- Szóval állunk az út közepén. Előttünk a sarkon meg...
- Várj, várj! Ez mikor volt? - Könyökömmel tapintatosan meglököm Seth oldalát, aki annyira bele van feledkezve a történetbe, hogy kissé meg is billen és egy pillanatig úgy tűnik, hogy el is fogja veszíteni az egyensúlyát. A túloldalán álló Finn azonban szabad kezével megtámasztja. Szinte hallom kattogni a haverunk agyát, ahogyan feldolgozza a kérdésemet és próbálja összeegyeztetni a gondolataival, amelyek már jócskán be vannak lassulva az este folyamán elfogyasztott alkoholnak köszönhetően.
- Múlt héten... A faszt, várj, két hete. Igen! Szóval előttünk a sarkon totál ki volt égve a lámpa. Mint a horrorfilmekben. Jelezném, hogy legalább húsz perce vártunk már ott, mert ez az idióta... - Ezen a ponton teátrálisan felém int, én pedig nem bírom ki, hogy ne vigyorogjak rá a többiekre, mert nagyon is tisztában vagyok a történet végével. Ott voltam. - Azt mondta nekünk, hogy még megszerzi a csaj számát, aztán mehetünk. Szóval ott vártunk rá...
- Én már abban sem voltam biztos, hogy látjuk még - szúrja közbe Finn, én meg kis híján beleröhögök a sörömbe. Kétségtelen, hogy élvezem a figyelmet, sőt még az is kifejezetten jellemző rám, hogy ha nem kapom meg, akkor teszek az ellenkezőjéért. Az anyám és a nővérem legtöbbször csak megdorgálnak, rám szólnak, hogy ne produkáljam magam. A haverjaim viszont úgy tűnik kifejezetten élvezik a dolgot, mert állandó jelleggel emlegetik, ha valami hülyeséget csinálok, így ha akarnám sem tudnám elfelejteni a két héttel ezelőttit sem. Pedig csak annyi történt, hogy az aktuális házibulit a bejárat helyett a hátsókerten át hagytam el - ahol egyébként a Seth által emlegetett lánnyal múlattam az időt -, és az East River menti sétányon kerültem meg azt a pár házat, ami elválasztott a rám váró barátaimtól. Az utca végén uralkodó kísérteties félhomályban pedig szinte adta magát az ötlet, hogy előugorjak a fák mögül.
Oda sem figyelek igazán a történet végére, helyette a szórakozóhelyen hömpölygő tömeget figyelem, s miközben meg-meg akad a szemem egy kifejezett arcon, még a sörömbe is van időm belekortyolni. Egészen új számomra ez a hely, mert tulajdonképpen csak hallgattunk arra a csapat lányra, akiket abban a romkocsmában szedtünk fel, ahol alapoztunk, de el kell ismernem, hogy nem okoztak csalódást. Sem a hely, sem pedig a lányok, habár egyelőre nem érzem a késztetést, hogy hazavigyem a lányt, akinek a derekán nyugszik a kezem. A füléhez hajolok, hogy megkérdezzem akar-e táncolni, a következő pillanatban pedig már a sörömtől szabadulok meg, hagyva hogy a lány a táncparkett felé húzzon.
Szinte a mellkasomban érzem, ahogyan a zene dübörög és fogyasztottam is annyit, hogy eléggé el tudjam magam engedni. A lány mozgása és feszes ruhába bújtatott alakja helyett viszont egészen máson akad meg a szemem, amire - sőt, inkább akire! - kétszer is oda kell pislantanom, hogy meggyőzzem magam róla: nem káprázik a szemem. Jasmine az és az udvartartása. Tulajdonképpen lehet a barátai, vagy tök ismeretlen emberek társaságában is, soha nem igyekeztem különösebben megjegyezni, hogy kikkel tölti az idejét, mint ahogyan ő sem járatos az én köreimben. Ikertestvérek létére mondhatni egészen kevés közünk van egymáshoz a mindennapokban. Őszintén, ki akarná végignézni, ahogy a húga egy sztriptízrúd mellett táncikál? Ezért otthon triplán ki kell majd mosnom a szemeimet.
Ha nem nyilvános helyen lennénk, most valószínűleg Edvard Munch leghíresebb festményét imitálva venném tudomásul, hogy a húgom, a tökéletes, okos, jól nevelt, finom hölgy(!) mégsem feltétlenül olyan angyali, ahogyan a szüleink gondolják. Én már gyerekkorunk óta ezt szajkózom, de senki nem hitt nekem. Micsoda világ!
Próbálom ugyan kiverni a fejemből, amit láttam és a karjaim között tartott lányra fókuszálni, a csípője mozgására és a parfümje illatára, ami az orromba szökik, amikor közelebb hajolok hozzá. Az azonban már a korábban elfogyasztott üzemanyagnak hála villám sebességgel gyártja a potenciálisan előnyömre fordítható szituáció végkimeneteleit. Így amikor újból felpillantok, tekintetemmel Jas-t keresve, már tudom mit fogok neki mondani. Előbb csak el kell kapnom, mert amint összetalálkozik a pillantásunk, úgy menekül előlem, mint őzike a reflektorfény elől.
- Mindjárt jövök - szólok oda a táncpartneremnek, közben azonban egy pillanatra sem tévesztem szem elől a húgomat, akit a tömeg ellenére is könnyen utolérek, még mielőtt beérne a női mosdóba. Így annak a dilemmának a megoldása, hogy hajlandó lennék-e miatta bemenni a női mosdóba, egy másik napon kell, hogy megoldásra kerüljön. Elkapom a karját és igyekszem finoman magam felé fordítani, miközben lenézek rá.
- Hercegnő! - Pimasz mosoly költözik az arcomra, miközben a kezem már a könyökére csúszik. - Nem úgy volt, hogy te ma pizsi partizol valamelyik udvarhölgyeddel?

Pénz a pénzzel házasodik. Ezzel mindenki tisztában van, aki nem az ótvar Disney meséken nőtt, hanem a való életben, olyan státuszban, mint mi, a Yang gyerekek. Hiába hintik el a mesékben, hogy a szegény sorból származó főszereplő kemény munkával és tiszta szívvel elnyerheti az igaz szerelmet és végtelenségig tartó boldogságot, a helyzet az, hogy a világot sokkal inkább a pénz és érdekek irányítják, mint a tiszta érzelmek. Példának okáért ott van a saját apám, aki a neveltetése és státusza ellenére is egy mocsok nagy tetű és nem is vethetném meg jobban azért, amit anyával a háta mögött tesz. Pedig valószínűleg mindannak, amit a mindennapokban művel, még a felével sem vagyok tisztában. Azt is inkább igyekszem elfelejteni, amit már akaratom ellenére, de sikerült megtudnom, a torkomon gond nélkül leguruló röviditalok és sör pedig hibátlan megoldásnak bizonyul erre.
Nyílt ellenállásom reprezentációja minden olyan este, amikor a repertoárom vállalhatatlan viselkedéssel és olyan emlékekkel bővül, amelyeket hatan sem tudunk hiánytalanul felidézni. De minden ilyen alkalommal azt igyekszem bizonyítani az otthoniaknak, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy mint vásári majmot parádéztassanak a tehetős ismerősök között és az előnyösebb pozíció érdekében bárkivel is megpróbáljanak összehozni. Eszemben sincs a nővérem sorsára jutni, abban pedig sosem voltam jó, hogy ártatlannak adjam el magam, akár csak a húgom. Már öt éves korukban is inkább neki hittek, szóval biztosan ez az ő egyik tehetsége, amiben mai napig verhetetlen.
Vagyis kifejezetten verhetetlennek gondolom, amíg össze nem akad a szemünk. A menekülése csak a bűnösségét igazolja, én pedig egyszerre érzem magamat izgatott kisfiúnak, aki először ülhet hullámvasútra és vadászó nagymacskának, aki az áldozatát kergeti, nagyon is tisztában azzal, hogy az övé a győzelem. Üdvözült mosollyal tekintek le Jasre, amikor sikerül elkapnom a karját, még mielőtt bemenekülhetne a női mosdóba előlem. Ugyan legalább annyi joga van a hajnalokba nyúló szórakozáshoz, mint ahogyan én is megadom magamnak a lehetőséget, azzal is tisztában vagyok, hogy ő nem kap érte a fejére a szüleinktől úgy, mint szerény személyem. Ez pedig kifejezetten idegesít.
- Á, hát persze. - Igyekszem olyan arckifejezést ölteni magamra, amely csak egy kicsit is közel áll az archoz, amiről azt lehet leolvasni, hogy abszolút megértem, amit mond, de én magam is tudom, hogy elég nyilvánvalóan rám van írva: egy szavát sem hiszem el. - Szóval ha netán otthon elkotyogom mit láttam ma éjszaka itt, akkor anya meg apa kicsit sem lesznek meglepődve, igaz? - Vigyorogva vonom fel a szemöldökömet, miközben a mutatóujjamat felemelve ütögetem azt finoman az államhoz, mintha csak valóban elgondolkodtatna a kérdés. Közben hagyom, hogy arrébb húzzon, s még egy röpke pillantást is megengedek a hátam mögött elvonuló lányok felé.
- Veled ellentétben én tudok vigyázni magamra. - Megvonom a vállamat, a fölényes mosoly még mindig ott a szám sarkában, ahelyett, hogy tovább akarnám szorongatni a karját, miután kibújik a fogásomból, összefonom magam előtt a sötét ingbe bújtatott karjaimat, szinte vele egyszerre, amire előbb felhorkanok, majd rövid nevetést hallatok. Ennyire még mi sem lehetünk ikrek, basszus! Inkább leengedem a karjaim, és mély levegőt veszek. Még nem tudom hogyan, de az előnyömre kell fordítom mindazt, amit ma láttam.
- Egy ekkora sztorit miért ne mesélnék el otthon is? - Újabb pimaszul gátlástalan vigyor kezd dominálni az arcomon. - Szerintem szenzációs! Gondolj csak bele... - Direkt húzom az agyát, a helyzet fokozása érdekében még az egyik kezemet is a vállára teszem. - Mekkora az esélye, hogy egy ekkora városban, ennyi szórakozóhellyel épp ma este ugyanoda térünk be? - Nem várok választ, mégis felvont szemöldökkel keresem a pillantását, szégyentelenül kihasználva, hogy most nagyon is kellemetlen lehet számára, hogy épp az ikertestvére látta meg ma éjszaka.

Lehet, hogy volt olyan időszaka az életemnek, amikor azzal, hogy állandóan bajt kevertem, csak azt akartam elérni, hogy a szüleim rám figyeljenek. Melyik gyerek ne vágyna rá, hogy néha ahelyett, hogy lepasszolják valamilyen félig ismeretlen bébicsősznek, egyszerűen a szüleivel tölthesse az idejét? Kiskorunkban annyira rá vagyunk utalva a szüleinkre, nincs más, akit jobban szeretnénk, vagy csodálnánk náluk. Aztán felnövünk és az addig kialakult kép tulajdonképpen pillanatok alatt hullhat ezernyi apró darabra. Meg lehet próbálni visszaépíteni, de sohasem lesz már olyan tökéletes, mint előtte. Néha szeretném elfelejteni apámnak mindazt, amivel tönkretette a róla alkotott képet és minden iránta érzett tiszteletemet. Azonban mindegy egyes alkalommal arra jutok, hogy nem érdemel ő semmit. Sem megértést, sem szeretetet, de még csak az apámként iránta elvárt tiszteletet sem. Ezért is van, hogy jó ideje már nem pusztán a figyelemért keverek bajt. Hanem azért, hogy minden egyes alkalommal, amikor az akcióim a szüleim fülébe jutnak, ezzel emlékeztethessem apámat arra, hogy bármikor tehetnék rosszabbat is. Hogy időzített bomba vagyok és sohasem tudhatja, hogy mi lesz a következő. Tönkretehetném anyám, az üzlettársai és tulajdonképpen az egész világ előtt. Akkora szadista viszont még én sem vagyok, hogy megtegyem ezt anyával. Senki más nem érdekel.
Mindazon érzelmek ellenére, amikkel apámmal kapcsolatban viaskodom, mégis elmondhatjuk, hogy szorult belőlem valamennyi az ő ravaszságából és üzleti érzékéből. Tulajdonképpen ha már valaki megtanulja, hogy ezen a világon mindennek ára van, akkor megtanult mindent. Azt pedig a húgom is nagyon jól tudja, hogy mától fogva a hallgatásomnak ára lesz. Persze önmagában az is elég biztosítéknak tűnik egy elrendezett házassággal szemben, hogy tudom: apám csalja anyámat, de sosem lehet elég tartalék valaki zsebében. Én pedig tulajdonképpen teljesen véletlenül botlottam bele Jasmine-be, így tök ingyen bezsebelhetek egy újabb biztosítékot.
- Hát persze... - Rezignált félmosoly ül ki az arcomra. Itt is vagyunk újra. Mintha semmi nem változott volna gyerekkorunk óta, Jas a bűnös és mégis engem állít be a főgonosz szerepbe. - Na de Jas, te olyan felelősségteljes lány vagy! Hogy tudott rábeszélni ilyesmire a bátyád? Csak nem rossz társaságba keveredtél és vele akartad elintéztetni a dolgot? - Magam sem érzem úgy, hogy ezt a vitát bármelyikünk is megnyerhetné. A helyzet azonban az, hogy Jas-el ellentétben nekem semmilyen érdekem nem fűződik ahhoz, hogy én ebből az egészből ártatlanul kerüljek ki. Sosem hitték el, hogy jó gyerek vagyok, és hiába fogtam bele valamibe jó szándékkal, mire a szándékom végére értem, rossz lett belőle. Akkor meg minek próbálkoznék még jónak lenni?
- Nem vagy az az alkat - vigyorogva vonom meg a vállaimat, majd felemelem a kezem, hogy óvatosan meglapogassam a feje búbját. - Habár úgy érzem azok a cipők tudnának komoly kárt okozni. - A kezemmel ezúttal a haja paskolgatása helyett a lábai felé intek, s közben jót nevetek a saját megjegyzésemen. - De menekülésre nem lehetnek alkalmasak - teszem hozzá jókedvűen, habár elég valószínű, hogy ilyesmi még csak szóba sem kerülhet. Elvégre egyikünk sem keveredik jellemzően olyan társaságba, ahol bármi történne, ami miatt később talán menekülni kellene. Vagyis... érdemes lenne utána járnom, hogy a húgom pontosan milyen társaságba is tartozik, figyelembe véve az előbb látott dolgokat.
- Ugyan kérlek. Kilenc éves korunk óta eszedben sem volt békében élni velem, most meg rögtön ássuk el a csatabárdot? Te sem gondolod komolyan. - Habár a szavaimból arra is következtethetnénk, hogy bennem kilenc éves korom óta tüskeként ott van a tény, hogy minden rosszaságunkért én kaptam a taslit és szidást, a hangsúly most tulajdonképpen nem ezen van. Jó ideje ugyanis élvezem, hogy én lehetek a családban a legnagyobb rendbontó. - Itt az ideje, hogy a dolgok más irányt vegyenek - szögezem le könnyedén. Eszemben sincs azonnal rohanni a szüleinkhez ezzel a sztorival, vagy rögtön felhasználni, amit tudok. Egyelőre épp elég nekem, ha Jas tart tőlem. Egyáltalán mit rejtegethet még, ha ilyen hamar békét akar kötni?
- Lehet szó a hallgatásomról... - Lassú, minden porcikámban kiszámított mosoly ül ki az arcomra, közben pedig vetek egy pillantást a körmeimre, mintha csak azok is jobban érdekelnének a jelenlegi helyzetnél. - De annak ára van.
- Miért, talán nincs jogom hozzá, hogy akkor szórakozzak és ott, ahol akarok? - Kérdőn pillantok rá, fél szemöldököm még fel is vonom. Eszemben sincs neki magyarázkodni arról, hogy mikor, kivel és miért múlatom az időmet. - Inkább azt magyarázd meg, hogy mit művelsz itt és miért hazudsz a szüleinknek?

Sosem voltam túlzott híve annak, hogy azt csináljam, amit mondanak nekem. Ebből a szempontból tulajdonképpen nagyon is megértettem a húgomat, meg azt, hogy miért van az, hogy azzal ellentétben amit beadott a szüleinknek, most nagyon nem azon a pizsipartin trécsel a barátnőivel, amiről beszélt. Az a része viszont kifejezetten bökte a csőrömet, hogy míg neki mindenki elhisz mindent és meg sem kérdőjelezik, hogy ha azt mondja, hogy a barátnőjénél alszik, akkor az úgy is van... Addig a saját magánjellegű akcióimmal, amelyek már nem illettek bele a Yang családról mások számára közvetített képbe, ellenben annál inkább szolgálták a saját szórakozásomat, minden alkalommal kiérdemeltem a fejmosást és azt, hogy ennyi idősen bizony nem így kellene már viselkednem. Felnőni viszont unalmas. Eszemben sincs olyan nyársat nyeltnek lenni, mint amilyen apánk.
- Jaj, Jas. Bezzeg ha engem kell bemártani nem is érdekel, hogy hogy esik a szüleinknek. Tudod ők már nem olyan fiatalok, jobb óvni a szívüket meg az egészségüket. - Pár másodperc erejéig a kezeimet bámulom, a hüvely- és mutatóujjam összenyomom, mintha csak a körmeim kifogástalanságát akarnám ellenőrizni. Csúnya játékot játszik velem az emlékezetem, mert valamilyen okból eszembe jut, hogy valami nagyon hasonlót mondtam apámnak is, amikor rajta kaptam a titkárnőjével. Megfeszül az állkapcsom, ahogyan elönt a düh, ha csak apámra kell gondolnom és a felsőbbrendűségét bizonygató hangsúlyára, amivel helyre igazított. Holott teljesen igaza van. Ahhoz már gyáva lennék, hogy én magam leplezzem le anya és az egész család előtt, mert akkora fájdalmat már én magam sem lennék képes okozni. Még úgy is, hogy nem én követtem el. - Nem alszol rosszul a hazudozás miatt? - teszem fel könnyedén a kérdést, s kezdem érezni, hogy lankad az érdeklődésem az egész iránt.
- Ne csinálj már belőlem keresztapát, hát mit tettem ellened? - Vigyorogva nézek rá, azzal a ténnyel mit sem foglalkozva, hogy ha adnék neki időt, valószínűleg méretes listával tudna előállni, amikor vagy az idegeire mentem, vagy ténylegesen olyasmit csináltam ellene, ami miatt megérdemelném, ha megfosztana a koronaékszerektől. - Jó, jó! - nevetve figyelem, ahogyan elkapja a kezem és lehúzza a fejéről. Elhúzom a tenyeremet az övéből, s már-már úgy emelem a másikkal együtt magam elé, mintha csak védekezni akarnék. Tényleg nincs rá semmi szükség, hogy megcsapkodjon az apró kezeivel, visszafogom magam... Valamennyire.
- Ha közös titkot akarnál, nem apánkkal kötöttél volna üzletet. - Mert így történt, fültanúja voltam, le sem tagadhatná. - Lehet, hogy Te még nem látod, de az ördöggel paktáltál le. Én a helyedben vigyáznék, lehet, hogy a gyerekei vagyunk, de... - Ezen a ponton mély levegőt veszek, s néhány másodperc erejéig lehunyom a szemeimet. Hosszan fújom ki a levegőt, s néhányszor összezárom az egyik kezem, majd kiengedem az ujjaim.
Nyilvánvalóan nem Jasmine-el van itt bajom és most eljutottam arra a pontra, hogy ez ki is derüljön. A szavaimból érezhető ellenszenv, vagy szimplán a testbeszéd amivel kommunikálok könnyedén leleplez. Holott nem így akartam. Eszemben sem volt elárulni magamat, de az elfogyasztott alkoholnak hála, ami - hiába érzem most teljesen józannak magam - a hangulatomat igencsak megdobja, a harag is könnyebben önt el.
- Hm - elnevetem magam, még csak vissza sem próbálom fogni magam. - Nem is lennénk ikrek... - Néha bizony tényleg jobban örülnék neki, ha nem lennénk azok. Vagy ha lány helyett mondjuk kaptam volna egy fiút. Nem mintha amiatt panaszkodnom kellene, hogy én vagyok a családunk egyetlen valamirevaló gyereke - mármint férfi létemre. Azt a részét már nyilván nem kell belekeverni, hogy semmi olyat nem teszek, ami miatt még büszkék is lehetnének rám. - Akkor lenne, ha a teljes igazságot mondanád. Így viszont azt kell mondjam, nincs jogod felhúzni az orrod - magyarázom, s közben megrántom a vállaimat.  Nehogy már neki legyen igaza.
- Ha annyira idegesít a viselkedésük, vagy épp az, hogy teljesen leszarnak minket, miért akarsz nekik ennyire megfelelni? - kérdőn vonom fel a szemöldököm. - Akkor nem fogják belátni, hogy baj van, ha minden úgy megy, ahogyan ők azt elképzelték. Ha úgy viselkedsz, mintha a remekül megolajozott gépezetük kis fogaskereke lennél, sosem fogják kinyitni a szemüket és rájönni, hogy elcseszték. Nyugodtan dőlnek hátra, mert jól sikerült mind a három gyerekük, úgy néz ki visszük is valamire, még a szabályokat is betartjuk... Nem. Ha tényleg semmibe vettek és ez fáj neked, nem segítesz eljátszani az ő életüket. - Megrázom a fejemet. Lényegében csak azt ajánlom neki, hogy álljon át a sötét oldalra. Egyrészt mert sokkal szórakoztatóbb, másrészt mert a szüleink - apa - megérdemli. Kamatostul.