatok, vagy megosztottatok egymással olyan titkokat, amiket a szülőkkel nem akartatok? – És sem tudom elsőre, hogy mire vagyok kíváncsi, szívesen megismerném kettejük múltját, ezzel pedig őket is, mint testvérek. Eddig én mindig csak azt láttam, hogy Chris helyre rakta Sophiet, ha nem megfelelően viselkedett, legalábbis Chris nem helyesnek ítélte meg a magatartását, amivel szerintem semmi probléma nem volt. - Mesélt neked Samantháról? Meg a kapcsolatukról? - Vagyis Chris egyetlen barátnőjéről, akivel tudom, hogy nem volt minden rózsás, de mégis kicsit homályos nekem kettejük története és igazából kíváncsi lennék rá, hogy egy külső szemlélő, azaz Sophie, kinek gondolkodása nagyon hasonlít az enyémhez, ő vajon miként látta őket. Míg sülnek a bundás kenyerek, addig kihoznak néhány üdítőt és két poharat, én pedig bátorkodom rávetni magam a narancslére, amíg hallgatom Sophiet.
Látom, hogy elpirul, mégsem szólok semmit. Illetve csak a mosolyom árulkodik arról, hogy mennyire édesnek gondolom Aident így. Ilyenkor teljesen megváltozik és már-már alig akarom elhinni, hogy idősebb nálam. Zavara valamelyest érthető, hiszen a testvéremmel van együtt, ami másnak biztosan furcsán hat, hogy valaki barátja pont a bátyjára hajt. De ha ez még nem is van így, akkor az egészen bizonyosan nem hétköznapi, hogy azonos neműek. Persze a mai világban ez is egyre természetesebb, én pedig nem ítélem el ezt. Mindenki más, de így kell elfogadnunk a másikat, legalábbis ez az én véleményem. Bókjára elveszem róla a pillantásomat és a kezemmel takarom el az arcomat, amelyről lerí, hogy most ellenben én jöttem zavarba. – Ugyan már, nem tettem semmi különöset. – Bár valóban igyekeztem segíteni, hogy Aiden jobban megérthesse Christopher érzéseit és nem engedtem neki, hogy makacs legyen, de végül ők találtak rá a másikra és nekem abban nincs érdemem, hogy sikeresen együtt maradtak. Az én szerepem ebben a kapcsolatban minimális volt, de annál jobban örülök, hogy mind a ketten boldogok a másikkal és kívánom, hogy ez így is maradjon, hiszen ők valóban összeillenek. Következő megszólalására egyből lecsapom a magas labdát. Igazán nem tehetek róla, muszáj volt! Szeretek vele beszélgetni, a fiú mellett olyan könnyű önmagamnak lenni, nem is kell játszanom a illedelmes és udvarias lányt, éppen ezért most sem fogom vissza magamat és kimondom, amit gondolok. Én magam nevetek rajta, illetve a helyzeten, őt nem röhögném ki a világért sem. Zavara egyre nő, amit szándékosan okoztam. Ellenben úgy látom, ő is érzékeli, hogy szavaim mögött puszta játékosság rejtőzik, és nem bántásból mondom ezt, vagy szemrehányásként. – Áh, ezek szerint még nem tapasztaltad? Remélem, azért nem fogja sokáig húzni az agyadat vele. Az meg hogy durva-e… nos ezt majd meglátod. – Bevallom erről semmit sem tudok. Szerintem nem lenne az a bátyám, pláne vele nem, bár aztán lehet, csak én gondolom így, a valóságban pedig még én is félreismertem Chirstophert ilyen szempontból. Legalább megtudtam, hogy még semmi sem történt közöttük. -Valószínűleg elvesznél és olyan szóbába is benéznél, ahová nem kéne. – Utalok ezzel a pár perccel ezelőtt történt eseményekre, bár láthatja, hogy ismét csak szórakozok vele, ezt mutatja az arcom is, mert engem valóban nem zavart. – De te is tudod, hogy szívesen segítek, ahogyan csak tudok, ha szólsz. – Alapból igyekszem segítőkész lenni, most meg pláne, hogy neki is egészen biztosan új ez a helyzet, és még fel kell dolgoznia mindent. Éppen ezért nem nyaggatom, inkább csak igyekszem mellette lenni, ha szüksége lenne rám. Mert bár a testvérem is ott lehetne neki, sajnos neki mindig akad valami dolga. Szerencse, hogy nyár van, így legalább nekem van időm. A szavait hallva a vigyor csak szélesedik az arcomon. Örülök, ha neki is megfelel, amit választottam, bár kivételesen semmi mögöttes szándékom nem volt ezzel. Egyszerűen tényleg erre vágytam. A kiejtését hallva pedig csak ismét megállapítom, hogy mennyire szépen beszél. Tényleg, ha már itt van, akkor meg is kérhetném, hogy segítsen nekem a franciával. Időnk azt gondolom, hogy bőven lesz rá és ezzel is legalább elvagyunk. – Elveszett kenyér? Ez elég érdekesen hangzik. De egyébként nem tudtam. – Arcomon látszik, hogy tényleg különösnek találom. Ellenben most már ezt is tudom. Tényleg minden nap tanul valami újat az ember! Közben pedig megmondom a konyhán, hogy mit is választottunk reggelinek, hogy az aztán visszatérhessek az étkezőbe és Aidennel szembe foglaljak helyet. -Hmm… Remek kérdés. Régebben, mikor még kicsik voltunk, akkor gyakran tanulás helyett inkább csak énekeltünk, persze csak halkan, hogy a szüleink ne jöjjenek rá. – Jó is volt, akkor még a bátyámnak is több ideje volt velem foglalkozni. – Piszkálódás… Az annak számít, hogy miután Christopher egyetemre került állandóan azzal nyaggattam, hogy játsszon velem? Néha még arra is képes voltam, hogy az ajtaja előtt kezdtem el énekelni, csak hogy végre foglalkozzon velem. – Meg egy kicsit pihenjen is, mert sokszor már rossz volt nézni, ahogyan a munka lassan felemésztette. -Miért érdekel? – teszem fel a kérdést őszinte kíváncsisággal. Ez a kérdés valóban meglepett, nem számítottam rá, hogy pont engem fog erről kérdezni. Ez nem a bátyám reszortja lenne, hogy megválaszolja? – Elmondhatom, amit tudok, de remélem tudod hogy sose tanácsos valakinek a volt kapcsolatairól érdeklődni, pláne úgy, hogy te vagy a jelenlegi. – Legalábbis ezt mondják, és így belegondolva valóban nem szerencsés, hiszen akaratunk ellenére is hasonlítgatni fogjuk magunkat a másikhoz. – Csak azért mondom, mert ti egészen más eset vagytok. – Köztük ez az egész kapcsolat valódibbnak tűnik a számomra.
Van egy különleges érzete annak, ha a párom testvérével beszélgetek, legfőképpen azért, mert hát Sophie előtt aligha volt még ilyenben részem. Bár Aichanak volt testvére - még most is van természetesen, csak már nem a párom, hanem a barátom, barátnőm, hogy is mondják ezt… -, Kaidennel én akkoriban még nem találkoztam és szerintem csak a sors fintorra, hogy itt New Yorkban igen. Úgyhogy mindezek után Sophie vált számomra az első igazi olyan testvérré, akihez valahogy viszonyulnom kellene és ehhez hozzájön az is, hogy hát ő nő, a bátyja meg… hát a bátyja nyilvánvalóan nem nő. Mindezek ellenére meglepően könnyen ment minden, bár nem szabad elfelejteni azt sem, hogy mi akkor lettünk igazán jóban, amikor még nem volt köztem és Christopher között szorosabb kapcsolat, sőt, mondjuk ki, menekültem a bátyja elől, úgyhogy igenis nem túlzás azt állítani, hogy Sophie ösztönző szavai nélkül lehet nem tartanánk ott, ahol. De akkor most felmerül a kérdés, hogy ezek után hogyan kellene viszonyulnom hozzá? Ugyanolyan barátként? Lehet a szülei – míg itt lakok – teljesen rossz néven vennék ezt, vagy félreértenék, ahogy anno Christopher is félreértette, feltehetőleg azért, mert túl közvetlen szoktam lenni a lányokkal. Általában amúgy mindegyikkel. Teljességgel letaglózva pislogok és egy pillanat erejéig meg is torpanok, nem tudom, hogy most csak ugrat, vagy Chris tényleg teljesen más ember az ágyban, mint aminek látszik máshol. Először is, nem tudok elmenni amellett, hogy Sophie azt hitte ezidáig, hogy mi már túl vagyunk az első alkalmunkon, ami nem lenne butaság feltételezés, mert nyár van és jó pár hónapja együtt vagyunk már, de… nem. Még csak nem is láttam Christophert meztelenül, csak alsónadrágban és azt is csak az öltözködések miatt. Aztán mi az, hogy húzni az agyamat? Most csak játszik velem Chris? Szóval már lehet rég akarja, csak én nem merek lépni? Mindemellett pedig lehet félreértem, de nekem nagyon úgy jön le, mintha Sophie hallott volna pletykákat mondjuk Samanthatól. Mindig olyan nehéz volt megjeleznem ezt a nevet is, pont, mint a… őőő, szóval a bácsi nevét is. És ami a legnagyobb kérdés számomra az összes eddigieket összevetve: - És te ilyeneket honnan tudsz? - kérdezem egy kicsin cukkolva, szemeimben is rosszaság csillámlik, nem pedig a számonkérés komolysága. Nekem halvány fogalmam sincs Aida, vagy Adam szexuális életéről, Adaméba nem is akarok belegondolni, Aidanak meg... hát neki nyilvánvalóan van, mivelhogy már anyuka. Kétségkívül szeretjük Sophieval egymást nehéz helyzetbe hozni, noha amikor nem egymást lökjük bele orvul a nehéz pillanatok közé, akkor rendszerint segítünk a másiknak kikeveredni onnan. Ez a mi kapcsolatunkban, ami annyire szép. - Jól van Sophie, jól van! Szórakozz csak velem… - húzom össze durcásan a szemeimet és úgy nézek rá, mint aki kész visszaszívatni őt, csak még éppen nem találtam ki, hogy mivel, de majd úgysem fogja megúszni. Persze mindezt ilyen formában nem merném mondani neki, ha ezidáig nem győződtem volna meg afelől, hogy nincsenek itt a szülők. A múltkori találkozás is kicsit kellemetlen volt, bár Chris szerint hajlandók megbarátkozni velem, vagyis mondjuk úgy, hogy mutatják annak szikráját, hogy esetlegesen nem szólnak bele Christopher dolgaiba. Nekem még mindig nehéz elhinnem, hogy a szülők és köztünk kisülhet bármi jó, elég csak az én családomra gondolni, de ne legyen igazam. A konyhába érve már van tapasztalatom az ittlétben, párszor aludtam már itt, vagyis nem a konyhában, hanem a házban és reggelit rendszeresen fogyasztottam, a konyhán dolgozóknak így nem is lehetek nagy meglepetés, ellentétben a szülőkkel. - A franciáknál nagyon sok érdekes dolgot tapasztaltam - nézek ár szememet forgatva, én nagyon bírtam az egész kultúrát, de volt, hogy valamint egyáltalán nem tudtam kiigazodni. Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá a testvériségükre, amit biztosan megtettem már Chris-szel is, de tapasztalataim alapján Sophie sokkal könnyebben kimondja azt is, amit Chris nem feltétlenül akarna másokkal megosztani és pontosan ezért is puhatolózok ádáz módon a lánynál. Nem mintha annyira rossz ember lennék, ennyit igazán meg lehet nekem bocsátani. Halványan elmosolyodok az emléket hallva, nem igazát tudom elképzelni Christophert énekelni, pedig nagyon próbálom lelki szemeim elé vetíteni azt a békés pillanatot. - És hatásos volt? – Millió gondolat megfogalmazódik bennem, de mégis az utolsó szavaira reflektálok. Amennyire képes kizárni a külvilágot Chris, teljesen megértem, hogy Sophienak trükköket kellett bevetnie ahhoz, hogy felfigyeljen rá a bátyja tanulás közben. Aztán csak megvonom a vállam. - Hm, nem tudom. Csak minél jobban meg akarom ismerni őt, azt hiszem. – Ennél őszintébben sajnos tényleg nem tudnék válaszolni, hiába nem mutatkozok túl hitelesnek. - Igen? – lepődök, vagy ijedek meg, mert nem sok tapasztalatom volt még abban, hogy mennyire illik mások exeiről kérdezősködni. Anno Nolannal ezeket mi teljesen nyíltan kezeltük, na de nem is volt annyira bonyolult esetünk, min Christopherrel. - Nekem amúgy mesélt róla, csak azt nem tudom, hogy mit érezhetett iránta Samantha. Ne értsd félre, mert egyáltalán nem turkálni akarok, csak azóta van egy kis bűntudatom, hogy szakított vele és hát egyértelműen én váltottam ezt ki. Azt is tudom, hogy a lány már kellően a család része volt, gondolom beilleszkedett már és tudtommal nem sok kellett a házassághoz sem, csak aztán hipergyorsan megváltozott minden – kérdezem és mondom egyszerre az egészet. - Én csak abban reménykedem, hogy nincs harag emiatt se a család részéről felém, se mondjuk Samantha részéről. – Na most ezzel vajon kivágtam magam a kínos helyzetből, vagy csak nagyon mélyre ástam inkább?
Sok embert egészen biztosan zavar az, ha az egyik barátja a testvérével van együtt. Bár normál esetben azt hiszem, hogy akkor az egyik barátnőmnek kellett volna lennie, hiszen bátyám van. De nem, Aiden a párja, akit az elején győzködni kellett, hogy márpedig Chris nem olyan, mint amilyennek elsőre hiszi. Megérte. Én legalábbis így gondolom. Abszolúte megérte az, hogy irányt adtam nekik, mert most látszik mennyire boldogok együtt. Zavar, hogy a testvérem egy fiúval van? Abszolúte nem! Felkavaró, hogy ez a srác pont Aiden? Legalább tudom, hogy a bátyám jó kezekben van mellette. Tudom, ki is akadhattam volna emiatt, mert hát sokszor ez szokott lenni. „Két férfi nem lehet együtt!” Miért ne? Nekem ezzel semmi problémám nincs, pláne úgy, hogy szerintem most ők a legboldogabbak a világon, még akkor is, ha a mellettem lévő fiú épp nehéz időszakon megy át. El se tudom képzelni, hogy milyen lehet abban a családban, de inkább nem is akarom. Örülök, hogy az én szüleim ilyen szabadon neveltek fel. Amit pedig én tehetek érte az az, hogy megpróbálom minél jobb kedvre deríteni és minél élvezetesebbé tenni az itt tartózkodását. Persze ez mind fontos, de azért a szórakozás sem maradhat el és éppen ezért ugratom Aident. Talán kissé túlzásba esek most, de ő is láthatja rajtam, abszolúte nem gondolom komolyan most azt, amit mondok. Vagy esetleg mégis elhitte? A pillantásából ítélve talán valóban komolyan vette a szavaimat. Ennek a gondolatára csak még hangosabban elkezdek kuncogni. Honnan is sejthetném ezt, hiszen még a saját testvérem sem oszt meg ilyet velem. Egyszerűen csak kapva kaptam a lehetőségen és lecsaptam a magas labdát, amit adott. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekelni fogja a téma, pedig én csak az agyát húzom, a szavaimban semmi komolyság sincs. - Ugyan, elvégre a testvéremről van szó. Talán nem hiszel nekem? – nézek rá én is huncut pillantással. Látom ám, hogy ott van a rosszaság a szemében, nekem nem tud hazudni, bár gyanítom most direktbe nem is akarja eltitkolni. Mindenesetre állom a pillantását. Sokszor keverjük a másikat nehéz helyzetbe, de azzal a lendülettel ki is rántjuk a másikat, ha éppen szükséges. Ezért vagyunk mi ilyen jó páros és örülök, hogy annak ellenére, Chrissel jár nem változott semmi a mi kapcsolatunkban. Szörnyű már csak belegondolni is, hogy emiatt másképp álljon hozzám, hiszen semmi szükség sincs rá. -Jaj, hát tudod, hogy nem úgy gondoltam! – kezdek el hangosan nevetni, miközben a vállát simogatom. Persze szeretem cukkolni, meg nekem ez vicces is, de megbántani sose tudnám. A durcás tekintete talán egy picit megijeszt, de nem attól félek, hogy most ténylegesen megsértődött, hanem inkább attól, hogy vissza ne kapjam ezt még később. Bár állok eléje, de tudom, hogy képes olyan helyzetbe hozni, amiből nehezen mászok majd csak ki, pláne ha a testvérem előtt csinálja ezt. -Tényleg? Tudsz még mást is mondani így hirtelen? – Imádom mikor Franciaországból vagy a franciákról és szokásaikról mesél. Ennyi tapasztalata van, én pedig csak reménykedni tudok abban, hogy egyszer eljutok Párizsba. De addig be kell érnem a fényképekkel és történetekkel. Ráadásul, ha Aident hallgatom, akkor csak még több kedvem lesz elutazni. Kérdésére szívesen válaszolok, hogy milyen testvér pillanataink voltak Chrissel. Nekem is jól esik visszaidézni őket, szinte újraélem a jeleneteket. Kicsiként még el tudtam érni, hogy inkább velem foglalkozzon, most már egyre kevésbé, mert a munka elveszi minden idejét, de így a fiúval az oldalán már meg tudom bocsátani neki, hogy inkább vele van többet, mintsem velem és ez jól is van így. – Időnként. Persze csak ha nem volt túl sok dolga. – Hiába tudom, hogy sok esetben inkább ő is játszott volna, a munka előrébbvaló volt. Ebbe szomorú belegondolni, de így felnőtt fejjel, talán meg tudom érteni miért tett így. -Úgy értem… - Igen. Valóban nem tanácsos, de úgy ítélem meg a szavaiból, hogy nem egészen úgy értette a megjegyzésemet, ahogyan én szerettem volna. Mindenesetre meghallgatom, amit mondani szeretne, közben végig bólogatok, hogy tudja, figyelek rá és csak a végén kezdek bele a magyarázatba. – Igazából arra akartam rávilágítani, hogy nem jó ötlet mások volt kapcsolatairól érdeklődni, mert könnyen megeshet velünk, hogy akkor magunkat ahhoz próbáljuk hasonlítani. Ti viszont egészen mások vagytok, mert hát… Szóval érted. – Mert nyilván eleve két fiú szerelme más. Azt hiszem. Nem tudom őszintén szólva, de a bátyámat elnézve egészen bizonyos, hogy az, hiszen Samantha mellett sose volt ilyen. – Én nem hinném, hogy bármiféle harag volna. Samantha kedves lány, nem gondolnám, hogy ebből problémát fog csinálni. – Nem, tényleg nem gondolnám, hogy emiatt aggódnia kéne neki. Azt érezné, ha miatta nem lenne minden rendben. – De visszatérve… Christopher és Samantha között nem volt minden rendben, az nem szerelem volt közöttük. Így talán mind a két fél számára jobb, hogy így lett. Ne érezz bűntudatot. Nem lett volna boldog házasság szerintem. Plusz neked jobban örülök. – teszem hozzá a végén egy mosoly kíséretében. Bár a lánnyal sem volt semmi gondom igazából, mindig illedelmes volt és szerethető is, de mivel Aidennel megtaláltam a közös hangot, így nyilván őt preferálom.
Lehet a mi családunk a fura és a túl zárkózott, de nekem fogalmam sincs a testvéreim szexuális szokásairól és valahogy nem is hajtott a vágy, hogy érdeklődjek eziránt. Jó, azért volt, hogy belegondoltam, vajon Adamnak van lehetősége foglalkoznia a feleségével a saját hálószobájuk falai között? Sosem hallottam még panaszkodni a nőt, de olyan felettébb boldognak sem látom az idők nagyrészében. Huh, ebbe inkább bele sem akarnék menni, ellenben Christopher nemi életébe… nos hát abba nagyon is, érthető okokból. Már szó szerint minden eshetőség megfordul a fejemben, hogy Sophie honnan tudhat róla, de komolyan! Egy, meglátta őket, mert nem csukták be az ajtót. Kettő, Samantha elpanaszolta. Három, Christopher beszélt róla neki. Négy, Samantha túl hangos volt és meghallotta Sophie a szobájában. Öt… oké, szóval tényleg sok mindenre tudnék gondolni és ebben benne van az is, hogy csak ugrat engem és valójában nem tud semmit, de hát kérem szépen, én ilyenekről nem tudok viccelni, mert nekem ez nem mindegy. Gondolom megérti. - Ohh, én hiszek neked - fonom össze kezeimet. Ha harc, hát legyen harc, fogadjunk semmit sem tud az egészről, de tessék, én belemegyek, elkönyvelem Christophert durvának és majd meglátjuk, mi lesz. Már amennyiben lesz bármi is, mert ebben sem vagyok biztos, pontosabban meglehetősen bizonytalan vagyok még, hogy mikor és hogy és miként és miért fog megtörténni. Oh, dehogyis nem, pontosan úgy gondolta, tudom én azt, de ettől még ha akarnék sem tudnék rá haragudni. Szememben a kegyelem legkisebb szikráját sem hagyom megmutatkozni, de ahogy a beérünk a konyhába, már megneveljük magunkat és megpróbálunk egy kicsit úgy viselkedni, mintha nem dedósok lennénk. Dedósok, aki Christopher szexuális szokásait tárgyalják ki… Biztosan nagyon örülne neki, ha erről tudomást szerezne. A pirítós legendája csak egy a sok számomra furcsa és némiképp érthetetlen eredetnek, amit Európában tanultam meg, de ha már itt tartunk, az angol nyelvet is ide sorolhatnám. A hangul írás annyira logikus és egyszerű, ehhez képest az angol… hiába mondogatják nekem, hogy arra is rá lehet érezni, szerintem borzalmas! Arról nem is beszélve, hogy valamiért sokkal jobban megszenved vele a nyelvem, mint a franciával. - Persze! Hát, például ez nem az étkezéshez köthető, de én agyvérzést kaptam először attól, ahogyan a franciák közlekednek és nem csak a gyalogosok, hanem az autósok is! De komolyan, mintha nem tudnának vezetni, vagy nem ismernék a szabályokat, csak mennek, mint az őrült. - Oké, persze, ezt pont én mondom, de kérdem én, mit csodálkoznak rajtam, ha egyszer Párizsban szereztem a jogosítványomat? Őrültek között csak őrült módjára lehet vezetni, ehhez képest Seoulban rend és béke van az utakon. Manhattan megint egy más világ, de én úgy gondolom, hogy az amerikai utak is egészen normálisan ahhoz képest, amit ott tapasztaltam. Fura belegondolni, hogy Christophernek még kisebb korában is mennyi dolga lehetett, de ezért jó dolgokat enged sejteni az, hogy azért időnként Sophie sikerrel járt és el tudta rángatni a bátyát mindenféle kikapcsolódásra. Én még sosem hallottam egyiküket sem énekelni, de bizonyára nagyon szépen tudhatnak, arról nem is beszélve, hogy a gitár is egy ilyen szabaduló program lehet nekik. Egy aranyos mosollyal felelek, s nekilátok a közben megérkezett pirítósnak. Sophie megjegyzése egy kissé szorongással tölt el, egyáltalán nem akartam olyasvalamibe beletenyerelni, amihez nem sok közöm van és természetesen én tiszteletben tartom mindenki múltját és úgymond magánéletét, csak azért motoszkál bennem egy kellemetlen bűntudat érzés Samantha miatt. Próbálom kivágni magamat a helyzetből, hogy ne legyen félreérthető és ne haragudjon meg rám Sophie sem, mert még a végén azt hinné, hogy a bátyja mögött turkálok az életében, holott mindössze csak a kíváncsiság hajt, nem a rosszindulat vagy a kielégítetlenség. - Mert fiúk vagyunk? - mondom ki enyhén felhúzott szemöldökkel azt, amit feltételezem, hogy Sophienak nem sikerült. Bizony a reggeli ártatlanság és megszeppentség kezd visszább szorulni rajtam és már olyanokról is kezdek könnyebben beszélni, amiről nemrégiben még nekem sem ment. – Ha nem lesz visszhangja, akkor az már fél siker. - Lehet, hogy tényleg mindenkinek meg akarok felelni, még olyasvalakinek is, akivel sosem találkoztam hosszútávon. Samanthat egy fél pillanat erejéig láttam csak, meg kell hagyni, gyönyörű nő és egészen passzoltak is Christopherrel. Nyilvánvaló az is, hogy miattam szakítottak, én kavartam fel az állóvizet és ez nagyon rossz érzés. Mélyet sóhajtok, elvégre… kicsit azt érzem, hogy az otthoniaknak sosem sikerült megfelelnem, ezek után meg aztán végképp nem, lehet ez vezérel, hogy itt a lehető legjobb formámat nyújtsam. Őrültségnek tűnhet, de nekem ez tényleg fontos. Meglepetten kapom vissza a tekintetemet Sophiera, ahogy hallom, hogy valóban nem volt felhőtlen a kapcsolat köztük, ezek a szavak segítenek, hogy jobban érezzem magam a témát illetően. Nem mintha meglepetés lenne hallani, hogy nem voltak egymásba szerelmesek, de valamiért megnyugtat, hogy Sophie szájából is ezt hallom. - Szóval én jobb fej vagyok? - vigyorgok, mint a tejbetök, hátha ezzel el kicsit burkolni tudom a téma nehézségét. Amint elénk rakják a két vizespoharat és a kávékat is, feltételezem, hogy ezeket követően a személyzet már magunkra fog hagyni, így hát bátorkodom elővenni a telefonomat. Tudom, hogy Sophiet nem zavarja és ezzel nem őt akarom kizárni, hanem épp, hogy segítségemre akarom, hogy legyen ez a kütyü. - Lássuk csak, mit kell nekem beszereznek? - gondolkodok hangosan, miközben újat harapok a pirítósból. – Pólók, nadrág, alsónadrág, zokni… - tanakodom, miközben lassan egy kézzel pötyögöm be a listát a jegyzettömbbe. És még mielőtt Sophie kérdezné. - Igen, a bátyád alsóját hordom. - Tudom, hogy úgyis ráharapott volna erre a magaslabdára. - Nincsenek itt a füzeteim sem, úgyhogy azokból is kellenének újak, bár az talán ráér augusztusig. Aztán… óra… imádom az órákat, úgyhogy az sem ártana, meg egy öltöny és ing, ami a méretemre van. Nyakkendő! Cipő! Mindenféle cipő, meg ha már nyár van, strandcucc sem jönne rosszul. Hmmm… Laptop, napszemüveg - mondom és írom egyszerre, aztán itt meg is állok, mert eszembe jut egy aprócska tényező. Megtorpannak ujjaim és hatalmas fejszámolás közepette Sophiera pillantok. - Szerinted eddig ezek így mennyibe kerülhetnek? - Kettőt és könnyebbet, tudom. Aztán rájövök, hogy amennyiben ugyanolyan márkákat szeretnék kap, mint amit eddig használtam, akkor elég sok nullánál tarthatok, így kézenfekvőbb talán belépnem a bankfiókomba és utánajárnom, hogy mi az az összeg, ami rajta van. Leteszem a pirítóst, megtörlöm a kezemet, mert szükségem van a másikra is, majd egyszer belépek az egyik bankomba. - Úgy tűnik, apa nem nullázott le - nem tudom, hogy ez azt jelenti, hogy marhára nem érdekeltem őt és nem vette a fáradtságot, hogy a nevemre adott pénzzel szórakozzon, vagy pedig ez egyfajta utolsó gesztus a részükről. Ezek szerint van némi pénzem, de azért egy kocsit nem tudnék venni belőle. Gyorsan belépek még a másik bankfiókomba is, ami teljes mértékben az enyém, ez az én keresetem, amit a kórháztól kaptam és hát mi tagadás, jó sok nullával kevesebb áll itt. Egy fáradt sóhajtással hátradőlök a székben. - Neki kell állnom komoly számolgatásokat végeznem. - Ez számomra hatalmas dolog, eddig úgy éltem, hogy sosem kellett néznem, hogy mikor mit és mire költök, ellenben most már szeretném kicsit megfontoltabban élni az életem. Egy kicsit kellemetlen ez most nekem, de valahol meg izgalommal is tölt el, mert ez az élet, ilyen a felnőttkor, elszakadni anyucitól és apucitól, tudom.
Nem igazán érdeklődtem a bátyám ilyen jellegű magánéletébe, hiszen mi közöm van nekem ehhez? Az ég egy adta világon semmi, de amit tudok, hogy nem lehetett valami kellemes meg szép, hiszen eleve nem is szerették egymást. Illetve a lány még talán tényleg érzett is valamit a testvérem iránt, Chris meg csak jó partner akart lenni. A gondolatra megrázom a fejemet. Szerintem nem lett volna túl szép vége annak az egésznek, így nem is bánom, hogy még az esküvő előtt ért végett a kapcsolatuk. A testvéremnek sokkal jobb így, na meg persze most már nekem is, hogy helyette egy srácot hozott haza. Most már a szó szoros értelmében azt hiszem. Aiden sokkal jobb pár neki, ez látszik is rajtuk. -Nagyon helyes. – Le merem fogadni, hogy nem hisz nekem, de nem hibáztatom, igazából ennyi én se venném komolyan magamat. Bár én már a legelejétől kezdve csak egy viccnek vettem volna az egészet, hiszen eredendően annak is volt szánva, csak a fiú értette félre a szavaimat. Nos legalább azt megtudtam, hogy nem történt közöttük semmi. Majd később Christopher is ki lesz kérdezve, mondjuk pár nap múlva, amikor már Aiden is jobban beleszokik ebbe a környezetbe és az új helyzetbe, mert csak képzelem mennyire fura ez most neki. Talán még azt is elhintem a testvéremnek, hogyha igazán jót akar a barátjának, akkor igazán segíthetne neki „ellazulni”. A mellettem lévő srácot most némiképp sajnálom, hogy így átejtettem, de olyan szórakoztató is volt egyben látni az arcát. Aztán majd ha megtapasztalta milyen, akkor úgyis ki lesz faggatva mindenről és vagy rájön, hogy füllentettem, vagy… nos a másik lehetőség, hogy pont a közepébe találtam itt a dolgoknak. Azon azért én magam is erősen meglepődnék. Próbálom menteni a menthetőt, jelen esetben pedig magamat, mert szeretem ugratni őt, de azt is tudom, hogy a testvéremmel neki jelenleg nagyobb hatalom van a kezében. Bármit csak előtte ne járasson le, vagy el ne árulja miről beszéltünk, mert abból fejmosás lesz. Szeretem hallgatni, ahogyan mesél. Mondanám, hogy azért is, mert majd amikor én eljutok oda, akkorra már lesz „tapasztalatom”, de alapból szeretem hallgatni őt. Olyanokat is tud mesélni, amiket a neten nem írnak le és élőben találkozott azokkal az épületekkel, amikről én csak képeket láttam eddig. – Komolyan? Te jó ég! Egyébként csak érdekességként… kik a rosszabbak? Az autósok vagy a gyalogosok? – Bár itthon is vannak őrültek, de elmondása alapján ott rosszabb lehet a helyzet. Szerencsére nekem még nem volt balesetem és személyesen is maximum úgy találkoztam rossz sofőrökkel, hogy elhúztak a mi kocsink előtt, mikor mondjuk piros volt a lámpa. Persze ez még egy enyhébb példa, de ebből is sok baleset lehet. Miközben mesélem, hogy mit is csináltunk gyerekként és hogyan rángattam ki a bátyámat a munkamániájából, addig megérkezik a reggeli, aminek neki is látok, amint a mondandóm végére jutottam, mert már tényleg éhes vagyok. Ennek ellenére lassan és kisebb falatokban eszek. Jól nevelt vagyok, nem fogok mindent két harapással elfogyasztani. Ezek után áttérünk Chris múlt párkapcsolatára. Kellemetlen téma ez valószínűleg neki is és némiképp nekem is, bár leginkább azért, mert nem tudok túl sokat, a szaftos részleteket meg még annyira sem. Ennek ellenére igyekszem tudásomnak megfelelően a legjobb választ adni, de ugyanakkor figyelmeztetem is, hogy ők egy külön világ. Nem vagyok dühös, amiért erről kérdez és még csak nem is értem félre, elvégre valamelyest érthető, hogy kíváncsi, amitől én félek, hogy ő távozik innen megbántva, pedig pont neki kéne boldognak lennie. -Elsősorban igen, ez valóban határozottan mássá teszi a helyzetet, de… ti szeretitek egymást és talán ez a fontosabbik különbség. – Persze én is azt akartam mondani, hogy azért mert az azonos nemből vannak, mert nyilván mindenkinek ez tűnik fel, de ha közelebbről megnézzük őket, akkor a boldogság az arcukon teljes mértékben más, mint Samantha esetében volt. – Visszhangja? – nézek rá kissé értetlenül. Most arra érti, hogy nem őt fogják hibáztatni a szakítás miatt? Nem értem miért ő lenne a bűnös. A testvérem döntött így, a szüleink pedig tudomásul vették, ahogyan azt is, hogy Aiden itt marad nálunk. Szóval abszolúte nem látom okát, hogy emiatt aggódjon. Legalábbis a családban nem lesz ebből probléma, ha eddig nem volt, akkor ez után már pláne nem lesz. Próbálom is nyugtatni, meg magyarázni neki, hogy Chris számára alapból nem is lett volna jó, mert az nem volt szerelem. Az ilyen pedig csak negatívumot szül, aminek a vége valamelyik fél boldogtalanságához vezetett volna. Vagy éppen mind a kettőjükéhez. – Igen, határozottan. – teszem hozzá nevetve. – Meg hát, veled egyből megvolt a közös a hang és nagyon jóba lettünk. Nehogy azt hidd, Samantha mindig kedves volt velem, nagyon szerethető a lány, de mégis más, hogy egy barátomat tudhatom a testvérem mellett, vagy egy nőt, akit igazából én sem ismerek annyira. – Bevallom valahol nekem is jót tett azt hiszem, hogy nem kell most már jó arcot vágnom és úgy tennem, mintha minden rendben lenne a lány és a fiú között. Most már tényleg mosolyoghatok és nyugodt lehetek, hogy a bátyám érzései is talán végre valahára kiegyensúlyozottá válnak. Meg esetleg láthatóvá… Amint lerakják a vizet, egyből kortyolok is belőle, majd mikor a személyzet elment látom, hogy a srác a telefonját kezdi nyomkodni. Én a sajátomat fennhagytam, mert gondoltam majd vele beszélgetek, de ez nem azt jelenti, hogy zavarna, amit csinál. Így is tudok vele csevegni, ha akarok. Egyből lecsapnám a magas labdát, mikor az alsónadrág részéhez, de még mielőtt bármit mondhatnék meg is válaszolja a kérdésemet. – Ünneprontó. – jegyzem meg halkan, d eközben mosolygok is, mert poénnak szántam, és további fecsegés helyett inkább a pirítósomat eszem és hallgatom. – Mi a viszonyítási alap? – kérdezem két falat között. – Ha van egy csomó pénzed feleslegbe, akkor azt mondom, hogy vegyél, amit csak szeretnél. Ha ellenben nincs, akkor vagy olcsó helyről kéne rendelned, vagy csökkentsd a mennyiségeket. Teszem azt… cipő nyilván kell, de mondjuk 5 pár helyett elég kettő. Vagy három. Esetleg az órát is meg kéne gondolni. A nyakkendőt szerintem Chris szekrényéből is be tudod szerezni ingyen, de ha annyira nem akarod az ő cuccait használni, akkor kérd ezeket ajándékba tőle és tőlem. – kezdek el szépen pislogni rá. Mert hát ez is egy opció. – Akkor legalább tudod mennyivel gazdálkodhatsz. – Nem fogom megkérdezni az összeget, mivel nem lenne illendő. Ő is el tudja dönteni, hogy mire elég neki ez a mennyiség, ha pedig továbbra is kér segítséget, akkor igyekszem a lehető legjobb tanácsokat adni. Ami remélhetőleg sikerülni is fog. – Hozzak számológépet? Vagy inkább papírzsepivel készüljek neked? – Tudom, hogy nem ez a legfelelőbb pillanat a viccelődésre, de igyekszem itt oldani a feszültséget. Meg fogjuk oldani, mindent meg lehet, legrosszabb esetben Christopher biztosan nem bánja, ha valamiből az ő cuccát fogja használni.
Már nyitom ajkaimat, hogy ebből rávágjam, az autósok ezer fényévvel is rosszabbak a gyalogosoknál, aztán megtorpanok, mert visszaemlékezek egy esetre, mikor is mentem az egyik főúton és a semmiből kilépet elém nem is egy, hanem két gyalogos. Arról nem is beszélve, hogy piros zebrán is átmennek, mondván, hogy nemrég még zöld volt, ami kétségtelen, hiszen azelőtt nemrég meg megint piros, ahogy előtte meg megint zöld. Így hát visszavonulok, hogy a kérdés komplex mivolta miatt tovább agyaljak a válaszon. - Hm, nem talán az autósok még mindig rosszabbak a puhatestűeknél Párizsban - jutok végül erre az elhatározásra, csak mert nem tudom elengedni a sávok nélküli körforgalmakat, amik rosszabbak ott Párizsban, mint Indiában. Nem sokkal később neki is látunk a reggelinek, ami nagyon finomra sikerült. Nálunk még sosem ettem olyat, ami ne ízlett volna, igaz, ez nálunk sem volt másképp. Nem akarom egyébként kellemetlen helyzetbe hozni Sophiet a kérdéseimmel, hogy aztán ügyesen kínos szituációban kössek ki én magam is, de sikerül összehoznom. De minden jó, ha a vége jó, márpedig én olyan boldogan süppedek bele a székbe, mint aki képes elfolyni. Azt mondta... mi szeretjük egymást. Nem tudom, miért esik ezt ennyire jól hallani, mikor nem kérdőjelezem meg Christopher érzéseit irántam, amiket milliószor tudtomra adott a maga módján, de a húgától is megerősítést kapok, ami mindig szívmelengető. Mint ahogy az is kétségtelen, hogy én is szeretem a bátyát, nem véletlenül vagyok itt. Fura belegondolni, de a kapcsolatunk miatt kerültem oda, hogy elmeneküljek otthonról, s pont a kapcsoltunk érdeme az is, hogy most itt vagyok, éppen ezért igyekszem a lehető legpozitívabb módon kezelni ezt az amúgy minden csak nem jó, sőt, egyenesen siralmas helyzetet. - Rendben, vettem - szalutálok játékosan, ezúttal már többszörösen is meggyőzött arról, hogy nincs miért kellemetlenül éreznem magam Samantha kapcsán. Ha Christopher és Sophie is úgy gondolja, hogy annak ellenére is, hogy fiú vagyok, mellettem Chrisnek jobb, akkor bármennyire is furcsa a helyzet az exét illetően, ennek így kellett lennie. - Áhh semmi, felejtsd el - legyezek a levegőbe kezemmel. Ha pontosítanám, hogy itt most valami olyasmire gondolok, hogy esetleg Samantha némi rossz szóval illetni a szakítás miatt Christopher, akkor nem rossz embernek tüntetném fel magamat, holott a mi családi légkörünkben ezek mindennapos témák. "Nem árthatunk senkinek, nem hozhatunk senkit kellemetlen helyzetbe, mert még bosszút állna rajtunk." Mindegy is, szerintem Sophie már sokadik alkalommal is meggyőződhetett afelől, hogy mennyire túlpánikolom a dolgokat. Biztos köze van ennek az asztmámhoz is. - Ez esetben köszönök mindent, barátom! - hangsúlyozom ki a barát szót, amivel épp most illetett engem. Felé emelem a kávéscsészét, amolyan gesztusként, majd belekortyolok a forró és fekete folyadékba. És ha már ilyen baráti köztünk a viszony, megengedem magamnak, hogy mellőzzem a sznobos normákat és lecsekkoljam a bankkártyámon lévő összeget. Ismerem már Sophiet annyira, hogy tudjam, olyan mint én, vagyis előszeretettel szereti lecsapni a magam labdákat. Ha nem egymás labdáiról van szó, hanem egy harmadik személyéről - általában Chrisé - akkor az pokoli lehet, ketten biztosan kibírhatatlanok vagyunk, ugyanakkor egymással pedig pont hogy nehezen tudunk mit kezdeni, mert a másik előbb helyesbít, minthogy megadja a lecsapás lehetőségét a másiknak, én pedig egyből érzékeltem, hogy adta magát az az aprócska szófoszlány, miszerint Christopher alsónadrágja van rajtam. Két napos fehérneműben mégsem lehetek. Huncut módon vigyorgok Sophie vereségén, ezt a kört én nyertem, de tudom, hogy résen kell lennem a továbbiakban is. Megörülve azon, hogy van pénzem és nem nullázódtam le, hirtelen minden eszembe jut, amit be kellene szereznem és látom lelki szemeim előtt, ahogy a kártyámon lévő összegek végéről egy pac-man elkezdi harapdálni a nullákat. Hallgatom Sophie meglátásait, mindeközben egyszerre pörögnek fejemben az értelmező kéziszótár lapjai és fut végtelen gyorsasággal egy numerikus mátrix. Szóval akkor kezdjük egy mély sóhajjal, majd belátóan bólogatni kezdek. - Jah, igazad van - ejtem le vállaimat, mintha megadnám magam, vagy aki pont most jött rá, hogy az élet nem rózsaszín. - Ha már feltehetőleg nem lesz egy jó darabig ennyi pénzem mint most, akkor nem kellene egyből elszórni. - Kihúzom közben a listáról a nyakkendőt, mert meggyőzött, hogy azt talán nem szégyen Christől kérnem. Ezzel együtt pedig egy újabb kisebb pánik lesz úrrá rajtam, amit a komolyságom tükröz. Az a baj, hogy teljes bizonytalanság van. Egyedül nem tudok annyit keresni egy gyakornoki munkával egy állami kórházban, hogy fizetni tudjam az egyetemi képzés költségeit és még ellássam magamat is. Csak jelenleg még gondolatát sem akarom annak, hogy beszéljek a saját szüleimmel bármiről nem, nemhogy a pénzügyekről. - Papírzsepi lehet jobban jönne - mondom a telefonomra meredve. Jó fejben számoló vagyok, ellenben a könnyeimet nem lenne elegáns a ruhámba, akarom mondani Christopher ruhájába törölni. Persze odáig nem roskadok magamba, hogy tényleg sírjak is, csak megkongott az élet keserű mivolta. Gondterhelten hátradőlök a székben. - Szerintem megpróbálom az olcsóbb, de még jó minőségű holmikat beszerezni, már amit tényleg nem tudok nélkülözni. Teszem azt... laptop. - Egyetemista vagyok, laptop nélkül mégsem tudok élni. - Vagy beszélek a nővéremmel, hogy... - a hangom megtorpan, szemeim pedig kikerekednek. Ah basszus, Aida. Vajon tudja már anyáéktól, hogy mi történt? - szóval, hogy esetleg kicsempészné a szobámból a legfontosabb dolgaimat - fejezem be végül a mondatot. - Szólj rám, hogy reggeli után hívjam majd fel Aidat. Nem akarom, hogy ő aggódjon miattam. - Ha valaki, Sophie teljesen együtt tud érezni a nővéremmel, elvégre nincs olyan rég, hogy Christopher autóbalesetet szenvedett és emlékszem, hogy akkor telefonon mennyire kétségbe volt esve a húga. De hazavittem Christ és hamarosan már minden rendben lett. Sőt... akkor kezdődött el tulajdonképpen minden, ami ő és én. - Az cukor? - bökök a hozzá közelebb eső dobozkára. Ha megkapom, teszek egy kicsit a kávémba, mert hirtelen megkívánom az édes ízt.
Látom, hogy válaszra nyitja a száját és már erősen figyelek is a válaszra, majd ismét becsukja. Látszólag elgondolkodik, így csak érdeklődve oldalra billentem a fejemet és úgy várok tovább. Mikor viszont megkapom a választ egy pillanatra ledöbbenek, de tényleg nem tart sokáig, mire elkezdek nevetni. Nem hangosan, azért igyekszem visszafogni magamat, hogy ne mindjárt az egész ház tudja, hogy rendkívül jól szórakozok a fiú társaságában. – Puhatestűek… - mondom nevetve. Tetszett a leírása. – És ezen ennyi ideig gondolkodtál? – kérdezek vissza mikor már valamennyire megnyugodtam, bár a mosoly még mindig ott van az arcomon. Most csak remélni tudom, hogy semmi vicceset nem fog ezek után mondani, különben ismét előtör belőlem a nevetés, nem szeretném, ha úgy telne el a következő tíz perc, hogy tulajdonképpen hacsak rám néz már nevetek. Ha tervezte ennyire egyértelműen jelezni felém, hogy mennyire tetszettek neki a szavaim, akkor is rájöttem volna. Nem tudja eltűntetni az arcáról azt az érzést, ami ott van. Talán ma nagyon erőlködik, akkor a mosoly eltűnhet a szemeiben még mindig ott fog csillogni mennyire jól esett neki, mikor kimondtam: Bizony a bátyám szereti. És ez természetes. Néha csak irigykedni tudok, hogy mennyire boldogok együtt, meg hogy őket megtalálta az igaz szerelem, még akkor is, ha ez némi nehézségekkel jár. Ugyanakkor meg képtelenség lenne rossz érzéseket táplálnom irántuk, hiszen mind a két fiút kedvelem, így csak természetes, hogy örülök nekik és nem mindjárt rosszallóan nézek rájuk, amiért én még nem találtam meg a másik felemet. Mindennek el fog jönni az ideje, nekik ez éppen most volt. -Helyes! – bólintok mosolyogva, hogy végre elfogadta, nem lesz ebből semmi baj. Samantha a legutolsó személy (persze csak utánam), aki miatt aggódnia kéne, hiszen ő kedves lány, ráadásul tényleg ebből semmi jó nem sült volna ki. Chrisnek mellette a helye. Válaszra csak felvonom az egyik szemöldökömet gyanakvóan. – Ezt most elengedem. – nézek rá fenyegetően, hogyha még valamit el akar előlem hallgatni, akkor azt már nem fogom hagyni. Természetesen nem fogom erőltetni, hogy mondjon el nekem mindent, bár nyilván örülnék neki. Vannak dolgok, amiket biztos vagyok benne, hogy nehéz velem megosztania, de ha valami nyomja a lelkét, akkor jobb ha tudja, rám számíthat. Az előbb felmerült téma miatt sem ítéltem el soha, szerintem helyesen cselekedtek a bátyámmal, inkább csak túlreagálja ezt. -Neked bármikor! – mondom mézes-mázos hangon. Igazán mondhattam volna azt, hogy van mit, de nem leszek vele ilyen kis gonosz most. Kivételesen megkímélem, hiába szeretek vele ilyen csipkelődő lenni. Ha már egyszer a barátomnak tartom. Mert hát mi szeretjük a másikat, azt hiszem pont ezért is esik annyira jól ugratni egymást. Ezek miatt nyilvánul meg, mennyire jól tudunk elleni egymás társaságában. Persze azért már igyekszem én is megválogatni a szavaimat, hiszen tudom képes kiforgatni azokat, adott esetben pedig még lecsapni egy magas labdát is. Csak képzelni tudom, hogy más hogyan érezné magát mellettünk. Valószínűleg a kettőnk energiája annyira intenzív lenne, hogy könnyen lenyomhatnánk egy harmadikfelet. Rosszabb esetben még össze is fognánk ellen, hogy aztán közös célpontként támadjuk a másikat. Persze csak poénból meg nyilván semmi bántót nem vágnánk a fejéhez mi is tudjuk hol a határ, amit nem szabadna átlépnünk. De mázlim van, mert az alsónadrágos téma még pont ezen belül van és nem tagadom, már egyből kérdeznék is, de neki muszáj lelőnie a poén részét az egésznek. Nyilván az előtt, mielőtt még elkaphattam volna. Na majd Christ is kikérdezem erről. -Rendkívül jó ötlet lenne, ha spórolnál. Milyen izgi! Ezt is megtanulhatod. – Mivel eddig gyanítom nem igazán volt rá szüksége. Ebben az időszakban, hiába fog itt élni azt hiszem jobb lesz megtanulnia beosztania a pénzét. Nyilván igyekszem majd segíteni neki amiben tudok, bár nekem sincs túl sok tapasztalatom, de két agy mindig többet ér, mint egy, közösen biztosan ki tudunk majd okoskodni valamit. Én legalábbis próbálok pozitívan hozzáállni ehhez. -Ennyire rossz?! – nézek rá meglepődve. Úgy értem én csak poénból mondtam ezt, de most, hogy látom mennyire kis lehangolt lehet tényleg nagy a gond. Szegény Aiden, igazán nagy bajban lehet most akkor. Igyekszem átérezni ezt, igazán nehezen tudom, de azért elképzelni mégiscsak képes vagyok a helyzetet. Most kedvem lenne megölelgetni, de majd akkor inkább, mikor már nem mered ennyire a telefonjára, nem akarom gondolkodás közben megzavarni. -Nem veszélyes az neki? Mert ha nem, akkor megkérheted, de ha mégiscsak az volna, akkor inkább ne vállalja el, szerintem meg tudjuk oldani. – Nyilván örülnék, ha az (ezek szerint) amúgy is kevés pénzéből pont egy laptopot venne, de ha a nővérének ez túlságosan rizikós, hogy kicsempéssze, akkor nem biztos, hogy meg kéne kockáztatnunk, neki is baja esik. – Persze, szólok! – Gondolom, hogy nem akarja aggódjon miatta. Még ha a szüleinek nem is szól a hollétéről, vagy egyáltalán valami életjelet adjon magáról, a nővérének kellene. Tudom milyen, ha az ember nem tudom semmit a testvéréről, eléggé szörnyű érzés. A hirtelen témaváltásra felkapom a fejemet és egy pillanatig megállok. – Tessék? – kérdezek is vissza, mivel eléggé elvesztem a gondolataimban, tudom udvariatlanság, de remélhetőleg megérti, hogy eléggé váratlanul ért a kérdés. – Oh! Igen. – és egyből nyújtom is felé, ha már egyszer én könnyebben elérem. – És egyébként hol gondoltad megvásárolni a szükséges dolgokat? – mert gondolom azért van valami terve erre is.
Ha még a kényes téma nem is lenne kellően kényelmetlen, a Samantha és Christopher között történteket olyasvalaminek érzem, amihez nekem már nincs közöm, pláne árulkodni, vagy pletykálkodni. Sophie és Christopher tudtommal nagyon jó viszonyt ápolnak, így feltételezem, hogy nagyon sok mindent megosztanak egymással, bizonyára jobban is képben van a dolgokkal, mint én magam, aki csak nemrég kapcsolódott be - ha úgy tetszik - a család életébe. Olyan vizekre evezek, ami egyébként nem bűn, de nagyon rosszul sülhet el és akkora jelentősége nincs, hogy veszélyeztessem általa a Sophieval, vagy a Chris-szel való kapcsolatomat, amiket nagyra becsülök. Jelenleg ők a családom, bármennyire is fájó ezt bevallani még magamnak is a történtek után. - Ne értsd félre, csak nem akarom, hogy rosszul fogalmazzam meg és emiatt ártsak bárkinek is. Igazából rájöttem, hogy amin agyaltam, az majdhogynem nem is létezik. - Tisztázom még azért a történteket, mivel nem szeretném, hogy rossz kérdések maradjanak benne. Azért jó látni, hogy túl tudunk lépni a félreértésen és nemsokára már, kezünkben a toasttal ismételten jókat tudunk mosolyogni. Tényleg nem spóroltam még életemben. Szerencsésnek tartom magam, hogy sosem voltak családomnak, ezáltal nekem sem anyagi problémáim. Nem kellett azon agyalnom, hogyan osszam be a pénzemet, noha azt is le kell szögezni, hogy véleményem szerint nem éltem nagy lábon. Oké, mihez képest... De sok más gazdag gyerek követeli a jachtokat, milliárdos utazásokat, miközben én még az autómat sem kértek, hanem kaptam egyet, amit teljesen boldogan elfogadtam. Azt még nem tudom, hogy most milyen lesz az életem, nem hiszem, hogy éhen halnék, pláne úgy, hogy megmaradt a kártyámon a pénz is, viszont... azon kívül, hogy a mindennapi holmijaimat be kell szereznem, tényleg nem sok igénnyel rendelkezem. Minden öt cipő, amikor csak hármat hordok: egy nyárit, egy télit és egy ünnepit? Ráadásul most már nem is szabják meg, hogy mikor mit kellene viselnem! - Dehogy is! - mosolyodom el, s szavaim is ezúttal bíztató kedvességgel hangoznak irányába. Egyáltalán nem rossz semmi, vagyis próbálom így felfogni, de az abszolút csak egy poén volt, hogy papírzsepi kellene nekem. Vannak bizonyos helyzetek, amikor elsírom magam, de az nem ez. Pénz miatt nem vagyok hajlandó sírni! Ami viszont lehangol, az a családom a családom körüli helyzet. Aida is eszembe jut, aki végigkövette az elmúlt hónapok egyre keményebb pillanatait, s mindazt, ahogy szép lassan a giotin alá hajtom a fejem. Magam alatt vágtam a fát, az első baltaütéseket pedig akkor végeztem el, mikor privátban is találkozgattam Chris-szel. A fa már akkor ki volt vágva, mikor először csókolóztunk, a többi már csak a kidőlés folyamata volt. Sophie jogos kérdéseire megdermedek. Valójában, de nagyon is veszélyes ez Aidanak. Én mondtam neki is anno, hogy nem akarom őt sehogy sem bajba keverni, nem kell neki megvédenie engem, mert fontosabb az, hogy legalább ő megmaradjon az a "gyerek", akire büszkék a szülei, még ha a valóság sosem egyenlő azzal, aminek tűnik. - Nem tudom... - görnyedek előre az asztalra, mint aki feladja az egészet. - Semmit sem tudok. - Bár ez csupán egy pillanatnyi elkeseredés, közben azért próbálom meghozni a megfelelő döntést. - Szerintem beszélni fogok erről is Aidaval és majd közösen kitaláljuk a helyes megoldást. Csak apáékkal nem akarok találkozni. Szeretném, ha nem tudnának rólam, hogy egy kicsit esetleg talán aggódnának értem, bár tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Kicsit menjen a francba mindenki, aki otthon van... - Még szerencse, hogy Aida nem otthon lakik, így tényleg helyénvaló ez a kifakadásom. Igaz, anyámon láttam az aggodalom jelét, de az elmúlt években ő sosem volt képes semmire, nem védett meg, nem törődött velem, az érzéseimmel, így az én szememben ő is hibás. Sophie előtt merek gyengének mutatkozni, de azért egy idő után már nekem is kezd kellemetlen lenni, hogy görnyedek az asztal felett és siránkozok. Még mindig dolgozom fel a történteket, feltehetőleg ennek a jelei bukkannak elő a viselkedésemen, noha ez nem mentség, jól tudom. Talán ideje kávézni. - Köszönöm! - veszem el a cukrot, hogy szórjak belőle a kávémba. Kívánom az édeset. - Interneten, elsősorban. Azon belül nem igazán tudom, hogy honnan, van egy-két bolt, ahonnan szoktam rendelni, de most csak azért sem onnan akarok - utalok vissza az előző beszélgetésünkre, amikor is megfogadtam, hogy olcsóbbakat választok, arról nem is beszélve, hogy kitenni ebből a házból a lábaimat ennyi sebbel és kék folttal az arcomon nagyon nem szeretném, így hát marad a webáruház. - Köszönöm a reggelit! - mosolygok a konyhában dolgozók felé, majd Sophiera is, hiszen mindenkinek szól ez. Még egy apróság eszembe jut az étkezőt látva, amely egyébként annyira nem is apróság. - Chris említette, hogy a szüleid elfogadtak minket? Christophert és engem együtt - mesélem el a hírt nagy büszke mosollyal, miközben betolom a széket, amin eddig ültem. Számomra ez nagyon fontos momentum volt. - Vagyis Chris ezt mondta, én nem igazán tudtam olvasni a szüleitek mimikáit és mozdulatait, szavait, de ha tényleg így van, akkor az számomra hatalmas dolog. - Büszkén húzom össze magam az emlékekre. Az is fantasztikus, hogy Christopher a történtek után is megkapta az igazgatói széket, amely csodálatos érdem! Ebből is látszik, mennyi más a két család és nekem a Nam-ok rettenetesen szimpatikusak.
Értem is valahol, hogy Aiden aggódik, meg valahol nem is… Azt hiszem minden emberben ott motoszkál, hogy vajon az előző partnere milyen volt, ő milyen hozzá képest és a végén még akarata ellenére is elkezd párhuzamokat vonni maguk között, ami véleményem szerint felesleges is és nem is nagyon jó ötlet. Kapásból mivel Christopher volt barátnője nos… igen, szóval nő. Ez a legnagyobb, de ugyanakkor leglényegesebb különbség kettejük között. Ezért választotta végül a bátyám Őt. – Aiden, tökéletesen értem, emiatt ne is aggódj! De neked igazán nem kell semmi miatt izgulnod, sem Samantha sem Chris miatt, hiszen békésen rendeződtek el a dolgok. Úgyhogy nyugodj meg, én sem értettem félre, de ha szeretnéd a bátyámnak nem kell megtudnia, hogy erről kérdeztél – kacsintok rá egy mosoly kíséretében. Egy ilyen kis titokba nem fogok belehalni. Meg aztán a testvérem is tudja, hogy jóba vagyok a barátjával, így igazán sejtheti, hogy vannak olyan témák, amiket mi ketten simán ki tudunk beszélni, de csak és kizárólag magunk között. Ilyenek azt hiszem a pasi ügyek… Mármint az ő pasi ügye, aki nem mellékesen a bátyám… Egy pillanatra össze is ráncolom a homlokomat, ahogy elgondolkozok mennyire rossz dolog, ha a testvéremet beszélem ki. Úgy értem semmi negatív nem hangzik el róla, amivel ő maga ne lenne tisztában vagy ne merném megmondani a szemébe igaz? Meg most csak a volt kapcsolatáról esett szó, arról társalogni meg még nem bűn! Következő mondatára elhúzom a számat. – Már azt hittem ennyire rossz a helyzet! Hozod itt rám a frászt teljesen feleslegesen. Ha nem ülnél ilyen messze, most megpöckölnélek. – jelentem ki határozottan és mellé erősen bólogatok, hogy komolyan is vegyen valamennyire. Már amennyire képes komolyan venni egy ilyen „fenyegetéssel”. Sose bántanám és nem valószínű, hogy megütném, de a pöckölés nem annyira fájdalmas dolog, ellenben érzi, hogy ilyeneket ne mondjon, ha nem komoly a baj. Normális helyzetben, csak szemet forgatnék és elmosolyodnék, de most igenis komoly dologról van szó! Olyan helyzetben, ahol pénzről beszélünk és arról, hogy nem tudjuk, meddig tart ki neki a készlete nem veszem annyira poénosra a figurát. Aggódok érte! Én is szeretek viccelődni és piszkálni, de az majd ráér, amikor már megoldottuk ezt a problémát. Ami remélem gyorsan fog menni. Igazán nem akartam lehangolni, pláne nem ennyire. Pont én szeretem feldobni az embereket, de most igenis muszáj volt megkérdeznem tőle, hogy nem lenne-e túl veszélyes a testvérének kicsempészni a cuccait. Csak mert nem tudom, hogy ezekbe belegondolt-e vagy esetleg számba veszi-e ezeket a lehetőségeket. Ahogy előre hajol és hallom a hangját kicsit bűntudatot is érzek, amiért megszólaltam. Kellett nekem ilyeneken agyalni… De ugyanakkor meg ez is fontos! – Oh Aiden, biztos vagyok benne, hogy aggódnak érted! Egy szülő mindig aggódik a gyerekéért még akkor is, ha nem mutatja! De abszolúte megértem, ha most nem akarsz velük találkozni, nem is erre akartam kilyukadni, csupán arra utaltam, hogy legyetek nagyon óvatosak. Jobb a békesség, és ha ezt most megborítjuk, akkor félek, te jössz ki belőle rosszul. Ellenben ha beszéltek és úgy ítélitek meg a helyzetet, hogy megoldható, akkor érdemes is megpróbálni. – küldök felé egy bátorító mosolyt. Bízok benne, hogy ez valamennyire segít neki, vagy legalábbis ad neki valami reményt. Igazából csak azt szeretném, ha itt nálunk nem kéne a családja miatt aggódnia és annyi szeretet kapna tőlem így a barátjaként, amennyit csak nyújtani tudok. Én is jobb szeretem, mikor felszabadult és vigyorog, így mindent megteszek annak érdekében, hogy amíg itt van, addig a lehető legjobban érezze magát. -Hm… - nekem is erősen el kell gondolkoznom, hogy milyen olyan oldal van, ami neki megfelelhet. Minőségibb, de olcsó. Őszintén az olyan oldalakat, mint Ebay és Wish én is ismerem, bár hogy az minőségben milyen… Még nekem is ki kell ezt találnom, de rajta leszek, hogy segítsek neki. Ahogyan gondolkozok is a weboldalakon, amiket mutathatnék neki, fel sem tűnik, hogy már fel is állt. – Hm? Oh igen! Egészségünkre és köszönjük szépen, nagyon finom volt! – mosolygok én is aztán az ő példáját követve állok fel. Miközben hallgatom pedig egy boldog vigyor jelenik meg az arcomon. – Így egyenesen ezt nem közölte velem, illetve nem rontott be hozzám és mesélte ezt el, de gondoltam, hogy így lesz. – kezdek el magyarázkodni. – Chris megkapta az igazgatói pozíciót, így sejtettem, hogy nincsenek a kapcsolatotok ellen, de nem is néztek ki dühösnek, vagy bármi hasonló, hogy másképp kellett volna gondolnom. – vonom meg a vállamat mosolyogva. – De örülök, hogy ez téged ennyire boldoggá tesz! Hidd el én is repesek az örömtől, hogy együtt vagytok! És ha Chris azt állítja, hogy anyuék teljes mértékben elfogadtak, akkor higgy neki. Ő nem szokott tévedni az ilyenekben. Talán a romantikához egy kicsit még tanulnia kell, de ha a szüleinkről van szó, akkor verhetetlenek az érzékei. – kezdek el kuncogni halkan.
Hogy miért akarom jól csinálni? Már azontúl, hogy épp most veszítettem el a családomat és jelenleg az otthon számomra Christopher és Sophie testesíti meg? Hát… igazából ez a megfelelési kényszer nem újkeletű dolog nálam, még ha elsősorban nem is a párkapcsolatok terén jelentkezett ennyire feltűnően rajtam. Chris minden tekintetben más, mint azok, akiket eddig ismertem meg. Ő a híd a szeretet, boldogság és a valódi önmagam, valamint a családom által képviselt üzleti életmód között. Talán ha Christophernek meg tudok felelni, azzal elhitetem magammal, hogy engem is megtűrnek és elfogadnak a vezérigazgató egyéniségek. Butaság, egyértelműen az, pláne, hogy teljes szívemből szeretem őt, de bárhogy nézzük, nem függetleníthetjük magunkat attól a közegtől, amit a családunk teremtett nekünk. Sophie olyan számomra, mint a sötét éjszakában a hold fénye. Egy elég erősteljes fényforrás, ami megmutatja, hogy kisebbik gyerekként és hasonló személyiségként is lehet érvényesülni és kiteljesedni. Arcom mosolya fokozatosan húzódik vissza, ahogy hallgatom komoly szavait, s ha nem ejtené ki annyira aranyosan a „megpöcköllék” szót, akkor minden bizonnyal még meg is ijednék tőle. Másodpercekig nem tudom, hogy erre miként kellene reagálnom, dolgozom fel az ingereket, amik egy kicsit emlékeztetnek az apámmal való utolsó beszélgetésemre. Akkor ő fenyegetett, szidalmazott, sőt, pöckölések helyett ütött is. Kiráz a hideg az emlékképektől, de legalább emlékeztetnek, hogy Sophie mellett – feltehetőleg? – sosem kell átélnem hasonlót. Végül elmosolyodom, noha ezúttal egy kis szomorúság is érződhet arcomon. - Lehet most az is fájna – érintem meg még mindig nagyon kék-zöld foltos arcomat, amin élénken látszódnak a pár napja kapott kitagadásom jelei. A keserű emlékek ellenére se nem rosszindulatból, se nem sajnáltatásból szánom a szavaimat, mindössze azt akartam volna mondani ezzel, hogy bizony nem szabad ezúttal alábecsülnöm a pöckölését sem. Lehet nem mutatom ki a felismerés hevében, de roppant hálás vagyok Sophienak, amiért rávilágított egy aprócska problémára, amit mondjuk még én sem tudom, hogy probléma-e. Ezt csak Aida tudja megmondani. Kezdem ezt érezni, hogy egy komplett titkosszolgálat képességét kell magamra ruháznom, hogy eltűnhessek pár napra apámék elől. Nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy ez lehetetlen, ha annyira meg akarna találni, szerintem nem egész egy órán belül tudná a pontos helyemet itt a városban, de szerintem ő most pont nem velem foglalkozni. Anya? Őt nem tudom, de… nem is előle szeretnék bujkálni. Aidát semmiféleképpen nem akarom belekeverni ebbe, még ha most ő is az egyetlen összekötő köztem a cuccaim között. Nem tudom, nagyon nem tudom, mi lenne a jó döntés. Fáradt vagyok, nem fizikailag, hanem mentálisan, nagyon hosszú időszakon vagyok túl, örökös háborút vívtam és ezekben a pillanatokban is vívok apámmal, ami kimerít. Bólogatni kezdek Sophie szavaira, miközben elkezdek írni egy rövidke üzenetet Aidanak, amit végül kitörlök és nem küldöm el. Egy kicsit jobban át kellene gondolnom, hogy miket írok neki most és hogyan fogalmazva. - Remélem nem lesz baj. – Nyugtázom egyetértően a szavait, mélyet sóhajtva pedig leteszem a telefonomat az asztalra. Már megint görcsös lettem a fejemben lévő hülye gondolatoktól, amik ellen csak egy módon szabadulhat, magamat ismerve: ha pozíciót váltok, így hát, látva, hogy mindketten befejeztük a reggelinket bátorkodok cselekedni és felállni a székből. Nem sietek, hiszen nem az a célom, hogy mihamarább elhagyjam az étkezőt. És ha már étkező, nehezen tudom elfelejteni, milyen beszélgetés részese lehetettem tegnap Christopher és a szülei társaságában, amit ezúttal meg is osztok Sophieval. Vigyorgok, mint a tejbetök, nagyon boldoggá tesz, hogy ennyire jófej szüleik vannak. Hát az én szüleimnek nem ennyire normális a felfogásuk, de azt hallottam már, hogy azért Amerikában és Európában sokkal emberibb felfogással élnek az emberek és ha nem is mindenki, de nagyobb aránynak elfogadják a homoszexualitást. Ki tudja, talán ez a helyzet Christopher és Sophie szüleivel is. - Én maximálisan hiszek neki! – vágom rá egyből, ahogy kimondja, aztán nagyon halkan felkuncogok, ahogy Sophie kikotyogja, hogy szerinte Chris annyira nem ért a romantikához. Pontosan tudom, mire gondol, így egyet is értek vele, csak attól még aranyos, hogy a húga ezt látja rajta ennyire. - Hát… azért vannak meglepő dolgai – nézek vissza felé kicsit huncut módon. Bizony, volt már, hogy meglepett és bebizonyította, hogy ő valójában mennyire romantikus személy. - Azt hiszem, szeretem a szüleiteket – utalok vissza az előző gondolataira, mert amúgy figyeltem én minden szavára, csak épp leragadtam a christopheres résznél.
Ugyan elképzelni el tudom, hogy Aiden most min mehet keresztül, de átérezni sajnos nem tudom. Mármint így is fájdalmasnak hangzik az, hogy valaki elszökik otthonról, a saját családja megveti, ráadásul az apja meg is üti… Szörnyű és őszintén sajnálom őt. Velem ilyen sose történt éppen ezért nem vagyok képest ugyanazt a fájdalmat átélni, mint ő. Ilyen esetben nagyon nehéz segíteni, hiszen még csak jól bevált trükköm sincs, hogy mit lehetne tenni ez ellen. Talán nem is lenne, még akkor sem, ha átéltem volna, Mindenki másképp dolgoz fel egy ilyen traumát, ezt tudom, de én szeretnék neki segíteni. Jelenleg csak a mi családunk van itt neki, abból is inkább Chris meg én. A bátyámat tudom, hogy bármikor mosolyt tudna csalni az arcára, de ő most nincs itt, így nekem kell valamit kitalálnom. Jobb ötlet híján marad a megnyugtatás és a viccelődés. Igen, ehhez a kettőhöz nagyon értek. El kell nekem hinnie, hogy amit mondok, az úgy is van, éppen ezért csitítgatom, hogy a testvérem és a volt barátnője közötti szakítás nem az ő bűne, sőt! Ők döntöttek így és ez jobb is mindenkinek. Utána pedig próbálom mosolyra késztetni azzal, hogy majd jól megpöckölöm. Persze nem gondolom komolyan, hiszen én is látom, hogy milyen állapotban van, csak jobb kedvre akarom deríteni. Azt mondják hogyha mosolygunk, akkor már pozitív energiát árasztunk és körülöttünk mások is boldogok lesznek… Nos én nem tudom hol rontom el, hogy most nem vagyok képes egy kis aranyos vigyort varázsolni a saját barátom arcára. Persze, amin keresztül megy az mind rémes és érthető, hogy nem most akar poénkodni, ennek ellenére én próbálkozom. Nagyon is lelkesen! Egyszer majd össze fog jönni. Lehet, hogy nem ma, de akkor marad a sima vigasztalás. – Jaj ugyan… Te is tudod, hogy nem tenném. Maximum akkor, mikor meggyógyultál . – küldök felé egy apró mosolyt, hátha ez a megközelítés jobb lesz. Közben szegénynek még azzal is nehézséget okozok, hogy aggódok miatta. Illetve hogy pontosítsak, azzal okozok neki fejfájást, hogy megint kimondom, amire gondolok, jelen esetben, hogy féltem. Nem akarom, hogy tovább szenvedjen, vagy megint bántsák. Jobbnak érzem azt, ha előbb ő maga megnyugszik és talál magának némi békét, mielőtt ismét a mély vízbe vetné magát. Ha csak idegesen áll hozzá, vagy még mindig vannak felkavaró gondolatai, akkor lehet nem lesz képes tisztán gondolkodni. Én csupán ezt szeretném elkerülni, mert annak komoly pánik lehet a vége és megint csak ő sérülne. Nem akarom megint ennyire szomorúnak látni. – Nem lesz semmi baj! Én biztos vagyok ebben. Csak adj egy kis időt magadnak. – Átgondolni, hogy pontosan mit szeretne, meg hogyan szeretné. Kell a tiszta fej ezekhez. Közben pedig végre mosolyog és én is egy kicsit megnyugszom. Ezek szerint annyira nem lehet maga alatt, vagy csak képes elvonatkoztatni. Hm… lehet azért ilyen, mert megemlítettem Christ? Többet kéne beszélnem róla, hátha az akkor segít neki. Ha majd felmentünk, akkor mehet a pletykálás róla. Az biztosan jobb kedvre deríti majd. Elvégre a párja és ki ne akarna a pasijáról aranyos kis történeteket hallgatni, meg kibeszélni, hogy éppen mennyire romantikus. Meg is szeppenek, mikor azt mondja, hogy a bátyám még tud meglepetéseket okozni neki. – Miről nem tudok én? Aiden mesélj! – nézek rá egy aranyos mosollyal, mert most már tényleg érdekel, hogy az én komoly bátyám, aki hamarosan vezérigazgató lesz, az pontosan miket is művel, amik miatt Aiden ezt mondhatja. Lehet titkon egy igazi Rómeó? Ki nem nézném belőle. -Aww… A szüleink szerintem tényleg nagyon aranyosak. És biztos vagyok benne, hogy téged is meg fognak kedvelni elég hamar! – De olyan kis tündéri, hogy ezt mondja. Biztosan másmilyen család vagyunk, mint az övé. De attól még nagyon is jólesik ezt hallani tőle, hiszen ha minden jól megy, akkor egy család leszünk! Akkor pedig a minimum, hogy el kell viselnie a családunkat… Meg nekem is az övét. Hmm… ebbe még nem gondoltam bele. De inkább máskorra tartogatom ezt a problémát, előbb még békét kell teremteni. Addig meg felmegyek vele együtt, hogy olcsón találjunk neki ruhákat inkább.
Kezdőlap
