I should be thankful because if it wasn't for you, I wouldn't have anyone to blame my mistakes on.
- Átjössz akkor Yankees maratonra szombaton? - Nem lehet. - Nem lehet, nem tudsz, vagy nem akarsz. Nem mindegy az, Ed! - Nem tudok. - Akkor az előbb miért mondtad, hogy nem lehet? - Egyszerűbb volt, Pablo - adtam meg magam, a fáradtságtól alig állva meg a lábaimon. - Te most szopatsz! - Az életben nem tennék ilyet. - Dehogynem, mindig ígérgetsz, aztán baszol átjönni. - Valahogy így. De mentségemre legyen szólva, hogy tényleg nem direkt csinálom ezt. Csak a határidők lihegnek a nyakamban és még arra sincs időm, hogy a wc-n egy jót üljek, kiolvassam a New York Timest ott, vagy lejátsszak valami olyan játékot a telefonomon, ami amúgy sem érdekel és nincs is rajta a telefonomon. - Te most tényleg egy alapos szaráshoz hasonlítasz engem? - érződött Pablo hangján, hogy nem teljesen örült ennek a fordulatnak, de valahogy nem volt kedvem a lelkére beszélnem, azt sem akartam megint közölni vele, hogy ígérem, legközelebb találkozunk. - Az életben nem tennék ilyet - a munkám miatt már az utóbbi három találkozás időpontját elhalasztottam és kezdtem azt feladni, hogy egyáltalán lesz még valaha szociális életem a hivatásom mellett. Három nappal ezelőtt azon kaptam magam este hétkor, hogy addig csak hat espressot öntöttem le a torkomon és három szőlőcukrot roppantottam szét a fogaimmal a papírok felett görnyedve és a kapott értékeket kielemezve. Hallottam, hogy valamikor csörgött a telefonom is, automatikusan mozdult is a kezem a készülékért, de ahogy megláttam felvillanni a húgom nevét a képernyőn, úgy döntöttem, hogy elengedem. Most is. Nem kerültem őt, csak tudtam, ha most belekezdünk a beszélgetésbe, akkor a feletteseim kibeleznek, hogy a magánéletemet intézem, ráadásul nem is haladok úgy a kutatással, mint kellene. Hagytam, hogy az előzőleg felmondott rövid, célravezető szövegem után Eve a hangpostámmal beszélgessen és szidja el, amikor a Bibliai monológja közepénél tartva véget ér a felvehető hang hosszúsága. Tudtam, hogy egyszer majd kiengesztelhetem, efelől nem tartottam. Az igazság az volt, hogy bármennyire is teljesen mások voltunk, ő a húgom és bármit megtennék érte. Kivéve azt, hogy a munkámat félbeszakítom a kedvéért. Nem az ő elbeszéléseiből élek meg, hanem abból, amit tanultam, és ami az életem nagyon is nagy hányadát kitette az utóbbi években. Hogy untam-e? Szerinted ott ülnék még a gép előtt görnyedve a mai napig, ha unnám az elemzéseket? A Pablo-féle telefonhívást követően három perc alatt lezuhanyoztam és mostam hajat, hogy a nedves képemmel szeljem át a lakást, mintha ősemberként vadászni mennék a hűtőhöz. A lendülettől összekoccant a zabtej és a hideg söröm, de hagyva mindkét löttyöt a bepakolt szendvicsért nyúltam, aminek a csomagolását feltépve nagyjából három harapással eltüntettem. Aztán a két szelet olívabogyós pizzát is. A két személyes spagettit is, hogy az amúgy utált, nyers tojással öntsem nyakon azt a moslékot, amit a gyomromba küldtem nem egészen tíz perc alatt. Az egyetem alatt sokszor gondolkodtam el, hogy vajon kell-e altató ahhoz, hogy az agyam kikapcsoljon és a REM fázisba merülve magamról se tudjak. Így, évekkel később, a sokszor napi tizenkét órás munkák után azt hiszem, kijelenthetem, hogy megtanultam aludni és már eszemben sincs, hogy droggal bódítsam el az agyam, főként azért is, mert biztos, hogy azok kötéstípusait sorolnám fel álmomban és vegyjelek ugrálnának a kerítésen át a birkák helyett. Harmincnyolc évesen áldottam a nem elfogadott és tudományokkal bekorlátolt isteni létet, amiért képes voltam nem a végkimerülésig hajtani magam.. és ha már itt tartunk, a következő - és pontosan meghatározott - háromszáznegyvenhét percet sikerült alvással töltenem anélkül, hogy bárki és bármi felébresztett volna engem. A háromszáznegyvennyolcadik percben sikerült valakinek annyira rátenyerelnie a csengőre, hogy az beillett volna egy 9/11-es riadókészültségnek is. - Megyek már, csak kussoljál - morogtam bele előbb a párnába, hogy aztán levakarjam magam az ágyról és mint egy jól irányzott zombi, meginduljak a zajforrás felé, remélve, mire kiérek, addigra a csengető is elhiszi azt, hogy nem vagyok annyira süket. Az állkapcsom roppant egyet az ásításom következményeként, és a már száraz hajamba beletúrva fordítottam el a zárat az ajtón, szélesre tárva annak lapját, meglátva első körben a húgomat. Aztán az ítélkező kék szemeit, a rosszalló testtartását, ami úgy tűnt, mintha felcserélődtek volna a szerepek és ő vált volna az idősebb, nagyobb testvérré, én meg maradtam a porbafingó kategória. - Ha jól sejtem, nem vagyunk boldogok. Te azért, mert engem látsz, én meg azért, mert még aludhatnék - vigyorogtam rá teljes mértékben a szituációhoz igazodva egyetlen boxerben állva előtte. - Fáradj beljebb, húgom - törődő gesztus lett volna, de kivételes eset volt, ha nem mindenféle jelzővel illettem. Volt már Csimpi, Majom, Sandokan, Törpilla, Maugli, de a legkitartóbb beceneve mindenképpen a Vombat volt. Egy vékony, lefogyott vombat, nem olyan dagadt, mint a vadonélő társai. Hogy beléphessen a most Carmen-mentes, de Fox-szal telített lakásba, félreálltam az útjából, hogy elférjen. - Mi a helyzet? - tettem fel a kérdést, egy amolyan hogy vagy alternatívaként,miközben becsuktam mögötte az ajtót is, hogy aztán ha akart, levetkőzhessen ő is és mert régen mindig kikérte, hogy ő már nagylány, ne kicsizzem, a kabátját is fel tudta akasztani a fogasra, volt már olyan nagy. Minden téren. - Szeretnéd, hogy felöltözzek? Vagy kivételesen így is jó vagyok? - látta, miben vagyok, így megmutatva neki a seggem sétáltam el a konyha irányába, hogy valamit magamba önthessek. Vizet, kávét, a maradék spagettit, nem izgatott. Eve, bármennyire is élcelődő tudtam vele lenni, a húgom volt és mint ennek a posztnak az egyetlen betöltője, szerettem, nem is kicsit. Mondjuk sose vallottam be neki, de hadd legyen már ez egyértelmű testvérek közt.
Azt hiszem, a mai nap minden létező és nem létező isten, ördög, büdös bánat, na meg az időjárás, de még a kóbor kutyák is összefogtak ellenem. Esküszöm, a napom legboldogabb része az volt, amikor felmondtam azon a munkahelyemen, aminek sorszámát valószínűleg már sem én, sem a bátyám nem tudná megmondani. A múltkori incidenst sem volt könnyű elviselnem, nem hiába dobtam ki darts nyíllal leendő munkahelyemet, de a mai mindent vitt. Fejemről lekapva egyszínű, fekete bukósisakom, toporzékolni kezdek, amíg sajgó térdeim megálljt nem parancsolnak. Legszívesebben földhöz vágnám a kezemben tartott védőfelszerelést, ha nem tartanék attól, hogy karjaim leszakadnak. Gyorsan bevizesedő tincseim arcomra, nyakamra tapadnak, beférkőzve a fekete-sárga motoros dzseki alá. Mintha nem lenne elég szörnyű az alatt is a helyzet. - A rohadt életbe! – kiáltom bele az éjszakába. Nem mintha sokat hallhatna belőle bárki is. Valószínűleg annak a kóbor kutyának a fülébe se jut el, amelyik miatt megcsúsztam az úton. Örülhetek, hogy ilyenkor nincs nagy forgalom, legalábbis nem ezen az úton. Végül sisakom visszakerül helyére, avagy a fejemre. Motorom óvatosan vakarom fel a földről, nehogy véletlen visszaejtsem és nagyobb baja legyen. Így is egy kalap pénzbe fog kerülni, csak hogy kijavítsák rajta a nem kis méretű karcolásokat és rendbe hozzák rajta a fényezést. Ez garantált, kerüljön akármelyik szaki kezei közé. Indítom, miközben elmormolok magamban jó néhány imát azokhoz a ki tudja mikhez, akik egész nap ellenem voltak. Nem hiszem, hogy segítenének, de bármivel sértettem meg őket, talán engem hallgatva megenyhülnek kicsit. Legalább annyira, hogy eljuthassak a Sárkány barlangjáig. A nap folyamán hiába hívtam többször is, nem volt hajlandó meghallgatni. Valószínűleg a hangpostáján sem ment végig, különben már visszahívott volna, ha nem másért, legalább azért, hogy kioktasson. Egy újabb felmondás… Talán már azt sem tudnám felsorolni, hány féle munkába kezdtem bele. A cikkek írásával nem volt akkora gond, leszámítva azt, hogy az idegesítő főnökömnek semmi nem volt elég. A divattervezést valójában meg sem próbáltam, mert a rajzolás bár az én asztalom, varrni varrjon a hóhér. Na meg a sebész a műtőasztalon. Remélem, hogy a mostani kis baleset után nekem nincs szükségem öltésekre. A színészkedést nem mondom, hogy nem szerettem. Bármikor bevállalnék egy-egy apró valamit, de nem álmaim melója. Ahhoz közelebb állna a kaszkadőrség, autóversenyzés, vagy ehhez hasonló, családom által őrültségnek titulált foglalkozások. Na majd a következő! Biztos vagyok benne, hogy az jobb lesz, ha pedig nem, hát az is egy tapasztalat. Most egyébként sem az a lényeg. Drága és imádnivaló - ha ezt hangosan kimondanám, talán még hánynék is – testvérem lakása előtt jókora víztócsát eresztek ki magamból, miközben az S.O.S. morzéjára nyomkodom a csengőt, néhány nagyobb rákönyöklés között. - Eddy, nyisd ki az ajtót, nem poénból ácsorgok itt! – kopogok, a változatosság kedvéért. Fogalmam sincs, meddig várakozok. Lassan azon kezdek gondolkodni, hogyan is lehetne feltörni az ehhez hasonló zárakat? Nem, egyáltalán nem értek ilyesmihez. Ha nem a Sárkány barlangja lenne, meg sem fordulna a fejemben hasonló. Miért is nincs nekem tartalék kulcsom? Épp újabbakat kopognék, amikor kinyílik az ajtó, én meg mint valami béna, ázott mesefigura állok a túloldalon, ökölbe szorított kezemmel a levegőben. Mancsommal az ajtótokba kapaszkodom, mielőtt még véletlen visszacsukhatná rám a bejáratot. Nem hiszem, hogy megtenné, de sose lehet tudni. Aztán a következő pillanatban úgy érzem, talán jobb lenne, ha én magam csuknám azt be. - Eddig várattál és arra sem volt időd, hogy felöltözz? – húzom el a szám – Ha meghallgattad volna a hangpostád, tudnád, hogy nem, nem vagyunk boldogok! Azóta még annyira sem – magyarázom, ellépve mellette, mielőtt még beinvitálna. Nyúzott sisakom megpróbálom egy hanyag mozzanattal a fogasra akasztani. Vizes kesztyűim lerángatva ujjaimról a felnyitott plexi mögé tuszkolom. - Felmondtam – közlöm, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Várjunk, lehet, hogy az én esetemben azzá is vált. Kit érdekel? Kabátom lehámozom magamról, de ahelyett, hogy azt is a fogasra tenném, bátyám fejére dobom azt. - Öltözz fel! Nem vagyok kíváncsi a… - végig mutatok rajta – Erre. A kabát alatt jól látható felmondásom oka, amiről gondolom szintén nem tud. Szürke pólóm úgy néz ki, mintha több sebből elvéreztem volna ma a nap folyamán. Valamelyik barom volt olyan okos, hogy nekem hajította a művéres göncét, miközben volt képe mosónőnek nézni. Ha nem sajnáltam volna a drága szemceruzát, azzal böktem volna ki a szemét. Nagyjából a konyha vonalában torpanok meg. Ugyan semmi bajom azzal, ha tesókám utánam takarít, valójában apró örömöt is okoz, ha mérgelődik miatta, bevillan valami olyasmi, hogy most már nem lakik egyedül. A falnak támaszkodva megpróbálok megszabadulni csizmáimtól. Egyik után a másikból szabadítom ki a lábam, de amikor a jobb tappancsom nagy lendülettel földet ér, feljajdulok. - Fáj, fáj, fáj, fáj… - billentem át súlypontom a másikra.
I should be thankful because if it wasn't for you, I wouldn't have anyone to blame my mistakes on.
Azt hiszem, hogy a húgom és az én kapcsolatom nem épp a legideálisabb. Ha megkérdezné bárki is tőle, hogy jó testvér voltam-e, nem tudnám megtippelni sem, hogy mégis milyen litániában részesítené Eve őt. De legyen pozitív avagy negatív kritika, ami engem ért volna a testvériség szentségében, teljes mértékben igaza lett volna. Mert tudtam, nem voltam neki mindig ott, amikor szüksége volt rám. Ez persze a nap legnagyobb részében úgy gondolom, igaz lett volna, a fel nem vett telefonálások számából ítélve. Tudtam, hogy Eve önálló volt, független nővé cseperedett, csak fogalma sem volt, hogy mit is kezdjen magával az életben. Neki kellett rájönnie erre, én pedig csak az oldalvonalról ítélkezhettem vagy segíthettem őt. Néha viszont szükségem volt arra, hogy egymagam legyek. Igényeltem a csendes perceket és noha már az életembe új nő költözött, az elhunyt feleségem és gyermekem emlékét senki sem tudta volna kitépni a szívemből, mert őket nem elhagytam, ők voltak azok, akik a baleset következtében magamra hagytak. Akkoriban fájt a létezés, hetekig nem találtam a helyem és ugyanolyan vak voltam a világra, mint amilyen Evelyn sosem. A munkámnak éltem, ha dolgoztam, nem kellett felejtenem, a ritkán kimondott és valóban megélt érzelmeimre támaszkodni, és a kutatásaim az egyetemen fontosak voltak, olyannyira, hogy sok esetben mindent az alá rendeltem. Ezért is voltam olyan iszonyúan fáradt, hogy néha a világomról sem tudtam. A hazafelé vezető utat a kocsiban is már csak az izmaim emlékezete vetítette le előttem, már-már aludhattam is volna az autóban - elég balesetveszélyes projekt lett volna az, tudom.. csoda, hogy a testem arra vágyott, hogy végre kizárjak mindent és mindenkit? A végkimerülésig képes voltam hajtani magam, sosem leállva igazán, a gondolataim mindig pörögtek, mindig muszáj volt agyalnom. Evelyn Sharpe maga volt a tornádó. Most pedig, a küszöbömön állva inkább hajazott egy eltévedt Amazonasra, amennyi vizet odacsorgatott elém. Lehet, hogy meg sem kellett volna kérdeznem, hogy mégis mit művelt és ezt egy jó ötletnek is tartottam, mert a kritikájára felsóhajtottam. Hiába, hogy még mindig Tökmag volt, úgy volt képes lekapni a tíz körmömről, mint senki más. Hogy érdekelt-e? Hát persze, hogyne, számított a véleménye, de annyira nem, hogy megváltozzak (nagyon). - Nem a sarkkörön alszom. Kevés ruha kell az ágyamba - vontam meg a vállaimat, továbbra is egy ugyan már mosollyal a képemen. Nem hittem, hogy még szűz, szóval azt, ami rajtam volt (izom, bőr és szőr), azt valószínűleg már látott már más, kevésbé felöltözött fickókon is. Ugyan a hívó szót kimondtam, de addigra a kisebbik Sharpe már régen otthon érezve magát pakolta le a cuccait, miközben azon gondolkodtam, hogy már megint mi a jó istenről maradtam le. Valószínűleg valami Battle Royal-szerű sztori húzódhatott meg a háttérben. Egy újabb történet. A kijelentésére a felmondásával kapcsolatban az ajtónk jobban lódult meg és úgy vágódott be az - valószínűleg a véleményem is ugyanez lett volna. "Már megint? Mégis mi a picsa történt? Eve, ezt komolyan gondoltad? És mi lesz a következő?" - ilyen gondolatok száguldottak végig a fejemben, de kimondva egyik sem lett. Nem igazán. Sokadik körünk lett volna már. - Mi történt, Eve? - kérdőre vonás? Talán némi éle volt a kérdésemnek, mert igen, mégiscsak megkérdeztem, hogy mi a picsa történt. Az öltözékemmel kapcsolatban a verbális utalásnál nem álltunk meg, mielőtt még a fejemen landolt volna a kabát, elkapva feldobtam a fogasra azt, csak hogy szembesüljek a horrorfilmbe illő jelenettel, amire megnyúlt az arcom. Mi a picsa?! - most már harmadjára. - Evelyn! Állj már meg! Ez a tied? - leszartam jelenleg, akár ádámkosztümben is lehettem volna, de a mocsok a húgom ruházatán semmi jót nem jelentett. Hagytam, hogy önmaga fedezze fel ismét a loft lakást, már amennyire ebben a göncben akarta, de minden mozdulatát úgy figyeltem, mintha a saját kivégzése előtt vetkőzne. A feljajdulására azonnal mozdulva kaptam el őt, mielőtt még elborult volna, és ha akarta, ha nem, eltámogatva őt a konyhasziget asztaláig, kihúztam neki egy széket és segítettem leülni rá. Leroskadni, úgy esni, bármit is csinált, legalább már fix helyen volt, ahol nem úgy dülöngélt, mint egy részeg hajó. Nagyot fújva húztam ki a mellette lévő széket és leülve rá a húgommal szembekerültem, úgy mértem fel a vérben úszó ruházatát is, megint, remélve, hogy ha ő lenne totálkáros, akkor nem hozzám, hanem egy nyomorult kórházba vándorolt volna első körben. - Mi történt, Eve? Megsérültél? A jajgatás miatt kérdezem, és azt nem válaszolhatod, hogy príma minden, mert rohadtul nem az. Úgy nézel ki, mintha mészárlásról jönnél - kérdeztem még egyszer, előrehajolva, hogy elhúzzam a nyakából a csatakos haját is, de csak azért, hogy nem kimondva, lehetséges sérülések után nézzek. - Elnézést, hogy nem válaszoltam, később leverheted rajtam, de most fókuszáljunk arra, hogy mi ez az egész? - mutattam végig rajta, jelezve, hogy rá gondolok. Erre a gladiátori jelenetre. És mielőtt még egyszer beszólhatott volna, hogy hozzá mérten túl pucér voltam, szótlanul felálltam, hogy átszelve a szobát az egyik szekrényből előhalásszak egy szürke rövidnadrágot és egy fekete pólót. - Szeretnél lezuhanyozni? - újabb kérdés, visszaülve elé. Csak hogy a kékjeimmel végigasszisztálhassam az ő lehetséges szenvedését.
Ha valaki legalább annyira fotogén, számomra ismeretlen pasas nyitotta volna ki így előttem az ajtót, valószínűleg nem panaszkodtam volna. Lehet, hogy egy képet is ellőttem volna titokban, vagy inkább teljesen nyilvánosan, csak hogy a későbbiekben kedvem szerint nézegethessem, de most nem ez a helyzet. Ő a tesóm! Az egyetlen pasas, aki a közelemben volt egész életemben. Talán még fürödtünk is együtt, amikor olyan kicsik voltunk, hogy a taknyunkat sem tudtuk egymagunk letörölni a képünkről. Így látni őt… meh! - Szólj, ha tévedek, de az ajtód nem az ágyadban van – jegyzem meg, amikor arról beszél, milyen kevés ruha kell neki az ágyába. Nem, ebbe nem akarok belegondolni. Abba meg mégúgy sem, mit művelhet a barátnőjével, amikor még kevesebb ruhadarab van rajtuk. Annak gondolatára valószínűleg nem csak fizikailag lennék annyira ramatyul mint most, de az agyam is kisülne. - Mi az, most már érdekel, hogy mi történt? – húzom fel orrom. Ahelyett hogy normálisan válaszolnék kérdésére, teszem a dolgom. Kabátomat legnagyobb sajnálatomra könnyen elkapja. - Én dobtam hozzád, még szép, hogy az enyém! – mordulok rá, teljesen abban a hitben, hogy a kabátról beszél. Mi más érdekelné? Lehet, hogy még nem látta rajtam, bár szerintem igen, csak az esetek nagy részében magasról tesz arra, hogy mit hordok. Ellenben velem. Hülye kérdésének hála talán nagyobb is lendületem, amikor a csizmáimat dobom lefelé. Aztán elkap. Mindig ezt csinálja. Nyilvánosan le se tojik, szinte már félredobva a telefonját, ha én hívom. Úgy tesz, mintha minden az én hibám lenne, akkor is, ha a végén én sérülök meg, aztán meg tessék. Észre sem veszem és már mellettem van, a világért sem hagyva, hogy egyszer tisztességesen haragudhassak rá. Neki támaszkodva botladozom el az általa kiválasztott székig. Kár lenne ellenkeznem, úgysem hagyná, összességében pedig csak nekem fájna még a mostaninál is jobban a végeredmény. Nem törődve azzal, mennyire vizes most a gatyám, meg úgy összességében mindenem, lehuppanok helyemre. - Mi? – bukik ki az első kérdés belőlem, hirtelen nem is értve, mire gondol. Végig nézek magamon, utána pedig valószínűleg hasonló képet vághatok, mint előttem ülő testvérem. Ennyire azért nem volt gáz a helyzet. Biztos az eső az oka. Elnézve mellette, visszakövetve ajtóig vezető nyomomat, ebben még biztosabb vagyok. A sima esőcseppekhez keveredett némi vörös is. Vagy inkább vöröses, elvégre eléggé fel lett hígítva, bármi is ragadt a pólómra. A kémiai összetételét nem fogom megkérdezni a művérnek. - Igen, meg, de nem, ez nem az enyém. Nem is igazi. A motoromnak egyébként is nagyobb baja esett. Én csak buktam egyet miután megcsúsztam. Felém nyúló kezét félre tolom, amint hajamhoz ér. Kiráz a hideg ettől. Fogalmam sincs, mi a rosszabb. Az, amikor teljes mértékben ignorál, vagy az, amikor átesik annak a bizonyos lónak a túlsó felére és túlaggódja a dolgokat. Persze nem vallanám be, de ez az utóbbi egy kicsit jól is esik. A franc se fogja ezt neki elmondani! - Isten biztos büntet, amiért nem hiszek benne. Igen, én is tudom, mennyire ellentmondásos ez a kijelentés, amint kiejtem a számon. Hogy kenhetném arra az alakra, amikor nem hiszek benne? Mindegy, nem érdekes! Egyébként sem vagyok most teljesen képben. Fázok, a motorom totálkáros és mindenem sajog. Belső összegzésemre egy jókora tüsszentéssel teszek pontot. Na még ez is. Ha bátyuskám nem lépett volna le a szobába, hogy végre magára kapjon valamit, akkor fogalmam sincs, mit köphettem volna most a képébe. - Keríts nekem valami göncöt! Megyek zuhanyozni – kelek fel helyemről, azonnal lecsapva ajánlatára. Nem mintha érdekelt volna, hogy felkínálja-e. Mentem volna, ha engedi, ha nem. Legfeljebb egy szál törölközőben végig túrtam volna a szekrényét. Remélem, hogy az annak idején itt hagyott csomagom még nem dobta ki. Abban volt minden, amire itt maradásomkor szükségem lehet.
Kezdőlap
