nothing but thieves

Pár órával ezelőtt még tök jó ötlet volt a közös buli a munkatársakkal. Ebben voltunk amúgy is a legjobbak, mint csapat, semmi nem kovácsol össze annyira, mint egy közös buli, aztán egy közös másnap, meg persze az alkohol, aminek milyenségét tekintve mindegy, mennyiségét pedig lehetőleg mérjék minél nagylelkűebben. Mit nekünk a főnök által szervezett vacsik, vagy karácsonyi partik, titkos Mikulás, meg ami jöhet, végeredményben mindig akkor vagyunk el egymással a legjobban, ha kötetlenül alakul a program és valaki csak elkiáltja magát a nap végén, hogy “elegem van mindenből, nem megyünk el inni?”, aztán abból meg hamarosan jön a “nem megyünk át táncolni valami klubba? Naaa, ne legyetek szar arcok!”, és így eshet meg, hogy pár órával később már sokkal több felesen túlvagyok, mint eredetileg terveztem, a kedvem meg egyik végletből ingadozik a másikba: hol állati magasan vagyok és csuda jó a kedvem, a következő pillanatban viszont nekiindulok lefele, elvesztek valakit a tömegben, Cole furán néz rám, mintha akkor most kötelező lenne, hogy minden iszogatás során egy kicsit összesmárolunk, pedig nem, és egyszerre van kedvem itt lenni, meg nincs is, szóval csak hozom a szokásos formámat azzal kapcsolatban, hogy vagy minden jó, vagy semmi sem,  de igazából egyik állapot sem valóságos, és semmi sem élhető.

Mondjuk ennyi tequila után ezen kicsit sem kellene csodálkoznom. Az élhetőt nagyjából három körrel ezelőtt hagytam magam mögött, és csak a rutin meg az évek ment meg attól, hogy iszonyatosan berúgjak. Ha most abbahagyom, még talán megvár a fény az alagút végén.

Jó lenne azt mondani, hogy tényleg pisilnem kell, azért ingadozok ki (azért mondom, hogy ingadozok, mert párszor vállal veszek be egy-egy kanyart, upsz, de nem fáj, majd biztos megint holnap leszek tele kék-zöld foltokkal és kötelezően csodálkozni fogok, hogy ez vajon hogy történt), de igazából nem kell, csak Kelly valahol elveszett az éterben, nem vagyok benne biztos, hogy nem ment haza, Cole ugye pont úgy néz rám, és hát nyilván lehetne erről értelmes felnőtt beszélgetéseket folytatni (például mondhatnám azt, hogy van barátnőm, de speciel én sem tudom, hogy ez igaz-e, vagy sem), de amúgy sem vagyok híres a józan felnőtt beszélgetésekről. Van, amin a tequila sem segít. Sőt, most úgy érzem, inkább ront, mert valamiért nagyon rám jön a menekülhetnék, csak rájövök, hogy nem nálam van a ruhatári biléta, amitől nyom az agyam egy time out-ot, és inkább kiingadozok a mosdóba, semhogy mondjuk kérnék egy ásványvizet, meg egy kólát, hogy újraindítsam magam, és megkeressem Bent, mert asszem ő adta be a dzsekim.

A kelleténél kicsit nagyobb svunggal vágódok aztán be a mosdóba, de szerencsére nincs benn senki, szóval nem olyan gáz, hogy nagyon hangosan vágódik be mögöttem az ajtó, annyira, hogy én csuklok is egyet tőle, mert az indokolatlan hang majdnem a frászt hozza rám, aztán épp csak van lehetőségem megkönnyebbülten felsóhajtani, amikor majdnem megint szívrohamot kapok, egy bátortalan kis “halló”-tól.

- Öhm, hellóóó…? - nem hazudok, lehet hogy nagyobb szünettel viszonzom ezt a hallózást, mint kellene, de egy pillanatra nekidőlök az ajtónak és próbálom kitalálni, hogy csak képzelődtem-e, és most épp a nagy senkinek köszöntem, vagy tényleg elhangzott az a bizonyos halló, amire reagáltam. De ha igen, legalább visszaköszönök, ha meg nem, akkor úgysem történt semmi, nincs itt senki. Ami szerintem még Queensben is ritka, már hogy ne kelljen sorba állni a női wc-re várva, szóval igazából örülnöm kéne és gyorsan elintézni a dolgom. Oké, tudom, azt mondtam, nem is kell pisilnem, de amúgy ennyi tequila után - hogy ismételjem magam - bármikor tud az ember lánya pisilni, nem csoda, hogy kimondottan szomjasnak érzem magam.

- Lécci, mondd, hogy itt vagy és nem magammal kezdtem el beszélgetni - nyilván nem izgatna ennyire ez a kérdés, ha nem lenne megint csak a tequila az elsődleges szerzője az elhangzó kérdésnek, de közben azért eszembe jut, hogy mégis csak egy női mosdóban állok, de nem kell sorban állnom és ezt ki akarom használni, szóval közben ellököm magam az ajtótól és bemasírozok az egyik fülkébe, hogy segítsek magamon, aztán közben vélhetőleg csak kiderül-e, hogy akkor most képzelődtem egy lazát, vagy sem.

nothing but thieves

- Ha nem illúzió, vagy szimuláció a puszta létezésem is, akkor igen, itt vagyok - felelem némi nevetéssel a hangomban, nyilván (vagyis, remélem) normál körülmények között nem szórakoztatna különösebben, hogy egy idegen lánnyal fecsegek egy szórakozóhely mosdójában, akit még csak nem is látok, szóval attól még, hogy biztosítottuk egymást egymás kölcsönös létezéséről, még mindig olyan, mintha magammal beszélgetnék. Ami nem feltétlenül egy vicces dolog, de a pia viccessé teszi, vagy minimum egy kicsit abszurddá, és ahogy próbálok nem túl sok mindenhez hozzáérni a fülkében, valahogy csak muszáj felnevetnem azon, hogy ebben a beszélgetésben felbukkan a “koitál” szó. Kétlem, hogy nekem mondjuk ez az aktív szókincsem részét képezné, és ha a kontextusból nem jönnék rá, hogy mit jelent, hanem csak belebegne elém a szó mondjuk egy Scrabble táblán, lehet azt sem tudnám, mit jelent. (Vagy részeg Cece lebecsüli józan Cece-t.)

- Koitáltak, hah? - kérdezek hát vissza, amikor magamba fojtom az így rövidre sikerült nevetésemet - Nem mintha ez kitörő örömmel töltene el, vagy ne kandikálna ki a szemetesből egy koton, de azt hiszem, láttam már rosszabbat is - és tényleg, ami ugye felveti a kérdést, női wécékben a rémségeknek hány negatív szintje van. Eddigi élettapasztalataimból arra kell következtetnem, hogy sok. És mindig, amikor azt hiszed, elérted a végét, meglátsz valami még rosszabbat - Mondjuk soha nem értettem, miért kell egymásnak esni egy wécében. Elég undi. Kényelmetlen. Kicsit sem romantikus. Akkor húzzatok haza, vagy a legközelebbi motelig, nem? - elmélkedek, ha már van kivel beszélgetnem, meg mert bár az ember állandóan idegenek mellett pisil, többnyire azért nem beszélget velük közben, kivéve, ha barátnők. De azt képzelem, az ismeretlen a barátnőm, és így már nem különösebben furcsa.

- Ó, a francba, hát miért nem ezzel kezdted? - mármint, nem számon kérem, vagy ilyesmi, lehet, hogy én is előbb kedves lennék azzal, akitől segítséget akarnék kérni, nem pedig lényegre törő, de szerintem nem fogunk sokra jutni, ha megpróbáljuk megfejteni, most miért mondok, vagy gondolok dolgokat. Biztos van a tequilának is valami sajátos logikája, ahogy a földön a legtöbb dolognak van valami logikája, de én most nem kifejezetten látok túl a saját orromon, meg a fejem felett gomolygó gondolatfelhőkön. Tudjátok, mint a képregényekben. Na, arra gondolok. Nem igazi felhőkre. Csak nem jut eszembe, azokat hogy hívják.
- Ne próbáljam meg inkább én? Lehet, hogy kívülről több szerencsénk lesz, megpróbálhatom megpiszkálni - nos, most viszont majdnem biztos, hogy részeg Cece túlságosan is sokra tartja részeg Cece-t, fogalmam sincs, ki tudnék-e rántani a helyéről egy ajtót, ha úgy igazán beragadt, főleg, ha a zár is, de ezt bizonyára csak azért mondom, mert nem láttam egy szimpatikus biztonsági őrt sem, vagy bárkit, aki úgy nézett ki, mint aki higgadtan és okosan meg tudna oldani egy ilyen problémát - Vagyis… oké, valószínűleg nem menne, bocsi. Nincs nálad egy ablak, amin ki tudnál mászni? - ezt az elgondolást meg nyilván holmi filmekre alapozom, hogy az ilyesmi megeshet, és csak odázom el az igazság pillanatát, amíg a helyére rángatom a ruhámat és óvatosan lehúzom a wc-t. Meg… még egy kicsit aggódok, hogy mi van, ha beszorulok én is, és akkor ketten fogunk itt senyvedni, de azt hiszem, ennek azért nincs túl sok esélye.

Két perc múlva ki is derül, hogy én ezt ma megúszom, mert akadály nélkül “kitörök” a fülkéből, és azért a rend kedvéért megrángatom kicsit az ajtót, ami mögött szerencsétlen Winnie vesztegel.
- Helló, Winnie - Winnie. Winnie? Winnie. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy Winnie-nek hívják azt a lányt múltkorról. Persze, bárki mást is hívhatnak Winnie-nek, de nem hasonlít a hangja? Mondanám, hogy akkor ennél sokkal józanabb voltam, de sokkal semmiképp, szóval... ööö... nem tudom? El is felejtek bemutatkozni, aztán inkább szándékosan nem mutatkozom be. Ha tényleg ő az, akkor talán nem egy fülkefaltól elválasztva akarom, hogy "viszontlássuk" egymást - És öhm… megmosom a kezem, aztán megpróbálok keríteni valakit, aki megoldja a problémádat, jó? - nem mintha egyébként ne lenne jobb esti program két wc fülkéből beszélgetni vele (mármint, most nem azért, oké, hogy részeg vagyok, de egész romantikusan hangzik, tudjátok, mint amikor egy zárt ajtó két oldalán kommunikálnak egymással az emberek, vagy leveleket csúsztatnak át egymásnak, és mivel lehet, hogy ismerem őt, ő meg nem tudja, hogy én vagyok, hát akár tényleg lehetne is jó móka), szóval, hogy ez még mindig jobb, mint ami most már odakinn vár a munkatársaimmal, szóval tényleg megmosom a kezem, kimasírozok (Winnie remélem, addig túléli hiányomat), és előbb-utóbb kerítek egy tagbaszakadt férfiembert, aki ha más nem, jól leemeli a fülke ajtaját, úgy ahogy van.
És bár tökre nem lenne muszáj - gondolom -, de azért úgy vagyok vele, hogy nagyon casually addig én támasztom a mosdó falát a szárítóautomata mellett és megvárom a sztori végét. Mert ugye, még ez is jobb program. Bár amúgy haza is mehetnék. Itt hagyhatnám most én őt. De tökre nem vagyok kicsinyes ember.

nothing but thieves

Nem is olyan rossz ez az egész, mint gondoltam, hogy lesz. A kidobó persze nem tanúsít túl nagy lelkesedést, hogy neki kelljen megmentenie valakit a női mosdóban, de legalább nem is akadékoskodik, és meg is csinálja, amit kell, pedig nem vagyok benne biztos, hogy ez beletartozik-e az ő munkaköri leírásába - valószínűleg nem, miért is tartozna? Ahhoz képest pláne tök hatékony, én meg nagyon kedves érdeklődéssel, tök kussban támogatom érzelmileg, mintha szüksége lenne rá, de hátha értékeli, hogy van közönsége, aki aztán megcsodálhatja áldásos keze munkáját.
Istenem. Nem érzem magam kevésbé részegnek attól, hogy a falat támasztom, a csempe hideg a csupasz vállaim alatt és elgondolkodom, vajon akarom-e egyáltalán, hogy a csempe a bőrömhöz érjen, és kicsit nehezemre esik egy helyben állni, szomjas is vagyok, meg egészen picikét, tényleg csak egy picikét szédülök is. De most már túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne várjam ki a sztori végét, és ne tudjam meg, hogy a véletlen tényleg ilyen vicces kedvében van-e, hogy Winnie a wcből egyben tényleg Winnie e az ágyamból.
Tiszta humorzsák vagyok.

Lazán összefonom az ujjaimat, egyik lábam a másik előtt kalimpál hol átteszem az engem támasztó lábfejemen, hol amellett tipródok, és amikor Winnie végre kibukkan a wc fülkéből, egy olyan AHA, MEGVAGY-fajta mosollyal nézek rá. Aztán ez a mosoly elmúlik, ahogy bólogatok ugyan arra, amit magyaráz, viszont nem látok az arcán, vagy a szemében egy szintén ilyen AHA pillanatot felcsillanni, szóval már kezdek majdnem tök csalódott lenni. Aztán bámul rám egy kicsit, én meg azt hiszem, hogy na, majd most!!, de végül... semmi. A nagy büdös semmi.
Mármint, értem én, csak egy éjszaka volt, még csak nem is egy teljes éjszaka, egy elég gyors éjszaka, aztán mire felébredtem, már szinte nyoma sem volt, de tényleg ennyire felejthető vagyok? Hülye kérdés. Nyilván az vagyok. Ha nem lennék az, akkor úgy képzelem, egészen más fajta életet élnék, akkor felismernének az emberek, akikkel lefeküdtem és nem csak a munkatársaimmal járnék bulizni, sőt, akkor bizonyára nem is bujkálnék a munkatársaim elől egy mosdóban, egy lánnyal, akivel lefeküdtem, de meg sem ismer.
A tequila egészen elfeledtette velem, hogy úgy nem mellesleg egy romhalmaz vagyok.
Egy felejthető romhalmaz.
Egy felejthető romhalmaz, akinek az élete semmilyen téren nincs rendben, szóval teljesen érthető, miért nem szoktak összejönni neki az ilyen dolgok sem. Mármint, velem sosem történt olyan, hogy mondjuk bevásárolni mentem volna, valakivel ugyanazért a paradicsomért nyúlunk, és BUUUMM. Instant happy end. Nincsenek amúgy ilyen nagy vágyaim. Beérném azzal is, ha kicsit kevésbé utálnám magam, meg ha tudnám, mit akarok kezdeni az életemmel.
Szóval a tequilán most kicsit átüt a valóságom, és bár az előbb még arra gondoltam, hogy én ma már csak kólát fogok inni, hátha a cukor meg a koffein kicsit összerak, most mégis jó ötletnek tűnik még egy tequila sunrise. Mit árthat, nem?

- Semmi baj. És szívesen - mondom aprókat bólogatva, nem tudom egyébként, miért és mire is bólogatok még mindig, lehet csak a belső hangokra, meg lehet, hogy csak azért, mert arra igazából nem voltam felkészülve, hogy Winnie majd nem ismer meg. Mármint tökre arra számítottam, hogy majd leesik neki, és akkor nevetünk a dolgon egy jót, mert inkább nevessünk, semhogy kínos legyen, remélem, nem lesz kínos, szóval gondoltam majd normálisan elcsevegünk, mint az emberek, akik már lefeküdtek egymással ismerik egymást, legalább egy kicsit. Persze most pont nem jut eszembe túl sok hasznos infó Winnie-ről, pedig biztos tudnom kéne dolgokat, de azzal vigasztalom magam, hogy hé! Én legalább emlékszem rá. Máris több plusz pontom van, mint neki. Nem mintha ez valamiféle verseny lenne, nyilván nem az, alkohol is volt a dologban, szóval amúgy nem is kéne magamra vennem, meg nem is kéne egy kicsit neheztelnem, deeee... nos, mit mondhatnék? Lehet, hogy romhalmaz vagyok, meg felejthető, de közben ember is, és bár nincs túl sok egóm, a jelek szerint valamennyi mégis csak van. Pár tequilányi biztosan.

Afféle "ah, persze, csináld csak" bólintással hagyom aztán, hogy menjen megmosni a kezét, közben én ellököm magam a faltól, picit tipródom, de amúgy attól még figyelek, csak próbálom eldönteni, hogy akkor most az kevésbé ciki, ha rögvest lelépek, mintha itt sem lettem volna és nem forszírozom sem ezt a mait, sem a múltkorit, vagy inkább hívjam fel a figyelmét arra, hogy ismerjük amúgy egymást, és maradjak. Vagy a kettő kombinációja. De most épp nincs egy reális csont sem a testemben.
- Cecilie - állok aztán meg úgy, hogy rálássunk egymásra a tükörből, és még egy suta intést is intézek a tükörképem felé, aztán valami nyilván döntésre jut a fejemben (nem azt mondom, hogy logikus, vagy értelmes, vagy okés döntésre), és a következő percben már csak arra eszmélek, hogy kérdést intézek Winnie-hez - És, mik a terveid most, hogy kiszabadultál, szabad vagy, tiéd a világ? Hátrahagyod a barátnődet, vagy mondjuk... van kedved meginni velem valamit? - végül is, ha már felejthető romhalmaz vagyok, akár lehetek kétszeresen is felejthető romhalmaz, nem? Vagy csak elindítom a telefonomon a stoppert, hogy megnézzük, mikor esik le neki.