Minden reggel ugyan az a förtelmes zene szólt amitől úgy éreztem ki kell ugranom az ablakon. Persze nem vártam, hogy valaki megértse, hogy mennyire fontos egy orvosnak az, hogy kipihenje magát. Még a végén rossz gyógyszert adok be a betegnek és véletlenül elteszem láb alól. Azt mondják, hogy mindenki a maga kovácsi. Csak, hogy nem számolnak a fiatal szomszédokkal, akik úgy tűnik, hogy rohadtul nem tudnak zene nélkül felébredni. Vagy csak hangosan szólnak. Mivel fül orr gégész vagyok, örömmel megvizsgálom, hogy mi a baja a hallásával. Liza csendben szuszogott még, szerencsére ő nem kelt fel, nem akarnék egy ilyen csodásan elcseszett reggelt még azzal tölteni, hogy veszekedem vele valami kis apróságon. Belebújtam egy pólóba, majd az ablakon beszűrődő fénynél megállapítottam a hideg időt, így egy hosszúnadrágba beleugorva indultam lefelé a lépcső. Kicsit sem jó kedvűen. Úgy éreztem, hogy kiszakad a dobhártyám. Migrénnek az apró jelei már ütköztek, ahogy a szemem is elkezdett lüktetni. Mérgesen húztam fel a pulcsimat, majd a papucsba belépve indultam is kifelé a házból. Ahol sikeresen átestem Maxin, a hatalmas kutyánkon, aki önmagához hűen az ajtóban elterülve őrizte a házat. Elmorogva pár szitkot, a lépcsőn lefelé tartottam, hogy megtaláljam a bizonyos hangforrást. És örüljön neki, hogy nem zajt mondtam, mert igen csak meg kellet emberelnem magam miatta. Ekkor végre megláttam, hogy melyik házban van reggeli hat órakor élet. Dölyfösen felsétáltam a feljárójukon remélve, hogy semmilyen véreb nem fogja elharapni a torkom és nem túl kedvesen dörömböltem be hozzá. Nem mellesleg nem akartam én így rárontani, de elvett egy órát az alvásomból és Liza is alszik, nem akarom, hogy mondjuk, hisztisen ébredjen. Mert akkor már most összedől a világ. Vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót és közben akaratlanul is körbe lestem, semmi más nem adta jelét, hogy innen jön a zene, csak, hogy az ablakok remegtek és alig vártam, hogy millió darabba széttörjenek. Kellemes reggel lett volna, egy kis bankszámlaszívás után. Mivel ismételten sem nyílt ajtó, megpróbálkoztam újra, de feladtam a próbálkozást, és így a csengőhöz folyamodtam. Talán azt észreveszik. Aztán végre valahára kinyílt az ajtó, meglepetésemre egy fiatal hölgy állt velem szembe. Megvallom őszintén én inkább vártam mondjuk valami idős nénit, akinek tényleg baj van a hallásával. De aztán rájöttem, hogy az öregemberek nem ilyen zenéket hallgatnak. - Jó reggelt! Gondoltam meghívnám kávézni és egy kellemes reggelit eltölthetnénk ebben a csodálatosan borzalmas hangzavarban, amivel sikerül felvernie az utcát. – hangom egyáltalán nem azt sugallja, mennyire humorosnak találom ezt a kis monológot. Egyszerűen elegem volt abból, hogy a héten már negyedszer ébredek erre, és hát bárhogy is nézem, még csak csütörtök van. Csodása. Nagyon csodás.
A klubokban sosem épp a legélvezetesebb dolgozni. Egyáltalán pultosnak lenni sokszor nem az. Nekem azonban van már annyi gyakorlatom a szakmában, hogy gond nélkül kezeljem a sok címeres, részeg barmot, aki néhány ital után meg van győződve arról, hogy ő majd elvisz egy körre, közben sokszor még egy értelmes mondatot összerakni sem megy már nekik. Valahol szórakoztatóak. Néha egy-egy, de a huszadik már inkább irritáló. A kocsmában a törzsvendégeket viszont már megszoktam. Ott legalább azon sem akadnak le, ha én is lehúzok egy-egy sört vagy töményet. Nem mintha itt visszafognám magam. Már ha épp van rá szabad kezem. Ami ha beindul az esti hajtás, úgysem lesz. Ma este sem volt ez másként. Legalábbis a nagyüzemi szeszkazánok, mértéket tartani nem tudó tizenévesek, egyetemisták ma is beálltak a sorba. A mi klubunk ugyan relatíve eldugottabb helyen van Manhattanben, de így is szép forgalmat bonyolítunk. Ha nekem nem is, a tulajnak tuti megéri ez a dolog, annyi bizonyos. Elég fárasztó napom volt tehát. Mint a héten oly sokszor. Jól esik végre hazaérni a kelő nap fénye mellett. Seung épp nincs itthon, biztosan valami "munka", így mivel őt nem zavarom, nyugodtan benyomhatom az egyik kedvenc dalomat max hangerőn, miközben átöltözöm az itthoni kényelmes alvós szettembe, összedobok magamnak valami kaját és elfogyasztom, mielőtt bevetném magamat az ágyamba. A zuhany alatt még hangosan énekelek is hozzá, majd miután felöltözöm a konyha felé veszem az irányt. Épp egy rántottát dobok össze magamnak, mikor meghallom a csengőt. Felvonom a szemöldökömet. Ki a fene lehet az ilyenkor? Mindenesetre odacsoszogok az ajtóhoz és kinyitom. A fickó nem ismerős, de abból, amit gunyorosan előad, egyből leesik, valószínűleg egy fatökű, kellemetlenkedő szomszéd lehet. Úgy tűnik, mindenhol akad egy ilyen. Érthetetlen. Vajon ezeknek nincs jobb dolguk, mint másokat piszkálni? Az én házamban azt csinálok, amit akarok. Ha ő ilyen extra érzékeny, vegyen magának füldugót, vagy költözzön ki a hegyekbe remetének. Teszek én rá magasról. Nekem nem mondja meg senki, mit csinálhatok a saját házamban. És erre majd ő is rá fog jönni. - Szép jó reggelt! Köszönöm az ajánlatot, de van reggelim, amit olyan hanghatások között fogok elfogyasztani, ahogy nekem jól esik - negédesen mosolygok rá, szándékosan olyan szavakat használva, mintha elértettem volna a célzást, de a hangszínem épp olyan egyértelműen sértő és gúnyos, mint az övé. Ha nem mond semmi többet, valószínűleg simán rá is csapom ezután az ajtót és természetesen eszem ágában sem lesz lehalkítani a zenét. Mert engem aztán tényleg nem érdekel, hogy Mr. Kellemetlenkedőnek éppen tetszik-e a dolog, vagy sem. Én így akarom és pont. Különben sem hiszem, hogy annyira kibírhatatlanul hangos lenne a zene. Nem dolgozott bárban soha valószínűleg, ha annak tartja. De ez nem is az én gondom. Teszek én rá magasról, hogy egy ilyen, mint ez, mit gondol rólam, meg a zenémről. Nekem senki sem mondhatja meg, hogyan éljem az életemet! Legkevésbé egy ismeretlen ember. Még ha a szomszédságomban lakik is.
Kezdőlap
