Ismertem már Adriant, mint a rossz pénzt, mégis… képes voltam még ennyi év után is belesétálni a csapdáiba. Itt persze mondhatnák hogy a tapasztalat és a rutin, elvégre hozzám hasonlóan ő is pszichológusként kereste a napi betevőjét, így volt ideje megfigyelni és eltanulni másoktól a megvezetés művészetét, bár mostanában jobban szeretett magára „életvezetési tanácsadóként” hivatkozni. Tény, az ügyfélköre hallatán valahol megértettem, miért kedvelte inkább ezt a megnevezést, elvégre a felső tízezer szerint még mindig jobb „tanácsadókat fogadni”, semmit beismerni a lelki problémáikat és orvosi segítséget kérni. Úgy általánosságban bármiféle gyengeség beismerése hiba, ha pedig az lelki vagy ne adj isten lelkiismereti eredetű, az még rosszabb. Igazából ebből adódóan tudtam úgy elképzelni Adriant, mint a huszonegyedik század közismert gyóntató papja – vagy már inkább gyóntató pápája – aki búcsúcédulák helyett magas összegekért „feloldozást” adott híveinek és ha majd eljön az idő, akkor majd magával viszi a titkaikat a sírba.
De mindez miért is érdekes a számunkra? Mert pont az ő valamelyik jólszituált páciense… akarom mondani, ügyfele örvendeztette meg őt két belépővel az egyik nívósabb karácsonyi jótékonysági eseményre, ahol megjelent minden gazdag, szép és jó ismeretségi körrel rendelkező egyed – Adrian pedig volt olyan jólelkű, hogy rám gondolt, mint kísérőre. Vagyis, akkor még úgy hittem, ez egy nagylelkű felajánlás, de ahogy egyre több időt kellett eltöltenem a jelenlévők között, kezdtem kapizsgálni, miért is hozott magával: én voltam a figyelemelterelő. Először mindenki azért jött oda hozzánk, mert Adriannel szerettek volna csevegni, de az a sunyi disznó mindig inkább felém terelte a beszélgetést és mikor nem figyeltünk, gyorsan elszivárgott a svédasztalok irányába. Egy idő után aztán már tényleg kikelve magamból rákérdeztem, hogy jól érzem-e a dolgot, mire egy fáradt mosollyal benyögte: neki minden nap ezeket az idiótákat kell hallgatnia, de akkor legalább fizetnek – ma viszont ha már nem kopaszthatja meg őket, akkor inkább a kajáikat teszi a magáévá. Amit pedig velem tett, nos… az a járulékos áldozat.
Őszintén nem tudtam rá haragudni, mert nagy eséllyel az ő helyében én is kerestem volna egy balekot, akire rátestálom ezt a feladatot, így viszont, hogy nekem kellett tetszelegnem ebben a szerepben, hát… nem voltam boldog. Közel sem.
Már csak azért se, mert kevés fogalmam volt arról, hogy éppen kiket szeretnének anyagilag támogatni – reményeim szerint nem Donald Trump pénztárcáját – meg aztán persze, szert tehettem néhány új ismeretségre, de… mélyebb beszélgetésre az ilyen eseményeken ne is számítson az ember.
Az már viszont érdekesebb volt, mikor kiszúrtam egy ismerős alakot a tömegben – mégpedig Shane Drapert. Különösebb érzéseket nem váltott ki bennem a dolog, elvégre jó, ha egy fél mondatként szerepeltünk egymás életének történetében, de valahol jobb is lett volna ennyiben hagyni a dolgot. Először a neve se ugrott be igazán, hiszen már azt se tudtam megtippelni mikor is beszéltünk utoljára. Egy éve? Kettő? Még több? Fene se tudja. Igazán az se lepett volna meg, ha ő fel se ismert volna, mindenesetre értékeltem, hogy teljesen ismeretlenként kezeltük egymást az este folyamán. Kapcsolatunk sose volt igazán mély… már ha az érzelmi szintekről beszélünk. Szokták mondani, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, annak idején pedig mikor minket összesodort a sors, egyikünk se vágyott egy holtomiglan-holtodiglan kapcsolatra, csak egy ismerősre, akit nyugodtan fel lehet hívni, ha az ember szükségét érzi némi lepedőakrobatikának. Őszintén, szerintem minden férfi értékeli, ha a petting nem azzal kezdődik, hogy a hölgyet el kell vinni vacsorázni, közben vennie kell neki virágot, csokit, meg mindent is kétszer; sokkal egyszerűbb, ha már az elején a lényegre térünk – ergo az ágyba, vagy ahol adja a hangulat – és senkinek sincsen ábrándképei arról, hogy ki kinek mivel tartozik. Lehet Shane mindeközben még a saját egoját is legyezgette, hiszen még egy nő bedőlt a sármjának, de… én úgy voltam vele, hogy amíg az igényeim kielégülnek, addig gondolhat amit akar.
Gyümölcsöző kapcsolatunknak viszont az vetett elég gyorsan véget, mikor rájöttem, hogy őt bizony otthon várja az asszonykája és a gyerekei – ami azért eléggé betett a továbbiaknak. Nem azért, mert féltékeny lettem volna, vagy bármi ilyesmi, sőt, egy szempontból megnyugtató is lehetett volna számomra a tudat, hogy van valaki, akihez jobban kötődik érzelmileg. Aki jól ismer, az néha megkérdőjelezi, hogy rendelkezem-e gerinccel, de egy ilyen szituációban nem sok kedvem volt betölteni a titkos szerető szerepkörét. Hiszen, az egy dolog, ha többször lefekszel egy nős pasival, te pedig később értesülsz a „kapcsolati státuszáról” – hát nem mindenki teszi közzé Facebookon, nem de? Még talán afelett is szemet lehet hunyni, ha tudod, hogy házas és egyszer mégis engedsz a kísértésnek és lefekszel az illetővel, aztán pedig egy darabig lamentálsz a dolgon és megállapítod: egy seggfej voltál, többet ilyet nem teszel. De az egy bőven más kategória, ha már tisztában vagy vele, hogy az alkalmi partnered nős, annak felesége pedig bármikor rád rúghatja az ajtót és kérheti rajtad számon a férje hűtlenségét. Őszintén, hallgattam elég drámát az ügyfeleimtől, nem kellett egy a saját életembe is – na meg aztán nem véletlenül nem mentem párkapcsolati terapeutának. Letéptem volna a saját arcom, ha akaratomon kívül nekem kell asszisztálnom egy mediátori beszélgetést Shane és a kedves neje között mikor borul a bili és Shane lojalitásának hiánya tettlegességre készteti a hitvestársát. Inkább néztem volna pattogatott kukoricával a háttérből, semmint résztvevőként jelen lenni a veszekedésben.
Nem váltunk el haraggal, vagyis nem éreztem tisztemnek szentbeszédet tartani arról, hogy „a megcsalás rossz” és akkor most legyen kedves kukoricán térdepelni és elmélkedni a jó férj szerepkörén – inkább csak a tudtára adtam, hogy ez így, ebben a formában nekem nem oké, jó volt amíg tartott, de most tegyünk pontot a dolog végére, eresszük el egymás kezét és ne találkozzunk, lehetőleg soha. Mint mondtam, kapcsolatunk nem a mély érzelmekről és szoros kötődésről szólt, így nekem egyszerű volt tovább szállni a következő virágra… feltételeztem, hogy ő se sírta álomba magát és gondolt rám összetört szívvel. Tény, legyezte volna az egomat, ha mégis, de nem éltem álomvilágban.
Mindenesetre úgy hittem, nagyon nem lesz közünk egymáshoz az este folyamán, így pedig mikor elütötte az éjfélt az óra, úgy véltem, bőven elég „kapcsolatra” tettem szert aznap este, szívesebben rúgtam volna ki a hámból valamelyik balsorsú barátnőm társaságában. Miután megszereztem a kabátom célirányosan a kijárat felé indultam, kezemben a mobilommal, hogy megörvendeztessem Loise-t egy késői üzenettel, miszerint fiatal még az idő, húsz percen belül a lakásánál leszek, onnan pedig az én lakhelyem közelében lévő kis pubba megyünk jól érezni magunkat – ami után nagylelkűen felajánlottam volna neki, hogy akár nálam is aludhat. Még az is megfordult a fejemben, hogyha túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy felszabadítsuk a kanapémat a rajta lévő hat tonna könyvtől, akkor felvetem az ágyamon való osztozást is – már csak azért is, mert biztos voltam benne, hogy nem menne bele, sőt, nagy eséllyel teljesen zavarba jönne. Ami… kifejezetten aranyos. Pontosan tudtam, hogy gonosz emberré tesz a mások megilletődésén való szórakozás, de most őszintén, Loise átkozottul cuki volt az ilyen helyzetekben, amit persze hülye lettem volna az orrára kötni. Oda lenne a dolog varázsa, ha rájönne, direkt szivatom.
Tehát ezen nagy tervekkel indultam útnak, mikor is az egyik sötét folyosón kiszúrtam egy alakot a földön. A józan paraszti eszem azt súgta, hogy tiplizzek onnan, amilyen gyorsan csak lehet, esetleg szóljak valamelyik személyzetisnek az esetről, de… akkor épp megszállt valami és nem raktam össze a képet, miszerint nagyon nem véletlen, hogy a földön csücsülő alélt alakunk nem véletlenül vonult el a világ szeme elől. Magassarkú ide vagy oda, ennyi idő után már én is kifejlesztettem a gyorsjárás képességét ilyen cipőben is – oké, még közel se voltam annyira jó, mint a kedves színésznő a Jurassic Worldből – de amint elég közel értem a férfihoz, úgy vált egyre biztosabbá: ez egy nagyon félresikerült vállalkozás volt.
- Shane? – guggoltam le mellé, keresve a tekintetét, hogy egyáltalán ébren van-e, közben pedig szabad kezemmel megpróbáltam a nyakán kitapintani a pulzusát. Őszintén, fogalmam se volt, hogy azért ücsörög-e ott, mert rosszul lett és kénytelen leszek mentőt hívni, avagy túlzottan is beütött neki valamelyik szeszes ital a nagy választékból. Ha ez utóbbi… akkor nagyon tudtam utálni, mivel mint „figyelemelterelő”, nagyon nem engedhettem meg magamnak az alkoholizálást, hiszen ki akarna magából hülyét csinálni New York krémje előtt? Lehet Shane igen. Nem is tudtam, hogy erre is gerjed…
- Ostoba kérdés lenne arról faggatnom téged, hogy jól vagy-e, mert nem úgy tűnik, de… fel tudsz állni? Ez nem a legszerencsésebb hely az alvásra – átkozottul reméltem, hogy felfogja amit mondok és nem kell újra és újra ismételhetnem a mondandómat, mint valami együgyű papagájnak.

Először is: boldog karácsonyt! <3 Másodszor: úgy is zaklatlak majd részletekért, hogy mit-hogy-hogyan, mindenesetre azért remélem jó lett és nem kaptál a reagtól egy instant szívszélütést. <3 | ⚶

Ezt az estét nagyon sok szempontból sem így képzeltem el, és nagyon sok olyan pont volt, ahol bizony elcsúszott minden elképzelésem. Az első, és talán legfontosabb, hogy nem egyedül kellett volna eljönnöm. Persze, a feleségem hívtam el. Volt már rá példa, hogy egyes üzletembereket a „titkárnőjük” társaságában láttam érkezni, de igazából mindenki tudja, hogy a szeretőjüket hozták. A felszínes hazugság csak azért kell, hogy ne kelljen senkinek sem tettetni azt, mennyire mélyen elítéli ezt a viselkedésformát. Amúgy meg űzi, de a színjáték fontos kiegészítőeleme ennek az egész giccses képnek. Nos, ettől függetlenül, bár magamat nem nevezném a legnagyobb jóindulattal sem a hűség mintapéldányának, azért ilyen mélyre nem süllyedek. Igyekszem még annak a tényét is elfedni, hogy mit teszek, nem fogok mutogatni valami csinibabát magam mellett az ilyen eseményeken. Nem mondanám, hogy szánalmas lenne, mert sajnos a világ annyira romlott, hogy ez már annak sem igazán minősül, de egyrészt nem vagyok filozófus, aki naphosszat ezen elmélkedne, másrészt meg attól, hogy szinte már-már normális jelenség a felső körökben ez a magatartás, attól még nekem nem szükséges ebbe asszimilálódni. Plusz tegyük hozzá, hogy válóperes ügyvédként mennyire lenne tragikomikus, ha nyílt titokként kezelném a nagyvilág előtt hűtlenségem. Jöhetne a kérdés, miért nem válok el, még ügyvédet sem kell fogadnom, maximum dísznek, megoldom én. Nem kellenek ezek a kérdések. Így is roppant kellemetlennek tartom, hogy bizonyos körökben már szóba került a dolog. Nem kell senkinek sem a vizuális megerősítés, hitelesítés.
Sajnos azonban, a feleségem nem jött el végül velem. Amy belázasodott. Tulajdonképpen nekem sem volt ehhez a puccparádéhoz semmi, de semmi kedvem. Maradtam volna otthon szívesen – Romilda így is sokkal többször marad otthon ezeket intézve. Sőt, tulajdonképpen mindig ő van otthon, maximum én is ott vagyok mellette. Azonban sajnos sokszor nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy mindezt kihagyjam, most is hasonló helyzet állt elő. Kénytelen-kelletlen kezdtem el öltözni, miközben igyekeztem elterelni a figyelmem arról, hogy alapvetően ez mennyire nyűg most, és szinte biztos voltam benne, hogy nejem sem díjazza a dolgot. Hogy azért, mert neki lett volna hozzá kedve, de most emiatt nem jöhet, vagy azért, mert megvet, hogy én mindennek ellenére mégis részt fogok venni, azt nem tudnám megmondani, de jelen körülmények között nem érdekel. Nem mintha máskor érdekelne. Megszokott kis játszma ez már, amivel nem tudok mit kezdeni. Vannak olyan helyzetek, amikor bizony, sajnos muszáj nekem valamin részt venni, bármi is jön közbe, akármennyire sem szeretnék, vagy másképpen nekem is kényelmesebb lenne. Mint a család kenyérkeresője, a gyermeknevelésen túl vannak egyéb kötelességeim is, amit… nos, kénytelen mindenki tiszteletben tartani.
Az estély eleje egészen eseménytelen. Unalmas, mondjuk ki. A beszéd, amit elmondanak köszöntés gyanánt a legnagyobb jóindulattal is csak olyan 4 pontot érne egy 10-es skálán, szerintem találhattak volna alkalmasabb embert is konferansziénak. Minden nem lehet tökéletes, ez igaz, maximum, ha én szervezem meg, mert akkor minden apró részletre olyan nagy gonddal figyelek, amilyennel csak lehet. Ezt mástól… nos, eleinte még nagyon elvártam, manapság már csak higgadtsággal veszem tudomásul, hogy ez bizony sajnos nem így működik, bármennyire is szeretném olyannak tudni, mint elérhető cél.
A második fele azonban annál érdekesebb. Nem nagyon szoktam hirdetni, hogy cukorbeteg vagyok. Általában sikerül is úgy keverni a lapokat, hogy erre ne derüljön fény, de azért ne is tűnjek ki a tömegből. Amikor a kelleténél többet kell inni, elegánsan szoktam elhajtani az embereket, amennyire csak lehet. Persze, óriási nagy szerencse, hogy ezekre a dolgokra az átlagember nem gondol még véletlenül sem, hogy lehet cukorbetegség miatt hagyja ki a mértéktelen alkoholfogyasztást az ember. Az első gondolat az lenne, hogy terhes az illető, ami esetemben, nos, minden kétséget kizárhatóan lehetetlen, bizonyos, egyértelmű okoknál fogva. A mai napon viszont kevésbé van szerencsém, és nem is tudom, mi a franc ütött belém, de valahogy folyton-folyvást azon kapom magam, hogy a tojáslikőr után nyúlok. Nem szeretem a diétám megszegni, de vannak napok, amikor jól esik kicsit bűnözni. Persze, alaposan fogadkozva, hogy ebből gond nem lehet, nem lesz, végül azért kezdem úgy érezni, hogy egy ponton a kontrollnak annyi. Az elején még kimentem a mosdóba, és egyszer megmértem a cukrom. Nem volt jó, de nem is volt vészes az eredmény. Volt már rosszabb is, sajnos. Mindenesetre úgy döntök, hogy az esti inzulinadagomat nagyon megszorítom, mivel nem fogok enni sokat. Egyszerűen étvágyam az nincs, és a tojáslikőrben lévő valamennyi cukor majd alaposan helyettesíti ezen igényét a szervezetemnek.
Kár, hogy azonban a történet nem ilyen szép, mint azt elképzeltem. Az egyetlen mázli, amit nem is tudok, miért mázli, de valamiért annak érzékelem, hogy igazából világomról sem tudok. Nem szoktam lerészegedni tényleg ennyire ilyen estéken, de most valahogy az egész világ homályos. Az egyik opció, hogy sikerült megszegnem ezen szokásomat, törvényemet, a másik meg az, hogy volt valami a piában. Mivel, alapvetően szeretem másokra kenni a saját hülyeségemet is, hogy én jó fényben tündököljek, ilyen-olyan mókált indokokkal, így természetesen az utóbbi elmélettel megyek, mert az engem jobb színben tüntet fel. Nem szeretem, amikor elhagyom a gyeplőt a saját testem felett. Egy ideig egészen jól sikerül tettetnem, hogy minden oké, de érzem, hogy egyre rosszabbul vagyok. Kimegyek a mosdóba, ahol végül nem történik semmi. Próbálom az arcomat megmosni, hátha attól jobb lesz, de a siker eléggé mérsékelt. Azzal inkább nem is próbálkozom, még ha eszembe is jut, hogy megmérjem a cukrom, hogy ezt kivitelezzem. Nem bízom annyira jelenleg magamban, hogy pontosan be tudnám határolni, egy szúrás mennyi erőt is igényel a részemről, és a végén azon kapnám magam, hogy a kapatos fejem mellett a másik gondom az, hogy egy tű lóg az ujjamban, átfúrva azt teljesen.
Amint egy fokkal emberibbnek érzem magam, kimegyek, és sűrű exkuzálások közepette fogom magam és távozóra fogom. Mindenkinek jobb lesz most a békesség, ha így nem mutatkozom tovább, főként nekem, aki a legjobban elítéli azt, amikor ittasan megalázza magát valaki egy ilyen rendezvényen, aminek nagyon nem ez lenne a lényege. Vállalom, hogy most szánalmas lettem, de csak magamnak, nem mondom ki hangosan. Ugye nem mondtam ki hangosan egyszer sem?
Szép, lassú, megfontolt mozdulatokkal indulok el az üres folyosón. Jól esik az itteni hűvösebb levegő, mint a terem nyomasztó hősége, mégsem érzem, hogy különösebben jól lennék. Egy ponton megkapaszkodom a falban, és próbálom magam egyensúlyi helyzetbe hozni, de sajnos nem jön össze, véletlenül sem. Helyette… egyre inkább érzem, hogy süllyedek, és annyi lélekjelenlétem még van, hogy a falnak dőlve kezdjem el pihentetni a fejem, ne pedig elterüljek a földön, hogy aztán végképp felhívjam magamra mindenki figyelmét. Kár, hogy valaki figyelmét így is felhívtam, pedig nagyon szerettem volna egybeolvadni a falba, mint valami elcseszett freskó, de úgy tűnik, ezen a vágyálmok csak… vágyálmok maradtak.
- Hm? – kérdezek vissza a szólításra. Ismerős a hang, de nem mondanám meg hirtelen onnan. Mintha csak egy lázálomban lennék, olyan érzés az egész, nem tudom eldönteni, mi történik meg ténylegesen, és mi az, ami csak a fejemben van. Óvatosan nyitom ki a szemem, mintha csak félnék – és valljuk be, félek – hogy a hirtelen fényhatás triggerelne valamit bennem. Hell az. Vagyis, azt hiszem. Mi a franc? – Mit keresel itt? Álmodom? – kérdezem nem túl összeszedetten, de most jelenleg az összeszedettség az, ami a lehető legtávolabb áll tőlem. Azt hiszem, ez bocsánatos bűn, csak nem általam, nem magammal szemben.
- Nem tudom. Nem vagyok benne biztos – gondolkozom hangosan, miután felfogom, mit is kérdezett, amit jelen esetben lehet már két perccel ezelőtt kérdezett, de az is lehet, hogy gondolatolvasói képességre tettem szert a tojáslikőrnek hála, így még fel sem tette, csak akarta. Jelenleg minden lehetségesnek tűnik. – Szarul vagyok. Nem sok erő van bennem. Megmérnéd a vércukrom? Van a zsebemben egy készülék, meg chip, meg tű, meg… ilyesmik. Össze-vissza, nem tudom, melyikben mi – kérem meg, minden maradék büszkeségem megölve ezzel, feladva, hősiesnek nem mondható halálra ítélve. Már úgyis mindegy neki. Azzal, hogy a földön ülök egy előkelő karácsonyi jótékonysági rendezvényen, miközben evickélek a részeges- és a cukorkóma között… azzal amúgy is elástam magam teljesen.

<3| ⚶